*
 |
| Henry de Monfreid |
A kis hajók sietve fogták körül minden oldalról, és valamennyi hajó tele volt trópusi sisakos európaiakkal. A meztelen testű szomáli evezősök is odasiklottak hosszú csónakjaikkal. Testük fénylett a napon, mint a bronz. A tiszta vízben jókedvű kölykök úsztak, tudomást sem véve a cápákról, amelyekről olyan félelmes történeteket tudnak a Vörös Tenger utasai.
Mindenki a hídnál tolong, szeretné kihasználni a reggel hüvösségét a partraszállásra.
Miért van az, hogy ez a sok mindenféle vizijármű nem jön egyenesen a kötélhágcsóhoz? Mert be kell várniuk az orvost.
Dzsibuti itt van két kilométernyire, ahol már teljes biztonságban van az ár elől. A kormányzó arab stílusban épült palotája uralkodik a lapostetős fehér házakkal teli város felett.
Sópiramisok állnak a tengerparton több kilométer hosszúságban, hátuk mögött a fekete kősivatag, itt-ott kúpalakú vulkánikus hegyek.
A másik oldalon, a láthatárt magas hegylánc szegélyezi, amely meredeken szakad bele a tengerbe. Ez a Mabla hegység, vad és még ismeretlen terület, ahol nemrégiben Ghapon-Baissac kormányzó emberei üldözőbe vették a Kessel-expedició tagjait, mert nem engedhették, hogy egy újságíró behatolhasson oda, ahova még ők se tették be soha a lábukat. Igaz, hogy én is résztvettem az expedícióban és mondják, hogy csodálatosképpen, az én jelenlétem mindig nyugtalanítja Chapon-Baissacot.
Három évvel ezelőtt, szintén az én vezetésem alatt, ugyancsak ezeknek a barátságtalan hegyeknek a felkutatására indultunk. Velünk volt Teilhard és Chardin, a Paleontológiái Intézet megbízásából, Lamare, a geológus, akinek a nevét tudmányos munkáiról bizonyosan mindenfelé ismerik. De Chapon-Baissac nekik is egyenesen megtiltotta a kutatóutat. A kormányzó védelmében elismerem, hogy legjobb meggyőződése szerint, talán az érdekes vendégek érdekében cselekedett, mert nem akarta, hogy valami rabló vagy kémkedési vagy csempészési kalandba keveredjenek, amelyekbe én, minden bizonnyal belesodortam volna őket. Sőt, még levelet is írt az expedíció egyik tagjának Dikilbe, hogy óvakodjék a mérgektől... De szerencsére, bár a különféle mérgek errefelé gyakran tesznek titkos szolgálatot, az expedíció egyik tagja sem esett áldozatul. Chapon-Baissac fölöslegesen aggódott. Állítólagos bűntársaim azóta is a legjobb barátaim maradtak.
Az idő múlik, mialatt fiatal barátomnak elmondom ezeket a mulatságos emlékeket. Hol késik az orvos? Mindenki a láthatár felé kémlel, de nem lát semmit. Dzsibutiban átlag hetenként két hajó köt ki, valószínűtlen tehát, hogy ilyen nagy esemény feltűnés nélkül mehessen végbe. A világ minden kikötőjében, amint érkező hajót jeleznek, az egészségügyi hajó elébe megy, az orvos felszáll a hajóra és ha minden jól megy, a formaságok már el is intéződnek, mire a hajó lehorgonyoz. Egyetlen utas sem vesz tudomást a tisztiorvos érkezéséről, nem tudja, ki az, aki felszáll a hajóra.
De itt, az első francia kikötőben, ahol mindenki türelmetlenül várja, hogy végre üdvözölhesse a hazának ezt a kis távoli sarkát, az utas a megérkezés perceiben valósággal úgy érzi magát, mintha vesztegzár alá helyeznék, mintha senki sem örülne a hajó érkezésének és az egész formaság csak annyit jelentene, hogy megzavarja a város életét.
Végre, hosszú félórai várakozás után, kis motoroshajó érkezik, az egészségügyi szolgálat sárga zászlójával. A parti egészségügyi szolgálat hajója. Az orvos egyedül áll a hajó hátsó részén, közömbös és fáradt, arca olyan, mintha kivételes hatalom birtokosa volna. Egészen rokonszenves arcú fiatalember, olyan, mint a többi, életének többi órájában, amikor nem áll hivatása magaslatán. Amikor az ember fiatal, élvezetét találja az ilyen fölényeskedésben, különösen akkor, ha életében először, elkerül egy ilyen országba, ahol nem talál semmiféle szórakozást. Az vesse rá az első követ, aki még sohasem találta örömét ilyen gyerekességben.
Minden szem rajta függ, nagy csend van. Végre, felkapaszkodik a hágcsón. Egész Dzsibuti szalad utána és kezdődik a leírhatatlan zűrzavar, az elszánt küzdelem, a két ellenséges és egyformán türelmetlen tábor között. Egyik tábor le akar szállni, a másik fel akar szállni. Két hágcsó van, de még senkisem gondolt arra, hogy az egyiket a felszállóknak és másikat a leszállóknak tartsák fenn. Amikor egy kuli felfelé indul, tekintélyes ládával a hátán, a másik meg lefelé indul, hasonló megterheléssel, legalább tíz percre elfoglalják a hágcsót és végül is, rendszerint úgy oldódik meg a helyzet, hogy egyik vagy a másik láda a tengerbe esik. Az én matrózaim nagyon ügyesek, lopva, a horgony láncain kapaszkodnak fel és odasietnek hozzám. Végre is, valóságos akrobatamutatvány után, benn ülünk apró hajócskámban és máris indulunk a révgát felé. Miközben embereim erőteljes csapásokkal eveznek, sietve számolnak be, mi minden történt távollétem elmúlt két éve alatt. Fiatal barátom kissé csalódottnak látszik, a sík föld és az egyéniségnélküli város nem ragadja meg figyelmét.
A Fontainebleau hajóroncsa mellett haladunk el. Itt fekszik, oldalára fordulva, félig elborítva iszappal, kéménye és testének fele emelkedik csak ki a vízből. Már öt vagy hat éve tárgyalnak a hajó kiemeléséről, a legkülönfélébb eljárásokkal próbálkoztak, de minden eredmény nélkül. Legutoljára egy olasz mérnök kísérletezett, aki vízszintes tengely túlsó oldalán elhelyezett ellensúly segítségével akarta kiemelni. De a drótkötelek elszakadtak, a szerencsétlen mérnök ott a helyszínen meghalt és a Fontainebleau máig is ott van a helyén.
Azt hiszem, azért is nem törődtek tovább a hajóronccsal, mert rakományának épen maradt részét, az indigót, még idejében megmentették. A vasvázat már nem használhatják semmire és szó volt arról is, hogy beépítik a kikötő tervezett új révgátjába.
A vizimadarak éjszakánként furcsa hangokat hallatnak az üres hajófenékben, a tenger hullámai hatalmas csattanásokkal ütődnek neki és a ragadozó, zsákmányra leső halak vidáman táncolnak a körülötte örvénylő mélységekben. Az ócska romot a rossz szellemek látogatják és a nép képzelete máris egész legendákat fon köré.
Néhány hónappal ezelőtt, egy orosz menekült, aki agyonlőtte a kedvesét, ebben a hajóroncsban rejtőzött el, a kéményben ütött tanyát. Senki sem sejti, hogyan tudta magát élelmezni.
A rendőrség mindenfelé kereste, kivéve ezen a nagyon is ötletes búvóhelyen. Végül is, a véletlen lett az árulója. De akkor is, még hátra volt, hogy megkeressék a hajóroncsban. A csendőrök egész kis expedíciót szerveztek. Ellenállásra számítva, még gépfegyvert is vittek magukkal.
Nagy volt az izgalom, amikor a gyilkos, teljesen meztelenül, a hajszától kimerülten, felbukkant a kémény nyílásában. Ellenállás nélkül adta meg magát. Boldog volt, hogy végre otthagyhatja pokoli rejtekhelyét.
És megindultak az új kikötő munkálatai is, amelyet már éppen húsz esztendeje tervezgetnek. Most végre megvalósulnak a tervek, de egyelőre még nem sok haszna van belőlük a kereskedelemnek. Nem fokozza egyetlen tonnával sem a meglévő forgalmat. De viszont, milliókba fog kerülni. Természetesen, ez nem ér meglepetésszerűen egyes érdekelteket.
A nagyhatalmú Keletafrikai Részvénytársaság mindig ellenezte ezt a tervet. Nemcsak azért, hogy az adófizetők pénzét kímélje. Hanem egyszerűen azért, mert a saját érdekeit, a saját berakodóvállalatát akarta védelmezni. Ha az új kikötő megépül: semmi szükség nem lesz arra, hogy külön kis hajókon szállítsák az árut a partról a nagy hajókhoz.
De Chapon-Baissac, aki érezte, hogy pályafutásának vége felé közeledik, minden áron meg akarta örökíteni emlékét, ő akarta letenni a nagy mű alapkövét, hogy nevét megőrizze a késői utókor számára.
Tehát megszerezte a kölcsönt és a munkálatok azonnal megkezdődtek.
Rövid időre abbamaradt a munka, amikor Reynaud miniszter átutazott a városon. Ez valamennyire megnyugtatta az érdekeiben súlyosan megsértett helybeli kereskedelmi kamarát. Röviddel utóbb, Chapon-Baissac Franciaországba utazott szabadságra, mindenfelé beszélték, hogy állását mással töltik be. De a felsőbb körökben, akárcsak a sztratoszférában, egészen váratlan áramlatok, a legcsodálatosabb jelenségek lepik meg az utasokat. Annyi bizonyos, hogy Chapon-Baissac visszatért és érkezésével egyidejűleg, ismét megindultak a kikötő munkálatai.
— Miért szakították félbe egyáltalán?
— Mert mindenki panaszkodott: részben, mert elégedetlenek voltak, részben, mert irigyek vagy ostobák voltak, részben, mert a kormányzót gyűlölték Vagyis, egész Dzsibuti. Képzelje el, hogy az a néhány kereskedő, aki itt tengődik, azt szerette volna, ha olyan kikötőt építenek, amelynek a medencéje egészen közel esik irodahelyiségeikhez, hogy a hajók közel jöhessenek a parthoz és ezzel csökkenthessék a beraködási költségeket.
Egy idegen részvénytársaság felajánlotta, hogy ingyen valósítja meg ezt a tervet, ha koncessziót kap, hogy bizonyos időn át ingyen használhatják a kikötőt. Chapon-Baissac visszautasította ezt az ajánlatot és ehelyett inkább a berakodó részvénytársaság sokat magasztalt ajánlatát fogadta el. Ez a vállalat, kis parti hajóival, a partról a nagy hajókhoz szállította az árut. Ez a terv sokkal gazdaságosabb volt, meghagyta az eddigi rakodási rendszert és nem nehezedett túlságosan a költségvetésre.
A nyilvánosság csakhamar felfedezte, hogy a kormányzó és a Keletafrikai Részvénytársaság érdekei közösek. Annál is inkább, mert abból is közös előnyeik származtak, hogy ilyen módon megmaradtak a tenger hordalékából alakult új földterületek, ezeket parcellázhatták és értékesíthették és így megvolt a hely a kikötő körül épülő új városrészeknek.
Chapon-Baissac, okkal vagy ok nélkül, nagyon megijedt ettől a szóbeszédtől. Sietve módosította a terveket, még pedig olyan formában, hogy a kisebb tonnatartalmú hajók mégis megközelíthessék a partot. Arra nem gondolt, hogy ilyen kisebb hajói kizárólag az angoloknak vannak. Ilyen hajók bonyolítják le Aden és Dzsibuti között a forgalmat.
Most, az eredmény a következő:
 |
| Abesszin harcosok * Illusztráció a könyvből |
Másodszor, a Dzsibutiba közlekedő francia hajók sokkal alacsonyabb bérösszeget kapnak, mert az Aden felől érkező angol hajók, hála azj új révgátnak, amelyet mintha egyenesen az ő hasznukra építettek volna fel, megállhatnak, kirakodhatnak és berakodhatnak anélkül, hogy ez egyetlen fillérnyi új költséget is jelentene nekik. Így azután nagyon természetes, hogy mindenki elégedetlen. A Keletafrikai Részvénytársaság, a francia hajótulajdonosok, a kereskedők és nem utolsó sorban, maga Chapon-Baissac, aki szentül hiszi, hogy hivatalnokai rosszhiszeműségének az áldozata.
— De legalább az angolok hálásak neki?
— Ez volna a természetes, de higgye el, hogy ennek a szerencsétlen embernek sejtelme sincs arról, hogy milyen szerepet játszott ebben az ügyben. És a bűntársat csak akkor szokták megfizetni, ha tudatosan segített.
— De nem árulná el, hogy tulajdonképen mit követett el a kormányzóval szemben, hogy ilyen engesztelhetetlenül gyűlöli? Hiszen, hála az ő jelentéseinek, a minisztérium szemében az ön személye egyet jelent minden gazsággal, összeesküvéssel és árulással.
— Mit követtem el ellene? Chapon-Baissac egyszerűen fél tőlem, mint ahogy fél a maga árnyékától. A kikötő építése körül, attól való félelmében, hogy esetleg hivatali sikkasztással vádolhatják, olyan nagy baklövéseket követett el, hogy a következményeket most rengeteg ember érzi. Velem is ugyanez volt a helyzet. Egyszerűen elmondom a tényeket, ha akarja, levonhatja belőle a tanulságokat, mert én a magam részéről nem tudok véleményt alkotni.
Kormányzóságának első éveiben mindig nagyon kegyesen fogadott, sőt, abban a kitüntetésben is részesített, hogy szűk baráti körben meghívott ebédre. Ez a látszólagos egyszerűség megtévesztett, nagyon rokonszenvesnek találtam a kormányzót. 1926 táján, amikor a kormányzó éppen szabadságon volt, a helyettese, Tellier, hogy egy kis borsot törjön az orra alá, eljárást indíttatott ellenem, ópiumtartalmú áruk csempészése miatt, amelyeknek szállítására előzőleg engedélyt kaptam. Azt hitte, hogy benső barátságban vagyok a kormányzóval és ha engem támad, őt találja el. Az eset nagyon kellemetlen volt az egész gyarmatnak.
Ezután a figyelmeztetés után, Chapon-Baissac úgy tett, mintha elejtett volna és a legnagyobb tartózkodással viselkedett velem szemben. De az elhatározó lépés csak később történt.
A diré-daua-i vonaton, véletlenül találkoztam Salmonnal, a dzsibuti-i fellebbviteli bíróság elnökével, aki valamilyen rokonságban vagy sógorságban van Pomaré császárné családjával. Modorában teljesen kreol és gondolkozásmódjában annyi nagyvonalúság van, amennyit csak tropikus éghajlat adhat meg néhány gyarmati hivatalnoknak.
Beszélgetés közben, egyszerre csak a legteljesebb nyiltsággal a szemembe mondta:
— Igen, igen, hiszek önnek. De azért mégis tudom, hogy 100.000 frankot adott Chapon-Baissacnak! . . .
Olyan nyugodt meggyőződéssel beszélt, mosolyában annyi fölény tükröződött, hogy láttam: minden ellentmondás nyomtalanul és hatástalanul siklana le róla.
Jól tudtam, milyen jelentősége van ennek a kijelentésnek, különösen, hogy ilyen nyugodtan és nyilvánosan, egy vasúti fülkében szegezte a mellemnek. Tehát Diré-Dauába érkezve, egyenesen Lachaisehez, a francia konzulhoz siettem és megkértem, tudja meg Chapon-Baissac-tól, vajjon mi lehet ennek a veszedelmes pletykának a forrása.
Lachaise másnap Dzsibutiba utazott és előadta az esetet a kormányzónak.
— Képzelem, hogy ez a Salmon ugyancsak drágán fizette meg vakmerőségét.
— Nem. A kormányzó egyáltalán nem tett semmiféle megjegyzést.
— Hogy-hogy?
— Bátran elhiheti, hogy ez az igazság... de azóta életre-halálra üldöz, mert azt hiszi, hogy ezzel a legkönnyebben hallgattathatja el a rosszindulatú szóbeszédet. A legnagyobb gazságokat tervezte és pártolta ellenem, hogy nevetségessé tegyen, ha ugyan egyáltalán túlélem ezeket a megújuló támadásokat. De Isten irgalmas és szándékai ismeretlenek. Még nincs itt az ideje annak, hogy egészen feltárhassam ezt a sötét históriát.
Fiatal barátom különös, kissé erőltetett mosollyal nézett rám, azután rövid hallgatás után így szólt: — Nos, ne beszéljünk erről többé. Végre is nem azért jöttem ide, hogy a helyi politikába ártsam magam, sem hogy szélmalomharcot folytassak a gyarmati szelekkel. De azt az egyet még mondja meg, milyen jövő vár Dzsibutira?
— Dzsibuti jövője Abesszinia jövőjétől függ. Ha ez az ország fellendül, akkor bizonyos, hogy Dzsibuti jóléte is fellendül.
— És mit vár Abessziniától?
— Hogy megvalósítja hatalmas lehetőségeit. Kire vár ez a nagy munka? Ezt senki sem tudná megmondani ebben az órában.
— Abessziniában minden új és elhasználatlan, a föld szűz és termékeny, legnagyobb részében megműveletlen. Az abesszinek mindent megkaptak ettől a földtől, ami elégedett, boldog életükhöz kell, nekik tökéletesen elég, amit adott. Szociális berendezkedésük ezen az egyszerű, igénytelen életen alapul. Ez a patriarkális életforma, amelyben a rabszolgaság csak a családi élet kiterjesztését jelentette és megadta a tekintélynek azt az erejét, amelyen ma az egész rendszer megfordul.
És most azt akarják, hogy ez a régi, ősi nemzet ugyanolyan kötelezettségeket vállaljon magára, mint a más formák között fejlődött nemzetek, mint a franciák vagy angolok. Azt állítják, hogy egy csapásra átalakulna minden, a rabszolgaság megszűnne, vasutakat építenének és hozzáférhetővé tennék minden pontját ennek az országnak, amelynek a területe jóval nagyobb, mint egész Franciaország.
Mi történhetik? A négus, telve a legjobb szándékokkal, törvényeket hoz, rendelkezik, vitatkozik, de nem lehet szünet nélkül küzdeni a tétlen, tudatlan, régi szokásaiba begubódzott tömeggel szemben, mert sohasem tudják felfogni, megérteni, hogy uralkodójuk hová is akarja őket vezetni. Az uralkodó feladatát nagyban megnehezíti az is, hogy különféle fajok fölött uralkodik. A szoros értelemben vett Abessziniához csak Khoa, Ménélik bölcsője és néhány szomszédos tartomány tartozik. Az egész nem nagyobb, mint Belgium. A többi: Guragé, Valamo, Galla, Szomali, Dankali, bizonyos értelemben Abesszinia gyarmatai. Lakosait olyanformán kezelik, mint a francia állam afrikai gyarmatainak alattvalóit, az annamitákat, a marokkóiakat és a többit.
Abesszinia jövője attól függ, hogyan tudja magához kapcsolni és kihasználni területeit.
És közvetve, ettől függ Dzsibuti fejlődésének a sorsa is.
— És lehetségesnek tartja, hogy Abesszinia, a maga jószántából, hajlandó lenne hozzákezdeni ezeknek a területeknek a megfelelő kihasználásához?
— Túlságosan sokat kíván tőlem. Hiszen eddig még senki, egy szóval sem mondta, hogy Abessziniában csakugyan kívánják-e ezt a megoldást. Ezt csak mi kívánjuk, mert hasznot akarunk húzni belőle. Ha egyszer nincs szükségük rá, minek kellene bántani ezt az egyszerű, jóindulatú népet, akik boldogok, mert nem vágyódnak fölösleges bőség után. Miért mérgezzék meg az abesszinok országukat gyárakkal, iparral, munkásosztállyal? Nagyon is meg tudom érteni, hogy nem vágyódnak erre a változásra és az európaiak beözönlését a legnagyobb mértékben zavarónak tartják. Egy felületes szemlélő erre egyszer azt mondta: idegengyűlölet. Nem, ez egészen más valami.
De megérkeztünk a parthoz és beszélgetésünknek vége szakadt, A vámhivatalban megvizsgálják a poggyászokat, azután fiatal barátom elkísér a hajómra, a Mousterieh-re, amely valamivel távolabb, a révgátnál vár rám. Ott akarom megvárni a diré-dauai vonat indulását. Nem akarok semmi kapcsolatot a várossal, semmit sem akarok látni, mert semmit sem akarok észrevenni.
Olvasóimat arra csábítottam, hogy kísérjenek el abessziniai utamon. Szívesen jöttek, mert abban bíztak, hogy szórakozást találnak, felszabadulást a mindennapi élet gondjai alól. De attól félek, hogyha hosszasan időznék az unalmas részleteknél, csakhamar egyedül folytatnám utamat. És Dzsibutiról, nagyon kevés szórakoztatót mondhatnék.
Valahányszor visszatérek ebbe a városba, ahol mindenki ellenségesen néz rám, végtelen megnyugvás, ha megpillanthatom szerény kis vitorláshajómat. A hajó engem vár, szeretettel fogad, itt minden megőrizte kezem nyomát, minden tele van emlékeikkel.
Közelében, hosszabb kötélen, megpillantom régi két-árbocos vitorlásomat, az Altairt is. Leeresztett horgonnyal, mozdulatlanul pihen. Az Altairral jártam be a Vörös-tengert, a Perzsa-öblöt és az Indiai-óceánt, a Malabári-szigetektől a Seichelles-szigetekig. Három év óta, már nem az enyém a hajó, eladtam, azaz inkább elajándékoztam L. barátomnak, régi iskolatársamnak. Azelőtt nagyhatalmú részvénytársaság kereskedelmi képviselője volt. Öregkora küszöbén elhatározta, hogy ezentúl egyre csak a tengert járja, végre követi egész életének az álmát, amit mindig hivatottságának érzett, azt a pályát, amelytől csak erősen rövidlátó szeme tartotta vissza.
De ötvenhároméves korban, irodában töltött harmincévi adminisztratív munka után, az ember már nem tudja egyedül felvenni a harcot az élettel és különösen, nem képes egyedül szembenézni a kalandok és kockázatok lehetőségével.
Szinte magától adódott, hogy vezetőszerephez jutott az addisz-abebai társaságban. Jelen volt a négus minden fogadásán, a követség minden bridzs- és tennisz-délutánján, ragyogtatta szellemességét, kiapadhatatlan ötletességét és kifogástalan, nagyúri modorát, amely olyan ritka ebben az országban.
De barátom egyszerre véget vetett ennek a fényes helyzetnek. Váratlanul terepet változtatott és az abessziniai kormány szolgálatába lépett, mint technikai tanácsadó.
Természetesen ez nagy ugrás volt. Újra meg újra biztosítania kellett honfitársait, hogy nem érez semmiféle faji előítéletet, de viszont magánéletében nem hajlandó semmiféle engedékenységre.
Miután új állásában nagyjából megőrizte szabadságát, elhatározta, hogy kísérletet tesz a gyöngyhalászattal, mint ahogy tőlem is látta.
Négy búvárt, egy mechanikust, egy szakácsot és még több személyzetet hozatott Marseilleből. Valóságos főúri életre rendezkedett be az én régi hajómon, de gyöngyöt nem találtak.
Barátom a rajongó, együgyű emberek fajtájához tartozik, akik azt hiszik, hogy eleget tesznek a kitűnő, számító üzletember követelményeinek, ha bizalmatlannak és gyanakodónak mutatják magukat. Szentül hiszik, hogy ridegek és könyörtelenek, mint valami amerikai acélmágnás, de titokban a szívük tele van gyöngédséggel és szeretettel.
Azóta a négy búvár, a szakács, a hajó egész személyzete elúszott L. barátom pénzével együtt. Most egyedül tanyázik megkopott hajóján, mert el akarja hagyni az ahesszin kormánynál viselt állását.
Értesítettem érkezésemről és hajója már közeledik is az én szerény kis alkotmányomhoz. L. minden sorscsapás ellenére megőrizte a külső látszatot. Szőnyegen ülve, uralkodik lassan haladó hajóján és szigorúan figyeli a két szomálit, akik nagy szakértelemmel kezelik a vitorlát, olyan kimért, méltósággal teli mozdulatokkal, mintha csak valami nagy katonai parádéra indulnának.
Gyors, rövid parancsszó hallatszik, azután a hajó partot ér.
Nem változott az elmúlt három év alatt. Borotvált arc, a gondolkozó ember magas homloka, erőteljes koponya. Hajlott orr, szeme kissé kidülled a rövidlátástól, tekintete a nagy erős szemüveg mögött még mindig csodálkozó és rosszul leplezett, gúnyos kifejezést ad az arcának. Kérdésekkel halmozzuk el egymást az elmúlt három évre vonatkozóan.
— Hát igen, barátom, itt élek a hajómon, teljes visszavonultságban és tétlen csendben és várom a jobb időket.
— Bizonyosan tudja, hogy hat hónappal ezelőtt, a négus megbízott a határfelmérési bizottság vezetésével, amelynek az angol bizottsággal közösen kellett volna végezni a munkát.
A négus, anélkül, hogy megkérdezett volna, beleegyezett, hogy résztvesz ebben a vállalkozásban, de természetesen nem tudta, hogy tulajdonképpen miről van szó. El tudja képzelni, micsoda nehézségekkel jár, ezerötszáz kilométeres határvonalat ellátni határkövekkel, még pedig olyan kis távolságokban, hogy egyiktől a másikig el lehessen látni? Azaz, ha gyalogjáró halad a határ közelében, látnia kell balról és jobbról a legközelebbi határköveket. Természetesen, hogy a határjelzés kérdését ilyen tökéletesen meg lehessen oldani, nagyon széles, jól eltakarított ösvényt kellett volna vágni, sok bokrot és sziklát elhordani, amelyek a végtelen, víznélküli, semmi üdülésit nem nyújtó, szikkadt és forró sivatagokat borítják.
Azért mégis magamra vállaltam ezt a nehéz feladatot, annyira szerettem volna az uralkodó kívánságát teljesíteni. De az indulás pillanatában értesítettek, hogy a vállalkozás névleges feje egy abesszin lesz és az én szerepem a tanácsadásra és munkatársi kapcsolatokra szorítkozik. De ebben az országban nem értik az ilyen finom megkülönböztetéseket, annak az embernek engedelmeskednek, akit főnöknek szólítanak.
Már azon a ponton álltam, hogy lemondok, de valósággal könyörögtek, hogy ne tegyem. Azzal védekeztek, hogy meg akarták menteni, legalább külsőleg, a vállalat nemzeti jellegét és ezért tartották feltétlenül szükségesnek, hogy a vezető, legalább a látszat szerint, abesszin legyen. Gyönge voltam, végül is engedtem és meghoztam ezt az áldozatot.
Az angolok nem bocsátották meg a franciáknak és nem is bocsátják meg soha, amiért engedték, hogy Abesszinia beléphessen a népszövetségbe. Kitűnő emlékezőtehetségük van és felhasználnak minden alkalmat — szükség esetén elő is idézik —, hogy bebizonyítsák ennek a népnek az alacsonyabbrendűségét és tehetetlenségét, hogy vezetni és irányítani tudja önmagát. Tehát minden áron gyámság alá akarják helyezni. Ebben a tekintetben, teljesen egyetértenek az olaszokkal, akik szintén nem tudják elfelejteni az aduai vereséget. Titokban dolgoznak, hogy kifejlesszék a nacionalista párt lehetetlen követeléseit és fokozzák az idegengyűlöletet.
Arra kellene tanítani az abesszineket, hogy igyekezzenek megbecsülni és követni azokat, akik az utat mutatják nekik, de ehelyett inkább arra tanítják őket, hogy cselekedjenek maguk, mielőtt még képesek lennének az önállóságra. Hízelegnek nekik, hogy annál jobban elvakítsák őket, arra számítanak, hogy jóvátehetetlen ügyetlenségeket és ostobaságokat követnek el, míg végül menthetetlenül a vesztükbe sodródnak.
Ez az, amit a matematikusok ad absurdum bizonyításnak neveznek.
Miután elérték, hogy a határkijelölési munkálatok vezetését Tasszama Bantira, egy tudatlan és korlátolt abessziniaira bízták, az angolok a maguk részéről, a legnagyobb gonddal készültek fel a munkára, azzal az aprólékos gondal, amely mindenben jellemzi ezt a nagy nemzetet. A legtökéletesebben együtt volt minden felszerelés a munkára és az emberek élelmezésére. Legkitűnőbb földrajzi és földmértani szakembereiket kérték fel a munka vezetésére. Gyakorlott gépészek biztosították az autók kifogástalan működését.
Az összehasonlítás gyászosan ütött ki a mi számunkra. Valósággal megsemmisítő volt. Menteni akartam a menthetőt, de abban a pillanatban, figyelmeztettek alárendelt helyzetemre. Tasszama Banti a feje a vállalkozásnak és ezt ugyancsak éreztette velem. Tudatlanságával, hozzá nem értésével, makacsságával olyan mulatságos jeleneteket idézett fel, hogy az angolok azt sem tudták, hová legyenek nevettükben. Többek között, egy alkalommal szívószivattyút tétetett egy tizenöt méter mély kútra. Igyekeztem neki megmagyarázni az atmoszféranyomás törvényeit, de nem sikerült. Amikor azután a szivattyú, mint ahogy előre is megjósoltam, nem működött, azzal vádolt, hogy megbabonáztam a gépezetet.
Más alkalommal meg nyolc napig kellett várnunk egyik autóra, amelyet ő küldött, titokzatos céllal, Dzsidzsigába, kétszázkilométeres, valósággal járhatatlan sivatagi úton át. Egy zsák paprikát hoztak Tasszama Bantinak és néhány mézvízzel teli ökörszarvat.
Nagyon megviselte az egészségemet ez az út, megbetegedtem, vissza kellett térnem a városba. Röviddel utóbb, a vállalkozás többi európai résztvevői is hazajöttek.
Éreztem, hogy barátom telve van keserűséggel, haraggal és megvetéssel az ország iránt, amelyet annyira szeretett és szeret még ma is. Olyan, mint a szerelmes, aki csalódott imádott kedvesében. Ma még keserű szavakkal tesz neki szemrehányást, de holnap már bocsánatot kérve borul a lábához, hacsak barátságosan rámosolyog.
— Miután távozott Tasszama Bantitól, bizonyosan visszatért Addisz-Abebába — mondtam. — Beszélt a négussal?
— Nem. Nem akart fogadni — felelt sötét arccal, a fájdalmas csalódás hangján. — Nos, igazán nem vehetem neki rossz néven, hiszen nem tudhatott semmit, mert mindig elrejtik előle az igazságot, elhalmozzák hízelgésekkel, megtévesztik és elvakítják ...
— Ez a sorsa minden uralkodónak. Azok az igazi nagy királyok, akik be tudják szívni ezt a légkört, anélkül, hogy belepusztulnának.
— Higgye el, hogy számomra a legfájdalmasabb ebben az egész szomorú esetben éppen a négus elvakultsága — folytatta barátom rövid szünet után. — Hiszen egész lelkemmel, minden hátsó gondolat, minden fenntartás nélkül, hűséges voltam hozzá . ..
— Érzelmi dolgokban, nagyon szép és dícséretreméltó az ilyesmi, de a politikában annál nagyobb ügyetlenség, sőt gyakran, veszedelmes is. De nem akarom hibáztatni, mert hiszen nekem is ugyanezt a hibát vetették szememre...
Barátom végtelenül csodálkozó, tisztapillantású szeme egyszerre csak elfátyolozódik. Arcának tréfás-gúnyos kifejezése eltűnt, de a csodálkozó, könnyes pillantása még mindig ott ég gyermek arcának a mélyén.
Távozása után, X. barátom hallgat. Aggodalommal várja, vájjon mi mondanivalóm lesz erről az emberről.
— Úgy veszem észre, már távolról sem lelkesedik annyira Abesszinia iránt? — kérdezem.
— Őszintén bevallva, kissé megdöbbentett barátjának az elbeszélése, különösen, hogy művelt, nagytudású embertől hallottam ilyen leleplezéseket. Mert hiszen vitathatatlan tapasztaltsága, hosszú itt tartózkodása különös súlyt ad szavainak.
— Bizonyos mértékig, csakugyan igazat is mondott. Hiszen ezek a mostanában érvényesülő alattomos befolyások, ugyancsak megnehezítik az életet Abessziniában az olyanféle emberek számára, mint amilyen ő. Ott tévesztette el a dolgot, hogy nem kezdetleges, primitív emberekkel állt szemben, mint ahogy hitte, hanem olyanokkal, akik elérkeztek egy bizonyos szociális fejlődés csúcspontjára. Ő azt hitte, hogy ha egy abessziniai megtanul franciául és Párizsban jogot végez, már nem is abessziniai többé és úgy viselkedett velük szemben, mint bármelyik európaival.
Hivatalos működése alatt, csak ezzel a jelentéktelen kisebbséggel érintkezett, akik autón járnak, keményített gallért viselnek, szóval azokkal a bizonyos díszközéleti férfiakkal, akiket be szoktak mutatni az idegeneknek, akik közvetítenek az idegenek és a tulajdonképpeni abesszin nép között. Sohasem vetett egyetlen pillantást sem az igazi abesszin nép felé, akik olyan hűségesen ragaszkodnak ősrégi szokásaikhoz, jobbágyaikhoz és öszvéreikhez, ö csak ezt a mesterségesen megszerkesztett új társadalmat látta, amelyen azonban csak törékeny külső máz ez a mai, felvett állapot. De így látja őket minden európai, aki húsz esztendő óta vonattal jött Addisz-Abebába.
Abban a mértékben, ahogy a vasút legyőzte a távolságokat, a beözönlők tömege egyre növekedett. A legkülönbözőbb rétegekből kerültek ide tömegek és többnyire a társadalom söpredékéből. Mert hiszen az emberekkel is éppen úgy van, mint az árucikkel, csak a selejteset exportálják.
Régente, amikor háromhónapi utazásba került, amíg valaki a nyolcszáz kilométer széles sivatagon átvergődhetett, Menelik színe elé csak a legkiválóbb európaiak kerültek. Ezeket tudta méltányolni és használni. Ezek itt igazán hasznos munkát végeztek. Ismerek olyanokat, akik negyven esztendő óta élnek itt és érdemes volna meghallgatni, milyen véleménnyel vannak második hazájukról. Majd megismertetem néhánnyal. Amikor hozzákezdtek a munkához, nem volt semmi más ajánlólevelük, csak a szorgalmuk, tehetségük, jóakartuk. Ez a három tulajdonság a világ minden részén tiszteletet kelt.
Amikor az abesszinekben felébredt a vágy, hogy változtassanak régi, patriarchális civilizációjukon és közeledjenek a távoli európai népekhez, ugyancsak keserű tapasztalatokat arattak az újonnan érkező feltalálók és különböző szakemberek és tudósok tömegével. Használhatatlan ágyúkat adtak el nekik, amelyek még mai napig is láthatók Diré-Dauában, megbízásukból nyomorúságos hidakat építettek. Egyiknek a romját majd megmutatom magának Harrarban... Eleinte határtalanul bíztak az új emberekben, akiket őszintén csodáltak, de csakhamar meg kellett, hogy értsék, milyen csúfosan becsapták őket. Ettől kezdve, az az európai, aki állást vállal az abesszin államnál, legyen bár a legbecsületesebb szándékú, legtiszteletreméltóbb ember, már nem tanácsadó és nevelő, hanem fizetett szolga, akit lehetőség szerint ki kell használni és azután az ajtó elé tenni. Azt a megvetést, amelyet ezek a szemérmetlen és alávaló gazemberek igazán megérdemeltek, most átviszik minden európaira. Természetes, hogy az olyan ártatlan áldozatok, mint amilyen az én barátom is, hálátlanságot és idegengyűlöletet emlegetnek.
— De mi az ön személyes meggyőződése?
— Nem mondhatok semmi olyat, ami általános útbaigazításul szolgálhatna. Hiszen mondtam már, mennyire különbözik az én meggyőződésem a népek előrehaladásáról és a kultúra hasznáról. Huszonegy év óta járok ide és szeretem ezt az országot, tisztára egyéni okokból, eltekintve minden önző szemponttól, mert nem azért jöttem ide, hogy szerencsét csináljak vagy a költségükre meggazdagodjam.
Ismerem Abesszinia hibáit és egyáltalán nem csodálkozom azokon, amik az európaiakat felháborítják, amiket ők érthetetlennek és megbocsáthatatlannak találnak. Tudom, hogy náluk végül is minden elrendeződik és megoldódik, türelemmel, nyugalommal és főleg tétlenségükre támaszkodva. Különösen ez a keleti tétlenség meríti ki a leghamarabb és minden különösebb fáradság nélkül az ellenfelet. Ez védelmezi még mindig ennek a régi népnek az önállóságát, ez az utolsó mentsvára, ahová az ostrom elől menekült.
Holnap reggel odautazunk. Akkor majd mindenről a maga szemével győződhet meg. De mindenek előtt, az a legfontosabb, hogy mielőtt Abesszinia földjére teszi a lábát, felejtsen el mindent, amit valaha is erről az országról olvasott.
Ebből a szempontból, egészen egyformán értékelem Armandy keserűséggel teli könyveit és a megfizetett újságírók elragadtatott dicshimnuszait. Ezek az utóbbiak a károsabbak, mert hamis illúziókba ringatják Európát és ezzel végzetes veszedelmet idéznek fel. Ezeknek a hízelgő újságíróknak a munkáját azokhoz a falánk termeszekhez hasonlítom, amelyek kikezdik egy hatalmas épület faalkatrészeit. Az aranyozás és a díszítés alatt nem látszik semmi, de egy napon, az egész épület összeomlik és nem marad a helyében semmi más, csak por. (...)
(Folytatjuk)
Forrás: Henry de Monfreid: Rejtelmes Abesszinia. Dante kiadás, fordította Wiesner Mariska. é.n. (1932)
.jpg){kind=spacer}
