RÁKOSI VIKTOR: Mosztári éj

Hercegovinában pokoli bőség fogadott. Tudnivaló, hogy itt a legmagasabb hőfokot is duplán kell venni: ez felel meg a valóságnak. Ugyanis az egész ország kőből áll. Erdő nincs, fű is alig. A szegény kecskének egy óráig is el kell gyalogolnia, hogy az első számu fűszáltól elérjen a második számu fűszálig. A nap belesüt ebbe az irtóztató kőtömegbe, mely hama­ro­san maga is forróvá válik és elkezdi visszasugárzani a melegséget. Itt tehát először süt a nap, másodszor süt a föld. Az ember liheg, mint tömés után a liba és szédelegve járkál ebben a pokoli forróságu kemencében. A ki angolosan szereti a pecsenyét, itt a kövek között megsütheti. S ha az ember fürödni próbál, abból is baj lehet, mert a patakok és folyók vize jéghideg.
Meglehetősen rossz állapotban érkeztem meg Mosztárba, ennek a kőországnak festőien szép, romantikus, különös fővárosába. Mivel a Hotel Narentában hely nem volt, a felsőbb leány­iskolában kaptam szállást. Félreértések kikerülése végett megjegyzem, hogy ez juliusban volt, a leányiskolát pedig julius elsején bezárták. A dolog nekem nem volt kellemetlen, csak Pekár Gyulának, a kinek a lába, térdétől lefelé, kilógott az intézeti ágyból.
Van nekem egy sógorom, a ki néha, mikor nagyon jókedve van, azt meri mondani, hogy ő vérét ontotta a hazáért, mert Joannovics táborszernagy vezetése alatt, mint hadnagy, segitett okkupálni Hercegovinát.
Nohát én merem mondani, hogy több vért ontottam Hercegovinában, mint ő. Nem locsoltam a földre, hanem átöntöttem kisded, de félelmes szörnyetegekbe.
Önök gondolhatják, hogy a papadácsikról akarok beszélni.
A multkor röviden megemlékeztem ezekről a szunyogokról, melyek a mi hazai szunyog­jainkkal olyanféle atyafiságban vannak, mint a tigris a macskával.
A papadácsi a tigris.
Csiptek engem már a szunyogok itthon a Margitszigeten, a Balaton mellett, a Tisza kiönté­seiben. Csiptek Velence mellett a lidón, hol a nevük zanzara. Megcsipett már a skorpió is, de ez mind gyerekjáték a papadácsihoz képest. Sőt megcsiptek már méhek is, de mindezt betegség nélkül kihevertem. A papadácsik csipése beteggé tett.
Egész éjjel dühösen dulakodtam velük, de ők a paplanon keresztül is csiptek és szítták a véremet.
Reggelre nem tudtam megmozdulni. Uti társaságom tovább vonult, s engem ott hagytak összetiporva, egy hercegovinai szolga felügyelete alatt.
A szolga ölmagas fickó volt, a tüszőjéből késnyelek állottak ki. Ez ott a nemzeti viselet.
Fölültem az ágyban és németül azt mondtam neki: hozzon orvost. Fejét rázta. Ismételtem az összes európai nyelveken, melyekből csak pár szót tudtam.
Elment és hozott képes levelezőlapokat.
- Óh, Istenem, Istenem, zbogom, zbogom, - sóhajtám keservesen.
Ezt, hogy zbogom, megértette. Mivel tehát az Istent emlegettem, hozott egy szerb papot.
A pap azt kérdezte, hogy: pravoszláv (óhitü) vagyok-e, vagy pedig katolik. Én pedig türel­metlenül azt feleltem, hogy beteg vagyok és hozasson egy militärarztot.
Ebből megértette azt, hogy militär. Megbizta a szolgát, hogy keritsen nekem egy katonát, azzal elment.
A szolga kiállt a kapuba és félóra mulva egy bakával tért vissza. A legény szalutált és várt.
- Magyar vagy, fiam?
- Az.
- Hála Isten! Honnan?
- Marosvásárhelyről.
- Hogy hivnak?
- Deák Ferencnek.
- Ej ha, de jó neved van. Tudod-e, ki volt Deák Ferenc?
- Igenis tudom. A haza bölcse.
- Helyes. Kitől tudod?
- Már otthon megtanultam és itt a főhadnagy urtól is hallottam.
- Szeretsz-e itt lenni?
A baka nagyot sóhajtott.
- Inkább volnék otthon disznó, mint itt ember.
- Értelmesen fejezed ki magadat, fiam, ezt szeretem benned. Nesze egy korona. Most pedig eredj és keritsd nekem elő az ezredorvost.
- Igenis megértettem.
Szalutált és távozott.
Egy félóra mulva már ott is volt az ezredorvos. Alacsony, napbarnitotta, régi szabásu katona­doktor, abból a fajtából, mely minden beteg katonában szimulánst lát. Bemutatta magát, leült.
- Hja, a papadácsik? Biz ez nagyon kellemetlen dolog az idegeneknek. Én már megszoktam. Be vagyok oltva. Rajtam mászkál a betyár és nem csip meg. Örül, ha én meg nem csipem. Mutassa.
Tetőtől-talpig megnézett.
- Hatvannyolc csipés. Gratulálok. Ön lefőzte a balkánfélszigeti rekordot. Eddig a legtöbb, a mit kezeltem, ötvenhét csipés volt. No, majd elmulik.
Az öreg először is átköltöztetett a Hotel Narentába, mely már kiürült. Ott aztán tetőtől-talpig bekent olajjal s meghagyta, hogy addig ne öltözzem föl, a mig meg nem szárad rajtam.
Furcsa kis helyzet volt. Láng borzongatta tagjaimat, a fejem fájt, torkom teljesen kiszáradt, alig tudtam nyelni. S e mellett föl-alá sétáltam, mint egy római gladiátor, a ki a cirkuszban birkózni készül.
Tiz perc mulva az orvos ujra megjelent.
- Nézze, itt a szomszéd szobában van egy orosz, a ki hasonló bajban szenved. Tud sakkozni?
- Tudok.
- Nos, üljenek össze sakkozni, hogy ne unatkozzanak. Majd küldök föl egy sakkot.
- Biz az jó lesz.
Az orvos visszavonult. Pár perc mulva kopogtattak az ajtómon, s belépett egy olajtól csillogó ur, a kinek minden öltözete egy monokli volt. Nyájasan üdvözöltük egymást, abban a testvéri hangulatban, mely a gőzfürdőben szokott uralkodni. Elpanaszoltuk egymásnak a bajunkat, közbe megérkezett a sakk és hozzáláttunk a játékhoz.
Az orosztól gyors egymásutánban három susztermattot kapván, mind a ketten meguntuk a dolgot és beszélgetni kezdtünk.