2010. május 15., szombat

V. K. ARSZENYEV: Derszu halála


(Egy halhatatlan barátság könyve)

Vlagyimir Klavgyijevics Arszenyev nem élt hiába: fennmaradt utána egy nemzedékektől és nációktól függetlenül népszerű kalandos útleírás, amelynek ő az egyik főhőse és szerzője, ugyanakkor a nevét viseli a XIX. század végén alapított munkásváros, amelyben ő 1912-ben fordult meg s amelynek sorsában fontos szerepet játszott. Sőt, 1972-ben szobrot is állított neki Arszenyev főterén a derék helikopter és hajógyári lakosság. E nyilvánvaló halhatatlanságba 1975-ben besegített a világhírű japán filmrendező, Kuroszawa Akira, akinek Derszu Uzala című filmje1976-ban elnyerte a legjobb idegennyelvű filmért járó Oscart, s az alkotás azóta is járja diadalútját a földkerekség vetítőtermeiben, illetve televízióiban.

A könyv ama élet írta ritka alkotások közé tartozik, amelyről azt szoktuk mondani, hogy minden szava igaz, és mégis a lehető leghitelesebb irodalom. Az útinapló tulajdonképpen a maga korában híres geográfus, térképész katonatiszt expedíciós feljegyzésein alapul, amikor éveken át hűségesen elkísérte távolkeleti útjaira egy furcsa nevű nanáj vadász. Bajtársi kapcsolatuk titka a tanult városi szakember és a természet nevelte, ösztönös intelligenciájú erdőlakó megindító szimbiózisa és egymásra utaltsága a szibériai tajga beláthatatlan veszélyekkel terhes világában. Az expedíciók elszánt segítőjeként, Derszu Uzala hat éven át áll kapcsolatban az íróval, aki sajnálja sorsára hagyni a megöregedett nomádot és hogy ne kelljen elválniuk, maga mellé veszi városi lakásában. A könyv a halhatatlan barátság kalandos története, az itt olvasható részlet Derszu halálának tragikus körülményeit meséli el a könyv befejező részében. A könyv ingyenesen letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból. (Cseke Gábor)

*

Január 7-én este érkeztünk meg Habarovszkba. A lövészek visszatértek századaikhoz, én pedig Derszuval a lakásomra mentem, ahol már vártak a családom és a jó barátaim.
Derszut mindnyájan kíváncsian és csodálkozva nézegették, de látszott, hogy a derék gold nem érzi magát elemében, és sokáig nem tud beleilleszkedni új életkörülményeibe.
Egy kis szobát adtam neki, amelybe ágyat, asztalt és két széket állítottam. Mellesleg szólva, a szé¬kekre egyáltalán nem volt szüksége, minthogy lábait török módra maga alá húzva, szívesebben ült a padlón vagy még gyakrabban az ágyon, akárcsak valami Buddha-szobor.
Amikor lefeküdt aludni, szénával tömött derékalja és vattapaplana közé régi szokása szerint minden alkalommal még kecskebőrét is leterítette.
Kedvenc helye a kályha melletti sarok volt. Leült a tűzifára, és hosszasan nézett a tűzbe. A szobában minden idegen volt neki, csak az égő fa emlékeztette a tajgára. Ha a fa rosszul égett, haragudott a kályhára, és így szólt:
- Rossz ember, nem akar égni.
Néha odaültem hozzá, és felelevenítettük mindazt, amit utazásaink során együtt éltünk át.
Egyszer eszembe jutott, hogy Derszu beszédét fonográflemezre vegyem fel. Hamar megértette, mit kívánok tőle, és egész hengerre való hosszú elbeszélést mondott be a tölcsérbe. Ennek végeztével átváltottam a membránt, és újból megindítottam a gépet. Amikor Derszu meghallotta saját hangját, egyetlen arcizma sem rándult meg. Figyelmesen végighallgatta az egészet, azután megjegyezte:
- Ő - és rámutatott a fonográfra - hűen beszél, egyetlen szót sem hagyott ki.
Derszu javíthatatlan animista volt: a fonográfot is embernek tartotta.
Az expedíció befejezése után mindig sok dolga van az embernek: gazdasági és szolgálati beszámolók összeállítása, menetirányok kirajzolása, gyűjtemények osztályozása. Derszu észrevette, hogy egész napokon át az asztalnál ülök és írok.
- Régebben azt hittem - mondta - hogy egy kapitány csak ül, ül (és megmutatta, hogyan ül egy kapitány), ítélkezik az emberek felett, más munkája nincs. Most már megértem: a kapitány a hegyekben jár - dolgozik, visszamegy a városba - akkor is dolgozik. Egyáltalán nem ér rá sétálni.
A bennszülöttek ilyesfajta elképzelése a hivatalok főembereiről teljesen érthető. Derszu szavaiból rá lehetett ismerni a kínai hivatalnokokra, akik főképpen bírói funkciót töltenek be, a saját belátásuk szerint pártfogolnak és büntetnek. Lehetséges, hogy Derszu maga nem is látott ilyeneket, de feltehetőleg sokat hallott róluk azoktól a goldoktól, akik megfordultak Szanghszingben.
Egy ízben, amikor bementem hozzá, teljesen felöltözve találtam a szobájában. Kezében volt a puskája.
- Hát te hová mégy? - kérdeztem.
- Lőni - felelte egyszerűen, és amikor látta csodálkozó tekintetemet, elmagyarázta, hogy puskája csövében sok piszok gyűlt össze. Kilövéskor a golyó kitisztítja a csövet, utána már csak egy rongyot kell áthúzni rajta.
Az a tény, hogy a városban tilos lövöldözni, kellemetlen meglepetés volt számára. Megforgatta a puskát a kezében, felsóhajtott, és visszatette a sarokba. Láttam rajta, hogy valamilyen okból ez a dolog rendkívüli módon felizgatta.
Amikor másnap elmentem Derszu szobája előtt, láttam, hogy az ajtaja tárva-nyitva áll. Csendesen beléptem. Derszu az ablaknál állt, és félhangon beszélgetett saját magával. Az olyan emberek, akik hosszú időn át magányosan élnek a tajgában, megszokják, hogy hangosan fejezzék ki gondolataikat.
- Derszu! - szóltam rá.
Megfordult, keserű mosoly villant át az arcán.
- Mit csinálsz? - kérdeztem.
- Hát csak ülök itt, mint a kacsa. Hogyan lehet az embernek egy ládában ülni? - rámutatott a szoba mennyezetére és falaira. - Az embernek mindig a hegyekben kell járni és vadászni.
Elhallgatott, visszafordult az ablakhoz, és tovább nézett ki az utcára. Vágyódott elveszett szabadsága után. “Semmi baj - gondoltam magamban. - Majd csak beleéli magát, és hozzászokik ahhoz, hogy házban lakjon.”
Egyszer úgy adódott, hogy Derszu szobájában ki kellett javítani a kályhát, és ki kellett meszelni a falakat. Megkértem, hogy két napra költözzék át a dolgozószobámba, és majd ha készen lesz a szobája, megint visszatér oda.
- Semmi, kapitány - mondta nekem. - Állhatom én kint az utcán is: sátrat verek, tüzet rakok, nem fogok itt zavarni.
Mindez egyszerű dolog volt neki; nekem viszont nagy fáradságomba került, míg sikerült lebeszélnem a szándékáról. Nem sértődött meg, csak elégedetlenkedett, hogy olyan sok korlátozás van a városban: nem szabad sátrat verni, tüzet rakni az utcán, nem szabad lövöldözni.
