AGATHA CHRISTIE MALLOWAN: Az első évad Csagar Bázárban

Az útirajz egyik kiadásának fedőlapja

A sok-sok érdekfeszítő krimi szerzője "elkövetett" egy remek utirajzot is, amikor férje, a jeles régész, Max Mallowan ezredes magával vitte Mezopotámiába, hogy személyesen is átélje egy ásatás valamennyi viszontagságait. 
1930-ban történt, hogy a jó szerencse összehozta Max Mallowant, a fiatal régészt egy akkor már igen ismert írónővel: Agatha Christie-vel. Agatha Bagdadban ismerkedett meg a Wooley házaspárral, Leonarddal és Katherine-nel, és elfogadta meghívásukat Urba, ahol már több évadon át folytattak ásatást. Amikor Agatha hazautazott, kísérőül melléje adták fiatal munkatársukat, Max Mallowant, hogy útközben mutassa meg a látnivalókat. Ha már a véletlen ilyen kellemesen összehozta őket, nem sokat teketóriáztak: még véget sem ért az esztendő, összeházasodtak, és így kezdődött közös életüknek ez a hosszú, boldog és kreatív szakasza.
Agatha egy pillanatig sem érezte, hogy hírneve akadályozhatná benne, hogy részt vegyen férje munkájában. Kezdettől fogva tevékeny részt kért Maxnek Irakban és Szíriában folytatott ásatásaiból, hősiesen állt minden kényelmetlenséget, és meglátta a régészélet hányattatásainak humoros oldalát. Régi ismerősei, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen az élet a messze földön folytatott ásatásokon, rendre kérdezhették: „Hát hogyan is éltetek Mezopotámiában?” – Ő pedig elhatározta, hogy kérdéseikre egy könnyed könyvben felel meg. Alább az 1930-as években keletkezett útirajz negyedik fejezetét közöljük. (Jacquetta Hawkes bevezetője nyomán)

Tavasszal térünk vissza Bejrútba. A pályaudvaron az első, akit megpillantunk – Mac. De nem ugyanaz a Mac, mint akitől elbúcsúztunk!
Mac – mosolyog! Fülig szalad a szája! Semmi kétség: örül nekünk! Mindmostanáig fogalmunk sem volt róla, vajon kedvel-e bennünket vagy sem. Udvarias közönnyel leplezte érzéseit. Most azonban a napnál is világosabb, hogy úgy üdvözöl bennünket, mint rég nem látott jó barátait. El sem mondhatom, mennyire megmelegszik ettől a szívem. Mackel kapcsolatos idegességemet mintha elfújták volna. Felszabadultságomban egyenesen odáig merészkedem, hogy megkérdem: vajon azóta is mindennap körmöl-e a naplójába, az összehajtott takarón kuporogva.
– Hát persze – mondja kissé csodálkozva Mac.
 
*  
Bejrútból Aleppóba megyünk, és elvégezzük a szokásos bevásárlást, a készletek feltöltését meg a többit. Mary számára sofőrt fogadtunk – ezúttal nem a rakparton szereztünk „gazdaságos” példányt, hanem egy langaléta, aggályos ábrázatú örményt szerződtetünk, akinek legalábbis van néhány ajánlólevele, mely megbízhatóságát és gépkocsi-vezetői képességeit tanúsítja. Egy darabig német mérnökök mellett dolgozott. Első találkozásunkkor fő hátrányának a hangja tűnik, amely szerfelett magas és idegesítően nyávogó. Kétségtelenül sokkal különbnek ígérkezik mindazonáltal, mint a bárdolatlan Abdullah. Szerettük volna megint megkapni Aristide-et, érdeklődésünkre azonban kiderült, hogy – óriási büszkeségére – „kormányszolgálatot” teljesít. Azaz: utcai öntözőkocsit vezet Deir-ez-Zórban!
Eljő a sorsterhes nap, és két eresztésben indulunk Ámúdába. Hamudi és Mac Maryvel (akit megfosztottunk királyi címétől és jelenleg Kék Mary néven emlegetünk, ugyanis meglehetősen rikító kék festékréteg borítja) érkeznek oda előbb, és biztosítják, hogy minden készen álljon fogadásunkra. Max meg én roppant előkelően vonaton utazunk El Kámeslibe, és ott töltjük a napot, hogy lebonyolítsuk a szükséges ügyeket a francia katonai hatóságokkal. Négy óra tájban indulunk Ámúdáról.
Mihelyt megérkezünk El Kámeslibe, kiderül, hogy nem minden alakult terv szerint. Nagy a zavar; kölcsönös szemrehányások, panaszok repkednek a levegőben. Hamudi ábrázata elkeseredett, Macé sztoikus.
Hamarosan értesülünk a tényekről.
A házat, amelyet bérbe vettünk, és amelyet már egy héttel ezelőtt ki kellett volna üríteni, kitakarítani és kimeszelni – Hamudi és Mac előző nap meszeletlenül és merőben kitakarítatlanul találta, valamint még akkor is benne tanyázott hét örmény család!
Ami huszonnégy órába belefért, elvégezték, de a helyzet még így sem valami rózsás.
Hamudi most már megtanulta, hogy a Katúnok kényelme mindennél előbbre való, arra szánta hát minden energiáját, hogy egy szobát megszabadítson örményektől és lábasjószágtól, és sebtében ki is meszelje. Két tábori ágyat állítottak fel Max-nek és nekem. A ház többi része még maga az őskáosz, és gyanítom, hogy Hamudi és Mac sem töltötte keleti kényelemben az éjszakát.
De most majd minden rendbe jön, nyugtatgat bennünket Hamudi, és ránk ragyogtatja ellenállhatatlan mosolyát.

