Hogyan is juthat eszébe valakinek Kínába utazni? Miért annyira messzire és miért pont oda? Ami az idegen országokba való utazást illeti, nagyon sok rokonom és ismerősöm van, akik szerint nem érdemes utazni. Hisz mindenütt csak házak vannak meg emberek és a fű mindenütt egyformán zöld. Ezek engem teljesen hülyének tartanak...
Nem foglalkozom velük, hisz azt mondta a Mester, hogy "ne ítélj, hogy ne ítéltess".
*
Sokan rettegnek a "sárga veszedelem"-től, hisz a világon minden 4. ember kínai. Mások az országot a nagy mennyiségű, silány minőségű és olcsó termékeket előállító, igénytelen emberek hazájának tartják. Van, aki tudja, hogy több, mint egy évtizede az ország kétszámjegyű éves gazdasági növekedést produkál és ebben az évben Németországot lekörözve a világ negyedik gazdasági nagyhatalma lett. Van olyan is, aki egy 5000 éves kultúra bölcsőjét látja ott, amely olyan találmányokat adott a világnak, mint a selyem vagy a puskapor. (A puskaport ott nem emberölésre és háborúra használták, hanem bulizni, tűzijátékokra.)
Nekem még egyetemista koromban adta a kezembe a szüleim egyik jó barátja Lin Yutang: A bölcs mosoly (Révai Nyomda és Kiadó, Budapest, 1947. Újrakiadás: Az élet sója, avagy az élet megélésének fontosságáról, Tercium, Budapest., 2000) című könyvét, hogy naponta olvassak belőle egy oldalt, gondolkozzak el rajta és cselekedjek a tanításai szerint. Ekkor nyugodt és boldog életem lesz. Nem hallgattam rá, az egész könyvet néhány nap alatt felfaltam és azóta egyik álmom volt, hogy Kínába utazhassak. Később jógáztam, majd utána prana nadi-sokkal is kapcsolatba kerültem, így egy második távoli utazási álmom is lett: el akartam jutni Tibetbe és Lhasszába, megnézni a Potala palotát. Az évek teltek és az élet ment tovább.
Egy februári estén Kolozsváron találkoztam az őrangyalommal és az Angel nevű kocsmában (véletlen egyezés?) megivott velem néhány pohár forralt bort. Sokmindenről beszélgettünk, a Kínába való utazási álmaimról is. Miért nem teszek semmit a megvalósítás érdekében? - kérdezte. Nem tudtam logikus kibúvó választ adni a kérdésre és így megszületett az elhatározás.
Egyedül, hátizsákkal sok helyen megfordultam már Európában és Amerikában, sokszor láttak vendégül közeli meg távoli rokonaim, barátaim és ismerőseim, de aludtam motelekben, sátorban, háztetőkön, bokrok tövében és hidak alatt is. Azonban Tallintól Isztambulig és Moszkvától New Orleansig majd mindig tudtam az emberekkel angolul vagy németül értekezni. Hallomásból úgy értesültem, Kínában nem beszélnek az emberek angolul, így nem mertem egyedül nekivágni az útnak.
A társasutazásnak a viszonylagos biztonság mellett viszont kimondott hátrányai lehetnek. Emlékszem, Párizsban egy teljes napot, nyitástól zárásig a Louvre-ban töltöttem. Nem kellett sehova sietni, mert csak a sátram várt a Bois de Boulogne-ban. Azt hiszem, egy teljes nap alatt a Louvre 1/3-át ha sikerült megnéznem. Közben láttam a társasutazások résztvevőit, akik leszálltak a buszról, volt egy fél, legtöbb 1 órájuk, hogy megnézzék a Milói Vénuszt meg Mona Lisa mosolyát és máris rohantak tovább. De mert nem mertem egyedül fejest ugrani az ismeretlenbe, minden hátránya és veszélye mellett a szervezett társasutazást választottam.
Előbb Kolozsváron mentem el személyesen egy utazási irodába, majd az interneten utánanéztem több magyarországi és romániai tour-operator ajánlatának. Marosvásárhelyen is bementem több utazási irodába, de nem kaptam kielégítő választ és megfelelő ajánlatot. Telefonszámomat és e-mail címemet is meghagytam nekik. Azóta sem kerestek fel. Maradt továbbra is az internetes keresés. E-maileket küldtem azon utazási irodáknak, amelyek kínai útjaik részeként Tibetet is ajánlották. A legelső válaszolónak (egy nagyváradi cégnek) az ajánlatát fogadtam el, mert közben kezdett sürgetni az idő.
Utánanéztem az iparkamara honlapján, létezik-e az illető cég, a levelükben megadott bankszámlaszámra elküldtem a pénzt és izgatottan vártam a fejleményeket. Mindig válaszoltak a leveleimre, de mindig utolsó pillanatban. Amikor eljött a vízumszerzés ideje, egy bukaresti cég címét kaptam meg, oda kellett futárszolgálattal elküldenem az útlevelem. Aztán két hétig nem történt semmi.
Csak egyszer kaptam levelet, hogy a kitűzött indulási időpontot egy nappal előrehozták és 11 órát kell Isztambulban várni a pekingi járatra. Az indulási időpont előtt két nappal telefonon érdeklődtem és azt mondták, minden OK, mailben küldik a részleteket. Kiderült, hogy a kirándulást az a bukaresti cég szervezi, amelyiknek az útlevelet küldtem, a nagyváradiak csak közvetítő alvállalkozók. A Google-be beütöttem a bukaresti cég nevét és az eredmény láttán megfagyott az ereimben a vér. Nagyon sok fórum gyalázta a céget, rosszul szervezett útjai, a lefoglalt koszos szállodák és a teljesen felkészületlen idegenvezetők miatt.
Eléggé a torkomban dobogott a szívem, amikor augusztus 13-án este felültem a vonatra, hogy elkezdjem a Marosvásárhely-Déda-Bukarest-Isztambul-Peking-Xi'an-Lhassza-Chengdu-Leshan-Chengdu-Hong Kong-Macao-Hong Kong-Shanghai-Peking-Isztambul-Bukarest-Segesvár-Marosvásárhely utat.
Másnap reggel Bukarestben leszálltam a hálókocsiból, a Victoria téren megreggeliztem egy nagyon kedves régi tanítványommal, aki még taxit is hívott nekem és kimentem az Otopeni repülőtérre, ahol a megbeszélt helyen és időpontban senkit nem találtam. Szerencsére csak a balkáni pontosságról volt szó, egyszerre megjelent az idegenvezető meg az utazási iroda képviselője, kiosztották az útleveleket meg a repülőjegyeket és egy-egy narancssárga sapkát, hogy az utasok bárhol felismerhessék egymást.
Az első kellemes meglepetés Istanbulban ért: a török légitársaság, a Türk Hava Yollari teljesen térítésmentesen egy 4 csillagos szállodát bocsátott rendelkezésünkre, hogy ne ácsorogjunk 11 órát hiába a reptéren a bukaresti és pekingi járatai között, hanem tudjunk tisztálkodni és pihenni. A reptérről busszal bevittek a városba a szállodához, majd este vissza is szállítottak. Zuhanyozás után nem aludni mentem, hanem a Kék mecsetbe, majd befizettem egy buszos városnézésre. (Ebben a helyzetben is szerencsém volt, hiszen már nagyon sokszor kallódtak el a csomagjaim repülőútjaim során, így tapasztalataim alapján, útitársaimmal ellentétben a kézipoggyászomban volt váltás-ruhám és fehérneműm.)
Este felültünk a repülőre és Pekingbe repültünk. Másnap délután fél 2-kor landoltunk Pekingben. A repülőn este bewhiskyztem sörrel, úgyhogy aránylag jól tudtam aludni.
Hova is jutottam? Néhány interneten is elérhető adat:
Terület: 9 608 378 km2˛
Népessége: 1,3 milliárd fő, a Föld legnépesebb országa.
Népsűrűség: 135,3 fő/km2˛
Vallások: konfucionista, buddhista, taoista, iszlámista, katolikus, protestáns
Etnikai megoszlás: kínai (94%), egyéb (6%)
Közigazgatási beosztás: 22 tartomány (seng), 5 autonóm terület (ticsü), 3 városi körzet (sih), 2 különleges közigazgatási terület (Hong Kong, Macao).
Főváros: Peking
Hivatalos pénz: 1 jüan = 100 fen
A helyszínen az ember ennél többet és mást (is) tapasztal. Egy kínai csak úgy lehet párttag, ha nyilatkozatot tesz le, hogy ateista. A vallás csak megtűrt dolog, főleg az etnikai kisebbségek számára elfogadott, a lakosság túlnyomó kitevő han-ok számára kevésbé.
Habár az ország több ezer km széles és több időzónát lefed, mint az USA vagy Oroszország, egy központi rendelet alapján egységes időzóna van az egész országba (Románia + 5 óra).
A többségi lakosság nem kínainak nevezi magát, hanem lakóhelye szerint pekinginek, shanghainak, stb és arra büszke.
A fővárosnak két neve is ismert. Akik észak felől közelítették meg először és a mandarin nyelvjárást beszélőket hallották róla beszélni, a Beijing nevet közvetítették Európába. A délről érkezők a kantoni nyelvjárás Peking kifejezését hozták haza (főleg angolszász területre).
A legelső napon a reptéren a csomagjainkat nem a buszra, hanem egy kis furgonra kellett feltenni, amely egyenesen a szállodához vitte őket. A repülőtér épületének kijáratánál sok hölgy rohanta meg csoportunkat, kirángatták a kezünkből a csomagjainkat és azon a 3-4 méteren az épület és a járda széle között elcipelték és halomba rakták. Először nagyon elcsodálkoztam a kínaiak szorgalmán és vendégszeretetén. Aztán amikor ezért a megerőltető munkáért 5 US dollárt kértek, már csak a pofátlanságon csodálkoztam. Úgy döntöttem, hogy hat lépést megtenni egy 15 kg-os csomaggal 10 másodperc alatt nem ér annyit, tehát adtam 1 USD és 2 RON-t (azért több apró volt nálam) és elkergettem őket. Volt olyan útitársam, aki felháborodva ordított, de rendesen fizetett.
A busz nem a szállodához vitt, hanem egyből mélyvízbe ugrottunk, a Nyári palota bejárati kapuja magas küszöbének átlépésével megkezdtük a látogatási programot. (Minden templom és palota bejáratánál a küszöb jó 20-25 cm magas. Az ilyen helyekre emelkedett lélekkel kell belépni, és ha az ember ilyen nagyot lép, a teste megemeli a lelkét is.) A régóta elkezdett palotát az utolsó császár nagynénje építette ki és fejezte be a hadseregtől elsikkasztott pénzzel. A seregnek még puskapora sem volt, így a világ 5. legnagyobb flottájával rendelkező japán a világ legnagyobb hadiflottáját, a kínait, teljes mértékben elsüllyesztette az 1890-es években egy háború alkalmával.
A nagynéni az unokaöccsét, a császárt 11 évig tartotta egy szobába bezárva, ő uralkodott helyette. Szegény unokaöcs még a feleségeit és ágyasait sem láthatta, csak évente egyszer. A hetedik holdhónap hetedik napja, a szerelmesek napja annyira szent ünnep, hogy ilyenkor még a gonosz nagynéni is engedékeny volt, unokaöccse láthatta szeretett feleségeit. (A 7-es szám a kínaiaknál a nőiességet szimbolizálja.) A hetedik holdhónap hetedik napja az idén a nyugati naptárak szerint augusztus 19-re esett. Olyan ez számukra, mint az amerikaiaknak a Valentine's Day, csak sokkal régebbi és szentebb ünnep. (A császár különben sohasem szabadult: néhány órával hamarabb halt meg nagynénjénél, nem tudni, milyen ok miatt...