Egy alkalommal velem volt, amikor tűzifát vásároltam. Megdöbbentette, hogy pénzt fizettem érte.
- Hogyan! - kiáltott fel. - Az erdőben sok fa van, miért kell pénzt adni érte?
Szidta a fuvarost, “rossz embernek” mondta, és mindenképpen igyekezett meggyőzni engem arról, hogy becsapnak. Megpróbáltam megmagyarázni neki, hogy a pénzt nem is annyira a fáért, mint inkább a munkáért fizetem, de mindhiába. Derszu sokáig nem tudott megnyugodni, és aznap este nem fűtött be a kályhába. Másnap pedig kiment fáért az erdőbe, hogy ne verjen engem költségekbe. Az erdőkerülők azonban rajtakapták, és jegyzőkönyvet vettek fel a falopásról. Derszu a maga módján tiltakozott, lármázott, mire bevitték a rendőrségre. Amikor telefonon értesítettek, igyekeztem elsimítani az ügyet. Bárhogyan igyekeztem megmagyarázni Derszunak, miért nem szabad fát vágni a város környékén, nem tudta megérteni.
Ez az eset erős hatással volt rá. Megértette, hogy a városban nem élhet kedve szerint, hanem úgy kell élnie, ahogy mások akarják. Mindenfelől idegen emberek vették körül és feszélyezték. Az öreg egyre gyakrabban el-elmélázott, és emberkerülő lett; lefogyott, arca beesett, és mintha még jobban megöregedett volna.
Az alábbi kis esemény azután véglegesen megbontotta lelki egyensúlyát: meglátta, hogy a vízért is fizetek.
- Hogyan! - kiáltott fel megint. - A vízért is pénzzel kell fizetni? Nézz a folyóra - mutatott az Amurra -, van abban elég víz. A földet, a vizet, a levegőt az isten ingyen adta. Hát hogy lehet ez...
Nem fejezte be a mondatot, kezével eltakarta arcát, és bement a szobájába...
Este a dolgozószobámban ültem, és írtam valamit. Egyszercsak hallom, hogy csendesen nyílik az ajtó. Megfordultam: Derszu állt a küszöbön. Már első pillantásra észrevettem, hogy valamit kérni akar tőlem. Arca zavart volt, és izgalom tükröződött rajta. Még szóhoz sem jutottam, amikor hirtelen letérdelt előttem, és úgy kezdett kérlelni:
- Kapitány! Nagyon kérlek, engedj engem vissza a hegyekbe. Nem bírok városban élni: a fát venni kell, a vizet szintén venni kell, ha fát vágok, más emberek szidnak.
Felemeltem, és egy székre ültettem.
- De hát hová akarsz menni? - kérdeztem.
- Oda! - és kezével a távolban kéklő Hehcir hegységre mutatott.
Sajnáltam megválni tőle, de sajnáltam visszatartani is. Nem volt más választásom, engedtem neki. Szavát vettem azonban, hogy egy hónap múlva visszatér, és akkor majd együtt megyünk el az Usszuri folyóhoz. Ott akartam elhelyezni őt ismerős tazoknál.
Úgy gondoltam, hogy Derszu még egy-két hétig nálam marad. El akartam látni pénzzel, élelemmel és ruhával.
De másképpen történt.
Másnap reggel szobája mellett elhaladva észrevettem, hogy nyitva áll az ajtaja. Betekintettem - a szoba üres volt.
Derszu távozása nyomasztó érzéssel töltött el; mintha valami megpattant volna bennem. Rossz előérzet fogott el; féltem, valami azt súgta, hogy nem látom őt többé. Egész nap rossz hangulatban voltam, sehogy sem ment a munka. Végül ledobtam a tollat, felöltöztem, és kimentem a városból.
Odakint már tavaszodott. Gyorsan olvadt a hó. Fehér színe bemocskolódott; mintha korommal szórták volna be. A hóbuckák napsütötte oldalán vékony kis jégcsatornák képződtek; nappal megolvadtak, de éjjelre megint megfagytak. Az árkokban víz csordogált, és mintha vidáman újságolta volna az elszáradt fűszálaknak, hogy felébredt, s most már azon fáradozik, hogy életet öntsön a természetbe is.
A gyakorlatról visszatérő lövészek beszélték, hogy egy embert láttak az úton, iszákkal a vállán, puskával a kezében. Boldogan, vidáman ment, és dalolt magában. A leírásokból ítélve minden bizonnyal Derszu volt.
Két héttel Derszu eltávozása után a következő táviratot kaptam I. A. Dzjul barátomtól:
“Azt az embert, akit Ön a tajgába küldött, meggyilkolva találták.”
“Derszu!” - villant át az agyamon. Bizonyára a névjegyemről ismerték fel. Annak idején adtam neki egy névjegyet, a hátlapjára felírtam a nevét, meg azt, hogy nálam lakik, hogy a rendőrség ne zaklassa Derszut, ha kinn jár a városban.
Másnap kiutaztam a Hehcir hegység déli oldalán fekvő Korfovszkaja állomásra. Ott megtudtam, hogy néhány munkás az erdei úton látta Derszut. Puskáját kezében tartva mendegélt, és egy fán ülő varjúval beszélgetett. Ebből a munkások arra következtettek, hogy valószínűleg részeg.
Korfovszkaja állomásra már csaknem alkonyatkor érkezett a vonat, így tehát Dzjul barátommal úgy határoztunk, hogy csak másnap reggel megyünk ki a tett színhelyére.
Egész éjjel nem aludtam. Szörnyű fájdalom szorongatta a szívemet. Nagyon szerettem, igaz barátot vesztettem el benne. Mennyi mindent éltünk át együtt! Hányszor segített ki a bajból, amikor ő maga is szinte a pusztulás szélén állt!
Olvasással próbáltam elterelni gondolataimat, de hasztalan. Szemem mechanikusan siklott át a betűkön, folyton Derszut láttam magam előtt, azt a Derszut, aki legutóbb annyira kérlelt, hogy eresszem vissza az ő szabad világába. Megvádoltam magam azért, hogy a városba vittem. De hát ki gondolhatta, hogy ez lesz a vége!
Reggel felé kicsit elszunnyadtam, és különös álmom volt: Derszuval az erdőben táboroztunk. Derszu éppen a tarisznyáját kötözte be, és készült valahová, én pedig kérleltem, hogy maradjon velem. Amikor készen volt, azt mondta, hogy a feleségéhez megy, és gyors léptekkel az erdő felé tartott. Én megrémültem, utánaszaladtam, de belegabalyodtam a farkasboroszlánba. Aztán a ginszeng ötujjas levelei tűntek fel előttem; kezekké változtak át, megragadtak, és a földre tepertek.
Felkiáltottam, és lerántottam fejemről a takarót. Éles fény vágott a szemembe. Dzjul állt előttem, és rázta a vállamat.
- Alaposan elaludt, barátom! - mondta. - Itt az ideje, hogy induljunk.
Március vége volt. A nap magasan állt az égen, és erős sugarakat küldött a földre. A levegőben még érezni lehetett az éjjeli fagyok frisseségét, különösen az árnyékos helyeken, de az olvadó hó, a patakok csörgedező vize és a fák vidám, ünnepi rügyei elárulták, hogy már nem veszedelmes az éjszakai hideg.
Egy kis ösvény vezetett be a tajgába. Sokáig lépdeltünk rajta, és úgyszólván nem is beszélgettünk. Másfél kilométer után az jobbra tűzrakást pillantottam meg. Körülötte három alak mozgott; az egyikben a kerületi rendőrfőnököt ismertem fel. A másik kettő munkás volt. Sírt ástak, mellettük a földön gyékénnyel betakart test feküdt. A holttest lábai kilátszottak, s a rajtuk levő lábbelit azonnal megismertem.
- Derszu! Derszu! - szakadt ki belőlem akaratlanul is a fájdalmas kiáltás.
A munkások csodálkozva tekintettek rám. Nem akartam idegenek láttára szabad folyást engedni érzelmeimnek; kissé távolabb leültem egy fatörzsre.
A föld fagyos volt; a munkások tűzzel olvasztottak fel belőle egy-egy lapátra valót. Öt perc múlva odajött hozzám a rendőrfőnök. Olyan boldog és vidám volt az arca, mintha ünnepségre érkezett volna. Lehet, hogy élete folyamán sok elhagyott hullát kellett már eltakaríttatnia, és a megszokás teljesen közömbössé tette; az is lehet, hogy egy ismeretlen, “nem orosz nemzetiségű” ember vajmi kevéssé érdekelte - mindenesetre nem óhajtott a gyilkosok után nyomozni, és beérte egy jegyzőkönyvvel. Elmondta, hogy Derszut a tűzrakás mellett találták halva. A körülményekből ítélve, valószínűleg alvás közben gyilkolták meg. A rablók pénzt kerestek nála, és elvitték a puskáját.
A sír másfél óra múlva készen volt. A munkások Derszuhoz léptek, és levették róla a gyékényt. A sűrű fenyőerdőn áttörő napsugár rávetődött a földre, és megvilágította az arcát, melyen még nem hagyott nyomot az enyészet. Nyitott szeme az égre nézett. Olyan volt a kifejezése, mintha Derszu elfelejtett volna valamit, és most azon erőlködnék, hogy eszébe jusson. A munkások átvitték a holttestet a sírba, és lassan rászórták a fagyos göröngyöket.
- Isten veled, Derszu! - mondtam csendesen. - Az erdőben születtél, és az erdőben végezted be életedet...
Húsz perc múlva kis földhányás jelezte Derszu sírját.
A munkások dolguk végeztével pipára gyújtottak, és szerszámaikat összeszedve elmentek a rendőrfőnök után az állomásra. Én az út mellett leültem a földre, nem bírtam elszakadni elhunyt barátom emlékétől.
Mint valami filmen, úgy peregtek le előttem a múlt képei: első találkozásom Derszuval a Liefu folyónál, a Hanka-tó, tigriskalandunk a Li-Fudzin mellett, az erdőtűz a Szanghopie folyónál, a pilimpiei árvíz, átkelés tutajon a Takema folyón, vándorlásunk az Iman mentén, az érkezés keserves napjai a Kulumpiénál, utunk a Bikin mentén és így tovább.
Ekkor egy csuszka repült a sír melletti bokorra, bizalmasan rám nézett, és csicseregni kezdett.
“Békés emberek” - jutott eszembe; így nevezte Derszu a tajga szárnyas lakóit. A madárka hirtelen felrebbent, és berepült a bokrok közé. Megint fájdalmasan összeszorult a szívem.
- Isten veled, Derszu! - mondtam utoljára, és megindultam az úton visszafelé.

Terényi István fordítása

Illusztráció: Derszu Uzala filmbeli alakja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése