VERESS ALBERT: Kórlap helyett útiképek

"JÁRJUNK NYITOTT SZEMMEL és hozzunk hamuba sült pogácsát!" - búcsúztattak barátaink, miközben ismerőseik címeit tukmálták reánk. Csomagokat bíztak gondjainkra: vigyétek csak el, címzettjeik majd ellátnak kajával, szállással. Kóstoljatok meg mindent, hogy visszatérve (ők még hitték visszatértünket, mások már régen elparentálták azt), mesélhessetek nekünk a szemtanúk hitelével. Jó utat, és járjatok szerencsével! hallottuk még a startoló kocsink után röpített jókívánságaikat.

Sorozatos kihallgatások féléves bizonytalansága után, már „útilapuval” kezünkben sem hittünk utazásunk lehetőségében. Nyugatra? Ketten? Férj és feleség? Gyerekek nélkül, de mégis: KETTEN? 1988-ban? Kegyeltjei lehettünk a Sorsnak! 

Aranyosgyéresen szervízelés. Tovább! A feleki tetőn szélvédőnk törése juttatta eszünkbe azt a banális banánhéjat, amellyel az alkatrészellátás hiánya keresztezhette volna határátlépési szándékunkat. Szervizkapuk kopogtatásának nemtudomhányadik kísérletét koronázta végül is siker Nagyváradon, egy határ melletti kis műhelyben, hogy kicserélt szélvédővel rajtolhassunk határátkelőhelyünkre. Rogyásig pakolt Daciával. Ellátásunkról, szűkös valuta kereteinkre gondolva, itthonról kellett gondoskodnunk. Ezért feszültek roppanásig kocsink rugói.

Budapesten csak pár felvétel erejéig időztünk, mint később kiderült, bécsi felvételeinkkel együtt ezek is csak fekete-fehér szalagra kerültek. Bízva emlékező tehetségemben, nem jeleztem gépemen a benne lévő film milyenségét. Emlékezőm cserbenhagyott, így történhetett a félreértés.

Óvás

A már meglévő és a „bérbe adott” címek megkeresésével töltöttük időnk hátralévő részét. Voltunk valakik! Számukra sem mindennapi eseményt jelentett egy párizsi út. Barátok, újdonsült ismerősök, nosztalgiás könyv és filmemlékek felidézésével hangolták érdeklődésünket a várható élményekre, útikönyvekkel, elemózsiával, kevéske valutával segítve továbbhaladásunkat. "Z" (zarándok) betűs jelzést akartak szerezni számunkra, hogy a magyar-osztrák határon, a többi zarándokhoz hasonlóan, zöld folyosó segítse akadálytalan áthaladásunkat. Nem fogadtuk el. Terveink szerint bécsi tartózkodásunk idejébe nem fért be a pápai látogatáson való részvétel, sem darázsfalvi miséjének meghallgatása. Hogy mégsem így történt, az a francia hugenották kései utódaira, akikkel utunkon találkoztunk, semmiféle hatást nem gyakorolt. Érzéketlenek maradtak ama kijelentésünkre, hogy jelen voltunk II. János Pál pápa hivatalos bécsi bevonulóján, ott szorongva az utcán összegyűlt tömegben. Fohászkodva az ablakokban megbúvó antiterroristákhoz, nehogy gyanús mozdulatot látva, messzelátós csodafegyvereikből véletlenül belénk trafáljanak egy sorozatot. Kommandós filmek jelenetei nyertek életszagú igazolást a Stefan-dom terén. Senki sem tiltotta a fényképezést. Mégis, féltem, nehogy telepuskás készülékem lőfegyver benyomását keltse a rejtőzködő éber szemekben. Kerültem a fotózás mozgásainak hirtelenségét, váratlanságát. Balettszerű koreográfia lett igyekezetem eredménye. Nem is volt semmi baj. A hivatalos kocsisor, közepén egy golyóálló üveggel ellátott ketreces-kocsiban (Papa-mobil) a Pápával, akadálytalanul, terrorcselekmények nélkül gördült be a térre. Ha igaz, hogy a Pápa egy szentéletű, akkor ez alkalommal II. János Pál kalitkába zárt szentként jelent meg a kíváncsiak előtt. Feje tetejére állított világban élhetünk, ahol már Isten földi helytartójának is kijár a merénylők golyója. 1979-ben, lengyelországi utunkon látogatásának nyomdokain jártuk a letarolt virágoskertek, fonnyadó gally-díszek, esőverté pápai és nemzeti zászlók szegélyezte utat. Dehogyis gondolta volna akkoriban valaki, legkevésbé maga a Pápa, mi vár reá pár évvel később, amikor egy törők terrorista tört életére. 

Nehezen szántam el magam élménybeszámolóm megírására. Különböző kiadók könyvtárnyi úti élményt jelentettek meg. Neves és kevésbé neves írók kézjegyével. Mit tudnék még hozzáadni az általuk látottakhoz? Én, akinek alapvető foglalatossága mégiscsak a kórlapszerkesztés, nem a szépírás volt és marad. Mégis elfogadtam a felajánlott lehetőséget, arra az újdonságra gondolva, amit egyéni, egyedi nézőpontom segítségével vethetek papírra, tehetek olvasóim asztalára. Nem az olvasók képzeletében, tudatában már kialakult franciaföldi képről akarok írni, hanem az általam megismertről, látottról. Összevetve saját előzetes ismereteimet a frissen nyert élményanyaggal, személyes élményekkel.

Bécsi szállásunk a Gürtel-en volt. Pesten a Rákóczi térre nem tudtunk elmenni, különleges, számunkra szokatlan jellegét, hírhedtségét szemtanúként nem láthattuk. E "veszteségért" bőségesen kárpótolt a Gürtel! Szállásunk közvetlen közelében volt a prostituáltak egyik főhadiszállása. Az „arisztokráciáé!”.

Június végére nem jellemző rideg, szeles, hűvös idő, szemerkélő eső volt a járdán posztoló, cigarettázó, „palikra” leső lányok társalkodója. Felhős éggel felettük. Csínosak voltak, vonzóak, gyönyörű külsővel megáldva. Talán, ha pénze van az embernek, nem tud ellenállni bájos rábeszélésüknek és elmegy velük a szállóba, vagy elviszi magával, mint tették sokan a járda mellé húzó úrvezetők közül. Az emberi léleknek minő feneketlen poklát takarhatja e külső! Emberi nyomort, kitaszítottságot, a társadalom szélére csúszottak kizártságát, kilátástalanságát. Kiszolgáltatottságukat. Még az AIDS sem riasztja őket. Szakmai betegségnek, mesterségükkel együtt járó kockázatnak tekintik, mint hajdanán, a szifiliszt vagy bányászok a szilikózist. Ebben is, abban is meg lehet halni. Bekövetkezhető "munkabalesetnek" fogják fel, akár egy bányarobbanást. Pillanatnyilag egyetlen kenyérkereseti lehetőségüknek. Sokan hajlanak az irigykedésre, hallván a "szolgáltatásokért" igényelt összegek nagyságrendjét. Könnyen szerzett, "munkanélküli" jövedelemként róják fel nekik. Jaj lenne nekik, ha ki kellene próbálniuk, mint keresik kenyerüket a pillangók! Amint meleg felöltőmbe gubózva is fázva elnéztem a lányokat, menthetetlenül jött a képzettársítás: kurva életük lehet a kurváknak! Irigyeik csak egy hétig tegyék, amit ők tesznek - elegük lesz belőle egy életre!

A birodalom hajdani császárvárosa sokat vesztett már ama fényéből, vonzkörébő1, amelyre hajdani tündöklése, hatalma feljogosította. Nyújtani tudta mindazt a látnivalót, amelyre a kevés idővel rendelkező vagy a kiadós látogatásra is felkészült turista kíváncsi. Schönbrun parkja, császári udvartartások életének színpada ma turisták ezreit fogadja. A város múzeumai, templomai, vendéglői, olcsóbb és drágább üzletei naphosszat ostromállapotban vannak. Modern népvándorlás színterei.

A Bécsbe szakadt külföldiek ragaszkodnak itthoni hagyományaikhoz, zenéjükhöz, kultúrájukhoz. Lakásukba menekítik a magukkal vitt, vagy később beszerzett falitányérokat, szőtteseket, faragásokat. Bőséges, márkás italválasztékuk nem hiányolja a hazai kisüstit sem. Hagyományápolásuk igényét átörökítik gyerekeikre. Erre (is) hívatottak a cserkészcsapatok. Sokágú, lelket-elmét-testet fejlesztő műsoraikkal. Együvé tartozásuk érzésének kialakításával. Táborozásaik alatt pótolják azt, amit az iskola nem nyújthat nekik. Ellentmondásos helyzet lehet magyarnak maradni nyugaton. Emlékképeik, vágyaik valósággal való ütközőpontjában élve, beolvadásuk ellen küzdve. Vagy éppen a beolvadásért?

Egyetlen nyugatra átplántált ismerősben sem találtam reá a Nagy Haza irredentizmust súroló ideológiájára, de igen arra az útkeresésre, célba találásra, ahol majd éppúgy csukott szemmel is eltalálnak megyényi távolságra levő kedvesebb helyeikre. Kopoghatnak ismerősök, barátok kapuján. Összeülhetnek egy-egy kiadós dumapartira. Ahol értik-ismerik szavainknak, szavaiknak rejtett élcét. Ahol egy ragadványnév bosszantó varázsát is élvezni tudják. Ahol tudni lehet, mi rotyog a szomszéd fazekában, ki kivel és kihez jár, esetleg mennyit csent el a közösből. Tenni szeretnék mindezt egy olyan munkaritmusban, időkrízisben, amelyben alig jut leheletnyi idő saját személyükre. Ezekre a jelenségekre gondolva tudtuk igazán becsülni azt a meleg vendégszeretetet, amellyel mindenhol fogadtak, segítettek szebbé, élvezetesebbé, maradandóbbá tenni utunkat. Új ismeretségek, barátságok születtek. Tágítva körülöttünk a világot. Hiszen ha igaz a szűkebb pátria azonosítása a szülőfölddel, akkor a tágasabb értelme azonosul azzal a földrajzi határral, területtel, amelyen barátaink élnek. Erre gondolva jutott eszembe ott, Bécsben, hajdani körorvosi éveim színhelye, otthonom a moldvai Botesti községben, amelynek ablakait országnyira nyithattam. Fügét mutatva Hitetlen Tamás típusú kollégáimnak, akik kihelyezésünk idején azzal akartak eltántorítani moldvai kihelyezésem vállalásától, hogy begubózásomat, begubózásunkat jósolták. Matematikai tételként akarván, levezetni az istenháta mögötti falvakba került értelmiségiek elkallódását, begyepesedését, parlagiasodását. Igazuk nem lett! Tapasztalhattam: ember szentesíti a helyet! Sem község, sem megyehatárok nem tudnak gátat emelni az ország különböző vidékein, de akár külföldön élő barátok közé.

Belénk szuggerált, untig emlegetett autósztráda rémét kerestük Bécstől Salzburgig. Kitűnő állapotban tartott, jó képű, tiszta WC-vel, mosdóval, asztalokkal ellátott pihenőhelyekkel szegélyezett sztrádákon robogtunk nyugat felé. Mind nyugatabbra - Párizsig! Csak az út és a pihenőhelyek minősége változott országonként. A kocsik sűrűsége, a vágtató lóerőké. Leginkább a nyugatnémet utak tetszettek. Legkisebb megállójuk mosdójából sem hiányzott a csapvíz, papírtörülköző (amit nem lopnak el!) vagy a meleg levegőt fújó kézszárító, esetenként a zuhanyozó. Végig az út mentén nagyobb benzinkutak falatozókkal, motelekkel, üzletekkel csalogatták a turisták pénzét, nyújtottak számukra lazítási, pihenési lehetőséget.