A helyi idegenvezetőnk azért egy picit mégis hálás volt a gonosz nagynéninek, hiszen neki köszönheti, hogy megmutathatja a turistáknak a befejezett palotát és elmondhatja a legendákat, tehát van egy elég jó munkahelye. (Minden meglátogatott városban kaptunk egy angolul beszélő helyi idegenvezetőt, a bukaresti idegenvezetőnk meg tolmácsolt. Néha nagyon jól szórakoztam, de nem szóltam közbe. Ennek ellenére, a legtöbb dolog, amit leírok, az idegenvezetők elmondására támaszkodik, mert rájöttem, hogy az internet sem sokkal pontosabb...)
A nyári palota mellett egy nagy tó helyezkedik el (tulajdonképpen a palota kertjének része). A palotával szemközt, a tó másik partján egy gyönyörű domb (hegy) emelkedik, amelyet a császár délutáni elalvása előtt a kertben heverészve nézegetett. A dombból eredő forrás vize táplálta régen a tavat, amit ma mesterségesen töltenek fel, a domb forrásvizét pedig a magasrangú pártvezetők számára lepalackozzák.
Már első napon feltűnt és később is különösnek hatott a nagyvárosokban a ragyogó tisztaság. Lépten-nyomon nagy nylonzsákokat cipelő emberekbe, "élő kukák"-ba lehet botlani, akik lesik az embert és kiveszik a kezéből a cigarettacsikket, PET-palackot és egyéb szemetet. Mindenütt sepregetnek. Ugyanakkor a pekingi központi állomás mellett, közel a szállodánkhoz láttam tízes évei derekán járó lányt anyagcsere folyamatait végezni a nyílt utcán...
A nyári palotától egy vendéglőbe szállítottak, ahol az ünnepélyes fogadó díszvacsora keretében pekingi kacsát (is) szolgáltak fel. A szakács egy sült kacsát a szemünk láttára 120 szeletkére vágott fel pillanatok alatt.
Az éttermekben az asztalok közepén egy hatalmas forgatható üvegtál található, arra tesznek ki minden ennivalót. Mindenkinek van egy üres tányérja és egy leveses tálja, amibe azt vesz a forgó tálról, amit kíván. A helybéliek számára ez alkalom a szocializációra, ha hazánk fiaival kell egy asztalnál ülni, akkor az undort képes kiváltani. Leshan kivételével (egy szechuáni alig 1 millió lakosú kisváros) mindenütt kaptunk kést-villát, nem volt kötelező pálcikát használni.
Útközben megtapasztaltuk a hatalmas autóforgalmat és a forgalmi dugókat. Pekingben 1,3 millió gépkocsi szennyezi a levegőt és akadályozza egymást a haladásban. A jövő évi olimpiára készülve, a szennyezés csökkentési kísérleteként ottlétünk alatt 4 napra bevezették az általunk már ismert páros/páratlan rendszámú autók rendszerét. De nem hetente, hanem naponta váltottak az autók. Az esti TV híradókban pedig a nép vezetőinek határtalan hozzáértését és éleselméjűségét dicsérték az ötletért, amelynek folyományaként csökkent a szennyezés és a forgalom.
Ugyancsak ekkor láttuk először a buszból azt, amit eddig csak hallomásból tudtunk: óriási sebességgel és hangyaszorgalommal építkeznek a nagyvárosokban. Egyik napról a másikra felhőkarcolók nőnek ki a földből és autópályákat adnak át. Sok helyen olyan gyorsan eltűntek a nyomornegyedek, hogy egy-egy kis szigetnyi maradványukat műemlékké és védetté kellett nyilvánítani a "régi" korok állapotának bizonyítékául.
Az esti buszozás egy másik meglepetést is hozott: esténként a háziasszonyok lemennek a tömbházak elé és együtt tornásznak! A dolog teljesen önkéntes, mégis mindenki résztvesz rajta.