Max Mallowan

Javában folyik a pereskedés és a vádaskodás az örmény családok és egykori szószólójuk, a pap között, de ez szerencsére nem ránk tartozik. Max mindenesetre nógatja őket: menjenek odébb egy házzal, és intézzék el vitás ügyeiket egymás között.
Asszonyok, gyerekek, tyúkok, kutyák, macskák – ki-ki sír, nyafog, visong, ordibál, átkozódik, fohászkodik, hahotázik, nyávog, kotkodácsol és ugat – vonulnak el lassú menetben a színről, akárcsak holmi fantasztikus operafinálé.
Mint kiderül, mindenki keresztbe tett mindenkinek! Tökéletes a pénzügyi zűrzavar, dühödt szenvedélyek csapnak fel testvérek, sógorok, sógornők, oldalági rokonok és dédszülők között, számunkra merőben felfoghatatlanul.
Mind e káosz közepett szakácsunk (a Dimitri névre hallgató szakács) a legteljesebb lelki nyugalommal készíti a vacsorát. Letelepszünk és élvezettel nekilátunk, majd halálosan kimerülten zuhanunk az ágyba.
Ahol azonban nem vár ránk pihenés! Sohasem éreztem különösebb ellenszenvet az egerek iránt. Egy-két egér a hálószobában – oda se neki. Egy időben még meg is szerettem egy visszatérő látogatót, akit (noha a nemével nem voltam tisztában) Elsie-nek kereszteltem el.
Első ámúdai éjszakánk élményei azonban örökre feledhetetlenek.
Alig oltottuk el a lámpát, tucatjával – illetve még az sem lehetetlen, hogy százával – bukkannak elő a falba-padlóba vájt lyukaikból az egerek. Vidáman kergetőznek az ágyak között, harsány cincogás közepette. Egerek az arcomban, egerek a hajamban – egerek! Egerek! EGEREK!…
Felkattintottam zseblámpámat. Iszonyat! A falakat sűrűn borítják ismeretlen, fakó, csúszó-mászó, csótányszerű teremtmények! Ágyam lábánál a padlón egy egér ül, és a bajszát ápolja!
Csúszó-mászók, ameddig a szem ellát!
Max megnyugtató szavakat mormog.
Aludj csak, mondja. Mihelyt elaludtál, nem zavar semmi.
Remek tanács, csak éppen kivihetetlen! Először ugyanis el kell hozzá aludni, de amikor az embert sportpályának tekintik atletikus hajlamú egerek százai, ez aligha lehetséges. Legalábbis az én számomra. Max láthatólag könnyedén megoldja!
Igyekszem úrrá lenni lázadozó testemen. Rövid időre elszunnyadok, de az arcomon futkározó piciny lábak felébresztenek. Felvillantom a zseblámpát. A csótányok sokasodtak, a mennyezetről hatalmas, fekete pók ereszkedik alá!
Így telik-múlik az éjszaka, és máig is restellem, de hajnali két órára kitör rajtam a hisztéria. Mihelyt felvirrad a reggel, közlöm, bemegyek El Kámeslibe, megvárom a vonatot, és utazom vissza Aleppóba! Aleppóból pedig nyílegyenesen haza, Angliába! Nem bírom ezt az életet! Nem vagyok hajlandó eltűrni! Hazamegyek!
Max mesterileg birkózik meg a szituációval. Felkel, kinyitja az ajtót, és Hamudit szólítja.
Öt perc elteltével már ki is hurcolták az ágyakat az udvarra. Egy darabig fekszem, és bámulom a békés, csillagfényes eget. Hűvös, balzsamos a lég. Elnyom az álom. Max bizonyára megkönnyebbülten sóhajt, aztán elalszik ő is.
 
*  
–  Csak nem akarsz valóban visszamenni Aleppóba? – kérdi reggel aggályosan Max.
Enyhén elpirulok, amikor eszembe jut hisztérikus kitörésem. Nem, mondom, dehogyis megyek. Nem mennék a világért sem. Viszont továbbra is az udvaron fogok aludni!
Hamudi csillapítóan magyarázza, hogy nemsokára minden rendbe jön. A hálószobában a lyukakat betömik gipsszel. Még egyszer kimeszelik a szobát. Mi több, jön egy bérelt macska! Nem is akármilyen – szupermacska, szakképzett példány.
Ők vajon hogyan töltötték az éjszakát, kérdezem Mactől, amikor megérkeztek Hamudival? Rajtuk is mindenféle futkározott egész éjjel?
– Bizonyára – feleli Mac szokásos higgadt modorában. – De én aludtam.
Csudálatos Mac!
 
*  

Vacsorára megjön a macska. Amíg élek, el nem felejtem! Ahogy Hamudi mondta, valóban szakképzett példány. Tudja, mire szerződtették, és roppant szakszerű modorban fog munkához.
Amíg mi vacsorázunk, ő lesbe áll egy láda mögött. Ha beszélgetünk, mocorgunk, lármázunk, türelmetlen pillantást vet ránk:
– Felkérem önöket, szíveskedjenek csendben maradni. Hogy dolgozzon a macska, ha akadályozzák a munkáját?
Szigorú tekintetének nyomban engedelmeskedünk; suttogva váltunk szót, és nagyon vigyázunk, hogy ne csapjunk zajt az edénnyel-evőeszközzel.
Étkezés közben öt alkalommal bukkan fel egér és szalad át a padlón, és öt alkalommal ugrik a macska. A következő mozzanat sem késlekedik. Nincs itt holmi nyugati cicózás, itt nem játszanak az áldozattal. A macska egyszerűen leharapja az egér fejét, elropogtatja, aztán rátér a maradékra. Szörnyű látvány, de meg kell hagyni － szakszerű munka.
Öt napig marad nálunk a macska. Öt nap elteltével egérnek írmagja sem marad. A macska, mint aki jól végezte dolgát, távozik, az egerek soha vissza nem térnek. Életemben nem találkoztam még ennyire szakszerű macskával. Ügyet se vetett ránk, soha tejet nem kért, ennivalóért nem koldult. Hűvös volt, tudományos és személytelen. Minőségi macska, nagydoktori fokozattal.
 
*  
Végre berendezkedtünk. A falat kimeszelték, az ablakdeszkákat meg az ajtót kimázolták, egy ács és négy fia megtelepedett az udvarunkon, és rendelésünk szerint elkészíti bútorainkat.
– Asztalokat! – mondja Max. – Mindenekfelett asztalokat! Asztalból sosincs elég.
Én szerényen egy fiókosszekrényt igénylek, és Max nagylelkűen engedélyez egy ruhásszekrényt, fogasokkal.
Az ácsok ezután megint visszatérnek az asztalokhoz – asztalok, amelyeken szét lehet teregetni edényeinket, rajzasztal Macnek, ebédlőasztal, nekem egy írógépasztalka…
Max lerajzol egy törülközőtartót, és az ácsok nekifognak. Az öregember büszkén hozza be a szobámba a kész terméket. Nem egészen olyan, mint a rajzon, és mihelyt az öreg leteszi, már látom is, hogy miért. Irdatlan lábai vannak, óriási, kunkorodó tekercsek inkább. Annyira kiállnak, hogy akárhová teszi az ember, okvetlenül keresztülesik rajtuk.
Kérdezd meg tőle, kérem Maxet, miért ilyen lábakat csinált, miért nem ragaszkodott a rajzhoz?
Az öreg méltóságteljesen pillant ránk.
– Azért csináltam ilyenre – mondja –, hogy szép legyen. Azt akartam, hogy maga legyen a szépség.
A művészi önkifejezés e megnyilvánulására nincs méltó válasz. Fejet hajtok, és belenyugszom, hogy az évad végeztéig minduntalan belebotlom az iszonyatos lábakba.
Az udvar túlsó sarkában kőművesek gyártanak nekem vályogból illemhelyet.
Vacsoránál megkérdezem Mactől, mi az első építészi munkája.
– Az első gyakorlati munkám – válaszolja – a maga illemhelye!
Komoran sóhajt. Szívem mélyéből együtt érzek vele. Aligha lesz ez diadalmas fejezete megírandó memoárjainak. Szomorú, ha egy ifjú építész bimbózó álmai a főnök feleségének vályog illemhelyében szökkennek szárba!
Ma Le Boiteux kapitány és két francia apáca lesz az uzsonnavendégünk. A faluban fogadjuk őket, és hazahozzuk a házba. A bejárat mellé támasztva hirdeti a mester dicsőségét ácsunk legújabb műremeke – a vécéülőkém!
 
*  

Max és Agatha ásatáson

Működik már a házirend. Azt a szobát, ahol első éjszakánkat töltöttük, és ahol még mostanában is korzóznak éjjel a csótányok, rendeztük be rajzteremnek. Itt Mac zavartalanul dolgozhat, távol minden emberi kapcsolattól. A csótányok egyáltalán nem izgatják.
A rajzterem mellett van az ebédlő. Azon túl a leletraktár, abban tároljuk leleteinket, ott javítjuk az agyagedényeket, ott válogatjuk, osztályozzuk, cédulázzuk a tárgyakat. (Rengeteg asztal áll benne!) Van azután egy dolgozószobával kombinált nappali, ott nyugszik írógépem, és ott állítottuk fel az összehajtható székeket. A pap hajdani házából három hálószoba lett – egérmentesek, hála a macskának, csótánymentesek, hála a bőséges meszelésnek, ám sajnálatos módon nem bolhamentesek!
Sokat szenvedünk a bolháktól. A bolha roppant életerős teremtmény, és csodával határos, mennyire ellenálló a szervezete. Rovarirtó, bolhapor meg se kottyan neki, sőt egyenesen gyarapszik tőle. Ha ágyunkat karbolsavval kenjük be, az csak még nagyobb atlétikai teljesítményre sarkallja a virgonc állatkákat. Nem is annyira a bolhacsípés gyötör, magyarázom Macnek, hanem az a fáradhatatlan energia, azok a szűnni nem akaró szökdelőversenyek körbe-körbe a derekamon. Képtelenség elaludni, ha a bolhák vígan űzik éjszakai sportjukat a derekunk körül.
Max még nálam is jobban kínlódik a bolháktól. Egyik nap százhét példányt fogtam el és csaptam agyon a pizsamája korcán! Kiveszik belőle az erőt a bolhák, mondja. Én úgy látszik csak a felesleget kapom – mármint azokat, amelyek már nem találtak maguknak Maxen helyet. Az enyémek másodosztályú, alacsonyabb rendű bolhák, be sem nevezhetnek a magasugró versenybe!
Macnek a jelek szerint nincs bolhája. Ami roppant igazságtalansága a sorsnak. Úgy látszik, bolháék nem tartják Macet megfelelő sportpályának.
 
*  
Immár szabályos medrében csordogál az élet. Max pitymallatkor kiballag a halomra. Legtöbbször vele tartok, bár néha otthon maradok, és egyébbel foglalkozom – például javítom az edényeket és egyéb tárgyakat, cédulákat gyártok, és néha nagy ritkán a magam mesterségét űzöm az írógépen. Mac is otthon marad heti két nap, és a rajzteremben buzgólkodik.
Ha kimegyek a halomra, igen hosszú a nap, de csak akkor tűnik annak, ha nem jó az idő. Amíg a nap magasan nem jár az égen, hideg van, de később igazán kellemes. Virágok virítanak mindenütt, többnyire az apró, piros anemóna, ahogy én – pontatlanul – elneveztem (azt hiszem, ranunculus a valódi neve).
A munkacsapat magvát Max Dzserabluszból, Hamudi szülővárosából hozta. Hamudi két fia befejezte Urban az évadot, és beállt hozzánk. Az idősebbik, Jahja, magas fiatalember, arcán széles vigyor. Olyan, mint egy barátságos kutya. Alavi, a fiatalabbik, jóképű fiú, és valószínűleg ő az okosabb kettejük közül. De nagyon hirtelen természetű, és néha ki is tör a csetepaté. Abd esz Szalaam, az unokatestvérük, szintén előmunkás. Hamudi, miután beindította az üzemet, hazatér majd.
Mihelyt a Dzserabluszból jött idegenek munkához láttak, mindjárt tódul a helybeli munkaerő. Egyesével, kettesével jönnek az emberek a szomszédos falvakból. Vannak köztük kurdok, jönnek a török határon túlról, akad néhány örmény, meg egypár jezidi (úgynevezett ördögimádó) – szelíd, mélabús képű férfiak, a többiek basáskodásának céltáblái.
A munka módszer igen egyszerű. A férfiakat csapatokba szervezik. Akinek van már némi ásatási gyakorlata, meg aki értelmesnek látszik, és feltételezhető, hogy gyorsan tanul, abból csákányozó lesz. Felnőtt férfi, kamasz és gyerek azonos bért kap. Azonkívül ott a keleti szívnek oly kedves baksis. Vagyis a minden egyes talált tárgy után készpénzben fizetendő szerény összeg.
A csapatban a csákányozónak a legnagyobb az esélye, hogy tárgyakat talál. Amikor kirajzolják neki a négyzetet, ahol dolgozni fog, csákánnyal lát neki. A nyomában jön a lapátoló. Kosarakba lapátolja a földet, ezeket pedig három-négy kosaras fiú hordja a kijelölt lerakodóhelyre. Amikor kiöntik a földet, átvizsgálják, hátha akad benne még tárgy, ami elkerülte a csákányos meg a lapátoló figyelmét, és mivel ezeknek a kisfiúknak igen éles a szeme, nagyon gyakran lelnek apró talizmánra, gyöngyszemre, amiért szép jutalomban részesülnek. Leleteiket rongyos köntösük sarkába kötik, és a nap végén mutatják be. Olykor-olykor Maxhez visznek egy-egy tárgyat, aminek a sorsa attól függ, hogy Max azt mondja-e: „Tartsd meg”, vagy azt, hogy Silu – azaz „Dobd el”. Ezek persze a legapróbb tárgyak – talizmánok, edénytöredékek, gyöngyszemek és hasonlók. Ha egy helyen edények csoportja kerül elő, vagy temetésre valló csontok, esetleg vályogfalak, akkor az előmunkás Maxet hívja, és nagy gonddal folytatják a munkát. Max vagy Mac óvatosan körülkapargatja késsel az edénycsoportot – vagy a tőrt, vagy amire éppen rábukkantak –, letisztítja róla a földet, lefújja a port. Azután, mielőtt elvinnék, lefényképezik és lerajzolják a leletet.
Szakembert kívánó feladat a felszínre bukkanó épületmaradványok kibontása. Rendszerint maga az előmunkás kezeli a csákányt, és óvatosan kitapogatja a vályogtéglákat, de egy tapasztalatlan, ám értelmes csákányos is hamarosan elsajátítja a módszert, és nemsokára hallani, amint ásás közben büszkén kijelenti: – Hadha libu (Ez vályogtégla).
Általában örmény munkásaink a legintelligensebbek. Hátrányuk a kötekedő természetük – mindig sikerül kihozniuk a sodrukból a kurdokat meg az arabokat. Jóformán szüntelenül folyik a civakodás. Valamennyi munkásunk forrófejű, és mindegyik hord magával valamit, amivel nyomatékosíthatja véleményét – jókora kést, bunkósbotot, meg valami buzogány- vagy husángféleséget. Sebek tátonganak némelyik fején, minduntalan összegabalyodott, dühös alakokat kell szétválasztani, miközben Max harsány hangon recitálja az ásatás házirendjét. Aki verekszik, büntetést fizet! Intézzétek el a vitás ügyeiteket munkaidő után. Munka közben nincs verekedés. Munka közben én vagyok az apátok, és amit az apátok mond, az törvény! És ne gyertek hozzám egymásra panaszkodni, mert ha meghallgatnálak, mást se tehetnék egész nap! Verekedéshez két ember kell, és aki verekszik, egyformán büntetést fizet, akármelyik kezdte.
Az emberek bólogatnak. – Igaz. Ő az apánk. Nem szabad verekedni, mert még összetörünk valamit, ami jó pénzt ér.
Hanem azért csak ki-kitör a harc. A notórius verekedőket szélnek eresztik.
Ez nem jelent tényleges elbocsátást. Egyik-másik embernek olykor kiadják az útját – egy-két napra. De még akit véglegesen elbocsátanak, az is megjelenik rendszerint a következő bérfizetési napon, és kéri, vegyék vissza a legközelebbi műszakba.
Némi kísérletezés után abban állapodtunk meg, hogy tíznaponként lesz bérfizetés. Néhány munkásunk meglehetősen távoli falvakból jön, és magával hozza az elemózsiát, rendszerint egy zsák lisztet meg néhány szem hagymát. A készlet tíz nap múlva elfogy, és az ember ilyenkor hazakéredzkedik utánpótlásért. Egyik nagy hátrány, mint rájöttünk, hogy az emberek nem végzik rendszeresen a munkát. Mihelyt megkapják a bérüket, lelépnek. – Most van pénzem. Miért dolgoznék? Hazamegyek. – Úgy két hét alatt elveri a pénzét, visszajön, és kéri, hogy vegyük fel újra. A mi szempontunkból ez igen bosszantó, hiszen az összeszokott csapat sokkal hatékonyabban dolgozik, mint egy újonnan toborzott brigád.
A franciáknak megvan a módszerük, hogy elbánjanak ezzel a szokással, ami nagy nehézségeket okozott nekik, mikor a vasútvonalat építették. Munkásaiknak mindig csak a fele bérét adták ki. Így aztán folyamatosan dolgoztak. A hadnagy azt tanácsolta Maxnek, alkalmazza ő is ezt a módszert, de miután meghánytuk-vetettük a dolgot, nem éltünk vele, mert Max tisztességtelennek tartja. Az emberek megdolgoztak a pénzükért, és joguk van a teljes bérre. Így hát elviseljük a szüntelen jövés-menést. A bérfizetési naplóval is jóval több így a dolgunk, a szüntelen változtatás és kiigazítás miatt.
Fél hétkor kiérünk a halomra, fél kilenckor reggelizőszünet. Kemény tojást eszünk és arab lepényt. Michel pedig, a sofőr, zománcbögrékbe forró teát tölt, amit a halom tetején ülve iszunk meg. Kellemesen süt a nap, a reggeli árnyékok hihetetlenül bűbájossá varázsolják a tájat; északon kéklenek a török dombok, körös-körül minden csupa pici piros és sárga virág. Csodálatosan balzsamos a levegő. Ilyenkor érzi az ember, hogy élni jó. Az előmunkások elégedetten vigyorognak, a kis tehénpásztorgyerekek a közelünkbe oldalognak, és szégyellős pillantásokat vetnek ránk. Hihetetlen rongyokba vannak burkolva, foguk hófehéren ragyog, amikor mosolyognak. Milyen boldogok ezek a gyerekek, gondolom, mennyire kellemes ez az élet; akárcsak a régi-régi mesékben, vándorolnak hegyen-völgyön, terelik a teheneket, néha leheverednek, énekelgetnek.

(A folytatáshoz kattints a További bejegyzések-re!)

KOHL-LARSEN - JAHIRA: Szimbót hallgatom (2)

Amikor akkorára nőttem, hogy meg tudtam már kapaszkodni a ház falait tartó fatörzsekbe, és már állni is tudtam egy kicsit, anyám így szólt egy napon:

- Én elmegyek most vízért, te maradj itt a nagyanyáddal!

Nem tudom, hol járt a nagyanyám szeme. Én elindultam, ide-oda totyogtam, és eközben elérkeztem a tűzrakáshoz. Ott megláttam a kukoricakásás fazekat. Föl akartam emelni, de túl nehéz volt, és a földre ejtettem. Darabokra tört.

A nagyanyám elővett egy kis botot, és aprókat ütött rám. Amikor anyám visszatért, nagyanyám azt mondta neki:

- A gyermeketek eltörte a fazekat, miben főzzünk most? Anya így válaszolt:

- Nos, mit tehetek, ha a fazék darabokra tört? Elmegyek a fazekas asszonyhoz, viszek neki kölest, hogy adjon érte új fazekat!

Anyám elvitte a kosárka kölest a fazekas asszonyhoz, és hozott egy másik fazekat, úgyhogy megint volt miben főzni.

Amikor anyám másnap megint elment, a kiscsirkék bejöttek a házba. Én fogtam egy botot, és egy csirkét agyonvertem. Apám, aki ezt látta, elvette a botot, és megvert vele - nem nagyon, de mégis annyira, hogy nagyon sírtam. Hagyjam abba a sírást, mondta apám. Tejet hozott, és odaadta nekem, hogy megnyugodjak. Megittam a tejet, aztán visszamentem játszani.

Továbbra is folyton arra gondoltam, hogy milyen szép dolog egy csibét agyonverni. Odamentem hát, és megfogtam egyet. De amikor megragadtam a csibét, erősen csipogott. Nyomban ott termett az anyja. Az arcomnak repült, úgyhogy hanyatt estem.

Apám nevetett, és odaszólt:

- Látod ugye? Magad is láthattad, hogy a csirke nem játék, és a csőre éles!

Ettől kezdve nagyon féltem a tyúkoktól. Ha egy tyúk a közelembe jött, gyorsan elfutottam.

Akkorára nőttem már, mint Sabani, Mohamadi feleségének, aki nemrég itt a mi táborunkban meghalt, a legkisebb fia. Egyszer, amikor olyan nagy voltam, mint Sabani, három kutya szaladgált mellettem. Odamentem az egyikhez, lehajoltam, és megharaptam. A kutya üvöltött, dühös lett, és beleharapott a lábamba. Az apám agyonverte a kutyát.

Nemsokára ezután egy kést vettem el apámtól. Amikor vissza akarta venni tőlem, sírni kezdtem. Apám azt mondta:

- Jó, tartsd meg a kést, és ne sírjál!

Vettem egy darabka fát, összevissza vagdaltam a késsel, és közben megvágtam az ujjamat. Amikor láttam, hogy vér folyik belőle, eldobtam a kést.

Apám így szólt:

- Látod, én el akartam venni tőled a kést, de te nem adtad. Most már magad is láthatod, hogy a késsel nem jó játszani!

Ettől kezdve nagyon féltem a késtől. Mégis, pár nap múlva megint elvettem. A házunk közelében volt egy termeszdomb, és mivel a kés megvágott, én bedobtam a hangyalyukba.

Amikor apám később érdeklődött a kése után, anyám azt mondta neki:

- Hiszen a kést a gyerek vitte el!

Amikor apám megkérdezett, hol a kése, nem feleltem. Újból és újból megkérdezett. Végül odavezettem őt a termeszlyukhoz, és megmutattam neki, hová dobtam a kést. Nagyon mélyre esett, apám sem találta meg. Mindketten üres kézzel mentünk haza.

Apámmal ültünk. Estefelé járt az idő. Levetette a ruháját, a közelemben hagyta, felvett egy másikat, és elment. Én meg elvettem a ruhát, amit otthagyott.

Amikor anyám el akarta venni tőlem, nagyon sírtam. Így hát nálam hagyta, és azt mondta, elmegy a nagyanyámhoz. Játszottam a ruhával. Kívülem nővérem, Uliko is otthon volt. Én ide-oda húzgáltam a ruhát és amikor a tűzhöz értem, beledobtam.

Anyám, aki elmenőben volt, megérezte a füstszagot. Mire visszajött, a ruha már elégett. Apám ruhája más volt, mint amit most viselünk, állatbőrből készült. Annak idején ugyanis még nem ismertük a fehérek országából hozott ruhákat. Anyám mindenekelőtt jól megvert. Én nagyon-nagyon sírtam. Végre megjött apám.

- Miért sír úgy a gyerek? - kérdezte.

- Mert a tűzbe dobta a ruhádat, és elégett - felelte anyám. Apám erre megszidta anyámat:

- Most már mindegy, ha már a gyerek a ruhát a tűzbe dobta, majd szerzünk egy másikat! De miért verted meg a gyereket?

Apám csupán ravaszságból beszélt így anyámhoz, hogy meg ne szökjek előle; amikor ugyanis odamentem apámhoz, megfogott, és alaposan elvert. Most meg anyámnak fájt a szíve, hogy apám megverte az ő fiát. Odajött, és elvett tőle. Apám erre anyámat is megütötte. Verte őt és engem, mindkettőnket.

Anyám ezután a hátára vett, és elmentünk ketten anyai nagyapámhoz. Az ő házában töltöttük az éjszakát. Másnap reggel is nála maradtunk. Az éjszakát is ott töltöttük még. Harmadnap megjött apám.

Amint megláttam apámat, elébe szaladtam, és leültem a lábai elé. Kukoricát főztek neki.

Evett belőle, míg jóllakott. Majd így szólt hozzánk:

- Indulás, megyünk haza!

Anyám azonban nem egyezett bele, és így szólt:

- Nem, én nem megyek haza veled, hiszen te megvertél minket!

- Ha vonakodsz - válaszolta apám -, akkor csak a gyereket viszem, és te itt maradhatsz az apádnál! Ezzel a hátára vett, és elindult velem. Amint elment, anyám követte őt olyan távolságra, mint innen az a homokbucka. így mindhárman, apám, anyám és én, ismét hazatértünk.

A történtek utáni harmadik napon játszani mentem pajtásaimmal. Udvarunk tejfákkal (Euphorbia) , a mi nyelvünkön minyara, volt beültetve. Fölnéztem egy minyarafára, és láttam, hogy fehér tej folyik a kérgéből. Vettem belőle egy keveset, és a nemi szervemre kentem. Mire pajtásaim odanéztek, már egészen összekentem magam ezzel a tejjel. Megfogtak és hazavittek. Nemi szervem erősen megdagadt.

Anyám vizet melegített a tűzön, és lemosott vele. A vízbe mlenta gyógyszert kevert, attól nyálkás, tej színű lett. Tíz napig kínlódott velem anyám, míg ismét egészséges lettem.

Ez idő tájt kezdtem leszokni az anyatejről. Anyám ugyanis megint terhes lett, így elapadt a tejé.

Amikor „nagydolgot" végeztem, gyakran játszottam az ürülékkel. Anyám egyszer rajtakapott, és úgy elvert, hogy elment a kedvem ürülékkel játszani. Erről a játékról örökre leszoktam.

Egyszer játszani mentünk a nagyobb gyerekekkel az udvarunktól nem messze. Fekete hangyákat találtunk ott, anyikorongónak nevezzük őket. A nagyobb gyerekek a kisebbeket odébbültették, majd elmentek a hangyabolyhoz, és fölzavarták a hangyákat. Az a fiú, aki a hátára vett, egy hangyát tett a nemiszervemre, és az megcsípett. Fölkiáltottam, és nagyon sírtam.

Kiáltásomra anyám kiszaladt a házból, és megkérdezte:

- Mondd, gyerekem, mit csináltak veled?

Én hallgattam, mire anyám megkérdezte a nagyobbaktól:

- Megvertétek ezt a fiút? Mi történt vele? Ők azt felelték:

- Mi nem vertük meg, a hangyák csípték meg!

Anyám megfogott és hazavitt. A szeméremtestem nagyon erősen megdagadt. Apám is odajött, és megverte azt a fiút, aki ezt tette velem. A fiú a nagyapjához menekült.

A duzzadás csak néhány óráig tartott, rövidesen meggyógyultam. És mihelyt meggyógyultam, lefeküdtem aludni. Apámmal és anyámmal aludtam egy ágyon.

Éjszaka egy kígyó jött a házunkba; apám vette észre a fejénél. Hallotta, amint ott sziszegett. Azt mondta anyámnak:

- Anya, mondd, mi mocorog itt a fejem mellett? Kelj fel, és gyújts tüzet!

Amikor anyám a tüzet felszította, és a helyiséget átkutatta, nem látott semmit. A kígyó ugyanis a kecskeistállóba siklott, ahol megmart két kecskét.

Apám meghallotta a kecskemekegést. Vett egy égő hasábot, és az állatokhoz ment vele. Ott meglátta a kígyót. Fogta az íját, és egy nyilat lőtt a kígyóra, de eltévesztette, és egy marhát talált el. Nagy zaj támadt erre. Összefutottak a szomszédok.

- Egy kígyó, egy kígyó van a házamban! - kiáltotta apám. - Megharapta a kecskéket az istállóban, segítség!

Az emberek odasiettek, és csakhamar végeztek a kígyóval.

Azon az éjszakán én mitsem tudtam arról, hogy kígyó járt a házunkban, hiszen aludtam. Csak később mesélték el nekem. Az emberek a ház elé dobták a kígyót, a marha sebéből pedig kihúzták a nyílvesszőt. A történtek után apám ismét lefeküdt aludni.

Reggel, amikor kieresztették a kecskéket a karámból, hogy a legelőre hajtsák őket, apám észrevette, hogy két kecskéje elpusztult. Éppen a bőrüket húzták le, amikor fölkeltem. A kecskék húsát megettük.

Miután a húst megettük, mi gyerekek elmentünk játszani a rnarhakarámba. Én fölszedtem egy marék földet, és a pajtásom szemébe vágtam. Amikor elkezdett sírni, én is vele sírtam. Erre odajöttek a többiek, és segítettek nekem kiszedni a homokot a pajtásom szeméből. Azután tovább játszottunk. Játszottunk, egyre csak játszottunk.

Eközben elérkeztünk a szemétdombhoz, ahova a hamut dobjuk. A nagyobbak észrevették, hogy mi kicsinyek belesétálunk a hamuba. A hamu alatt pedig tűz parázslott még, úgyhogy amikor ráléptünk, én megégettem a lábamat. A fájdalomtól összevissza futkostam.

Anyám hideg vizet öntött a lábamra, attól még jobban fájt, és a bőr felhólyagzott. Ismét előkeresték azt a gyógyszert, amelyért apám annak idején kecskéket vitt a javasasszonynak, és csakhamar meggyógyultam. Mihelyt meggyógyultam, ismét játszadoztam.

(Világjárók 34. Gondolat, 1963)

Illusztráció: Szimbo, aki elmesélte az élettörténetét

KOHL-LARSEN - JAHIRA: Szimbót hallgatom (1)

A könyv eredetije 1956-ban jelent meg. A szerző archeológus professzor, aki több kelet-afrikai expedícióban vett részt, amelyek célja az afrikai őstörténet nyomainak felkutatása és értelmezése. Egy idő után kutatóbázisukhoz csatlakozott egy Szimbo nevezetű bantu néger, aki az idők folyamán annyira feloldódott a szerző irányában, hogy esténként a táborba látogatva, a csillagos ég alatt mind őszintébben és közvetlenebbül mondta el előbb népe meséit és történeteit, majd saját élete gyermekkorából felnőtté válásáig tartó szakaszának megannyi emlékét, élményét. Kohl-Larsen professzor a vallomásokat rögítve és nem befolyásolva, ámulva állapítja meg: a gyermeki világ a föld bármely délkörén ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskedve szerveződik, "lényege és gyökerei azonosak... Játékaik nem egyebek, mint első összeütközéseik az élettel, például a tűzzel vagy egy szembeszegülő kortársukkal."

*

Egy napon elkezdtem sírni, mert anyám el akart menni hazulról. Azt hittem, messzire megy, és nem jön többé vissza. Ezért sírtam.

A másik bátyám, Hango, a hátára vett. Bánatomban és fájdalmamban, amiért anyám elment, beleharaptam Hango bátyám nyakába. Az nyomban a földre ejtett, én pedig egy fahasábra estem.

Anyám, aki elmenőben volt már, hallotta kiáltásomat, és gyorsan visszajött. Földimogyorót adott nekem. Azután csendben maradtam. Majd így szólt anyám, hogy megnyugtasson:

- Elmegyek a nagybátyádhoz, és sok-sok húst hozok neked!

Anyám azután elment fáért.

Ezt és mindazt, amit most még el akarok mondani, az anyám később mesélte el nekem.

Egyik délután Uliko nővérem felmászott egy fára. Mászás közben egy ág után nyúlt, hogy azon felkapaszkodjon. Az ág letört, és ő a fáról a földre zuhant. Az anyák odasiettek, és felemelték a gyereket. Egyik lába súlyosan megsérült és eltört. Mindennap megmosták a lábát forró vízzel, amíg meggyógyult.

Mire Uliko meggyógyult, akkorára nőttem, hogy egyedül el tudtam már menni olyan messzire, mint innen oda, a tábortűzig.

A pajtásom, akivel játszani szoktam, éppen akkora volt, mint én. Az evésen azonban gyakran hajba kaptunk. Egyik nap megláttam őt, egy köleskásával telt tökhéjat tartott a kezében. Minthogy nekem nem volt mit ennem, hozzámentem, elvettem a kásáját, mire ő elkezdett sírni.

Anyáink a közelben voltak, és földimogyorót hámoztak. Az egyik így szólt a másikhoz:

- Nincs semmi értelme, hogy szétválasszuk őket. Lássuk inkább, mit fognak csinálni!

Verekedni kezdtünk, s mindketten a földön hemperegtünk. Alighogy meglökött, én máris a földön feküdtem.

Anyáink erre odajöttek, és szétválasztottak bennünket. Elosztották közöttünk a kását, és mindenki megkapta a maga részét.

Amikor kicsit nagyobb lettem, elmentünk a nagy fügefákhoz néhány idősebb gyerekkel. Azok felmásztak a fákra, és mikor jó magasra kúsztak, föl a tetejéig, ettek a gyümölcséből.

Volt közöttünk egy nagyobb leány is, azt Ntandinak hívták. ő is felmászott egy fára, és evett a vad fügéből. Egy kiszáradt ágba kapaszkodva húzta magát fölfelé. Az ág leszakadt, Ntandi a földre esett, és fejét egy kőbe verte.

A gyerekek mind elszaladtak. Amikor hazaértek, elmondták, hogy egyik lánypajtásuk, aki gyümölcsöt akart enni, lezuhant a fáról és meghalt. A nővérem, Uliko, azt mondta:

- Nem, Ntandi nem halt meg, hiszen még sírt, mikor elszaladtunk.

A leány idősebb testvérei erre gyorsan odafutottak. Látták, hogy a fejét összezúzta, és már régen halott. Azt a helyet te is ismered, ahol a szerencsétlenség történt. Annál a fügefánál, amelynek közelében Mtumei, a varázsló lakik, akivel összejöttél, és aki odaadta neked valamennyi gyógyszerét.

Én nem voltam ott a leány temetésén, de amikor vége volt a gyászünnepségnek, mi gyerekek megint csak a játékra gondoltunk.

Egy napon megint összegyűlt a sok-sok gyerek. Már volt egy kis eszünk. Amikor a nap feljebb hágott, elindultunk mezei egereket kiásni. Tíz mezei egeret öltünk meg. Az idősebb pajtásaink mind elmentek; tűzifát szedtek, hogy az egereket nyárson megsüthessük. Olyan jólesett az étel, hogy miután valamennyit elfogyasztottuk, elhatároztuk: tovább ásunk.

Most patkányokat ástunk ki. A gyerekek közt a legidősebb Mkirania volt. Mi egyre csak ástunk. Mkirania pedig ezalatt kezével hátra hányta a földet. Mindnyájan azt hittük, hogy a kiásott földben patkánylyuk van, de, ó, borzalom: kígyólyuk volt. Mi nagy igyekezettel ástunk tovább. Mkirania meg dobálta hátra a földet. Egyszercsak a homokkal együtt előjött a kígyó. Mkirania odaszólt nekünk:

- Ássatok tovább, már megfogtam a patkány farkát, de visszabújt a lyukba!

A többiek ástak szakadatlanul, és odakiáltották Mkiraniá-nak, aki mitsem tudott a kígyóról:

- Hányd el a földet!

Mkirania szorgalmasan hányta hátrafelé a földet, a kígyó meg kimászott, és beleharapott a felső karjába. Nyomban felkiáltottunk:

- Megmart egy kígyó! Megrémültünk, és mindnyájan szétfutottunk.

Hazasiettünk. A megmart fiú is utánunk jött. Futott, futott, de útközben összeesett.

Az öregek elébe szaladtak, és hazavitték. Néhányan a varázslóért futottak. Addig is, míg megérkezett, gyógyszereket adtak neki. Vad szizalt (agavé) döngöltek szét vízben, amibe nyílmérget tettek, ezt te is láttad már a tindigáknál.

Mkirania ivott a gyógyszerből, és elkezdett hányni. Hányt, hányt mindaddig, míg a varázsló megérkezett. Azt Igembinek hívták, hozott gyógyszert, és meggyógyította a fiút.

Miután meggyógyult, egy seb keletkezett a felső karján. Rövidesen lerohadt, és leszakadt Mkirania alsó karja, csak a felső karja maradt meg. Később már nem történt semmi. Mkirania megnősült, de nemsokára megölték a masszáik. Miután Mkiraniát a mezei egerek és patkányok kiásásánál megharapta egy kígyó, apánk megtiltotta nekünk gyerekeknek, hogy egereket ássunk ki, mert a lyukakban sok kígyó volt.

Időközben annyira megnőttem, hogy a lágyékkötőmet egyedül is fel tudtam venni. Ebben az időben jöttek a fehérek a mi országunkba. Erről már meséltem neked. Én akkor olyan nagy voltam, mint Manaidi, a táborodban levő Szaidi leánya.

Mikor kitört a háború az idegenekkel, el kellett menekülnünk a Pinguru-hegyre. A Pinguru-hegy sziklái közt volt ugyanis egy nagy barlang. Az apák, nagyapák és az anyák a gyermekeikkel ebbe a barlangba menekültek. A felnőtt fiatal férfiak viszont mind harcba vonultak az idegenek ellen. A Pinguru-hegy a nagy Dindima-folyó mellett fekszik. Mindenki a Pinguru-hegyi barlangba menekült. Mialatt ott tartózkodtunk, egyszercsak megjelent egy férfi. Turu ember volt. Nem tudtuk honnan jött, de csakhamar rájöttünk, hogy ő árult el bennünket. Sok katonával érkezett, nem is tudom, hányan lehettek a masszáikkal együtt. A turu ember vezette őket a barlanghoz, és a masszáik belőttek a barlang belsejébe.

Egy gyerek nagyon sírt, a nagybátyám feleségéé. Kicsi gyerek volt. Hogy ne sírjon tovább és el ne áruljon minket, megfojtották. Az asszonyok bujtatták fel az anyát attól való félelmükben, hogy a gyermeksírás hallatára felfedezik őket a masszáik és a katonák. Az emberek azt mondogatták magukban: „Nem tudjuk, mi a szándékuk velünk, mit szórnak reánk a csövekből. Ha a gyermek sírásával elárul bennünket, mindnyájan elpusztulunk!"

Még nem ismertük akkoriban a golyókat, amelyek a puskákból jönnek ki. Nagyapám mentett ki bennünket a bajból. Megismerkedett már régebben a kovás fegyverekkel, az első puskával, amit hazánkban használtak. Nagyapámon kívül még három lsszanszunak volt ilyen kovás fegyvere. Apai nagyapám volt ő, és Maruminak hívták.

Megvártuk, míg a masszáik felzárkóznak a barlang bejáratánál. Nagyapám a barlang előtt rejtőzött. Amikor pedig a masz-szaik éppen be akartak nyomulni a barlangba, nagyapám és a másik három tüzet nyitott rájuk a kovás fegyverekből.

A masszáik nagyon megijedtek, és futásnak eredtek, mert a barlangból is dobáltak köveket rájuk az emberek. A katonák és a masszáik később már csak a távolból lőttek ránk, alulról fölfelé. A barlang, amelyben rejtőztünk, nagyon hosszú volt, akkora, mint innen oda, a zászlórúdig.

Így mentettek meg bennünket a mi embereink a kovás fegyvereikkel a katonák és a masszáik elől. A barlangban tartózkodtunk egész idő alatt, míg a háború folyt az idegenek ellen.

A barlangban közben lebetegedett egy nő, ikreket szült. Az asszony nevét elfelejtettem.

Amikor a háborúnak vége lett, segítenünk kellett felépíteni a Mkalama-erődöt az idegenek részére. Én még kicsike voltam ilyen munkához, de apámnak el kellett mennie. A meszet is, amivel a fehérek a boma falait bemázolták, maguk készítették el. Mi isszanszuk szállítottuk nekik az akácfák hamuját, amiből a fehér festéket előállították.

Abban az időben élt egy férfi a mi földünkön, aki agyonütötte a feleségét. Az idegenek őt nevezték ki jumbének. Nyolc felesége volt. A dolog így történt: a jumbe embereket kísért a bomához munkára. Egyik napon, amikor Mkalamából hazatért, feleségei így szóltak hozzá:

- Ez és ez a feleséged megcsalt téged!

A jumbe nagyon feldühödött; a házasságtörő asszonyt úgy megverte, hogy az hamarosan meghalt. Amikor halott volt, a jumbe azt mondta a többi asszonynak:

- Gyertek ide, ássuk meg a sírját és temessük el őt! Megásták a sírt a ház belsejében. Azután a jumbe meghagyta

az asszonyoknak, hogy senki közülük egy szót se szóljon az emberek előtt a sírról és a halott asszonyról. Azt mondta nekik:

- Aki valamit is elárul erről a dologról, azt agyon fogom ütni. Úgy fog járni, mint ez a házasságtörő asszony!

Az asszonyok hallgattak.

A jumbe egyik nap ismét embereket vitt Mkalamába munkára. Visszatérve dühében úgy megverte egyik asszonyát, a másod-feleségét, hogy az elájult.

Ez az asszony azonban elhagyta otthonát, nyomban Mkalamába ment, és ott bepanaszolta férjét. Azt mondta:

- A férjem félholtra vert, ájultán estem össze. De életben maradtam. Egyik társnőnket azonban úgy megverte, hogy belehalt. Holttestét a házban temette el.

Nyomban katonákat küldtek ki, hogy a jumbét elfogják. A jumbe azt mondta nekik:

- Miért öltem volna meg a feleségemet? Miért vertem volna agyon?

- Ha nem igaz, hogy a feleségedet agyonütötted - válaszoltak a katonák -, akkor azt mondd el a bomán, mi csak azért jöttünk, hogy elvigyünk téged.

A jumbét tehát a bomára vitték. Ott így szólt hozzá a meggyötört asszony:

- Miért nem mondod meg az igazat? A másik feleségedet a te parancsodra temettük el a házban!

Ezután a jumbe valamennyi feleségét behozták a bírósági tárgyalásra. Amikor megkérdezték tőlük, hogy eltemették-e a jumbe egyik feleségét, bevallották:

- Igen, tudunk a dologról, mi temettük el az asszonyt! Tovább kérdezték tőlük:

- Ha elmegyünk veletek a házba, meg tudjátok mutatni nekünk az asszony sírját?

- Igen - válaszolták -, ha két vagy három katona velünk jön, akkor megmutatjuk nekik a sírt!

Nyomban elment velük három katona. A házhoz érve, az asszonyok megmutatták nekik az agyonvert asszony sírját. Más emberek meg kiásták a hullát. Mihelyt elkészültek, a hullát a bomára szállították.

Az összes isszanszu és iramba törzsbelieket behívták ezután a bomára. Azt mondották nekik:

- Valamennyieteknek el kell jönnötök, hogy lássátok, milyen szigorú emberek vagyunk! Azok is jöjjenek el, akiknek háton hordozott gyermekeik vannak. Mindnyájunknak oda kellett mennünk.

Én is elmentem a bomára. A jumbét megkérdezték:

- Mit szoktál enni odahaza? Zsírt eszel-e, vagy mit?

- Tejet iszom, és zsírt meg mézet eszem! - válaszolta.

- Mindezt megkaphatod a búcsúlakomádra! - mondták neki. - Életednek vége; megölted a feleségedet, téged is meg kell ölni! - És felakasztották.

Nekünk meg azt mondták:

- Ha a jövőben valaki halálra veri a társát, legyen az férfi vagy nő, őt is megölik!

A felakasztott jumbénak Mintszale volt a neve.

Azóta nagyon félnek nálunk az emberek, és még egy pofont sem mernek adni a másiknak.

Miután Mintszalét felakasztották, az isszanszuk másik jumbét kaptak, akit Mugundának hívtak. Mahehera apja volt. Ezután az egész Isszanszu-föld Mugundáé lett. Halála után Mahehera örökölte a hivatalát.

Amikor Mkalamában mindezt átéltem, nagy fiú voltam már, de a férfivá avatáson még nem estem túl.

(Szimbo e borzalmas eseményeket élénk arcjátékkal és mozdulatokkal kísérve adta elő. Így visszaadni sajnos nem tudom. Éppen befejezte elbeszélését, amikor Hasszani kilépett a sátorból és jelentette, hogy kész a vacsora. Búcsúzás közben még megkérdeztem Szimbót: igazságosnak tartja-e az ítéletet; mármint, hogy Mintszalét felkötötték egy fára, és a nyelve karhosszúságra nyúlt ki a szájából. Szimbo teljesen egyetértett az ítélettel: - Mintszale nagyon rossz ember volt! - mondja.)

(Világjárók 34, Gondolat, 1963)

Illusztráció: korán tanult nyíllövészet