NAGY MIKLÓS KUND: Mesebeli Afrika

Beszélgetés Szeremley Huba Afrika-kutatóval

Valamikor a Balatonról indult...

Évekkel ezelőtt, még a dühöngő hidegháború idején, nyugati médiumokban nagy szenzációt keltett, hogy egy kis sportrepülő, alig a fák magasában szállva, kijátszotta az ellenőrző radarberendezéseket, átrepült a vasfüggönyön, landolt Magyarországon és kimenekített egy magyar családot Ausztriába. Az az úr, aki akkor fiatalon a menekülés e nem mindennapi módját választotta, nemrég Marosvásárhelyen járt. Szeremley Huba az akkori látványos szökése óta is gyakorta választotta az élet kalandosabb oldalát. Osztrák állampolgár, de nagyon sok időt tölt Nigériában, És. még merre? Egy s más kiderül a beszélgetésből, amelyet rövid vásárhelyi látogatásakor folytattunk.

Érdemes részleteznünk, hogyan lett egy magyar emberből osztrák, illetve nigériai polgár.
Pontosítsunk: magyar állampolgár is vagyok. Megtartottam az állampolgárságot, noha volt idő, amikor ezzel nem dicsekedett az ember. Jóval '56 után hagytam el az országot, sokáig még bíztam a változásban. Akkor döntöttem a távozásról, amikor a másodikként kezdett egyetemi tanulmányaim során a 7. szemeszterben kitettek az orvostudományi karról állítólagos izgató tevékenységemért. Segédmunkásként közben beláttam, hogy otthon az én karrieremnek vége, mindenféle formában. Először teológiát tanultam Esztergomban, a II. év végén rájöttem, hogy nem tudom ezzel megváltani az akkori Magyarországot. Azután következett a pályamódosítás.

Nem akármilyen körülmények közt hagytad el az országot.
Amikor az elhatározás megszületett, még nem jogerősen, de már el voltam ítélve. Útlevelet soha nem kaptam, még keletre vagy északra se. Azért mégis kértem a kiutazási engedélyt Ausztriába. Nevetve elutasították. Nemcsak nekem, hanem feleségemnek és kislányomnak is. Pedig a feleségem korábban osztrák állampolgár volt, de fiatalos meggondolatlanságból lemondott róla azért, hogy együtt élhessünk Magyarországon. Utána jugoszláviai utazási engedélyt kértem, gondoltam, onnan is tovább lehet menni valahogy. Azt is visszautasították. Maradt Bulgária. Már kint voltam Ausztriában, amikor megtudtam, hogy a fellebbezésemre megadták a bolgár kiutazási jóváhagyást.

De hogyan jutottál el Ausztriába?
Miután törvényesen nem ment, mindenféle megoldásra gondoltam. Olyasmire, hogy átúszunk a Dráván, lecsónakázunk a Dunán. Lehetett dróthálót átvágni, bokrot ugrani, meg ilyesmik. Mindent mérlegeltünk, de kezdett sürgetni az idő. Felötlött a repülős változat. Volt egy nagyon jó barátom, aki hajlandó volt vállalni a kockázatot. Két hetünk volt. Ez alatt meg kellett tanulnia repülni, egy kis repülőgépet ellopni egy osztrák repülőklubtól, énnekem a határsávban preparálni kellett egy leszállóhelyet. Végül is leszállt, beültünk, kimentünk.

Ilyen egyszerű volt az egész?
Komplikáció csak annyi volt, hogy engem akkor már két autóval, két külön osztag figyelt éjjel-nappal. Miután kértem az osztrák kiutazási vízumot, sejtették, hogy valami nem stimmel. De tudott volt, hogy vannak hiányosságai a vasfüggönynek alatta is, fölötte is. Ez 1967-ben volt. Az ember meg spekulált. Egy Cesna 175-ös, négyüléses, egymotoros, kis sportgépet sikerült szerezni. Napközben többször megsértette a magyar légteret, át-átrepült a határon, kellett látnia, hogy hol, és mint fog leszállni. Emiatt a pápai repülőtéren is készültség volt. De a személyemmel nem kapcsolták össze a légi eseményt, pedig követtek. Akármilyen viccesen hangzik, de a magyarok az osztrák televízió esti híreiből tudták a két dolgot összerakni. Engem még kerestek a határsávban, mert leráztam a.követőket. Az autómat megtalálták, de a berepülést nem hozták kapcsolatba velem.

A pápai hatóságok sem tudtak a gép leszállásáról?
Nem, mert a radar nem észlelte. Azt meg bekalkuláltuk, hogy hajnalban a szolgálatos kiskatona álmos, s mire reagál, és telefonálni próbál, mi addig eltűnünk, így is történt. Ez később benne volt a periratokban. Alighogy lihegve jelentette, hogy berepült egy osztrák gép, máris hozzá kellett tennie: jaj, ki is szállt!

És az osztrákok?
Ők se vették észre. Se azt, hogy a gép kirepült, se azt, hogy mi megérkeztünk. Fölvertük a rendőröket, hogy itt vagyunk, de elküldték, hogy ilyen korán ne zavarjuk őket.

Aztán hogy alakult Ausztriában a sorsod?
Folytatni akartam az orvosi egyetemet, de elment tőle a kedvem. Más érdeklődési köreim lettek, hogy a nyugat kitárult. Elvégeztem egy gyorstalpaló gépészmérnöki és műanyag-technikai college-ot. Mire elvégeztem, zajlott a Biafra-háború. Kerestek valakit, aki lemenne Biafrába kórházakat, iskolákat szervezni, támogatni, az osztrák segélyeket a megfelelő helyre juttatni. '68 vége felé jelentkeztem egy ilyen misszióra. Volt egy barátom, akivel együtt jártunk az orvosira, ő az anatómiai tudományok professzora lett. Bujumburában.

Ez úgy hangzik, mint egy Rejtő-könyv helyneve.
Pedig létezik, Burundi fővárosa. Vékonypénzű gyerek lévén, nagyon jó alkalom volt számomra, hogy a barátomat, akiről azt hittem, egyhamar nem látom, meglátogassam. Így kerültem közelebbi érintkezésbe Afrikával. Akkor megfogadtam, hogy ez az első és utolsó afrikai utam.

Miért utolsó? Veszélyes volt?
Főleg Közép- és Nyugat-Afrika egy ilyen frissensült, amatőr kalandornak eléggé mellbevágó volt. Az egészségügyi körülmények, az étel, a hotel, plusz az emberélet labilitása. Három napon át ugyanazon az úton, ugyanazokat a hullákat átlépni, eléggé letaglózza az embert. Később sok mindent megszoktam.

Afrikából tényleg többnyire az óriási éhínség hírei jutnak el hozzánk, meg az, hogy ott nem sokat ér az emberélet.
Az éhezést nem vettem annyira észre, mint azt, hogy az emberi élet tényleg nem ér sokat. De ez a mai napig így van, nem csak Afrikában, másutt is.

Az első afrikai utat mikor követte újabb?
Úgy adta a sors, hogy előbb elkerültem Perzsiába, Iránba. Véletlenül pont egy olyan helyre, ahonnan egy Khomeini nevű úr származott. Teherántól délre, Iszfahán környékén, még a sah idejében meg akartuk váltani a világot. Zölddé akartuk változtatni a sivatagot. Ehhez hasonló bohó elképzelésekkel megrakottan, hét évet töltöttem Perzsiában, közben persze csavarogtunk is a környező országokban is.

Konkrétan mit akartatok csinálni?
Félig-meddig fantaszta dolognak tűnt a projektünk. Be akartuk bizonyítani, hogy a sivatagban is ugyanúgy lehet élni, termeszteni gabonát, füvet növelni, mint máshol.

Csak pénz kell hozzá?
Összekoldultunk mindenhonnan segítséget, sőt, ami saját pénzem lett addigra, azt is mind ebbe a kalandba fektettem.

És kiderült. hogy nem lehet a sivatagot termővé tenni?
Az ellenkezője derült ki. Egy formaldehid habbal operáltunk, aminek a 90-95 százaléka nyitott cellákból áll, majdnem olyan, mint a szivacs. Bizonyos mélységbe beépítve a földbe, mindenféle sókkal, nyomelemekkel stb. dúsítva, pontosan dimenzionálva, eredményes volt a kísérletünk. Azonban keresztülhúzta a számításainkat Khomeini reneszánsz mozgalma. Még az ajatollah idejében is visszamentem Perzsiába, próbáltam valahogy életben tartani a projektet, de amikor aztán elkezdődött az Öböl-háború, végleg feladtam. Khomeinben, a kis gyárunkban, amit mi építettünk, babot tároltak, a gépek eltűntek, temetőszaga volt az egésznek.

Újra kellett tehát kezdeni valamit.
Életemben már többször indultam nulláról. Nem volt újdonság. Időközben kapcsolatban maradtam Afrikával, főleg Nigériával. De voltam összevissza mindenfelé, szabványutakon: Amerikában, Kanadában. Egyik helyen se akartam maradni.

Afrika számunkra csak egy egzotikus világrész. Annak, aki már ismeri, mi benne az érdekes?
Talán az, hogy ott nagyon sok ember lakik. Ezt nem úgy kell érteni, hogy magas a lélekszám, hanem úgy, hogy ott még ember az ember. Sokkal több ember szaladgál az utcán vagy az őserdőben, mint a mi modern, civilizált világunkban.

Úgy fogadják az európait, mint aki jó szándékkal megy oda?
Az afrikaiaknak, mivel közelebb vannak a természethez, van bizonyos megérzésük. Azt hiszem, ők szél ellen is inkább megérzik, hogy ki a jó és ki a rossz, nem mint mi itt, Európában.

Az iráni kudarc után mi volt a következő lépésed?
Újabb képesítést szereztem. A mai napig ez lett a hobbim, ez tölti ki az időmet: szoció-ökonómiának lehetne nevezni. Fából vaskarika, ugyanolyan haszontalan, mint medicinát vagy teológiát tanulni, erre később ott jöttem rá.

És ebből, ha ilyen haszontalan, meg lehet élni?
Nem. Az embernek időnként be kell nyúlnia a zsebébe.

Akkor ott kell is lennie valaminek. Honnan van?
A pénzt az ember többnyíre örökli, vagy szerezte valamilyen illegális formában, vagy megdolgozott érte. Nekem az első nem műfajom, a második nem tetszett, úgyhogy dolgoznom kellett. Keményen.

Mivel sikerült talpra állnod anyagilag?
Az én bevételi forrásom az, hogy az őserdőben távvezetékeket építünk, Nyugat-Afrikában transzformátorállomásokat és magasfeszültségű vezetékeket telepítünk. Ebbe is beletanultam. Ebből van a napi kenyérre való és az, ami a hobbira kell.

Ránézésre senki se mondaná, hogy Afrikában töltöd életed egy részét. Úgy képzelnénk hogy különféle jelek viselik Szeremley Huba testén a „vad" kontinens nyomát.
Tudnék azért jeleket mutatni, törött nyakcsigolyáktól kezdve a forradásos lábcsontokig, mély sebek, sérülések nyomáig. De nem az a lényeg, hogy ott kalandos lenne az élet. Európában talán sokkal kalandosabb. Afrikában minden sokkal jobban le van egyszerűsítve. Ez az életmód főleg bizonyos lemondásokkal jár. Nemcsak a televízió, a színház, a mozi, a rendszeres újságok hiányoznak, de még az étel, ital, gyógyszer is, sőt nélkülözés is felléphet. Afrikában bizonyos helyeken, főleg ott, ahol mi is sokat dolgozunk, így van. És van egy másik nagy probléma, sajnos, a most fölébredt nacionalista vagy törzsi villongások.

Ott se lehet szabadulni az európai átoktól?
Nem is tudom, hogy európai átok-e ez? Talán az istenek átkának lehetne nevezni.

A veszélyes törzsi villongások közepette mennyire használható a szoció-ökonómiai felkészültséged?
Ezt valójában nem tudom, annál is inkább, mivel ezeknek az ellentéteknek vallási hátterük is van, de az tény, hogy nem lehet megszökni a sors, a gondviselés vagy az istenek játékától. Az időm nagy részét ilyen jellegű dolgokra fordítom. Egy nagy emberkísérletet végzek, ott lenn. Remélem senki se érti félre. Nem szó szerint értendő, de emberkísérleti laboratóriumom van. Ez egy 1300 családnyi - átlagban 8-10 tagú - kisebb kísérleti telep.

Mi a kísérlet célja?
A szociális tényezők gyűjtése. Egy tanulmány megírása is.

Nemzetközi támogatásotok van? Segít az ENSZ?
Az ENSZ direktben nem. Inkább azokhoz a szervezetekhez fordultam, amelyek közvetlenül konfrontálódnak ilyesmivel. Megpróbáltunk az ADEB-bel (African Developpment Bank) közösen dolgozni. Ez tulajdonképpen egy rehabilitációs program vagy modell. Arról szól, hogy miképpen lehet bűnöző egyedekből újból a társadalom számára hasznos tagokat formálni.

A kísérlet szerint lehet?
Ez az 1300, bűnözői háttérrel, előélettel rendelkező család saját akaratából csatlakozott hozzánk.

És nem tekintenek úgy rátok, fehér emberekre, mint kívülállókra, akiknek semmi közük az egészhez?
Nem. Ezért mondtam azt, hogy ott ember az ember. Ő veled vigad, veled sír, szenved. Ezt itt, Európában, sajnos már egyre kevesebb helyen lehet tapasztalni. Közben a kísérleteimet elkomplikáltam azzal, hogy nemcsak egyszerűen csak bűnözőkkel foglalkozom, hanem a törzsi hovatartozást se vettem figyelembe, sőt még vallási válogatás se volt. Nigériában 286 törzs van. A nyelvük is teljesen különböző.

A telepen mi a közös nyelv?
Ez a telep egy kisebbfajta Bábel. De mindenki megérti a másikat. Hosszú, nehéz időszak után végre oda jutottunk, hogy már nem szükséges éjjel-nappal ott lennem velük, hosszabb ideig is hiányozhatom, elég, ha telefonon beszélünk.

Úgy képzelem, hogy érzelmileg is kellett kötődnöd a programhoz.
Ha érzelmileg egy ilyesmi nem fontos az ember számára, akkor jobb, ha hozzá se kezd. Mert azért ott is voltak intrikák. A helyi hatóságok nem nézték jó szemmel. Az ENSZ-nek is van egy hasonló programja, ennek én konkurenciát jelentettem, próbálták az életemet megkeseríteni.

Miközben nem adtad fel az osztrák állampolgárságodat se.
Én azt várom, hogy mikor válik lehetővé a világállampolgárság. Ez lenne az igazi. Egyébként a családom jelentős része Ausztriában él. Ott lenn az iskola, az egyetem problémája megoldatlan. A gyerekek elérték azt a kort, amikor haza kellett menniük egyetemre.

Az ismerőseidtől azt hallom, hogy van egy afrikai örökbe fogadott gyereked is.
Nem tudom, hogy örökbe fogadásnak lehet-e nevezni. Afrikában ez másképp van. Ha tényleg ott akarsz élni, legjobb, ha a személyzettől kezdve mindenkit azonnal örökbe fogadsz. Így tényleg megengedheted magadnak, mint én, hogy eljöjj onnan és lakásod ajtaja ne legyen kulcsra zárva. Ez nem vicc.

Nem tűnik el semmi?
Apróságok biztosan eltűnnek időnként. Egy kis cukor, vagy csokoládé, ilyesmik. De sokkal nagyobb biztonságban érzem magam ott, az emberevők között, mint itthon Európában.

Az emberevőket szó szerint kell értenünk?
Európában igen. Itt nagyon sok emberevővel találkoztam. Afrikában még nem.

Azt is mondták, hogy Ausztriába kellett menekítened egy bennszülött fiatalembert, mert ott veszélyben volt az élete.
Ez így megint nem igaz. És ez is csodálatos Afrikában. Otthon apám úgynevezett népellenes cselekedete miatt, osztályidegenként hetedíziglen megbélyegezték családunk föl- és lemenő ágát. Én X-esként ebben nőttem fel. Ennek a bizonyos gyereknek az édesapja egy régi jó barátom, aki a háború utáni Biafrában, a világ akkori talán leggazdagabb államának lett a kormányzója, az olaj-bumm idején. De mivel a mai katonai diktatúrával politikailag nem értett egyet és ehhez vallási problémák is hozzáadódtak, halálra ítélték. Annak ellenére, hogy ő lett 100 millió embernek, vagy feleannyinak az l-es számú ellensége, a feleségének, gyermekeinek nem lett semmi olyan bántódása, mint hasonló esetben volt ez Magyarországon vagy Európa más államaiban. Ott ebből a szempontból is sokkal humánusabbak. Merem ezt állítani, mert én a per előtt, alatt és után is az ő házukban laktam. Egyszer volt házkutatás, de azon túl a házat nem figyelték, a család levelezését nem lesték vagy ilyesmik. Szabadon utazhattak ki-be, nem volt probléma.

Szeremley Huba hazatért

Végül is, te, hol vagy otthon?
Ez nagyon nehéz kérdés. Úgy látszik, van egy magyar átok. A jelek szerint végleg hazatelepültem Magyarországra. Valamikor a Balatontól indultam, ott nőttem fel. Minden, ami gyerekkoromhoz tartozik, beleértve a kitelepítést, meghurcoltatást, apám elfogatását, mind oda köt. Most hazaértem és előbb-utóbb nem szeretnék semmi mást, csak szőlősgazda lenni.

Így ez az erdélyi utad is természetesen jön be a képbe.
Az erdélyi út régi programom. Családi kapcsolat is fűződik hozzá. Első feleségem szépanyjáéknál volt a világosi fegyverletétel. Szegről-végről Görgei retyerutyák is vagyunk. Sajnos eddig mindig nagyon távol voltam. Sokáig Afrika vagy Dél-Amerika könnyebben elérhető volt.

Itt másfajta tapasztalat érhetett.
Igen. Afrikában bármilyen szegény is egy falu, ott van élet, lüktet valami. Itt meg az volt az érzésem, hogy minden agonizál valahogy. Sötét falvak, a szekéren csak öregek ülnek. Ez mellbe vágott.

Már annyi ötletet kiviteleztél a világban. Itt is elkelne a segítség.
A segítséget nem kívülről kellene várni. Nemegyszer azért véreztünk el, mert kívülről vártuk a támogatást. A külső segítséget áhítozni nagyon kényelmes álláspont.

Csalódást vélek kihallani a hangodból. Csalódás érhet Magyarországon is?
Már ért is. A minimális elvárásokon ott is fennakadtunk. Mocsaras, ingoványos ország továbbra is. Újra kezdtem pakolgatni a bőröndömet.

Megmarad Afrika?
Be akarom fejezni, amit elkezdtünk. Ott a semmiből a rablókkal, gyilkosokkal fölhoztunk egy olyan kis közösséget, amelyben a víztől a villanyig, az iskoláig, a kórházig mindent saját magunk oldottunk meg, külső segítség nélkül. Teremtettünk magunknak munkahelyet, irodát, gyárat, lakóházat, templomot.

Minden keserű tapasztalatod ellenére úgy véled, lehet bízni az emberekben?
Azokban az emberekben, akik nem eléggé civilizáltak.

(1994. május)

[Forrás: Nagy Miklós Kund: Míg a magnó összekapcsolt... Interjúk, beszélgetések. Pallas-Akadémia Kiadó, 2006]

ROBERT GRAVES: Hegymászó évadunk

A Snowdon

George Mallory többet is tett értem, nemcsak könyveket adott kölcsön: az iskolai vakációkon magával vitt hegyet mászni a Snowdon-ra. 

Harlechi hálószobám ablakából nagyon jól ismertem a Snowdont. Távoli fehér hósapkája tavaszonként megejtő dicsfénybe borította az egész tájat. Amikor először mentem George-dzsal a Snowdonra, a Quellin-tó partján szálltunk meg, a Snowdon Ranger szállóban. Január volt, a hegyet hó borította. Sziklát keveset másztunk, de kötéllel és jégcsákánnyal fölkapaszkodtunk néhány jó, havas lejtőn. Emlékszem, amikor egyszer fölmásztunk a csúcsra. Az ottani menedékháznak az előző éjjel a szélvihar elvitte a tetejét, így a kelta sír kőhalma mellett ültünk le, és karlsbadi szilvát meg kenőmájas szendvicseket eszegettünk.Velünk volt Geoffrey Keynes is, a  Nonesuch Blake-kiadás szerkesztője. Ő meg George, aki hegymászás közben mindig valósággal megrészegedett az izgalomtól, köveket szedett fel a kőhalomról, és addig hajigálta a menedékház kéményét, amíg az is a tető romjai közé dőlt. 

George még ma is az alpinizmus történetének három-négy legjobb sziklamászója közé számít. Amikor először ment az Alpokba, olyan látványos haditetteket hajtott végre, hogy azt hittük, nem éli túl a hegymászó évadot. Utána sem hagyta el soha szinte esztelen merészsége, és mindent tudott, amit csak az alpinizmus technikájáról tudni lehet. Mindig tökéletes biztonságban éreztem magam vele a kötélen. George tüzérhadnagyként csinálta végig a háborút, mégis ép idegrendszerrel szerelt le – mert amikor szabadságon volt, sziklát mászott. Mire véget ért a háború, George jobban szerette a hegyeket, mint valaha. Öt év múlva halt meg a Mount Everesten. Senki sem tudja, hogy Irvine meg ő megmászták-e az utolsó ötszáz yardot, vagy visszafordultak, vagy hogy mi történt; de aki valaha is együtt mászott George-dzsal, meg van róla győződve, hogy feljutott a csúcsra, de lelkesedésében annyira meghajszolta magát, hogy a leereszkedéshez már nem maradt elég ereje. 
A haláláról szóló újságbeszámolóban nem említették meg, hogy Winchesterben, iskolás korában kezdett hegyet mászni, a gyönge szívét akarta erősíteni vele. Elmesélte, hogy Winchesterben olyan boldogtalan volt, hogy egyszer meg is szökött: semmit nem vitt magával, csak szeretett matematikakönyveit. George hírnevének másik alapja, hogy ő írta meg James Boswell első modern életrajzát. Csak fecsérelte az életét Charterhouse-ban, ahol, legalábbis az én időmben, a fiúk általában lenézték, mert nemcsak fegyelmezni nem tudott, de a futball és a krikett sem érdekelte. Barátilag próbálta kezelni az osztályát, ami zavarba hozta a fiúkat, és sértette is őket, hiszen az iskolai hagyomány szerint a diákok és a tanárok között kötelező a titkos háborúság. Ha tanárról volt szó, nem tartottuk szégyennek a csalást, a hazugságot vagy a becsapást sem, bár az iskolatársunkkal ugyanígy bánni erkölcstelen lett volna.

Mallory és társai

George a felügyelő tanárokkal is szembekerült, mert nem volt hajlandó elfogadni ezt a hadiállapotot, és amikor csak lehetett, barátkozott a fiúkkal. Amikor véletlenül gyors egymásutánban két olyan ház felügyelő tanára is meghalt, akik barátságtalanok voltak hozzá, így tréfálkozott: „Látod, Robert, hogy futnak meg előlem az ellenségeim!" Mindig keresztnevén szólítottam, akárcsak három-négy másik fiú is. A méltóságnak ez a hiánya a legtöbb fiú és minden tanár szemében valóságos bélyeg volt. Visszás helyzete nagyon megviselte, de mindig sikerült négy-öt fiút találnia, akik, akárcsak ő, nem találták helyüket, összebarátkozott velük, és elviselhetővé tette számukra az életet.
Utolsó Everest-expedíciója előtt elhatározta, hogy otthagyja Charterhouse-t, és Cambridge-ben vállalt munkát a Munkásoktatási Szövetségben; belefáradt, hogy gentlemanségre tanítsa a gentlemaneket. 

Egy évadot töltöttem George-dzsal meg egy csomó más hegymászóval a Snowdonon, a Pen-y-Pass szállóban, 1914 tavaszán. Ezúttal igazi sziklaszirteket másztunk meg, és abban a szerencsében volt részem, hogy együtt mászhattam George-dzsal, H. E. L. Porterrel (az ismert, kitűnő alpinistával), Kitty O'Briennel és bátyjával,Conor O'Briennel, aki később híres világkörüli utazást tett egy nevetségesen kicsiny hajón. Conor, mint elmesélte, főleg a gyenge idegeit akarta gyógyítani a sziklamászással. Roppant izgalomba jött, valahányszor valami kis akadály fölmerült, és rendszerint sivító magasságokba emelkedett a hangja. Kitty így szokta pirongatni:

„Ach, Conor drágám, legyen már egy kis eszed!" – mire Conor bocsánatot kért. Tengerész létére mezítláb mászott. Mászás közben az embernek gyakran a teljes testsúlyát néhány lábujjával kell megtartania – de kemény bakancsba bújtatott lábujjakkal. Conor azt állította, hogy meztelen lábujjait jobban meg tudja vetni a repedésekben, mint a bakancsot.
A legtiszteltebb ember Geoffrey Young volt köztünk: tanár Etonban és az Alpinista Klub elnöke. Négy legjobb barátja mind sziklamászás közben halt meg, ebből is látszik, hogy ő maga milyen rendkívüli gonddal vigyázott mindig magára. Ez a gondosság nemcsak a mászás előkészületeiben nyilvánult meg – szálról szálra, alaposan végigvizsgálta a mászókötelet, ügyelt a bakancs szögeire és a hátizsákjaki egyensúlyozott terhelésére —, a sziklán is roppant óvatos volt. Minden mozdulatot lépésről lépésre előre végiggondolt, mintha sakkfeladványt fejtene. Ha a következő kapaszkodót történetesen nem tudta volna egészen elérni, hogyha a következő lábtámasz csak egy kicsit is bizonytalannak tűnt, megállt, hogy kieszeljen valami biztonságos módot, amellyel meg lehet kerülni a nehézséget. George néha türelmetlenkedett, de Geoffrey sosem hagyta magát siettetni. Alacsony termete hátrányára volt, nem tudott olyan magasra nyúlni, mint mások. Bár nem volt olyan ruganyos testű és kitűnő kapaszkodó, mint Porter, és olyan kápráztatóan leleményes és vakmerő sem, mint George, tökéletes alpinista volt, és még ma is az, méghozzá annak ellenére, hogy az olasz fronton egy vöröskeresztes egységnél elveszítette a fél lábát. Most műlábbal mászik, és nemrég ő írta meg az alpinizmus egyetlen megbízható tankönyvét. Nagyon büszke voltam rá, hogy egyazon kötélen mászhatok GeoffreyYounggal, és amikor egy szép napon azt mondta nekem: „Robert, neked van a legjobb természetes egyensúlyérzéked, amit valaha alpinistánál láttam" – bókjának sokkal jobban örültem, mintha akár a Koszorús Költő dicsért volna meg, hogy az enyémhez fogható ritmusérzékkel fiatal költőnél még nem találkozott. 
Kétségkívül jó az egyensúlyérzékem. Egyszer Svájcban ez mentett meg attól, hogy kitörjem a lábamat, esetleg mind a kettőt. Anyánk az 1913/14-es karácsonyi vakációra vitt minket oda, színleg a téli sport kedvéért, valójában azért, mert úgy gondolta, alkalmat kell teremteni a nővéreim meg a húgaim számára, hogy kedves és jómódú fiatalemberekkel ismerkedhessenek meg. Körülbelül harmadik napja síeltem, amikor Champéryből, ahol megszálltunk, és ahol túl puha volt a hó, fölmentem a vagy ezer lábbal magasabban lévő Morgins'ba, ahol a hó olyan volt, akár a porcukor. Találtam egy jéggé fagyasztott bobpályát, és anélkül, hogy meggondoltam volna, hogy sítalp nem való jégre, uzsgyi, elindultam rajta lefelé. Néhány yard után ijesztően nőni kezdett a sebességem, akkor jöttem rá megdöbbenve, hogy mi áll előttem. A pályának több, magas falakkal védett, éles kanyarja is volt, és ha nem akartam összetörni magam, hajlonganom kellett, teljes testsúlyommal egyensúlyozva. Amikor végül is épségben, sítalpaimon befutottam a célba, a sportklub egyik ijedt tisztviselője csúnyán leszidott, amiért épp az ő pályáján tettem kockára az életemet. Írtam akkoriban egy esszét az alpinizmusról, amelyben azt mondtam, hogy ehhez a sporthoz képest minden más sport unalmas. 

Mallory a  Mount Everesten

„Új mászóutakra, vagy régebbiek új variációira nem a versenyszellem készteti az embert, hanem csak azért csinálja, mert nagyszerű érzés megvetni lábunkat ott, ahol még soha senki nem járt előttünk. Csodálatos dolog társként együtt lenni ezekkel a különleges, kiválasztott emberekkel, akikben tökéletesen meg lehet bízni. A sziklamászás, ha az ember nem tartja be a szabályokat, egyike a legveszélyesebb sportoknak, de ha az ember tartja magát a szabályokhoz, nem kell hozzá vakmerőség. Ha a csoport minden tagja kellő erőben van, ha gondosan figyelik az időjárást, alaposan átvizsgálják a felszerelést, ha nem sietnek, nem aggályoskodnak, és nem bravúroskodnak, az alpinizmus jóval biztonságosabb, mint akár a rókavadászat. A vadászatnak ellenőrizhetetlen tényezői vannak: egy rejtett drót, lyukak, amelyekben a ló felbukhat, a ló megriadása vagy megbokrosodása. A sziklamászónak viszont csak a saját lábára, kezére, vállára, egyensúlyérzékére, távolságbecslésére van gondja."
Első sziklaszirtem a Cribyddysgel volt: ez afféle próbapálya kezdők számára. A kőgörgeteg fölött mintegy ötven lábnyira – ez a magasság sokkal ijesztőbb, mint ötszáz láb, mert a halál szinte ugyanolyan bizonyosnak, de sokkal közelebbinek látszik – van egy keskeny sziklapárkány, amely fölött kifelé hajlik a hegy, körülbelül olyan szélességben, mint egy átlagos szoba, ezen a szakaszon kell jobbról balra átkelni. Nem kínál kapaszkodót se a kéznek, se a lábnak. A lejtése, azt hiszem, körülbelül negyvenöt vagy ötven fokos lehet. Állva gördültünk keresztül rajta, bízva a súrlódás fenntartó erejében. Ezen átjutva úgy éreztem, hogy a többi már könnyű lesz. Ezt a mászóutat „A Csel"-nek nevezték. Az előző évadban Robert Trevelyan, a költő került ez elé a próba elé, de szerencsétlen módon lezuhant. Néhány lábnyi zuhanás után felhúzták a vezető jól kihorgonyzott kötelével, de az élmény elvette a kedvét a sziklamászástól, és Pen-y-Passban töltött ideje hátralévő részében már csak sétálgatott a környéken A kihorgonyzás azt jelenti, hogy a derekunkra csavart kötélből gyorsan hurkot kötünk egy kiugró sziklára, és úgy helyezzük el a testsúlyunkat, hogy ha az alattunk vagy fölöttünk lévő mászó le talál esni, a kihorgonyzás az egész társaságot megtartsa, nehogy mindnyájan lezuhanjunk. Az alpinista kötélnek a hossza egyharmadánál van a szakítópontja. Bármely adott időpontban mindig csak a mászócsapat egyik tagja mozog, a többiek kihorgonyozva várakoznak. A vezetőnek néha ötven-hatvan lábnyit kell fölfelé kapaszkodnia, amíg biztonságos horgonyzóhelyet talál, ahonnan neki lehet vágni a következő kapaszkodónak, így ha ő csúszik le, és nem tudja magát valahogyan lefékezni, több mint kétszer ennyit zuhan, mire fel lehet húzni. Még ugyanaznap egy látványos, de nem különösebben nehéz útra is elvittek a CribGochra. Egyik pontján egy pengeéles sziklafalat kerültünk meg. Valamikor lehasadt róla egy pillérszerű sziklatömb, műnyelven monolit. Felmásztunk a völgy felett ötszáz lábnyira meredező monolitra, aztán egyensúlyozgatva sorra megálltunk a tetején. A monolit csúcsáról egy hosszú, óvatos szökelléssel lehetett átjutni a sziklafalra, amelynek párkánya olyan keskeny volt, hogy az ember éppen meg tudta vetni a bakancsa orrát, de onnan aztán kényelmes kapaszkodó vezetett éppen olyan magasra, hogy könnyen fel lehetett róla húzódzkodni a következő párkányra. Emlékszem, ahogy George fölülről lekiabált nekem: „Vigyázz arra a lábtámaszra, Robert! Nehogy letörd a szélét, különben soha többé nem tud rajta senki fölmászni. Annak még legalább ötszázévig ki kell tartania!"

Veszélybe egyetlenegyszer kerültem. Porter elvitt a hegység egy félreeső részébe. A kapaszkodóutat, amelyet Szalag-ösvény és Harisnyakötő-átjáró néven ismertek,akkor már tíz év óta nem is próbálta senki megmászni. Körülbelül félúton fölfelé egy kürtőhöz értünk. A „kürtő" függőleges hasadék a sziklában, amely elég széles ahhoz, hogy az ember egész teste beleférjen, míg a „hasadékba" csak a bakancs fér be. A kürtőn az ember oldalozva mászik fel, a hátával meg a térdével kapaszkodva, de a hasadéknál szembe kell fordulnia a sziklával. Porter ötven lábbal fölöttem kapaszkodott fölfelé a kürtőben, és ugrott egyet, hogy elérjen a kezével egy kissé magasabban lévő kapaszkodót. Eközben kimozdított a helyéből egy kőrakást, amely megszorult a kürtőben. A kövek csörömpölve zuhantak lefelé, és egy krikettlabdánál is nagyobb kő úgy eltalált, hogy elveszítettem az eszméletemet. Szerencsére jól ki voltam horgonyozva, és Porter elérte a célpontját. A kötél megtartott, néhány másodperc múlva magamhoz tértem, és sikerült folytatnom a kapaszkodást. Pen-y-Passban ráérősen szoktunk reggelizni, aztán kifeküdtünk a napra egy kupa sörrel, és csak késő délelőtt indultunk el valamelyik csúcs felé. A Snowdon eszményi hegység az alpinisták számára: sziklái szilárdak és nem csúszósak. És mihelyt az ember fölért valamelyik sziklaszirt tetejére – ezer láb magasak is akadnak köztük, de valamelyik oldaláról mindegyiket meg lehet mászni –, mindig talál egy könnyű ösvényt, amin le lehet kocogni. 

Este, amikor visszamentünk a szállodába, belefeküdtünk a fürdőkádba, és áztattuk magunkat a forró vízben. Emlékszem, ahogy bámultam a testemet – kicsorbult körmeimet, felhorzsolt térdemet, a mászóizmok csomóját, amelyek már kezdtek kidagadni a lábfejemen —, és ehhez az új rendeltetéséhez mérten szinte gyönyörűnek láttam. A legszerencsétlenebb mászásom a Lliwedden esett, a legveszedelmesebb sziklacsúcson. Egy olyan ponton, amely a legnagyobb figyelemösszpontosítást igényelte, egy holló kezdett körözni a társaság fölött nagy ívben. Furcsa módon ettől elvesztettem a biztonságérzetem; az ember végtére is mindig csak fölfelé, lefelé vagy oldalvást mászik, a holló viszont mintha más mozgásdimenziókat sugallt volna — kísértésbe vitt, hogy eleresszem magam és kövessem...

Forrás: Robert Graves: Isten hozzád, Anglia! Európa, Budapest, 1979. Fordította Szilágyi Tibor, Tótfalusi István

ERDÉLYI ISTVÁN: Magyarok Dagesztán földjén

Kakas István

A szépséges Kaukázus északkeleti vidéke, ahol a füves sztyepp és a Kaszpi-tenger hullámai találkoznak a hegység peremével, néptörténeti és nyelvészeti szempontból talán az egyik legérdekesebb része Európa eme végvidékének. Ez a táj már elég régen magára vonta a magyar kutatók érdeklődését. De még jóval a történelem és néprajz iránt érdeklődők előtt elvetődtek oda magyarok, bár jóval azután, hogy egy francia tollából Európa már a XV. század derekán tudomást szerzett a Kaukázus és azon belül Dagesztán népeiről.

Dagesztán hegyeit — igaz, hogy a Kaszpi-tenger felől nézve — a magyarok közül talán Zalánkeményi Kakas István, neves erdélyi diplomata pillantotta meg először, aki Habsburg Rudolf császár és magyar király megbízatásából erre vette útját 1603 tavaszán, miután Borisz Godunov orosz cár engedélyének birtokában Asztrahányból elindult Perzsia felé. Mint Tardy Lajos feldolgozásából megtudjuk, Kakas István azonban rövidesen elhunyt a perzsa parton, és csupán titkára érkezett vissza dolga végeztével Európába.

A következő magyar, aki Dagesztán földjére már tényleg rá is tette a lábát, több mint egy évszázad leforgása után adott hírt a Szulak folyó partjáról, ahol egykor az orosz—dagesztáni határ húzódott. Itt, a szulaki erődben szolgált huszártisztként a szikszói származású Turkai Sámuel, akinek Asztrahányból 1725-ben hazaküldött levelét még a múlt század végén közzétette Munkácsi Bernát a néprajzi szakirodalom hasábjain. A levelet egyébként Farkas Máté, egy tatár fogságból megszökött magyar vitte el Magyarországba. Turkai Sámuel 1716-ban ment ki Moldván át Oroszországba, és a Kuma menti Madzsar, az elpusztult középkori város romjait is felkereste (melyről úgy vélték, hogy magyar eredetű a neve, és talán lakói is azok lehettek) a Kaukázus előterében, sőt a Krím-félszigeten is járt, ahol hét magyar falut talált... Ám levelében Dagesztánról részletesen nem írt a hazaiaknak.

Egy derbecti várostörténész még arról is tudósít (Boros János tette közzé nemrégen adatait Kaukázusról szóló könyvében), hogy „Turkul őrnagyot" — ez Turkai Sámuel lehetett — Asztrahányból Derbentbe vezényelték, hogy megalapozza ott a bortermelést. További sorsáról nem tudunk.

Dagesztán ősi múltja nem ok nélkül izgatja a magyar kutatókat. Ugyanis ezen a földön állt valaha két kazár főváros, Szemender és Balangar (Belendzser), - annak a Kazár Kaganátusnak a városai, melyhez őseink a honfoglalás előtt szoros politikai és gazdasági szálakkal kapcsolódtak, egyes kutatók véleménye szerint majd kétszáz esztendőn keresztül. Mindenesetre a kazár hatás jelentős volt, és a Kaganátusból kiszakadt és a honfoglaláskor csatlakozott három kavar törzs a Kárpát-medencében telepedett le. Ám izgalmas Dagesztán múltja a magyar honfoglalást megelőző avarok miatt is, akiknek népnevét egyesek a kaukázusi avarok (saját nevükön maarulal) nevében vélik felfedezni, jóllehet népi kapcsolatról nem lehet ebben az esetben szó, amint arra híres tudósunk és utazónk Jerney János már 1829-ben — igen helyesen — rámutatott.

Zichy Jenő gróf és Vámbéry Ármin
(ülő sorban jobbról a második) kísérőikkel, 1864 

Részben az erdélyi születésű Bayer Frigyes geológus és régész nyomain járva, a múlt század kilencvenes éveiben Zichy Jenő gróf vezetett Dagesztán földjére is expedíciót, miközben Grúziában saját családja őseinek rokonait vélte megtalálni. Több éves kutató útjainak anyagát pompás kötetek egész sorában tette közzé munkatársaival, Posta Béla régésszel és Jankó János etnográfussal. Az utóbbi ugyan a helyszínen nem járt, de mintaszerű szorgalommal rágta át magát a szakirodalmon, és rendszerezte Zichyék hatalmas gyűjteményét. írásában igen jó jellemzést adott a Kaukázus népeiről, ezen belül Dagesztán tarka etnikai képéről. Ez volt az első tudományos leírás, melyet magyar nyelven erre a vidékre vonatkozóan néprajzi szempontból összeállítottak. Sajnos a nagyközönség a drága és ritka könyvsorozathoz nemigen juthatott hozzá, és így inkább Csudáky Bertalan XX. század eleji könyvecskéjére volt utalva (megjelent Budapesten 1907-ben), aki Dagesztán földjéről és népéről vajmi kevés jót és igazat tudott csak írni.

Számvetésünk nem volna még megközelítőleg sem teljes, ha nem szólnánk a híres alpinista és utazó Déchy Mór nagyszabású kaukázusi expedícióinak dagesztáni vonatkozásairól. Déchy, mint a magashegység megszállottja, főleg Dagesztán hegyvidékéről írt hatalmas kötetekre terjedő útleírásaiban, amelyekben a vele együtt utazó és dolgozó Hollós László botanikus és Papp Károly geológus eredményeit is közreadta. Egyébként maga Hollós is jelentetett meg útjukról 1899-ben egy kis könyvecskét Kecskeméten. Déchy először 1886-ban, majd pedig 1898-ban járt odakint. Először a csecsének földje felől érkezett.

A népek és nyelvek sokasága őt is lenyűgözte. Elsőnek a lezgeket említi, mint az egyik legnagyobb lélekszámú dagesztáni népet, majd Andiban és Botlichban járva azok hasonnevű nyelveiről is megemlékezik könyveiben. Felkeresve Hunzahot, az avar fejedelemség egykori fővárosát, illetve erődjét, a duna-meden-cei, hasonló kihalt avarokról megjegyzi, hogy a két nép nem volt rokon. A kaukázusi avarok jelenleg közel négyszázezren vannak.

1898-ban Déchy Belső-Dagesztán ormait utazta és járta végig, Botlich felől indulva el, át a kétezer méter magasságot messze túlhaladó hágók során, a didoi nyelvet beszélők falvaiba. Könyvei jeleskednek a saját maga által készített szebbnél szebb felvételekkel, amelyek részben néprajzi érdekességűek is. Ma már ritkaságszámba menő néprajzi felvételsorozatot hozott magával a Zichy Jenő-féle expedíció is, amely többek között szintén felkereste Hunzah és Gunib településeket. A (közöletlen) felvételek a Néprajzi Múzeumba kerültek. Jankó János Dagesztán területén negyvenkilenc népről tudósít. A lezgeken belül azonban tizenötféle nyelvről beszél. A mai kutatás ezek számát tízre teszi, de a dagesztáni helyi nyelvek száma több mint harmincra rúg, ha nem számítjuk az azerbajdzsániakat, ukránokat vagy oroszokat.

A Gobi-sivatagban mongolok tanítják íjazni Zichy grófot

De hát mi is az oka Dagesztán különös népi-nyelvi tarkaságának? A kutatók jelentős része földrajzi tényezővel, a terület erős tagoltságával ad erre feleletet: az elzárt völgyekben, teraszokon az egyes népcsoportok elszigetelődtek, nyelveik is eltávolodtak így egymástól. Azonban, amint ezt elsősorban Aglarov Mamajhan neves dagesztáni etnográfus nyomán elmondhatjuk, a kis települések nem mindig fekszenek „elzárt" völgyekben, ellenkezőleg, hegyoldalakon, kisebb-nagyobb fontosságú utak mellett helyezkednek el, és hozzájuk régebben is jól járható hágókon át vezet az út. A nyelvi tarkaság oka szociális gazdasági, sőt politikai természetű. Minden egyes ilyen közösség később írásba lefektetett szokásjog alapján védte területi integritását, és egységét szolgálta saját külön nyelve is.

Az egyes településcsoportok, népek, egymás közötti érintkezéséhez közvetítő nyelvekre volt mindig szükség. Ilyen volt a régi időkben a perzsa, újabban ezt a célt is szolgálja az orosz. A dagesztáni emberek általában két-három nyelvet beszéltek mindig és beszélnek manapság is.

A hatvanas években végre újra sikerült magyar kutatóknak eljutni Dagesztán földjére. Megfordult ott Istvánovits Márton magyar etnográfus (aki Tbilisziben védte meg grúz nyelven írt kandidátusi disszertációját!). 1966-ban és 1969-ben magam is áttanulmányoztam Derbent, Mahacskala gazdag műemlékeit és múzeumait, majd 1972-ben háromtagú küldöttség tagjaként, melynek vezetője Czeglédy Károly filológus professzor volt, meglátogattam ismét Derbentet, és ugyanakkor megtekintettük Balangar kazár főváros romjait, melynek ásatását M. Magomedov, mahacskalai régész vezette a Szulak folyó partján. Ezen kívül a nemrég elhunyt V. Kotovics, régész vezetésével Mahacskala határában, Tarkiban, meg jóval délebbre, olyan romokat szemléltünk meg, melyek egyike a kazár kori Szemender város maradványa lehet. Küldöttségünk, beleértve Bartha Antal történészt, sok termékeny vitát folytatott a helyszíni tájékozódáskor. (...)

Forrás: Szovjet Irodalom, 1981 / 1. sz. 176-177. old.

HENRY DE MONFREID: Utazás Abesszíniában (3)

Vásár Addisz-Abbebában (illusztráció a könyvből)

A nap már magasan jár és szinte elviselhetetlen forrósággal tűz, bár nyolcszáz méter magasságban vagyunk.
Dél van, megérkeztünk Aisába. Nagy, fűvel benőtt, száraz síkság közepén áll. A távolban, az izzó levegőben, vulkanikus hegylánc violaszínű körvonalai vibrálnak.
Leszállunk, hogy a büfében fogyaszthassuk el a villásreggelit. Ilyenkor itt rendszeresen makarónit esznek gazellasülttel és ananászkonzervet.
Falu alakult az állomás körül. Kulik és arab kereskedők laknak a kőből épült, alacsony ajtajú, lapos tetejű kunyhóikban.
Déli irányban, Harrar és Dzsidzsiga felé, külön út épült a karavánoknak. Belföldi vajat, kecskebőrt és kecskeprémet szállítanak.
Szomáli négerek nagy tömege verődik össze a harmadosztátyú kocsi körül. Issza mészárosok sétálnak fel-alá közöttük, nagy kosárral a karjukon, tele sült kecskehússal és kiáltoznak: — Hilibé! Hilibé! (hús, hús). Ez az abesszin büfé.
Öreg, hennával festett vöröses szakállú arab lép hozzám. Megismert és most muzulmán nevemen szólít: Abd-el-Hainak. Húsz év óta nem látott. Emlékszik rám abból az időből, amikor saját hajómon jártam az arábiai partvidéket, a régi jó időkben, amikor még annyi legenda keletkezett. Találkozásunk bizonyosan felélénkíti és estére, vidám kat-rágás közben (izgatószert tartalmazó növény, amely a muzulmánok között éppen olyan elterjedt, mint a koka Peruban, a kóla Szenegáliában és az ópium Kínában) érdekfeszítő élményekkel szórakoztatja hallgatóit.
— Hogy megöregedtél, ó Abd-el-Hai!
Aki nem szokott hozzá az ilyen beszédhez, bizonyosan meglehetősen kellemetlennek találja ezt a bókot és erőltetett mosollyal, leleplezhetetlen bosszúsággal válaszol: — Te is megöregedtél, kedves barátom.
De ha az ember hozzászokott az ilyen beszédhez, ügyet sem vet rá. Mert a valóságban, az arabok, abesszinek és szomáliak szemében, ez a legnagyobb bók, annyit jelent, hogy sokat nyerünk bölcsességben és tiszteletreméltó külsőben. Gyenge vigasztalás ...
— És mit csinálsz itt? — kérdezem, mert mindenáron útját akarom vágni, hogy több bókot is mondjon tiszteletreméltó külsőmre.
—  Kereskedő vagyok, de mostanában azzal a gondolattal  foglalkozom,  hogy  rövidesen  távozom   innen. Legújabban jóformán semmi áru sem jut el idáig, mindent egyenesen Berberába és Zeilába visznek, az angol úton át. Nem olyan drága, mint a vasút és legalább nem kell megfizetni Dzsibutiban a tízszázalékos vámot sem, amit beszednek minden átszállított áru után.
Mindent  hűségesen  lefordítok fiatal barátomnak, akit minden érdekel.
—  De hogy lehet az, hogy az illetékes körök nem látják ennek a nagy vámnak a hátrányait? Hiszen egészen más irányba térítik a kereskedelmet. Attól tartok, hogy ha angol területen  az út elkészül és üzembe is helyezik, a bajt soha többé nem lehet helyrehozni.
—  Kedves barátom, higgye el, hogy Chapon-Baissac elkövetett minden tőle telhetőt. Tudja azt, hogy Dzsibuti francia gyarmat hét millió frankot fizet ki évente, egyedül a hivatalnokok fizetésére? 1925-ben  még csak másfélmilliót fizettek. Honnan akarja fedezni ezt a nagy különbséget?
—  Hét milliót? — kiált fel barátom, égnek emelt kézzel. — Hiszen Dzsibutinak alig ötszáz olyan lakosa van, aki egyáltalán tud adót fizetni. A többiek nagyrészt kulik. És a városon kívül  már csak sivatag van.
—  Inkább hagyjuk ezt. Úgyis állandóan felügyelőbizottság és országgyűlés tanulmányozza ezt a  kényes kérdést. De mi, mi csak szerény adófizetők vagyunk, a mi véleményünkre senki sem kíváncsi. Sőt ellenkezőleg, a panaszainkkal éppen azoknak lennénk hasznára, akik úgyis hasznot húznak ezekből a mesterkedésekből. A martírok glóriájával venné körül homlokukat, úgy állítaná be őket, mint a gyűlölködés és irigység áldozatait. Chapon-Baissac éppen ezeknek a panaszoknak  és szemrehányásoknak köszönheti  sérthetetlenségét. Tegnap azt mondta, hogy nem akar szélmalomharcot vívni. Nos, legokosabb, ha evvel a kérdéssel sem foglalkozik behatóbban, hiszen marad mindig éppen elég másegyéb... úgyis marad minden a régiben, mint ahogy eddig is volt.
Elálmosodtunk a villásreggelitől, aludni próbálunk. A kis vonat szabályos zakatolása elringat.
Beláthatatlan síkságon át haladunk, ahol a forgószél égigérő oszlopokban ragadja a magasba a sárgásvörös port. Délibáb tükröződik a messzeségben, gazellák menekülnek, a vonat felé fordítva fehér hátsó részüket. Óriási termeszboly tetején meztelen kis pásztor áll és vigyáz kecskéire. A szél erősödik, nagy homokfelhők szállnak a magasba és sűrű ködbe burkolják vonatunkat.
A mozdony szakadatlanul fütyül, lassítja futását. Megvadult teve szalad a sínek között, esze ágában sincs kitérni.. Hasztalanul próbálják megijeszteni. A mozdonyvezető felkapaszkodik a mozdony előrészére és széndarabokat dob feléje, ismeretlen kiáltásokat hallat a pásztorok nyelvén, de minden hiábavaló. Az ostoba állat egyre ott szalad előttünk, himbálódzó járásával.
Végre elérkezünk egy nomád táborhoz. Bizonyosan itt szoktak estére összegyülekezni az állatok, mert a teve végre valahára kitér előlünk és szabadon engedi az utat.
Most, ameddig csak a szem ellát, megszámlálhatatlan termeszboly borítja a síkságot, mint szénakazlak beláthatatlan nagyságú mezőn. Az esős időszakban, ez a sárgás fűvel borított steppe egyetlen tóvá alakul, amelyből ezek a bolyok kis szigetekként emelkednek ki. A termeszek ilyenkor a felső emeleteken élnek. A szárazság idején több mint két méternyire ássák le magukat a föld mélyébe, hogy megtalálják az életükhöz nélkülözhetetlen nedvességet.
Négy óra, elérkeztünk Elbához, az utolsó állomáshoz. Elhagyjuk a síkságot, előttünk Harrar hatalmas hegytömege kéklik. Olyan, mintha a sivatag fölé ágaskodna, amelyen dél óta robogunk. Annyira erős az emelkedés, hogy még egy mozdonyt kell a vonat elé kapcsolni. Különben nem győzné a húszkilométeres utat, ami hátravan még  Diré-Dauáig.
Amikor a vonalat építették, nem volt idejük ahhoz, hogy teljesen az előírott útirányhoz ragaszkodjanak. Nagyon fontos volt, hogy késedelem nélkül eljussanak Diré-Dauáig, nehogy bajok legyenek a szerződés körül.
Tehát harminchárom milliméteres emelkedéssel, a legrövidebb utat választották.
A nap lenyugodott, bozótos pusztaságon, igazi afrikai vidéken. Ernyősvirágú mimózabokrok. Minden fáról fűből szőtt fészkek csüngenek, százszínű madarak népesítik be az erdőket, a levegő friss, üdítő, valóságos újjászületés a tizenkét órai pokoli hőség után.
A távolban fények villódznak. A hegyek védelmében Diré-Daua villanylámpái világítanak. Ez az első modern város abesszin földön.
A mozdony kínlódva liheg az emelkedés utolsó kilométerein. Ez az út legmeredekebb szakasza. Mintha csak építője tudta volna, hogy az út befejezésének küszöbén, a gép is összeszedi minden erejét.
Szinte lépésben haladunk. Talán csak nem állunk meg?
A vasúti ellenőr, naturalizált sziriai, fölényesen néz körül és halljuk, amint vállát vonva suttogja:
—  Mint rendesen, kifogyott a szén! Takarékosság ürügyével, nem látják el elegendően a vonatokat és így legalább minden második esetben, nyílt pályán kell bevárni, míg szenet küldenek, hogy folytathassa  útját.
—  Ez is csak a gazdasági válságot bizonyítja.
—  Ugyan kérem! Sokkal okosabban tennék, ha azokon takarékoskodnának, akik megszedik magukat a válságon ... de végre, is, semmi közöm hozzá.
Szavaiból tisztán meg lehet érteni, milyen más lenne itt minden, ha ő lenne a vasúttársaság igazgatója.
A két mozdony lihegve pöfékel. Hosszú, elnyújtott kiáltások jelentik a közeledő megérkezést. Minden percben várom, hogy megállunk, mintha ez az utolsó megerőltetés egészen kimerítette volna a gép vérszegény éltetőerejét.
Ez a gyors forróégővi alkonyat órája, ez az óra, amikor az európaiak levetik trópusi sisakjaikat és különösebb óvatossági rendszabályok nélkül ki mernek lépni a házból. A lovasok ficánkolva vonulnak fel, hogy üdvözöljék a vonatnál ismerőseiket.
Végre is, a nagy falba vájt nyíláson át, a vonat belép a vámhivatal területére. A pályaudvar kétszáz méternyire van.
A szó szoros értelmében nagy tömeg nyüzsög a perronon. Egész Diré-Daua itt van. A katonák, khakiszínű egyenruhájukban, mezitláb, szivárványszínű szalaggal díszített sapkájukban, puskával a vállukon, sorfalat állnak.
—  Ki utazik tulajdonképen ezen a vonaton? — kit várnak? — kérdezi barátom. — Hiszen ez hivatalos fogadtatás.
—  Magát, kedves barátom vagy engem vagy akárkit, aki ezen a vonaton ül, de akkor is éppen ilyen ünnepélyesen vonulnak ki, ha a vonat üresen robog be az állomásra. Ez is egy kis szórakozás, célt ad a sétának a munka utáni szabad időben, a vacsora megszentelt órája előtt.
Vámvizsgálat. A poggyászokat összedobálják, felforgatják, átkutatják. A bőröndöket nem lehet lezárni, bármilyen kétségbeesetten is szorítják és végül is, az áldozat lemondóan vonul el, egy pár cipővel a kezében.
Bele kell törődni a változhatatlanba. Szerencsére, megpillantom Ato Makonent, a vámhivatal igazgatóját. Ő nem Európában nevelkedett, anyanyelvén kívül csak arabul beszél. Abessziniai ruhát visel és eszeágában sincs, hogy az európaiakat majmolja. De éppen ilyen távol áll tőle az idegenek gyűlölete, mert hiszen ez nagyrészt féltékenységből, sértett hiúságból és keserűségből származik. Ezt az érzést többnyire azok hozzák magukkal, akik Európában, de főleg Amerikában nevelkedtek.
Ato Makonen magával egyenlőnek tartja az európai embert, de belátja, hogy azért sokat lehet tőle tanulni. Értéke szerint becsül mindenkit, nagyon finom kritikai érzékkel. Engedékeny és türelmes velük szemben, nincs benne semmi megvetés irántuk. Csak a mosolyában tükröződik néha egy kis szánalom. De ez a mosoly is barátságossá változik, ha olyannal találkozik, akit őszintén becsül.
Bemutatom neki fiatal barátomat, máris int a vámtiszteknek és a vizsgálatnál senki sem nyúl csomagjainkhoz.
—  Úgy látom,   itt  sokkal  jobb viszonyban  van a vámhivatallal, mint Dzsibutiban.
— Bizonyos, hogy Ato Makonen minden tekintetben nagy bizalommal van irántam. Tudja, hogy őszintén nagyrabecsülöm és ösztönszerűen érzi, hogy ezzel a módszerrel legkönnyebben előzhet meg minden visszaélést. Egyeneslelkű, becsületes ember, aki méltányolja az adott szavat.
— Ismét ilyen elavult erkölcsi felfogás! Próbáljon ilyesmit találni Dzsibutiban!
Kifelé indulunk a pályaudvarról. Az autóm már vár, a gyáram vezetőségével. Itt a fiatal Marcel Kom, a szőke elszászi és Lippmann, aki derülten mosolyog koromfekete, arab szokás szerint vágott körszakállába. Az ő apja valamikor dzsibutii kormányzó volt. Ő is gyarmati állami szolgálatba lépett, de mint annyian mások, nem tudott összeférni Chapon-Baissac-kal és íme...
Mind a négyen, továbbá Ali, az Altair egykori kormányosa és az öreg Abdi, legöregebb emberem, felkapaszkodunk ötlóerős Citroenemre. Mert minél kisebb a kocsi, annál több utast tud szállítani.
A főúton megyünk, az odavalósiak tömegében, akik poggyászukkal megrakodva jönnek visszafelé a pályaudvarról.
Elhaladunk a kávéházak terraszai előtt, ahol görögök üldögélnek az örökkévalóságig, egy-egy pohár víz előtt. Azután az elegáns szálloda következik, a Bollolakosz szálló, ahol az addisz-abbebai utasok szoktak megszállni éjszakára, mert a vonat csak másnap reggel indul tovább. Verandáját futónövények és virágok borítják, a kertben narancsfák és szőlőlugasok. Elbűvölő látvánv annak, aki kissé lázasan, tele a sivatag porával, kiszáradt torokkal, égő szemmel érkezett meg az egésznapi utazás után.
Azután kétszáz méter széles homokos folyamágy, amely lezárja a számtalan kerttel illatosított európai városrészt.
A Citroen első sebességre kapcsolva, dühösen pöfékel, nagyokat zökken a kőgörgetegeken, mert itt nincs híd, hiszen a víz legfeljebb évente kétszer-háromszor, nagy viharok alkalmával tölti be a medret.
Előttünk kopár dombok és távolabb, a harrari fennsík magas falai. Túlsó lejtőjén Magala, a bennszülött város.
Itt már nincsenek kertek, csak lapos, földestetejű házacskák. Gyáram nagy épületei fehér foltok a kis viskók, között. Belépünk az udvarba. Mindent túlkiabál a kezdetleges motorok zakatolása, amelyek a város világítását szolgáltatják.
Fogadnom kell összes munkásaim üdvözlését. Nagyrészben szomáliak. Mindegyik kezet akar csókolni és mindegyik meg is teszi, a maga törzsének a szokása szerint.
Mindig megindít ezeknek az embereknek a bizalma, nyíltan kimutatott, együgyű szeretete a gazdájuk iránt. Máig megmaradt bennük a rabszolga alázatossága. Öntudatlanul is boldogok, hogy főnök és parancsoló áll felettük, aki olyan hozzájuk, akár az édesapjuk lenne, aki büntet, de meg is bocsát és megkíméli őket a kenyérgondoktól.
Már hosszú évek óta dolgoznak itt valamennyien, többen gyermekkorukban kerültek ide és kezem alatt tanulták meg a munkát. Ismerem mindegyiknek az élete folyását, a családi körülményeit, komolyan hallgatom végig az ezerféle együgyűséget, amely betölti életüket. Mert a csavarfogó, a kalapács.és a szenesvödör mellett is megőrizték régi egyéniségüket, továbbra is éppen olyanok maradtak, mint testvéreik, akikkel a sivatagban találkoztunk, lándzsájukra támaszkodva a nyáj felvert pora közepén.
Egyikük hozzám lép. Két bokáját vasgyűrű kapcsolja össze, olyan szorosan, hogy csak nagynehezen tud lépkedni. Ez Hamed, a kovács. Nemrégiben ő kovácsolta Ibn-al-Bahr kulcsait. Örökké adósságai vannak, ítt és máshol. Ravasz meséket, gyermekes kifogásokat eszel ki, hogy előleget kaphasson. Vasra kellett veretnem a gyárban, hogy megmentsem többi hitelezőjének a haragja elől.
Fiatal barátom csodálkozva bámulja a megláncolt embert, aki fogait kimutatva vigyorog és kezemet csókolgatja.
— Valóságos adósok börtöne, — magyarázom neki. — Ha a bíró törvényes ítélettel megállapítja, hogy a hitelező követelése csakugyan jogosult, akkor a hitelezőnek joga van adósát megláncolva tartani, mindaddig, amíg meg nem fizeti adósságát. De börtönbe nem szabad zárni az adóst és a láncot is olyan tágan kell hagyni, hogy járhasson-kelhessen a házban, sőt ki is mehessen az uccára. Ha az adós nem tudja magát felszabadítani, akkor kezest is állíthat, ki felelősséget vállal, hogy amennyiben eltűnnék vagy megszöknék, fizet helyette. Így azután visszakapja a szabadságát és addig koldul, míg összeszedi az adósságát.
Én is megtehettem volna, hogy az útjára engedem, mint valami kolduló barátot, de helyesebbnek tartom, ha munkaalkalmat adok neki. Napközben, egészen vidáman hordozza láncait, éjjelre pedig leszedetem. Mire már csaknem teljesen ledolgozta az adósságát, újabb előleget kér és ez így megy a végtelenségig. Nagyon elégedett ezzel a rendszerrel, mert így legalább imegvédelmezem többi hitelezőitől, akik felől akár éhen is halhatna. Ez így tart már teljes két esztendeje.
Barátom kezdi sejteni, milyen más jelentése van itt ugyanannak a szónak, mint odahaza Európában és milyen könnyen mondhatja itt az ember a legjobb szándékkal a legnagyobb, ostobaságot.
Az asztalt már megterítették a szőlőlugasban, amelyről súlyos fürtök csüngenek. Ez a második termés, mert itt a szőlő évente kétszer virágzik és érik.
Az állomáson, a poggyászlerakodás zűrzavarában, éppen csak hogy be tudtam mutatni Kornt és Lippmannt. Itt már kellemesebb alkalom van hozzá, a kertnek ebben a nyugalmas sarkában, a közeli hegyek felől leszálló friss levegőben. A vacsora barátságos, közvetlen hangulatban ér véget, mindenki fesztelen és őszinte.
Lippmann nagyon derék fiú. Harminchárom éves. Arcszíne sápadt. Nagy fekete szemének sötét ragyogása, mintha egy régi mór lovag csodálkozásával nézné a világot.
Apja Dzsibuti kormányzója volt 1924-ben. Erélyes és tisztánlátó ember. Egész családja gyarmati hivatalokban szolgált, ő maga mint helyettes ügyvivő kezdte francia szomáli földön. Ez lett volna az első lépcsője pályafutásának. De kitartó bátorsága, kalandvágya, egyszerre csak harcosabb helyre sodorta. Valami titokzatos atavizmus váratlanul napfényre hozta lelkéből a muzulmánt. Elvált fiatal feleségétől. Az asszony minden tekintetben kifogástalan volt, kedves, művelt,  ragaszkodó,  talán  túlságos gyengédségének és engedékenységének áldozata. Lippmannak semmi mentsége nem lehetett, minden komoly ember őt hibáztatta, de semmi sem használt. Mintha ellenállhatatlan áradat söpört volna végig egész múltján. Elragadta hozzátartozóitól a sivatag titokzatos vonzóereje, a zabolátlan, egyszerű népek vad életformái, lelkük nyugtalanító titokzatossága. Benszülött asszonyt vett feleségül, a muzulmánok itteni életmódja szerint élt, valami távol múlt visszhangjára hallgatva és mindenben alkalmazkodott környezetéhez. Az idevalósiak nagy megfigyelőtehetségükkel, biztos ösztönükre támaszkodva, nem a hitehagyottat látják benne, hanem a megtért, tékozló fiút. Nem nézik le életének kettősége miatt, mert érzik, hogy valamikor hozzájuk tartozott. Nem frengi, aki azt hiszi, hogy lesüllyed, amikor hozzájuk idomul, hanem igazán a hazatalált vezér. Talán a régi Arábia valamelyik hősének lelke él benne, abból az időből, amikor az arabok még a csillagokat imádták, azután hitetlenekben inkarnálódott, de de most végre visszatért az igazi hit bölcsőjéhez ...
Lippmann annakidején egészen rendkívüli befolyással volt az isszákra. Az őrség, amelyet Dikilben az ő parancsnoksága alá rendeltek, amelyet ő szervezett meg, valósággal vakon engedelmeskedett neki és akár a halálba is követték volna, habozás és gondolkozás nélkül.
De Chapon-Baissac nem használhatott ilyen embert, haszontalan irkafirkára és politikai intrikára épített rendszerében. Lippmann mindig kíméletlenül megmondta az igazságot, nem értett az udvaroncok hízelgéséhez.
1914-ben, a háborúban, gránátrobbanás következtében megsebesült és koponyalékelést kapott. Egyszer, amikor valami nézeteltérése támadt Chapon-Baissac-kal, a kormányzó ennek a sebesülésnek a rovására írta figyelmetlenségét. Szándékosan végsőkig ingerelte igazságtalan vádakkal, azután úgy tett, mintha megsajnálta volna hirtelen heves kitörését és mentegette magát, de véget vetett Lippmann karrierjének abban a pillanatban, amikor beszámíthatatlannak  jelentette  ki.
Szabadságot adott neki azzal a feltétellel, hogy a felügyelőbizottság érkezése előtt térjen vissza Franciaországba. Lippmann visszautasította és kijelentette, hogy megvárja a bizottságot. A kormányzó, egyetértésben Pauchois doktorral, aki mindenben a kívánságaihoz alkalmazkodott, most már közveszélyes őrültnek jelentette ki. Le akarták zárni, de előző estén egy bennszülött figyelmeztette. Megszökött és egyenesen hozzám jött. Azóta — két éve — mindig itt van.
Vállalkozásomat részben vezeti. Tudom, hogy értem akár az életét is odaadná, mint ahogyan kockára tette Franciaországért is a háború alatt, mint ahogy odaadta volna ezért a szegény, rövidlátó Chapon-Baissac-ért is, aki nem tudta őt megérteni.
Mellette a szőke Korn, huszonnyolc éve ellenére is, olyan, mint egy gyermek. Egy kicsit úgy van itt, mint a fiam. Az apja, bosszúálló és hevestermészetű ember, kitagadta. Sohasem tudta neki megbocsátani, hogy utánam jött Afrikába, amikor önkéntesi évét leszolgálta.
—  Úgy érzem itt magam, mintha nagy családba kerültem volna, — mondja új barátom. — Milyen más ez itt, mint a modern európai szervezetek!
— Az ország formálja ilyenre a kapcsolatunkat. Én sem akarok kiválni az összhangból. Itt, az ősi szokások világában, tökéletlen lenne bármelyik amerikai  szervezet. Azért futott itt zátonyra olyan sok vállalkozás, mert ezt sehogyan sem tudták megérteni...

Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932) Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs osztálya, Kelemen Katalin szíves hozzájárulásával.

HENRY DE MONFREID: Utazás Abesszíniában (2)

Dire-Dava állomása a dzsibutii vasútvonalon

Dzsibutiból csak kétszer hetenként indul személyszállító vonat. Ezeken a napokon is, csak egy-két személykocsit kapcsolnak a vonathoz, amely elsősorban árut szállít.
Másnap reggel indul vonat. Örülök, hogy csak egyetlen éjszakát kell töltenem Dzsibutiban. Itt, az én kis hajómon elfelejtem, hogy hol vagyok és a sötétkék égen ott látom Dél Keresztjét, változatlan örökkévalóságában.
A vonat hat óra harminckor indul, de már egy órával előbb a pályaudvaron kell lenni, hogy fel tudjuk rakni poggyászunkat a vonatra, anélkül, hogy megfizessük a túlzott poggyászdíjakat. Itteni rendszer szerint az utasnak nincs joga hozzá, hogy a vonatra felvigye poggyászát.
Fiatal barátom csodálkozik.
—  Hogyan!   Ezért a háromszázkilométeres útért ugyanannyit kell fizetnem, mint odahaza Franciaországban, kétszerekkora távolságért, a legkényelmesebb Pullmann-kocsiban és akkor még ahhoz sincs jogom, hogy magammal vigyem a poggyászomat? Olyan nagy feneket kerítenek a dolognak, mintha nem vonatra, hanem legalább is repülőgépre szállnánk.
—  Igen, itt ilyen szabályok vannak. De majd meglátja, hogy minden elrendeződik. Ne felejtse el, hogy olyan országba lép, ahol ugyancsak érteni kell a módját, hogyan lehet mindent elintézni.
A vonat pontosan indul. Lassan gördül végig a hosszú perron mellett, amelyen szorosan egymás hegyén-hátán alvók heverésznek, akiket még nem keltett fel a nap. Többnyire szomáliak és kulik. Az itteni perzselő éghajlat alatt, a ház csak teher, a csillagos ég alatt sokkal kellemesebb. Ezeknek az igénytelen, öntudatlanul boldog embereknek, tökéletesen elég egy kis mélyedés a homokban, hogy békében aludhassák végig az éjszakát. De azt mondják, hogy Chapon-Baissac véget akar vetni ennek a szokásnak, mert azt állítja, hogy méltatlan a jó közigazgatással megszervezett gyarmathoz. Megszünteti ezt a szabadban való táborozást,  amely  a nagy hőségben és az álom boldog öntudatlanságában, gyakran szemérmetlen látványhoz vezet. Azt akarja, hogy minden ilyen szegény ördögnek tető legyen a feje felett, mint ahogy IV. Henrik azt akarta, hogy vasárnap minden parasztnak tyúk főjjön a fazekában. Tehát egészen egyszerűen lezáratja őket, ezzel ismét eggyel megnöveli jótéteményeinek számát és előreviszi a kultúrát.
 Néhány kilométernyi út után, megkezdődik a bozótos afrikai pusztaság. A vasútvonal fekete sziklák összevisszasága között vezet, igazi ellenséges területek között. Dzsibuti lassanként eltávolodik, már csak kis fehér tárgy, amelyet valaki odatett a tengerpartra. Amíg odabenn voltunk a városban, nem láthattuk a tengert, de most egyre növekszik, egyre nagyobb területet tölt be, mintha kiszélesedne a láthatár.
Kibontakozik a Tadzsura öböl is. Színe enyhe kék, az Issza hegység komor, sötét bazaltsziklái mellett. Egészen a hatalmas Mabla hegyláncig terjed, melynek csúcsai rózsaszín fényben ragyognak az első reggeli sugarakban.
A Musa szigetek, mintha úsznának a vizen. A világítótorony fehér pontja pihenő sirályként ül a parton.
Új barátom nagyon szívós természetű. A vasúti jegy ára még mindig rágódik a lelkén. Hosszú hallgatás után, minden átmenet nélkül így szól:
—  Nem tudja, miért olyan drága itt a vasút? Ha nem csalódom, ez a világ legdrágább vasútvonala. Miért?
—  Látszik, hogy nem járt itt akkoriban, amikor a diré-dauai út legkevesebb, ha öt-hatezer  frankba  került, tizenöt   napig tartott és a legválogatottabb veszedelmek fűszerezték. Mielőtt a  vasúttársaság árszabását bírálná, gondolja meg, hogy a vasútvonal ötszáz kilométer szélességű lakatlan tereületen halad át,  ahol cseppnyi víz sincsen, míg végül igazán elérkezik a lakottabb részekhez, ahol jövedelmező rakományt vehet fel. A vasútvonal körben járja az összes gazdag és termékeny földeket, Harrart és Csercsert is, hogy kikerülje a sivatagot, ahol háború idején nagyon könnyű volna elpusztítani és lehetetlen megvédelmezni. Menelik csak ezzel a feltétellel adta meg az engedélyt Chefneuxnek, hogy a tengert vasútvonallal köthesse össze fővárosával. A legnagyobb kérdés az volt, honnan szerezzenek vizet a gőzgépekhez. Hosszú ideig tanulmányozták az alkalmas útvonalat, amerre ennek a perzselő sivatagnak a vízerei vezetnek. De kárbaveszett fáradság volt, mert alighogy a munka megindult, az Issza törzsek fellázadlak. Amikor megpillantották a hatalmas, lihegő gépszörnyetegeket, attól féltek, hogy egyszerre kiapad valamennyi forrásuk, amelyek évezredek óta táplálták vízzel szomjas állataikat.
Természetesen  ez  nem  ment vér nélkül. Egy éjszaka, Hol-Hol közelében, az egész tábort felkoncolták. A benszülöttek   kegyetlen harci szokásai szerint, valamennyi európait megcsonkították. Álmukban lepték meg őket és még a sötétség leple alatt sem tudtak menekülni, mert nem tudtak mezitláb szaladni a sziklákon. De, valahogyan el lehetett volna simítani a helyzetet, ajándékokkal és békés tárgyalásokkal, ha a vasútépítő részvénytársaság, amely most már Császári Vasútépítő Részvénytársaság volt, kötelességének nem tartotta volna, hogy a béketárgyalásokba belevonjon egy Clairois nevű európait. Ez az ember már nagyon régóta lakott ezen a környéken és fegyverekkel kereskedett. Amikor látta, hogy a helyzet lassanként elsimul a részvénytársaság és az Issza törzsek között, féltette a megélhetését és hogy nélkülözhetetlenné tegye magát, titokban maga idézett elő összeütközéseket.
Végül is, hogy valamiképpen mégis csak tudják folytatni a munkát, kénytelenek voltak egészen valószínűtlen helyeken, hegycsúcsokon át vezetni a vasútvonalat, vagyis olyan területeken, ahol egyáltalán semmi vizet sem találtak. Drága viaduktokkal kellett áthidalni a mély völgyeket, amilyeneken a tizenkilencedik és a harminckettedik kilométer után majd rövidesen keresztül haladunk és több kilométer hosszú csatornavezetéket is kellett építeni.
Nézze csak odalenn ezt a völgyet, arra kellett volna vezetnie a természetes útnak. A vízér, mint ennek az országnak minden folyóvize, a föld alatt vezet és csak egyes pontokon kerül a felszínre, ott, ahol olyan friss zöld   fűfoltokat  lát. Idejönnek a környező hegyekből a beduinok, sokszor igen nagy távolságokból, hogy megitassák állataikat. Az asszonyok is naponta eljönnek nagy tömlőikkel és vizet visznek falujukba. Vannak olyanok is, akiknek tízkilométeres utat kell megtenni a legközelebbi forrásig.
—  És miért táboroznak olyan messze a víztől?
—  Mert nem tehetnek másként. Ezek a hegyek, bármennyire is elhagyatottaknak és terméketleneknek látszanak, mégis  kisebb, elhatárolt földterületekre oszlanak, ahol minden család legeltetheti a maga állatait. A közös utakon pedig a forrásokhoz vezethetik nyájaikat. Minden évben természetbeni adót fizetnek a törzsfőnöknek, akié az egész földterület.
Ebben a kietlen sivatagban, ahol a zabolátlan természet látszólag nem tűr meg urat maga felett, az emberek, akiket lát, semmivel sem szabadabbak, mint máshol. Itt is csak olyan rabszolgái a különféle kiváltságoknak, mint a legműveltebb társadalomban.
Ha valamelyik törzs területén több eső esett, a másik törzs pedig nem tudja táplálni a maga állatait, kitör a háború és itt is, mint mindenhol, mindig az erősebbnek van igaza.
Az egyes állomások húsz-harminc kilométernyi távolságban vannak egymástól. A vonat egyesegyedül csak azért áll meg, hogy vizet vegyen fel.
Kis, fehér ablaktalan ház. összes bútorzata faasztal és telefonkészülék. Egy szomáli lakik benne a családjával, ő az állomásfőnök. Ha vonat jön, kiáll a háza elé néhány percre. És a nap többi részében, a huszonnégy órából legalább huszonhárom és fél óráig, régi, természetes életét éli, kecskéi és  feleségei között.
Természetesen, közlekedésről szó sem lehet ebben a sivatagban, de itt van a nagy, négy magas oszlopon elhelyezett víztartály.
Asszonyok jönnek nagyon messziről, üres tömlőikkel, nagy tisztelettel bámulják a tartályt, mint valami istenszobrot, mert hiszen tudják, hogy víz van benne. A hosszú, hajlított csövön át, amellyel a gépeket itatják, lassan csöpög a víz. Mindenféle madár repül oda és veszekednek egy-egy életetadó vízcseppért. Néha estében elkapják és sebes szárnycsapásokkal viszik messzi fészkükbe. Amikor a vonat megérkezik, a madarak elrepülnek, a gép mohón iszik meg mindent, ami a bőkezű csövön át ömlik. Azután az asszonyok gyűjtenek össze minden csepp vizet, ami kiömlik a lokomotívból. Valósággal megrohanják a szomáli gépészt, de annak megvannak a kiválasztottjai. Kizárólag fiatal lányokat küldenek ide, hogy könnyebben magukhoz hajlíthassák a drága kincs őrzőjét.
Amikor a gép már jóllakott (sebanna, mint itt mondják), a tender oldalát hirtelen lehajtják és a széntől egészen megfeketedett, elhasznált víz kis patakokban ömlik le a földre. Most az öregebbek rohannak oda a kocsihoz és felfogják, amit lehet.
A vonat ismét elindul, a madarak visszatérnek, összekapnak a lustán csurranó vízcseppeken, az asszonyok visszafelé indulnak teli tömlőikkel, az izzó köveken át, mint óriási, zsákmánnyal megrakott hangyák.
Elérkezünk a kilencvenedik kilométerhez, Ali Szabietbe, a francia határállomásra.
Dombtetőn, a kis erődön, háromszínű francia zászlót lenget a szél.
Az állomáson benszülött vámőrök jönnek, megvizsgálják a poggyászokat, azután szaladnak az erődhöz,   hogy    jelentést tegyenek az ottlakó, egy szál tisztnek.
Ali Szabietnél kezdődik az a Dikilbe vezető, ötvenkilométeres útszakasz, ahol a víz végleg eltűnik a fekete sziklák között. Chapon-Baissac itt külön kormányzót, tevésosztagot és benszülött katonai különítményt helyezett el.
Fiatal barátom valóságos tudós, hiszen elolvasott minden miniszteri jelentést, amely Chapon-Baissac újabb kitűnő cselekedeteiről számol be, aki állandóan nagyszabású újításokkal ajándékozza meg egész Dzsibutit. Miután végighallgatta lesújtó véleményemet, hogy mennyire fölösleges volt ennek a dikili katonai állomásnak a megépítése, így szól:
— Osztom a nézetét, hiszen Dikil egyáltalán semmi előnyt nem jelenthet a gyarmatnak. Még az az előnye sincs, hogy az Abessziniából érkező karavánok keresztülhaladnának  a  városon,  mert  hiszen nagy,  sivatagos rész választja el Aussza termékeny vidékétől. És mégis, a kormányzatnak az a szándéka, hogy az utat meghosszabbítja egészen az Abé tóig. Nagyon érdekes cikket olvastam Chapon-Baissac tollából, erről a kérdésről. Gondolja csak meg, milyen nagy értéket jelentenek majd ezek a szűz földek, abban a pillanatban, amikor termékennyé tudják tenni ennek az óriási tónak a vizével.
— Csakhogy ennek a tónak a vize magnéziumtartalmú és nemcsak ihatatlan, hanem örökre terméketlenné is teszi a földet, amelyet egyszer alaposan megöntözött.
- Ne bosszankodjék, kedves barátom, az emberek annyi mindent beszélnek, ez annyira nem fontos. A lényeges csak az, hogy meg lehessen írni a jelentést és hogy az, akinek írták, el is higgye, meg is dicsérje érte, anélkül, hogy meg akarna győződni az igazságáról. Végre is, ne felejtse el, hogy a csodák országában élünk.
Az imént a tevés osztagot említettem. Ez is nagyon különös találmány ebben a sziklás országban, ahol minden tele van szakadékokkal és mély völgyekkel. Olvasta abban a cikkben, hogy a tevés osztagokat vasúton szállítják? Az utat eredetileg a tevék kedvéért építették, mert az úton kívül, csak nagy kínnal tudnak járni és a sovány bozótban éppenhogy nagy nehezen megtalálják legszükségesebb táplálékukat.
Miután a mozdonyunk eleget ivott, ismét elindultunk. Magunk mögött hagytuk a francia területet, most már Abesszinia földjén jártunk.
A tízkilométeres úton, amennyi még hátra van Dauenléig, az első abesszin állomásig, semmi sem jelzi a különbséget.
A pályaudvarépület ugyanolyan, mint a többi, de meglepően sok bádogtetős épület áll körülötte. Itt laknak az abesszin hatóságok.
A rendőrség vezetője: Ato Antoine, a katolikus misszió volt növendéke. Kifogástalanul beszél franciául és nagyon jól látja el munkakörét. Abesszin szokás szerint öltözik, széleskarimájú posztókalapot, bő, fehér gyapjú sammát és aranyozott övet visel, amelyben töltényeket és nagykaliberű revolvert hord.  Két puskás katona kíséri, mások meg körülfogják a vonatot. Nincsen meghatározott egyenruhájuk, semmi sem mutatja, hogy katonai  vagy állami megbízottak.
Fiatal barátom kíváncsian vár. Ato Antoine megkezdi a poggyászfelülvizsgálatot a harmadik osztályú kocsiban, ahol benszülöttek, arabok, hinduk és szomáliak utaznak. Lebélyegzi az útleveleket és megvizsgálja a vízumokat.
—  Láttamoztatta az útlevelét a dzsibuti-i konzulátuson? — kérdezem útitársamtól.
—  Nem,  tökéletesen megfeledkeztem  róla.  Amikor elindultunk Dzsibutiból, azt hittem, egészen a hátam mögött hagyom a mi túlterhelt mesterkélt és formaságokkal teli világunkat, eszembe sem jutott ilyesmi. Amikor megpillantottam azt a végtelen sivatagot, ahol a természet éppen csak, hogy megtűri az embert, nem gondoltam arra, hogy a világ tulajdonképpen csak óriási börtön, ahol a  raboknak nem szabad  engedély nélkül helyet változtatni.
—  Rosszul számított, kedves barátom. Minél kezdetlegesebb,  minél  szervezetlenebb egy ország annál aprólékosabb ilyen természetű követeléseiben, mert ezzé] akarja bizonyítani hatalmát.
Nem is olyan régen, a háború előtt még mindenki szabadon utazhatott egyik országból a másikba. Manapság, amióta Népszövetség van, amely le akarja rombolni a határokat, amióta örökösen csak békéről és lefegyverzésről folyik a szó, olyan útleveleket kívánnak az embertől, akárcsak a postakocsi idejében.
Elképzelheti, hogy Abesszinia is követi ezt a példát. De viszont Dauenlén kívül, sehol máshol nem kérik az útlevelet, bárhol szabadon átlépheti a határt, a hatalmas területeknek bármelyik részén, ahová részben még az ország lakossága sem tette be a lábát. De az idegenre, aki Európából érkezik, jó benyomást tesz ez a kis szertartás. Azonfelül, ezt a kis játékot igazán nem önző alapon rendezik, miután a franciák nem fizetnek a vízumért.
—  És viszonzásul, francia földön is kérnek vízu mot az abesszinektől?
—  Szó sincs   róla.  Szabadon járhatnak-kelhetnek odaát,  minden ellenőrzés nélkül, mint  barátok s jó szomszédok. A francia mindig barátságos és nagylelkű az ilyen kérdésekben, nem szereti a fontoskodást.
A nagy harmadosztályú kocsiból, ahol Ato Antoine végzi hivatalos kötelességét, heves szóváltás zaja hallatszik. A katonák hevesen tiltakozó, kapálődzó arabot vonszolnak ki, durván lökdösik és lenn a perronon, odalökik a poggyászai mellé. A szerencsétlen minden áron tartani akarja magát, védekezik a katonák ellen, de végül is összeroskad az ütlegelés alatt és félig ájultán, ott marad a földön fekve. Ato Antoine folytatja munkáját, mintha tudomást sem venne az iménti jelenetről, mintha csak mindennapos látványosság lenne.
Visszarántom fiatal barátomat, aki felháborodásában és méltatlankodásában, tiltakozni akar.
—  Hagyja csak barátom, ne avatkozzék  bele semmibe, inkább más alkalomra tartogassa a bátorságát. Hát nem látja, hányan nézik végig ezt a jelenetet, a legtökéletesebb  nyugalommal  és  közömbösséggel? Tegyen úgy maga is, mint a többiek.
Rámnéz, a bámulattól szótlanul. Csakugyan, én volnék az, én, aki annyi kalandban álltam meg a helyemet, aki most ilyen kényelmes, gyáva tanácsot adok?
—  Nem   vagyunk Európában  — folytatom  megnyugtató hangon.  — Ezt az arabot megbotozták, mert nem akarta magát alávetni a törvénynek, nem akart fizetni. Higgye el, hogy a hazájában sem bántak volna vele semmivel sem jobban. A katonák, akik megverték, nem gyűlölik és egyáltalán nicsenek iránta rossz  szándékkal. Egyszerűen   csak az államot képviselik. Az államnak erőskezűnek kell lenni, tehát ők is erős eszközökhöz nyúltak. Az áldozatban   mély   tiszteletet ébresz tettek maguk iránt, ezek után megfizeti, amivel tartozik és mire a vonat elindul, mindenki a legszebb egyetértésben vesz búcsút egymástól.
—  Lehetséges,  de sohasem tűrném, hogy ezek a durva alakok kezet merészeljenek emelni rám.
Barátom még mindig reszketett a haragtól.
 — Nyugodjék meg és mindenesetre viselkedjék úgy, hogy ezek a durva alakok, mint ahogy nevezte őket, sohase emeljenek kezet magára. Mert higgye el, hogy adott esetben habozás nélkül megtennék. Az ő szemükben, nagyon keveset számít az, hogy európai, ez nekik nagyon mindegy, fehér bőrének nincsen tekintélye előttük. Ha a körülmények úgy hoznák magukkal, éppen olyan buzgalommal elpáholnák, mint a maguk fajtájabélit.
Ebben az országban egészen rendkívüli tapintattal kell viselkedni, számolni kell az itteni szokásokkal és meg kell előzni minden esetleges összeütközést, nehogy csorba essék emberi hiúságunkon. Mert az ilyesmi kétszeres bajt jelent, Először is tűrnie kell a megaláztatást és másodszor, örökre elveszíti tekintélyét, ha beleavatkozik az ilyen összeütközésekbe, anélkül, hogy számolna a következményekkel.
— Elmondok egy jellemző esetet. Húsz esztendővel ezelőtt velem történt. Akkor még nem tudtam, hogyan kell itt megfelelően viselkednem, de ez a kaland megtanított.
A Csercser hegységben, hegyi ösvényen haladtam öszvérem hátán. Hűséges Alim és két abesszin szolga kísért, akik fegyvereimet hozták utánam.
Egy szakaszon az út, amely különben is olyan keskeny volt, hogy csak egy lovas haladhatott el rajta, keskeny sziklapárkányon vezetett. Egyik oldalát meredek, szinte függőleges sziklafal határolta, másik oldalán lejtős hegyoldal, amelyen a ledobott kő akadálytalanul gördült le a mélységbe. Ez az útszakasz körülbelül harminc méteren át tartott.
Abban a pillanatban, amikor az út kezdetéhez értem, a másik végén szembejövő abesszin csapatot pillantottam meg. Vezérük szintén öszvérháton ült. Meglehetősen sokan voltak, több felfegyverzett aszkari és néhány rabszolga.
Egyikünknek meg kellett volna állni. Azt hittem, a fehér ember tekintélye magábanvéve is elegendő arra, hogy elsőnek mehessek végig a keskeny úton. De úgylátszik, ugyanígy gondolkozott az abesszin is, aki hozzá még úgy tett, mintha egyáltalán nem vett volna észre. Félreállhatott volna, hogy helyet adjon nekem, de már nem éltünk Menelik idejében, aki még vezető embereinek is leikükre kötötte az idegenek tiszteletét.
Tehát egyikünknek le kellett gurulni a völgybe, ami nem ígérkezett ugyan veszedelmes kalandnak, de kellemetlen és minden esetre nevetséges.
Az abesszin látszólag még mindig nem vett észre. Fegyverhordó rabszolgái rámkiáltottak, hogy engedjem szabadon  az   utat,  mert  á   rabszolgának,    a   gazdája az istene és rajta kívül senki sem számít.
Tehát, a meggondolatlanságom nehéz választás elé állított. Nevetségessé teszem magam, vagy megkockáztatom a vérontást, mert valamennyi fegyver töltve van.
Pillanatok alatt elhatároztam magam. Nem törődtem a következményekkel, én akartam felül maradni.
A két öszvér már ott állt, szorosan egymással szemben. Egyik rabszolga már olyan mozdulatot tett, mintha le akarná taszítani az én öszvéremet a hegyoldalon. Erre azután, lovaglóostorommal teljes erőből rávágtam ellenfelem öszvérének a fejére. Az állat felágaskodott, megcsúszott és a következő pillanatban, nagy kavicseső és porfelhő között, lecsúszott a völgybe. Felhasználva az általános megdöbbenést, három emberem kíséretében gyors galoppban végigvágtattam a keskeny ösvényen.
Előkapták fegyvereiket, céloztak, már éppen lőni akartak. De az abesszin, aki ötven méterrel lejjebb, végre meg tudott kapaszkodni, kiáltott az embereinek, hogy ne lőjenek. Megértette, milyen veszedelembe sodorhatja magát, ha megöl egy európait.
A rabszolgái segítségére siettek, de én nem nyugtalankodtam egészségi állapota miatt. Gyors galoppban robogtam teljes három kilométeren át. Egy kis tisztáson álltam meg. Tudtam, hogy üldözőbe vesznek és mindent elkövetnek, hogy feltartóztassanak.
Sietve ágakat tördeltem, bokrokat téptem ki, hogy valami zárt helyecskét biztosítsak magamnak. Mialatt egészen egyéni kis kunyhómat rendezgettem, tüzet gyújtottam, üres bográcsot helyeztem el fölötte, egyszóval, pár perc alatt, valami táborhoz hasonló pihenőhelyet teremtettem magamnak. Puskámat térdemre fektetve, leültem  a bejárat előtt,  a  három  emberem  körülöttem.
Az abesszin törvény könyörtelenül jár el a magánlaksértőkkel szemben. Ha valaki engedély nélkül behatol egy másik embernek a házába, ha még olyan ingatag, ideiglenes alapokra is épült, a házigazdának jogában áll| megölni az illetőt.
Ellenfelem csakhamar a nyomomban volt. Kísérői hangos kiáltásokkal hívták össze a környékbeli faluk lakosságát és valamennyiüket ellenünk lazították.
Megálltak nevetséges kis „házam" előtt.  Kezemben a fegyveremmel, nagyon nyugodtan néztem velük szembe és így szóltam:
—  Ez itt az én sátram. Az elsőt, aki át meri lépni a küszöbét, agyonlövöm.
A harag és a felindulás annyira hatalmába kerített, hogy pillanatnyi habozás nélkül, be is váltottam volna fenyegetésem.
Megértettek.
—  Ha valami panaszod van ellenem, — mondtam az abesszin főnök felé fordulva, — akkor tudod, hogy ki vagyok, fordulj panaszoddal a konzulomhoz és ő majd igazságot tesz közöttünk.
A szomszédos falukból összeszaladtak az emberek. Több mint kétszázan álltak rögtönzött táborhelyem körül.
Az abesszinről később tudtam csak meg, hogy magasrangú állami hivatalnok és útján az adót szedte be a környékbeli falvakban. Értelmes és jóindulatú ember. Megértette, milyen súlyos a helyzet, értékelte az erélyességemet és határozottságomat, annál is inkább, mert nagyon ügyesen el tudtam rejteni a felindulásomat és látszólag nyugodtan, megfontoltan viselkedtem.
Alighanem nagyon bátornak tartott és titkon tiszteletet érzett irántam. Végül is, miután az éjszaka beköszöntött, kíséretével együtt nagy méltósággal folytatta az útját.
A gallák is visszatértek falvaikba. Sietve gyújtották meg a máglyákat, hogy távoltartsák házaiktól a vadállatokat.
Egyedül maradtam, hitetlen csodálkozással töltött el ez a fordulat, azok után, hogy már egészen elveszettnek éreztem magam.
Utólag, a konzul simán elrendezte az ügyet. Mindössze egy kis láda konyakomba került. És abesszin ellenfelem ettől kezdve a legjobb barátaim közé tartozott.
Mire befejeztem ezt a történetet, elintéződik az iménti veszekedés is. A vonaton gyűjtést rendeznek, hogy az arab kifizethesse a láttamozási díjat és a katonák, akik az imént megbotozták, most felrakják a vonatra poggyászait. A legjobb barátságban vannak, mintha a világon semmi sem történt volna.
Ato Antoine most a mi kocsinkba jön. Tőlem sohasem kéri az írásaimat, mert tudja, hogy Diré-Dauában lakom. Sőt, barátaim közé számíthatom, amióta a Kezzel-expedició indulásával kapcsolatban, egyszer hozzá fordultam segítségért. Annakidején végre is Dauenléből indultunk el a Mabla hegységbe, Ghapon-Baissac szíves tiltakozása ellenére.
Ato Antoine boldog volt, hogy egy kis bosszúságot szerezhetett a zsarnoknak és rendelkezésünkre bocsátotta segítségét, hogy expedíciónk rendben elindulhasson.
—  Bemutatom egyik barátomat, — mondom barátságosan. — X. úr, aki szintén Diré-Dauába jön, hogy segítségemre legyen  az   üzemben.   Nem   volt  annyi  ideje, hogy megszerezhette volna  a  vízumát,  de megnyugtattam, hogy irántam való barátságból, egészen bizonyosan nem támaszt neki semmiféle nehézséget.
—  Rendben van, ha egyszer ön vállalja érte a felelősséget, az nekem teljesen elegendő.
Mire elindultunk a határállomásról, fiatal barátom már olyan sokat tud Abessziniáról, hogy sohasem érezhet csalódást.

(Befejezése következik)

Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932)