Vacsora után végre szállodába vittek, megkaptuk a csomagjainkat, ágyba estünk és szinte meg is volt oldva az időzóna-átállás. Induláskor semmit nem tudtam az útitársaimról, de sajnáltam a lóvét a single-supplementre, így kíváncsian vártam, ki lesz a szobatársam. Úgy hozta a sors, hogy ő is marosvásárhelyi volt. Pszichológus és keletbarát. Jól kijöttünk. Sok konyakot és sört ittunk, jövőre talán együtt megyünk Indiába, aztán a Húsvét szigetekre ...
A második reggelen elkezdődött egy meglepetés- és marketing sorozat. Az előre meghirdetett programon kívül szinte minden városban elvittek egy speciális helyi jellegű gyárba vagy manufaktúrába, ahol először bámészkodhattunk, fényképezhettünk, majd elkölthettük a pénzünket. Még szerencse, hogy nem vagyok egy bevásárló alkat.
Aznap reggel a turisztikai program kezdete előtt elmentünk egy jáde gyárba és menetközben a buszon meghallgattuk a kínaiak kedvenc kövének történetét. Szerintük ez az egyetlen kőzet a természetben, amely képes a szerves anyaggal reakcióba lépni és a színét változtatni, mutatva az élőlény egészségi állapotát. Én azt hittem, hogy a jáde zöld színű, de megtudtam, hogy minél fehérebb, annál drágább. Teljesen fehér jáde ékszere régen csak a császárnak lehetett. Ma fehér jáde-je a gazdag üzletembereknek van, akik a kínai társadalom 5 kasztja közül a legutolsóban (a legalacsonyabb) helyezkednek el, és mindenki lenézi őket.
Születésekor minden kínai gyermek kap egy jádéből készült amulettet, amely a születési évének a holdnaptári állatjegyét ábrázolja, és ezt az amulettet egész életében a nyakában kell hordania.
Az idegenvezetőnk elmesélte, hogy a férjhezment lányok esküvőjük után egy évvel, az évfordulón látogathatják meg először a szüleiket. Az édesanyák nem kérdeznek rá hogylétükre, csak szótlanul kézbeveszik az amulettet. Ha a színe sötét, feketés, akkor a házasság nem igazán működik, a fiatalasszony boldogtalan.
Ugyanakkor a gyárban (mint később a többiekben is) megtanítottak az üveg- vagy műanyag hamisítványok megkülönböztetésére az igazi jáde-től.
A jáde feldolgozó üzem után a császárok temetkezési útja következett, majd a Ming dinasztia sírjai. A hosszú utat, amelyen a császárt utolsó útjára vitték mindkét szélén valós és képzeletbeli állatok, valamint hivatalnokok és katonák hatalmas kőszobrai övezik.
A Ming sírok elhelyezése betartja a feng shui előírásait. A háttérben helyezkednek el a hegyek, a sírok előtt pedig a folyó. Egy bizottság évekig kereste a helyszínt, amíg megtalálta a megfelelőt, ahol tökéletes a harmónia az uralkodók végső nyughelye számára. Az első Ming császár sírjának a dombját még nem tárták fel, idegenvezetőnk állítása szerint csapdák vannak felállítva, amelyek a sírt megzavaró idegent megölik, mint a filmeken. A későbbi, kevésbé fontos császárok sírjait nem tekintettük meg, egyikbe sem mentünk le, állítólag a kulturális forradalom idején a sírokat feldúlták, a dísztárgyakat és kincseket kalapáccsal szétverték.
A fő sír bejárata előtt van egy pavilon, mellette fák. Az egyik fa alatt találkoztam először egy olyan táblával, amely megdöbbentett. Később megszoktam őket. A táblákon általában Mao vezér (commander Mao, a szószerinti felirat) fehér-fekete fényképei láthatók, amelyeket mindig az illető objektumnál készítettek. A kérdéses táblán a fénykép alatt azt írta, hogy "Mao elvtárs 1959-ben itt járt, e fa árnyékában megpihent és újságot olvasott."