Az éberség, amelyet megkövetelt a sztráda, az idő teltével, párhuzamosan a megszokás adrenalin szint csökkentő hatásával, lankadni kezdett. Ilyenkor féltük nagy ellenségünket, az elálmosodást. Sarkalt az idő, ezért feleségemmel gyakran cseréltük a kormányperecet, hogy az anyós ülésén bóbiskolhassunk egy-egy negyed órát.

Ijesztésnek bizonyult a türelmetlenkedő előzők, a hátunknál hirtelen felbukkanó behemót teherkocsik rémképe. Volt bőven hely az előzésre. Élt is e lehetőséggel mindenki, aki csak tehette. Kiskocsik közül egyetlen Trabcsi megelőzése csökkentette valamennyire frusztrációnkat. Egyike volt ama négy keleti rendszámú kocsinak (cseh, keletnémet, magyar és lengyel), amellyel utunkon találkoztunk, végig az atlanti partokig.

Gondolkodók (1)

Benzinvásárlásainkat a német kutaknál végeztük. Ausztriában és Franciaországban csak a legszűkösebben nyittattuk meg a kutasokkal a csapokat. Akkoriban egy márkáért vehettük a legjobb minőségű benzint. Hogy tudtunk örülni 2-3 márkás megtakarításoknak, ha olyan helyre akadtunk, ahol pár pfenniggel olcsóbban adták! Az a tartálynyi ajándék benzin, amit menet és jövet kaptunk addig csak levelezésünk révén ismert "Varga Gyula bátyámtól" (ahogyan szerette magát szólíttatni) mennyei mannaként hullott ölünkbe, alaposan tehermentesítve pénzügyi gondjainkat. Sok pénz az a 110 márka, amibe került. Dacára 36 éves orvosi múltjának, 56-os menekült németországi barátom költségvetésében sem jelentett elhanyagolható tételt. Hogyne örültünk volna! Mégis, mennyire eltörpült eme érzés amellett, amit közvetlen baráti viszonyulásuk váltott ki. Úgy fogadtak, azzal az emberséggel, "mintha csak tegnap váltunk volna el" hangulattal, hogy önkéntelenül a Kárpátok közé szorult emberek vendégszeretetét juttatták eszünkbe. Elkerülhetetlenül adódik az összehasonlítás az otthoni emberekkel, tájakkal, bárhol is bolyongjon az ember. Igaza volt Szász Jánosnak, igaza Ádám Erzsébet színésznőnek, amikor utazásaikról hazatérve erről beszéltek előadásaikon. Akkoriban állításukat még nem tudtam átérezni, nem voltam személyes átélője ennek az érzésnek. 

Közös jellemzője volt e segítőkésség, otthonnyújtó vendégszeretet mindazoknak a házigazdáinknak, akikkel utunk során összehozott a sors. Ki lakással, koszttal, ki útravalóval segített, de mindannyian itthoni ízeket idéző barátsággal, ragaszkodással enyhítették az idegenség érzését. Viszonzásul mi sem feledtük magunkkal vinni házukba az itthon melegét, a szülőföld fenyves illatú levegőjét. Páran közülük nemrégiben még Kárpát lankák levegőjén edzették tüdejüket, viháncoltak betörés előtt álló csikókként itthoni réteken.

Honvágyukat néhányan rejtették, állították: vissza se térnének. Elképzelhetetlennek tartják a lemondást új életformájukról, visszaigazodásukat a régibe. Megkérdeztek bennünket: visszatérünk-e vagy sem? majd határozott igenünket hallva úgy helyeselték döntésünket, mintha az szívük szerint is a leghelyesebb cselekedet lenne. Így érezték-e vagy előbbi állításaik tagadása csendült ki helyeslésükből? Ma sem tudom eldönteni!

Amerikába kivándorolt Ábelekként igyekeznek az emberek gyökeret ereszteni, létformát, megélhetést teremteni maguknak. Nálunk sosem tapasztalt meg,- vagy felfeszítő életritmussal viaskodva. A konkurencia kegyetlen farkastörvényeivel. Hogy hajójuk, zátonyokat kerülve, befuthasson a biztos anyagi révbe. Beolvadási kényszerük (óhajuk?) mellett is vigyázva nemzetiségi hovatartozásukra, hagyományaikra.

Mozart szülővárosánál, a nyári daljátékok szabadtéri színhelyén léptük át az osztrák-nyugatnémet határt. Miután 4 órán keresztül bolyongtunk Salzburg szűk utcáin, szimatoltuk ódon hangulatát, csodáltuk a sziklafalba épült, atombunkernek is beillő lakóházakat, parkolókat, üzleteket. A pesti utcák után itt láttunk először magukat az utcán produkáló, megélhetésüket kereső fiatalokat, diákokat. Figyelmünket hirtelenében a komandóihoz hasonló sikló vonta magára. A várba lehetett feljutni vele. Idő és pénz hiánya miatt oda nem mentünk fel. Csak elképzeltük, miként mutathat a város odafentről. Az a város, amelyet mi csak béka szemszögből láthattunk.

A parkolóban ismerős hangzású felszólítással fogadott egy kocsijából kiszálló férfi: "na, megjöttetek, jövevények?" A "bozgorilor" általam fájdalmasan jól ismert kifejezés hallatán esküdni mertem volna, hogy osztrák rendszámú kocsija dacára csak hazánkfiával találkozhattam. Nem tévedtem. Pár hónappal azelőtt landolt Bukarestből, most pedig földijeivel vagánykodott. Kanadai befogadó papírokra várva alkalmi munkákból tartotta el magát. 240-es Volvojával kérkedett. Egy rozsdahalmazzal! Engem sem engedett nyugodni az a szemenszedett kis ördögöcske, aki ott bujkál minden emberben, szót kérvén akkor, amikor tyúkszemére taposnak. Rákérdeztem a kocsi megszerzésének körülményeire. Hét éves behemót volt. 12. 000 shillingért tukmálták rá. (Az autótemető többe került volna gazdájának!) Kénytelen volt beismerni: nem a kocsi megvétele került sokba, hanem a kezelési költségek, biztosítás, javítások, adók. Könnyű így "saját kocsi" előtt készített képet küldeni itthon maradt családjának, azok megnyugtatására: lám, mégis csak jól megy a sora csemetéjüknek! Még kocsira is futja! És még szerencsés helyzetben lehet az a dicsekvő, aki nemcsak egy parkoló idegen kocsi előtt fotóztatja magát, hogy azt sajátjának tüntesse fel.

Saját, új kocsival rendelkező barátomat faggattam a felől, miként volt lehetősége ilyen hamar fél milliót érő Toyotát vennie? Semmi sem egyszerűbb, válaszolta. Ha hitelképes vagy, vagyis munkahellyel vagy más jövedelmi forrással rendelkezel, a bank azonnal kölcsönöz. Később havi részletekben nyögöd a tartozást. Ha elakadsz, jön a bank embere, lefoglalni kocsidat, házadat, ingó-bingóságodat. Nem egyszer megtörténik, hogy kocsidat már jócskán lehurboltad, és részletei még nincsenek kifizetve. Így haladnak kölcsönből kölcsönbe.

Beszélgetésünk miatt kávéfőzésnyi ideig hagyta abba munkáját, majd bocsánatot kérve visszatért ahhoz. "Az idő pénz" szállóige valósággá ott és akkor vált számomra. Meg akkor, amikor a délutáni közös műsorunk után vissza kellett mennie műhelyébe, hogy éjszakába nyúló munkájával pótolja a mulasztottakat, elkészítse a másnapra beígért cipőket. Nehogy kuncsaftjai máshoz pártoljanak. Hirtelen felvillant emlékezetemben itthoni üres, fedezet nélküli jelmondataink képe, amelyekről a "mindent a vásárlóért" nagystílű, szöveg vigyorog azokra a vásárlókra, szolgáltatást igénylőkre, akiket a pult mögött lévők szinte levegőszámba sem vesznek.

Akkor értettem meg, miért nem akar átjáróházat berendezni lakásában ismerős-ismeretleneknek, akik az "óhazából" érkezve, kiszakítsák őt megfeszített ritmusú életviteléből. Egészséges elzárkózásnak tartottam elhatározását. Olyannak, amely nyitva hagyta az ajtót mindazoknak, akik nem csak egy ingyen szállást óhajtottak, hanem baráti érzésekkel is feltöltötték otthonát, lelkét (2013-ban, barátunk halála után, fia viszi tovább a műhelyt, két leánya az élet más pászmáin keresi megélhetését, nem is rosszul).

ROSENHEIM-ZSÖGÖD testvérvárossá nyilvánítását indítványoznám, ha erre felhatalmaznának. Ismerőseink unszolásának engedve éjszakáztunk takaros mezővárosukban. A házak ablakaiban muskátlik virítottak. Sétálgattunk, barátkozva a városképpel. Hirtelenségében tárult ki előttünk a zsúfolt főtér. A környék népviseletbe öltözött csapatai zenéltek, táncoltak, énekeltek. Produkálták magukat a körkörösen elhelyezett asztaloknál falatozó, söröző nézők előtt. Ahogyan az minálunk, Zsögödön is történni szokott a Tavasz a Hargitán fesztivál idején. Ismerős, otthonos ezért volt hát a kitárulkozó kép. Egyvalami zavart csupán. Hosszabb idő után eszméltem a rejtély nyitjára: hiányzott a papírtányérokkal, üres üvegekkel, törött üvegcserepekkel és egyéb szeméttel teleszórt környék képe. Amely Zsögödön, már tekintélyes távolságból magára vonja a Szentkirályról Szeredába utazók figyelmét. Nem számítottak elnökük látogatására, a teret mégsem tarkította eldobott söröskupak, sem cigarettacsikk vagy más szemét.

Gondolkodók (2)

Kerestük azt a sörárust, aki, hírek szerint reklámcélból ingyen osztogatja sörét, hogy az ugyancsak ingyen kolbászt leöblíthessük. Vagy itthoni elbeszélők lódítottak, vagy nekünk nem volt szerencsénk, mert ott csak pénzért árultak. Bukszánkhoz mérten eléggé borsos áron. Meghagytuk másoknak azokat a kívánt finomságokat! Kirakatok ártételeit raktározgattuk emlékezetünkben, hogy felmérhessük, hol a legelőnyösebb a szükséges megélhetési és ajándék cikkek beszerzése. Később, Párizsban sem volt ez másként. 10 napig semmit nem mertünk vásárolni, mindig olcsóbbra vártunk, számítottunk. Félve, nehogy híján maradjunk a belépti díj, közlekedés, megélhetés igényelte minimális összegnek.

Rosenheim-i pihenőnk másnapján kora hajnalban lendültünk neki a Párizsig hátralévő 900 km-es útnak. Együltünkben akartuk végigkarikázni, hogy betarthassuk a magunkra kényszerített, előre beidőzített érkezési időpontot. Így aztán csak madártávlatból láttuk Münchent, Saarbrückenben pedig a Neue Bremm volt náci koncentrációs tábor meglátogatása helyett inkább az addig csak levélből ismert Gyula bácsink meglátogatására szorítkoztunk. Nem bántuk meg. Embernyi Emberekre leltünk benne és feleségében, Ágiban, aki az itthonról ismert tárkonyos pityóka levessel hozta vissza azokat a kellemes ízeket, illatokat!

Csodáltuk a tábor létét. Hallomásból úgy tudtuk, a nyugatnémetek nem szívesen emlékeznek múltjuk gázosítással összefüggő tényeire. Érthetőnek találom menekvésüket egy történelmi emlék frusztráló kísértésétől. Néha ismerősöknél, betegeimnél is fellelem ezt a jellemvonást: nem emlékszem reá, tehát más sem emlékszik. Dedukció ad absurdum: az a valami nem is létezett.

(A folytatáshoz kattintson a További bejegyzések-re!)

JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (2)

Vendéglői táncparkett (Robert Capa)

Még nem tudtuk, mi a státusunk. Igazából nem tudtuk egészen biztosan, hogyan és kinek a meghívására kerültünk oda. De a Moszkvában dolgozó amerikai tudósítók körülvettek, segítettek, fogták a kezünket – Gilmore, Stevens, Kendrick és a többiek, csupa jólelkű, rokonszenves ember. Meghívtak vacsorázni a Metropol kereskedelmi vendéglőjébe. Így tudtuk meg, hogy Moszkvában kétféle vendéglő van: a jegyrendszerű vendéglő, ahol az ember beválthatja az élelmiszerjegyeit, és igen alacsonyak az árak; és a kereskedelmi vendéglő, ahol fantasztikusan magas áron többé-kevésbé ugyanolyan kosztot szolgálnak fel.

A Metropolban pazar kereskedelmi vendéglő működik. A terem közepén nagy szökőkút csobog. Mintegy három emelet magas a mennyezet. Van táncparkett és dobogó a zenekarnak. Szovjet tisztek és hitveseik, valamint magasabb jövedelmű civilek táncolnak illedelmesen a szökőkút körül.

A zenekar egyébként olyan hangosan és olyan rosszul próbálkozott az amerikai dzsesszel, amilyet még sohasem hallottunk. A dobos – Krupa nyilvánvaló, ám igen távoli tanítványa – szilajjá fajuló lelkesedésében dobverőit dobálva zsonglőrködött. A klarinétos bizonyára hallgatott Benny Goodman-lemezeket, így néha halványan emlékeztetett a hangzás a Goodman-trióéra. Az egyik zongorista imádta, és igen ügyesen, nagy lelkesedéssel játszotta a boogie-woogie-t.

Vacsorára 4 deci vodkát, egy nagy tál fekete kaviárt, káposztalevest, marhasültet, sült burgonyát, sajtot és két üveg bort szolgáltak fel. Öt főnek körülbelül 110 dollárba került, ha azt vesszük, hogy a követség tizenkét rubelt kap egy dollárért. Mintegy két óráig tartott, mire felszolgálták, amit kissé riasztónak találtunk, de minden orosz vendéglőben ugyanezt tapasztaltuk. Később azt is megtudtuk, miért ilyen hosszadalmas.

Minthogy a Szovjetunióban minden tranzakció az állam vagy állami monopóliumok felügyelete alatt zajlik, elképesztő mértékű az adminisztráció. Így hát a pincér, amikor fölveszi a rendelést, gondosan föl is jegyzi egy könyvbe. De ekkor még nem kéri ki azonnal az ételt. Először a könyvelőhöz megy, aki ugyancsak iktatja, milyen ételeket rendeltek, és kiad egy cédulát a konyhának. Ott ismét iktatják, és csak ekkor történik meg a tényleges rendelés. Amikor végül kiadják az ételt, a kiadott ételt is iktatni kell, a pincér igazolócédulát kap. Ám még ekkor sem szolgálhat föl. Előbb a könyvelőhöz viszi a céduláját, aki iktatja, hogy ez meg ez a már megrendelt étel ki lett adva, majd újabb cédulát nyom a pincér kezébe, aki ekkor visszamegy a konyhába, és végre kiviszi az ételt az asztalhoz, miközben persze fölírja a könyvecskéjébe, hogy az étel, amit megrendeltek, iktattak, majd kiadtak, a vendég asztalán kötött ki. Rengeteg időt emészt föl ez az iktatósdi. Sokkal többet, mint amennyit az étel elkészítése igénybe vesz. És semmi haszna türelmetlenkedni, tudniillik nincs mit tenni. Mindenhol ugyanez a dolgok rendje.

Míg várakoztunk, a moszkvai tudósítók igyekeztek kiokosítani bennünket a viselkedés alapszabályairól, és fölkészíteni a várható nehézségekre. És bizony nagy szerencsénk, hogy ott voltak, és fontos dolgokra irányították a figyelmünket. Nagyon ajánlatos, mondták, hogy ne a külügyminisztérium vegyen a gondjaiba minket. Elmondták, miféle szabályok vonatkoznak a külügy vendégeire, és számunkra az volt benne a legijesztőbb, hogy ez esetben el sem hagyhatnánk Moszkvát és környékét. Márpedig mi nem akartunk Moszkvában maradni. Vidékre akartunk menni, hogy lássuk, hogyan élnek a parasztok.

Mivel nem állt szándékunkban a cenzori hivatal hatáskörébe tartozó küldeményeket vagy táviratokat feladni, arra gondoltunk, talán elkerülhető a külügyminisztériumi kapcsolat. De továbbra sem tudtuk, ki felel értünk. Vagy a szovjet írószövetség, gondoltuk, vagy a VOKSZ, azaz a Szovjetunió kulturális kapcsolatokért felelős szervezete. És mi szívesen gondoltunk magunkra úgy mint kulturális kapcsolatra. Előre leszögeztük, hogy a számunkra fontos információ nem politikai jellegű, legfeljebb akkor érdekelhet minket a politika, ha helyi természetű, és csak annyiban, amennyiben érinti az emberek mindennapi életét.

Másnap reggel telefonáltunk a külföldiekről gondoskodó szervezet, az Inturiszt irodájába. Kiderült, hogy ami az Inturisztot illeti, semmiféle státusnak nem örvendünk, nem is létezünk, és nincsenek számunkra szobák. Erre fölhívtuk a VOKSZ-ot. A VOKSZ azt mondta, ők ugyan tudták, hogy jövünk, de nem is sejtették, hogy már megérkeztünk. Majd megpróbálnak szobát szerezni nekünk. Ez persze nagyon nehéz, mert az összes moszkvai szálloda állandóan tele van. Ezután kimentünk az utcára, és sétáltunk.

Gyári pillanatkép (Robert Capa)

1936-ban már jártam itt, néhány napot töltöttem Moszkvában, s most úgy vettem észre, óriási változások mentek végbe azóta. Először is, sokkal tisztább volt a város. Mosott, kikövezett utcákat találtam ott, ahol azelőtt sár és piszok volt. És tizenegy év alatt rengeteget építettek. Magas bérházak százai épültek, új hidak a Moszkva folyón, sok utat kiszélesítettek, és minden téren szobor állt. A régi Moszkva szűk utcájú, piszkos városrészeiben egész kerületek tűntek el, helyüket új lakótelepek és új középületek foglalták el.

Itt-ott bombatalálat nyoma látszott, de nem túl sok. A németek nyilván mérsékelt sikerrel küldték Moszkva fölé a bombázóikat. Tudósítók mesélték, akik már a háború alatt is itt voltak, hogy annyira hatékony volt a légvédelem, és olyan sok vadászgépet vetettek be az oroszok, hogy a nagy veszteséggel járó kezdeti próbálkozások után a németek tulajdonképpen lemondtak Moszkva bombázásáról. Néhány bomba azért célba ért: az egyik a Kremlt találta el, és a külvárosokra is hullott. A Luftwaffe ekkor már túl volt a Londonnál elszenvedett vereségen, és nem akart olyan nagyszámú gépet feláldozni, amennyi az erősen védelmezett város eredményes bombázásához kellett volna.

Észrevettük a városképet javító igyekezetet is. Mindenfelé föl voltak állványozva az épületek. Festették őket, javítgatták a sérült részeket, néhány hét múlva ugyanis fennállásának 800. évfordulóját ünnepelte a város, amit óriási rendezvénysorozattal és általános megszépüléssel kívántak emlékezetessé tenni. Két hónappal később pedig az októberi forradalom 30. évfordulójára készülődött Moszkva.

Villanyszerelők fényfüzéreket aggattak a középületekre, a Kremlre, a hidakra. És este sem állt le a munka – fényszórók mellett dolgoztak egész éjszaka, festették, csinosítgatták a várost a hosszú évek óta első békebeli ünneplésre.
Az utcai sürgés-forgás és buzgólkodás ellenére fáradtnak látszottak az emberek. A nők alig vagy egyáltalán nem festették magukat, és bár rendesen öltöztek, ruházatuk nem volt valami csinos. A férfiak között rengetegen viseltek egyenruhát, pedig nem voltak katonák. Rég leszereltek már, de nem rendelkeztek más öltözékkel. Ezeken az egyenruhákon nem volt se rangjelzés, se váll-lap.

Capa nem vette elő a fényképezőgépét, mert a tudósítók figyelmeztették, hogy az oroszok igen rossz szemmel nézik, ha valaki, különösen egy külföldi, írásos engedély nélkül fényképez. Az első rendőr lecsap rá, és beviszi kihallgatni, hacsak nem rendelkezik teljesen szabályos, írásos engedéllyel.

Kezdtük magányosnak érezni magunkat. Nemhogy nem figyeltek, nem lestek ránk és nem követtek, hanem még azt sem tudtuk igazán elismertetni, hogy ott vagyunk. És tudtuk, hogy Moszkvában lassan őrölnek a hivatal malmai, akárcsak Washingtonban. Mások szobájában meghúzva magunkat, több száz tekercs filmünk és tekintélyes fotósfelszerelésünk között téblábolva egyre idegesebbek lettünk.

Hallottunk egy orosz játékról – inkább orosz cselnek nevezném –, amelyet még senki sem tudott kivédeni. Nagyon egyszerűen játsszák. Az az állami hivatalnok, akit az ember keres, nincs bent, beteg, kórházban van vagy szabadságra ment. Ez évekig eltarthat így. És ha az ember megcéloz valaki mást, az sem tartózkodik a városban, ő is kórházban van vagy a szabadságát tölti. Egy magyar bizottság, amely kérvényezni kívánt volna valamit – amit, úgy képzelem, nem néztek jó szemmel az oroszok –, már három hónapja várt, először azért, hogy egy meghatározott személlyel tárgyalhasson, végül már csak azért, hogy valaki, bárki fogadja őket. De sosem fogadták. És egy ragyogóan intelligens amerikai professzor, ráadásul jó ember, akinek az az ötlete támadt, hogy keresztülvisz egy diákcsereprogramot, már hetek óta ült hivatali előszobákban. De őt sem fogadta soha senki. Nincs mód kijátszani ezt a cselt. Csak úgy lehet védekezni ellene, ha az ember nem húzza fel magát.

Joe Newman szobájában tanyázva bizony megfordult a fejünkben, hogy ez velünk is megeshet. Némi telefonálgatás után egy másik érdekes felfedezést is tettünk a szovjet hivatalokkal kapcsolatban. Dél előtt senki nem jut be egy szovjet irodába. Senki. Délig zárva tart az iroda. De délben kinyit, s onnantól fogva egészen éjfélig dolgoznak benne az emberek. Munka szempontjából egyszerűen kiesnek a délelőttök. Lehet, hogy vannak hivatalok, amelyek nem így működnek, de azok, amelyekkel nekünk volt dolgunk, egytől egyig ilyen munkaidőben dolgoztak. Tudtuk, hogy nem szabad türelmetlenkednünk vagy mérgelődnünk, mert aki így tesz, azonnal öt pontot veszít a játékban. Szerencsére megalapozatlanok voltak a félelmeink, mert a VOKSZ már másnap akcióba lendült. A közeli Savoy Hotelben szereztek nekünk szobát, és bekérettek a VOKSZ-irodába, hogy megbeszéljük a terveinket.

A Savoy, akárcsak a Metropol, külföldiek számára fenntartott szálloda. A Metropol lakói szerint a Savoy a jobb, jobban főznek és színvonalasabb a kiszolgálás. A Savoy vendégei szerint viszont a Metropolban jobb a konyha és a kiszolgálás. Így bókolnak egymásnak évek óta.

A Savoy második emeletén kaptunk szobát. Szobrokkal szegélyezett márványlépcsőn közelítettük meg; a szobrok között hamar megtaláltuk kedvencünket, Graziella, egy híres szépasszony mellszobrát. Graziella Napóleon kíséretében jelent meg itt, szobormása empire öltözéket és óriási, széles karimájú, strucctollas kalapot visel, nevét azonban valamely tévedés következtében hibásan véste a szobrász a talapzatba, mert Craziella olvasható Graziella helyett, s így lett ő számunkra Crazy Ella [szójáték. Crazy Ella angolul Őrült Ellát jelent]. A lépcsősor tetején hatalmas termetű, kitömött orosz medve állt, támadásra készen. Valószínűleg egy félős vendég távolíthatta el mellső mancsairól a karmokat, így a medve puszta manccsal indult rohamra. Az emeleti csarnok félhomályában így is állandó, enyhe sokk forrása tudott lenni a Savoy vendégei számára.

Városkép (Robert Capa)

Tágas volt a szobánk. Később rájöttünk, hogy a Savoy más szobáinak lakóit a sárga irigység emészti, amiért mi kaptuk meg. Hat méter magasan volt a mennyezet. Bánatos sötétzöldben pompáztak a falak. Az ágyak függönnyel elválasztható hálófülkében voltak elhelyezve. A szoba legimpozánsabb részét a heverő, a tükör és a beépített dupla szekrény fekete tölgyből készült, hatalmas bútoregyüttese, valamint a fal tetején körbefutó falfestmény alkotta. Az idő előrehaladtával ez a freskó benyomult az álmainkba. Ha le lehet írni egyáltalán, akkor valahogy így írnám le: A kép alján, középen, egy akrobata hasal, lábai a háta fölött kalimpálnak. Vele szemben két teljesen egyforma macska bújik éppen a keze alá. A hátán keresztben két zöld aligátor fekszik, az aligátorok fején pedig egy tébolyodott majom, ami denevérszárnyakat és császári koronát visel. Ennek a majomnak hosszú, izmos karja van, a szárnyain pedig egy-egy hajóablak, melyeken átnyúl, és megragadja a szarvát két hal-farkú kecskének. Mindkét kecske tüskében végződő mellvértet visel, és a két tüskére szúrva két haragos képű hal ül. Nem értettük a faliképet. Nem tudtuk, mit jelent, sem hogy mi okból került szállodai szobánkba. De álmodni kezdtünk róla. És álmainkban volt valami, ami határozottan lidércnyomásra emlékeztetett.

Három óriási, kétszárnyú ablak nézett az utcára. Ahogy múlt az idő, Capa egyre gyakrabban állt ki az ablakba, hogy lefényképezzen kisebb-nagyobb eseményeket, amelyek alattunk mentek végbe. Az utca túloldalán, egy második emeleti műhelyfélében fényképező-gépeket javított egy ember. Hosszú órákat bütykölt egyfolytában. Később rájöttünk, hogy miközben mi őt fényképeztük, ő minket fényképezett.

Fürdőszobánk – és Moszkva dicsőségére váltunk, amiért külön fürdőszobánk volt – sajátos tulajdonságokkal bírt. Nehéz volt belekerülni, mert az ember nem nyithatta ki az ajtót, és nem mehetett be csak úgy, egyszerűen – az ajtó ugyanis beleütközött a fürdőkádba. Először oldalvást be kellett préselődni, majd a mosdó melletti sarokba húzódva becsukni az ajtót, és akkor végre mód nyílt a szabadon mozgásra. A kád erősen billegett a lábain, úgyhogy ha tele volt vízzel, és az ember hirtelen mozdulatot tett benne, imbolyogni kezdett az egész, és csupa víz lett a padló. Öreg fürdőkád volt, valószínűleg a forradalom előtti korból, ezért a fenekén egészen lekopott már a zománcozás, és  előbukkant a kissé smirgliszerű felület. Capa olyannyira kényes szerzetnek bizonyult, hogy minden fürdés után vérzett az alfele, ezért célszerűbbnek látta, ha sortban fürdik.

Moszkvai fürdőszobánknak volt egy olyan sajátossága is, amely minden más, a Szovjetunióban megismert fürdőszobánkról elmondható. Lehet, hogy vannak másféle fürdőszobák is, de mi nem találkoztunk velük. Tehát, miközben folyt az összes csap – a vécé, a mosdó, a kád csapjai –, a lefolyók egytől egyig tökéletesen ellenálltak a víznek. Vagyis ha megtöltötte az ember a mosdókagylót, a víz ott maradt, és ha kihúzta a dugót a fürdőkádból, ez egyáltalán nem hatott olyan irányba, hogy a víz lefolyjon. Egy grúziai hotelben pedig minden megnyitott csap olyan hangos hörgést idézett elő a vezetékekben, hogy be kellett csuknunk a fürdőszoba ajtaját, ha aludni akartunk. Ez a megfigyelés ihlette korszakalkotó találmányomat, amelyet azonnal kész voltam felajánlani a nehéziparnak. Nagyon egyszerű. Csak meg kell fordítani a folyamatot: tedd a csapokat a lefolyók helyére, a lefolyókat pedig oda, ahol most a csapok vannak, és máris meg van oldva a probléma.

Délután kocsit küldtek értünk; mentünk beszélgetni a központi VOKSZ-irodába. Valami azt súgta, hogy huzakodott miattunk az írószövetség és a VOKSZ, mert egyik sem akart foglalkozni velünk. És a VOKSZ veszített, így az ő nyakukba szakadtunk. Gyönyörű kis palotában, egy hajdani kereskedőfejedelem otthonában székelt a központi iroda. Karaganov elvtárs a dolgozószobájában fogadott, amelynek falait egészen a plafonig tölgyfa lambéria borította, és amely festett üvegű tetőablakon át kapta a természetes megvilágítást – nagyon kellemes munkahely. Karaganov óvatos, szőke fiatalember volt; az íróasztala mögött ülve, precíz angolsággal, mondatait lassan formálva beszélt és rengeteget kérdezett. Egyik végén kék, másik végén piros ceruzájával firkálgatott egy jegyzettömbre. Mi pedig elmagyaráztuk, hogy szeretnénk a politikát messzire elkerülve szóba elegyedni, beszélgetni orosz parasztokkal, munkásokkal, piaci árusokkal, szeretnénk megérteni őket, megnézni, hogyan élnek, hogy aztán megpróbáljuk odahaza elmesélni, amit láttunk, és ezáltal előmozdítani valamiféle kölcsönös megértést a két nép között. Karaganov csöndben figyelt, és közben szögletes formákat rajzolt a jegyzetfüzetébe.

– Mások is akartak már ilyesmit csinálni – mondta aztán, és felsorolt néhány amerikait, aki azóta könyvet írt a Szovjetunióról. – Ők is ültek itt, ebben az irodában, és mondtak mindenfélét, aztán hazamentek, és egészen más könyvet írtak, mint ahogy beszéltek. Ha kissé bizalmatlanok vagyunk, ez magyarázza.
– Nincsenek előítéleteink, egyik irányban sem vagyunk elfogultak – válaszoltuk. – Azért jöttünk, hogy riportot készítsünk, ha lehetséges. Pontosan azt szeretnénk leírni és lefényképezni, amit látunk és hallunk, kommentár nélkül. Ha valami nem tetszik vagy nem értjük, azt is megírjuk. De igazából egy történetért jöttünk. Ha el tudjuk beszélni a történetünket, amelyért idejöttünk, elbeszéljük. Ha nem tudjuk, akkor az lesz a történetünk.

Nagyon lassan, töprengve bólintott.
– Ez biztatóan hangzik – mondta. – De azokat már nagyon unjuk, akik szenvedélyes oroszbarátként jönnek ide, aztán hazamennek az Egyesült Államokba, és szenvedélyesen oroszellenesek lesznek. Dúskálunk ilyen tapasztalatokban. Ennek az irodának, a VOKSZ-nak, nincs túl nagy hatalma, sem befolyása. De ami tőlünk telik, megtesszük, hogy segítsük a munkájukat.

Ezután rengeteg kérdést tett fel nekünk Amerikáról.
– Az amerikai lapok sokat emlegetik a Szovjetunióval való háborút. Mit gondolnak az emberek Amerikában? Háborúzni akarnak ellenünk?
– Nem hisszük – válaszoltuk. – Szerintünk senki sem akar háborút, bár biztosat nem tudhatunk.
– Úgy tetszik, Amerikában az egyetlen hang, amely hangosan fel mer szólalni a háború ellen, az Henry Wallace-é [1941-45 között az Egyesült Államok harmincharmadik alelnöke. Trumannel ellentétes, szovjetbarátnak tetsző nézetei miatt később eltávolították a hatalom közeléből. Az 1948-as elnökválasztáson a Progresszív Párt elnökjelöltjeként indult, sikertelenül] – jegyezte meg Karaganov. – Meg tudják mondani, hány követője lehet? Van-e valódi támogatottsága az emberek között?
– Nem tudjuk – feleltük. – De azt igen, hogy Henry Wallace egy korteskörútján soha nem látott összeget gyűjtött össze a belépőjegyek árából. Most hallottuk életünkben először, hogy ilyesmiért fizettek az emberek, vagyis azért, hogy részt vehessenek egy politikai rendezvényen. És azt is tudjuk, hogy sok érdeklődőt el kellett küldeni, mert egyszerűen nem volt már sem ülő-, sem állóhely. Hogy ez kihat-e majd a közelgő elnökválasztás eredményére, fogalmunk sincs. Ami pedig minket illet, magunk is láttunk háborút, és egyáltalán nem pártoljuk. És úgy érezzük, rengetegen gondolkoznak hozzánk hasonlóan. Ha vezetőink egyetlen lehetséges válasza ma a háború, akkor bizony sivár korban élünk. – Majd hozzátettük: – És az orosz emberek, egy csoportjuk vagy az orosz kormányzat valamely része, akar-e vajon háborút?

Orosz fotográfus (Robert Capa)

E kérdés hallatán kihúzta magát, és letette a ceruzáját.
– Kategorikus választ adhatok – jelentette ki. – Sem az orosz nép, sem valamely csoportja, sem pedig az orosz kormányzat bármely része nem akar háborút. Sőt, tovább megyek: a szovjetek szinte bármit megtennének, hogy elkerüljék a háborút. Ebben teljesen biztos vagyok.

Azzal ismét kézbe vette a ceruzáját, és kerek formákat firkáit a jegyzettömbjére.
– Beszéljünk kicsit az amerikai irodalomról – tért más témára. – Az a benyomásunk, mintha az önök írói már semmiben sem tudnának hinni. Igaz ez?
– Nem tudom – feleltem.
– Az ön utolsó írásaiban is cinizmust véltünk fölfedezni – folytatta Karaganov.
– Pedig nincs bennük cinizmus – mondtam. – Hiszek benne, hogy az író feladata olyan élethűen megörökíteni a korát, amennyire csak tőle telik. És én éppen ezt teszem.

Aztán amerikai írókról, Caldwellről, Faulknerről kérdezett, és hogy mikor ír új könyvet Hemingway. És hogy milyen új tehetségek, milyen fiatal írók jelentkeznek újabban. Felbukkant néhány ígéretes fiatal író, magyaráztuk, de még túl korai átütő sikert várni tőlük. Hiszen ezek a fiatalemberek, akiknek az írás mesterségét kellett volna gyakorolniuk, többnyire katonáskodással töltötték az utolsó négy évet. A háborús tapasztalat bizonyára mélyen megrázta őket, eltarthat egy darabig, mire rendezik magukban az élményanyagot, saját életüket, és végre leülnek írni.

Karaganov kissé meglepődött az amerikai írók csekély tömörülési vagy szövetkezési hajlandóságán. A Szovjetunióban nagyon fontos emberek az írók. Sztálin az emberi lélek mérnökeinek nevezte őket.

Amerikában egész máshogy ítélik meg az írókat, magyaráztuk, megbecsültség szempontjából valamivel az akrobaták alatt és épp csak egy kicsivel a fókák fölött foglalnak helyet. És véleményünk szerint ez nagyon jól van így. Mert egy agyondicsért író, különösen ha fiatal, képes úgy elszállni magától, mint egy filmszínésznő, akiről elismerően írnak a szaklapok. És úgy hisszük, az a goromba kritikai bánásmód, amelynek egy amerikai író ki van téve, hosszú távon nagyon egészséges a számára.

Megítélésünk szerint az egyik legnagyobb különbség oroszok és amerikaiak (vagy angolok) között a kormányhoz való viszonyukban mutatkozik meg. Az oroszokat arra tanítják és bátorítják, azt sulykolják beléjük, hogy higgyék jónak a kormányukat, higgyék jónak minden részét, és tekintsék kötelességüknek a kormány támogatását tűzön-vízen át, mozdítsák elő a sikereit. Az amerikaiaknak és briteknek ezzel szemben mélységes meggyőződésük, hogy valami módon minden kormány veszélyes, ezért a lehető legkevesebb kell belőle, s rossznak tartják, ha a legcsekélyebb mértékben is megnő a kormányzat hatalma, a létező kormányt tehát állandóan figyelni kell, figyelni és bírálni, hogy egy pillanatra se bízza el magát, és ne vesse el a sulykot. Később, amikor gazdaságokba ellátogatva asztalhoz ültünk az ott dolgozókkal, s ők az amerikai kormány működéséről faggattak minket, megpróbáltuk megmagyarázni, mennyire félnek nálunk az egy emberre vagy egy embercsoportra ruházott hatalomtól, annyira, hogy fékek, ellensúlyok egész sora épült be a kormányzati rendszerbe, és ezek rendeltetése megakadályozni, hogy egyetlen személy kezébe kerülhessen a hatalom. Igyekeztünk megértetni, hogy azok, akik megalkották a kormányzatunkat, és azok, akik továbbviszik, annyira tartanak a hatalomtól, hogy inkább boldogan eltávolítanak egy jó vezetőt, mint hogy vezérré nőhesse ki magát, és precedenst teremtsen; nem hiszem, hogy e tekintetben igazán megértettek volna minket, hiszen a Szovjetunió népét éppen arra nevelik, hogy a vezér személye jó, és a vezér mint intézmény jó dolog. E téren nem lehet sikerrel érvelni, egyszerűen nem ért szót egymással a két rendszer.

Karaganov jegyzettömbjét elborították a piros és kék kriksz-krakszok.
– Írják le, hová mennének és mit szeretnének látni – mondta végül –, küldjék el nekem, s én megnézem, mit tehetek.

Nagyon megkedveltük Karaganovot. Egyenesen, zagyvaságok nélkül beszélt. Akkor még sok cikornyás beszéd, temérdek általánosság végighallgatása várt ránk. De Karaganovtól sosem hallottunk ilyesmit. Mi sem próbáltuk másnak beállítani magunkat előtte, mint amilyenek vagyunk. Meghatározott szemlélettel, amerikai szemszögből kívántunk körülnézni, és bár az ő nézőpontjából ez feltehetően azt jelentette, hogy előítéletektől sem vagyunk mentesek, nem utált minket érte, nem gyanakodott, sőt mintha éppen ezért jobban bízott volna bennünk. Egész szovjetunióbeli tartózkodásunk alatt nagy segítségünkre volt. Jó néhányszor találkoztunk vele, és ő mindig ugyanazt a kérést ismételte meg.

– Mondják el az igazat, csak mondják el, amit látnak. Ne változtassák meg, írják le, ahogy van, és mi nagyon fogunk örülni neki. Mert a hízelgésben nem bízunk.

Becsületes, jóindulatú embernek ismertük meg Karaganovot. A háttérben azonban tovább folyt az utunkat kísérő huzavona...

Fordította: Lukács Laura

JOHN STEINBECK: Orosz napló - Robert Capa 70 fotójával (1)

 A szerző és a fotós közvetlenül a második világháború után - pontosabban 1947-ben -, egy bárban tanakodtak: el kellene utazni Oroszországba.  "A lapokban mindennap rengeteget írtak Oroszországról. Hogy mit forgat a fejében Sztálin, mit tervez az orosz vezérkar, milyen a csapatfelállás, miféle kísérletek folynak atomfegyverekkel meg irányított rakétákkal, és mindezt olyanok írták, akik sosem jártak ott, és kétes forrásokból merítettek. Megállapítottuk ugyanakkor, hogy bizonyos dolgokat senki sem ír meg Oroszországról, márpedig minket éppen ezek a dolgok érdekelnek a legjobban. Hogyan öltözködnek ott az emberek? Mit esznek vacsorára? Szoktak-e mulatni? Milyen ételeik vannak? Hogyan szeretkeznek és hogyan halnak meg? Miről beszélgetnek? Szoktak-e táncolni, énekelni, játszani? Járnak-e iskolába ott a gyerekek? Úgy éreztük, érdekes lenne mindezt megtudni, lefényképezni, írni róla. " * A Kalandozókban az érkezésről és az első, tájékozódó jellegű benyomásokról szóló fejezetekből közlünk.

Stockholmból táviratban értesítettük érkezésünk várható időpontjáról Joseph Newmant, a Herald Tribune moszkvai irodájának vezetőjét, és elégedetten dőltünk hátra abban a hitben, hogy kocsival jönnek értünk, és visznek az előre lefoglalt szállodai szobába. Stockholmból Helsinki érintésével Leningrádba, majd Moszkvába szólt a jegyünk. Helsinkiben orosz gépre kellett szállnunk, mert idegen légitársaság nem repülhet a Szovjetunióba. A makulátlanul tiszta, csillogó-villogó svéd gép elrepített minket a Balti-tenger, majd a Finn-öböl fölött Helsinkibe. És egy nagyon csinos svéd légikisasszony nagyon finom svéd falatkákkal kínált.

A sima, kényelmes út végén leszálltunk Helsinki vadonatúj repülőterén; látszott az impozáns épületeken, hogy nemrég lettek kész. Beültünk a vendéglőbe, ott vártunk az orosz gépre. Körülbelül két óra múlva érkezett meg – egy nagyon alacsonyan szálló, öreg C-47-es. A testén még ott volt a háborús barna festék. Ahogy földet ért, szétdurrant hátsó futóművének a kereke, ezért a hátralévő utat szöcskeként ugrándozva tette meg a leszállópályán, lapos farokkerékkel. Egész utunk alatt ez volt az egyetlen baleset, amit láttunk, de az időzítés miatt nem mondhatni, hogy bizalmat ébresztett volna bennünk. És a gép viharvert, agyonkarcolt barna festése, egész megjelenésének ápolatlansága bizony előnytelenül ütött el a finn és a svéd légitársaság ragyogó járműveinek csillogásától.

Amikor nagy nehezen, ügyetlenül elsántikált a gép a vonalig, valósággal kibuggyantak a belsejéből az oroszországi szőrmeárverésekről hazafelé igyekvő amerikai vásárlók. A csöndes, levert csoport tagjai azt állították, hogy a repülő Moszkvától idáig sosem repült száz méternél magasabban. Valaki az orosz legénységből lemászott, belerúgott a leeresztett farokkerékbe, majd eloldalgott a terminál felé. És hamarosan közölték, hogy aznap délután már nem szállunk fel. Éjszakára be kell mennünk Helsinkibe.

Capa összerakta tíz csomagját, és kotkodácsolt körülöttük, mint egy tyúkanyó. Bekísérte őket egy kulcsra zárt helyiségbe. Ismételten figyelmeztette a repülőtéri tisztviselőket, hogy állítsanak őrt a helyiség ajtajához. És egy pillanatig sem volt nyugta, amíg a felszerelésétől távol kellett lennie. Noha egyébként derűs és jó kedélyű, Capa aggodalmaskodó zsarnokká alakul át, amikor a fényképezőgépeiről van szó.

Szomorú, sivár városnak láttuk Helsinkit, s bár nem döntötték romba a bombák, házain feltűnő, lőtt sebeket hagyott a háború. Szállodái gyászosak, vendéglői csöndesek voltak, egyik terén nem éppen vidám zenét játszott egy zenekar. Az utcákon kisfiúknak látszó katonák sétáltak, annyira fiatalok, halványak és vidékiek voltak. Az volt a benyomásunk, hogy vértelen helyre érkeztünk, ahol ritka vendég az öröm. Mintha a két háború meg a hat éven át folyó harc és küszködés után Helsinki egyszerűen nem tudná újrakezdeni. Hogy gazdaságilag így van-e, nem tudjuk, mindenesetre ilyen benyomást kelt.

A városban aztán megtaláltuk Atwoodot és Hillt, ők alkották a Herald Tribune-nak azt a csapatát, amely társadalmi és gazdasági szempontból tanulmányozta az úgynevezett vasfüggöny mögötti országokat. Közös hotelszobában, riportok, felmérések és fényképek erdejében laktak, és volt egyetlenegy üveg skót whiskyjük, amelyet valami elképzelhetetlen ünnepi alkalomra tartogattak. Kiderült, hogy mi vagyunk az, így hamar elfogyott a whisky. Capa játszott egy csöppet sem jövedelmező römipartit, aztán lefeküdtünk.

Másnap reggel tízkor ismét a repülőtéren voltunk. Az orosz gép farokkerekét kicserélték, de a második hajtóművén még mindig akadt valami szerelni való.

A következő két hónapban sokat utaztunk orosz személyszállító gépeken, és mivel sok mindenben eléggé hasonlítanak egymásra, első repülőnk leírását akár reprezentatívnak is tekinthetjük. Mind C-47-esek voltak, barnára festve még a háborúból, az orosz kölcsön-bérleti állomány maradéka. Vannak újabb személyszállító gépek is, például egyfajta orosz C-47-es háromkerekű futóművel, de ezeken nem utaztunk. A C-47-esek kárpitozás és szőnyegek tekintetében kissé le vannak robbanva, de a motorokat rendesen karbantartják, és a pilóták nagyszerűen értik a dolgukat. Nagyobb legénységgel utaznak, mint a mi gépeink, de mert sosem jutottunk be a pilótafülkébe, nem tudjuk, mit csinálnak ennyien. Amikor kinyílt az ajtó, úgy látszott, hat-hét ember ül odabent, köztük egy légikisasszony. Szintén nem tudjuk, mi lehet a légikisasszony dolga. Szemlátomást semmi köze az utasokhoz. A gépen nem szolgálnak föl semmit az utasoknak, ők azonban feltalálják magukat, és bőséges élelemmel fölszerelkezve szállnak a fedélzetre.

Az általunk megismert gépek egyikén sem működött a szellőzőberendezés, vagyis sosem jött be friss levegő. És ha az étel vagy olykor egy rosszullét szaga betöltötte az utasteret, nem volt mit tenni. Később megtudtuk, hogy ezeket az öreg amerikai gépeket egészen addig fogják használni, amíg le nem lehet cserélni őket az újabb orosz gépekkel.

A mi repülési normáinkhoz szokott amerikai utas kissé megütközhet egyik-másik orosz szokáson. Nincsenek biztonsági övek. Amíg a levegőben van a gép, tilos dohányozni, de amint földet ér, azonnal rágyújtanak az utasok. Éjszaka nem repülnek, és az a gép, amelyik napszállatig nem éri el a célállomást, megül egy közbülső reptéren, és vár másnap reggelig. Hacsak nincs vihar, az orosz gépek sokkal alacsonyabban repülnek, mint a mieink. És ez viszonylag biztonságos is, mert Oroszország nagy része tökéletesen sík. Szinte mindenhol akad kényszerleszállásra alkalmas terep.
A csomagokat ugyancsak sajátságos módon helyezik el az orosz gépeken. Miután az utasok leülnek, a csomagokat a folyosóra halmozzák.

Ezen az első napon, azt hiszem, a repülő külleme aggasztott minket a leginkább. Olyan szánalmasnak látszott az az agyonkaristolt, öreg szörnyeteg. De a hajtóműve remek állapotban volt, és olyan nagyszerűen irányították, hogy igazán nem kellett félnünk semmitől. És persze a mi gépeink fémes csillogása még nem elég ahhoz, hogy jobban repüljenek. Ismertem valakit, akinek a felesége azt állította, hogy jobban fut az autó, valahányszor lemossák, és talán sok mással kapcsolatban ugyanígy érzünk. A repülőgép első alapelve az, hogy a levegőben maradjon, és megérkezzen oda, ahová indult. És az oroszok láthatóan ugyanolyan jól megfelelnek ennek, mint bárki más.

Nem volt sok utas a moszkvai járaton. Egy rokonszenves izlandi diplomata a feleségével meg a gyerekével, egy francia követségi futár a diplomáciai postát tartalmazó bőrtáskájával, és négy csöndes, nem azonosítható férfi, aki egy szót sem szólt. Nem tudjuk, kik lehettek.

Capa most sehogy sem találta a helyét, ő ugyanis minden nyelven beszél, csak oroszul nem. Mindegyik nyelvet egy másik nyelv akcentusával beszéli. Spanyolul magyar akcentussal szólal meg, franciául spanyol akcentussal beszél, németül francia akcentussal, angolul pedig olyan akcentussal, amelyet még soha nem sikerült azonosítani. De oroszul nem beszél Capa. Egy hónap elteltével fölszedett ugyan egy kis oroszt, méghozzá olyan akcentussal, amelyet egyöntetűen üzbégnek vélt mindenki.

Háborús sebhelyek (Robert Capa)

Tizenegykor fölszálltunk, irány Leningrád. A levegőből nézve azonnal láthatóvá váltak a hosszú háború okozta sebhelyek – lövészárkok, feltépett talajú földek, becsapódó lövedékek kráterei, amelyeket kezdett lassan benőni a fű. És ahogy közeledtünk Leningrádhoz, úgy mélyültek a sebhelyek és szaporodtak a lövészárkok. Feketén meredező, még álló falakkal itt is, ott is felgyújtott vidéki házak bukkantak föl a tájban. Néhol, ahol heves harcok folytak, gödrös, heges volt a föld, akár a hold felszíne. És Leningrád közelében láttuk a legnagyobb pusztítást. Világosan látszottak a lövészárkok, a hadállások, a géppuskafészkek.

Odafelé menet eléggé tartottunk a vámellenőrzéstől, amelyen Leningrádban bizonyára át kell majd esnünk. Tizenhárom csomagunk, több ezer vakuizzónk, több száz tekercs filmünk, fényképezőgépeink, összegabalyodott vakukábeleink voltak, joggal hihettük, hogy akár napokig is eltarthat, míg átvizsgálnak minket. Azt is gondoltuk, hogy majd jókora vámot kell fizetnünk azért, hogy ezt a sok új felszerelést bevigyük magunkkal.

Aztán végre Leningrád fölött repültünk. A külterületek elég romosak voltak, de a város belseje mintha kevésbé sérült volna. A gép könnyedén ért földet a füves leszállópályáján, és begördült a sorba. A karbantartó épületeken kívül nem volt más repülőtéri épület. Két fiatal katona nagy puskával és csillogó bajonettel fölszerelkezve odaállt a gépünk mellé. A vámtisztek följöttek a fedélzetre. Főnökük mosolygós, udvarias kis ember volt, mosolyában csillogó acélfogak. Egyetlen szót tudott angolul – és ez a „yes" volt. Mi pedig egyetlen orosz szót ismertünk – azt, hogy „da ". Úgyhogy amikor ő azt mondta, yes, mi mindjárt rávágtuk, hogy da, és máris ott tartottunk, ahol elkezdtük. Ellenőrizték az útlevelünket és a pénzünket, aztán a poggyászunk következett. Az utastérben, a folyosón kellett kinyitni. Nem vihettük ki a gépből. A vámtiszt nagyon udvarias, nagyon nyájas és borzasztóan alapos volt. Minden táskánkat kinyitottuk, és ő mindent átnézett. De ahogy haladt a munkával, megértettük, hogy igazából nem keres semmi különöset, egyszerűen csak érdekli. Vigyázva vette kézbe, csodálattal forgatta fényes tárgyainkat. Kiemelt minden egyes filmtekercset, de nem bántotta őket és nem kérdezett semmit. Úgy látszott, egyszerűen csak érdekelte a sok külföldi holmi. És úgy látszott, hogy szinte korlátlan idő állt a rendelkezésére. Végül megköszönte, mi legalábbis köszönetnek értelmeztük, amit mondott.

Az új nehézség most a papírjaink lepecsételésében jelentkezett. Zubbonya zsebéből újságpapírba tekert csomagocskát vett elő, abból pedig gumibélyegzőt. De tintapárnája már nem volt. Persze úgy vettük észre, sosem lehetett tintapárnája, erre vallott az az egészen különleges technika, amelyet a bélyegzéshez alkalmazott. Másik zsebéből grafitceruzát vett elő, megnyalta a gumibélyegzőt, majd a nedves felületet bedörzsölte grafittal, és kipróbálta okmányainkon. A világon semmi sem történt. Megpróbálta még egyszer. Megint semmi. A gumibélyegző még jelzésszerűen sem hagyta ott a nyomát. Segíteni akartunk, úgyhogy előkaptuk a töltőtollunkat, betintáztuk az ujjunkat, és a tintás ujjunkkal bekentük a gumibélyegzőt. Így végre gyönyörűt tudott pecsételni vele. Visszacsomagolta a bélyegzőjét az újságpapírba, zsebre vágta, melegen kezet rázott velünk, és kimászott a gépből. Mi összecsomagoltuk a poggyászunkat, és föltornyoztuk az egyik ülésre.

Ekkor egy teherautó tolatott a repülő nyitott ajtajához, rakterében százötven új, dobozba csomagolt mikroszkóppal. Egy rakodómunkás lány lépett a fedélzetre – a legerősebb lány, akit életemben láttam, sovány és inas, arca széles, balti arc. Súlyos csomagokat cipelt föl a pilótafülkébe, és amikor azt telerakta, nekiállt fölhordani a folyosóra a mikroszkópokat. Tornacipőt, kék overallt és kendőt hordott, karján dagadtak az izmok. És a vámtiszthez hasonlóan neki is csillogó, rozsdamentes acél fogai voltak, amitől egészen gépszerű küllemet nyer az emberi száj.

Kellemetlenségekre számítottunk; hiszen minden vámeljárás kellemetlen, a magánszféra megsértésének sajátos módja. És talán félig-meddig hittünk azok tanácsainak, akik sosem jártak itt, ezért el voltunk készülve rá, hogy valami módon sérelem ér vagy rossz bánásmódban lesz részünk. De nem így történt.

A csomagokkal megrakott gép végre ismét a levegőbe emelkedett, és elindult Moszkva felé a végtelen síkság fölött, erdők, fák sűrűjéből kivágott szántóföldek, kicsi, festetlen falvak és ragyogó sárga szalmakazlak fölött. Elég alacsonyan szálltunk, amíg utunkat nem állta egy felhő, s a gépnek föléje kellett emelkednie. Az ablakokon csörgött az eső.
A légikisasszony – termetes, szőke, nagy mellű, anyás megjelenésű lány – egyetlen dolga szemlátomást az volt, hogy rózsaszínű szódával teli üvegeket vigyen be a feltornyozott mikroszkópok mögé, a pilótafülkében ülő férfiaknak. Egyszer egy fekete cipót is felszolgált nekik.

Kezdtünk megéhezni, mert elmaradt a reggelink, ráadásul nem úgy festett, hogy egyhamar módunk lesz enni. Ha el tudtuk volna mondani, mit akarunk, talán kértünk volna a stewardesstől egy szelet kenyeret. De még ennyire sem telt tőlünk.

Cirkuszban (Robert Capa)

Négy óra körül egy esőfelhőn keresztül ereszkedni kezdtünk, és bal felől megjelent alattunk Moszkva, ez az óriási, szélesen terpeszkedő város és az azt átszelő Moszkva folyó. Maga a repülőtér is hatalmas volt, részben aszfaltozott, részben hosszú, füves kifutó- és leszállópályákkal. Szó szerint gépek százai várakoztak ott, öreg C-47-esek és sok új orosz gép – a jellegzetes, háromkerekű futóműről és a fényes alumíniumborításról nyomban fel lehetett ismerni őket.
Miközben odagurultunk az új, nagy és impozáns repülőtéri épülethez, az ablakon kikémlelve ismerős arcot kerestünk, valakit, aki minket vár. Esett. Kiszálltunk, összeszedtük a csomagunkat az esőben, és hirtelen nagy-nagy magány zuhant ránk. Senki sem várt ránk a repülőtéren. Egyetlen ismerős arcot sem láttunk. Nem tudtunk kérdezősködni. Nem volt nálunk orosz pénz. Fogalmunk sem volt, hová menjünk.

Helsinkiből megtáviratoztuk Joe Newmannek, hogy egy napot késünk. De Joe Newman sehol sem volt. Nem jött ki elénk senki. Tagbaszakadt hordárok kivitték a poggyászunkat a reptér főbejáratához, és várták a fizetségüket, de mi nem tudtunk fizetni nekik. Jöttek-mentek a buszok, s ekkor jöttünk rá, hogy még azt sem tudjuk elolvasni, hová tartanak, nem szólva arról, hogy zsúfolásig megtöltötték őket az utasok, sőt még kívül is lógtak rajtuk, vagyis eleve reménytelennek látszott, hogy tizenhárom csomagunkkal bármelyikre is fölszállhassunk. És a hordárok, azok a nagyon tagbaszakadt hordárok, várták a pénzüket. Mi pedig éhesek és ázottak voltunk, féltünk, és úgy éreztük, cserbenhagytak minket.

Ekkor jött ki a bőrtáskájával a francia követségi futár; kifizette nekünk a hordárokat, és berakta csomagjainkat a kocsiba, amely őrá várt. Nagyon rendes ember volt. Már az öngyilkosságot fontolgattuk, amikor megmentett minket. És ha valaha kezébe kerül ez a könyv, itt mondunk neki még egyszer köszönetet. Elvitt a Metropol Szállodába, ahol feltevésünk szerint Joe Newman lakott.

Nem tudom, miért vannak olyan messze a repülőterek attól a várostól, amelyet elvileg szolgálnak, de messze vannak, és ez alól Moszkva sem kivétel. Hosszú kilométerek választják el a repülőteret a várostól, fenyőerdőkön, gazdaságokon, végtelen krumpli- és káposztaföldeken át vezet az út. Voltak rázós és sima útszakaszok. A francia futár persze tudta ezt, és mindenről előre gondoskodott. Elküldte a sofőrjét egy kis harapnivalóért, így Moszkva felé menet pirozskit [a mindenki által jobban ismert pirog, vagyis hússal töltött tészta kisebb változata a pirozski], húsgolyócskákat és sonkát falatoztunk. És mire a Hotel Metropolhoz értünk, már sokkal jobban éreztük magunkat.

A Metropol kifejezetten elegáns, márványlépcsős, vörös szőnyeges szálloda volt, és nagy, aranyozott felvonója is működött néha. És a recepciós pult mögött ülő nő tudott angolul. Kértük a szobánkat, de a nő hírünket sem hallotta. Nem volt szobánk.

Vendéglői életkép (Robert Capa)

Ekkor mentett meg minket a Chicago Sun munkatársa, Alexander Kendrick és a felesége.
– Hol van Joe Newman? – kérdeztük.
– Ó, Joe már egy hete nincs itt. Leningrádba ment, a szőrmeárverésre.

Vagyis nem kapta meg a táviratunkat, az érkezésünk nem volt előkészítve, és nem foglaltak nekünk szobát. És persze nevetséges lett volna azzal próbálkozni, hogy csak úgy, hirtelenjében szobát szerezzünk. Azt hittük, Joe majd idejében elintézi a foglalást annál az orosz ügynökségnél, amelyik a szállodai szobákért felel. Joe azonban nem kapta meg a táviratunkat, és nem intézkedett, úgyhogy még maguk az oroszok sem tudtak az érkezésünkről. Szerencsére Kendricksék befogadtak a saját szobájukba, ahol füstölt lazaccal és vodkával kínáltak.

Csakhamar már nem is éreztük olyan magányosnak és elveszettnek magunkat. Úgy döntöttünk, hogy büntetésből beköltözünk Joe Newman szobájába. Az ő törülközőit, szappanját, vécépapírját használtuk. Ittuk a whiskyjét. Aludtunk a díványán és az ágyában. Ez a legkevesebb, amit tehet értünk, gondoltuk, hogy kárpótoljon, amiért ilyen szerencsétlenül jártunk. A tény, hogy nem tudott az érkezésünkről, érveltünk, egyáltalán nem menti őt, megérdemli a büntetést. Úgyhogy meg is ittuk a két üveg whiskyjét. Bevallom, akkor még nem tudtuk, micsoda főbenjáró bűnt követünk el. Sok becstelenség esik meg a Moszkvában dolgozó amerikai újságírók között, de a gyalázatban senki sem süllyedt olyan mélyre, mint mi. Az ember nem ihatja meg a másik ember whiskyjét.

(Folytatjuk)

VIDA VILMOS: A párizsi Gyarmatügyi Kiállítás, 1931

1931-ben magyarországi cserkészcsapat utazott Párizsba, hogy részt vegyen a Francia kalandozás-nak nevezett nemzetközi cserkésztúrán. Az utazás nyomán született cserkésznapló még abban az évben napvilágot látott Temesi Győző szerkesztésében. Ebből idézzük a párizsi gyarmatügyi kiállításon szerzett benyomásokat, sok-sok képi dokumentummal színesítve.

Exposition Coloniale, Paris. Három szó, mely bejárta az egész világot, általános érdeklődést keltett mindenütt és az emberek százezreit vonzotta a francia fővárosba.

A Franciaországban kalandozó magyar cserkészcsapat, mint csemegét, a végére tartogatta Párizs megtekintését. Párizs fogalom, ami kíváncsiságot és vágyakozást ébreszt minden emberben, de ugyanezt mondhatjuk el Kelet misztikus világáról, Dél exotikus népeiről, Nyugat kalandos hírű szigeteiről is. És most mindez megtalálható Párizsban, összegyűjtve annyi művészettel, ízléssel, hozzáértéssel, technikai felkészültséggel, hogy nem találsz elég szót csodálatod kifejezésére. Szinte fáj tudni, hogy mindez múlandó, hamar múlandó szépség, amit talán többé nem lesz módunkban látni, szinte fáj arra gondolni, hogy mindez beton, fa, papírmasé, hogy jövőre ilyenkor csak megritkított erdőt fogsz itt találni, meg egy csendes tavat; esténkint pedig mély csend fog borulni a tájra...

— A Nemzetközi Gyarmatügyi Kiállítás a béke eredménye, munkája! — mondotta Maréchal Lyautey, a Kiállítás Comissaire Généralja, és valóban a földmívelés és állattenyésztés, az erdészet és bányászat, a háziipar és gyáripar, a kereskedelem és művészet mind a béke jegyében hozta el a produktumát. Az őrséget adó színesgyarmati katonaság, színpompás ruháiban, humuszaival, csupán az exotikus regények hőseit juttatják eszünkbe.

A kiállítás gondos előkészítését jellemzi az a körülmény, hogy már 1919-ben felvetődött a gyarmati kiállítás gondolata, s azt mégis csak 1931. május 6-án nyitotta meg M. Doumergue köztársasági elnök. Franciaország, Olaszország, Hollandia, Portugália, Belgium, Amerika természeti kincsekben mesésen gazdag gyarmatai sorakoznak itt a világ minden tájáról.

Az információs központ

Nézzünk hát körül tágranyitott szemekkel, és lássunk minét többet, mert mindennek meglátására hetek kellenének.

A kiállítás a Bois St. Vincennes helyén épült a Daamesnil-tó partján. Külön metro-vonalat építettek ki erre az alkalomra, mely közvetlenül kapcsolja össze a város belterületeivel. A főkapu, éppen úgy, mint az lnformations épület, ahol az igazgatóság, bankok, irodák vannak elhelyezve, egyenesvonalú, modern stílusban épült s hófehéren emelkedik a bizony sokszor borús, szürkés háttérbe. Előtte pálmák, exotikus növények. Az egyenruhás jegyszedők udvariasan igazítják útba a be- és kiözönlő emberek tömegét.

A kiállítás tervrajza

A belépődíj 3 frank, aránylag nem drága (kereken 70 fillér). Odabenn azután ezer módon szabadulhat meg az ember a pénzétől. Alighogy beléptél, megrohannak a kis Peugeot-autók gyarmati sisakos sofőrjei s hárman magyarázzák egyszerre, hogy a kiállítás területe 250 hold, hogy azt gyalog nem lehet bejárni, hogy ők mindent megmagyaráznak. Külön ez alkalomra készült miniatűr karosszériák ezek, melyek százával jönnek-mennek a gyalogjárók tömegei között. Vannak kis autocarok is e célra építve. Ezeket is ajánlgatják. Fülsiketítő tülköléssel a villamos vonat jelenik meg, hosszan húzva maga után kanyargós pályáján a kocsik sorát. Gigászi sárkánykígyóra emlékeztet. És körülmehet a látogató riksán, amit nagy szalmakalapos kínai kuli vontat, szamárfogaton, amit burnuszos, fezes török vezet, himbálózhat a sivatag hajóján, amin a kócos arab legény is ott kapaszkodik.

A széles út elején Somalia fehér, kőerkélyes minaretje tör a magasba. Vele szemben Óceánia szalmatetős, cölöpökre épített ültetvényes házában terményei és növényvilága ügyes elrendezésben. Szembe néznek egymással, mint hazáik az Óceán két partján.

A francia India pavillonja előtt két hatalmas kőelefánt, odabenn kicsiny udvar körül futó oszlopcsarnok.
Guyane faoszlopos kapuján nagy terembe jutunk, ahol inkább árulnak, mint mutogatnak. A trópusi lepkék szivárványszínben pompázó szárnyaiból készült dísztárgyak, karkötők, nyakfüzérek nemes fákból vagy kövekből, mesés illatú trópusi parfőmök: Rose Guyane, orchidea stb. az árucikk.
Calédonie három termében állítja ki a terményeit. Nikkelbányászata keretében a világ összes nikkel pénzeit kiállította. Megtaláltuk a magyar 10, 20 és 50 filléreseket is.

A gyarmati missziók sem hiányoznak a kiállításról. Testvéri egyetértésben áll egymás mellett a katolikus és protestáns misszió. A katolikus misszió templomkülsejű, magas tornyú épületében meglepő adatok vannak összehordva a missziók nehéz munkájáról és örvendetes eredményeiről. A protestáns missziók nagy irodalmi anyaggal, érdekes bibliafordításokkal, beszélő statisztikákkal szerepelnek. A gyarmati cserkészetnek is külön helye van itt.

Angkor

Quadeloupe és a Kis Antillák szigetvilágát egy világítótorony szimbolizálja. A pavillon mögött táncterem, ahol néger zenére négerek és a közönség táncolnak. Ennek a színes mulatságnak mindig sok bámulója akad.
Így jutunk az Angkori templomhoz. Hű másolata ez a Hátsóindiában, Kambodzsa és Sziám délkeleti határdsungeljeiben a franciák által 1861-ben felfedezett hatalmas templomnak, amely a 8—9. században épülhetett. Hét kupolája van, a középső   55  m  magas.

A főépület alaprajza szabályos négyzet, egyik oldala 70 m. Az egész épület homlokzata kb. 150 m. Udvar van előtte, mesterséges tavakkal, amelyek mozdulatlan színében szépen tükröződnek a csipkeszerüen díszített süvegalakú kupolák. Buddha temploma ott távol keleten ez a csodálatos építészeti alkotás; sehogysem illeszthető bele a nyugati népek építőmüvészetének fejlődéstörténetébe. A titokzatos Kelet titokzatos erői építették ezt a káprázatos palotát s még ezen a másolaton is ott lebeg valami miszticizmus, ami megcsapja a szemlélőt, aki a folyosók labirintusait járja. Éjszaka sárgásvörös fényben fürdik az egész épület s kupoláiból kékeszöld fénycsóvák törnek az ég felé. Az épületet nem fogják a kiállítás bezárása után úgy lebontani, mint a többi pavillont. Ne gondolj arra, hogy kegyelmet kapott. Kérészéletű ő is, mint társai. De ő rá nemesebb vég vár. Egy amerikai filmtársaság megvette olyanformán, hogy a kiállítás után lebontás helyett egy nagy film díszletéül fog szolgálni s ennek a során tűzvész áldozata lesz. Így remélhetjük, hogy filmen még találkozunk vele.

Mellette hatalmas vörös agyagból készült épülettömb. Francia Nyugat-Afrika. Egész kis ország. A főépület a Djennéi nagy mecset mása. Djenné szudáni város, a Nigerbe ömlő Benue folyó partján. Bensejében körülfutó galéria, ebből nyílnak a kiállítási termek. Minden vidéknek külön-külön terem jut. Művészi életképek levegős háttérrel, viaszbábukkal az előtérben varázsolják elénk az őserdei fatermelés, a sivatagi karaván-, a kávé-, cukornád-telepek, a kikötők életét.

Tunis és Marokkó vidéke a teljes keletet varázsolja ide. Tunis karcsú minaretje, félgömkupolás bazárja körül szőnyegárusai, ötvösei, kígyóbűvölői éktelen lármát csapnak. Egyik ütött-kopott ház ajtaján bepillantva, szmirnai szőnyegekkel borított teremben keleti táncosnők táncolnak valami vonagló táncot. Fölöttünk színes arab lámpa ég, a füstölők bódító illata áthatja az egész helyiséget.

Légifelvétel a kiállításról

A nagybazár belsejében a középen török kávéház, alacsony török asztalokkal és székekkel. Három zenész húros szerszámát pengeti és énekel hozzá valami egyhangú melódiát. Kívülről behallatszik a kígyóbűvölők dobjának puffogása és egy síp sivító hangja. Erős, zamatos török kávét szolgál fel egy bugyogós, fezes suhanc. Köröskörül rézművesek kopácsolják nagy tálaikat, füstölőiket, kancsóikat. Cukrászok keleti édességeket kínálgatnak hangos szóval. Az egyik boltban szíves szóval karonfogva invitálnak be mint magyar testvért, leültetnek, cigarettával kínálnak és elénk raknak egy halom szebbnél-szebb selyem-brokát szövetet. Nagy alkudozás után megkötjük az üzletet. Arrább török hímzett papucsokat, szép bőrmunkákat, agyagkorsókat, tálakat, illatszereket, füstölőket kínálgatnak nagy lármával, amiből bábeli zűrzavar keletkezik.

Meglepő ezzel szemben a marokkói árusok keleti nyugalma. Mozdulatlanul ülnek szőnyegeiken, portékáik között, nem kínálnak és alkudni sem lehet velük. Nekik nem fontos az üzlet. Nyugalmuk vetekszik azzal a vizével, mi előttük csillog a marokkói palota udvarán virágokkal övezett medencében. Az ajtóban őrséget álló kétméteres bronzarcú arab is mozdulatlan, mint egy szobor. Csak akkor mozdul, ha be akar lépni valaki a kijáraton. A pavillon kapuját is hatalmas szál, fehér burnuszos, vörös fezes zuávok őrzik. Szerettük volna lefényképezni őket. Tárgyalásba bocsátkoztunk nagy ravaszul, dicsértük Marokkót s azt magyaráztuk, hogy a világ legszebb földje és a kiállítás legszebb pavillonja Marokkó. Cigarettával is megkínáltuk azt, aki a legbarátságosabban felelgetett kérdéseinkre. Mikor már nagy volt a barátság köztünk, bejelentettük, hogy szeretnénk lefényképezni. A vitézünk kapható rá, letelepszik a kapu elé, mi körülálljuk, a fotográfusok kukucskálnak a masinákon. De ekkor egy kis zavaró körülmény lép közbe, szakállas, pocakos őrmester képében, aki kergeti a fényképészeket s rákiált a barátunkra valami érthetetlen nyelven, valószínűleg megtiltja a fényképezést. De jól választottuk barátunkat, mert ő talpig gentleman. Felkel, arrébb megy három-négy lépéssel, közénk áll s felszólítja a fényképészeket, hogy: rajta! Sőt az első után nem mozdul addig, míg a második is csettent. Kezet fogunk vele s elbúcsúzunk. Komoly méltósággal visszamegy társai közé.

Algéria fehér, karcsú tornya szemben emelkedik, kupolás épületében terményeit halmozta fel művészi elrendezésben. Gabona, olaj, gyümölcs, dohány, szőlő stb. látható itt.
Tonkin és Cochinchine épületei eredeti kínai pagoda-stílusban épültek, a sarkain felkunkorodó tetővel. Faluk fehér, a tető gerendázata dúsan aranyozott, színes. Előttük fantasztikusan nyírt bokrok. Cochinchine pavillonjában egy nagy aranyozott Buddha-oltár. A másik teremben egy gyönyörű ú. n. Ősök oltára a felkelő nappal. A mennyezet gerendáiról kínai írásos pergamenek függnek alá.

Cambodge terrakotta vörös, sok arany díszítésű palotája előcsarnokában szövőszéken dolgozik 6—8 gyorskezű javai nő. Az épület nagy terme Buddha temploma. Amint a terem félhomályából a napsugárra érünk, a fák sötétzöld koronái és a kisebb-nagyobb tornyok felett megpillantjuk Madagaszkár hatalmas vörös tornyát, mely uralkodni látszik az egész vidék felett. Csúcsát négy egymásba illesztett, a világtájak felé néző hatalmas ökörfej merészen ívelő szarvai képezik. Mellette egy madagaszkári templom mása, nagy lépcsős feljárattal.

Togo és Camerun, a két volt német gyarmat is gazdagon mutatkozik be. Cölöpkerítéssel körülvett udvarban több szalmával fedett, magastetős gerendaház. Bennük a középafrikai dsungel rejtett szépségei tárulnak elénk. Panoráma: tigrisek fészke az őserdő mélyén, a liánok és indák, páfrányok és korhadó, kidőlt fatörzsek között.

Szemben Togóval hasonlatos, szalmatetős, alacsony ajtajú gerendaházak, de sokkal nagyobb arányúak. Előttük magas árbocon fekete-sárga-piros lobogó. Belgium színei. A Belga-Kongó területén vagyunk. A gyarmat területe kétmillió négyzetkilométer. Nagyon gazdag anyaggal vonul fel. Művészi elrendezésben sok panoráma, modell, A látható fegyverek és házi eszközök nagyrésze a Brüsszel melletti, világhírű Tervuren Kongó-múzeum gyűjteményéből valók. Gyönyörű a főépület kupolaboltozata belülről. Kívülről ez is feketedö szalmával fedett nagy kúp, s így belül sötét gerendaszerkezetre számít az ember. És amikor felpillant: egy merész, művészi vonalú kupolát lát. A csillagos ég szimbólumát. Egy nagy arany csillagból indul ki az aranyozott bordázat, közeit mélykék mozaik tölti ki csillagokkal tarkítva.

A sok gyarmati épület után új színt ad Itália pavillonja. A nemrég feltárt Leptis-Magna-i bazilika — amit Septimius Severus építtetett — rekonstrukciója. Előtte márványkút obeliszkekkel. Ez itt fog maradni, Olaszország adja Párizsnak a kiállítás emlékére. A fő-csarnok antik szobrokkal van díszítve s egy római templom hangulatát lopja a nézőbe.
Szomszédos vele Hollandia. A főépület magas deszkakerítéssel van körülvéve. Kapujához magas, délceg holland katona támaszkodik, őrködik. Odabent nagy kopácsolás, munkások hada sürög-forog. A kis Hollandia harcol a sorssal. A holland pavillon ugyanis a nyár folyamán kigyulladt, a tűz felbecsülhetetlen értékeket pusztított el. És ők újra felépítik a szumatrai stílben épült hatalmas épületet. A két 50 méteres, impozáns torony azonban már nem készül újból. A kiállított értékes anyag nagyrészben a tűz martaléka lett. Hiába vonult ki percek alatt Párizs tűzőrsége, a tomboló elemmel nem bírt. A tűz pusztításáról beszélnek a körüllévő fák megpörkölődött sárga leveleikkel és a barnára cserződött kaktuszok. De a virágágyak helyén ismét szorgos hollandi kertészek dolgoznak és sok kitartással már üde pázsitot varázsoltak a hamu, a korom, a tűzoltóautók keréknyoma helyén. A kiállítandó új anyagot maga Vilma királynő ajánlotta fel magángyűjteményéből. Vidámabb képet ad a holland Restaurant, ahol a kiszolgáló személyzet a kedves, tiszta németalföldi viseletben sürgölődik.

Sétánk során a Luxe Metropolitaine csarnokához érünk. Elkápráztat azzal, amit a 20. század világvárosa kíván és produkál. Ami ipari gyártmány csak elképzelhető, azt megtalálod itt. Női és férfi ruhák, selymek, szövetek, brokátok, a szivárvány minden színében, bútorok, fém- és üvegáruk, minden a legnagyobb luxussal. Egyik ajtón ha belépsz, meglepődve tekintesz körül, egy óceánjáró fedélzetén találod magad. Hajószalón, első osztályú kabinok, majd kijutsz a sétafedélzetre. Kikötőben áll a hajó. Lent ringva hullámzik a kék tenger. A hajótest mellett karcsú lélekvesztőkön malájiak kínálgatják az Indiai óceán szigetvilágának terményeit, gyümölcseit. Távolabb trópusi kikötő, talán Singapore, bizarr képe.

Érdekesen szemléltette egy hajóstársaság a hajói útvonalát. Tejüveg-lapra volt a térkép festve olyan módon, mint a légi felvételek ábrázolják a földet. A kicsi vashajókat alulról valami elmés szerkezettel és mágnesrendszerrel mozgatták az üveglapon. Maguktól látszottak menni a piciny hajók. Mintha repülőgépről pillantott volna le a néző.

A gyarmati szépmüveszeteknek is volt egy pavillonja. Tárlat ez, festményekkel, szobrokkal, melyek témáját a gyarmati tájak, a benszülöttek és az ő primitív életük adja. Ennek a pavilionnak a közelében jelzik a táblák és térképek az Északamerikai Egyesült-Államok kiállítását. Mindenki valami grandiózus nagyot vár és kap három földszintes, kis fehérre mázolt deszkaházat, szimmetrikus elrendezésben. Egyszerű kis kertecske övezi a házakat. A két szélső pavillonba Kuba, Florida és a Bahama szigetek természeti kincsei vannak bezsúfolva. A középsővel Amerika Washington emlékének áldoz. Washington a szabadságharc után elvonult a közéletből, és a Mount-Vernon-i házában élte csendesen az életét. Háza ma is áll, szent hely, ahová napról-napra a zarándokok nagy tömege járul. Ennek a háznak hű mását állították ki itt.

Mögötte a Hindosztáni pavillon. A kaputól balra két lepányvázott indiai elefánt nyugtalankodik, nem szívlelik a nagy népszerűséget. A bazárszerű pavillonban nagy meglepetés ér. A sok keleti holmi között matyó-terítőre akadunk! Vitánkat, hogy matyó-e az vagy tényleg keleti kézimunka, az árusító asszony dönti el, aki nem éppen mezőkövesdi magyarsággal szólal meg: „Matyó munka az, kérem, sohasem látta az Hindosztánt! De hát itt áruljuk, mert itt van keletje." A magyar népművészetek ilyetén propagálásához, úgy gondolom, nem kell sok kommentárt fűzni.

Dánia gyarmata a fehér Grönland. Kis pavillonjában a Jeges tenger fehér világa elevenedik meg. Jegesmedvék a vörösen izzó nap gyenge fényében, kutyaszán, eszkimók primitív élete kis kunyhóikban; ez a látnivaló.

Festmények, szobrok a kiállításon

A bokrok között a tó tükre csillan meg, amikor egy tornyos, lovagvárra emlékeztető épületcsoporthoz érünk. Portugália. A történelem nagy gyarmatosítóihoz, a közép- és újkor vakmerő tengeri kalandoraihoz egészen illő ez az épület. Szinte keresi az ember a hullámzó tengert, a rengő, dagadó vitorlájú büszke gályákat . . . Hiába. A kiállítás tava, mint nagy ezüst tükör, sima és fényes. Csak néha zavarja meg nyugalmát egy-egy fatörzsből vájt kenu, egy kecses vonalú, gondolára emlékeztető indiai csónak. Este motorcsónakok is berregnek végig rajta, de csak az éj leple alatt, hogy ne rontsák a hangulatot és összhangot. A tó közepén lévő kis szigeten van az állandó színház, ahol minden nap más-más világ számol be művészetéről. A tó este veszi fel — mint a királynő — ékes, színes ruháját. A víz kékesfekete. A partszegély körül piros-sárga, kék-zöld fénypontokkal van kétsorosan kirakva. Lampionok és a pavillonok színes lámpái a tükörképükkel. Az 50 méteres szökőkút, a „Le grand signal" tornya sárgás fényben ragyog, a róla porzódva hulló víz a reflektorok fényében fehéren felhőzik. A „Híd" a tó egy keskeny részén van. Ez is szökőkút. Szembe ívelő vízsugársor ez, ami a váltakozó fényben tündérien ragyog, Alatta egy kis eső árán a csónakok tovasuhannak.

A harmadik nagy vízi attrakció a „Víziszínház". Csak a neve színház, voltaképpen ez is megvilágított szökőkút. A sziget csúcsán a vízbe van építve a lépcsőzetesen emelkedő építmény, melynek ezernyi vízsugarát sokszínű, változó reflektor-rendszer világítja alulról. Olyan különlegesen szép ez, hogy semmihez sem lehet hasonlítani. Nem is látható ez mindenkor, hetenként csak egyszer-kétszer. Amikor mi láttuk, az időjárás, amely általában irigykedett a kiállítás sikerére, rendezett olyan vízijátékot a százezernyi nézőközönség nyaka közé, hogy utána talán napokig szárítgatták az átázott ruhákat. A felhők leszállottak megnézni, hogy min is csodálkozik az a sok ember? Mérgükben egész pirosak lettek, s kezdték önteni a jó langyos vizet. Lehetett azután csodálkozni azon, hogy hová tűnt el a rengeteg ember a tó partjáról? Az éttermek, terraszok, nyitva lévő pavillónok, ereszek alatt gubbasztott az egész közönség. De álltuk és aztán egy óra hosszáig gyönyörködtünk a szivárvány minden  színében  ívelő  színjátékban.

Ősz van. Idestova bezárul a kapu az utolsó látogató mögött is. Csattogni fognak a csákányok, csikorogva, recsegve fognak összedülni a karcsú minaretek, a merész kupolák. A kis aranyozott templomocskákat talán filmgyárak vagy gazdag pénzemberek fogják megvenni, hogy kertjük exotikus díszéül szolgáljon. Most hűvös őszi szél forgatja a hulló faleveleket. Közeleg a vég. Mintha a nevető bálványok arcán is valami szomorú mosoly húzódna végig ... A gyarmati emberek borzongva húzzák össze magukon humuszaikat, mozdulatlanul merednek Kelet felé, vágyva gondolnak napsugaras hazájukra.

Forrás: Francia kalandozás 1931, Budapest. Szerkesztette Temesi Győző. Lelőhely: Csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár diokumentációs osztálya, kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.