Alicante, a Földközi-tenger kikötője
 |
| Alicante |
Granadából kiérve barátságos mezőgazdasági területen visz az út, a közelben a Sierra Nevada magas csúcsai, a lapályon kukorica és szőlő. Később még közeleb jutunk a hegyekhez, a busz kissé morogva birkózik az emelkedőkkel. A táj egyre vadabb, alul fenyőerdő, a magasban kopár sziklák. Egy útszéli tábla a közeli nemzeti parkot jelzi. Közel fél óra után már úgy tűnik, hogy jókora fennsíkon járunk, kísérőink az olajfák és a szárazságtűrő pozsgás növények. Újabb harminc perc múltán már kalászosok tarlója is megjelenik, majd sokáig kettévágott hegyek–dombok kísérnek az autóúton; úgy látszik, a talaj minősége nem kedvező alagútépítésre.
Három óra tájban üde zöld szín az uralkodó, az alacsonyabb rendű utakat nyársfasorok szegélyezik katonás sorban, a fehér házak mellett virágok, míg a távoli sziklás hegyoldalakon elhagyott barlanglakások. Messziről virítanak, mert az ajtó- és ablakkeretek be vannak meszelve, akárcsak a temetők sírkövei, kriptái, kerítése. Azután nagy területen eluralkodnak a gyümölcsfák, s a hegyek messze maradnak. Majd nagyon festői a vidék, a távolból legelésző juhnyájak tűnik, ám közelről már füves rét és hófehér lapos kövek, némelyik asztallapnyi. Sok a magányos, dús koronájú lombhullató fa ezeken a területeken, ahol az emberi jelenlétre a szétszórt tanyák utalnak.
Jó másfél óra múltán sárga és barna az uralkodó szín, poros zölddel, látszik, hogy rég nem lehetett eső ezen a vidéken. Úgy tűnik, erre meggált az idő, mert a falusi házak, istállók, csűrök kőből összerakott ósdi építmények. Spanyol irodalmi emlékeket ébresztenek bennem, látva őket a Bernarda Alba háza jut az eszembe. Társaimnak több mind a fele alszik, a gyerekek kártyáznak. Továbbhaladva ismét gyümölcstermő vidékre érkezünk. Ötletes és bizonyára hasznos, hogy az öreg termő fák között fiatal csemeték sorakoznak. Nagyon szép a színhatás, a talaj szinte sárga, az alma- és barackfák élénkzöldek, a távolabbi hegyek sárgásbarnák. Tetézi a színek tobzódását a ragyogó kék ég alatt a másik sávon elrobogó, kanárisárga aragáztartályokat szállító autó és egy közeledő sziklás hegy, amely a derekáig zöld.
Fél ötkor aztán szürke lesz a vidék, csupa szikla, agáve és kaktusz terem csak a sivatagi tájon. Aztán egy kisváros szélén pihenő. A légkondicionált üzletben-vendéglőben 125 pesetáért finom sört iszom. Ica naracslevet fogyaszt 250- ért. Automata 25 pesetáért megméri az érdeklődők testsúlyát, majd a kifüggesztett, igen szigorú táblázaton megnézheti az illető, mennyi lenne az ideális testsúlya. Feljegyzem, hogy 160 cm magasságú nőnek 49,9-56,9 között van a megengedett érték. Azután körülnézek a benzinkút környékén. Néhány pálma, japánrózsa, emeletes házak és fazekasműhely, nagy amforákkal a szabad ég alatt.
Mielőtt beülnénk a buszba, megkérdem a vezetőtől, hol is lennénk? Kiderül, a város neve Lorca. Megélénkül a hangulat, Elena frissen vásárolt spanyol zenés szalagot tesz a kazettába. Fantasztikus színárnyalatok a távolban – piros, lila, sárga –, majd kakastaréjra emlékeztető hegy s az út szélén virágzó fehér leanderek. Azután teraszos kiképzésű hegyek szőlővel. A munkálatok most is folynak, látok termőföldet szállító billenőkocsit. Elhaladunk egy cementgyár közelében, persze, környezetszenyezésnek nyoma sincs. Fél hat előtt valamivel jókora citrusféle- és pálmaültetvények, aztán a zöldségtermelés uralkodik el. Murcia, a több mint 300 000 lakosú város határában érdekes temető egymás mellé szorosan épített kriptákkal, amolyan holtak városa.
Délután hat órakor már csak 65 km út áll előttünk Alicantéig; itt már Valencia tartományban járunk. Egyre több földet szállító teherautóval találkozunk, mindenfelé terméketlen sziklás oldalakat változtatnak termővé. Tágas haragoszölt völgyben víztárolók, öntözőcsatornák, majd szinte egymást érik a települések. Elhaladunk Elche mellett, a városban valaha punok, görögök, rómaiak laktak. Két dologról nevezetes: határában van Európa egyetlen pálmaerdője közel 200 000 fával, s itt találták meg a Kr. e. 5. sz-ból való csodálatos mellszobrot, az ún. Elchei hölgyet. Elena elmondja, hogy idegenforgalmi látványosság a virágvasárnapi körmenet, hiszen itt valóban pálmaleveleket szórnak az útra.