A második pekingi nap délelőttjének vége és dele volt a Nagy Kínai fal meglátogatásának szentelve. Pekingtől 50-60 km-nyire, egy folyó két partján néhány km-t restauráltak a falból a turisták számára. Más helyeken a fal az enyészetre van hagyva, sőt az Interneten olvastam, hogy helyenként átjárókat robbantanak benne a kamionforgalom számára. Az említett folyó két partján elég meredek dombok törnek felfelé, azoknak a gerincét követi a fal. Az egyik oldalon elkezdtük a lépcsők megmászását. A 2286 lépcsőfokról és a fáradtságtól összeesett turistákról, akiknek a testén át kell lépni, sms-ben nagyon sok barátomnak már a helyszínről írtam. A lépcsőfokok 2-2,5-ször olyan magasak, mint amilyeneket mi megszoktunk, nagyon nagyokat kell lépni.
A fal tövében 4 EUR ellenében készítenek az emberről egy fényképet, számítógéppel a fejét rámontírozzák egy, a falat ábrázoló fényképre és adnak egy diplomát arról, hogy tulajdonosa egy hős, megmászta az összes lépcsőfokot. A valóságban nagyon kevesen bírnak felmászni a csúcsig. Lefelé jönni sokkal nehezebb volt, még hosszú ideig fájtak a lábszáraim.
A faltól az elgyötört lábú turistákat meglepetésszerűen elvitték egy természetgyógyász központba, ahol egy kis zsebpénzért a tanoncok talpmasszázzsal hozták rendbe az elcsigázott testrészeket. Közben egy doktor bácsi a kínai természetgyógyászatról mesélt, majd egy csokornyi kollegája megszállta a termet és aki akarta, azt megvizsgálták (csak nyelvet kellett nyújtani, majd hosszan fogták a páciensek pulzusát és közben meséltek) és felállítottak róla egy diagnózist. Ott én is bevásároltam.
Habár a kirándulást félpanziós ellátásúnak hirdették, esténként általában olyan későn ebédeltünk, hogy a vacsorát nyugodt szívvel ki lehetett hagyni. Az ebéd mindig finom volt, de nekem kevés. Ebéd közben az ember annyi jázmin teát ihat, amennyit csak akar. A levest mindig az étkezés végén fogyasztják, öblítőnek.
A reggelivel nem volt mindig ilyen szerencsém. Már a legelső reggelen a saláták nagyon rosszul sikerültek a pekingieknek. A sokféle szójaszósz közül az egyiknek az ízét igazán nem tartom kellemesnek. Pedig olyan szépen nézett ki a saláta a svédasztalon! A tofut is valami nagyon kellemetlen ízű szószba mártották. A második reggeltől tojást, sonkát, szója-virslit és bambuszrügyeket reggeliztem, mint a hülye külföldi turisták általában. Útitársaim a kávét hiányolták. Én azt szerencsére csak munkaidőben fogyasztok, úgyhogy nagyon jókat teáztam.
Este fakultatív program keretében egy akrobata színház előadásán vettek részt az érdeklődők. Most sem hiszem el, amit láttam. Megdöbbenésemről sok otthonmaradt barátomnak küldtem sms-t a helyszínről. Idegenvezetőnk büszkén mondta, hogy náluk nem állatokban alakítanak ki élelem és kínzás segítségével feltételes reflexeket, mint az oroszoknál. Náluk tudatos emberi lényeket képeznek ki a mutatványokra!
Az akrobaták 5 éves korukban kerülnek a kiképző iskolákba. Ott 7 év kemény kiképzést kapnak. Utána következik 5 év munka/karrier. Igaz, hogy minden akrobata világbajnokságot és olimpiát megnyernek, de utána, amikor felnőtté válnának és csontjuk törékeny lesz, mindennek vége. Nekünk nehéz felfognunk és elfogadnunk azt, hogy Kínában egy ember élete nem ér semmit. Ha ezt valaki el tudja fogadni és megérti, megvan a Távol-Kelet robbanásszerű fejlődésének a titka.
(Káfé / folytatjuk)
Illusztráció: örök bámészkodás a Nyári Palotánál (a szerző felvétele)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése