HALÁSZ IGNÁC: A svédországi lappok között (2)

Ostersundhoz legközelebb esett Undersåker lappmark; ennek a lappjaival akartunk mindenek előtt megismerkedni. A vasút elvitt egész Undersåker állomásig, melytől másfél órányira templom is volt. Azt hittük, hogy vasárnap lévén, a közeleső hegyekből majd vetődnek erre lappok a templomba. De csalódtunk. Undersåkerban azt a fölvilágosítást kaptuk, hogy összel és tavasszal ugyan elég lapp tanyázik a környéken, most azonban, hogy az idő melegebbre fordult, mind künn vannak már nyári helyökön, a magasabb fjällekben. Isteni tiszteletre különben sem jönnek Undersåkerba, mert a hegyek között saját templomuk van, a hol számukra évenkint kétszer, legfölebb háromszor külön isteni tiszteletet szoktak tartani. A napokban épen szintén lesz miséjök az Anaris és Hittings-fjällek tövében levő kápolnájukban, Valbo helységben. Ez utóbbi hír ismét kedvre serkentett bennünket es attól való félelmünk, hogy tudj' Isten, meddig vándorolhatunk össze-vissza, míg lappokra akadunk, eloszlott. Még nagyobb lett az örömünk, mikor a további beszélgetés folyamában azt is megtudtuk, hogy Undersakertól nem messze, Edsåsen községben lapp gyermekek számára iskola is van. Most ugyan nem folyik a tanitás, hanem azért lehetséges, hogy egyik vagy másik lapp fiú vagy leány nem ment haza nagyon is távollakó szüleihez, hanem ott maradt, míg a tanítás újra kezdődik...

Lapp sátor váza

Másnap reggel átgyalogoltunk a csak egy órányira levő Edsåsen községbe és kérdezősködésünkre a legnagyobb készséggel előteremtettek egy frostvikeni, Jemtland legéjszakibb részéből való leányt, aki a vakáczióra ott rekedt. Csinosan öltözködve, svéd ruhában jelent meg előttünk. Tizenhét éves, majdnem kifejlett hajadon volt már ez az elemi iskolás leány. Mint később meggyőződtem, a többi itt levő tanulók legnagyobb része hasonló korral dicsekedhetett. Tizenkét évesnél fiatalabb fiút vagy leányt nem is láttam. E különös jelenségnek az a magyarázata, hogy majdnem kivétel nélkül csak akkor kerülnek a lapp gyermekek az edsåseni iskolába, mikor már otthon, a fjällek között valamelyik vándor lapp tanítótól az olvasás és vallástanból némi előleges ismeretet szereztek. A vándor tanítókat, ilyen tudtommal egész Jemtlandban csak kettő van, valamint az edsåseni iskolát is részben a kormány, részben pedig az úgynevezett »missions-sällskap» (a hittérí tő társaság) tartja fönn. Négy évig szoktak a lapp gyermekek az edsåseni iskolában tanulni, hogy az előbb említett elemi ismeretekben valamivel nagyobb tökéletességre vigyék, ezen kívül pedig az írásból, számolásból, földrajzból és Svédország történetéből szintén szerezzenek némi ismereteket.

Az a leány, aki előttünk állt, most már három esztendeje koptatta az iskola padjait. Lappúl szólítottam meg, hogy hová való. Az első kérdésre felelt is, a második kérdésre már csütörtököt mondott a tudományom, sem ő nem értette rneg azt, amit én kérdeztem, se pedig én azt, amit ő kérdésemre mondott. Láttam, hogy így nem boldogulok, tehát svédre
fordítottam a beszédet és ezen a nyelven kérdezgettem tőle egyet-mást, még pedig úgy, hogy kérdéseimet lefordíttattam vele lapp nyelvre s mind ezt, mind pedig a feleletet följegyeztem magamnak. Miután így röviden végig mentem a főbb név- és igeragozásbeli alakokon és egy csomó fogalomnak a lapp nevét is megtudakoltam, arra a tapasztalatra jutottam, hogy itt olyan nyelvjárással van dolgom, mely a többi előttem ismeretes lapp nyelvjárásoktól mind hang- , mind alaktanilag rendkívül eltérő. E tapasztalatomat később bőségesen igazolták e nyelvjárás terén tett későbbi tanulmányaim. Olyannyira különbözik a jemtlandi lapp nyelvjárás a többi ismerttől, hogy midőn nekik a Hernösandból magammal hozott nyomtatott könyvekből vagy Budeuznek az egykor Buda-Pesten is megfordult malåi lappoktól gyűjtött  szövegeiből egyet mást fölolvasgattam, egy szót sem értettek belőle. Úgy jártam később, midőn a Svédország legéjszakibb részén élő lappokhoz utaztam. Ezek sem értettek semmit sem azon szövegből, melyeket a déli lappoknál gyűjtöttem.

E tapasztalat egész váratlanul lepett meg és kezdetben majdnem leveröleg hatott rám. Leginkább az bántott, hogy annak a sok készülődésnek, melyet utazásomra a lapp nyelvből tettem, ezeken a vidékeken nem vehettem semmi gyakorlati hasznát és úgy kell majd e dialectust tanulnom, mintha egészen új nyelv volna. E tapasztalattal tértem vissza Undersåkerba, illetőleg az Undersåker nevű vasúti állomás mellett levő négy házból álló Stamgärde községbe. Egy svéd parasztnál, kinek az volt a kötelessége, hogy az utasokat a legközelebbi állomásokig szállítsa, voltunk elszállásolva. Mire  Edsåsenből Stamgärdeba visszaérkeztünk, már ott volt a Kall egyházkerületéből való pap is, aki az undersåkeri lappmarkban élő lappok számára isteni tiszteletet szokott tartani. E kilenczven négyszög mérföldnyi lappmarkban összesen két kis lapp templom volt. Az egyik Undersakertól délre talán öt mérföld távolságra Yalbóban, a másik pedig a vasüti állomástól éjszakra mintegy 10—11 mérföldnyi messzeségben, Kálasenban. A kallbeli pappal megbeszéltük, hogy együtt teszszük meg az utat Valbóba. Egyelőre nem volt szándékunk Undersåkerba visszatérni, hanem valamelyik lappal el akartunk menni a hegyek közé, hogy mindjárt kezdetben egy hetet ott töltünk valamelyiknek a sátorában. 

Július 8-dikán fárasztó, majdnem nyolcz óráig tartó út után értünk a lapp kápolna helyére. Különböző vidékről való lappok jöttek ide s amennyire lehetett, fölhasználtam az alkalmat, hogy tájékozást szerezzek magamnak, mennyiben eltérő tájszólásokat használnak az erre élő lappok. Az a szándékom, hogy innét valamelyikkel tovább mehessek, nem teljesedett. Egy család lakott az időben a lapp kápolna közelében, mintegy két mérföldre, azonban ez is épen azon a ponton volt, hogy rénnyájával más, még távolabb eső helyre költözzön. A Yalbóban összegyülekezett lappok közül a kallbeli pap különösen két lapp suhanczot ajánlott mint olyanokat, akik a többieknél értelmesebbek és akik esetleg hajlandók lesznek hozzánk szolgákként szegődni. Az isteni tisztelet végezte után a két legénuyel csakugyan megbeszéltük a dolgot. Kezdetben hajlandók is voltak a velünk való jövetelre, de midőn aztán egy kis grammatikai kereszttűz alá fogtuk  ket, szörnyen megunhatták a dolgot, mert egyszerre csak a faképnél hagytak bennünket, föltarisznyáztak es elmentek vissza a hegyek közé. 

Társam ott maradt a lapp kápolna helyén egy svéd parasztnál, minthogy egy nyomorék lapp teremtés hajlandónak nyilatkozott a mester szerepére, én pedig, tudva, hogy az edsåseni iskolában nemsokára megkezdődik a tanítás s hogy az ott levő lapp leány segítségével addig is a Fölinge lappmarki dialectnst tanulmányozhatom, elhatároztam, hogy visszatérek Undersakerbe és kezdetben a mennyire lehet, a lapp iskolát fordítom hasznomra. Ez az iskola csakugyan olyan alkalmas hely volt a lapp nyelv tanulmányozására, hogy keresve sem kereshettem volna jobbat. Jemtland legkülönbözőbb vidékeiről való lapp tanulók jártak ide s épen ez oknál fogva, mind a mellett, hogy folyvást az undersåkeri  lapprnarkban tartózkodtam, az összes Jemtlandban élő nyelvjárásokat, tehát a fölingeit és a herjedíilit is volt alkalmam tanulmányozni és belölök nyelvmutatványokat gyűjteni.

Lapp pólyás - rajz Hermann Ottó könyvéből

Mikor visszaértem Edsåsenba, a Frostviken vidékéről való leányon kívül egy Herjeádalból, a tennäsi fjällekből való  fiút is fedeztem föl. Fölváltva fogadtam meg e kettőt napszámba, hogy segítségükkel Jemtland legéjszakibb és legdélibb nyelvjárásaival ismerkedjem meg. Fő czélom volt, hogy mennél több összefüggő szöveget gyűjtsék, mert csakis ezeknek a kapcsán ismerkedhetünk meg egész biztossággal a nyelvtani alakokkal és az alakok használatával. Minthogy, sem a Fölinge lappmarki leány, sem a herjedali fiú nem volt az elbeszélésnek a mestere, meg nem is tudtak eredeti meséket, tehát kezdetben más gyűjteményekben már megjelent lapp meséket dolgoztam át velők ezen a nyelvjáráson is, vagy pedig egyes mondatokat és szókat kérdezgettem tölök.

Július közepe táján újra megkezdődött a tanítás, mind több vidékről való tanulók gyűltek össze s mind újabb és újabb,  egymástól több tekintetben eltérő tájbeszédeket tanulmányozhattam. Közbe-közbe egyes felnőtt lappok is vetődtek Undersákerba, rendesen valamelyik tanulónak az anyja vagy testvére, ezeknek ott tartózkodását is igyekeztem lehetőleg fölhasználni. Lassankint nyolcz eltérő vidék nyelvéről szereztem többé-kevésbbé tudomást.

Július vége felé beköszöntött a szénakaszálás és gyűjtés időszaka. Ugyanazok a tanulók, akiket szállásadó gazdájok csekély fizetésért eddig szívesen bocsátott rendelkezésemre, ezentúl már nem voltak kaphatók. A lappmarkokban kevés a munkaerő , a szénagyűjtéssel pedig sietni kell, elvonták a fiúkat tehát egy időre, az iskolától is, tőlem is és könyvek helyett sarlót és gereblyét kellett forgatniok. Undersåkerban többé nem volt maradásom. Idő közben Jaakkola is visszatért Yalbóból, ahol összesen alig egy hetet töltött, és elhatároztuk, hogy együtt megyünk a norvég határon élő lappokhoz és egy darabig köztök töltjük az idő nket. 

Július 29- dikén hagytuk oda eddigi tartózkodásunk helyét és 30-án este a lappok közelében, Skalstuganban voltunk. Egyetlen vendéglőből áll az egész helység. Nyári időben meglehetős látogatott hely, a touristák gyakrabban  fölkeresik gyönyörű vidéke s különösen a lappok miatt, a kik innen legkényelmesebben megközelíthetők. Másnap reggel hozzájok indultunk a vezetőnkkel. Egy fél óráig nyírfákkal tarkált fenyvesen át kellett haladnunk; ezután vége szakadt a gyalogútnak; csónakon vitettük át magunkat a három negyed mérföld szélességű Skal tavon. A túlsó parton dombos, rnocsáros, lápos vidéken fölfelé haladva talán egy negyed óra múlva elértük a svéd-norvég határvonalat s ezután nemsokára a norvég oldalon utazásunk czélját, a lapp kunyhókat. Három kunyhó, lappul koqtie v. kuotie volt itt, mindegyik egyforma alakra épitve. A hatalmas Kölahöga hegység lábánál, alig kétszáz lépésnyire a hóhatártól ritkás, elcsenevészett nyírfaerdőtől körülvéve emelkedett egy kis dombon a három különös alakú lakás. Négy, a földbe vert, kissé megácsolt nyírfatörzs, mely nek fejénél az elágazás helye még megvan, képezi az itteni és főbb vonásaiban egyszersmind a többi lappok koatiejának is az alapját. E gerendafák úgy hajlanak egymáshoz és az ágak úgy kapaszkodnak fölül egymásba, hogy közepett egy fél méter átmérőjű, gömbölyű tetönyílás marad. E fő gerendafák mellé aztán még több szálfa is van a földbe verve, melyeknek hézagait nyirfagallyal vagy turfával tömködik ki. Az ily módon készült épületet aztán vagy egészen turfadarabokkal födik, vagy pedig ponyvával kerítik be. A fönt említett tetönyíláson kívül csak még egy nyílást találunk a lapp sátoron vagy kunyhón — az ajtót. Ez háromszögalakú s egy fával kipeczkelt vászondarab vagy rénszarvasbőr takarja be. E nyílás oly alacsony, hogy egészen a földig guggolva vagy térdelve lehet rajta a sátorba jutni. Bent a koqtieben semmit sem találunk, a mi a czivilizált ember elkerülhetetlen szükségletét szokta képezni. Nincs itt sem ágy, sem asztal, sem szék, egyáltalában a legcsekélyebb bútordarabka sem. A koqtie közepén van egy négyszögletű, lapos kövekkel bekerített kis hely, ez az arnie, a tűzhely. Kora reggeltől a lefekvés idejéig folyvást vígan lobog itt a tűz. Füstje betölti az egész sátort, kivéve a földtől számítva két lábnyi magasságú tért, mely rendesen ment marad tőle, és kényelmes lassúsággal húzódik kifelé az úgynevezett richpenen, a tetőnyí láson. A tetönyíláson keresztbe van egy kis rúd, erre van erősítve egy láncz s a láncz végébe szokták akasztani azt az üstöt, melyben ételöket főzik. Hajdanában az ilyen lapp sátornak négy nyílása is volt. A mostani ajtóval szemben volt a hátsó ajtó, poiiuq, és oldalvást is egy-egy. A poiiuqt a pogány lappok szent helynek tekintették, csak a házi gazdának volt szabad erre felé bejárni, azonban ezt is csak ritka alkalommal tette meg, csak akkor, midőn vadászatról valamely nagy zsákmánnyal, például medvével jött haza. Ma az edényeket és élelmi szereket szokták a poiiuq-en tartani. Ha más nem, a kutyák, tapasztalatom szerint, még most is rendkivüli tiszteletben tartják ezt a helyet. Arra vannak szoktatva. Az ő helyök is bent van a sátorban, az ajtótól rendszerint jobbra, szabad tetszés szerint ki és bejárniok, azt azonban a lappok közt való idözésem alatt nem tette egy sem, hogy egész a poiiuqig mert volna menni. Ott tartottam magam is minden élelmiszeremet, be sem volt takarva, a sátorban gyakran nem volt egy lélek sem, s még sem hiányzott belőle ottlétem alatt soha a legcsekélyebb sem.

A három koqtie közül a legnagyobban szállásoltuk el magunkat. Egy hetven éves lapp ember és mintegy negyven esztendős beszédes asszony voltak a szállásadóink. Kivülök három apró gyermekből és egy szolgából állt a kunyhó lakossága. A bemenettől jobbra jelöltek ki kettőnknek a fenyő- és nyírfarőzsével behintett földön külön helyet. A puszta földet használják a lappok éjjel fekvőhelyül is és a rénszarvasbör csak takaróul szolgál nekik. A puszta földön háltunk mi is, csakhogy takarót nem tudtunk kapni. Épen annyi rénbőrük volt otthon, a mennyire magoknak okvetetlenül szüksegök volt. Fölösleges holmijokat lakásuktól messze, részint Skalstuganban, részint még tovább néhány mérföldnyire egy- egy, vándorlásuk útjába eső, kis tárházukban szokták tartogatni. Másnap azonban valahonnan mégis elő teremtett háziasszonyunk rénbört, a melyet legalább párnául használhattunk, magam pedig egy sarokban háziasszonyom rénbőrszoknyáját fedeztem föl és foglaltam le, hogy a meglehetős hűvös éjtszakákon a plaid fölött lábtakaróúl szolgáljon.

(Folytatjuk)

Forrás: Halász Ignác három lappföldi útja. Finnugor Tudománytörténeti Füzetek 1. Izsó Miklós Művelődési Ház és Könyvtár Izsófalva, 1997

HALÁSZ IGNÁC: A svédországi lappok között (1)

Az alábbi szöveg szerzője jeles nyelvész, irodalomtörténész, utazó, író, műfordító, egyetemi tanár egyszemélyben (sz. Tés, 1855. május 26. - mh. Budapest, 1901. április 9.). Szülei Fischer Ignác tanító és Fleischer Júlia, öccse Halász Gyula újságíró. Rokonszenves, sokoldalú alakját kevés figyelemben részesítette az utókor. Elemi iskoláit Várpalotán, a gimnázium 6 osztályát Veszprémben végezte, majd Budapestre ment. Nehéz életkörülményei miatt azonban hamarosan Székesfehérváron vállalt nevelői állást. Itt tette le az érettségi vizsgát. Nyelvtehetsége már ezekben az években megmutatkozott. 1873- tól a budapesti egyetem bölcsészkarának hallgatója. Tanárai közül különösen Budenz József volt rá nagy hatással. 1877- ben szerzett tanári oklevelet. Rövid ideig a fővárosban, 1878- tól Székesfehérváron középiskolai tanár. 1892 szeptemberében Budapesten kapott állast. 1893 elején a magyar nyelvhasonlítás magántanára lett a budapesti egyetemen, ugyanezen év decemberében pedig már a kolozsvári egyetemre nevezték ki a magyar nyelv és az ugor összehasonlító nyelvészet tanárává. 1888. május 4- én a Magyar Tudományos Akadémia, 1889- ben a helsinki Finnugor Társaság választotta levelező tagjává. Mindeközben az akadémia anyagi támogatásával három tanulmányutat tett a Svédországban és Norvégiában élő lappokhoz (1884, 1886, 1891). A továbbiakban első (1884-es) látogatásáról szóló akadémiai beszámolójából közlünk bő részleteket.

Június 17- dikén indultam el Buda- Pestről és Varsón, Szt- Péterváron áthaladva, elsősorban Finnországnak vettem utamat. Ott különösen a nálunk is eléggé ismert Genetz Arviddal és Donner Ottó egyetemi tanárral akartam találkozni, mint olyanokkal, a kik már jártak a lappok között és nekem az éghajlati viszonyokra, a lappokkal való bánásmódra, a köztök való élésre és több e félére nézve hasznos fölvilágosításokkal szolgálhatnak. Június 22- dikén értem Helsingforsba és két napig Jalava (Almberg) Antal vendégszeretetében részesültem. A finn fő város ekkor már üres volt. Az egyetem és a többi iskolák be voltak zárva, a finn irodalom fö képviselőinek legnagyobb része pedig vidékre menekült. Donner Ottó ugyan otthon volt még, de sajnálatomra nem beszélhettem vele. Neje épen akkor halálos betegséggel vívódott. Genetz sern volt már rendes lakóhelyén, Tavastehusban, tehát nyári lakásán, Yehoniemiben kerestem föl, s miután nála egy napot töltöttem s a kívánt dolgok felöl tájékozódást nyertem, Taramerforsnak folytattam utamat, hogy onnan a tengerparti Abóba, Abóból pedig a hajóval Stockholmba utazzam. Tammerforsban épen oda érkeztem napján nyílt meg egy akkortájban  rendezett országos  gazdasági  tárlat. Értesültem róla, hogy magister Jaakkola Károly, Björneborgból, akit a finn-ugor társaság ösztöndíjjal ugyancsak a lappokhoz küldött, szintén ott lesz a tárlaton. Felöle való tudakozódásomnak megvolt az a haszna, hogy találkozhattam vele. Már a vonatnál voltam, midőn fölkeresett, de még elég időnk volt, hogy megállapítsuk, mikor és hol jövünk össze Stockholmban, hogy onnan aztán együtt folytassuk utunkat a lappokhoz.

Június 27-dikén délután értem a svéd fővárosba. Hat napig időztem ott, hogy fülemet egy kissé hozzá szoktassam a különös accentusú svéd nyelvhez. E különösség abban áll, hogy a svéd szókban, ha kéttagúak is, tulajdonképen két hangsúly van : egy fő és egy rnellékhangsúly, a melyben a hang nem sülyed, hanem inkább emelkedik. Innen származik aztán a svéd nyelvnek az a sajátsága, hogy az egyes szótagok mind megannyi  külön szókként hangzanak. E sajátságos, éneklő hangsúlyozás oly szokatlan volt nekem, hogy kezdetben a legközönségesebb szavakat is alig voltam képes meghallani. Az első két nap szinte kétségbe voltam esve, hogy valaha megérthetem a svédeket.  Szerencsére azonban lassankint hozzá kezdett a fülem szokni a szokatlanhoz, a hozzám intézett szavakból mind több és több érthetőt tudtam kikapni, amire Stockholmból elindultam, arra a tapasztalatra jutottam, hogy még sem olyan nehéz a svédek megértése, mint kezdetben gondoltam.

Július 2-dikán szálltunk az idő közben megérkezett Jaakkolával együtt egy Hernösaudba induló hajóra. Huszonegy órai tengeri út után megérkeztünk e jelentékeny éjszaki városba. Csak 5200 lakosa van ugyan, de élénk kereskedelmi és iparüzö hely; itt székel Ångermanland tartománynak a kormányzója és több ezer rnérföldnyi területnek lelki feje, éjszaki Svédországnak püspöke. E püspök gondja alá tartoznak az összes svédországi lappoktól lakott területek is. Hernösandba különösen azért mentünk, hogy magunkat a püspöknél bemutassuk és tőle esetleg ajánló leveleket szerezzünk a Lappmarkokba. Volt egy másik, nem kevésbbé fontos czélunk is. A svédországi lapp nyelven írott könyveket sehol sem lehet könyvárúsi úton megszerezni. Tudtam azonban, hogy e könyvek nagy része Hernösandban jelent meg és ha valahol, itt lehet majd megkapni. Kicsi híja volt, hogy egyik czélunkat sem értük el. A püspököt nem találtuk otthon; kevéssel az előtt nagy körútra indult a lappok közé, lapp könyveket pedig a hernösaudi könyvkereskedőnél sem lehetett kapni.

Szerencsénkre a hajón egy luleåi tanárral ismerkedtünk meg. Evvel újra találkoztunk Hernösandban, ott bemutatott bennünket egy oda való tanár ismerősének, ez pedig elvezetett bennünket a consistoriumhoz , tudniillik az egyházkerületi gondnoksághoz, hogy ott talán majd tudnak fölvilágositással szolgálni, merre szerezhetjük meg a lapp könyveket. A consistoriumban lekötelező szívességgel fogadtak bennünket és midön kéréseinket elő terjesztettem, legnagyobb örömömre azt a fölvilágosítást kaptam, hogy a keresett könyvek csakis náluk vannak raktárban, pénzért nem szerezhetők meg, azonban szívesen szolgálnak mind a kettőnknek a található könyvekből egy- egy példánnyal. E könyveket államköltségen nyomtatják és Hernösandból küldözgetik szét a Lappmarkokban élő papokhoz, hogy a lappok közt ingyen osszák szét.

Tizenhárom, nyelvészeti szempontból igen becses, lapp könyvnek jutottunk itt a birtokába. E könyvek között több olyan is van, a melyeknek léteztéröl eddig semmi tudomásunk sem volt. Ilyen a többek közt az egész ó- es új- testamentum lapp fordítása, mintegy 2500 lapnyi szöveggel, továbbá Svédország története és Luther kisebb kátéja. Ez utóbbi az eddigi nyomtatott könyvekben szokásos lapp nyelvtől jelentékenyen eltérő nyelvjáráson van írva. Mint később meggyőződtem, e nyelvjárás a Lule lappmarkbeli. A Hernösandban szerzett könyvekhez később a Lule lappmarkban való idözésem alkalmával még öt darab könyv járult úgy, hogy utamról összesen tizennyolcz könyvet, még pedig tudomásom szerint az összes újabbkori svéd-lapp irodalmat sikerült magammal hoznom.

Hernösandból még aznap, július harmadikán délután indultunk fölfele az Angerman-elfen egy Sollefteaba tartó hajóval. Az Angerman-elf Svédország legszebb folyója; hatvanöt kilométerig fölfelé többnyire oly széles, hogy inkább keskenyebb tengeröböl, mint folyó hatását teszi az utazóra, a regényes szépségű vidék pedig, mely egész Sollefteáig a legváltozatosabb képekben tárul elénk, ritkítja párját. — Némely lelkesült utas még a rajnai útnak is föléje helyezi.

Éjfél tájban érkeztünk meg Sollefteába, ahol egy hatalmas vizesés végét szakítja a további hajózásnak. Sollefteában ismerkedtem meg először igazán az éjszaki vidékek azon sajátságával, hogy június és július hónapokban éjtszaka helyett örökös világosság uralkodik. Ide érkeztem idejében a nap már fél tíz óra tájban lenyugodott ugyan ezen, a 63- dik és 64-dik éjszaki szélesség közt elterülő vidéken, az esti pirosság azonban mindaddig ott ragyogott az égen, mig csak valamivel két óra előtt a napot megelőző reggeli hajnal föl nem váltotta.

Egész júliusban, amig Jemtlandban tartózkodtam, még éjfélkor is, mikor pedig leghomályosabb volt, époly kényelmesen írhattam és olvashattam, mint nálunk a leghosszabb napon nyolez órakor nap lenyugtával.

Sollefteaból július 4- dikén délelőtt 11 órakor indultunk tovább a rendes svéd kocsival, egy két keretű taligával, melyet egy ló szokott húzni. Csak egy utasnak és rajta kívül a kocsisnak van helye az ülésben, mikor pedig takarékosság szempontjából kettő utazik együtt, néha el kell tűrnie, amint közbe-korba nekünk is el kellett tűrnünk, hogy a kocsis egyiknek vagy másiknak ölében ülve, hajtsa rendesen jó húsban levő, de lassú menéshez szoktatott lovát. Újabban hatalmas vasúti vonal hasítja keresztül éjszaki Svédországot, mely Stockholmtól éjszaknak, Sundsvalltól nyugatnak tartva, később egyesülten folytatja útját Norvégiának és Drontheimban ér véget. E vonalnak egyik csak az idén megnyílt végpontját, Håsjöt, akartuk elérni, hogy onnan aztán vasúton folytassuk utunkat, a meddig lehet. Sollefteatól Håsjöig huszonegy óra hosszáig majdnem egy folytában szekéren ültünk és csak ott tartottunk rövid pihenőket, ahol lovat kellett váltanunk.

Håsjöbe nyolcz órakor reggel, a vasút indulásához épen jókor érkeztünk meg és legelőször is Jemtland tartománynak a fővárosába, a Storsjö, magyarul Nagytó mellett elterülő Östersundba utaztunk, hogy ott a Jemtlandban élö lappók felöl, akiknek a nyelvet első sorban akartuk tanulmányozni, közelebbi fölvilágositást kapjunk. Az itt élö lappok nyelvét eddigelé még senki sem tanulmányozta s egyetlen sornyi írás vagy mutatvány sern volt közölve e különös nyelvjárásról.

Östersundban megtudtuk, hogy a város közelében vagy egy órajárásnyira egy koldus lapp család tartózkodik. Másnap tehát kora reggel kivezettettük magunkat a lappok tartózkodó helyéhez. Hosszas keresgélés után végre ráakadtunk a lakóhelyökre, de nem magokra a lappokra. A sátroknak is csak a vázát, a földbe vert vékony fatörzsöket leltük az erdőben, ma- guk a lappok azonban már nem voltak ott, valahová máshova költöztek vagy pedig szanaszét kóboroltak a rengetek erdőségben. Minthogy vezetőnk nem tudta tartózkodásuk újabb helyét, magok a lappok pedig csak egy hét leteltével, a következő szombati napon jöttek volna rendes szokásuk szerint a városba, tehát elhatároztuk, hogy nem töltjük az időt hasztalanul a keresésökkel, hanem még az nap tovább indulunk olyan vidékre, a hol a legnagyobb valószínűség szerint már akadunk lappokra. Egyedüli kalauzunk Düben Gusztáv, stockholmi egyetemi tanárnak, Om Lappland och Lapparne (Lappországról és a Lappokról) czímü könyve volt. Az ebben található adatoknál Östersundban sem kaphattunk jobbakat.

A jemtlandi lappok az éjszaki szélesség 65- dik fokától dél felé egészen a 62- dik fokig vannak szerte szórva. Végső telepök a Rut hegységben van. Tovább délnek már egyáltalában nem akadunk lappokra. A jemtlandi lappok egy-két koldus kivételével valamennyien ott élnek a svéd-norvég határon emelkedő hótakart hegységekben, melyeknek legnagyobb része három egész négyezer lábnyira, a Syl-fjall pedig mintegy 6000 láb magasságnyira emelkedik. Ez az egész vadregényes vidék, mely hatalmas hegyhátakat bocsát a két szomszédos tartományba, tele van szép völgyekkel és tavakkal és eredőhelye több nagyobb svéd és norvég folyónak. Van egy-két völgye, mely közvetetlenül megy át egyik országból a másikba ; ezeken keresztül visz a vasút a norvég Trondhjemba, az országút pedig Levangerba; innen nyúlnak ki a Syl-fjallek elágazásai egészen Röråsig. Az itt élő lappok három különböző kerülethez tartoznak. A legéjszakibbnak a neve Fölinge-lappmark mintegy 400 lappal; a középsőnek a neve undersakeri lappmark, melyben mintegy 100 lappot találunk, a legdélibbnek a neve pedig berjedali vagy tennäsi lappmark, ahol körülbelül 170 lapp ember él. Ez óriás, több száz négyszög mérföldre kiterjedő területen tehát alig akadunk összesen 800 lappra. Közülök egy sem lakik városban vagy faluban, valamennyien nomád életet folytatnak, foglalkozásuk kizárólag a rénszarvastenyésztés és ezekkel vándorolnak a különböző évszakok szerint különböző helyekre. E vándorlás azonban rendszerint bizonyos meghatározott területen belül történik; van külön tavaszi, nyári és őszi tartózkodó helyök, a hová rendesen visszatérnek. Csak télen nincsenek biztos helyhez kötve. Ilyenkor öt-hat helyen is kell fölváltva tartózkodniuk és sokszor 20—40 mérföldet is bebarangolniuk, míg olyan helyen üthetik föl tanyájokat, a. hol a szarvas a kemény és mély hó alól elegendő táplálékot, elegendő mohát tud magának fölkaparni. Nagyon természetes, hogy ilyen életmód mellett csak sátrakban lakhatnak, melynek fö gerendáit minden pillanatban fölszedhetik és ismét a földbe verhetik, melynek ponyváját bármikor összerakhatják és ismét kifeszíthetik.

A nomád lappokon kívül csak még néhány koldus, vagy napszámos lappra akadunk. Rendesen olyan lappok ezek, akik vagy hanyagságuk, vagy a farkas pusztítása, vagy egyéb elemi csapás következtében elvesztették rénnyájaikat. Számuk nagyon csekély és értesülésem szerint az egész Jemtlandban összesen öt-hat ilyen lapp ember, ha van.

(Folytatjuk)

Forrás: Halász Ignác három lappföldi útja. Finnugor Tudománytörténeti Füzetek 1. Izsó Miklós Művelődési Ház és Könyvtár Izsófalva, 1997

Dr. MUNK ARTUR: A Carpathia és a Titanic

Dr. Munk Artúr (1886–1955) szabadkai orvos-író mint a Carpathia orvosa részt vett a hajótöröttek mentésében.  A "Köszönom addig is…" c. posztumusz megjelent emlékiratában így emklékezik a mentés körülményeire: 

A Carpathia kivándorlóhajó

….. Megnéztem az órát, pont tizenegy óra volt. Nagy meglepetésemre magát Rostron kapitányt találtam a hídon. Tudtam, hogy Rostron józan ébersége szoros összefüggésben áll az úszó jéghegyekkel, amikről radiós-tisztünk a nap folyamán jelentéseket kapott.
 Eddigi utaimon még nem láttam úszó jéghegyet. Veszedelmes úszó torlaszok ezek, amiknek csak elenyésző kis része látszik ki a tengerből. A ködös áprilisi hónapokban különös veszélyt jelentettek az az úszó jéghegyek. Enyhe köd ült az óceánon. Mint valami szürke lepel borította a csendes vizet. Hajónk sárgafényű reflektorokkal világított előre és állandóan tülkölt. Alvásról szó sem lehetett.
 Éjfélkor feküdtem le, egy órakkor még olvastam. Úgylátszik a könyv altatott el, a villany égve maradt. Hajnali két órakkor a steward kopogott ajtómon:
 - Alarm! Alarm!… Mindenki a fedélzetre! – Magamra kapakodtam ruhámat és fázósan rohantam fel. Fogaim vacogtak az izgalomtól. Az utasok közül többen mentőővvel jelentek meg a fedélzeten… Marconi-tisztünk S.O.S. jeleket fogott fe a Titanicról, a White Star Line új lukszushajójáról.
 A  Carpathia irányt változtatott:  kelet helyett északra fordult.  Rostron kapitány vezényelt a parancsnoki hídon. Sárga sugarak kémlelték a sötét, ködös vizet. Nagy élénkség volt a fedélzeten, a matrózok a mentőcsónakok körül foglalatoskodtak.
 A Titanicról csak annyit tudtam, hogy az 55.000 tonnás hajókolosszus az angol hajóipar legújabb büszkesége és hogy ez volt az első útja.

1912. Április 15.-e hajnala.
 Lassan virradt. Enyhe északi szél bodrozta az  Óceán végtelen vizét. A nyirkos köd lassan foszlott szét, olyan volt, mint egy óriás rongyos szennyes lepedő. A horizonton nem mutatkozott hajó. Kéményfüstnek nyoma sem volt. A látóhatár lassan kitisztult. 5 óra körül a távcsővel felszerelt első tiszt csónakokat fedezett fel a horizonton. A hajótöröttek voltak. De hol van az óriás hajókolosszus, a Titanic?
 Teljes gőzzel dolgoztak a gépek, a hajó felfokozott sebességgel haladt abban az irányban, amelyben a kis szétszórt, mozdulatlannak látszó pontocskák úsztak a vizen. Hat óra volt amikor a hajónk meközelítette az első három mentócsónakot.
A Titanic eltünt.
Mély megdöbbenéssel állapítottuk meg, hogy a mentőcsónakok félig üresen közlekedtek felénk. Nők és gyermekek, parafával bélelt mentőruhákban, összebújva ültek a padokon, fázósan, kimerülten. Fejükön, hátukon tarka kendők, takarók. Minden csónakban két-két matróz ült evezőkkel.  A hajó egyik oldalán csigák és kötelek segítségével húzták fel a mentőcsónakokat, a másik oldalon leeresztették a vízre a hajó lépcsőzetét és itt vették fel a hajótörötteket.

Köszönet a Carpathia tisztikarának a mentésért

Csakhamar megtelt a Carpathia fedélzete didergő, síró asszonyokkal és gyermekekkel. A legnagyobb részük  munkásasszonynak látszott, de közöttük estélyiruhás nők is  fagyoskodtak könnyű kendőkben, sálakban.  Az asszonyok összebujtak, remegtek és egymást átölelve sírtak.  Siratták elvesztett hozzátartozóikat, akiktől még elbúcsúzni sem volt idejük.  A kimerült hajótörötteket beterelték az éttermekbe, forró teával és meleg  takarókkal látták el őket. Közben egyre szaporodott számuk: már 500-an voltak. Rostron kapitány tovább kutatta a tengert, már magasan állott a nap, amikor az utolsó csónak utasait is felvették a fedélzetre.
Akkor már tudtuk:  A Titanic elveszett. A hajótöröttek még reménykedtek. Ideig – óraig sikerült eltitkolni előttük a szomorú valóságot. 
Orvosi munka csak annyi volt, hogy segítettünk a  hajótöröttek ellátása körül. Segítettünk a pincéreknek, a stewardoknak, akiknek a mentési munkálatok körül oroszlánrészük volt.  Összeolvastuk a megmentetteket:  pontossan 705 hajótöröttet vet fel a Carpathia. A megmenekült matrózok szerint a Titanic-on 2200 személy utazott, beleértve a személyzetet is. Másfélezer ember lelte halálát a hullámsírban.
 Lassanként fény derült az igazságra, a katasztrófa igazi okára. A White Star Line hajóstársaság igazgatója is a csodahajón utazott és azt az utasítást hozta magával, hogy a Titanicnak első útja alkalmával rekordot kell döntenie. Meg kell szerezni a társaság számára az Óceán kékszalagját. A vándordíj a rivális Cunard birtokában volt a Lusitania révén. 
Bál volt a Titanicon, búcsúbál, amelyen a kapitány és a tisztikar is részt vett. Az ünnepi táncmulatság természetesen az elsőosztály helyiségeiben zajlott le, ahová erre az első útra csak kiváltságos, befolyásos emberek juthattak be: matrózai elmondották,hogy a megfigyelő őr idejében jelentést tett a veszélyről, a jéghegyek  közelségéről, de a hajó kapitánya és a társaság igazgatója kiadta a parancsot: végsőkig kell fokozni a sebességet. Közben leszállt a köd, szólt a zene, állt a bál, folyt a pezsgő. Különosen a hajó kapitánya volt elemében. Siker esetén nagy díjat helyeztek neki kilátásba. 

Munk Artur szabadkai mellszobra
(Veil Erzsébet alkotása)

500 tengeri mérföldre a cél előtt megtörtént a katasztrófa. A teljes sebességgel haladó luxushajó, a technika csodája, az angol hajóépítés remake jéghegybe ütközött. A hajó orra kettévált és a hajó azonnal süllyedni kezdett. Pár perc multán a gépház robbanása rázkódtatta meg a levegőt. Húsz mentőcsónak volt a fedélzet peremén elhelyezve, de a nagy pánikban nem  használták ki valamennyit és a leeresztett csónakokban még legalább 300 ember számára let volna férőhely. A mentőcsónakok közül háromnak még az evezői is hiányoztak. A legtöbb megmentett nő szegény munkásasszony volt. Az elsőosztályú utasok között két amerikai milliomosnő is utazott: Mrs. Astor és Conntes of Rothes. Astor, a híres new yorki pénzember elpusztult.
Igy esett másfélezer ember a könnyelműség és dicsvágy áldozatául. A jeges hullámsírban lelte halálát a Titanic kapitánya is, a társaság igazgatója, néhány művész, gazdag ember, pár száz angol munkás és a hajó csaknem teljes személyzete. 
A Carpathia másfélnapi késéssel fordul vissza New Yorkba a hajótöröttekkel. Óriási, izgatott tömeg várta a dokkok körül a Carpathiát, de az ünneplés elmaradt, elrontotta a parton álló hozzátartozók jajveszékelése. Rostron kapitány a hivatalos jelentés után újból kiadta a parancsot az indulásra...

Forrás:  GradSubotica.co.rs

*** A Dyatlov-rejtély: horror az Urálban

[55 évvel ezelőtt] Tíz fiatal vágott neki az Urál északi lejtőinek, ám közülük csupán egy élte túl a krimibe illő furcsaságokkal teli kalandot. A több mint különös események végére a mai napig nem sikerült pontot tenni, ám tucatnyi spekuláció látott már napvilágot. A kilenc fiatal titokzatos halála azóta is az orosz kriminalisztika egyik legnagyobb rejtélyének számít.

Dokumentumkép a Dyatlkov-expedícióról

1959 elején Igor Alekszejevics Dyatlov, a rádiótechnikai kar végzős hallgatója vezetésével az Uráli Politechnikai Egyetem hegymászókörének kilenc tagja egy 200 kilométeres, igen megerőltető, hegymászással kombinált sítúrát tűzött ki maga elé célul. Miután beszerezték a hatóságoktól a távolmaradási hozzájárulásokat és az útvonalengedélyt – amin valószínűleg nagyot lendített, hogy a kirándulást a Szovjet Kommunista Párt 21. ülésének ajánlották – január 25-én útnak is indultak Szverdlovszkból (a mai Jekatyerinburgból).

A tapasztalt huszonévesekből álló csapat hat egyetemistából és három már elhelyezkedett mérnökből tevődött össze, akik közül kettő a szovjet hadsereg plutónium-szükségleteinek kielégítéséért felelős, Cseljabinszk-40 fedőnevű vállalatnál dolgozott, ami a fő felelős volt az 1957-es kelet-uráli nukleáris szennyeződésért. Tizedikként, az utolsó pillanatban csatlakozott a csapathoz a fiatalok számára teljesen ismeretlen, tetoválásokkal teli magashegyi túravezető, bizonyos Alekszandrovics Zolotarjov, aki – mint később kiderült – a szovjet belső elhárítás tisztjeként tevékenykedett.

A fiatalok történetét naplótöredékekből, fényképekből, illetve a későbbi kriminalisztikai vizsgálatokból rekonstruálták. A magyarral nyelvrokon manysik (vogulok) vadászútvonalain haladó csoport kiváló tempóban és felhőtlen hangulatban rótta a kilométereket. 1959. február 1-jén letáboroztak a Halat Szjal, azaz a Halálhegy igen meredek, mintegy 15 fokos dőlésszögű oldalában, közel 1080 méteres magasságban, ahol álomra hajtották fejüket, ám az az éjjel örök sötétséget borított rájuk.

Bár a hatóságokkal és a családtagokkal megbeszélt első jelentkezési időpont február 12-e volt – amikor a Vizsaj nevű faluból rádión keresztül kellett volna életjelet adni magukról – kezdetben senki nem aggódott, hiszen az időközben lebetegedett és visszafordult társuk jelezte, hogy valószínűleg késni fognak a többiek. Mivel még egy hét elteltével sem hallottak róluk semmit, megindult a keresés, amelybe egy újabb hét elteltével a légierő is bekapcsolódott.

A 4 ezer km2-nyi terület átfésülése után végül február 26-án találták meg a fiatalok utolsó táborhelyét, másnap pedig öt holttestre leltek. A helyszínen több furcsaság várta a szakértőket, mint egy krimiben: a sátor falát belülről késsel vágták fel, a maradványokat pedig 900 méterrel odébb egy öt méter magasságig lecsupaszított fenyőfa alatt találták meg. A holttestek közül kettőn nem volt lábbeli, hármójuk pedig csak alsóneműt viselt. A 22 éves Zinajda mellett vércseppeket fedeztek fel, amelyekről a genetikai vizsgálatok kiderítették, egyikőjüktől sem származnak. Egy holttestnek az orra hiányzott, többjükön égési sérülés nyomai voltak láthatók, s mindegyik test bőrszíne narancssárgás volt.

Májusban, a hóolvadások után a maradék négy holtestet is megtalálták egy több méter mély vízmosás szélén, ami tovább fokozta az izgalmakat. Ljudmillának például úgy tört el minden bordája és mozdultak el belső szervei, hogy külsérelmi nyom nem látszott a testén, továbbá nyelvének hűlt helye volt. A titokzatos túravezetőnek a jobb oldali bordái törtek el, míg egyikük koponyaalapi törést szenvedett a fenyőfa és a tábor között félúton úgy, hogy nem volt mellette más lábnyom.

A boncolás megállapította, hogy ötük halálának kihűlés volt az oka, hárman fizikai sérüléseikbe haltak bele, a kilencedik halálok pedig vegyes volt; hat holttesten egyébként radioaktivitás nyomait is felfedezték. S ha mindez nem volna elég, Zolotarjov fényképezőgépéből nyoma veszett a filmnek, 50 kilométerrel odébb pedig egy másik túracsoport a Halálhegy fölött furcsa, különböző nagyságú, vöröses-narancssárgás, illetve kékes színű gömböket látott ide-oda cikázni.

A meglepő gyorsasággal lezárt nyomozás iratait titkosították, s csak 1990-ben oldották fel részben, amelyekből kiderült: valószínűleg felsőbb utasításra, de igencsak felületesen jártak el a korabeli szakértők. Természetesen a szemtanúk hiánya és a tucatnyi furcsaság nem egy spekulációt ihletett, amelyek a földönkívüliek és a sorozatgyilkolásba csapó szerelemféltésen át a kísérleti fegyverek áldozataivá válásig sok területet lefednek. Az egyik leglogikusabb elmélet a lavinaomlás lehetne, amely megmagyarázná a törött bordákat, a sátorból történő gyors távozást és a fagyhalált, ám a nyelv és az orr hiányát vagy az idegen vércseppet aligha. Egy elmélet szerint a manysi vadászok végeztek a területeikre betolakodókkal, akiket elég volt megijeszteni, s kikergetni a sátorból, a mínusz 18 fok pedig bevégezte munkájukat.

A történet apropójára film készült (angol, 2013: Halálhegy - A Dyatlov-rejtély), amelyben öt amerikai egyetemista felkerekedik, hogy utána járjon a nyitva maradt rejtélyeknek. Titokzatos felfedező útjukról, majd eltűnésükről szól ez az ellentmondásos, nem túl hiteles, ám izgalmas produkció megtekinthető alább.

.

A film

Múlt-Kor hu / 2013. március 2. 

Ui. Egy filmkritikából: Röviden: hullámzó színvonalú, közepes horror, mely arra azonban mindenképpen jó apropó, hogy utánaolvassunk a Dyatlov-rejtélynek, és frászt kapjunk tőle. (Azt hiszem, igaza van!)

CSEKE GÁBOR: Egy világutazó és blogja (Németh Géza)

Nemrégiben vártam valakire a könyvtárban, s hogy teljen az idő, szórakozottan nézelődtem a polcok között. Kezembe került egy útleírás kötet: Föld körüli csavargásaim, írta: Németh Géza. Felütöttem, s mindjárt bele is merültem a bevezetőbe - olyan közvetlen, vallomásos prózát olvashattam, ami valósággal kedvet csinált a további olvasáshoz.

Némi utánajárással sikerült megtudnom, hogy a szerző 1954-ben született, a Természet Világa című tudománynépszerűsítő folyóirat szerkesztője. A könyvtárban talált könyv az első megjelent kötete, s didaktikai célokat szolgál: kiegészítő irodalomnak szánták a földrajzi ismeretek megszerettetéséhez és elmélyítéséhez.

A tartalomjegyzéket böngészve (bizonyságképpen mellékelem is!) bizony, feldereng előttünk az egész glóbusz - természetesen mintavételben, jellegzetes szórásban. Az írások jellegzetessége - amiről Németh Géza a bevezetőben is írt -, hogy kalandokat, személyesen átélteket, látottakat-hallottakat tartalmaznak, nem könyvízű adatokat.

Az első könyv megjelenése óta több mint húsz év telt el. Ezalatt - egy internetes Ki kicsoda alapján írom le - sikerült 96 országba eljutnia, így már valamennyi kontinensen járt, jelentős mennyiségű anyagot gyűjtött össze könyveihez, cikkeihez. Emellett rengeteget fotózott is. Ráadásul, egyik kötetének a címe (Utas és világ) most ott áll egy pár éve nyitott blog homlokán, amely nem más, mint "Bevezetés más világokba". További eligazítóul pedig egy másik rokonszenves önmeghatározás: "Egy blog azoknak, akiket érdekel a világ és mindaz, ami bennünket, embereket összeköt és elválaszt."

Németh Géza blogja egyelőre megjelent munkáit tartalmazza: a 2006-ban kiadott Túl nagy a világ-ot, illetve a későbbi Sör jégkockával. Bevezetés más világokba című könyvét. (Úgy tudom, a jövőben szándékában áll többi írását is digitalizálni és elhelyezni blogján, ezért nem árt, ha rendszeresen nyomon követjük annak bővülését.)

Ám lássuk az írás elején említett Bevezetést: hogyan lett világutazó Németh Gézából? Aki, hozzánk hasonlóan, maga is kisgyerekként kezdte földi pályafutását, de már korán ábrándozott arról hogy világutazó lesz. Úgy képzelte: minden mesterember becsülettel végzi a maga foglalkozását. A borbély borotvál, a pap prédikál, a világutazó - utazik... Aztán eljön az idő, amikor rájön, hogy a dolgok nem éppen így állnak. Akkor meg úgy gondolja: ha földrajzot tanul, azáltal valahogy megközelíti a világutazás lehetőségét (esélyét). Harmadéves egyetemista, de igazából még nem ismeri a természetet. Azon csodálkozik, hogy mások képesek megközelíteni egy gleccsert, sőt, még fel is másznak rá! Hát ez olyasmi, amit muszáj kipróbálni!

Beindulnak a kalandozásai. Kezdetben barátjával száll motorra - szülei tiltása ellenére - és bejárják Lengyelországot. Hazafelé balesetben van részük, majdnem elpatkolnak, attól kezdve nem vágyik motorra, utazni viszont továbbra is szeretne. Ahogy telnek az évek, gyarapodnak a "trófeák": egyre hosszabb a bejárt helyek listája, egyre gazdagabb és sokrétűbb az expedíciós felszerelése. Az ő szavaival próbáljuk meg felidézni, mi mindent látott a világból 1993-ig:

"...Láttam őserdőt, sivatagot, jégmezőt, fjordot, gejzírt, tűzhányót, hegységeket, kanyonokat, tengereket, nagy folyókat, apró zuzmót és óriásfenyőt, trópusi orchideát és kaktuszt, a Föld legnagyobb hegyét és a szárazföld legalacsonyabb pontját. Megfordultam a Fehér Házban és a Kremlben; a teremben, ahol aláírták a helsinki egyezményt; az ENSZ-ben, amit naponta látok viszont a tévében; azon a marosvásárhelyi padláson, ahol Sütő Andrásékat ostromolta a cső-cselék. Játszottam Las Vegas-i kaszinókban, részt vettem keresztény, mohamedán, buddhista és zsidó istentiszteleten, megúsztam egy késelési kísérletet. Megcsodálhattam az egyiptomi piramisokat, az Ermitázs, a Louvre kincseit, a norvég fatemp-lomokat, a székelykapukat, a holland szélmalmokat. Megéltem fehér éjszakákat és sötét nappalokat, láttam fényűző gazdagságot és feneketlen nyomort, patyolattiszta mellékhelyiséget és mocskos vendéglőt, felhőkarcolót és agyagkunyhót, aranykupolát és pálmatetőt. Fürödtem divatos strandokon, házi úszómedencében, vízesés alatt és hegyi patakban. Élveztem hűvös északi népek vendégszeretetét és pokolba kívántam temperamentumos latinok tolakodását, jártam bűzös keleti bazárokban és légkondicionált bevásárlóközpontokban, ittam barna sört Prágában, kumiszt mongol jurtában, Coca-Colát Atlantában, almabort Normandiában. Ebédeltem miniszterek asztalánál és üzbég birkapásztor sátrában. Ettem polipot, texasi chilit, finn heringet, mormotahúst, sült kengurufarkat és sok-sok májkrémkonzervet. Aludtam luxushotelben, árokparton, nagyvárosi járdán, vulkán kráterében, elhagyott erdei kunyhóban és megszámlálhatatlan vasútállomáson. Utaztam tizennyolcféle repülővel, túléltem nyolcvankét föl- és leszállást, hajóztam tengeren, tavon, folyón, utaztam vonaton, buszon, biciklin, motorkerékpáron, teherautón, zetoron és csacsifogaton. Hogy mi mindent nem láttam és miket hagytam ki, lehetetlen volna fölsorolni.

Ma már tudom, sosem lesz belőlem igazi világutazó. Nem szeretek korán kelni, hátizsákot cipelni, nincs kedvemre a sátorbéli alvás, hegyet sosem másznék, lusta vagyok a hosszú gyalogtúrákhoz, utálok fázni és ki nem állhatom a forróságot. Nem fűlik a fogam a nélkülözéshez és ráadásul - bár ezt sokan nem feltételeznék rólam — valójában otthonülő természet vagyok."

Remélem, most már egészen világos, miért kedveltem meg Németh Gézát, a mesélőt. Mert azt mondja ugyan magáról, hogy legszívesebben otthon ücsörögne, és mégis: mindegyre meghozza (értünk?!) azt az áldozatot, hogy végigutazza a földgolyóbist. Azt, amely kerek és mindannyiunkat tárt karokkal vár...

KARL LUKAN: Harun al Rasid a hegyek között

-   Kibulizta magának a tag - mondták irigykedve a barátaim, amikor megtudták, hogy egyesületi túrámra a Juli Alpokba, három lány jelentkezett.
-   Nem hagyhatjuk pácban a Charlyt -  jelentette ki Hansl és Rudi, amikor megállapította, hogy Feketekonty,  Barnafrufru és Szőketincs nemcsak lánynevet viselt, hanem valóban olyan élőlény volt, amilyennek a magunkfajta férfiú magányos óráiban a leányzót elképzeli. Úgy döntöttek, hogy az első túrán - a Triglav északi falán - mint segédvezetők támogatnak engem, persze puszta bajtársiasságból.

A Triglav északi fala - a Keleti Alpok egyik legmagasabbja - igen komor jószág. Mit sem változtat ezen az a nagy tábla, ott az Aljaz-menedékház előtt, amelyen a rárajzolt utak mutatják, hogy a hatalmas falon alig akad egy csöppnyi folt, ahol már emberfia ne mászkált volna. Ezen a forró délutáni nap sem változtatott, amely meleg fényével szinte elárasztotta a falat. Így is komor maradt.

Később becsomagoltuk másnapra a hátizsákjainkat: köteleket, meleg ruhákat... és nehogy elfeledjük a citromot! Különösen Rudi végezte nagy titokzatossággal a műveletet. Nagy meglepetést tartogatott a számunkra fenn a csúcson. Még egyszer kihajoltam az ablakon. A Triglav csúcsa felett csillag ragyogott. Úgy tűnt, mintha ráakadt volna a hegycsúcsra.
- Holnap - kapcsolódott Rudi sejtelmesen, gyerek módján a beszélgetésbe - odafenn nagy meglepetésben lesz részetek. A meglepetéssel kapcsolatban lassanként egész komplexum volt kifejlődőben a barátomban. Sem a hatalmas sziklafalat, sem a csillagos eget nem látta meg. Kizárólag a hátizsákjában rejlő meglepetésen járt az esze.

A Triglav északi falán vivő „Német út" nem nehéz. A jó fogásokat kínáló fal kitűnő ütemű mászást tett lehetővé. Itt-ott szusszantunk egyet... megállapítottuk, hogy „de szép minden"... aztán húztunk tovább.

És akkor történt: csúnya reccsenés, éles sikoltás... és jöttek a rémület másodpercei, amelyeket egy életen át nem felejt el az ember. Barnafrufru kitaposott a helyéből egy szikladarabot, amely Szőketincs felé zuhant, kis híján szerencsétlenség történt. Kis híján. Ezúttal néhány horzsolással megúszta.

E szorongással teli percek után csak lassan tért vissza a nevethetnékünk. A lányokra még jó ideig kihatott az ijedtség, nem mintha minket, kemény fickókat megkímélt volna. Rudi, aki váratlanul a sebkötözés igazi mesterének bizonyult, s ezért „Az Alpok Érdemes Hentese" kitüntető elnevezést kapta, teljesen elfelejtette, hogy hátizsákjában meglepetést cipel. A maga zsémbes, dörgő hangján a hegy szólalt meg. A Triglav csúcsáig tartó hosszú úton aztán már egyetlen kavics sem mozdult ki a talpunk alól. Minden fogást olyan óvatosan tapogattunk ki, mintha színaranyból volna.

Ezerméternyi hegymászás már nem egy ember agyát jobban kitisztította, mint a világ minden papírbölcselete. Ezért kapott Rudi is észbe, hogy hiszen ő egy nagy meglepetést hozott nekünk a hátizsákjában.
-  Srácok, ha tudnátok, mit rejteget számotokra a hátizsákom - vigyorgott sugárzó arccal.
-  Ha kimondod azt a szót, hogy meglepetés, akkor egy követ hajítok a kókuszodra - fenyegetőzött kedélytelenül Hansl. - Mára elegem van ugyanis a meglepetésekből.

Déli tizenkettőkor a csúcson voltunk. Öt és fél órán át másztuk az óriás falat. Az óraszerkezet, amely abban a pillanatban, amikor beszállunk a falba, működni kezd az agyunkban, megállt. Egy kézszorítás és félültőnyi hely most már elég volt. Pihenő a csúcs tiszteletére. Csak Rudi sürgölődött. Nézett a falon át lefelé, szeme a gerincet kutatta, amelyen át majd le kell szállnunk. Keresett valamit. De mit?
-   A meglepetésedet keresed? - tudakolta Hansl.
-   Nem. Egy hómezőt. Mert anélkül nem tudlak benneteket meglepni.

Minthogy pedig a Triglav-csúcson sehol sem akadt hó, Rudi úgy határozott, hogy tüstént nekivág a biztosított gerincútnak és leszáll. Később majd jöjjünk utána, mondta. Az első hófoltnál lesz a meglepetés. Hansl puszta rokonszenvből vele tartott. Egyszer még visszajódliztak, aztán elvesztek szem elől. Akkor sem láttuk őket, amikor lefelé menet az első hófolthoz értünk. És akkor sem, amikor a gerincút alján levő menedékházban két osztrák hegymászó iránt érdeklődtünk. Senki nem látta vagy hallotta őket. Erre nem számítottunk.

A Triglav gerincén vivő utat olyan erős vörössel jelölték meg, hogy az alpesi bika szeme biztos vérbe borulna tőle, a biztosítás olyan bőséges, hogy már nem is sziklák, hanem vaskampók között mászik az ember. Az erény ösvénye, amelyen nincs eltévelyedés. Hova a csudába tűnt hát az a kettő?

Mint mondtam, felettébb meglepődtünk. Csak nem ez az a bizonyos meglepetés? Kiléptünk a menedékház felé. Alattunk a Triglav-gleccser nyúlt el hosszan. Délkelet felé meredeken hatalmas völgyteknőbe zuhant. S ott, kilométernyi távolságban, ahol véget ért a teknő, két apró pont kapaszkodott nehézkesen a hegyre. Rudi és Hansl.
Most már mindent tudtunk. A gerinc biztosított útjáról délkelet felé egy másik gerinc ágazik el. Ahol a mi két pontunk kóválygott, ott a vége. Ez a gerinc nem volt megjelölve, és biztosító kampók sem voltak rajta. Olyan balfogás, amelyet még a jégkorszak első évének első hegymászója sem követett volna el. A mi két meglepetésgyárosunk mégis ott szállt le.

Most már volt időnk. Sok is. A hómező szélének meleg kövein üldögélve, citromot szopogattunk hóval meg cukorral, bámészkodtunk a kék égre, s ha szóltunk, a sziklafalról beszéltünk, amit nemrég hagytunk magunk mögött. Időnként le-lekukkantott egyikünk a teknő széléről, és igen megnyugtatólag hatott hallanunk, hogy még egy jó óra, háromnegyed, jó félóra kell, míg azok ketten felérnek.

Üdvözlésükre felsorakoztunk a teknő szélén. Ünnepi fogadóbizottság három tiszteletbeli szűzzel. Forrón sütött a nap, s a kövek forrón verték vissza a sugarakat. Amikor a teknő utolsó méterein ziháltak, csak úgy ömlött az arcukról a veríték.
-   Srácok! A meglepetések meglepetése, hogy már itt vagytok - károgtam lelkesen.
De olyan halálfáradtak voltak, és annyira elővette őket az erkölcsi vereség, hogy alig emelték föl a fejüket. Bambán meredtek maguk elé.
-   Gyerekeim, sikerült: megvolt a meglepetés. Másfél órás csodálatos  napfürdőt köszönhetünk nektek -  ünnepeltem elfáradt vándorainkat.
Amit minden goromba hegyi fickó, azt válaszolta rá Hansl is. Nem tűri a nyomdafestéket. Inkább hagyjuk hát.

És a meglepetés?
Kis edény és egy száraz spirituszfőző. Ezzel akart nekünk Rudi ízletes, illatos babkávét készíteni. Pompás volt.  Rudi és  Hansl vélekedett egyedül úgy, hogy a sok hurcolkodástól sokat vesztett az aromájából.

Az Aljaz-menedékháznál aztán elbúcsúztak tőlünk, pedig szívesen segítettek volna továbbkalauzolni a hegyekben Feketekontyot, Barnafrufrut és Szőketincset. Sajnos azonban hétfőn már dolgozniuk kellett. Nem könnyű szívvel hagyták magára pajtásukat éppen most.

Egyedül maradtam hát a három lánnyal. Szőketincs terített, Barnafrufru kenyeret szeletelt, Feketekonty pedig vajat kent a kenyérszeletekre. Mikor a vizespohár után nyúltam, kórusban kiáltották el magukat. A pohár a virágnak kell. Eddig nem tudtam, hogy a sajtos kenyér sokkal jobb ízű, ha öt szál mocsári gólyahír kornyadozik az ember előtt az asztalon.
A hálóhelyünkön Szőketincs már elrendezgette a takarókat, Barnafrufru helyrepofozta a párnákat, Feketekonty pedig helyet talált a hátizsákoknak. Nekem egyetlen dolgom maradt: lefeküdni. Meg is tettem. Úgy éreztem magamat, mint valami keleti kényúr... Harun al Rasid a hegyek között.

Úgy terveztük, hogy másnap a hegyeken át a Mojstrovka-csúcs lábánál levő menedékházhoz megyünk át. Hosszú út. Természetesen rendbe raktam a hátizsákomban a két kötelet meg a vasholmikat.
-   Charly, megengeded, ugye, hogy ezt az öt konzervdobozt még odaadjam neked? - kérdezte Szőketincs.
Megengedtem.
-   Charly,  beleférne  még  ez  a  kis  zsákocska  a  kenyérzsákodba? - érdeklődött Barnafrufru.
A zsákocska akkora volt, mint a télapóé, aki egy háromszáz gyerekes napközinek viszi benne az ajándékokat — de persze azért belefért a zsákomba.
-   Charly, te igazi gavallér vagy . . .
Persze hogy az voltam, és átvettem Feketekontytól egy ölnyi cuccot, amit a legjobb, sőt legeslegjobb akarattal sem tudott már begyömöszölni apró hátizsákjába.

Mint mondtam, hosszú út visz az Aljaz-háztól az Erjavceva Kocáig (így hívják a Mojstrovka-csúcs alatti menedékházat.) Állítólag gazdag táji szépségekben. Legalábbis azok szerint, akik nem három lány társaságában tették meg ezt az utat. Mikor az Erjavceva Kocán ledobtam magamról a hátizsákomat, kifacsart, erőtlen Harun al Rasid voltam. Szinte már aludtam, amikor egy fiatal jugoszláv engedélyt kért tőlem, hogy Szőketinccsel táncolhasson.
A menedékházbeli esték! Most is éppen nekilendült a hangulat, zene volt, táncoltak. Az én három gráciám volt a legkapósabb. Mikor fél tíz táján odasuttogtam Barnafrufrunak, hogy szívesen lefeküdnék már, elhúzta a szájacskáját, és duzzogni kezdett.
-  Már? Hisz most kezdődik voltaképpen az este.
És Feketekonty már vitt is táncolni, utána Barnafrufruval és Szőketinccsel is táncolnom kellett. A barátságos jugoszlávok a tiszteletünkre kizárólag bécsi keringőket játszottak . . . „Mtatta . . . mtatta . . ." és a harmonikázó fiú Strauss nevét emlegette egyre el-ragadtatottabban. Eltérően tőlem, aki nem tudok keringőzni.
-   Ne légy már ilyen tutyimutyi - súgta a fülembe Szőketincs. - Csak nem akarod blamálni Bécset?!
Egy élelmiszer-kereskedés készletét meg egy Himalája-expedíció teljes felszerelését cipeltem egész nap hegyeken át a hátamon, és most még táncolnom is kellett - Bécsért.
Másnap reggel, amikor belebújtam a nadrágomba, víz alá tartottam a fejemet, az ujjaimmal végigszántottam a hajamon, majd néhány kekszdarabot dugtam a számba, már nyúltam is a kötél után azzal, hogy felőlem indulhatunk.
-  Két perc és kész vagyunk - kiáltott vissza a három gráciám, és eltűntek a mosdóban.
Vártam tíz percet, aztán még tízet.

-   Mászó túrára készülnek? - kérdezte tőlem az egyik jugoszláv, amikor a vállamra vetett kötelekkel üldögélni látott a menedékház előtt.
-   Még nem tudom. Talán három hét múlva válaszolhatok a kérdésére - feleltem neki sötét pillantás kíséretében,
És íme, már ott is áll előttem Barnafrufru, frissen, csak úgy ragyog a reggelben.
-  Egy perc, és mindennel készen vagyunk - bátorított, de már ott sem volt.

Azon töprengtem, nem kellene-e ezt a percet arra felhasználnom, hogy lemenjek friss kenyérért a völgybe. Oda-vissza mindössze három óra. De a perc - legnagyobb meglepetésemre - mindössze tíz percig tartott.
És akkor elindultunk a Mojstrovka északkeleti kéményéhez. Ezt az utat a „Magashegyi turistá"-ban - nemcsak nagy betűkkel nyomták, hanem még rajzot is közöltek róla.
-  Amit a „Magashegyi turista" így kiemel, az az Alpok legszebb túrái közé számít - közöltem a lányokkal.

Ott álltunk a fal előtt. Az csak természetes, hogy ott akartunk beszállni, ahol „a fal homlokvonala a legmeredekebben zuhan alá" - de felfedeztük, hogy erről a helyről csak a „normálút" visz a magasba.
-  És hol a mi utunk? - érdeklődött Barnafrufru. Ezt én is szerettem volna tudni.
-   Ott, fenn, látok egy kéményt - kiáltott Feketekonty.
-   Ott, túl is van egy! - kiáltott Szőketincs.
-   Gyerekek, ez így nem megy - oktattam a szépségeket. - Megkeresni egy utat a hegyek között az más, mint a Csősz Újság képrejtvényét megfejteni. De hát ehhez a nőknek nincs érzékük, csak a férfiakban van meg az ősi cserkészösztön.
Kétségbeesetten kutattam a fal többi részén a kémény után. De sehol „egy, az egész falat átszelő kéménysor", se keleten, se északon, hiába a szemem és őseim ösztöne. Hirtelen elhatározással beszálltunk egy szakadékba, megmásztuk, és már fenn is voltunk a csúcson. Kézszorítás és háromszoros éljen, azazhogy ez elmaradt.
-  Azt szeretném tudni, hol vannak azok az átkozott kémények - zsörtölődtem.

Aznap huszonhetedszer lapozta fel Feketekonty a „Magashegyi turistá"-t, és olvasta: „Már a beszállás, egy falszerű lépcső sem könnyű. Érdekes hely következik: egy hatalmas, a kéményt elzáró tömb alatt, az itt szakadékszerűen kiszélesedő kémény belsejébe mászik az ember ..."

Mi könnyű lépcsős falacskán át értünk a széles szakadékba, és egy sziklatömb alatt másztunk át igen kényelmesen. Feketekonty olvasott tovább. „Több, részben nem egészen könnyű lépcső után a túra legnehezebb helye következik, egy szűk, sima mélyen bevágott támaszkémény, amelynek megmászása jelentős erőfeszítést kíván..."

A mi szakadékunkban is volt valami kéményféleség. Most már világos volt: a mi unalmas, törmelékszakadékunkat nevezte a kalauz „nagyszerű, kitett kéménymászás"-nak. A három lány már rá is zendített ama „ősi cserkésző ösztön" dicséretére, amely vezetőjükben szunnyad... oly mélyen, hogy öntudatlanul is a helyes úton halad.

Másnap reggel az Erjavceva Kocáról a Planica-völgybe akartunk átmenni. Nyolc óra körül szerettem volna elindulni a menedékházból, s ezért hat órára állítottam be a zseb-ébresztőórámat. Pontosan, csörgött is, de csak arra voltam kíváncsi, hogy feltápászkodik-e az én három gráciám, és látván, hogy igen, a másik oldalamra fordultam és aludtam tovább. Nem volt szükségem sem arcápolásra, sem a tincseimet nem kellett izgalmasra rendeznem. Szendergésemet azonban megszakították. Valaki durván lerántotta rólam a takarót. A fekvőhelyem mellett nem a három grácia, hanem három fúria állt, és fennhangon szidta a férfiak lustaságát. Belebújtam a nadrágomba, a csap alá tartottam a fejemet, végigszántottam ujjaimmal a hajamon, néhány kekszdarabot dugtam a számba, fogtam a hátizsákomat - felőlem indulhatunk. Félig álomban botorkáltam bele a reggelbe. Amikor igazán felébredtem, már egy órája róttuk az utat. A menedékház mélyen alattunk. Soha többé nem térek oda vissza ... a Mojstrovka-csúcsot egy életben csak egyszer mássza meg az ember. - Gyerekek, mindig ilyen szomorúak vagytok, ha elhagytok egy helységet, amelyről tudjátok, hogy soha többé nem látjátok? - kérdeztem.

-  Az élet egyetlen búcsúzkodás - idézte Feketekonty az egyik német „mélygondolkodót".
-  Én bőgni szeretnék - sóhajtott fel Szőketincs.
-  Soha nem felejtem el ezt a meghitt házikót - lelkendezett Barnafrufru.
Ennyi érzelgősség után ideje volt tárgyszerűnek lenni.
-  Mennyit kértek a szállásért? És ki fizette közületek a számlát? - érdeklődtem.

Szőketincs és Barnafrufru is kíváncsi volt erre. De nem Barnafrufru, hanem Feketekonty fizetett. Azazhogy ő sem. Rólam nem is beszélve. Kifizetetlen maradt hát közös számlánk, ama meghitt házikóban.
-  Hogy az a magasságos mennybéli... káromkodtam el magamat. - Mehetek vissza abba az átkozott vityillóba.
Most nekem is bőghetnékem volt.

A Jalouz láttán azonban minden fájdalmunk elszállt. Ez az egyetlen sziklapiramis, amely a végtelen törmelékmezőkből merészen az égre tart. A Juli Alpok Matterhornja. Úgy fellelkesített ez a hegy, hogy a Matterhornból a Wallisi Alpok Jalouza lett a szememben.

Egy egyesületi túra vezetőjétől azt is elvárják többek között, hogy túrájának tudnivágyó részvevőit hegyekről és utakról tájékoztassa.
-  Merre visz az utunk felfelé? - kérdezik tőle.
-  A feketefalon át - balra. Aztán jobbra a csúcsig - kell rávágnia tüstént és elegánsan.
Csak akkor kellemetlen az ügy, ha a vezető maga sem tudja, amit kérdeznek tőle. Például:
-  Mi az a jégvályú ott, a fekete faltól jobbra?
-  Az a jégvályú ... az ... hebeg, és közben maga is megállapítja, hogy az a jégvályú igazán pocsékul fest. Olyan pocsékul, hogy ő, a vezető, egyáltalán nem kívánkozik a közelébe. Sem felmenetben, még kevésbé leszálláskor.
-  Gyerekek,   nem   látjátok,   hogy   ez   a   jégvályú   járhatatlan? - mondja aztán. - Szeretném látni azt a bolondot, aki önként beszáll oda - húzza alá megállapításait.

Ott ültünk a Jalouz északkeleti falának beszállásánál. Teleaggattam a mellkasomat kampókkal meg karabinerekkel, próbaképpen suhintottam egyet a kalapáccsal a levegőbe, és ellenőriztem a köteleket. A három gráciám megigazította a blúzát, tarka kendőt kötött a fejére, és kissé utánahúzta a rúzst a száján. Mikor már festeni se lehetett náluk szebbet, akkor beszállhattunk a falba. A Jalouz északkeleti falában a legszebb a kiszállás. 
Keskeny sziklapárkány visz egy függőleges falon át egy komor katlanba. A katlant felül hatalmas áthajlások zárják be. Legbelsőbb zugában azonban sötét barlang nyílik, amelyen át addig mászik az ember, amíg csak, mint valami óriási kapun át, a sötétségből a fényre, a Jalouz csúcsának a tetejére nem ér. Kevés sziklaútnak van olyan romantikus befejezése, mint a Jalouz északkeleti falának. Miközben a barlangban másztam felfelé, fentről hirtelen surrogás ütötte meg a fülemet, és tüstént rá finom ködfátyol ereszkedett nedvesen az arcomra. Mikor pedig az üregből kiléptem a szabadba, már esett.

Nejlonzsákunk alatt ültünk a csúcsjelző kőemberke mellett. Merev ujjakkal írtuk nevünket a könyvbe. Hangulatunk mégis jó volt. A térképen ugyanis láttuk, hogy a Planica-völgybe vivő utat pirossal jelölték. A Jalouz kőemberkéjénél a legnagyobb léleknyugalommal ültünk az utolsó jelzésen. Zavartalannak ígérkezett a leszállás.

Ha az ember jelzett úton halad, az sem zavarja, ha esőt paskol arcába a vihar. A jelzés viharon, esőn és ködön át nagy hómezőhöz vezetett bennünket. Ott aztán megszűnt, és elődünk nyoma sem látszott. Nekiláttunk hát kutatni.
Mialatt egymagam lementem egy darabig a hómezőn, erős, alulról jövő légáramlást éreztem. Hegynyeregnek vagy szakadéknak kell  ott lennie.  Talán  itt  rátalálunk  az  elveszett  útjelzésre. Így is volt. Az egyik hóból kimeredő sziklacsücskön a ködön át piros pont látszott, mellette még egy, aztán egy másik: egy szakadék kezdete, amely a fekete falak között meredeken a mélybe vezetett.
-  Utánam! - kiáltottam felfelé boldogan.

Aztán jobban szemügyre vettem a szakadékot. Amennyire a ködben megállapíthattam, igen meredek jégvályú volt. A jég és szikla között méteres szegélyrianások fenyegettek, s a jégen kőhullások nyoma látszott. Barátságtalanul festett a vályú. Esőben és ködben szinte járhatatlannak tűnt. Járhatatlannak?
-  Ez a jégvályú járhatatlan - csengett egyszerre a fülembe. - Szeretném látni azt a bolondot, aki önként belemegy.
Most éppen ott tartottam, hogy elindulok rajta. Ezen a vályún, amelyről azt mondtam a gráciáimnak, hogy járhatatlan, piros jelzéssel ellátott út vezetett a Jalouzra, olyan, amelyet minden turistatérkép feltüntet. Kínos volt számomra az ügy, rettenetesen kínos. Mert az egyesületi túra vezetőjétől többek között azt is elvárják, hogy tájékoztassa az embereket hegyek és utak felől. Mielőtt néhány biztos lépést tettem volna a jégvályúban, gyorsan készenlétbe helyeztem néhány elfogadható kifogást: alulról mindent másképpen lát az ember ... a vörös jelzésű levezető utat ettől jóval balra sejtettem ... rosszul rajzolták a térképet... pontatlan a leírás...

De akkor meredekké vált a vályú, s én megfeledkeztem a kifogásokról. Kiderült, hogy ha nem is járhatatlan, de jégcsákány nélkül és mászócipőben igen nehezen járható. Egyre-másra vertem mászó-kalapácsommal a lépcsőfokokat a jégbe. Csak lassan ereszkedtünk lefelé.
Szaporábban esett, a köd is sűrűbb lett, s a szűk szakadék komorrá és kísértetiessé vált. Nem húztam fel az anorákom csuklyáját, s a hajamról a nyakamba csorgott az esőlé, s onnan fürgén tovább, végig a hátgerincemen... aljasul. A csuklyát azért nem húztam fel, mert szükségem volt a fülemre, hogy idejében meghalljam a hulló kövek süvítését. Nyugtalanítottak a kőhullás nyomai.
-  Voltaképpen milyen jégvályú ez? - csicsergett egy vékony hang a ködön át.
-  A Jalouz-jégvályú - vágtam rá.
Felkészültem már alaposan erre a kérdésre. A Jalouzon minden jégvályút joggal nevezhet így az ember.
-   Én még semmiféle Jalouz-jégvályúról nem hallottam - csicsergett tovább a hangocska.
Magam lettem a tekintély.
-  Így van, ha valaki nem olvassa az alpinista irodalmat - szóltam, és menten fohászkodtam egyet az éghez: dagassza csak minél vastagabbra a ködöt, hogy tekintélyem épségben maradjon. Amíg a jégvályúban másztunk lefelé, a drága, jó kövér szép köd valóban nem szállt fel. Örültem. Sajnos, túl korán. Alig hagytuk magunk mögött egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a szakadékot, szél sepert végig a Jalouz fölött, s a ködfüggöny néhány pillanatra felszakadt. Csak néhány pillanatra. De ez elég volt, hogy a három víztől csöpögő leányzó csodálkozva állapítsa meg, milyen is igazában a Jalouz-jégvályú; az, amelyikről a vezetőjük azt állította, hogy járhatatlan.

Másnap a Lienzi Dolomitokban voltunk már, a Hochstadel északi falának a lábánál. Merre vezet a mi utunk? - hangzott a hozzám intézett kérdés.
-  Fel a hómezőhöz. Majd balra a szakadékba s végül mindig jobb felé, egész a csúcsig - adtam meg tüstént a katonás választ.
-  És ez a fal, itt, amelyik egyenesen visz fel?
-  Ez a fal... ezt a falat állítólag   még   senki   nem   mászta meg... - dadogtam.
Azok hárman nevetni kezdtek.
-  Eszerint ezen is a vörös jelzéses szokvány út visz a csúcsra, amin majd lejövünk, akárcsak a járhatatlan, vörös jelzéses Jalouz-jégvályún.
Már megint. A nők képtelenek felejteni.

A Hochstadel északi falánál egy szénapajtában szálltunk meg. Mielőtt elindultunk volna a szállásunkhoz, a lányok még bevásároltak. A bevásárlás női munka.
-  Vásároljatok jócskán. Korog a gyomrom - kiáltottam utánuk. A pajta előtt egy deszkán terítettek vacsorához. Nekem egyetlen ujjamat sem kellett megmozdítanom. Harun al Rasid jóakaratúan szemlélte, miként építenek szolgálói papírzsák hegyeket a deszkán. Majd asztalhoz - pontosabban: deszkához - szólítottak. A legnagyobb papírzacskóban paradicsom volt. A többiben sárgarépa, uborka meg cékla. Volt még vaj és kenyér. De nem a szokott, hanem egyike azoknak az angolkóros egészségügyi kenyérújdonságoknak, amelyeknek olyan az íze, mint a finomra metélt, összetaposott perzsaszőnyegé.
-  A sok konzervnap után úgy határoztunk, hogy beiktatunk egy vitaminnapot - magyarázták a lányok.
Vitaminnap! A gyomrom szalonna, kolbász meg sajt után áhítozott. Éljünk egészségesen! Egyszer a véletlen bevitt egy ilyen egészséget árusító üzletbe, ahol drága pénzért zabpelyhet, árpát, darát meg hasonló nyalánkságokat árultak. Az idős elárusítónők (bizonyára mind makkegészséges) úgy festettek, mint egy-egy mesterségesen életre pumpált múmia. Éljünk egészségesen! Sem hatvancentis derékbőségre nem vágytam, sem arra, hogy az arcbőrömben gyönyörködjenek az emberek. Éhes voltam! Mint egy farkas. S a farkas étvágyát még soha marharépával nem csillapították le. Éljünk egészségesen!
-   Ostoba fontoskodás - morogtam, és elmeséltem a lányoknak Ernst szőlőkúrájának történetét.

*

Ő is valamikor lelkes „egészségesen élő" volt... Gyümölcsnap... minden kanál joghurt egy kanál orvosság... reggel három mély térdhajlítás...délben, nyitott ablaknál három mély be- és kilégzés, a mai csodadoktoroknak ezer receptjük van, amelyek segítségével nemcsak százötven évig élhet, hanem örökifjú, ruganyos és szép is maradhat az ember.
Mikor egy szombat este későn az elülső Gosau-tó melletti kis fogadóba értünk, a pincérnők jókat derültek a mi Ernstünkön. Sem enni, sem inni nem akart.
Zwickerl zamatos disznósültet rendelt. Én egy alaposan átpácolt füstölthús-darabot vágtam lelkesen szeletekre, Ernst pedig a szőlőjét csipegette, mint hat napja már reggel, délben, este.
-  Fogalmatok nincs, milyen nagy szüksége van az emberi testnek a szőlőkúrára - oktatott bennünket. - Ez a kúra kisalakozza a szervezetet.
-  Hogyhogy kisalakozza? Mi vagyok én, kohó? - vágta rá Zwickerl.
Ernst legalább húsz professzor megállapításait idézte, amelyek szerint egy rozsdás, kiégett, teljesen elsalakosodott és romokban heverő kohó még mindig csodálatos szerkentyű ahhoz az emberi szervezethez képest, amelyik legalább évenként egyszer nem szőlőkúrázik.

A disznósült meg a füstölt hús azért mindegyikünknek ízlett. Csak a mi Ernstünk piszkálta olyan utálkozással a szőlőszemeit, mintha döglött legyek volnának.

Hajnali négykor indultunk a túrára. Még sötét volt. Mikor kivilágosodott, láttuk meg, hogy a hegyeket magas, friss hó födi. A zárt hótakaró már a törpefenyőövnél kezdődött, és a Vordere Kopfwand úgy festett, mint a jeges Grandes Jorasses. Ebben az évben korán köszöntött be a tél.
A közvetlen felszökés nagy áthajlása előtti kőlap olyan volt, akár a jégtükör. Jeges szél fütyült, dermesztőén hideg volt.
-  Hála isten, hogy itt van ez az áthajlás - örvendeztem. - Ez legalább felmelegít bennünket.
Mikor már a harmadik fali kampó után nyújtózkodtam, bizony melegem is volt. Csak az ujjaim fáztak még. Végre a karabinerben volt a kötél. Elengedtem magamat, Zwickerl húzott. Odahúzott a kampóhoz, majd balra, az élhez. Lógtam a levegőben, alattam meredeken a mélybe zuhant a fal. Az volt az érzésem, hogy közvetlenül a Hátsó Gosau-tó fölött himbálózok.
-   Gyorsan egy úszónadrágot - lihegtem.
-   Olyan meleged van? - kérdezte Ernst.
Én azonban csupán egy esés lehetőségére gondoltam, mikor is fejjel zuhannék a Gosau-tóba. Lépőhurkot akasztottam a kampóra, és másztam tovább felfelé az áthajláson. A pihenőálláson lett aznap igazán melegem, a szívem körül is. Mert a közvetlen felszökés nagy áthajlása kivételesen szép hely. Ernstnek kellett volna utánam jönnie. Az egészséges életet élő fiatalember csupa izom. Ha kézállást csinál a strandon, minden teenager lázba jön. Mikor atléta barátom egy negyedóra múltán sem ért még fel hozzám, nyugtalankodni kezdtem.
-  Jobbra, fönn, elnéztem egy fogást - lihegett. - Hagyj egy kicsit pihenni.
Jöjjön tehát Zwickerl. A hatvanéves férfi nem izomkirakat. Már csak azért sem lehet az, mert túl szívesen eszik disznósültet, ami egészségtelen. A teljesen elsalakosodott Zwickerl gyorsan mellettem termett.
Ismét Ernsten volt hát a sor. A kötélből egyetlen centit sem bírtam bevonni. Rohanó szél tombolt, Ernst nyögött meg lihegett. Az istennek nem tudta a harmadik kampót elérni. Salak ugyan nem volt a szervezetében, viszont erő sem.
-  Nem hittem volna, hogy a szőlő ennyire ártalmas lehet - csipkelődött mellettem Zwickerl.
Ernst feladta. Az élen akart leereszkedni a kötéllel. Mi ketten folytattuk utunkat a csúcsra, s egy negyedóráig élveztük is odafenn a napot. Mégsem éreztük magunkat maradéktalanul boldognak. Ernstnek is velünk kellett volna lennie. És biztos ott is ült volna mellettünk a havas csúcson, ha az egészségügy egy modern apostola fel nem állítja az elméletet, miszerint évente egy szőlőkúra létfontosságú.
-   Azt eszem, amire gusztusom van, és annyit, amennyi jólesik. És piszok jól érzem magamat. És ez a fő. Vagy nem? - fejtette ki véleményét Zwickerl.

A Torstein állt előttünk. Fehér hegy volt. Pompás látvány. Legalábbis számunkra. Bizonyára milliónyi ember akad azonban, akiknek a behavazott Torstein látványa semmit nem mond. A behavazott hegy szépségét meglátni számukra a szőlőkúra egy fajtáját jelentené. Manapság sokat szőlőkúráznak az emberek. Nem azért eszik a szőlőt, mert finom az íze, hanem azért tömködik magukba, mert állítólag egészséges. Könyveket olvasunk - illendőségből. És kiegészítő sportokat űzünk. Mikor fedezi fel végre egy professzor, hogy az öröm az ember legfontosabb vitaminja? Kora délután érkeztünk vissza az Elülső Gosau-tónál levő kis fogadóba. Ennivalót rendeltünk a pincérnőnél, aki Ernst szőlőtől duzzadó kenyérzsákjáról diszkréten elfordította a szemét. De íme, a barátunk intett.
-  Legyen szíves, kisasszony, hozzon egy bécsi szeletet vegyes salátával. És egy üveg sört.

Olyan képet vágott, mintha valami rendkívüli esemény játszódott volna le ... teszem azt: sült elefántot kért volna pálmalevél-salátával, s hozzá kobratojást körítésnek. Meg egy palack orchideabort.
-  Egy bécsi, vegyes salátával... hozom - ismételte a pincérnő. Nem tudhatta, hogy e megrendelés egy tíz napra tervezett szőlőkúra idő előtti végét jelenti, s hogy a mi Ernstünk bécsi szelettel és sörrel kezdi mérgezni ismét a szervezetét. Egyszerűen azért, mert az „egészséges élet" már nem okozott neki örömet.

* 
A Hochstadel északi falának megmászása előtt hát üres gyomorral feküdtem le. Tovább is éheztem, mert reggelire is csak paradicsom és a perzsaszőnyegkenyér között választhattam. A Hochstadel északi fala is a Keleti-Alpok legmagasabb falai közé számít. Sőt, nekem még a híresebb Triglav-falnál is jobban tetszett. Középső szakasza igen meredek, de fogásai és állásai nagyok és szilárdak. Létrát képeznek, amelyen zavartalanul mászhat az ember, s amelynek talpa ezer méterrel lejjebb található. Mikor egy kéményen felterpeszkedtünk, Barnafrufru hirtelen felkiáltott. Meg volt rettenve. Valami piros folyadék futott végig a hátán. Az ember azon gyermekded leányzók egyikének hihette, akik a rémfilmekben, késsel a hátukban, a londoni Hasfelmetsző Jack ötödik áldozatát játsszák. A Paradicsom! Barnafrufru hátizsákja akár egy konzervgyár. Tartalék inge ... csupa paradicsomlé. Mosószerét... átitatta a paradicsom. Még púderdobozának tartalma is piros iszappá változott...
- De a paradicsomlé kétségtelenül nagyon egészséges - engedtem meg magamnak egy megjegyzést.

Mire a nők felháborodott kara érzéketlen barbárnak titulált. A paradicsom kiesése után a Hochstadel csúcsán már csak sárgarépa, uborka és cékla között választhattam. Lenéztem a völgy fehér házaira. Az egyik biztosan vendéglő. Ausztriában minden ötödik ház az. Osztrák vendéglőben pedig a nap minden szakában lehet gulyást kapni. A gulyás pedig finom dolog. Nem tudom, gazdag-e vitaminban? Lehet, hogy nem is egészséges. De finom, igen finom. Nem a sikeres túra örömét élveztem a Hochstadel csúcsán, nem is a nap közelét vagy a lenti világ messzeségét, hanem szüntelenül egy gulyás képe lebegett a szemem előtt, miközben egy szál sovány sárgarépán kérődztem.

Átmásztunk „a Keleti-Alpok legmagasabb törpefenyőfalán". Schwanda keresztelte el így az öreg vadászösvényt, amely a Hochstadelról egyenesen a nikolsdorfi vasútállomásra visz. Öreg vadászösvények... nekem mindig színes falnyomatok jutnak róluk eszembe, amilyeneket még manapság is látni régi házakban: vadász a meredély fölött. A régi vadászok messzire követték a vadat, és maguk is nagyszerű vad-életet éltek. Utat vágtak a legmeredekebb falban is. De csak egy vadforgóig vagy egy vadban gazdag zugig. Valószínűleg jobb hegymászók voltak, mint a csúcsok mai, nagymellű ostromlói.

A Keleti-Alpok legmagasabb „törpefenyőfalán" átvezető vadászösvény a legszebb hegyi utak egyike, amelyen valaha is jártam. Egy csaknem függőleges törpefenyőfalon keresztül vezet, olyan ügyesen, hogy az embernek szinte sosem kell másznia. Igaz, rengeteg rajta a harántmenet, s ez falja az időt.
Valamivel öt óra után indult a vonatunk, amelyet feltétlenül el akartunk érni.
Ismét egy vadleshez vivő átló, s közben egy lélegzetelállító pillantás a Dráva völgyébe. Átló vissza egy sötét  szakadékhoz.

Ha nem akartam éhen veszni, még a vonat indulása előtt ennem kellett valamit.
Futólépésben húztam át a szakadéktól egy újabb sziklaerkélyhez. Ismét egy lélegzetelállító pillantás a Dráva völgyébe. Pillanatnyilag azonban a gulyás jobban érdekel. Pontban ötkor értünk a nikolsdorfi állomásra. A vonathoz éppen időben, a gulyáshoz azonban igen későn. Éppen jött ki a házikójából az állomásfőnök, megnézni, helyükön vannak-e még a sínek.
-   Nézd, a vén vaddisznóját - kiáltott rám, hogy észrevett. Bruno volt, régi katonatársam. Utoljára a fogolytáborban láttuk egymást. A simára borotvált állomásfőnök s a hegyek szakállas csavargója egymás karjába esett.
-   Örülök, hogy jól vagy, Bruno - mondtam.
-  Én meg annak, hogy neked sem megy rosszul - szólt, és egy kacsintással a három gráciámra célzott.
S már be is pöfögött a vonat, miért is a hegyek Harun al Rasidjának szenvedéseiről szóló történetet, amelyet nyájas olvasóim, önöknek az imént elmeséltem, Bruno már nem ismerhette meg.

Fordította Gellért Gábor

Forrás: Karl Lukan - Hegyek csavargói. Sport . Budapest, 1967