- Nem hagyhatjuk pácban a Charlyt - jelentette ki Hansl és Rudi, amikor megállapította, hogy Feketekonty, Barnafrufru és Szőketincs nemcsak lánynevet viselt, hanem valóban olyan élőlény volt, amilyennek a magunkfajta férfiú magányos óráiban a leányzót elképzeli. Úgy döntöttek, hogy az első túrán - a Triglav északi falán - mint segédvezetők támogatnak engem, persze puszta bajtársiasságból.
A Triglav északi fala - a Keleti Alpok egyik legmagasabbja - igen komor jószág. Mit sem változtat ezen az a nagy tábla, ott az Aljaz-menedékház előtt, amelyen a rárajzolt utak mutatják, hogy a hatalmas falon alig akad egy csöppnyi folt, ahol már emberfia ne mászkált volna. Ezen a forró délutáni nap sem változtatott, amely meleg fényével szinte elárasztotta a falat. Így is komor maradt.
Később becsomagoltuk másnapra a hátizsákjainkat: köteleket, meleg ruhákat... és nehogy elfeledjük a citromot! Különösen Rudi végezte nagy titokzatossággal a műveletet. Nagy meglepetést tartogatott a számunkra fenn a csúcson. Még egyszer kihajoltam az ablakon. A Triglav csúcsa felett csillag ragyogott. Úgy tűnt, mintha ráakadt volna a hegycsúcsra.
- Holnap - kapcsolódott Rudi sejtelmesen, gyerek módján a beszélgetésbe - odafenn nagy meglepetésben lesz részetek. A meglepetéssel kapcsolatban lassanként egész komplexum volt kifejlődőben a barátomban. Sem a hatalmas sziklafalat, sem a csillagos eget nem látta meg. Kizárólag a hátizsákjában rejlő meglepetésen járt az esze.
A Triglav északi falán vivő „Német út" nem nehéz. A jó fogásokat kínáló fal kitűnő ütemű mászást tett lehetővé. Itt-ott szusszantunk egyet... megállapítottuk, hogy „de szép minden"... aztán húztunk tovább.
És akkor történt: csúnya reccsenés, éles sikoltás... és jöttek a rémület másodpercei, amelyeket egy életen át nem felejt el az ember. Barnafrufru kitaposott a helyéből egy szikladarabot, amely Szőketincs felé zuhant, kis híján szerencsétlenség történt. Kis híján. Ezúttal néhány horzsolással megúszta.
E szorongással teli percek után csak lassan tért vissza a nevethetnékünk. A lányokra még jó ideig kihatott az ijedtség, nem mintha minket, kemény fickókat megkímélt volna. Rudi, aki váratlanul a sebkötözés igazi mesterének bizonyult, s ezért „Az Alpok Érdemes Hentese" kitüntető elnevezést kapta, teljesen elfelejtette, hogy hátizsákjában meglepetést cipel. A maga zsémbes, dörgő hangján a hegy szólalt meg. A Triglav csúcsáig tartó hosszú úton aztán már egyetlen kavics sem mozdult ki a talpunk alól. Minden fogást olyan óvatosan tapogattunk ki, mintha színaranyból volna.
Ezerméternyi hegymászás már nem egy ember agyát jobban kitisztította, mint a világ minden papírbölcselete. Ezért kapott Rudi is észbe, hogy hiszen ő egy nagy meglepetést hozott nekünk a hátizsákjában.
- Srácok, ha tudnátok, mit rejteget számotokra a hátizsákom - vigyorgott sugárzó arccal.
- Ha kimondod azt a szót, hogy meglepetés, akkor egy követ hajítok a kókuszodra - fenyegetőzött kedélytelenül Hansl. - Mára elegem van ugyanis a meglepetésekből.
Déli tizenkettőkor a csúcson voltunk. Öt és fél órán át másztuk az óriás falat. Az óraszerkezet, amely abban a pillanatban, amikor beszállunk a falba, működni kezd az agyunkban, megállt. Egy kézszorítás és félültőnyi hely most már elég volt. Pihenő a csúcs tiszteletére. Csak Rudi sürgölődött. Nézett a falon át lefelé, szeme a gerincet kutatta, amelyen át majd le kell szállnunk. Keresett valamit. De mit?
- A meglepetésedet keresed? - tudakolta Hansl.
- Nem. Egy hómezőt. Mert anélkül nem tudlak benneteket meglepni.
Minthogy pedig a Triglav-csúcson sehol sem akadt hó, Rudi úgy határozott, hogy tüstént nekivág a biztosított gerincútnak és leszáll. Később majd jöjjünk utána, mondta. Az első hófoltnál lesz a meglepetés. Hansl puszta rokonszenvből vele tartott. Egyszer még visszajódliztak, aztán elvesztek szem elől. Akkor sem láttuk őket, amikor lefelé menet az első hófolthoz értünk. És akkor sem, amikor a gerincút alján levő menedékházban két osztrák hegymászó iránt érdeklődtünk. Senki nem látta vagy hallotta őket. Erre nem számítottunk.
A Triglav gerincén vivő utat olyan erős vörössel jelölték meg, hogy az alpesi bika szeme biztos vérbe borulna tőle, a biztosítás olyan bőséges, hogy már nem is sziklák, hanem vaskampók között mászik az ember. Az erény ösvénye, amelyen nincs eltévelyedés. Hova a csudába tűnt hát az a kettő?
Mint mondtam, felettébb meglepődtünk. Csak nem ez az a bizonyos meglepetés? Kiléptünk a menedékház felé. Alattunk a Triglav-gleccser nyúlt el hosszan. Délkelet felé meredeken hatalmas völgyteknőbe zuhant. S ott, kilométernyi távolságban, ahol véget ért a teknő, két apró pont kapaszkodott nehézkesen a hegyre. Rudi és Hansl.
Most már mindent tudtunk. A gerinc biztosított útjáról délkelet felé egy másik gerinc ágazik el. Ahol a mi két pontunk kóválygott, ott a vége. Ez a gerinc nem volt megjelölve, és biztosító kampók sem voltak rajta. Olyan balfogás, amelyet még a jégkorszak első évének első hegymászója sem követett volna el. A mi két meglepetésgyárosunk mégis ott szállt le.
Most már volt időnk. Sok is. A hómező szélének meleg kövein üldögélve, citromot szopogattunk hóval meg cukorral, bámészkodtunk a kék égre, s ha szóltunk, a sziklafalról beszéltünk, amit nemrég hagytunk magunk mögött. Időnként le-lekukkantott egyikünk a teknő széléről, és igen megnyugtatólag hatott hallanunk, hogy még egy jó óra, háromnegyed, jó félóra kell, míg azok ketten felérnek.
Üdvözlésükre felsorakoztunk a teknő szélén. Ünnepi fogadóbizottság három tiszteletbeli szűzzel. Forrón sütött a nap, s a kövek forrón verték vissza a sugarakat. Amikor a teknő utolsó méterein ziháltak, csak úgy ömlött az arcukról a veríték.
- Srácok! A meglepetések meglepetése, hogy már itt vagytok - károgtam lelkesen.
De olyan halálfáradtak voltak, és annyira elővette őket az erkölcsi vereség, hogy alig emelték föl a fejüket. Bambán meredtek maguk elé.
- Gyerekeim, sikerült: megvolt a meglepetés. Másfél órás csodálatos napfürdőt köszönhetünk nektek - ünnepeltem elfáradt vándorainkat.
Amit minden goromba hegyi fickó, azt válaszolta rá Hansl is. Nem tűri a nyomdafestéket. Inkább hagyjuk hát.
És a meglepetés?
Kis edény és egy száraz spirituszfőző. Ezzel akart nekünk Rudi ízletes, illatos babkávét készíteni. Pompás volt. Rudi és Hansl vélekedett egyedül úgy, hogy a sok hurcolkodástól sokat vesztett az aromájából.
Az Aljaz-menedékháznál aztán elbúcsúztak tőlünk, pedig szívesen segítettek volna továbbkalauzolni a hegyekben Feketekontyot, Barnafrufrut és Szőketincset. Sajnos azonban hétfőn már dolgozniuk kellett. Nem könnyű szívvel hagyták magára pajtásukat éppen most.
Egyedül maradtam hát a három lánnyal. Szőketincs terített, Barnafrufru kenyeret szeletelt, Feketekonty pedig vajat kent a kenyérszeletekre. Mikor a vizespohár után nyúltam, kórusban kiáltották el magukat. A pohár a virágnak kell. Eddig nem tudtam, hogy a sajtos kenyér sokkal jobb ízű, ha öt szál mocsári gólyahír kornyadozik az ember előtt az asztalon.
A hálóhelyünkön Szőketincs már elrendezgette a takarókat, Barnafrufru helyrepofozta a párnákat, Feketekonty pedig helyet talált a hátizsákoknak. Nekem egyetlen dolgom maradt: lefeküdni. Meg is tettem. Úgy éreztem magamat, mint valami keleti kényúr... Harun al Rasid a hegyek között.
Úgy terveztük, hogy másnap a hegyeken át a Mojstrovka-csúcs lábánál levő menedékházhoz megyünk át. Hosszú út. Természetesen rendbe raktam a hátizsákomban a két kötelet meg a vasholmikat.
- Charly, megengeded, ugye, hogy ezt az öt konzervdobozt még odaadjam neked? - kérdezte Szőketincs.
Megengedtem.
- Charly, beleférne még ez a kis zsákocska a kenyérzsákodba? - érdeklődött Barnafrufru.
