2015. augusztus 2., vasárnap

TONELLI SÁNDOR: Ultonia (10)

X.
Temetés az óceánon

Temetés a tengeren (Vasárnapi újság)
Két napja voltunk kint az óceánon. Időről időre a távolban egy-egy füstoszlop vagy vitorla jelezte, hogy hajónkon kívül más hajó is van a végtelen vizeken. Máskülönben csak tengert meg eget láttunk.
Barátságtalan volt mind a kettő. Az ég beborult, komor, szürke felhők borították, a tengert pedig alattomos hosszú hullámok szántották végig. Nem volt vihar, szelet is alig lehetett érezni, a hajó nem hánykolódott, csak lassan felemelkedett az egyik oldalon, a másikon pedig lesülyedt a mélybe. Lassú, de folytonosan erősödő hintázás volt az egyik oldalról a másikra és vissza, amely azonban teljesen bizonytalanná tette a járást és mozgást a fedélzeten.
Az emberek, akik oly mozgékonyak, jókedvűek voltak az Adria és a Földközi-tenger kék ege alatt, elkomorodtak. Szótlanul kuporodtak a fedélzet védettebb    sarkaiba, vagy lehúzódtak a hálókamrába és ágyukra heveredtek. A hajó farán, az asszonyok hálóterme fölött a fedélzet majdnem teljesen üres volt. Néhány beteg lézengett csupán fönt, akinek a vízi betegség annyira elvette az erejét, hogy már le sem tudott vánszorogni a lépcsőkön. Az egyik fedélközi lejárat előtt három-négy asszony kezét összekulcsolva imádkozott:
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben...
Az imádságot egy-egy hangos sóhajtás szakította félbe:
— Istenem, ha ezt tudtuk volna, dehogy jöttünk volna el hazulról...
Mikor legnyomottabb volt a hangulat, váratlanul terjedni kezdett a hír: a hajón meghalt valaki.
A szegény, nyomorgó emberek, akik mind betegek voltak és érezték a maguk nyomorúságát, csak félve, suttogva újságolták egymásnak a hajó legújabb eseményét. Mintha mindegyik érezte volna, hogy itt igazán a felső hatalom kezében van, hogy elpusztulhat itten ő is, távol otthonától, szülőfalujától, övéitől. Alig merték megkérdezni: — Kicsoda volt, aki meghalt?
— Az a magas, vékony ember, aki még Fiuméban bekötött nyakkal szállt a hajóra... Ismerte?
— Nem, tán kétszer láttam, de azt tudom, hogy az angol doktor már négy napja bevitette a kórházba. Istenem, istenem!
Hihetetlenül deprimáló hatása van a halálesetnek a hajón. A szárazon esetleg érzéketlenül haladunk el egy temetési menet mellett, de itt a végtelenséggel szemben mindenki testvérnek érzi magát, testvérnek, akit nem rokoni kötelék, hanem a közös emberi érzés kapcsol össze.
Kalandos hírek kelnek szárnyra:
— Azért mozog a hajó, mert halott van rajta. 
Valaki kételkedve megjegyzi:
— Nem lehet az!
—  De bizony úgy van! Nekem a matróz mondta, az meg csak tudja.
—  Hát azt nem mondta, hogy mit csinálnak vele?
— Ma délelőtt temetik. Beledobják a tengerbe.
A matrózok ünneplő ruhába öltöznek. A piszkos, olajos, összerongyolódott holmi helyett tiszta blúz, tiszta sapka van rajtuk. Szótlanul járnak-kelnek, meg van tiltva nekik, hogy bárminemű felvilágosítást nyújtsanak. Úgy látszik, a fedélköz publikumát nem akarják még jobban   megfélemlíteni.
Délelőtt kilenc óra tájban összegyülekeznek a hátsó fedélzeten, a kórház feljárója előtt és kordont vonnak.  A kevés  ember,  aki a fedélzeten van, köréjük gyülekezik. Lehetnek vagy nyolcvanan, százan.
A hajó menése eleinte lassúbb, azután majdnem egészen megáll. Mindjárt temetünk. A parancsnoki híd alatt az egyik matróz lassú, tompa ütéseket mér a gongra. Ez a lélekharang. Bugása olyan siralmas, szívszaggató!
A másik fedélzet lépcsőjén lassan jön lefelé a kapitány, utána az első tiszt, az orvosok és a többi hajóstisztek. Valami komor ünnepélyesség van benne, amint lassú, de biztos lépésekkel haladnak végig az ingó fedélzeten. A kapitány kezében nagy, aranyszegélyes fekete könyv. A biblia.
Az utasok szétválnak, utat nyitnak és a tisztek helyet foglalnak a matrózok alkotta körben. A kórház ajtaja kinyílik és négy matróz hosszúkás, fehér vászonba varrott tárgyat emel ki rajta. A halott. Deszkán fekszik és a magyar zászlóval van letakarva. Ebben a pillanatban az angol zászló felrepül a hátsó árbocra. A gong erősebben búg és hangja mintha betöltené az egész mindenséget. Szegény ember, megadjuk neki a végtisztességet. Két lobogó alatt temetjük, két lobogóval tiszteljük meg, mikor elmerül a legnagyobb temetőben, az óceán vizében.
Két matróz a halott előtt kiemeli a korlát egy darabját. A kapitány odaáll a hajó peremére. Szilárdan áll, mintha egy cseppet sem érezné a hajó ingását. Kezével int az árbocmesternek. Kezdődik a szertartás.
Az árbocmester leveszi sapkáját és harsány hangon kiáltja:
— Capsoff!
Mindenki leveszi kalapját. A kapitány lassú, mormogó hangon kezdi olvasni a bibliát. Az olvasást fel-feltörő zokogás szakítja félte. Soha ilyen keserves, megrázó, szívbemarkoló zokogást nem hallottam. Soha temetési gyülekezet olyan igazi fájdalmat nem érzett, mint ezek az egyszerű, szegény emberek, akiknek sápadt arcát egy-egy pillanatra bágyadtán világította meg a felhőfoszlányokon átszűrődő napfény.
A kapitány becsukja a bibliát és imádkozni kezd.
A miatyánkot mondja angolul:
— Our Father, who art in heaven...
És ekkor láttam, hogy milyen nagy költemény a miatyánk. Az emberek közül alig volt egy is, aki értette volna, de mind megérezte és mind elkezdte mondani a kapitány után a maga nyelvén magyarul, németül, szerbül, olaszul:
— Miatyánk, ki vagy a mennyekben... 
Az ámen már belefúlt a sírásba, zokogásba. Az egyik matróz némán lehajlik és fölemeli a halottról a magyar lobogót. Előtűnik a zsák, amelybe bevarrtak. Embernagyságnál jóval hosszabb, két végében vannak a sulyok bevarrva. A publikum véleménye, hogy ágyúgolyók. Azt beszélik, hogy a hajó a temetések számára mindig visz ágyúgolyót magával.
Az imádság utolsó akkordjai még rezegnek a levegőben. Az árbocmester a halott fejéhez nyúl és taszít rajta egyet. A hajó épen oldalára dől és a holttest lassan lecsúszik róla. Egy csobbanás, amelyet a hajó zakatolása mellett alig lehet hallani, néhány buborék, fehéres habrongyok, azután semmi. Ami por volt, megtért a végtelen vizbe, amely igazán nem adja vissza halottait.
Egyik asszony valósággal rároskad a korlátra, kínosan keresztet vet magára és úgy mondja:
— Uram, irgalmazz szegény megboldogult lelkének!
A korlátot ismét felrakják, a magyar zászlót összehajtogatják, az angol zászlót levonják. A kapitány keresztet vet magára, mindnyájan ismétlik. A hajó megindul és pár perc múlva messze vagyunk attól a ponttól, ahol a tenger elnyelte egyik útitársunkat. A sírját sohasem jelöli kő, sohasem látja meg az új világot, ahová dolgozni ment és otthonhagyott családját, amelynek keresni akart.
La Guardia, a hajó tolmácsa, akitől a neveket szoktam megkérdezni, megmutatja a noteszét:
— Giorgio Weisz, suddito ungherese, 45 anni... Weisz György magyar állampolgár, 45 éves.
Ennyi az egész, amit megtudok róla. Utólag hallom még, hogy Zimonyból jött és családja otthon maradt. Hiába várják vissza, a tenger eltemette őt örökre.
A hangulat egész nap nyomott. Akik lent maradtak a hálóhelyiségekben, kérdezősködnek a temetésről, akik látták, nem akarnak, vagy nem mernek beszélni róla. Mindenki magába zárkózik, az asszonyok közül sokan egész nap imádkoznak. Lidércnyomás ül az egész hajón. A hosszú, gördülő hullámok, melyeknek játékát alig lehet látni, egyre erősödnek. Az Ultonia folyton erősebben mozog egyik oldalról a másikra és mindenki tudja, hogy ez a halottól van...
Az idő másnap sem változott jobbra, az ég szürke maradt, a víz is erősen mozgott; de mindenki elfelejtette, hogy miért. A tengeren a fájdalom pillanatnyilag erősebb, intenzívebb, de az emberek gyorsabban is felejtenek. Talán a végtelenség teszi ezt, hiszen azzal szemben oly csekély az ember élete.
... Harmadnap már senkisem beszélt róla, hogy temettünk. A halott csak volt. Elfeledkeztek róla.

(Folytatjuk)

Forrás: Ultonia. Egy kivándorló hajó története. Budapest, 1929. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése