BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor naplója (1)

II. rész / 1835-1837


Kalkutta, 1835. december 15.

Minden készen áll. Lezártam a ládámat, a hajó már vár a kikötőben Esplanade row-nál, a Chandpaut rakpart mellett. Ez visz fel a Húgli folyóra, Észak-Bengáliába. Az öt férfiból álló kíséretem a fedélzeten tartózkodik. Napkelte előtt majd eljönnek a holmimért, és akkor azonnal indulunk, hogy kihasználhassuk a dagályt.
Sokáig azt hittem, könyvmoly-kutatásaimmal közelebb kerülök a szanszkrit, és a belőle eredő nyelvek titkához. Ráadásul könyvtárosi állásom is erre ösztökélt: könnyű szerrel jutottam hozzá minden szükséges anyaghoz. Ha e nyelvek tanulásán, fordításán kívül más szándék nem vezérelt volna, a módszer megfelelt volna. Hiszen itt vannak nekem az indiai panditjaim! Egyebet sem szeretnének, mint, hogy bevezessenek szent nyelvükbe, elmagyarázzák a felépítését. Az én célom azonban teljesen más. Régész módjára kívánom tanulmányozni ezeket a nyelveket, hogy – reményeim szerint - felfedjem a sajátomhoz kötődő, többé-kevésbé távoli rokonságuk bizonyítékát. Természetesen, ehhez egy időre el kell szakadnom Kalkuttából, az Ázsiai Tárasságtól, és a külvilágtól. Ily módon érhetem el leginkább a kívánt eredményt. Ezért határoztam el, hogy otthagyom a várost, és Észak felé megyek. Nem a végett – mint némelyek állítják – hogy Tibetbe jussak, hanem, hogy olyan körülmények között mélyülhessek el az indiai nyelvek tanulmányozásában, mint a tibeti nyelvben végzett munkásságom során. Jóllehet, a mostani vállalkozás más méreteket ölt. Akkoriban nem volt semmim, nélkülöztem minden jegyzetet, útmutatást. Most könyvekre, szótárakra, nyelvkönyvekre, irodalmi művekre támaszkodhatom. Úgy vélem, ily módon gyorsan elérem az utazástól várt eredményt, s Kalkuttába már azokkal a cáfolhatatlan bizonyítékokkal térek vissza, amelyeket feltétlenül fel kell fedeznem. Ezúttal nem csak szótárszerkesztői, hanem nyelvészi feladatok is várnak rám. A himalájai kolostorokban végzett munkám ebben bizonyára hasznomra lesz, hiszen ott megtanultam elemezni, összevetni, boncolgatni a nyelvtani szerkezeteket. Mindenesetre, nagy reményt fűzök az előttem álló kutatásokhoz. „Adja az ég, hogy utamat siker koronázza!"
Az előző hónapban, november harmincadikán, megkértem tehát Prinsepet, szerezzen nekem új, három évre szóló tartózkodási engedélyt, „mind a szanszkrit mind más indiai nyelvek területén szerzett ismereteim tökéletesítésének céljából". Arra kértem továbbá, két útlevelet állíttasson ki a nevemre. Az egyiket angolul, a másikat perzsa nyelven. így eljuthatok észak-nyugat indiai tartományokba is, azaz: Északnyugat Bengáliába. Mert hát arról szó sem lehet, hogy oda térjek vissza, ahonnan néhány éve jöttem, a Nyugat-Himalájába. Hogy biztosítsam az angol hatóságokat, megígértem, távol tartom magam minden esetlegesen gyanús tevékenységtől, – még a földrajzi vizsgálódástól is. Mindent elkövetek, nehogy bármiféle kellemetlenség érje őket. Az ember sosem lehet elég óvatos. Kijelentettem az Ázsiai Társaság titkárának: csak az ő közvetítésével levelezek; latinul írt, nyílt levélben küldök el neki mindent. így az egész tisztázott lesz, senkinek nem lehetnek fenntartásai.
Tegnap, december 14-én, megkaptam az útlevelem. Mac Naghten írta alá „a főkormányzó nevében, annak intézkedésére". Egyszerű papírlap ez, a polgári hivatalnokok, brit katonai hatóságok, Anglia barátai és alattvalói előtt így tüntet fel: „Kőrösi Csoma Sándor, magyar nyelvész, Erdély szülötte". A perzsa nyelvű papíros ennyit mond csupán: „Mollah Iskander, Roum országából. Azaz: Sándor, európai tudós. így talán megúszom a kellemetlen meglepetéseket.

Malda, 1836. január 20.

Tegnap reggel érkeztem. Ebben az évszakban hideg az északi szél, lassította is a haladásunkat, de azért nem állította meg. Ahogy terveztük, kihasználva a tengerárnak köszönhető vízszintemelkedést a hajnal első fényeinél indultunk a .kalkuttai partról. Mikor Szerampur, Barrackpur, Chandernagor, Chinszura elmaradt, behatoltunk a Gangesz másik ágába, melyet Baghirathi-nak hívnak. Az alig érzékelhető szintkülönbség megkönnyíti a tájékozódást. Elég egy szál vitorla, hogy haladjunk az áramlattal szemben. Ha pedig szükséges, négy ember az evezőkhöz ül, az ötödik felkapaszkodik a magas hajófarra, s a hosszú kormánylapáttal irányítja a hajót. Amikor a dagály már nem befolyásolja az áramlást, alig kell rásegíteni. Elhagytuk Berampurt, Kassimbazart, és Mursidabadot. A körzetnek e fontos székhelyét követően sok időt elvesztegettünk a folyó számos kis kanyarulatának követésével. Jangipur után a Bhagirathi és a Gangesz főfolyásának találkozási pontjához értünk. Itt vissza kellett mennünk úgy egy mérföldet, Godagari magasságába, hogy megtaláljuk a Mahananda folyó egyik baloldali mellékágát, mely a Himalája hegyvonulataitól, Szikkimből ered. Erre mentünk tovább. A folyó itt is igen girbegurba. Először English Bazar-ig jutottunk, majd Malda városába. Innen írom most naplóm e sorait. Mindent egybevetve, harminchat napba telt idáig az út. Nem mondhatni, hogy sebes ez a tempó, de viszonylag kényelmes. A hajó közepén felállított szerény szalmatető védelmet nyújt a nap, a hideg és a szél ellen. Gyakran húztam meg itt magam miközben embereim, mit sem törődve a hideggel, meleggel – ahogy a bengálik mind – félmeztelenül, egykedvű dudorászás közepette húzták az evezőt. Bengália tökéletesen lapos terület, alig venni észre a folyóparton megbúvó falvakat. Valójában, az egész egy vizes mocsár, olyan, akár a szivacs, főleg a száraz évszakban, mint most. Lehetetlen lecsapolni, mert nem lejt a talaj. Az egyetlen eszköz rengeteg malom munkába fogása volna, ahogyan a hollandok tették a Németalföldön. A bennszülöttek persze nem gondolnak erre. Ők rizstermesztők, számukra a bőséges vízmennyiség egyet jelent a jó terméssel. Még akkor is, ha gyakran több víz érkezik a deltába, mint amennyit a Gangesz megszámlálhatatlan ága befogadni képes, s ilyenkor könnyen kiárad a folyó. Maga a Gangesz főfolyása tagadhatatlanul lenyűgöző. Áradáskor legalább hatszor, nyolcszor olyan széles, mint a Duna Pest és Buda között. Nem is látni egyik partjáról a másikat. Az embernek olyan érzése támad: egy tavon van; s mivel az áramlás alig érzékelhető, ez a benyomás még élénkebbé válik. De ez egy sártenger is, a sárgás víz farönköket, valóságos fűszigeteket sodor magával.
A Mahananda már nem ilyen hulladéktemető. Elég tiszta a vize, főleg, ha Észak felé haladunk. A táj azonban épp olyan lapos és egyhangú, mint Délen. Ha az embernek nem sietős, és képes elfeledni az idő múlását, a hosszú hajóút valódi pihenőkúrával ér fel. Álmodozással töltheti az időt, hallgathatja az evezők csobbanását, a hajósok kissé siránkozó énekét, kiáltásukat, mikor átszólnak egymásnak egyik csónakból a másikba, a víz felett köröző, majd rémülten felrebbenő madarak zaját. Milyen távol vagyunk itt a nagyvárostól, hol mindenki töri magát, és folyik a cselszövés; hol a nagy versenyfutásban ember embernek farkasa! De Bengáliában az oly fenséges természet, mint most, szörnyű gyilkossá is válhat. Soha nem látott erővel pusztíthat olyankor. Úgy sodorja el az embereket, házakat, szerszámokat, mint a szalmaszálakat. Mintha tombolásában az összes indiai isten azon fáradozna, hogy elpusztítsa saját teremtményeit.
Maldában elhagyom az öt férfit, akik Kalkuttából idáig hoztak. Olyannyira elégedett vagyok baráti szolgálatukkal, hogy a fizetségen felül jutalmat is adok nekik. Az általuk Prinsepnek küldött levelemben kifejezem elégedettségemet az Ázsiai Társaság titkárának. Az ő dolga volt, hogy legénységhez juttasson, s ezt élénken megköszönöm neki. „Lekötelez, írom, a jó szolgálatával, amelyet szíves volt megtenni nekem azzal, hogy e derék öt férfit és hajójukat a rendelkezésemre bocsátotta."
Miután megérkeztem, hozzá láttam, hogy új, kisebb hajó után nézzek. Az, amelyik idáig hozott – tudtam –, nem közlekedik tovább. Sziliguri irányába kívántam folytatni az utam. Gondoltam, míg végső döntést nem hozok, Felső-Bengália e területén elidőzhetek.

Jalpaiguri, 1837. március 7.

Január 21-én, délben, ismét útnak indultam. Minden tekintetben a hajóút a legkényelmesebb, még ha lassú is. A szárazföld itt amolyan lápvidék: csatornák, tavak, folyók, mocsarak nehezítik az előrejutást. Egyébként könnyen találtam új, szolgálatkész hajóscsapatot. Ők elvisznek Krisnaganj-ig, amit az itt élők Kisenganjnak ejtenek. Ébenfekete, sasorrú, egyenes hajú, nevető szemű emberek ezek; rövid ágyékkötőt, fehér turbánt viselnek és az ajkuk folyton mosolyog. Amolyan gyermeki, számomra – bevallom – érthetetlen gügyögéssel tették vidámmá útvonalam e második szakaszát. Figyeltem, hogyan derülnek kényszerű hallgatásomon, próbáltam kihallani elhadart szótagjaik közül a szanszkrit gyökereit, ezek képezik a bengáli nyelv alapjait is. De hiába. Mosolyukra minduntalan zavart, kényszeredett mosollyal feleltem.
Újabb kilenc napon át tartó evezés következett a fáradhatatlan északi szél ellenében. Vidám legénységem a fásultság semmilyen jelét nem mutatta. Követtük a folyó kietlen vidékeken átkígyózó kanyarulatait. A közelben nincsenek falvak. Maldától Krisnaganj légvonalban nem több nyolcvan mérföldnél, az út azonban közel a duplája ennek, a Mahananda változó folyása miatt. Embereimnek az elmúlt két napban keményebben rá kellett feküdniük az evezőkre. A táj emelkedett, jóllehet csak kevéssé, ahhoz mindenesetre eléggé, hogy a szintkülönbség kivehetővé váljon. Később megálltunk egy elhagyatott helyen, ahol nem volt semmilyen útjelzés. Krishnaganjhoz értünk, magyarázták hajósaim heves taglejtésekkel, ezen a ponton túl a folyó már nem hajózható, még olyan csónakkal sem, mint a mienk! Feltették fejük búbjára a csomagjaimat, megindultak libasorban a magas fű közti keskeny csapáson a kisváros felé. Két óra múlva megérkeztünk és rögtön általános érdeklődés fogadott minket. Ahogy elnéztem szimpatikus hajósaimat, olyan érzésem támadt, egész egyszerűen a fehér isten eljövetelét regélik orrhangjukon a kővé dermedt lakosságnak, és az őket ért megtiszteltetésről, hogy e helyig elkísérhettek engem. Letették a csomagokat a földre a piactér közepén, szónoklatot intéztek az egyre gyarapodó tömeghez. Nem tudom, miket meséltek, de a hallgatóság néha felnevetett, néha meg ijedt képet vágott. Sose tudom meg, mi történt velem aznap; az ünnepnek vége szakadt, kísérőim megint magukhoz ragadták a holmimat, és nyomukban az egész faluval elindultak a „kormány bungalow"-ja felé. Ez lett a szálláshelyem.
Még zavartan az iménti előadástól - melynek akaratlanul lettem a hőse –, elhelyezkedtem a szerény, alig bútorozott, döngölt földre épített szalmakunyhóban. Vártam, hogy visszahúzódjanak a kíváncsiskodók, amit meg is tettek, egyébként hamarabb, mint reméltem. Hajósaim nemsokára újra előkerültek, egy hasonszőrű, teljesen fekete, meztelen alak társaságában. Ő azonban azzal az előnnyel bírt felettük, hogy hadováit valamit angolul. Sziliguriig szeretném folytatni az utamat, magyaráztam neki. A kisváros a Mahananda felső folyásánál helyezkedik el, úgy ötvenmérföldnyire, északkeletre. A férfi odafordult hajósaim felé, – azok jobban derültek, mint valaha, – és igen bonyolultnak tűnő tárgyalásba bocsátkozott velük. A kézmozdulatok, a kiabálás, – nekem úgy tűnt – legalább akkora szerepet játszott itt, mint maga a beszéd. Tréfás történeteket mesélő kópéknak nézte volna őket az ember. Annyira, hogy már tényleg olyan érzésem támadt, rajtam gúnyolódnak. Minden erőfeszítésem dacára sem sikerült megragadnom a számukra oly nagy örömet szerző, szinte harsogó tárgyalás értelmét. Végül az angolul valamicskét gagyogó férfi odafordult hozzám. Egy ideig kereste a szavakat, majd egész fogsorát kivillantva elnevette magát. Közölte, a hajósok hajlandóak elkísérni úti célomig, s szállítják is a holmimat, ha ezért megfizetem a nekik megfelelő összeget. Nagyon tetszettek nekem. Lenyűgözött annak a lehetősége, hogy még néhány napig velük maradhatok. Mivel nem igen tudtam, mennyit ajánljak, és láthatóan hiányzik is belőlem a jó szőnyegkereskedőtől elvárható alkuképesség, hagytam, hadd vitázzanak az árról ők maguk. Meg voltam győződve róla: kifosztanak, mint ahogy félreeső ligetek kies szegletében ez történni szokott. De már beletörődtem, hogy alávetem magamat a nálam ravaszabb törvényének. Hamarosan újabb beszéd, - és taglejtésözön következett: ütemes nevetés zaja, combon dobolás. Elsápadtam. ,,Ezek a vigécek éppen a bőrömre alkusznak", gondoltam félelmemben. Szerettem volna elmenekülni. Úgy éreztem, kelepcébe kerültem, szabadulásom feltételeit egy csapat haramia szabja meg. Legfeljebb a szememet hagyják meg, amivel sírhatok. Meglepetésem csak a leggyávább fellélegzéshez hasonlítható, mikor „az angolul beszélő bandita" „cinkostársai" nevében arra kért, fejenként egy rúpiát fizessek nekik az előttük álló százmérföldnyi útra. „Micsoda, gondoltam egy szempillantás alatt?! Megúszom öt rúpiából, mikor azt hittem, ennek a tízszeresét kell majd megadnom! Szinte hihetetlen!" Megismételtettem a tolmáccsal az összeget, s miután megerősítette, azonnal ráálltam a dologra. Megegyeztünk, hogy másnap reggel indulunk.
Január 31-én hajnalban keltünk útra. Embereim megint ott vonultak előttem libasorban szavannákon, mezőkön, mocsarakon át, és a rizsföldek szélén futó rézsün. Énekeltek, vidáman duruzsoltak, mintha fejükön nem is nehéz csomagokkal egyensúlyoztak volna. Jobbról elhagytuk a Mahanandát. A legtöbbször észre se vettük, ahogy ott kanyarog a fa- és bambuszligetek között.
Négy nappal később egy angol katonatiszt parancsnoksága alatt álló indiai helyőrségre, Titaliah nevű kis faluba értünk. Itt megszálltunk éjszakára, s én jelentkeztem a tisztnél. A wales-i származású őrnagy George Aylmer Lloyd néven mutatkozott be. Nagyon barátságosan fogadott, terveimről kérdezgetett.
Mint mondta, kapcsolatban áll a Kalkuttai Ázsiai Társasággal. Rögtön felajánlotta a segítségét. Elmondtam neki, hogy Sziliguriba igyekszem; pillanatnyilag ugyan nincs mit kérnem tőle, adott esetben azonban nem fogok habozni, hogy kedvességére hivatkozzam. Ez a hatalmas, atléta vállú, hosszú, vörös bajuszú, majdhogynem gyermeki mosollyal megáldott wales-i fickó a legjobb benyomást gyakorolta rám. Ha szükséges, azt hiszem, tényleg hivatkozhatom majd rá.
Tovább haladtunk Észak felé. A folyó még mindig jobbról követte utunkat. Hamarosan az errefelé Teráj-nak hívott, hírhedten egészségtelen s ráadásul veszélyes területre értünk. Ez egy perzsa szó, azt jelenti: „gőz". A hatalmas mocsár, és dzsungel borította vidéken elefántok, tigrisek, párducok, orrszarvúk kóborolnak. A környék gyéren lakott, de nem lakatlan, mint, ahogyan hallottam. Erről magam is meggyőződhettem az út során: tanyákon mentünk keresztül, ahol találkoztunk a Mesh-ek törzséből származó, a bengálit nem beszélő bennszülöttekkel. A környéknek főleg az év egy részében öldöklő lázak miatt rossz a híre. Mindenesetre a láz nem télen támad. A tél éppen az az évszak, amikor az angolok, bengáliak és más indiaiak anélkül járnak-kelnek ezen a vidéken, hogy – mint, azt állították nekem – elszenvednék a malária borzalmait.
Február 8-án este, tökéletes egészségben megérkeztünk Sziliguriba. Másnap, rúpiáikkal megtömve, távolról integetve felém, hajósaim hazaindultak. Csak örülhetek, hogy utazásom első szakasza ily módon telt el. Minden jól végződött, még az a civakodás is Krisnaganjban, amikor azt hittem, a bőrömre alkusznak. Az ijedtségen kívül más bajom nem esett, s ezen mindig jót mulatok, ha visszaemlékezem.
Először Sziliguriban akartam letelepedni. Azzal biztattam magam, talán megkapom az engedélyt, hogy az egészen közel fekvő Szikkimbe menjek. Mivel Szikkim a tibeti civilizáció része, ismerős területre lépnék, jóllehet, soha nem terveztem, hogy valaha is folytatom tibetisztikai tanulmányaimat. Kizárólag egy cél vezetett ide: hogy kiterjesszem kutatásaimat a szanszkritból eredő nyelvcsaládra. Végül azonban lemondtam erről a tervemről, több ok miatt. Először is, igen óvatlan gondolatnak tűnt részemről a Teráj földrajzi központjában való letelepedés. Minden barátom óva intett a meleg évszak beköszöntével e főként ártalmasságáról híres környék rám leselkedő veszélyeitől. Aztán meg igencsak eltávolodtam a bengálik által lakott körzetektől is, pedig az ő nyelvüket tettem törekvésem első sorába. Végül pedig, maga a hely is rossz választásnak tűnt. Úgy határoztam, inkább Dzsalpaiguriba utazom.
Itt vagyok most. Azután indultam el ide, hogy kerítettem öt újabb hordárt. Ezek már nem bengálik, hanem Mesh-ek. Teljesen mások, mint előző embereim. Kicsik, véznák, csak az arcuk napbarnított, szemük mandulavágású, semmi élénkség nincs a tekintetükben, és nem is jellemző rájuk az a pergőbeszédszerűség, mely annyira meglepett idefelé jövet. Ábrázatuk inkább meggyötört, mint a szamaraké vagy az öszvéreké. Elnézvén, hogyan húzzák fel nagy nehezen fejük búbjára a rájuk bízott csomagokat, szánalmat éreztem irántuk. Szerettem volna megosztani velük a terhet, ezt azonban nem tehettem. Elvesztettem volna a tekintélyemet, a megbecsülésüket. Kétségkívül, még arra sem lettek volna hajlandóak, hogy velem maradjanak. Ilyen ezeknek az embereknek a gondolkodása. Számukra a fehérember isten, még ha történetesen egyáltalán nem az, akkor is!
Követtem őket a rizsföldeket átszelő utakon, vékony töltéseken; aprókat lépve, lábukkal a földet súrolva haladtak előre terhükkel. Nem énekeltek, nem szóltak egy szót sem. Látszólag beletörődtek igavonóállat-sorsukba. A dzsalpaiguri-i kunyhó előtt magamra hagytak. Tízszer is megköszönték a hitvány kis fizetséget, amelyet szégyenkezve átnyújtottam nekik. Azonnal visszaindultak. Mintha ők: Teráj és a dzsungel fiai, féltek volna akár egy napot is a városban tölteni. Az angol-indiai kormány által itt fenntartott kunyhó elég kényelmes. Ezt valószínűleg az magyarázza, hogy számos utazó megfordul errefelé, főleg a hideg évszakban. Pillanatnyilag egyedül vagyok, de tegnap két hivatalnok is megszállt itt éjszakára. Rengeteg bőrönddel és szolgálóval jöttek: akár egy valódi kis hadsereg. Hoztak magukkal asztalt, székeket, konyhai felszerelést, gyékényeket, szőnyegeket; nem beszélve az ágyakról, a hordozható zuhanyozóról, annak kiegészítőiről és egy borkészletről.
Levelet írtam Prinsepnek. Ebben igazolom a február 8-án nekem címzett küldeményének kézhezvételét. Ezt 19-én kaptam meg Lloyd őrnagy közvetítése révén. Azért nem válaszoltam rá azonnal, mert a mai napig nem tudtam, hol fogok majd a tanulmányaim megkezdéséhez letelepedni. Egyébként ezt még mindig nem tudom. Úgy értem, tétovázom: maradjak ebben a városban, vagy Titaliah felé menjek, ahogy Lloyd ajánlja nyomatékosan?
Prinsepnek hála, megtudtam, hogy Esterházy Pál herceg egy augusztus 4-én keltezett postával válaszolt az ő 1835 január 5.-ei levelére. Ebben arról tájékoztatja, hogy megérkezett Angliába a szótáram és a nyelvtankönyvem ötven példánya, melyeket át is adtak különböző osztrák és magyar egyetemi intézetek számára. Az uralkodó nevében a nagykövet megköszönte az indiai angol hatóságok és az Ázsiai Társaság nekem nyújtott segítségét. Örülök ennek, s ezt tudatom Prinseppel. Egyébként azt is közöltem vele, hogy lemondtam az egyik vagy másik szomszédos himalájai országba – Nepálba, Szikkimbe, Bhutánba – történő utazásom tervéről. Úgy értesültem, jelenleg veszélyes oda az út. Mindent egybe vetve, ezek az országok nincsenek is hasznomra az előttem álló kutatásokban. Ezért, mielőtt vízi úton Patnába mennék, bizonyos ideig itt maradok, hogy tanulmányozzam a bengáli és a szanszkrit nyelveket.
Bármelyik vidéken telepszem majd le végül, mindenképpen a szanszkrit és a vele rokon nyelvekre kívánom fordítani minden energiámat. Mivel nem vagyok valami nagy levélíró, előre figyelmeztetem levelezőpartneremet, csak rövid leveleket küldök majd neki, ha egyáltalán küldök. Megérdemli az őszinteséget, nem igaz? Mert igazából még mindig nem tudom, milyen eredményt remélhetek mostani próbálkozásomtól. Prinsep tájékoztatásával óvatosságból inkább elébe vágok az üres kézzel való hazatérés lehetőségének. Felesleges utánam küldetnem a postám, kivéve, ha véletlenül Erdélyből érkező levelekről lenne szó. Ebben az esetben Lloyd őrnagy - mint volt olyan szíves erre ígéretet tenni – elküldi azokat oda, ahol éppen tartózkodom.
Őrzöm a reményt, hogy egy nap eljutok Patnába, pillanatnyilag azonban mégis úgy döntöttem, inkább Lloyd-hoz csatlakozom Titaliahban és ott telepszem le. Három hónappál azután, hogy elutaztam Kalkuttából, ideje véget vetni kóborlásomnak. Nem azért jöttem, hogy a környéken kirándulgassak – errefelé nincs is semmi érdekes látnivaló -, hanem azért, hogy elszigetelten munkához lássak.

Titaliah, 1836. április 20.

Letelepedtem hát Titaliahban. Nem bent a faluban, ahogy Lloyd ajánlotta, hanem a közelben. Megszánhattam volna a katonatiszt villájában is; ő ezt szeretné, mert hát barátjául fogadott, és unatkozik is ebben a porfészekben egyedüli európaiként, de velem nem járna jól. Unalmas vendég, hallgatag társaság vagyok. Meg aztán az angolos élet – a bőséges reggeli, az ínyenc szószok, a véres marhaszelet, az erős italok – számomra semmit nem jelentenek. Megmaradok tibeti szerzetesi étrendemnél: teát és vizet iszom. Nyugalomra, nem pedig kényelemre van szükségem. Ezért ástam el magam itt a semmi közepén egy szalmakunyhóban, félmérföldnyire a lakott területtől. Nem érdekes, hogy a kunyhó szalmából, száraz levelekből készült és nincs benne bútor, még egy gyékény se. Lloyd küldött szolgálót; ő készíti el mindennap az egy tál főtt rizsemet, hoz egy kevés gyümölcsöt, zöldséget. Ennyi bőven elég. Ragaszkodtam hozzá, hogy senkitől ne függjek, ne legyek jobban rászorulva az őrnagyra, mint Kennedyre voltam Szabatuban. Főleg itt nem szabad a megszokott fehérembernek tűnnöm a bennszülöttek szemében, akikkel a bengálit gyakorolom. Ha Lloydnál szállók meg, minden erőmet felemészti, hogy elnyerjem a parasztok bizalmát. Angol úrként kezelnének. Ugyanolyan távol állnék tőlük, mint egy rádzsa, az ő mércéjükkel mérve. Lloyd láthatólag nem érti a viselkedésemet. Tegnap hozatott nekem asztalt, széket, és egy ládát, hogy abba pakoljam a rongyaimat, esetleges irkáimat a termeszek és más errefelé kártékony rovarok elől. Ez nagyon meghatott. Az első adandó alkalommal majd melegen megköszönöm neki. Igazán sajnálom, hogy ki kell ábrándítanom. Már látta maga előtt, amint esténként beszélgetünk, sakkozunk, pipázgatunk, megvitatjuk a friss híreket. E helyett bezárkózom szalmakunyhómba a füzeteimmel, hogy az általa csak „átkozott, érthetetlen nyelvnek" nevezett bengálit igyekezzek elsajátítani. És ami még rosszabb, állítólag a hindinek ezt a devanagari írásjellel írott hindusztáni formáját is tanulmányozom, sőt: belekezdek a mahrattiba is. Bizonyára teljesen bolondnak néz. Nyilván azt gondolja, csak az időmet vesztegetem ezzel a halandzsával, s ráadásul minek, amikor az angol nyelv olyan szép?!

Titaliah, 1836. május 2.

Átmentem Lloydhoz, hogy nála töltsem a napot. Még abba is beleegyeztem, hogy a pecsenyék, marhasültek, és a szalonnás tojásos reggeli habzsolásával megsértsem fakír étrendem szabályait. Lloyd felajánlott egy teli pohár whiskyt, ezt azonban olyan hevesen utasítottam vissza, hogy nem erősködött. Mindössze sajnálatát fejezte ki, amiért megfosztom magam minden jótól, amit Isten földi boldogságunkhoz teremtett. Az a gyanúm, mint brit honfitársainak többsége, ő is meglehetősen provokatív. Tudván mennyire irtóznak a muzulmánok a disznóhústól, abban leli szadista örömét, hogy azzal tömi magát. Tisztában van vele, micsoda bűn a hinduk szemében megölni egy tehenet, és enni a húsából, számára még sincs nagyobb öröm mint, hogy nap nap után majdnem nyers marhaszeleteket és hatalmas oldalasakat fogyaszt. És nyilván marhazsírral készítteti el a sült krumpliját is! Mindig lóg nála egy vagy két szál füstölt sonka a plafonon, mint egy szentháború hadizászlaja!
Nem tudom, vajon félelmet akar-e bennem kelteni, de folyton a szomszédos Terájban rejlő „szörnyű veszélyekről" beszél nekem. Onnan Titaliah úgy egy mérföldnyire fekszik, az én bengáli kunyhóm még annyira se. Szerinte, minden pusztító csapás vidéke ez. Az ott terjengő mocsárgázok egyszerre mérgezik a levegőt és az embereket. Egyáltalán nem szabad arra vetődni december első hónapjai előtt, és március vége után. Kizárólag a rövid téli évszak alatt lehet odautazni, tigrisre vadászni vagy egész egyszerűen áthaladni a területen, hogy a Himalája magasságaiba jussunk. De hát vannak olyan emberek, jeleztem neki, akik minden évszakban bejáratosak oda: ott élnek. „Ez igaz, hagyta helyben. Bizonyos bennszülöttek, mint a Mesh-ek. Ok ellenállóak a maláriával és a különböző lázakkal szemben. De azt nézze meg inkább, milyen satnyák ezek! Egy ujjpöccintéssel földre dönthetné őket az ember." Igen, azt hiszem, gyakorlatilag két Mesh súlya alig tenné ki az én wales-i barátomét, az ő életmódjuk azonban kétség kívül egészségesebb, még ha Lloyd meg is van győződve ennek az ellenkezőjéről. Próbáltam jobb belátásra bírni: az alkohol már a mi mérsékelt éghajlatunkon is káros, a trópusokon még végzetesebb. Veszélyesebb, mint az általa annyit emlegetett mocsári gázok. Az angolok nem csak a lázak miatt halnak meg olyan könnyen Indiában, hanem elsősorban a mértéktelen evés-ivás miatt. Elfelejtik azt az orvostudományból ismert tudni való igazságot, hogy étkezési szokásainkat az időjárási viszonyokhoz kell igazítanunk.
A Kelet-Bengáliához hasonló meleg országok spártai diétát és absztinenciát követelnek. Évek óta figyelem az itt élő angolokat: azon mesterkednek, hogy kijátsszák ezt az ésszerű törvényt. Ne csodálkozzunk, ha gyorsan el is szenvedik a következményét!
Azt mondják, az oly gyakran halált okozó betegségeknek a mindenütt egyaránt szennyezett víz a hordozója. Talán, sőt egészen bizonyosan. De nem az a jó megoldás, hogy borral és más szeszekkel helyettesítjük a vizet! A vizet hosszasan kell forralni, mintha tibeti teát készítenénk! Számomra ez a módszer eredményesnek tűnik, sikeresen alkalmazom egész évben. Tényleg szeretném hinni, hogy bár ez a rózsaszínes marhahúsleves kevésbé ízletes az ínyencek számára, mint a malváziai, a xeres vagy a portói borok, de kevésbé is ártalmas az egészségre.
Mikor napnyugtakor elköszöntem vendéglátómtól, a fejem friss volt, gondolataim tiszták maradtak. Mindezt az őrnagyról, a „túlságosan ritka esemény" megünneplésének okán elfogyasztott három üveg pezsgőjével már nem mondhatom el. Az állította, egymás után teletöltött poharait az én tiszteletemre s egészségemre üríti ki. Jóllehet, ezzel éppen a sajátja pusztításán munkálkodott.
A hazaúton a nap utolsó, rózsaszín fénysugarainál arra a megállapításra jutottam: jó okom volt elhárítani Lloyd szívélyes és nagylelkű meghívását. Mi lett volna velem, ha a társaságában élek? Hiszen én maga vagyok a megtestesült absztinencia! Nem mulasztotta volna el, hogy megszégyenítsen, ha látja, képtelen vagyok társa lenni a remélt ivászatban, lakmározásban. Míg így, szokásos rejtekhelyemen maradva, megőrizhetjük a mindkettőnk számára egyaránt hasznos baráti köteléket. Nem kell egymáshoz illeszteni az össze nem illőt. S én igen kevéssé hasonlítok a derék wales-i katonatiszthez!

Titaliah, 1836. szeptember 10.

Jól haladok az indiai nyelvek tanulmányozásában. Kezdem már beszélni a bengálit, és elég könnyen olvasom a hindit, a mahrattit. A szanszkrit tudásom most már kiváló. Azt tapasztalom, hogy ezek a nyelvek szoros kapcsolatban állnak egymással, mint például a latinból származó európai nyelvek. Főleg a nyelvtani szerkezeteket kutatom, hogy megpróbáljam feltárni a magyar nyelvhez kötődő, talán igen régi kapcsolatuk bizonyítékát. Néha zavarba ejtő hasonlatosságokra bukkanok, még a szókincset illetőleg is, ugyanakkor kevés a tényleges rokonságra épített elméletemet erősítő elem. Érzem a rokonságot, mint ahogyan a rendőrkutya kiszimatolja a betörőt, de nem sikerül ezt az érzést bizonyossággá szilárdítanom. Hetek, hónapok múlnak el, jegyzetet jegyzetre halmozok, összehasonlító táblázatokat állítok fel, listázom a szavakat, szófejtéseket készítek, de nem jutok semmilyen következtetésre. Makacsnak kell lennem, ki kell kényszerítenem az igazságot! Aki új dolgokat fedez fel, mindig nagyon kitartó.
Prinsep utánam küldette Lloyddal a katmandui brit helytartó egyik levelét. Brian H. Hodgson tudni szeretné, min dolgozom, és azt javasolja, látogassam meg Nepálban. Biztosít, hogy ki tudja csikarni Jung Bahadurtól, a királyság teljhatalmú urától a szükséges belépési és tartózkodási engedélyt. A nepáli utazás lehetősége eléggé tetszik. Talán elfogadom ezt a kedves meghívást. Mielőtt azonban nekiindulnék, szeretnék megbizonyosodni felőle, hogy onnan majd tovább juthatok Tibetbe. Tudom, hogy a Himaláján keresztül visz egy út Lhászába. Ha azt az utat igénybe vehetnem, az nem a tibeti tanulmányaim új-rafelvételét jelentené a számomra, – arra már végleg keresztet vetettem – viszont eljuthatnék a mongóliai magas legelőkig, és akkor megvalósulna végre az álmom, amely negyedszázada tartja bennem a lelket. Csodálatos volna! Azon nyomban írtam az én kedves levelezőpartneremnek, hogy érdeklődjön a Katmanduból Lhászába való eljutás esélyeiről. Ha a válasz kedvező, rögtön értesítem Prinsepet, küldetek felszerelést, pénzt, és végre belevágok a kalandba.
A várakozás ideje alatt igyekszem továbbra is hideg fejjel nézni a dolgokat: folytatom a szanszkritbéli kutatásaimat, nem táplálok hamis reményeket, illúziókat. Jól tudom: akárhogy is, úgy lesz, ahogy lennie kell, és nem az én vágyaim szerint!

(Folytatjuk)

Fordította Horváth Sándor Farkas

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (15)

KALKUTTA 
1831

Kalkutta, 1831. április 23.

Végre itt vagyok Kalkuttában. Életem egy újabb szakaszába lépek. Remélem, nem lesz hosszú, mert változatlanul folytatni akarom utam a végső célig, a Felső-Ázsia-i török-mongol sztyeppékig.
Hogy miként értem le idáig? Hát ez egy elég hosszú történet. Kevéssel Victor Jacquemont távozása után nekiláttam jegyzeteim, holmijaim rendezésének. Október első napjaiban levelet írtam Kennedy kapitánynak, a szabathui angol helyőrség parancsnokának, hogy jelezzem érkezésemet, melyet még hónap vége előtt tervezek, és megkértem, járjon közbe a kormányhatóságoknál engedélyért, hogy a fővárosba mehessek, amihez anyagi segítségre is szükségem lenne. Következő hónap 17-én már válaszolt is néhány sorban, hogy foglalkozik ügyemmel, és megteszi a szükséges lépéseket érdekemben. Közölte egyben azt is, hogy szimlai villájában vagy a szabathui erőd egyik épületében szállásol majd el, attól függően, hogy mikor érkezem, mert más vendégeket is vár erre az időre. Búcsút vettem hát 26-án a monostor apátjától és a szerzetesektől, és elhagytam Kanamot. Megvallom, nagyon elérzékenyedtem. Mikor az ember három és fél esztendőt tölt el ugyanazon a helyen, sok szállal kötődik már oda, még akkor is, ha soha nem megy ki a fejéből, hogy egy nap tovább kell mennie onnét is. Miközben szorgosan lépegettem a három öszvérhajcsár és a csomagjaimmal megrakott állatok után, többször is visszafordultam, hogy vessek még egy utolsó pillantást a falura, ahol oly hosszan időztem, a monostorra, és arra a fenséges környezetre, melyben most élesen kirajzolódtak. Mikor elvesztek szemem elől az útkanyarban, először is a kinawari tájra fordítottam pillantásom, melyet csak most láttam viszont az 1827-es júniusi nap óta, mikor erre kapaszkodtam fel a hegyre Szabathuból. Negyvenegy hónapig, százhetvenhét héten át ki se mozdultam Kanamból! Még olyankor sem, mikor Szangje Puncog elutazott valahová, mert én nem tartottam vele. Szakadatlanul, hangya szorgalommal végeztem a rám bízott munkát, és csak akkor szakítottam félbe egy időre, mikor nagy ritkán látogatóim jöttek. Istenem, de hosszúnak, de véget nem érőnek tűnt ennek a szótárnak a szerkesztése! Gyakran már bántam is, hogy egy ekkora feladatot vettem a nyakamba. Könnyelműen ráálltam, azt képzeltem, hogy alig több mint egy év elég lesz hozzá. Nyolc évre volt szükségem, hogy pontot tegyek a végére. Meg kell vallanom, fogalmam se volt róla, hogy mit jelent egy ilyen munka, amikor a semmiből kell létrehozni. A Zanglában eltöltött idő még gyümölcsöző volt, de Phuktálban csaknem semmi eredménnyel nem járt. Főként kanami tartózkodásom idején tudtam magam igazán belevetni a könyv konkrét és végleges összeállításába, és ezt is annak köszönhettem, hogy az én lámám nem mozdult mellőlem, meg persze azért annak is, hogy időközben döntő haladást értem el az írott és beszélt nyelvnek, valamint a tibeti civilizáció valahány oldalának a megismerésében. Mindent ennek szenteltem, időt, terveket, utazást, nem beszélve az élet örömeiről, amiktől mindig megfosztottam magam, és amik mellesleg közömbösen is hagytak.
A Rampur felé vezető úton haladva hűséges vándorbotommal a kezemben, elnéztem a terhük alatt meghajtó igásállatokat, amint vezetik őket az embereim. Ott himbálóztak hátukon tibeti könyveim, meg az a több száz papírlap, mely csak úgy feketéllt a finom betűimmel teleírt számtalan jegyzettől. Ezek szolgálnak majd szótáram és nyelvtanom, a sok tanulmány, cikk vagy a Tibetről szóló tudományos közlemények megfogalmazására, ha ott tartok már, hogy meg kell kezdenem a fogalmazást. Ott ringatóznak a megfigyeléseimmel teleírt oldalak, az útinaplóm, és szanszkrit nyelvi tanulmányaim kezdeti időszakának anyaga. Ezek az én kincseim, ezeknek vagyok mostantól az őrzője. Már nem csomagok nélkül utazom, mint azelőtt oly sokáig, és ez a sok csomag, mely meglassítja haladásom, nem afféle luxustárgyakból áll, melyekkel az angolok agyonterhelik magukat, hanem a nyelv, a szellem világának aprólékos megfigyeléseiből, melyek úgy érzem, lényeges hozzájárulást jelentenek a Himalája népeinek megismeréséhez, azoknak az embereknek, akik az én megjelenésemig kívül estek az európai kutatók látókörén. Valami mérhetetlen boldogság fogott el ez a tengernyi kincs láttán, amint rázkódnak, le s fel emelkednek az állatok hátán. Szerettem volna odakiáltani a szembejövőknek: „Nézzetek ide, ez az én művem! Ennek szenteltem vagy inkább áldoztam életem javarészét! Örüljetek velem együtt!" Tény, hogy büszke voltam erre a szállítmányra, annyira betöltötte egész lelkem, hogy ez az én szülöttem, a mindenem, a vagyonom. Ekkor értettem meg, és éreztem azt a kielégülést és megkönnyebbülést, amit a művészek, az írók éreznek, amikor befejeznek egy művet. És egy pillanatra elálmodoztam, és láttam, amit a liktorok mint győzelmi trófeákat hozzák elém műveimet, és úgy éreztem magam, akár egy győztes tábornok, aki viszi haza Rómába a legyőzött ellenség címereit.

Több napon át követtük a Szatledzs zsibongó folyását, melynek szakadatlan moraja betölti a szűk völgyet, és néha kicsi kis tornyok bukkantak fel a szemünk előtt a szédületesen meredek hegyoldalban. Aztán áthaladtunk Rampuron is, Bishawar szegényes fővárosán, és Kotgarh felé tartottunk. Kevéssel a szimlai elágazás előtt, Kennedy ezredének egy gurka őrmestere várt ránk már néhány napja, hogy felvigyen minket Szimlába, mert a szabathui szobák mind foglaltak voltak. Én már ismertem az odavezető utat, de most mégis ugyanazzal az elragadtatással néztem, mint az első alkalommal. Ez a lassú léptekkel megtett útszakasz az óriásira nőtt deodár cédrusok miatt egyenesen elbűvölő. A levegő hihetetlenül könnyű ebben a monszunt követő utószezonban. Az erdő finom illatokat áraszt, melyek még fokozzák a gyönyört, míg valami áttetsző ködfátyol, mely mintha a talajból szállna fel, enyhén kékes árnyalattal vonja be a vidéket. A madarak éneke, a patakok csobogása friss muzsikával tölti meg ezt a lakatlan világot. Kennedy, aki semmit nem bíz a véletlenre, felköveztette a régi utat, amely most kocsival járható, de gyalogosan is sokkal könnyebb menni rajta. Mikor a nagy falu szélére értünk, meglepetve láttam, hogy távollétemben új házak bújtak ki a földből, mások meg most épülnek. Kennedy villája, mely azelőtt magányosan állt ott, már nincs egyedül. Kényelmesen elhelyezkedtem nála, mintha csak otthon lennék, ahogy felettese nevében az őrmester felkért rá. A szolgálók odarohantak, elvették a csomagjaimat, és mivel azt hitték, hogy én is olyan vagyok, mint a többi fehérember, mindjárt egy sor jő erős itallal, pálinkával kínáltak, melyeket érintetlenül visszaküldtem. Este olyan fényes lakoma várt, amilyent már három és fél éve nem láttam, de annyira elszoktam ezektől a lassú tűzön főtt szószoktól és komplikált ételektől, hogy igazából semmi örömet nem leltem bennük. Mivel a szolgálók indiaiak voltak, akik nem ismerik a Tibetben oly kedvelt vajas teát, sem pedig a pörkölt árpával készült campát, alá kellett vetnem magam a helybeli ízlésnek, és bele kellett törődnöm szimlai tartózkodásom alatt, hogy lemondjak megszokott étrendemről.
Már érkezésem másnapján vendégül láthattam Gerard doktort, aki külön azért jött fel ide Szabathuból, hogy engem lásson, és üdvözöljön Kennedy nevében, akit elfoglaltsága állomáshelyéhez kötött, így a völgyben kellett maradnia. Tudatta velem, hogy Victor Jacquemont-ot követem a kapitány otthonában, mert az vagy tíz napot töltött ott, mielőtt Szabathuba ment október 31-én, onnét meg Szaharanpurba, majd Delhibe. Ugyanakkor közölte azt is, hogy katonaorvos kollégája, Archibald Campbell doktor, rövidesen ideérkezik. Ez is, mint ő, skót, aki 1828-tól a Meerutban állomásozó tüzérezred orvosa.
Nekem nagy örömömre szolgált, hogy viszontláthatom itt Gerardot, aki mindig kész rá, hogy a hónom alá nyúljon, és akivel hosszú eszmecseréket folytattunk. Elmeséltem neki, hogy mi minden történt velem azóta, hogy utoljára látott 1828. novemberében, aminek már két esztendeje is van, és beszámoltam Jacquemont-tal folytatott beszélgetéseimről. Gerard nagyon dicsérte ezt a fiatal természettudóst, aki szerinte hamarosan hírnévre tesz szert a francia tudományos életben. Mint maga is a Himalája régésze, értékelni tudta fiatal kollégája nagyszerű megfigyeléseit és a hegylánc kialakulására vonatkozó elgondolásainak nagy jelentőségét. Türelmetlenül várja, hogy kézhez kapja műveit, melyeket Párizsba való visszatérte után publikál.
Két nappal később Gerard, aki emiatt maradt még, bemutatta nekem kollégáját, Campbellt. Egy magas, vékony, egyenes tartású, jó kinézésű, nyílt tekintetű, erőteljes és jóságot sugárzó férfivel találtam magam szemben, aki igen jó hatást gyakorolt rám. Kíváncsian érdeklődött munkám felől, és csodálatát fejezte ki, hogy milyen kitűnően megtanultam a tibeti nyelvet, amiről, ahogy hallotta „mindenki beszél itt". Elárulta óhaját, hogy nem akarja korlátozni tevékenységét egyedül az orvosi munkára, mely rövid idő alatt egy nyomasztó megszokássá válik. Ki szeretné használni az időt, amit itt tölt Indiában, hogy felfedezzen távoli vidékeket, ismeretlen népeket tanulmányozzon, és lerakja ő is a maga kövét a modern orientalisztika épületéhez. Csak bátorítani tudtam elhatározásában, és felhívtam a figyelmét, hogy a nyugati tudósok nem tanulmányozták eddig a himalájai emberek világát. Mivel megtudtam róla, hogy igen jól rajzol és fest, és látom milyen ragyogó egészségnek örvend, azt a benyomást kelti bennem, hogy nem sok idő múlva afféle polihisztor lesz, akit szenvedélyesen érdekel a földrajz, az etnográfia, és aki biztos célhoz ér majd, ha türelme és kitartása van hozzá. Amikor elhagytam Szimlát, hogy Szabathuba menjek, esküt tett rá, hogy még találkozunk az életben. Én is örömmel venném, de sokkal kevésbé vagyok meggyőződve róla, mivel szent elhatározásom, hogy itt hagyom Indiát, mihelyt nyomdába tudtam adni művemet. Mindenesetre nem nagy lehetőséget látok a találkozásra, ha én Kalkuttába megyek, ő meg készül, hogy csatlakozzon Meerutban az ezredéhez.
Régi ismerősként üdvözöltem Szabathut, és benne Kennedyt. A kapitány valami szarkasztikus mosollyal fogadott, amiről nem lehetett tudni, hogy szimpátiáját akarja-e kifejezni vele vagy csak minden rosszmájúság nélkül kicsit nevet rajtam. Mindenesetre „tiszta szívből mulatott" bokáig érő, kék öltözetemen, melyet azóta viselek már, amióta lejöttem Kinawar-ból. Ugyancsak meglepte erősen őszülő szakállam, és meg is kérdezte, hogy nem nyírom-e le most, hogy újra civilizált emberek közt időzöm. Csakugyan gondolnom kellene rá, hiszen nyilvánvaló, hogy ha valakinek akkora szakálla van, mint egy pátriárkának, holmi különc szerzetnek nézik, hacsaknem szikh vagy gurka nemzetiségű.
Több mint két hónapig maradtam Szabathuban, és vártam, hogy a hatóság utalja ki a pénzt, hogy a fővárosba mehessek. Mihelyt megkaptam, Kennedy utasítást adott a közeli indulásra, de a körülmények még nem engedték, úgyhogy csak január utolsó napjaiban kelhettem útra. Búcsút mondtam hát jótevőmnek, és meleg szavakkal köszöntem meg mindazt, amit csak tett értem hat hosszú esztendőn át. Ugyanolyan hangnemben búcsúztam el Gerardtól, aki oly szeretetreméltón pártfogolta ügyemet, és akiről megtudtam időközben, hogy közbenjárt érdekemben a Delhiben székelő helytartónál, William Frasernél, méghozzá egy olyan ékesszóló levélben, mely valóságos védőbeszédnek is beillett. Tudtam, hogy a segítség, melyben ez a magas méltóság részesített, az ő és Kennedy fellépésének volt az egyenes következménye. Noha természeténél fogva nemigen szeretem kitárni a szívem valakinek, erőfeszítést tettem ezúttal, hogy nyílt szavakkal adjak tanúságot hálámról, és barátságom jeléül erősen megszorítottam a kezét.
Újra csak az állataikat hajtó öszvérhajcsárokat követve indultunk el lassú léptekkel a hosszú útra, hogy a Jamuna és a Gangesz völgyén át terjes szélességében átszeljük Indiát.
Kaszanli után végleg magunk mögött hagytuk a Himaláját és beléptünk Ambalába, Patiala maharadzsájának az államába. Onnan Karnalon és Panipaton át lementünk délre egészen Delhiig, ahol elvben a Nagy Mogul leszármazottja uralkodik, aki már csak árnyéka ősének, amióta az angolok meghódították Indiát. Kennedy és Gerard azt tanácsolta, hogy szükség esetén forduljak Fraserhez, az angol helytartóhoz, de mivel semmi baj nem esett útközben, és semmi különös ok nem volt rá, hogy zavarjam ezt a magas funkcionáriust, óvakodtam tőle, hogy hozzáforduljak. A továbbiak során megtudtam, hogy amikor a városban voltam, Victor Jacquemont is ott tartózkodott, és Fraser fejedelmi módon fogadta. Sétalovaglásra mentek, lóversenyre, lakomákra hívta meg vendégül, és különféle látványosságokra vitte el. Nyilván csatlakozhattam volna én is hozzájuk, ha korábban értesülök az eseményről. De vajon csatlakozom-e? Semmi se kevésbé biztos. Én kerülöm az embereket, nem keresem a társaságot, afféle zárkózott típus vagyok. Utálom a hivatalos megnyilvánulásokat, a ceremóniákat, mégha a legőszintébb barátságból kerül is sor rájuk. Csak elrontottam volna a hangulatot, megrontom az örömüket. Jobb, hogy nem is tudtam az egészről. Túlságosan csendes vagyok, nem én jelentem a jó társaságot azoknak, akik csak szórakozásból jönnek össze, és a gondjaikat akarják ott feledni. Még akik az ismereteiket akarják gyarapítani mellettem, azok is sokallják már azt a nagy komolyságot bennem.
Folytattuk az utat Mathura felé, átvágtunk egy homokos részt, melyen kiütött a só és a salétrom, a levegőben finom por szállt, és valami satnya növényzet bújt csak ki a földből, valami különös ellentétként azzal a képpel, melyet a gazdagon termő indiai tájakról alkotunk általában magunknak. A Jamuna partjai kihaltak, a falvak ritkák és nyomorúságosak, az emberek éheznek. Mathura után Ágra volt a következő állomás, ahol megálltam néhány napra, hogy kicseréljük az igavonó állatokat, de azért is, hogy megnézzem azokat a csodálatos márványból és ritka kövekből épült emlékműveket, melyeket hajdani szultánok még tovább szépítettek. Noha nem mentünk még ki a télből, a hőmérséklet igen enyhe volt, a levegő súlytalan, és rendkívül kellemesnek éreztük az utazást. Valami álomszerű nyugalom ülte meg ebben az évszakban a vidéket, az a tökéletesen kék ég és az enyhe szél tette azzá. Mindenütt virágok nyíltak, zöldelltek a mezők, nem kellett a fák árnyékába húzódni a kánikulai hőség elől, amely tavasz kezdetétől uralkodik itt.
Allahabad a Jamuna és a Gangesz összefolyásánál fekszik. A folyó itt valami belső tengerré szélesedik, annyira lelassul a folyása ezen a látóhatár nélküli síkságon. Százötven kilométerrel odébb keletre, Bénáreszbe érkeztünk. Természetesen nem mulasztottam el, hogy körülnézzek kicsit ebben a nem mindennapi városban, a hindu zarándokok legfontosabb centrumában. Elnéztem a megszámlálhatatlan templomot, de csak kívülről, mert a magamfajta pogányoknak tilos a belépés. Megkapó az az építőművészeti látvány, amit nyújtanak, és amit valójában nem is lenne köny-nyű leírni. Hatalmas, monumentális, sőt gigantikus méreteiket még csak növelik a falaikat elborító szobrok, hogy teljes ámulatba ejtsék a nyugati látogatót. Valami érthetetlenség és felülmúlhatatlan különbség érzetét keltették bennem, amely nem annyira szokatlan külsejükön múlt, hanem az a végtelen kifinomultság és tüneményes babonaság keverékén, melyet árasztottak. Igaz, én rossz kritikus vagyok, hisz a bráhmanista világról csak nagyon vázlatos és mindenképp töredékes ismereteim vannak. De ezek a bénáreszi hindu templomok és monostorok láttán nem tudok úrrá lenni egy bizonyos nyugtalanságon, mely ellenállhatatlanul erőt vesz rajtam. Noha sok-sok szál fűz már Tibet világához, melyre annyira rányomja bélyegét a hindu tantrizmus és boszorkányosságai, engem túlságosan befolyásol kálvinista szellemiségem, hogy mást lássak ebben a mitológiai áradásban, mint egy nagyfokú fanatizmust.
Mint minden látogató és zarándok, elmentem a Gangesz partjára. A máglyák áldozatainak utolsó maradványait nyaldosó lángnyelvek és a megszentelt vízben fürdő, extázisba esett emberek közt járkáltam jóidéig, és megpróbáltam beleélni magam a hívők érzelmeibe. De hiába. Főként zavarodottságot éreztem, nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és valami vad kíváncsiság fogott el, hogy meneküljek innen, amilyen gyorsan csak tudok. De uralkodtam magamon, és mégis ott maradtam, tudva, hogy soha nem lesz többé részem egy ilyen lenyűgöző látványban.
Bénáreszben a pénzverdéről érdeklődtem, mert szerettem volna tiszteletemet tenni James Prinsep úrnál, aki a próbapéldányok osztályának vezetője. Azt felelték, hogy a pénzverdét megszüntették néhány hónapja, és Prinsep úr visszament Kalkuttába. Jacquemont beszélt nekem róla, 1829 decemberében fogadta őt Prinsep és nála töltötte a Szent Szilvesztert, mielőtt tanulmányútra indultak volna a közeikörnyékre. A francia természettudós nem győzte dicsérni, és határozottan kijelentette, hogy önmagában is „megváltotta" erősen zárkózott honfitársait. Figyelmembe ajánlotta, hogy Bénáreszen átutazva feltétlenül álljak meg ennél a szeretetreméltó embernél, aki a régi feliratok elsőrangú tudósa is egyben, és biztosan a legjobb fogadtatásban részesít.
Bénáreszből két út is kínálkozott utam folytatásához. Az egyik Patna és Bhagalpur érintésével a Gangesz folyását követi, és ha hosszabb is, viszonylag jobb a másiknál, amely egyenesen Barddhaman felé visz Bihar vidékén át, de erről azt hallottam, hogy rosszabb. Nem érint nagy városokat, semmi érdekeset nem nyújt. Vajon melyiket részesítse előnybe az ember, mikor még tele van Bénáresz látványával?
Amin leginkább meglepődtem, ez a meleg nagymértékű növekedése volt, ahogy teltek a napok és beléptünk a tavaszba. Március vége előtt már itt a hőség. Azok a kissé hegyes vidékek, melyeken Gajatól egész Aszandolig áthaladtunk, bizonyos mértékig felfrissítettek. Ott a déli órákban kevésbé szenvedtünk mint a síkságon. Hanem mikor leereszkedtünk Durgapur tájára, csakúgy folyt rólunk a víz. Csinszurába, ebbe a régi holland be-ékelésbe érve, olyan érzésünk volt, mintha egy ólomfedél csukódott volna ránk. Aztán Csandernagoron, a francia beékelésen, majd Szirampuron, a dán beékelésen haladtunk át, melyek még meghiúsult gyarmatosító törekvések nevetségesen kis törpe maradványai.
Mondanom se kell, hogy Szirampur területén átutazva az a híres-nevezetes tibeti szótár járt az eszemben, melyet 1826-ban jelentettek meg itt, és amely csaknem meghiúsította ez irányú törekvéseimet. Egy pillanatig azt a csábító gondolatot dédelgettem magamban, hogy ellátogatok az angol baptista misszionáriusok székhelyére, akik itt találtak menedéket a fő-kormányzók rosszkedve elől, és élték ki teljes büntetlenségben hittérítői buzgalmukat. De gondolkodva kicsit arra jutottam, hogy nem jó politika lenne, ha ezeknél a szakadároknál mutatkoznék be elsőnek, és csak azután üdvözölném a hatóságokat, melyek azért mégis a hónom alá nyúltak és anyagilag segítették munkámat. Még bőven marad rá időm, hogy meglátogassam őket, ha berendezkedtem Kalkuttában, ahol valószínűleg néhány hónapra meg kell állnom.
Végül április 22-én, ezerszázhúsz mérföld megtétele után, egy derengő hajnalon beléptem ebbe a nagy indiai városba, ahonnét továbbindulok majd népem bölcsőhelye, az őshaza felé.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (14)

Kanam, 1830. július 1.

Pasmina kecskék

Újra egyedül. Szangje Puncog visszatért múlt hónap 28-án Ladakba, hároméves szerződésünk lejártával. Lelkiismeretesen megtartotta szavát, amiért hálával tartozom neki. 1827. június végén érkezett, és 1830. június végén mondott búcsút nekem, amint kérte rá Kennedy, mivel az én számomra is három teljes esztendőt engedélyeztek, hogy itt lakhassak Kanamban. De én hosszabbítást kaptam, és csak jövő ősszel kell leereszkednem a hegyről.
Noha engem nem nyomaszt a magány, nehezen viselem ezt az elválást. Annyira megszoktuk már egymást, hogy eggyé váltunk, ha két külön alakban is. Megértem viszont azt is, hogy egy ilyen hosszú távollét után már szeretné látni hazáját, a feleségét és a családját, a barátait, az ismerőseit, folytatni szeretné megszokott tevékenységét, annál is inkább, mert a társaságom nyilván unalmasnak tűnt neki igen gyakran. Ez a szótárszerkesztői munka, amit végzek, a legkevésbé sem szórakoztató. Tény ugyan, hogy Szangje Puncog megfontoltsága nem ismer határt, mégsem hittem, hogy hiányozni fog neki ez az elmélyült, tudományos munka, melynek mindketten szenteltük magunkat. Nem győztem csodálni higgadtságát, hogy mindent el tud viselni, beleértve az én bizarr, már-már nevetséges kérdéseimet, anélkül, hogy rossz képet vágott volna hozzá, és gyakorlatilag minden szeszélyemnek eleget tett, legalábbis addig, míg idővel és ismereteim gyarapodásával már nem volt rá szükség, hogy mindent elmagyarázzon. Jellegzetes képviselője volt azoknak a nagykultúrájú tibetieknek, akiket semmi nem köt már, és távol állnak az anyagias gondolkodástól. Elvégre több ingatlanja van, egy ex-királyné férje, egy király sógora, tagja az ország kormányának, és megkapta a nyilván irigyelt főorvosi címet. De azért megmaradt olyan egyszerűnek, amilyen valaha volt, nem törődik vele, hogy milyen elhanyagolt a külseje, hogy a csizmája sarka lekopott már, hogy nem éri soha víz az arcát, és a körmei feketéllnek. Több mint öt teljes esztendőt töltöttünk együtt, mely alatt fáradhatatlanul adta át nekem a tudományát, kivéve phuktáli tartózkodásunk idején. A szótár, melyet publikálni szeretnék, éppúgy az ő műve is, annyira nyilvánvaló, hogy nála nélkül soha nem lát napvilágot. És ez áll mindenre, amit Tibet civilizációjáról, és az uralkodó vallásról írok majd.
Viszontlátom-e valaha? Nem hinném, legfeljebb levélben tarthatjuk a kapcsolatot. Életutunk, mely oly hosszú ideig ugyanazt az irányt követte, most szétválik. Az övé hazájába vezet, engem meg újra elfog az a még mindig kielégítetlen vágy, hogy folytassam az utat népem bölcsőhelye felé.
Alig ment még el, mikor üzenetet kaptam Kennedy kapitánytól. Arról értesít, hogy egy francia természettudós megy át erre közelesen, egy bizonyos Victor Jacquemont, és meg szeretne ismerkedni velem. Ez egy igen tehetséges felfedező, tette hozzá, akit a párizsi Természettudományi múzeum küldött ide, hogy tanulmányozza a Himalája növény-, állat-, ásvány-és kőzetvilágát. Kennedy a legjobbakat mondja róla, és biztos benne, hogy jól elbeszélgetünk majd. El szeretném hinni, de aggaszt kicsit, hogy francia tudásom csak annyi, amennyit könyvből meg tudtam tanulni. Minden nehézség nélkül olvasom a klasszikus szerzőket, sőt még írni is tudok ennek az úrnak a nyelvén, ha némi nehézséggel is, de azért korrektül. Ami a beszédet illeti, arról inkább hallgassunk. Göttingen óta nem gyakoroltam, ott látogattam olykor egy idős párizsi hölgy szalonját, hogy figyeljem a beszélgetést, és magam is megpróbálkozzak részt venni benne. Tizennégy éve már ennek. Azóta csak a Willock testvérekkel nyílt rá alkalmam, mert ezek folyékonyán beszélték a franciát, amelyen kedvtelve váltottak szót egymással. Azt hiszem, jobb lenne, ha angolul beszélnék vele, feltéve, ha tud angolul, amit azért valószínűnek tartok. Ezt a nyelvet sem ismerem tökéletesen, sőt távol állok tőle, de mégis nagyobb gyakorlatom van benne, mint a franciában. Ha így sem megy, akkor nincs más hátra, mint a latin. A természettudósok mindnyájan tudnak latinul.