A zsákocska akkora volt, mint a télapóé, aki egy háromszáz gyerekes napközinek viszi benne az ajándékokat — de persze azért belefért a zsákomba.
- Charly, te igazi gavallér vagy . . .
Persze hogy az voltam, és átvettem Feketekontytól egy ölnyi cuccot, amit a legjobb, sőt legeslegjobb akarattal sem tudott már begyömöszölni apró hátizsákjába.
Mint mondtam, hosszú út visz az Aljaz-háztól az Erjavceva Kocáig (így hívják a Mojstrovka-csúcs alatti menedékházat.) Állítólag gazdag táji szépségekben. Legalábbis azok szerint, akik nem három lány társaságában tették meg ezt az utat. Mikor az Erjavceva Kocán ledobtam magamról a hátizsákomat, kifacsart, erőtlen Harun al Rasid voltam. Szinte már aludtam, amikor egy fiatal jugoszláv engedélyt kért tőlem, hogy Szőketinccsel táncolhasson.
A menedékházbeli esték! Most is éppen nekilendült a hangulat, zene volt, táncoltak. Az én három gráciám volt a legkapósabb. Mikor fél tíz táján odasuttogtam Barnafrufrunak, hogy szívesen lefeküdnék már, elhúzta a szájacskáját, és duzzogni kezdett.
- Már? Hisz most kezdődik voltaképpen az este.
És Feketekonty már vitt is táncolni, utána Barnafrufruval és Szőketinccsel is táncolnom kellett. A barátságos jugoszlávok a tiszteletünkre kizárólag bécsi keringőket játszottak . . . „Mtatta . . . mtatta . . ." és a harmonikázó fiú Strauss nevét emlegette egyre el-ragadtatottabban. Eltérően tőlem, aki nem tudok keringőzni.
- Ne légy már ilyen tutyimutyi - súgta a fülembe Szőketincs. - Csak nem akarod blamálni Bécset?!
Egy élelmiszer-kereskedés készletét meg egy Himalája-expedíció teljes felszerelését cipeltem egész nap hegyeken át a hátamon, és most még táncolnom is kellett - Bécsért.
Másnap reggel, amikor belebújtam a nadrágomba, víz alá tartottam a fejemet, az ujjaimmal végigszántottam a hajamon, majd néhány kekszdarabot dugtam a számba, már nyúltam is a kötél után azzal, hogy felőlem indulhatunk.
- Két perc és kész vagyunk - kiáltott vissza a három gráciám, és eltűntek a mosdóban.
Vártam tíz percet, aztán még tízet.
- Mászó túrára készülnek? - kérdezte tőlem az egyik jugoszláv, amikor a vállamra vetett kötelekkel üldögélni látott a menedékház előtt.
- Még nem tudom. Talán három hét múlva válaszolhatok a kérdésére - feleltem neki sötét pillantás kíséretében,
És íme, már ott is áll előttem Barnafrufru, frissen, csak úgy ragyog a reggelben.
- Egy perc, és mindennel készen vagyunk - bátorított, de már ott sem volt.
Azon töprengtem, nem kellene-e ezt a percet arra felhasználnom, hogy lemenjek friss kenyérért a völgybe. Oda-vissza mindössze három óra. De a perc - legnagyobb meglepetésemre - mindössze tíz percig tartott.
És akkor elindultunk a Mojstrovka északkeleti kéményéhez. Ezt az utat a „Magashegyi turistá"-ban - nemcsak nagy betűkkel nyomták, hanem még rajzot is közöltek róla.
- Amit a „Magashegyi turista" így kiemel, az az Alpok legszebb túrái közé számít - közöltem a lányokkal.
- És hol a mi utunk? - érdeklődött Barnafrufru. Ezt én is szerettem volna tudni.
- Ott, fenn, látok egy kéményt - kiáltott Feketekonty.
- Ott, túl is van egy! - kiáltott Szőketincs.
- Gyerekek, ez így nem megy - oktattam a szépségeket. - Megkeresni egy utat a hegyek között az más, mint a Csősz Újság képrejtvényét megfejteni. De hát ehhez a nőknek nincs érzékük, csak a férfiakban van meg az ősi cserkészösztön.
Kétségbeesetten kutattam a fal többi részén a kémény után. De sehol „egy, az egész falat átszelő kéménysor", se keleten, se északon, hiába a szemem és őseim ösztöne. Hirtelen elhatározással beszálltunk egy szakadékba, megmásztuk, és már fenn is voltunk a csúcson. Kézszorítás és háromszoros éljen, azazhogy ez elmaradt.
- Azt szeretném tudni, hol vannak azok az átkozott kémények - zsörtölődtem.
Aznap huszonhetedszer lapozta fel Feketekonty a „Magashegyi turistá"-t, és olvasta: „Már a beszállás, egy falszerű lépcső sem könnyű. Érdekes hely következik: egy hatalmas, a kéményt elzáró tömb alatt, az itt szakadékszerűen kiszélesedő kémény belsejébe mászik az ember ..."
Mi könnyű lépcsős falacskán át értünk a széles szakadékba, és egy sziklatömb alatt másztunk át igen kényelmesen. Feketekonty olvasott tovább. „Több, részben nem egészen könnyű lépcső után a túra legnehezebb helye következik, egy szűk, sima mélyen bevágott támaszkémény, amelynek megmászása jelentős erőfeszítést kíván..."
A mi szakadékunkban is volt valami kéményféleség. Most már világos volt: a mi unalmas, törmelékszakadékunkat nevezte a kalauz „nagyszerű, kitett kéménymászás"-nak. A három lány már rá is zendített ama „ősi cserkésző ösztön" dicséretére, amely vezetőjükben szunnyad... oly mélyen, hogy öntudatlanul is a helyes úton halad.
Másnap reggel az Erjavceva Kocáról a Planica-völgybe akartunk átmenni. Nyolc óra körül szerettem volna elindulni a menedékházból, s ezért hat órára állítottam be a zseb-ébresztőórámat. Pontosan, csörgött is, de csak arra voltam kíváncsi, hogy feltápászkodik-e az én három gráciám, és látván, hogy igen, a másik oldalamra fordultam és aludtam tovább. Nem volt szükségem sem arcápolásra, sem a tincseimet nem kellett izgalmasra rendeznem. Szendergésemet azonban megszakították. Valaki durván lerántotta rólam a takarót. A fekvőhelyem mellett nem a három grácia, hanem három fúria állt, és fennhangon szidta a férfiak lustaságát. Belebújtam a nadrágomba, a csap alá tartottam a fejemet, végigszántottam ujjaimmal a hajamon, néhány kekszdarabot dugtam a számba, fogtam a hátizsákomat - felőlem indulhatunk. Félig álomban botorkáltam bele a reggelbe. Amikor igazán felébredtem, már egy órája róttuk az utat. A menedékház mélyen alattunk. Soha többé nem térek oda vissza ... a Mojstrovka-csúcsot egy életben csak egyszer mássza meg az ember. - Gyerekek, mindig ilyen szomorúak vagytok, ha elhagytok egy helységet, amelyről tudjátok, hogy soha többé nem látjátok? - kérdeztem.
- Az élet egyetlen búcsúzkodás - idézte Feketekonty az egyik német „mélygondolkodót".
- Én bőgni szeretnék - sóhajtott fel Szőketincs.
- Soha nem felejtem el ezt a meghitt házikót - lelkendezett Barnafrufru.
Ennyi érzelgősség után ideje volt tárgyszerűnek lenni.
- Mennyit kértek a szállásért? És ki fizette közületek a számlát? - érdeklődtem.
Szőketincs és Barnafrufru is kíváncsi volt erre. De nem Barnafrufru, hanem Feketekonty fizetett. Azazhogy ő sem. Rólam nem is beszélve. Kifizetetlen maradt hát közös számlánk, ama meghitt házikóban.
- Hogy az a magasságos mennybéli... káromkodtam el magamat. - Mehetek vissza abba az átkozott vityillóba.
Most nekem is bőghetnékem volt.
A Jalouz láttán azonban minden fájdalmunk elszállt. Ez az egyetlen sziklapiramis, amely a végtelen törmelékmezőkből merészen az égre tart. A Juli Alpok Matterhornja. Úgy fellelkesített ez a hegy, hogy a Matterhornból a Wallisi Alpok Jalouza lett a szememben.
Egy egyesületi túra vezetőjétől azt is elvárják többek között, hogy túrájának tudnivágyó részvevőit hegyekről és utakról tájékoztassa.
- Merre visz az utunk felfelé? - kérdezik tőle.
- A feketefalon át - balra. Aztán jobbra a csúcsig - kell rávágnia tüstént és elegánsan.
Csak akkor kellemetlen az ügy, ha a vezető maga sem tudja, amit kérdeznek tőle. Például:
- Mi az a jégvályú ott, a fekete faltól jobbra?
- Az a jégvályú ... az ... hebeg, és közben maga is megállapítja, hogy az a jégvályú igazán pocsékul fest. Olyan pocsékul, hogy ő, a vezető, egyáltalán nem kívánkozik a közelébe. Sem felmenetben, még kevésbé leszálláskor.
- Gyerekek, nem látjátok, hogy ez a jégvályú járhatatlan? - mondja aztán. - Szeretném látni azt a bolondot, aki önként beszáll oda - húzza alá megállapításait.
Ott ültünk a Jalouz északkeleti falának beszállásánál. Teleaggattam a mellkasomat kampókkal meg karabinerekkel, próbaképpen suhintottam egyet a kalapáccsal a levegőbe, és ellenőriztem a köteleket. A három gráciám megigazította a blúzát, tarka kendőt kötött a fejére, és kissé utánahúzta a rúzst a száján. Mikor már festeni se lehetett náluk szebbet, akkor beszállhattunk a falba. A Jalouz északkeleti falában a legszebb a kiszállás.
Keskeny sziklapárkány visz egy függőleges falon át egy komor katlanba. A katlant felül hatalmas áthajlások zárják be. Legbelsőbb zugában azonban sötét barlang nyílik, amelyen át addig mászik az ember, amíg csak, mint valami óriási kapun át, a sötétségből a fényre, a Jalouz csúcsának a tetejére nem ér. Kevés sziklaútnak van olyan romantikus befejezése, mint a Jalouz északkeleti falának. Miközben a barlangban másztam felfelé, fentről hirtelen surrogás ütötte meg a fülemet, és tüstént rá finom ködfátyol ereszkedett nedvesen az arcomra. Mikor pedig az üregből kiléptem a szabadba, már esett.
Nejlonzsákunk alatt ültünk a csúcsjelző kőemberke mellett. Merev ujjakkal írtuk nevünket a könyvbe. Hangulatunk mégis jó volt. A térképen ugyanis láttuk, hogy a Planica-völgybe vivő utat pirossal jelölték. A Jalouz kőemberkéjénél a legnagyobb léleknyugalommal ültünk az utolsó jelzésen. Zavartalannak ígérkezett a leszállás.
Ha az ember jelzett úton halad, az sem zavarja, ha esőt paskol arcába a vihar. A jelzés viharon, esőn és ködön át nagy hómezőhöz vezetett bennünket. Ott aztán megszűnt, és elődünk nyoma sem látszott. Nekiláttunk hát kutatni.
Mialatt egymagam lementem egy darabig a hómezőn, erős, alulról jövő légáramlást éreztem. Hegynyeregnek vagy szakadéknak kell ott lennie. Talán itt rátalálunk az elveszett útjelzésre. Így is volt. Az egyik hóból kimeredő sziklacsücskön a ködön át piros pont látszott, mellette még egy, aztán egy másik: egy szakadék kezdete, amely a fekete falak között meredeken a mélybe vezetett.
- Utánam! - kiáltottam felfelé boldogan.
Aztán jobban szemügyre vettem a szakadékot. Amennyire a ködben megállapíthattam, igen meredek jégvályú volt. A jég és szikla között méteres szegélyrianások fenyegettek, s a jégen kőhullások nyoma látszott. Barátságtalanul festett a vályú. Esőben és ködben szinte járhatatlannak tűnt. Járhatatlannak?
- Ez a jégvályú járhatatlan - csengett egyszerre a fülembe. - Szeretném látni azt a bolondot, aki önként belemegy.
Most éppen ott tartottam, hogy elindulok rajta. Ezen a vályún, amelyről azt mondtam a gráciáimnak, hogy járhatatlan, piros jelzéssel ellátott út vezetett a Jalouzra, olyan, amelyet minden turistatérkép feltüntet. Kínos volt számomra az ügy, rettenetesen kínos. Mert az egyesületi túra vezetőjétől többek között azt is elvárják, hogy tájékoztassa az embereket hegyek és utak felől. Mielőtt néhány biztos lépést tettem volna a jégvályúban, gyorsan készenlétbe helyeztem néhány elfogadható kifogást: alulról mindent másképpen lát az ember ... a vörös jelzésű levezető utat ettől jóval balra sejtettem ... rosszul rajzolták a térképet... pontatlan a leírás...
De akkor meredekké vált a vályú, s én megfeledkeztem a kifogásokról. Kiderült, hogy ha nem is járhatatlan, de jégcsákány nélkül és mászócipőben igen nehezen járható. Egyre-másra vertem mászó-kalapácsommal a lépcsőfokokat a jégbe. Csak lassan ereszkedtünk lefelé.
Szaporábban esett, a köd is sűrűbb lett, s a szűk szakadék komorrá és kísértetiessé vált. Nem húztam fel az anorákom csuklyáját, s a hajamról a nyakamba csorgott az esőlé, s onnan fürgén tovább, végig a hátgerincemen... aljasul. A csuklyát azért nem húztam fel, mert szükségem volt a fülemre, hogy idejében meghalljam a hulló kövek süvítését. Nyugtalanítottak a kőhullás nyomai.
- Voltaképpen milyen jégvályú ez? - csicsergett egy vékony hang a ködön át.
- A Jalouz-jégvályú - vágtam rá.
Felkészültem már alaposan erre a kérdésre. A Jalouzon minden jégvályút joggal nevezhet így az ember.
- Én még semmiféle Jalouz-jégvályúról nem hallottam - csicsergett tovább a hangocska.
Magam lettem a tekintély.
- Így van, ha valaki nem olvassa az alpinista irodalmat - szóltam, és menten fohászkodtam egyet az éghez: dagassza csak minél vastagabbra a ködöt, hogy tekintélyem épségben maradjon. Amíg a jégvályúban másztunk lefelé, a drága, jó kövér szép köd valóban nem szállt fel. Örültem. Sajnos, túl korán. Alig hagytuk magunk mögött egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében a szakadékot, szél sepert végig a Jalouz fölött, s a ködfüggöny néhány pillanatra felszakadt. Csak néhány pillanatra. De ez elég volt, hogy a három víztől csöpögő leányzó csodálkozva állapítsa meg, milyen is igazában a Jalouz-jégvályú; az, amelyikről a vezetőjük azt állította, hogy járhatatlan.
- Fel a hómezőhöz. Majd balra a szakadékba s végül mindig jobb felé, egész a csúcsig - adtam meg tüstént a katonás választ.
- És ez a fal, itt, amelyik egyenesen visz fel?
- Ez a fal... ezt a falat állítólag még senki nem mászta meg... - dadogtam.
Azok hárman nevetni kezdtek.
- Eszerint ezen is a vörös jelzéses szokvány út visz a csúcsra, amin majd lejövünk, akárcsak a járhatatlan, vörös jelzéses Jalouz-jégvályún.
Már megint. A nők képtelenek felejteni.
A Hochstadel északi falánál egy szénapajtában szálltunk meg. Mielőtt elindultunk volna a szállásunkhoz, a lányok még bevásároltak. A bevásárlás női munka.
- Vásároljatok jócskán. Korog a gyomrom - kiáltottam utánuk. A pajta előtt egy deszkán terítettek vacsorához. Nekem egyetlen ujjamat sem kellett megmozdítanom. Harun al Rasid jóakaratúan szemlélte, miként építenek szolgálói papírzsák hegyeket a deszkán. Majd asztalhoz - pontosabban: deszkához - szólítottak. A legnagyobb papírzacskóban paradicsom volt. A többiben sárgarépa, uborka meg cékla. Volt még vaj és kenyér. De nem a szokott, hanem egyike azoknak az angolkóros egészségügyi kenyérújdonságoknak, amelyeknek olyan az íze, mint a finomra metélt, összetaposott perzsaszőnyegé.
- A sok konzervnap után úgy határoztunk, hogy beiktatunk egy vitaminnapot - magyarázták a lányok.
Vitaminnap! A gyomrom szalonna, kolbász meg sajt után áhítozott. Éljünk egészségesen! Egyszer a véletlen bevitt egy ilyen egészséget árusító üzletbe, ahol drága pénzért zabpelyhet, árpát, darát meg hasonló nyalánkságokat árultak. Az idős elárusítónők (bizonyára mind makkegészséges) úgy festettek, mint egy-egy mesterségesen életre pumpált múmia. Éljünk egészségesen! Sem hatvancentis derékbőségre nem vágytam, sem arra, hogy az arcbőrömben gyönyörködjenek az emberek. Éhes voltam! Mint egy farkas. S a farkas étvágyát még soha marharépával nem csillapították le. Éljünk egészségesen!
- Ostoba fontoskodás - morogtam, és elmeséltem a lányoknak Ernst szőlőkúrájának történetét.
*
Mikor egy szombat este későn az elülső Gosau-tó melletti kis fogadóba értünk, a pincérnők jókat derültek a mi Ernstünkön. Sem enni, sem inni nem akart.
Zwickerl zamatos disznósültet rendelt. Én egy alaposan átpácolt füstölthús-darabot vágtam lelkesen szeletekre, Ernst pedig a szőlőjét csipegette, mint hat napja már reggel, délben, este.
- Fogalmatok nincs, milyen nagy szüksége van az emberi testnek a szőlőkúrára - oktatott bennünket. - Ez a kúra kisalakozza a szervezetet.
- Hogyhogy kisalakozza? Mi vagyok én, kohó? - vágta rá Zwickerl.
Ernst legalább húsz professzor megállapításait idézte, amelyek szerint egy rozsdás, kiégett, teljesen elsalakosodott és romokban heverő kohó még mindig csodálatos szerkentyű ahhoz az emberi szervezethez képest, amelyik legalább évenként egyszer nem szőlőkúrázik.
A disznósült meg a füstölt hús azért mindegyikünknek ízlett. Csak a mi Ernstünk piszkálta olyan utálkozással a szőlőszemeit, mintha döglött legyek volnának.
Hajnali négykor indultunk a túrára. Még sötét volt. Mikor kivilágosodott, láttuk meg, hogy a hegyeket magas, friss hó födi. A zárt hótakaró már a törpefenyőövnél kezdődött, és a Vordere Kopfwand úgy festett, mint a jeges Grandes Jorasses. Ebben az évben korán köszöntött be a tél.
A közvetlen felszökés nagy áthajlása előtti kőlap olyan volt, akár a jégtükör. Jeges szél fütyült, dermesztőén hideg volt.
- Hála isten, hogy itt van ez az áthajlás - örvendeztem. - Ez legalább felmelegít bennünket.
Mikor már a harmadik fali kampó után nyújtózkodtam, bizony melegem is volt. Csak az ujjaim fáztak még. Végre a karabinerben volt a kötél. Elengedtem magamat, Zwickerl húzott. Odahúzott a kampóhoz, majd balra, az élhez. Lógtam a levegőben, alattam meredeken a mélybe zuhant a fal. Az volt az érzésem, hogy közvetlenül a Hátsó Gosau-tó fölött himbálózok.
- Gyorsan egy úszónadrágot - lihegtem.
- Olyan meleged van? - kérdezte Ernst.
Én azonban csupán egy esés lehetőségére gondoltam, mikor is fejjel zuhannék a Gosau-tóba. Lépőhurkot akasztottam a kampóra, és másztam tovább felfelé az áthajláson. A pihenőálláson lett aznap igazán melegem, a szívem körül is. Mert a közvetlen felszökés nagy áthajlása kivételesen szép hely. Ernstnek kellett volna utánam jönnie. Az egészséges életet élő fiatalember csupa izom. Ha kézállást csinál a strandon, minden teenager lázba jön. Mikor atléta barátom egy negyedóra múltán sem ért még fel hozzám, nyugtalankodni kezdtem.
- Jobbra, fönn, elnéztem egy fogást - lihegett. - Hagyj egy kicsit pihenni.
Jöjjön tehát Zwickerl. A hatvanéves férfi nem izomkirakat. Már csak azért sem lehet az, mert túl szívesen eszik disznósültet, ami egészségtelen. A teljesen elsalakosodott Zwickerl gyorsan mellettem termett.
Ismét Ernsten volt hát a sor. A kötélből egyetlen centit sem bírtam bevonni. Rohanó szél tombolt, Ernst nyögött meg lihegett. Az istennek nem tudta a harmadik kampót elérni. Salak ugyan nem volt a szervezetében, viszont erő sem.
- Nem hittem volna, hogy a szőlő ennyire ártalmas lehet - csipkelődött mellettem Zwickerl.
Ernst feladta. Az élen akart leereszkedni a kötéllel. Mi ketten folytattuk utunkat a csúcsra, s egy negyedóráig élveztük is odafenn a napot. Mégsem éreztük magunkat maradéktalanul boldognak. Ernstnek is velünk kellett volna lennie. És biztos ott is ült volna mellettünk a havas csúcson, ha az egészségügy egy modern apostola fel nem állítja az elméletet, miszerint évente egy szőlőkúra létfontosságú.
- Azt eszem, amire gusztusom van, és annyit, amennyi jólesik. És piszok jól érzem magamat. És ez a fő. Vagy nem? - fejtette ki véleményét Zwickerl.
A Torstein állt előttünk. Fehér hegy volt. Pompás látvány. Legalábbis számunkra. Bizonyára milliónyi ember akad azonban, akiknek a behavazott Torstein látványa semmit nem mond. A behavazott hegy szépségét meglátni számukra a szőlőkúra egy fajtáját jelentené. Manapság sokat szőlőkúráznak az emberek. Nem azért eszik a szőlőt, mert finom az íze, hanem azért tömködik magukba, mert állítólag egészséges. Könyveket olvasunk - illendőségből. És kiegészítő sportokat űzünk. Mikor fedezi fel végre egy professzor, hogy az öröm az ember legfontosabb vitaminja? Kora délután érkeztünk vissza az Elülső Gosau-tónál levő kis fogadóba. Ennivalót rendeltünk a pincérnőnél, aki Ernst szőlőtől duzzadó kenyérzsákjáról diszkréten elfordította a szemét. De íme, a barátunk intett.
- Legyen szíves, kisasszony, hozzon egy bécsi szeletet vegyes salátával. És egy üveg sört.
Olyan képet vágott, mintha valami rendkívüli esemény játszódott volna le ... teszem azt: sült elefántot kért volna pálmalevél-salátával, s hozzá kobratojást körítésnek. Meg egy palack orchideabort.
- Egy bécsi, vegyes salátával... hozom - ismételte a pincérnő. Nem tudhatta, hogy e megrendelés egy tíz napra tervezett szőlőkúra idő előtti végét jelenti, s hogy a mi Ernstünk bécsi szelettel és sörrel kezdi mérgezni ismét a szervezetét. Egyszerűen azért, mert az „egészséges élet" már nem okozott neki örömet.
