VÁSÁRHELYI MIKLÓS: Három liter benzin (2)

Az indulás helye: Harbour Grace

Egynapos újabb kényszerpihenő után Endresz György és Magyar Sándor elhatározta, hogy július 15-én minden körülmények között nekivág az Atlanti-óceánnak. A meteorológia előrejelzése vegyes volt: a széljárás kedvezőnek ígérkezett, de az óceán felett sűrű köd gomolygott, ez pedig akkoriban halálos veszélyt jelentett. Az időjárás szakemberei nem tanácsolták a startot, de a magyar pilótákat már nem lehetett visszatartani, keserű szívvel, de elszántan vállalták a halálos kockázatot. Július 15-én, szerdán a reggeli órákban (középeurópai időszámítás szerint délután ötkor) felbúgott a „justice for Hungary" motorja.

Harbor Grace jelentéktelen kis halászfalu volt. Nevét csak az óceánrepülések tették ismertté. Új-Fundland szigetének ezt a legkeletibb csücskén elterülő fészket választották a minden csepp benzinjüket féltő óceánrepülők az átkelés kiindulópontjául. Harbor Grace annyit jelent: a „kegyelem kikötője". Polgárai nagy reményeket fűztek szülőhelyük kedvező földrajzi fekvéséhez. Arra számítottak, hogy később a rendszeressé váló óceánrepülések támaszpontja Harbor Grace lesz. Építettek hát egy hevenyészett fel- és leszállópályát a tenger közelében. A „repülőtér" kezdetlegességére jellemzőek Magyar Sándor szavai, amelyekből kiderül, hogy „indulás előtt még egy akadályt kellett a pilótáknak elhár-taniok: el kellett kergetni a pályáról az időközben besétált kecskéket".

Az első drámai mozzanatra a felszállás perceiben került sor. A gép összsúlya - az utólag fölszerelt benzintartályok miatt - négyezer kilogrammot tett ki. Ebből két tonna volt az üzemanyag: az olaj és a benzin. Úgy számították a magyarok, hogy ez 28 órás útra elegendő, vagyis háromszorosára az akkoriban szokásos repülési időtartamnak. A túlterhelés miatt a gép nehezen emelkedett. Magyar így emlékezik erre naplójában: „Endresz közvetlen a cserjés ágai fölött tartja a gépet. Egy-egy kiálló ág nagy csattanással vág végig az alsó szárnyfelületen."

Néhány percig tartó feszültség után a tenger fölé értek, és mindjárt sűrű ködbe kerültek. Vakon repültek, csak a műszereket figyelték. A túlsúly miatt hét órára volt szükségük, amíg - 1400 kilométeres vánszorgás után - sikerült 2000 méterre emelkedniük. Itt már jók voltak a látási viszonyok. Az időjárás a továbbiakban kedvezőre fordult, az óceán fölött ezért a nehezebb feladat Magyar Sándorra, a navigátorra hárult.

A gép kis rádió adó-vevőjének ugyanazt a hullámhosszat jelölték ki, amelyen az óceánjáró hajók nagy teljesítményű adói álltak kapcsolatban a kikötőkkel. A sűrű köd miatt viszont a nagy európai kikötők, Le Havre, Cherbourg, Marseille, Valencia, Hamburg, Bréma rádióállomásai állandóan foglaltak voltak. Innen irányították az Atlanti-óceánon közlekedő hajókat. A magyar pilóták üzeneteire, sürgető érdeklődéseire senki sem figyelt. Nyolc órája repültek már, amikor közép-európai idő szerint éjféltájt, valahol az óceán közepén, fele úton sikerült felvenniük az érintkezést az alattuk haladó „Stavangerfjörd" norvég áruszállító gőzössel. Csak ekkor tudták meg, hogy útirányuk egyáltalában helyes. A norvég hajó továbbította első életjelüket Londonba. A második híradás reggel, az ír partokról érkezett. Azután, nyolc óra körül, a „Maya" nevű spanyol gőzös jelentette, hogy a La Manche-csatorna felett látta elszállni a „Justice for Hungary"-t.
A magyar óceánrepülőkről befutott első híradásokat továbbították a nagy hírügynökségek. E közlések nyomán terjedt el július 16-án, csütörtök reggel futótűzként a hír Magyarországon: Endresz és Magyar túljutott a nehezén. Maguk mögött hagyták az út nagyobb és kockázatosabb részét. Leküzdötték az óceánt, és valahol Nyugat-Európa fölött repülnek. A kávéházak vendégei egyszerre aviatikái szakemberekké léptek elő. Folytak a számítások, találgatások: mikor érhetnek Budapestre? A siker bizonyosnak látszott.

Ezt remélte a két pilóta is. Pedig a neheze még hátra volt. Abban az időben a légi utak sorsát a természet kegye döntötte el, vagyis főként a széljárás és a látási viszonyok. Ez volt az oka annak, hogy még azok is, akik átrepülték az Atlanti-óceánt (a vállalkozóknak kevesebb mint a fele), rendszerint több száz kilométerre a kitűzött célponttól értek földet. Lindbergh többek között annak köszönhette világsikerét, hogy pontosan a kijelölt helyen szállt le Párizsban. Az Atlanti-óceán felett kedvező volt a széljárás, ezért a két magyar ezt az utat 250 kilométeres átlagsebességgel tette meg, ami akkortájt nagyon jó teljesítménynek számított. A jó szerencse azonban már a La Manche-csatorna felett elpártolt tőlük. Észak-Franciaországban viharba kerültek, majd sűrű ködbe. Vakrepülésben kóvályogtak Franciaország, Belgium és a Rajna-vidék felett. Rövid időre el is tévedtek. Rádiójuk olyan gyenge teljesítményű volt, hogy órák hosszat nem tudtak összeköttetést teremteni egyik állomással sem. A tévelygéssel legalább egy órát és sok üzemanyagot veszítettek. Közben maguk alatt hagyták Metz városát, és elérték a Rajnát. A folyó csíkját követve szálltak dél felé, egészen Baselig, onnan keletre fordulva a Bodeni-tóhoz. A bajorországi Ulmnál érték el a Dunát, s itt Magyar bejegyezte naplójába: „Már nem kell térkép, pihenhet a navigátor! Vezet bennünket a Duna."

Kényszerleszállás Bicskén

Valóban, most már egyre ismerősebb tájak felett közeledtek céljukhoz. Különösen Endresz érezte magát otthonosan ezen a vidéken, hiszen ő mint a polgári légiforgalom pilótája már sokszor követte a Duna ezüst csíkját. De a világ és Magyarország nem tudott róluk semmit. Az utolsó megbízható jelentések   szerint   reggel   nyolc   és   kilenc   között   bukkantak fel a La Manche-csatornánál. Aztán hosszú órákig némaság. A kezdeti nyugtalanságot balsejtelem és csüggedés váltotta fel. Időnként ugyan befutott egy-egy bizonytalan jelzés, kósza hír, de a hivatalos megerősítés mindig elmaradt. Mi több, a mátyásföldi repülőtér körkérdéseire negatív válasz érkezett valamennyi francia, német és osztrák légi kikötőtől. Párizs, Strassbourg, Frankfurt, München, Linz, Bécs nem tudott semmit a repülőgépről.
A hangosbeszélők délután kettőkor elhallgattak. Nem mondhattak semmi biztatót, a negatív válaszokat pedig nem merték közölni a felcsigázott tömeggel. Délután ötkor azután megtört a baljós hallgatás. A Bécs melletti Aspern repülőtere jelentkezett, és közölte, hogy sikerült felvennie a kapcsolatot a magyar pilótákkal. Az eltűntnek vélt gép öt órakor elrepült Linz felett és Bécs felé tart.

Pillanatok alatt feléledtek a remények. Vitéz jákfai Gömbös Gyula honvédelmi miniszter nyomban a politika nyelvére fordította a kedvező fordulatot, és szimbolikus jelentőséggel ruházta fel: „Csüggedésnek nincs helye - nyilatkozta -, ez a példa is azt mutatja, bátorsággal kell a jövőbe nézni, és akkor minden megpróbáltatást le tudunk majd győzni."...

Egy óra múlva már úgy tetszett, biztos a siker. Az újabb asperni jelentés szerint a gép öt óra ötvenhárom perckor elrepült Bécs felett. Rövid számítgatás után a szakértők megállapították, hogy az óceánrepülőknek legkésőbb hétre meg kell érkezniük. Ekkor félbeszakadt a minisztertanács, és Bethlen István miniszterelnökkel az élen Mátyásföldre indult a kormány, a diplomáciai testület, az előkelőségek kocsikaravánja. Nyomukban a sajtó, a rádió riporteri hada, a filmhíradó. Horthy kormányzó indulásra készen várakozott gödöllői vadászkastélyában. Most már öt-tíz percenként érkeztek a friss jelentések Pozsonyból, Győrből, Komáromból. Íme, a mátyásföldi repülőtér is felvette a közvetlen összeköttetést! Az utolsó jelentés Tárnokról érkezett hét óra tizennégy perc-
kor. Hatalmas ujjongás: tizenöt perc múlva itt kell lenniük! Minden szem az égboltot kémlelte. És ekkor váratlanul újra komor csend. A katasztrófa balsejtelme suhant végig a tömegeken.