Már hétre jár az idő, mikor a Costa Blanca székhelyének számító kikötőbe, Alicantéba érünk. Nagy öbölben fekszik a 275 000 lakosú város. Elena elmeséli, hogy egyik szép emléke egy tavaszi látogatás, amikor San Juan napján a tömegeket utcára csalogató ünnepek alatt elégetik a telet jelképező bábukat. Legyezőpálmák és cipruszok mellett naracs és bambusz a hatsávos út szélén, amely a központba vezet. Felfigyelek néhány falfirkára; van, amely Pinochet mellett áll ki és van, amelyik ellene. Azután másik úton nyárfa és legyezőpálma, útkereszteződésekben szökőkutak, modern szobrok, üdezöld pázsit és virágok. Jellegzetesek a színes kerámialapból készített utcatáblák és házszámok. Újabb sugárúton, ahol elhaladunk, már csak legyezőpálmák állnak mindkét oldalon. Sok a stoplámpa; megfigyelem, hogy a gyalogosok komótosan és fegyelmezetten közlekednek, tehetik, hiszen a lámpa későre vált színt. Egy különlegesen szép szökőkutat csodálok, amíg zöldre vált a lámpa. Kerek, menedékesen elhelyezett kőlapon lecsorog a víz, középen modern szoborkompozíció: kötegben ezüst színű fémpálcák. A következő kereszteződésben pálmaligetben hagyományos stílusú karcsú nőszöbor, körülötte táncoló vízsugarak. Fantasztikus, a pálmák levelei bekukucskálnak az 5-6 emeleti ablakokba! Elhaladunk egy kupolás régi vásárcsarnok előtt, nekem úgy tűnik, mintha a budapesti édestestvére lenne. Gyönyörűek a dísztéglával burkolt magas épületek, és ünnepélyes hangulatot adnak a háromlámpás, díszes, kovácsoltvas kandeláberek. Elég sok modern szobrot látok parkocskában, virágzó jukkák és mimózák között. A városközpontban már ritkák a közlekedési lámpák, hiszen az utcát keresztező gyalogos forgalom aluljárókon történik.
Fél nyolckor érkezünk a kétcsillagos Hotel Alfonso el Sabria elé. Régi típusú, patyolattiszta, ám eléggé kopott a berendezése. Első, ami mellbevág, a fullasztó meleg. Sajnos, a szobánknak csak egy szűk belső udvarra néz az ablaka, s oda – úgy tűnik – beszorult a meleg. A vacsora ízletes, sajt, sonka, szalámi, majd rántott hal szalmakrumplival, paradicsomsalátával és ananászkompót. Elena a vállalkozó kedvű turistatársakkal elindul a kikötőbe, ami közel egy órányi távolságra van a szállodától. Nagyon elnyom a forróság, így nem vállalkozom a gyalogtúrára, inkább pihenni térek. Sajnos, nem teszem helyesen, jobban jártam volna, ha az enyhébb esti időben a tengerpartot járon éjfél utánig. Így valamikor éjjel három óra tájban arra ébredek, hogy dobol a fülem, akkora a fejem, mint egy malomkerék, verejtékben úszom, és a szívem úgy jár, mint egy beteg motor. Egészen felébredve arra gondolok, besűrűsödött a vérem, a gyógyszer a vízivás. Jó a feltevés, mert miután megiszogatok jó másfél liternyi vizet, kezdem magam ismét embernek érezni, s rövidesen vissza is alszom.
Alicante – Valencia–Barcelona
Korán reggel telefonébresztő, majd reggeli. A szálló előtt hűvösnek tűnik az idő, bár az elektromos hőmérő 29 fokot mutat. Társaink legtöbbje szenvedett a hőségtől, a vélemény egységes, ez volt a legnehezebb éjszaka még azoknak is, akiknek az ablaka a szellősebb utca felé nézett. Ropogós kiflit eszem vajjal és lekvárral, no meg egy csésze tejet. Kapunk még egy kis csomag kétszersültet, azt elteszem ebédre.
Fél kilencre már indulunk is, Elena bejelenti, ma 550 km út áll előttünk. Gyönyörű modern épületeket látunk, rengeteg az építkezés is. Az Edifició Azul fantasztikus csillogó magasház, azűrkék csempével és üveggel burkolva. Szomszédságában van egy háromszög alaprajzú rubin színű épület. A reggeli fényben még egyszer megcsodálom a gyönyörű sugárutakat, rápillantok a teraszosan épült város magasabban fekvő negyedeire. Egyetlen szívfájdalmam marad: a kikötőt nem látom, mert utunk viszonylag távol visz a tengertől.
 |
| Valenciai szökőkút |