*
A Hochstadel északi falának megmászása előtt hát üres gyomorral feküdtem le. Tovább is éheztem, mert reggelire is csak paradicsom és a perzsaszőnyegkenyér között választhattam. A Hochstadel északi fala is a Keleti-Alpok legmagasabb falai közé számít. Sőt, nekem még a híresebb Triglav-falnál is jobban tetszett. Középső szakasza igen meredek, de fogásai és állásai nagyok és szilárdak. Létrát képeznek, amelyen zavartalanul mászhat az ember, s amelynek talpa ezer méterrel lejjebb található. Mikor egy kéményen felterpeszkedtünk, Barnafrufru hirtelen felkiáltott. Meg volt rettenve. Valami piros folyadék futott végig a hátán. Az ember azon gyermekded leányzók egyikének hihette, akik a rémfilmekben, késsel a hátukban, a londoni Hasfelmetsző Jack ötödik áldozatát játsszák. A Paradicsom! Barnafrufru hátizsákja akár egy konzervgyár. Tartalék inge ... csupa paradicsomlé. Mosószerét... átitatta a paradicsom. Még púderdobozának tartalma is piros iszappá változott...
- De a paradicsomlé kétségtelenül nagyon egészséges - engedtem meg magamnak egy megjegyzést.
Mire a nők felháborodott kara érzéketlen barbárnak titulált. A paradicsom kiesése után a Hochstadel csúcsán már csak sárgarépa, uborka és cékla között választhattam. Lenéztem a völgy fehér házaira. Az egyik biztosan vendéglő. Ausztriában minden ötödik ház az. Osztrák vendéglőben pedig a nap minden szakában lehet gulyást kapni. A gulyás pedig finom dolog. Nem tudom, gazdag-e vitaminban? Lehet, hogy nem is egészséges. De finom, igen finom. Nem a sikeres túra örömét élveztem a Hochstadel csúcsán, nem is a nap közelét vagy a lenti világ messzeségét, hanem szüntelenül egy gulyás képe lebegett a szemem előtt, miközben egy szál sovány sárgarépán kérődztem.
Átmásztunk „a Keleti-Alpok legmagasabb törpefenyőfalán". Schwanda keresztelte el így az öreg vadászösvényt, amely a Hochstadelról egyenesen a nikolsdorfi vasútállomásra visz. Öreg vadászösvények... nekem mindig színes falnyomatok jutnak róluk eszembe, amilyeneket még manapság is látni régi házakban: vadász a meredély fölött. A régi vadászok messzire követték a vadat, és maguk is nagyszerű vad-életet éltek. Utat vágtak a legmeredekebb falban is. De csak egy vadforgóig vagy egy vadban gazdag zugig. Valószínűleg jobb hegymászók voltak, mint a csúcsok mai, nagymellű ostromlói.
A Keleti-Alpok legmagasabb „törpefenyőfalán" átvezető vadászösvény a legszebb hegyi utak egyike, amelyen valaha is jártam. Egy csaknem függőleges törpefenyőfalon keresztül vezet, olyan ügyesen, hogy az embernek szinte sosem kell másznia. Igaz, rengeteg rajta a harántmenet, s ez falja az időt.
Valamivel öt óra után indult a vonatunk, amelyet feltétlenül el akartunk érni.
Ismét egy vadleshez vivő átló, s közben egy lélegzetelállító pillantás a Dráva völgyébe. Átló vissza egy sötét szakadékhoz.
Ha nem akartam éhen veszni, még a vonat indulása előtt ennem kellett valamit.
Futólépésben húztam át a szakadéktól egy újabb sziklaerkélyhez. Ismét egy lélegzetelállító pillantás a Dráva völgyébe. Pillanatnyilag azonban a gulyás jobban érdekel. Pontban ötkor értünk a nikolsdorfi állomásra. A vonathoz éppen időben, a gulyáshoz azonban igen későn. Éppen jött ki a házikójából az állomásfőnök, megnézni, helyükön vannak-e még a sínek.
- Nézd, a vén vaddisznóját - kiáltott rám, hogy észrevett. Bruno volt, régi katonatársam. Utoljára a fogolytáborban láttuk egymást. A simára borotvált állomásfőnök s a hegyek szakállas csavargója egymás karjába esett.
- Örülök, hogy jól vagy, Bruno - mondtam.
- Én meg annak, hogy neked sem megy rosszul - szólt, és egy kacsintással a három gráciámra célzott.
S már be is pöfögött a vonat, miért is a hegyek Harun al Rasidjának szenvedéseiről szóló történetet, amelyet nyájas olvasóim, önöknek az imént elmeséltem, Bruno már nem ismerhette meg.
Fordította Gellért Gábor
Forrás: Karl Lukan - Hegyek csavargói. Sport . Budapest, 1967