Kanam, 1830. augusztus 2.

Jacquemont úr július 26-án érkezett, a nyári monszun legközepén. Szerencsére több napig nem esett, így zavartalanul elgyönyörködhettem a nyári Kinawar szépségében. Mihelyt elszállásolták, írt néhány sort, hogy mielőbb szeretne felkeresni zsupfedeles házamban, ha nem félne, hogy megzavarja nyugalmamat. Azonnal elindultam ideiglenes szállására, még arra se hagyva időt, hogy levessem azt a bizarr, exotikus öltözetet, melyet viselek, és magamra kapjam európai ruhám, annyira szerettem volna üdvözölni már, és megmondani, milyen örömmel látom itt Kanamban. Belépve a sátrába lehúztam a cipőmet, ahogy mindig is teszem, ami láthatóan meglepte. Megnézett jól, úgy felülről, mert legalább húsz centiméterrel magasabb volt nálam, és már pergett is a nyelve, méghozzá kitűnő angolsággal, miután Kennedytől megtudta, hogy nincs nagy gyakorlatom hazája nyelvén. Noha útiruhát viselt, ahogy illik valakihez, aki felfedezőúton jár, bennem mégis egy elegáns dendi benyomását keltette, aki sokat ad a külsejére, egyébként igen szép arca van, lágy, kellemes hangja, és főleg rettentően biztos magában. Nálam sokkal fiatalabb, hisz még harmincéves sincs, de tapasztaltnak látszik, mint aki sok mindent megélt már, és sok mindent látott. Le akart ültetni, amit udvariasan elhárítottam, még azontúl is, hogy kiküldte a szolgákat, és jóidéig állva beszélgettünk. A keleti udvariassági formák, amiket úgy éreztem, vele szemben is alkalmaznom kell, baráti rosszallását váltották ki, és felhívta figyelmemet, hogy ez a túlzott megalázkodás nincs szokásban egyenrangú, európai emberek közt. Aztán a szívélyes bemutatkozás után elbúcsúztunk egymástól, és közölte, hogy másnap meglátogat.
Július 27-e reggelén csakugyan bekopogott kis házam ajtaján. Magas termete nem engedte, hogy kiegyenesedjen a túl alacsony szobában, leült a fekvőhelyemre, és egy sereg kérdést tett fel. Rögvest megéreztem, hogy valami nagy, intellektuális kíváncsiság fűti, hogy mindent meg szeretne érteni. Szemtől-szemben az egyetlen fehér emberrel, aki ismeri a tibeti nyelvet, nem állta meg, hogy ne vessen alá egy valóságos kihallgatásnak. Először is többet akart tudni rólam, mint amennyit Kennedy mondhatott neki. El kellett mesélni az egész életemet, hogy milyen tanulmányokat folytattam, ázsiai utazásom, és persze, hogy mi célból jöttem ide. Nagyon figyelt minden szavamra, mintha jegyzőkönyvet akart volna vezetni a beszélgetésről. Az volt a benyomásom, hogy a legapróbb mozzanat sem kerüli el a figyelmét. Amikor elmeséltem neki, hogy megtanultam görögül, latinul, héberül, sőt még oroszul is, már jegyezte is a füzetébe, mint aki valami lényegeset lát benne. Nyilván a személyem is érdekelte, persze főként azért jött, hogy a tibeti nyelvről beszéljek neki. Szívesen hajlottam rá, látva, hogy mennyire issza a szavaimat. Több órán át erről folyt a szó. Megmutattam tibeti könyveimet, elmondtam, milyen munkát végzek, beszéltem nagy vonásokban a tibeti és indiai buddhizmusról, a művészeti és a tudományos életről. Próbáltam érzékeltetni vele a helyesírás és a köznyelv, valamint a klasszikus nyelv közti különbséget. Célzást tettem Georgi atya „Tibeti ábécé" -című munkájának abszurditásaira. Igyekeztem jó arcot vágni záporozó kérdéseihez, majd elvittem a monostor könyvtárába, ahonnét visszakísértem a táborhelyére a falu keleti kijáratánál. A rákövetkező napokban is eljött hozzám, és elnézést kért, hogy ennyire igénybe vesz. Még egy sereg más témát is fel akart vetni, pontosabban hallani róluk engem. Ennek a kívánságának is eleget tettem, és legjobb tehetségem szerint válaszolgattam a kérdéseire. Ő meg újra teleírt jegyzeteivel több tíz oldalt, és néha meg kellett ismételnem a szavakat, melyeket nem értett meg rossz angolságom miatt, sőt egy-egy szó értelmét is magyaráznom kellett. Persze tudni szeretett volna sok mindent a lámámról is, és sajnálta, hogy nem volt szerencséje találkozni vele, amint remélte ezt. Úgy éreztem, ömlik belőlem a szó. Több órán át kifogyhatatlan voltam, és repesett a szívem az örömtől, hogy egy ilyen ritka alkalomra leltem, és kiadhatom végre magamból ezt a hét év alatt felhalmozott sok-sok ismeretet.
Július 29-én, amikor harmadszor is megjelent nálam, bevallotta, hogy már úton kellene lennie Szungnam és Szpiti felé, de késleltette az indulást augusztus 1 reggeléig, annyira élvezi, ahogy elmagyarázom a dolgokat, és annyi minden kérdeznivalója van még. Rokonszenvesnek találtam ezt az őszinteséget, mely méltó volt ahhoz az erőfeszítéshez, melyet elvárt tőlem. A fekhelyemen ült, és egymásután írta tele a lapokat, mialatt meséltem neki, amit csak hallani akart Tibetről, a buddhizmusról, az „Om mani padmé hum!" szövegű mágikus formuláról, a Szikander Rumi névről, ahogy hívnak engem itt, a Tibetben honos vallási szertartásokról, a zarándoklatokról, a kinawariak beszédmodoráról, Szakjamuni személyiségéről, Ladák éghajlatáról, és mit tudom én miről még. Idővel már beleunhattam volna ezekbe a véget érni nem akaró látogatásokba, de egyáltalán nem ez volt a helyzet. Rosszul láttam Jacquemont igyekezetében, mellyel minden áron szóra akart bírni, csodálatának kifejezését eredeti szellemem iránt? Nem hinném. Először csak egyszerűen udvariasságból fogadtam, aztán hamarosan rokonszenvből, melyet megkapó egyénisége váltott ki belőlem, és végül már barátságból. Igazi örömömre szolgált, hogy ezzel az égből pottyant franciával tölthettem el azt a hat napot, mely alatt többet beszéltem, mint a megelőző hat hónap során együttvéve.
Hozzá kell még tennem, ha teljes akarok lenni, hogy a személyem, és tevékenységem iránt tanúsított vitathatatlan érdeklődését látva, a legelemibb udvariasságnak tartottam, hogy megkérdezzem tőle, mi minden történt elindulásom óta Európában, már csak azért is, hogy másról is beszéljünk, mint Tibetről, a tibetiekről, meg a buddhizmusról. Nem bánom a kérdést, mert több dolgot tudtam meg néhány óra alatt, semmint gondoltam volna.
Ha valójában számba veszem azt a temérdek információt, mellyel szolgált nekem, a legnagyobb zavarban vagyok. Emlékszem, először is arról tájékoztatott, hogy a görögök felkeltek a törökök ellen alig egy évvel utána, hogy átkeltem a szigetcsoporton, és a Kio sziget, melynek a közelében hajóztam el 1820. februárjában, rettentő vérontás színhelye volt, mely az egész Európát felháborította. Ezután szállt harcba Lord Byron, a híres angol költő a felkelők oldalán, és lelte halálát 1824-ben a Korintoszi öböl bejáratánál levő csatatéren. Aztán a francia hajósról mesélt, akivel a Jóreménység-foknál találkozott, úton India felé, mikor ez a Csendes-óceánról tért meg éppen, ahol rátalált arra a helyre, ahol a La Pérouse hajótörést szenvedett. Megjegyezte, hogy a hajós egy bizonyos Miloi Vénuszt hozott magával Franciaországba, nem mertem megkérdezni, hogy azonos-e az eredetivel, félve, hogy még tudatlannak tart. Majd, hogy 1822-ben sikerült kibetűzni az egyiptomi hieroglifákat egy honfitársának, Champollionnak, hajói értettem. Azzal a szája szögletében mindig ott bujkáló kis iróniával jelezte nekem, mint valami óriási, az egész emberiség történetét meghatározó eseményt, egy szenzációs mű 1826-os megjelenését, melynek szerzője egy bizonyos Brillat-Savarin. Aztán író barátairól beszélt, Stendhal-ról, aki az „Armance" című szerelmes regényt írta, és Prosper Mérimée-ről, aki a maga mulattatására afféle beugrató szövegeket írt, mint a „Klára Gazul színháza", és az úgynevezett „illir költemények"-et, melyet „A guzla", ez az egyhúros hangszer nevét viselő címen gyűjtött egybe. Igazi sikert ért el velük, hangoztatta Jacquemont, és még inkább, mikor megtudták, hogy valójában csak afféle élcek. De valamivel különösképp felhívta a figyelmemet, nevezetesen avval, amit a tudomány haladásáról mondott, így tudtam meg, hogy egy Séguin nevű mérnök a Rhone folyón Tournonnál, nemrég egy pillérek nélküli hidat épített, egy „függőhidat". És még ennél is nagyobb szenzációként újságolta, hogy egy Nicéphore Niepce (ezt a nevet nem lehet elfelejteni) nevű kémikusnak zselatin-lemezeken sikerült képeket rögzíteni, melyek szabad szemmel láthatók. Hát ez már hihetetlen! Most hét éve kezdtek világítani Párizsban gázzal, melyet csöveken át vezetnek oda egy onnan mérföldekre lévő üzemből. Ezután újra rátért hőn szeretett tudományára, a természettudományra, és elmagyarázta az „evolúció" teóriáját, melyet a múlt évben elhunyt Lamarck dolgozott ki, és amely ha megerősítést nyer, megdönti az élőlények evolúciójáról alkotott elképzelésünket, beleértve az emberi fajét is. Evvel kapcsolatban említette egy Boucher de Perthes nevű kutató felfedezését, aki azt állítja, hogy be tudja bizonyítani szilikátos kőzetek segítségével, hogy már a Bibliát megelőző időkben is éltek emberek. Őszintén kérdem magamtól, hogy vajon nem egy szédítés ez is, annyira hihetetlennek és szentségtörőnek érzi az ember, hogy valaki olyat merjen állítani, ami ellentmond a szentkönyveinkben írottakkal? Ha jobban megfigyeltem volna, hogy mi történik a világban, akkor nyilván tisztában lennék vele, hogy meglepő időket élünk, hogy azt ne mondjam, forradalmi időket. Nem telik el úgy egy hónap, hogy ne jöjjön valami új felfedezés híre, ami a világ legdinamikusabb helyévé avatja Európát. Sajnos, ugyanakkor azt is meg kell állapítanom, hogy az osztrák birodalomban semmi nem mozdul politikai téren. Hazafiaink ugyan mozgolódnak, de Metternich úr mindig ott terem, hogy megtörje harci lendületüket, és véget vessen minden reménynek. Magyarországnak mindig azt kell csinálnia, amit fentről mondanak neki, és Erdély most is úgy él, mintha még a középkorban lennénk. Lánglelkű kolozsvári és nagyenyedi barátaim akarata ellenére, semmi nem változik itt a Kárpátok ölelésében. Fel kell kelnünk Bécs zsarnoksága ellen, ahogy a görögök is tették a török ellen? És mit várhatunk tőle? Amit Jacqeumont-tól hallok, az megnyugtat és nyugtalansággal tölt el egyszerre. Mindez a nagy haladás náluk, ha nem profitálunk belőle, még csak növeli késésünket, és mind nehezebb lesz behozni. Azt hiszem ideje, hogy a magyarok minden erejüket mozgósítsák, de egyszer már a saját javukra, és szétszakítsák láncaikat, melyek túl hosszú ideje tartják fogva a múltban.

Kanam, 1830. szeptember 22.

Augusztus 1-eje hajnalán láttam, amint Jacquemont távolodik kis csapatával. Nem búcsúztam el tőle, tudtam, hogy visszajövet a kínai határról áthalad majd Kanamon, és nem mulasztja el, hogy megálljon még utoljára nálam. Kifejezetten megmondta: „Minden nap egyre többet akarok tudni Tibetről." Ezt a mértéktelen ambíciót meglehetősen hízelgőnek találtam, mivel Gerard doktoron kívül mostanáig senki nem mutatott valódi érdeklődést a kutatásaim iránt. Ezzel a francia természettudóssal kellett találkoznom, hogy egy olyan emberrel találjam magam szembe, aki őszinte elragadtatással hallgatja, amit mondok, mégha nem is állt egyáltalán a szándékában, hogy a tibeti nyelvet tanulja, és mindamellett, hogy egy bizonyos megvetést vettem észre benne a buddhizmus iránt.
Hét héttel később, szeptember 20-án, csakugyan újra felütötte sátrát a faluban. Valahogy most nagyobbnak láttam, mint korábban, lebarnult, kicsit lefogyott, és nagyon elégedett volt az útján szerzett tapasztalatokkal. Büszkén mutatta a ládákat, melyeket szolgái leraktak, és amelyekben növényeket, köveket, rajzokat, ritka tárgyakat, valamint egy halom teleírt papírlapot hozott magával vissza. Ezúttal inkább ő volt bőbeszédű, és sietve mesélte, mi minden érdekeset tapasztalt. Aztán visszatértünk a régi metódushoz, és kérdést kérdés után tett fel nekem. Érdeklődött, mit tudok Allardról és Venturáról, meg Randzsit Singh maharadzsáról. Kikérte véleményem arról az összehasonlításról, melyet a római katolikus vallásgyakorlat és a tibeti szertartások között tesznek néha. Aztán rólam is többet akart tudni, és ami egy alkalommal még megbocsátható, azon kaptam magamat, hogy bizalmas dolgokat mondok el neki. Bevallottam, hogy minden pénzforrás nélkül jöttem Keletre, mint egy vaktában kilőtt rakéta, de valami ellenállhatatlan hév hajtott, és az a meggyőződés, hogy sikerül megfejtenem honnan származunk, mi, magyarok. El kell ismernem, hogy ma már nem fűt akkora hév, és ha ugyanaz is a meggyőződésem, sajnos, ez nem elegendő hozzá, hogy legyűrjem az akadályokat, melyek mostanáig mindig meggátolták, hogy folytassam utamat. Igazat megvallva már fáraszt ez a hosszú, kanami tartózkodás. Most, hogy a lámám eltávozott, én se maradok itt, kezembe veszem újra a vándorbotot. Megkérdezte tőlem Jacquemont, hogy nem szándékszom-e visszatérni Erdélybe. Hát nem! Erre csak akkor gondolok majd, ha elértem a célom, ha rátaláltam népem bölcsőhelyére. Addig egyetlen dologról lehet szó, menni, menni előre, és nem nézni hátra. Annyi mindenesetre biztos, hogy túl soká időztem a Himalájában. Most feltétlenül Kalkuttába kell mennem, kiadatni műveimet, és folytatni az utat Mongólia felé. Már így is elég sok időt vesztettem.
Aztán a poliandriáról, a többférjűségről beszéltünk, erről a tibetieknél eléggé elterjedt társadalmi jelenségről, melynek fő oka egy bizonyos fennmaradási ösztönben rejlik. A himalájai emberek jól tudják, hogy létfeltételeik igen korlátozottak, és óriás hegyeik miatt, melyek oldalában laknak, teljességgel lehetetlen növelni a lakosság számát, és méginkább megsokszorozni azt. Ha egy nőt több fiútestvérrel házasítanak meg, ez gátolja a szaporodását, ami katasztrofális lenne. A többférjűséget nem ítélhetjük meg európai és keresztény normáink alapján. Semmiféle erkölcstelenség nincs benne. Ami megüt minket, ez inkább a jelenség ritkasága máshol. Mintahogy a többnejűség, éppúgy a többférjűség sem valami irigylésreméltó állapot, sem a nő, sem pedig különböző férjei számára. Egyedül a legidősebb fiútestvér jár jól, mert így nem kell felosztani a család birtokában lévő földeket, és a születendő gyermekeket, akárki legyen is a valódi apa, úgy tekintik, mint a sajátjukat. Egyébként az látszik, hogy a többférjűségben élő házastársak általános megelégedésre élik életüket. Biztosítottak róla, hogy nem veszekednek egymással, és jobb a harmónia köztük, mint a monogám házasságokban. Ez nyilván annak köszönhető, hogy a tibeti nők erős jelleműek, és határozottabban képviselik érdekeiket, mint a férfiak. Victor Jacquemont megerősített benne, hogy tapasztalatai teljesen azonosak az enyéimmel.
Észrevette asztalomon azt a halom igen nagy méretű papírlapot, amilyeneket látni errefelé, és megkérdezte, miért olyan nevetségesen nagyok. Azt feleltem, hogy bizonyára amiatt, mert kézi erővel és nem valami fejlett technikával gyártják őket a monostorokban, saját szükségletükre. A papír itt igen becses anyag, és a szeder valamint a bambusz összekevert rostjaiból állítják elő, olyan fákból, amelyek nem teremnek meg ebben a magasságban. Takarékosságból sok itt termő növényt kevernek hozzá, a nevüket nem tudom. Az így keletkezett anyagot hosszasan áztatják, majd vízbe téve ütögetik, míg csak nem nyernek egy kissé szemcsés, és nem is mindig túl fehér vagy távolról se túl fehér masszát. Aztán lapokat préselnek belőle, és miután megszárították őket, összeragasztják. Századok óta ezekhez a nagyméretű lapokhoz szoktak, melyeket aztán szétvágnak, és ezekből készülnek a mindig igen hosszúkás formájú tibeti könyvek.
Rátértünk ezután az úgynevezett pasmina kecskék tenyésztésére, melyekből azt a rendkívül finom szálú kasmir sálat készítik. Egészségügyi téren tett megfigyeléseiről is számot adott nekem, nevezetesen, hogy milyen sok a golyvás ember. Ezt én is megerősítettem, mondván, hogy a nyaknak ez a deformáltsága nemcsak Kinawarban gyakori, de az egész Himalájában, ami azt mutatja, hogy a földkerekség hegyvidékein lakók betegsége ez. Sem ő, sem én, akik pedig mindketten hallgattunk orvosi előadásokat is, nem tudjuk, hogyan lehet gyógyítani ezt a különös betegséget, mely sokszor egész a gyöngeelméjűségig menő lelki zavarokkal párosul. Csak annyit tanultunk meg vele kapcsolatban, hogy a XIII. század vége óta Lanfranc de Milán tanításának köszönhetően összefüggés áll fenn ez a betegség és az ivóvíz minősége közt, és hogy a XVI. században Paracelzus kimutatta, hogy a golyva az értelmi képesség csökkenését, sőt teljes elfajulását vonja maga után. De pillanatnyilag, amikor e sorokat írom, sajnos nem lehet még gyógyítani.
Eszmecserénk végén, és a körkép után, melyet felfestettünk, hosszabb megjegyzést fűztem a lámaista egyházat egyaránt magukénak valló, különböző iskolákhoz. Nem tudom, hogy nagyon éles megfigyelőképessége ellenére, fel tudta-e fogni, hogy miben különbözik például egy nyingmapa egy szakj apától, vagy egy kargjudpától, vagy épp egy drukpától, mely a legelterjedtebb szekta Ladákban és Butanban. Hogy megpróbáljam érzékeltetni vele a tibeti filozófiai iskolák közti olykor egész finom árnyalati különbségeket, a katolikus szerzetesrendekkel hasonlítottam össze őket, ha természetesen nem is lehet egyenlőség! jelet húzni köztük. Úgy láttam, hogy az a kis történelemóra, amit tartottam neki, egyáltalán nem untatja, de el kell ismernem, hogy nem valami könnyű eligazodni abban a kétségtelen zűrzavarban, ami a tibeti buddhizmusban uralkodik.
Szeptember 22-e reggelén végleg búcsút vett tőlem, megjegyezve, hogy még találkozhatunk, ha magam is lemegyek Szimlába vagy Szabathuba Kennedy kapitányhoz, mert minden valószínűség szerint ő is vendége lesz október és november hónapokban. Ha minden úgy megy, ahogy szeretném, csakugyan akkor kéne lemennem Kanamból, mivel az elmúlt május 31-én Kennedynek küldött kérelmemnek helyt adtak, és engedélyt kaptam, hogy november elsejéig itt maradhassak.
Jacquemont távozása után nem fogtam azonnal munkához, hanem kiültem a ház előtti kis, teraszos kertbe, aztán anélkül, hogy valóban láttam volna, csak bámultam azt a néhány főzelékpalántát, melyet még én ültettem el, és ez a most lezajlott találkozás járt az eszemben, melyre itt került sor angol Indiában, egy Isten háta mögötti vidék mélyén, székely szegényparasztok fia, aki vagyok, s a Francia Tudományos Akadémia tagjának a fia közt, aki most a látogatóm volt. Egyfelől egy olyan emberről van szó, akinek az iskolai évek alatt cselédként is dolgoznia kellett, mert annyira szegény volt, hogy még vakációra sem tudott hazamenni, és aratónak szegődött el, hogy egy kevés pénzt keressen. Másfelől meg a párizsi nagyburzsoázia egy módos családjában, a pénzarisztokrácia egyik utcájában, a Faubourg Saint-Germain egy lakásának puha fészkében nevelkedett fiatalemberről, akinek minden lehetősége megvolt hozzá, hogy saját kedvteléséből orvosi, kémikusi és természettudományi tanulmányokat folytasson. Nekem a szükség parancsolta, hogy mondjak le az élet minden öröméről, és aszkétaként éljek, mert csak így tudom teljesíteni küldetésemet. Ő a világ legszebb fővárosának irodalmi és politikai szalonjaiban csaknem mindennapos vendég, este színházba, operába jár, utána valami rangos étteremben vacsorázik. És olyan hírneves személyiségek barátságát élvezi, mint Georges Cuvier báró, a kémikus Thénard, a filozófus Destutt de Tracy, a tábornok La Fayette márki, a festőművész Gérard báró, írók, mint Stendhal és Prosper Mérimée, természettudósok, mint Antoine és Adrién de Jussieu, és Rossini, a zeneszerző például. Én egy távoli császár távoli alattvalója, a kis Erdély lakója vagyok, kiszolgáltatva a székelységet sújtó kegyetlen törvénynek, mely népemet örök katonáskodásra kárhoztatja. Ő egy nagy, erős és gazdag nemzet állampolgára, aki szabadon járhat-kelhet, és szabad folyvást engedhet gondolatainak. Mindehhez járul még ellentétes természetünk. Ő könnyed, szellemes, vidám lelkületű, ironikus, és a szemtelenségig szatirikus alkat, de mindig bájjal. Én afféle komoly, puritán, aszkéta típus vagyok, aki fél áthágni a szabályokat, aki nem tudja túltenni magát alacsonyrendűségén, és hajlamos az elmélyülésre. Micsoda hatalmas a különbség kettőnk közt! Semmi, ami közelebb tudna hozni minket egymáshoz, semmi, hacsaknem a tudomány és a munka iránti szerelmünk, melynek elnyeréséhez egyazon mohó kíváncsisággal kell fürkésznünk a világ titkait. És mi, akik ellenkező irányból és merőben ellentétes körülmények közt indultunk, végül egymásra leltünk, és talán megértettük egymást Felső Bishawar ezen az eldugott helyén, ahol nem gondolhattuk, hogy egyszer összetalálkozunk. Dehát ilyen a sors, Isten kifürkészhetetlen akarata. Néha, mintha szeszélyből tenné, olyan egyedüli alkalmakkal ajándékoz meg minket, melyek az élet sóját adják. Jacquemont-tal való találkozásom valószínűleg egy emlékezetes pillanata marad ennek a sok, csaknem eseménytelen esztendőnek, melyet úgy éltem meg, mint egy remete, magányosan, a feledés homályában.

(Folytatjuk)

BERNARD LE CALLOC'H: Kőrösi Csoma Sándor útinaplója (13)

Kanam, 1829. augusztus 21.

Azt hittem, hogy ez az 1829-es év teljesen eseménytelenül megy végbe. Az első hét hónap valóban kínos lassúsággal telt el, és az ezt kitöltő száz valamennyi egyforma, színtelen, sótlan napot egyes-egyedül a lelkiismeretes munka töltötte be. De ma egy levelem jött Kalkuttából. Úgy ért, mint a derült égből a villámcsapás. Horace H. Wilson, a bengáli Ázsiai Társaság titkára közli benne, hogy a tudós társaság méltóztatott észrevenni, és váratlanul érdeklődésével tüntetni ki tibeti tanulmányaimat, minek folytán szerencséjének tartja tudatni velem, hogy érdeklődésének jeleként legutolsó ülésén hozott határozata alapján ötven rúpia havi járandóságban részesít, mellyel a kormánytól élvezett támogatást egészíti ki. Ezt az összeget visszamenőleg folyósítják június elsejei hatállyal, így egy 100 rúpiás utalványt is mellékelt a levélhez. Különösen arra kért, hogy tudassam vele, milyen könyvekre van szükségem, mert módjában áll beszerezni őket, és végtelenül örül, hogy ezzel is a segítségemre siethet. Túl szép, hogy el lehessen hinni.
Végeredményben mindezeknek örülnöm kellene. Megkapom a könyveket, melyek annyira hiányoztak eddig, és jövedelmem egyszeribe megkettőződik. De nekem mégis háborog a lelkem. Hát hogyan?! Az Ázsiai Társaság csak 1829. június 25-én lép ki némaságából, amikor Moorcoft már több mint hat éve felhívta a figyelmet munkásságomra? Közben még annyit se mondtak, hogy mukk, nemhogy valami bátorítás hagyta volna el a szájukat. Semmivel nem segítettek, soha nem léptek fel az érdekemben. Még a kisujjukat se mozdították, amikor több hónapon át Szabathuban kellett rostokolnom, mialatt az életrajzomat tanulmányozták, és gyanúba keveredtem, hogy az oroszok zsoldjában álló kém vagyok. Mindmáig figyelembe sem vettek, és most hirtelen tapsolni kezdenek, és ki akarnak fizetni avval az ötven rúpiával, ami egy alamizsna. Fel vagyok háborodva.
Szokásomtól eltérően, hogy félreteszem a postát, és késve válaszolok, most tüstént az asztalhoz ültem, hogy írjak Wilsonnak, a küldöncöt pedig, aki hozta Kennedytől a levelem, megkértem, hogy várja meg a választ, és vigye magával. Az minden szó nélkül leheveredett a szilvafa árnyékában, amely az én kicsi-kis kertem keleti oldalát ékesíti, és aludt egy jót, míg én küszködtem a fogalmazással. És mialatt az igazak álmát aludta, nekem nem kis erőfeszítésembe került, hogy visszafojtsam a dühöt, a kitörni akaró méltatlankodást. Mindig utáltam azokat, akik már csak a győzelmet segítik, akik az utolsó pillanatban állnak az ember mellé, a ravaszdiakat, akik lelkes kiáltásban törnek ki hirtelen, hogy feledtessék, egy hang sem jött ki eddig a torkukon. Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot én pontosan ebbe a kategóriába sorolom. Lehet, hogy tiszteletreméltó tudósok, de ellentétben azzal, amit hisznek magukról, nem dzsentlmenek. Egy igazi dzsentlemen először is méltányolta volna Moorcroft felhívását. Aztán időnként kért volna tőlem egy beszámolót. Tájékoztatott volna róla, hogy a szerampuri baptisták egy tibeti szótár kiadását tervezik. Megbízott volna valakit, vagy jobban mondva adott volna mellém egy munkatársat, aki segíteni tud kényes természetű és bonyolult kutatómunkámban.
Szóval azt tette volna, amit Wilson esztendőkön át elhanyagolt. Noha nem ismerem személyesen ezt a nagyérdemű szanszkritistát, nem érzek rokonszenvet iránta, és valóban nem tudom, miért is éreznék. Úgy találom, hogy nem szépen viselkedett, és nem csupán velem, hanem először is Moorcrofttal, azután Lord Amhersttel szemben is, aki már 1827 tavasza óta támogatásáról biztosított. Ha egyedül csak Wilsonra számíthatok, már régen éhen haltam volna a nyomortól, mielőtt még hasznos munkát végeznék.
Persze nem tálalhatom ki neki ilyen nyersen, ami bennem van. Csak megsérteném fölöslegesen. Majdnem biztos vagyok, hogy ellenkezőleg, ő azt hiszi, hogy július 15-i levelével nagy megtiszteltetésben részesített, még akkor is, ha az adminisztráció száraz és lélektelen stílusában volt megszövegezve különben. így meglehetősen visszafogottan írtam meg a levelem, melyben szárazon közöltem, hogy megkaptam sorait a száz rúpi-ás utalvánnyal, és minden köntörfalazás nélkül kijelentettem, hogy nem reflektálok rá, visszaküldöm. De emlékeztettem, hogy még 1823 áprilisában kértem a nagyérdemű Ázsiai Társaságot, hogy vegyen pártfogásába, nyújtson anyagi segítséget és lásson el könyvekkel. Úgy látszik azonban, hogy tevékenységem nem találták elég hasznosnak, és nem törődtek további sorsommal. Szótáram és nyelvtanom jelenleg a befejezés stádiumában áll, így nincs szükségem már mentőcsónakra. Ezzel szemben, mikor úgy egy év múlva elmegyek innét Kalkuttába Őfőméltósága beleegyezésével, és a nagyérdemű Ázsiai Társaságnak módja lesz megítélni munkám hasznát mind politikai, mind pedig tudományos szempontból, jut rá bőven időnk, hogy döntsünk a továbbiakról.
Mialatt rovom e sorokat, összeszorul a torkom. Lehet, hogy mindent felégettem magam mögött? Vajon hogy reagál rá levelezőtársam? Vajon hogy így megbántom önérzetében Wilsont és az egész Ázsiai Társaságot, nem veszti-e értelmét ez a kalkuttai utazás? Eh, bánom is én! Ez a megszégyenítő eljárás annyira nyomja a lelkem, hogy nem tudok napirendre térni felette. Ki kellett mondani, ami bennem van.
Felébresztettem a küldöncöt, és kértem, hogy adja át levelem Kennedy kapitánynak, aki továbbítja, majd a jól végzett munka tudatában belemerültem olvasmányaimba, persze mellettem ült a láma. Jöjjön, aminek jönni kell!

Kanam, 1829. december 31.

Monoton egyformasággal, de szorgos munkában teltek újra a napok. Anélkül, hogy egy sort is elmulasztottam volna, folytattam a buddhista szentírás ezeregy tanulmányból álló két nagy gyűjteményének, a Kandzsurnak és a Tandzsurnak az olvasását, és nemcsak azért, hogy kiírjam a listáimon és feljegyzéseimben nem szereplő szavakat, hanem azért is, hogy jobban megbarátkozzak Tibet filozófiai gondolkodásával. A himalájai teológusok észjárásának megismerése rendkívül nagy tapasztalatot jelent, és roppantul gazdagítja a fiatal teológus szellemi világát, aki voltam a Göttingeni egyetemen végzett tanulmányaim idején. Főként azért fontos, mert megmutatja, hogy milyen finom árnyalatokban bővelkedik a tibeti irodalom, még ha igaz is, hogy maradandó műveinek legnagyobb részét szanszkrit eredetiből fordították. Ami ugyancsak meglep ezeknek a szent szövegeknek az útvesztőiben tett befejezhetetlen vándorlásaim során, ez hihetetlen változatosságuk.
Az ismeretek teljes tárháza megtalálható bennük, költészet, liturgia, yoga, nyelvtan, történelem, földrajz, orvostudomány, gyógyszertan, növénytan, csillagászat, mágikus praktikák, erkölcs, a monostori lét szabályai, persze a filozófia és a szorosan vett vallásos elmélkedések mellett.
Minden szépítgetés nélkül meg kell mondani, hogy ez egy meglehetősen bizarr művekből álló konglomerátum, melyet csak a legszélesebben értelmezett buddhizmus fűz össze egymással.
Az 1731-ben megjelent és 108 kötetből álló Narthang-i kiadást valami szétfolyó, elnyújtott, bőbeszédű stílus jellemzi, mely ellenállhatatlanul a középkorvégi, skolasztikus művekre, és a bizánci szerzők ismételgetéseire emlékeztet. De a Kandzsur nevet viselő gyűjteményhez még hozzá kell számítanunk a kommentárt, vagyis a Tandzsurt, amely maga is kétszázhuszonöt kötetet ölel fel. Az egész összesen egyezerötszázhatvankilenc különböző szöveget tartalmaz. Hogy fogalma legyen a „szentírás" szó jelentésének a mahayanista Buddha hagyományában annak, aki talán olvassa egyszer ezt a naplót, elmondom, nyilván érdekesnek találja, hogy a maga százhét ívével egyedül a Kandzsur csaknem fél tonnát nyom. „Tibeti Bibliáról" beszélni semmi értelme hát, mivel a mi Bibliánkat könnyen elviheti bárhová az ember. Ez egy vastag, elég nehéz könyv, de mindig kéznél lehet. Gyakran láttam gyerekkoromban, amikor szüleim a térdükre helyezik, és olvassák. Én is ezt tettem Nagyenyeden, aztán Göttingenben is, majd később Szabathuban. Ezzel szemben a tibeti szentkönyveket nyolcvan yak tudná csak elhúzni, és bekötve, becsomagolva, már százhatvan kellene hozzá.
A faragott falemezkék raktározására, melyekkel nyomtatják a szöveget, több akkora helyiségre van szükség, mint amekkora egy templom. Csaknem egy teljes esztendejébe kerül több tucat barátnak, míg elkészítenek egy ilyen kötetet, és most nem számítom az időt, melyet a faragó barátok töltenek a több százezer falemezke kifaragásával, sem pedig azokat, akik a könyvek bekötését végzik, még akkor is, ha nem túl díszes kötések. Szóval a Kandzsur és nélkülözhetetlen kiegészítőjének a készítése hatalmas munkával jár, és hosszú ideig dolgozik rajta az egész monostor.
Érthető, ha ilyen körülmények között nem sok kiadásban jelent meg, alig több, mint négyben, amióta napvilágot látott végleges formájában a múlt század idején, pontosabban a Narthang-ival együtt, amely a kezembe került. Egy ilyen kincs birtoklása nyilván nagy megtiszteltetés a monostor számára, még ha nem is tudják elolvasni az ottlakók. Alighanem ez az oka, hogy egyszerre csak egy kötetet hozhatok el, és még ezt is azzal a kikötéssel, hogy néhány napnál tovább nem tartom magamnál, noha senki nem várja, hogy ő is minél előbb olvashassa már. A komor pillantások, melyeket a szerzetesek vetnek rám, mikor átmegyek köztük a frissen kikölcsönzött, nagyértékű teherrel, minden kétséget kizáróan elárulják, milyen gyötrő érzés fogja el őket arra a gondolatra, hogy netán nem hozom majd vissza. Pedig meggyőződhettek már róla, hogy mindig gyorsan visszajövök vele, de ők mégis szívszorongva nézik, ahogy távolodom a becses könyvvel, mert valahogy úgy tekintik, mintha elrabolnám, sőt megbecsteleníteném. Közben rokonszenves vagyok nekik, és bizonyára sokra becsülik roppant erőfeszítésem, hogy megismerjem nyelvüket és civilizációjukat, de lelkűk mélyén úgy találják, hogy egy ilyen pogány fajzat, mint én is, túl nagy szabadságot engedek meg magamnak, ahogy ezeket a szent könyveket kezelem. Számukra a Kandzsurban Buddha személyesen szólal meg, ez Uruk legfőbb tanítása, aminek köszönhetik, hogy magukra találtak, és világosság gyűlt a lelkükben. Hogy egyik könyvét csakúgy a hónom alá kapom, ahogy bármilyen világi olvasmánnyal tenné az ember, és kiviszem a szent környezetből, ahol nyugszik, ez már csaknem szentségtörés. Ezt csak azért tehetem meg, mert az apát kifejezetten rájuk parancsolt, hogy ne gátoljanak a munkában, habár őmaga is félve nézi, mikor a könyvtárból kijövet keresztezzük egymást a monostor útjain. Olyan érzésem van, mint egy tettenért tolvajnak.
Mégha hajlanék is rá, hogy ne görnyedjek föléjük, nem lehet, mert a szent szövegek olvasása egyszerűen nélkülözhetetlen. Főképp ezek igazítanak el mind a szóhasználat és a filológia, mind pedig az irodalom és a vallás kérdéseiben. Hathatós tájékoztatást nyújtanak minden lehető és elképzelhető tárgykörben, mégha többnyire bonyolultan és nem túl világosan is. Sokféleségüket és bonyolultságukat tekintve, ezek a szövegek nem hasonlíthatók az Ótestamentum, valamint Mózes öt könyvének, Józsua könyvének, a Bírák könyvének, Ezdrás könyvének stb... a Zsoltároknak, a Közmondásoknak, az Énekek énekének vagy a Próféciáknak a szövegeihez. Mindegyikükben Isten szavát halljuk az Óhéberek ajkán, de semmilyen közös vonásuk sincs a tibeti Szentírással. Itt egy műalkotással, egy különböző korszakokban és még különfélébb szemszögből és céllal megírt művek gyűjteményével van dolgunk. Szerzői nem valami túlságos sikerrel kíséreltek meg egy látszólagos egységet és valami összefüggést teremteni ebben az egész monstrumban. Ha mégsem jártak eredménnyel, ennek az az oka, hogy a gyűjtemények egyik kötete sem kapcsolódik a másikhoz, és csak a körülmények szeszélye dönti el, hogy miről szólnak, mert ez nincs is mindig jelezve, az író fantáziája szülte őket, és még azt is ritkán tüntetik fel, hogy mikor. Az a tény, hogy tudósok írták, akik majdnem mindig elvont, érthetetlen fogalmakban tetszelegnek, természetesen nem old meg semmit. Ezért van aztán, hogy a Kandzsur és a Tandzsur olvasása, akármilyen tanulságosnak is bizonyul, nagyon-nagyon hálátlan feladat. Maga Szangje Puncog is, aki nem szokott dicsérgetni, többször megdicsért, hogy mekkora lelki erővel állom ezeknek az üresen kongó és oly nehezen érthető mondatok zuhatagát, melyek még azt az embert is kibillentik az egyensúlyából, aki biztosan áll a talpán. Es való igaz, gyakran már azon voltam, hogy feladom a harcot ezzel a hömpölygő áradattal szemben. Hiába minden kitartás, belefáradtam ezekbe a megemészthetetlen olvasmányokba, ahol hemzsegnek a közbevetett mondatok és a kitérők, melyeknek valójában nincs is köze a tárgyalt anyaghoz. Ki nem állhatom már ezeket a szerzőket, akik folytonosan ismétlik magukat és ellentmondásokba keverednek a sok álbölcsesség és üres szólam miatt. Semmire se tartom, ahogy zavarosan bizonygatják igazukat, s közben árad belőlük az önteltség. Egyébként sokszor eltöprengtem rajta, hogy olvasta-e már valaki előttem ezeket a hamis pátosszal írt nagyképű szövegeket, mert nem egy közülük azt a benyomást kelti bennem, hogy szerzőik saját passziójukat elégítették ki vele. Nem vagyok biztos benne, hogy nagy tudománya ellenére sikerült-e eljutni tanítómesteremnek az utolsó stációig, szóval végigolvasni az egész Szentírást. Mikor azon van, hogy megértessen velem egy ismeretlen szót, vagy kifejezést, nagyon az az érzésem, hogy ő is csak akkor jött rá a vitás szövegrész értelmére, mint én. Pedig tizenkét esztendőt töltött a leghíresebb Lhasza környéki monostorokban a buddhizmus alapos tanulmányozásával. De még elképzelni is nehéz meg-emészthetetlenebb olvasmányt, mint ez a monumentális, ázsiai, skolasztikus műalkotás.
Bárhogy is van, én mégis el szándékszom olvasni elejétől a végéig. Ha azt veszem alapul, hogy most hol tartok vele 1829 utolsó napján, még legalább hat hónapra van szükségem, hogy befejezzem ezt az egyenlőtlen küzdelmet, amibe csaknem beletört a bicskám. De nem mondhatja senki majd, hogy meghátráltam. Úgy erezném, bűnt követek el, ha most adom fel a harcot, amikor már látszik az alagút vége.
Tíz napja, december 21-én egy nagyobb csomagot kaptam. Megint csak Kennedy küldte futárral. Mivel nemrég rendeltem meg néhány dolgot Szabathuban, azt hittem, ezek érkeztek meg. De nem! Brian H. Hodgson, a Katmandu-i brit ügyvivő helyettese juttatta el hozzám az „Ázsiai kutatómunkák" (Asiatic Researches) XVI. kötetét, melyet a kalkuttai Ázsiai Társaság ad ki. Ez közli 409-449-es oldalain a múlt esztendőben írt „A nyelvek, az irodalom, valamint a nepáli és tibeti buddhisták vallása" című tanulmányát, melyről tőlem kér véleményt. A kívánt gondossággal olvastam el, és meg kellett állapítanom, hogy a nem egészen harmincéves, buddhista tudósként számon tartott fiatal diplomata jó hírneve teljesen indokolt. De egy olyan nyilatkozattal kezdi fejtegetését, amit nem tudnék aláírni, vagyis hogy a newari nyelv „sok közös vonást" mutat a tibetivel. Az idézett példák szerintem nem fedik állításait, mert nagyon pontatlanul adja vissza a tibeti szavakat, és az összehasonlítás lehetetlenné válik annak a számára, aki nem ismeri ezt a nyelvet. Meg kell mondani, hogy semmi nem nehezebb, mint a keleti nyelvek latin betűkkel való átírása, és nem egyedül merőben eltérő ábécéik miatt, hanem főként azért, mert a mi betűinkkel lehetetlen ábrázolni olyan hangzókat, amilyenek sehol Európában nincsenek. Ami a tibeti nyelvet illeti, rendkívül bonyolulttá teszi a helyesírása. Ez annyira különleges, hogy a könnyebbség kedvéért inkább úgy írjuk át, ahogy halljuk, semmint ahogy olvassuk. Más szóval a tibeti nyelv átírása latin betűkkel mindig zsákutcába visz. Nos, azok, akik mint Hodgson, a Mahayana buddhizmust akarják tanulmányozni, jó, ha rendelkeznek egy kisebb tibeti szótárral, hogy össze tudják vetni szavait a sűrűbben használt szanszkrit szavakkal. De ha nem ismerik sem a nyelvet, sem a szabályait, sem pedig a kiejtését, az összehasonlítás teljesen reménytelen. Hogy tudna Hodgson haszonnal összevetni newari szavakat, melyeket úgy-ahogy ismer, tibeti szavakkal, melyekről azt se tudja, hogyan kell leírni, hogyan kell kiejteni? A tibetiek lakta területeken mindenütt ugyanaz a helyesírás van érvényben, a „klasszikusnak" hívott nyelvé. Ezzel szemben annyiféle kiejtéssel beszélnek, ahány vidék van. Ladákban tapasztaltam, hogy ugyanazon betűkből álló szavakat különbözőképpen ejtik Lehben vagy Zanszkárban, Szpitiben, Kuluban, vagy Rupcsukban például. Ebből adódik aztán, hogy a tibeti analfabéták nem értik jól egymást egyik vidékről a másikra. De ez semmi ahhoz képest, ahogy az európaiak próbálják leírni azokat a szavakat, melyeket útjuk során hallottak itt-ott a Himalájában. Ami közvetítésükkel eljut hozzánk, az néha olyan messzire esik a valóságtól, hogy lehetetlen ráismerni bennük az eredeti szóra.
Növeli még a bonyodalmat, hogy Tibetben több ábécé is van, melyeket azelőtt Indiában használtak. Ilyenek a „lancsa" betűi is, és ezek szolgálnak ma is a kőbe vagy fémbe vésett feliratok írására. Ilyen főként a Thonmi Szambhota munkáiból kialakult ábécé, amely nem más, mint a devanagari betűk alkalmazása a tibeti nyelv sajátos jeleire. Számos kacskaringójuk miatt ezek a betűk könnyen felismerhetők, úgyhogy a hangzók és a szavak olvasása nem okoz különösebb nehézséget, feltéve, hajói ismeri valaki az irodalmi nyelvet. Ellenkező esetben kínos érzése támad az embernek, hogy egy érthetetlen, elolvashatatlan szöveggel van dolga, melyet valami zagyva stílusban írtak. Nekem is ilyen érzésem volt Zanglában, mikor az írott nyelvet akartam elsajátítani Szangje Puncog segítségével az első időben. Bizonyos, hogy ha nincs mellettem a láma, ha nem magyaráz el csaknem minden szót, nem mondja meg a jelentésüket, és nem tanít meg a helyes kiejtésre, nem haladok egy szemernyit sem, és úgy éreztem volna, hogy egy falba ütközöm. Első tanárom, Abdul Latif nagyon is tudta ezt, amikor azt tanácsolta, hogy írjam csak le úgy a szavakat, ahogy hallom őket, és ne törődjek vele, hogyan kell helyesen leírni, mert így időt nyerek, és nekem a beszélt nyelvet kell először úgy-ahogy megtanulnom vele, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet.
Tegnap, december 30-án megírtam mindezt Hodgsonnak. Közöltem, hogy azok a szanszkrit művek, melyeket három oldalon sorol fel tanulmányában, tibeti fordításban is olvashatók, nevezetesen a Lalitavistara, amely Szakjamuni vagyis Buddha életének és történetének fő lelőhelye. Az a négy kategória, melyekre a buddhista szövegek oszlanak, éppúgy megtalálhatók a Kandzsurban, mivel a tibeti nevek egyszerűen a szanszkrit nevek fordításai.
Az információk, melyeket levelezőtársam a nepáli buddhizmusról ír úgy általában, pontosan azt tartalmazzák, amit a tibeti buddhizmusról tudok. Ez vonatkozik például Tathagata száznegyvenhárom másik nevére is, ahogy Buddhát nevezik, és melyeket tanulmánya végén közöl. Olvasmányaimban igen gyakran találkoztam ezzel a sok-sok és mégis egyetlen Buddhával, és a tökéletesség legmagasabb fokára eljutott bodhisattvákkal, akik olyannak látják a dolgok természetét, amilyenek valóban, és ilyen minden Tathagata, legyen valóságos vagy képzelt, történelmi vagy legen-dabeli lény. Ezek nagyon jellemzők a mahayanista buddhizmusra, melynek Pantheonjában hemzsegnek a jó vagy rossz, a békés vagy haragvó istenségek, akiket a metafizikusok kifogyhatatlan képzelete szült. Tudjuk, hogy nem csupán fél-embereknek vagy fél-isteneknek adtak különféle neveket, de még a szimbólumoknak, az erényeknek, az elvont és erkölcsi fogalmaknak is. Ez a fura szokás, meg kell mondani, nagyon idegen attól a felfogástól, amit mi földről, égről alkotunk magunknak, és ez az ősi buddhista tan fertőző szellemiségének a következménye, melyet a brah-manizmus és különösképp a tantrizmus közvetít. Sok idő kellett, hogy én, akibe a kálvini protestantizmus puritánságát oltották, a fantázia ilyen játékához szokjam. Nem is tudom, hogy sikerült-e.
Arra is felhívom Hodgson figyelmét, hogy a tibeti szerzők tanúsága szerint a buddhizmus, mely Indiából vagy pontosabban Kasmírból jön, időszámításunk VII. évszázadában kezd elterjedni náluk. Első időben a tanult tibetiek Észak-India kolostoraiban és felsőfokú tanintézeteiben gyarapítják róla ismereteiket, aztán nagy érdemeikre való tekintettel pandit címmel felruházott tudósokat hívnak meg a szentkönyvek lefordítására. Ezek a nagy szakértelmet igénylő munkák, melyek a vallásos buzgóság gyümölcsei voltak, nagyban hozzájárultak az ősi tibeti nyelv gazdagításához. Új kifejezések százai születtek szanszkrit mintára, a buddhista időszak előtt nem ismert fogalmak és nyelvtani relációk meghonosítására. Azt állítják, olyan jól sikerült, hogy teljesen mindegy, hogy szanszkrit eredetiben vagy tibeti fordításban olvas az ember, és még egy árnyalatnyi eltérést se talál bennük. Ezek a fordítások mindenesetre igen értékesek, mivel az indiai szanszkrit nyelvű eredetiknek nyoma veszett a történelem viharaiban. Tibet, a világ teteje, a sors véletlenjéből egy bizonyos filozofikus gondolkodás őrzője lett, amellyel sehol másutt nem találkozhatunk. A muzulmán inváziók pusztításai és a buddhizmus Indiából történt eltűnése óta utóbbi már csak Tibetben él.
Levelezőtársamnak írom még, hogy tibeti szerzők szerint Szakjamuni – ez a név is Buddhát fedi – tanait három korszakban gyűjtötték össze. Elsőnek legjobb tanítványai, közvetlenül a halála után, majd Asoka király uralkodása idején. Végül Kaniska király alatt, amikor a buddhizmus hívei tizennyolc különböző szektába tömörültek. Valószínű, hogy Kaniska után az indiai buddhista eszmeiség többféle változáson ment át, és annál nagyobb mértékben, amennyire eltávolodott ősi fészkétől. A VII. században kezd elterjedni, és a IX.-ben éri el virágzását, de aztán támadni kezdik, és a X. század elején már csaknem kihunyóban van. Végül a XI. században újra tért nyer, de most már véglegesen, és teljesen azonosul azzal a civilizációval, melynek hordozója. Ami ezután jön, arról történelmi tények tanúskodnak: a nagy szerzetes rendek megalakulása, Congkapa reformja, Mongóliára való kiterjedése már mind ismert tény.
Levelem végén biztosítottam ezt a szeretetreméltó Hodgson urat, hogy további tanulmányaim során minden lehető segítséget megadok munkájához, és kértem, hogy őrizzen meg jóindulatában. Aztán a szokásos udvariassági formula jön: Alázatos szolgája...

Kanam, 1830. április 30.

A nem várt esemény után, melyet ez a levélváltás jelentett, ment minden a régi kerékvágásban. Folytattam az olvasást, ahol abbahagytam, abban a lassú, nehézkes tempóban, ahogy az igavonó barom halad fáradhatatlanul előre, egész amíg a barázda végéig nem ér, és újra elmerültem ebbe a már-már talmudmagyarázathoz hasonló munkába, olyan könyvekbe, melyek mást se tesznek, mint kommentálnak, és addig kommentálják ugyanazt a dolgot, míg végül már a kommentálást is kommentálják. Ezek a metafizikus élvezetek iránt meglehetősen fásult vagyok, amióta azt kaptam feladatul, hogy olvassam el a huszonegy kötetes Maha Prazsna Paramitát-t, ezt a mindenfajta bölcselkedést megelőző nagy, bölcseleti művet, melyben a mahayanista buddhizmus leglényegesebb elemei fejeződnek ki a beavatottak csaknem érthetetlen nyelvezetén. De sajnos, amikor ki akartam kicsit kapcsolódni, s egy kevésbé terhes olvasmányt vettem kézbe ezeknél a minden agysejtemet igénybe vevő szentkönyveknél, mint a „Bardo Thödol vagy a halál és az azt követő állapot könyve", azt kellett tapasztalnom, hogy ennek az olvasása is ugyanolyan erőfeszítést kíván. Persze nekem kétségtelenül a metafizika jut ki osztályrészül mindaddig, amíg csak a klasszikus tibeti irodalom áll érdeklődésem homlokterében. De alig merültem még bele a Bardo Thödol nyakatekert okfejtéseibe és homályos fogalmaiba, április 14-én egy újabb küldemény érkezett Hodgson úrtól. Mint előzőleg is, levelet intézett hozzám egy vaskos könyv kíséretében, melynek egyik anyaga február 15-én Katmanduból küldött tanulmányait egészíti ki. Pontosabban ez volt a „Nagybritánnia és Írország Királyi Ázsiai Társaságának publikációi" című munka második kötete, ahol a XIII. sorszám alatt, a 222-252-es oldalakon egy előadás szövegét találtam, melyet 1828. június 28-án tartottak Londonban „A buddhizmus főbb elemei a nepáli buddhista szövegek alapján" címmel, és hét metszettel a 96–97. oldalon.
Ennek az írásnak az elolvasásából vontam le azt a következtetést, hogy Hodgsonnak mintegy hét esztendejébe került a munkájához szükséges dokumentumok összegyűjtése. Már 1821-től kezdve kutatja a buddhista szövegeket, nem sokkal utána, hogy a Katmandu-i követségre érkezett. Kezdetben nagy nehezen tudta csak kielégíteni a kíváncsiságát, mert akikhez fordult, azok a szent olvasmányok egy bizonyos meggyalázását látták abban a mohóságban, ahogy csengő aranyakért meg szeretné vásárolni őket. De kitartása mégis meghozta a gyümölcsét, mikor a másokhoz képest nem annyira zárkózott pandittól sikerült megszereznie azoknak a buddhista műveknek a listáját, melyeket egy nepáli monostor mélyén rejtettek el. Eléggé a bizalmába tudott férkőzni, és meggyőzni lassanként, hogy szerezze meg neki a szerinte legfontosabbnak tartott kéziratok másolatát. Hanem mikor megkapta őket, akkor döbbent csak rá, hogy mennyi munka várja még, ha ő is úgy akarja ismerni és értelmezni ezeket, mint ahogy segítőtársa, a pandit is. Átnyújtott hát neki egy kérdőívet, melyre ez szíveskedett aztán elég kimerítő válaszokat adni. Ezek alapján tanulmányozta újra a birtokában levő kéziratokat, és azt kellett látnia, hogy bármennyire alátámasztják is a szövegekben mondottakat, sem korukat, sem pedig viszonylagos hatásukat nem lehet megállapítani belőlük. így miután volt már valami összképe a buddhizmus ún. „gyémántszekerének" útjáról, melyet Tibet magáénak vall, eltökélte, hogy ír egy előadást, és elküldi a londoni Királyi Ázsiai Társaságnak, hogy olvassák fel nyilvánosan. Előzőleg a Kelet-indiai Társaság iskolájában megtanulta a perzsa nyelvet, most pedig a szanszkrittal igyekezett elmélyülten foglalkozni, de még arra is futotta az erejéből, hogy newari nyelven, a nepáliak nyelvén is megtanuljon beszélni. Ezzel szemben arra már nem jutott ideje, hogy a tibeti nyelvet is elsajátítsa, így az ezen a nyelven írt könyvek, melyeket alkalma nyílt megszerezni, selyemkötésükben, kihasználatlanul hevertek a polcokon.
Azt írja nekem, hogy az a temérdek anyag láttán, melyet sikerült összegyűjtenie, úgy érzi magát, mint valami Robinson Crusoe, aki magányában egy hajót ácsolt, de nem tudja vízre bocsátani. Minden álszégyenkezés nélkül elismeri, hogy képtelen volt megemészteni és rendezni azt az óriás halom kéziratot, melyet fáradtságos munkával összeszedett. „Egy ilyen feladat meghaladja egy ember, sőt egy tucat ember erejét is", mondja ki kereken. Ezért kellett beérnie azzal, hogy úgy mutassa be az európai orientalistáknak a buddhizmust, ahogy Nepálban maga is megélte, és a jobb megértés érdekében még hozzáfűz egy sor adalékot, hogy képet kapjanak az egymást követő korszakokról, melyeken át eljutottak a kezdetek idejétmúlt buddhizmusától ahhoz, amely ma is virágzik a Himalájában.
A Nepálban beszélt regionális nyelvek rövid áttekintése után külön is felhívja a figyelmet az ország kevert lakosságára, és nem mulaszt el említést tenni a részben szanszkrit, részben tibeti nyelven írt vallásos buddhista irodalom jelentőségéről. Aztán hosszasan ecseteli a keleti bölcselet ennek a típusának a gyakorlati és elméleti aspektusait, és részleteiben vizsgálja a különböző iskolákat, melyek közt egy európainak gyakran igen nehéz felfedezni az árnyalati különbségeket, mielőtt pontosan meghatároznák azokat a teóriákat, melyek ki akarják békíteni őket egymással egyfajta hagyományhoz hű koncepció nevében. Azt mindenesetre megállapítja, hogy mindegyik tan megegyezik a reinkarnáció alapvető és kikezdhetetlen dogmájában, éppúgy mint a lélekvándorláséban, a lélekében, mely attól kezdve, hogy egy istenségben is testet ölthet, sok más állapoton át akár teljesen megsemmisülhet. Beszámol róla, hogy milyen kérdéseket tett fel a panditjának, amikből nem volt nehéz megállapítani, hogy nagyon is hasonlítanak azokra, melyeket én is feltettem Szangje Puncognak az első hónapokban, Zanglában. Nem akarom itt felsorolni mindet, unalmas lenne, de úgy érzem, érdemes megjegyezni a legjellemzőbbeket: „Hogyan és mikor született a világ?", „Mit jelent ez a két szó, anyag és szellem?", „Ki Buddha, egy isten, egy teremtő, egy próféta, egy szent, az ég szülte vagy egy anya?", „Leszállt-e isten valaha a földre, és ha igen, hányszor?", „Ki a szentkönyvek szerzője?", „Mi szüli a jót és a rosszat?", „Felelniök kell-e idelent elkövetett bűneikért Buddha előtt a buddhistáknak az eljövendő világban?", „Milyen jutalmat élveznek majd a jóért, és hogyan bűnhődnek a rosszért a másvilágon?" És végezetül azt a kérdést jegyzem még itt meg, melyet én is oly gyakran tettem fel magamnak: „Miért ábrázolják Buddhát lokniba fésült hajjal?"
Levelezőtársam kérdéseiből, melyek megegyeznek az enyéimmel, kiérződik, hogy keresztény eszmeiségünk mindig jelen van, akkor sem tudunk szabadulni tőle, mikor egy másik vallást igyekszünk megérteni. Szellemünket olyan kategóriák szabják meg, amelyek ismeretlenek a buddhizmus világában, kezdve az egyedüli és teremtő isten alapvető fogalmától. Hosszú beszélgetéseket folytattam erről tanítómesteremmel, és bevallom, sok időbe telt, míg meg tudtam barátkozni azokkal az annyira más fogalmakkal, melyekre Buddha hozzánk intézett üzenete épül. Teljesen egyetértek Hodgsonnal, hogy igen nehéz áthidalni azt a távolságot, mely elválasztja tőlük a mi keresztény szellemiségünket. A buddhista teológusok elmélkedései bizonyos mértékben meghaladják értelmünket. Ha mégis meg szeretnénk őket érteni, egy Nyugaton annyira szokatlan terminológia használatára van szükség, hogy jobb, ha megmaradunk a szanszkrit szavaknál, mint charma, szamszara, nirvána, bodhicitta, stb., és máris egy csapat érthetetlen szó zsibong a fülünkben. A tibeti írók, akik folytatták és az érthetetlenség határáig még tovább növelték az indiai filozófusok mesterkéltségét, nevezetesen abban, hogy szüntelenül az ürességről szónokolnak. Azt állítják, hogy a világ csak látszólagos, hogy nem is valószerűtlen, hanem egyenesen nem létezik a valóságban. Ugyan mit mondhatna az ember, mikor ezt olvassa a Maha Prazsna Paramitá-ban: „ A forma nem más, mint üresség, mi más lenne a forma?" Szóval hogy lehetne visszaadni ezt a tudálékos zagyvaságot a mi nyugati világunk keretei közt? Meglehetősen sokat kínlódtam, mikor le próbáltam fordítani azokat a beavatottak számára érthető szavakat, melyekkel a teoretikusok jelölik a megfoghatatlan valóságot, azt a valóságot, melyet teljesnek tartanak, és amely messze esik mindattól, amit érzékszerveinkkel tapasztalunk. Engem ezek az irreális képzelgések bosszantanak, és inkább lélekrombolónak érzem őket. Nem szolgálnak semmire, és nem oldanak meg semmit. Főként igen távol állnak attól, amit Szakjamuni, vagy Buddha ténylegesen mondott. A buddhizmus valami kispekulált elhajlás áldozata lett, mely még alapítójának szellemével is ellentétes.
Mindenesetre Hodgson tanulmányát egy kitűnő bevezetésnek tartom. Április 29-i levelemben gratuláltam is neki, és megköszöntem, hogy elküldte nekem, de megvallottam, hogy meglehetősen rossz kritikus vagyok, mert elég rosszul ismerem a szanszkrit nyelvet, és az angollal is nehezen boldogulok. Mindamellett megerősítem abban a véleményében, hogy a nepáli buddhizmus semmiben se különbözik a tibetitől. Mivel a tibeti buddhizmus az egész Himalájában elterjedt, Keleten éppúgy, mint Nyugaton és Délen éppúgy, mint Északon. Felhívom egyébként a figyelmét, hogy jó lenne, ha elolvasná újra az előző levelem, mert azt írja, amit én soha nem mondtam, hogy a tibetieknek egyetlen ábécéjük van. Ami Szakjamuni hat elődjét illeti, akikről gyakran tesznek említést a szentkönyvek, csak afféle képzelt buddhák voltak, mint az utánuk jövő ezernyi más, akikről a Bhadra Kalpika beszél, a Kandszur Buddha szavait tartalmazó Do fejezetének, Buddha szavainak első kötete. Végül is lehetetlen feladat kideríteni, hogy a Szentírást alkotó kötetek közül mennyi az eredeti, és mennyit fordítottak le szanszkritból, mert a szerzők nevét csaknem soha nem jelölik, és a kolofon, a kötet végén, csak ritkán tünteti fel ezeket. Persze ott a hagyomány, mely a Kandzsurt magának Buddhának tulajdonítja, a Tandzsurt pedig a képzelet szülte bodhiszattváknak, sőt bizonyos indiai panditoknak, de semmi nem állítható biztosan, annál is inkább, mert semmi kétség, hogy sok Tibetben írt szöveg szándékosan szanszkrit minta alapján készült.

(Folytatjuk)