Endresz György és Magyar Sándor valóban vergődött az apró piros géppel. Győr felett vették észre, hogy a benzintartályból akadozva szivárog az üzemanyag a motorba. Kört írtak le a város felett, és arra gondoltak,   leszállnak,   azután úgy döntöttek:  megkísérlik a lehetetlent.   Tovább   repültek. Hetven kilométer után azonban köhögni kezdett, majd elnémult a motor. A pilóták azt hitték, hogy a lyukas tartályból elszivárgóit a benzin.   Ezt írta a sajtó is.   Csak az utólagos műszaki ellenőrzés állapította meg, hogy üzemanyag még volt, de a benzinvezeték eldugult. A pilótáknak fel kellett adniuk a küzdelmet. Kiszemeltek egy üres zöld foltot a vasúti pálya mentén, és siklórepülésben kényszerleszállást hajtottak végre. A göröngyös   talajon a gép megbillent.   Előrebukott,   majd balra dőlt. Az egyik légcsavar meggörbült, a gépház burkolata behorpadt, megsérült a bal oldali szárny. A pilóták nem sérültek meg. Csak éppen nem sejtették,   hová   pottyantak. Arra döcögött szekéren egy parasztember, tőle tudták meg, hogy Bicske határában, Budapesttől légvonalban mintegy harminc kilométerre értek földet. Endresz a gép mellett maradt, Magyar pedig felkapaszkodott a szekérre, 'hogy megkeresse a   legközelebbi   távbeszélőt.   Nem is volt ez olyan   könnyű. A falusi postahivatalok zárva voltak. Végül, több eredménytelen kísérlet után az elnyűtt, holtfáradt, csapzott óceánrepülő bebotorkált az alcsuti jegyző hivatali szobájába.

Bicskén - a leszállás emlékére

A jegyző éppen Mátyásfölddel beszélt. Magyar ezt hallotta belépésekor.
-  Kérem, a „Justice jor Hungary" lezuhant Bicskén.
-  Nono, nem egészen így történt - vetette közbe az érdekelt.
-  Ne zavarjon, nem látja, hogy Pesttel beszélek? - förmedt a pilótára a jegyző.
A burleszkbe illő párbeszéd kapkodó, kölcsönös magyarázkodásba fordult. Magyar Sándor átvette a kagylót, és szabályszerűen jelentette a történteket a repülőtér parancsnokának. Megtudta, hogy már el is indult értük egy gép. Mátyásföldön ugyanis már néhány perccel korábban értesültek a történtekről. Elsőnek a legközelebbi vasúti őrházi bakter jelentette az eseményt a Keleti pályaudvar állomásfőnökének, aki nyomban telefonált a repülőtérre. Közvetlenül ezután ért földet a menetrendszerű Bécs-Budapest légijárat gépe. Pilótája látta a kényszerleszállást, és pontosan megjelölte a helyét.
Amint az előkelőségek tudomást szereztek a bicskei kényszerleszállásról, feltűnés nélkül távoztak a repülőtérről. A felcsigázott tömeg is némi csalódással kezdett oszladozni. Csak néhány ezren maradtak ott, hogy megvárják az óceánrepülőket.

Az eredeti elképzelés az volt, hogy a pilóták segítségére küldött Fokker utasszállító üzemanyagot is visz magával, a pilóták tehát saját gépükön tehetik meg a hátralevő harminc kilométert, végül tehát mégis Mátyásföldön szállnak le. A „Justice for Hungary" azonban nem volt üzemképes. Endresz és Magyar a Fokkeren, utasokként érkeztek Mátyásföldre. Ez este kilenc óra tájban történt.
A hivatalos ünneplés tehát elmaradt. Csak maroknyi lelkes várakozó és a legszűkebb család (Magyar Sándor édesanyja, Endresz felesége) tartott ki. De az óceánrepülők 28 órás hányattatás után sem térhettek pihenőre. Gépkocsira rakták és a Várba vitték őket. A miniszterelnökség bejáratánál fogadta őket Gömbös Gyula honvédelmi miniszter, aki minden alkalmat megragadott, hogy neve és jellegzetes figurája minél többet szerepeljen a sajtóban. A minisztertanács ismét megszakadt, a kormány nevében gróf Bethlen István miniszterelnök üdvözölte a bátor pilótákat...

(Folytatjuk)

Forrás: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Kossuth könyvkiadó, 1977. Népszerű történelem