Kőrösi Csoma Sándor soha nem jutott el Tibetbe. Kockázatos dolog ilyen mondattal kezdeni ezt az írást, mert félő, hogy a Tisztelt Olvasó e sorok íróját dilettánsnak vagy politikai szándéktól vezérelt zugírónak tartja majd. Pedig Kőrösi Csoma Sándor sírján nem véletlenül áll a négynyelvű felirat: a magyar és az indiai nép barátságának úttörője. A nagy tudós ugyanis olyan vidékeken végezte kutatásait és dolgozta fel azok eredményeit, amelyek manapság nem Tibet, hanem India részei: ma az indiai Dzsammú-Kasmír szövetségi államhoz tartozó Zanszkárban élt évekig egy buddhista kolostorban, és itt tanult meg tibetiül. A tibeti szótárat és a nyelvtant Brit-India akkori fővárosában, Kalkuttában állította össze; itt írta tanulmányait, és itt jelentette meg műveit. A halál pedig a napjainkban Nyugat-Bengál szövetségi államhoz tartozó Dardzsilingben érte. Bár Kőrösi a Tibet-kutatás alapjait vetette meg, India volt az az ország, amely a hátteret adta hozzá.
Magam öt évet töltöttem Indiában nyelvtanulással és tudományos kutatással. Kőrösi példájával Indiában szembesültem igazából. Nemcsak azért, mert volt alkalmam számos olyan helyre eljutni, ahol a nagy tudós is megfordult, hanem mert ha páratlanul kisebb mértékben is, de hasonló tudományos kihívással és sok hasonló mindennapi problémával kellett szembenéznem egy, az európaitól még ma is nagyban különböző civilizáció közegében. A következő néhány oldal arról fog szólni, hogy mi az, amit az indiai tartózkodás után fontosnak látok Kőrösi Csoma Sándor életében és, hogy hogyan fest a nagy tudós Indiája a huszadik század végén egy tudományos érdeklődésű magyar utazó szemével.
Mi, magyarok Kőrösit inkább nemzeti hősként, mint tudósként tiszteljük. Nevét sokkal többen ismerik, és élete sokkal többek előtt áll példaképül, mint ahányan olvassák írásait vagy forgatják szótárát. Igaz, tanulmányai ma már elhomályosulnak a Tibetről szóló könyvtárnyi irodalom fényében, és a Kőrösi-féle Tibetan-English Dictionary-t jobb, teljesebb szótárak váltották fel. Kutatásainak egy része, mint például a rokonság keresése a szanszkrit és a magyar között, egyébként is tudományos zsákutca volt, hogy ne is beszéljünk a nagy zsákutcáról: a magyarokra vonatkozó adatok kereséséről tibeti forrásokban.
Kőrösiben egészen élete végéig volt valami, ami túlmutatott a tudományon: az, hogy neve alá mindig odaírta: székely-magyar; és az, hogy még utolsó utazása során is a magyarok rokonait próbálta felkutatni. Több volt mint tudós, és ezért nem megalapozatlan a magyarok Kőrösi-tisztelete. Amellett, hogy a maga korában világszínvonalút alkotott, a tudomány nem öncél volt számára, hanem a hazaszeretet egy formája.
Mi az, ami hazaszeretete mellett tiszteletet parancsol iránta, és igazi emberi nagyságot ad neki? Egyfelől az, hogy jól felkészült, tudós volt, aki írásaiban közzé is tette tudományát. És ha arra gondolunk, hogy a magyar Kőrösi a XIX. század első felében alkotott nemzetközileg magas színvonalút, akkor itt valami többről van szó, mint jó tudósnak lenni. Minden kétséget kizárólag tehetséges volt. Ám de hasonló tehetségekből valószínűleg több is volt akkoriban Magyarországon. Kőrösi érdeme, hogy tehetségét gyümölcsöztette, és így munkássága egy egész tudományág alapjait teremthette meg.
Az, hogy tudományos műveit ma alig olvassák, nem kisebbíti jelentőségüket, hiszen ezek szolgáltatták az alapot a könyvtárnyi Tibet-irodalomhoz. Ha manapság egy nyugati tudós Tibetről ír, munkájában ott vannak valahol Kőrösi eredményei is.
A "tudományos zsákutcák" pedig egyáltalán nem tudománytalanok, hiszen azokat is be kell járni ahhoz, hogy valaki az előrevezető utat megtalálja, és megmondhassa, hogy másfelé nem lehet haladni. Ezzel Kőrösi maga is tisztában volt, hiszen már a nagy munka kezdetén is csak lehetőségként szemlélte a tibeti-magyar rokonságot.
Kőrösi tudományos munkásságának jelentőségét méltatni elsősorban a tudósok feladata, és ezt meg is teszik, hiszen a külföldi szakértők nem a magyar nemzeti hőst látják benne, mikor úgy említik mint The Great Csoma "a nagy Csoma". A Kőrösi-tisztelet egy másfajta kifejeződése volt annak a Tibet-kutatónak az esete, aki azért nem vett meg egy szakterületéhez tartozó könyvet, mert az előszóból hiányzott Kőrösi Csoma Sándor neve.
További tiszteletet parancsol Kőrösi Csoma iránt "nyakassága", ami egyfelől céltudatosság, másfelől páratlan kitartás. Céltudatossága abban áll, hogy élete végéig nem vesztette szem elől a nagy célt. a magyarok eredetének felkutatását. Pedig egy modern tudóst gyakran a tudománya irányít, és egyik felfedezése szüli a másikat, hiszen megpróbálja kiaknázni a felfedezésében rejlő további lehetőségeket. Kőrösi számára is egyszerű lett volna újabb és újabb dolgokat tárni fel a tibeti kultúrából. Ő ehelyett már Kalkuttában egy új nyelv, a szanszkrit tanulmányozásába kezdett, és miként szanszkrit szójegyzéke bizonyítja, megvizsgálta a magyar és a szanszkrit rokonságának kérdését. Élete végén Lhászába és Belső-Ázsiába szeretett volna eljutni pontosan azért, hogy tovább kutassa a magyarok eredetét. Kitartását a nélkülözésekben pedig akkor értettem meg igazán, mikor magam is megtapasztaltam az indiai élet mindennapi apróbb nehézségeit, és rájöttem, hogy mennyire elpuhultak vagyunk mi a 150-200 évvel ezelőtti emberhez képest. Ám még a hozzánk képest nem elpuhult kortárs indiai angolok is elcsodálkoztak azon, hogy milyen szikár, nélkülöző életet él a magyar tudós. Sokan közülük különcnek is tartották emiatt.
Ladákh
A legnagyobb fizikai megpróbáltatásokat minden bizonnyal Nyugat-Tibetben, a ma Indiához tartozó Zanszkárban élte át a magyar tudós. Itt, négyezer méter magasan páratlanul hideg telek vannak. Egészen a legutóbbi időkig kályha nélküli, minden kényelmet nélkülöző kőépületekben laktak az emberek és nagyon egyszerű ételen éltek. Kőrösit azonban mindezért bőven kárpótolta az, hogy a világ egyik legkietlenebb, legszebb vidékén egy ismeretlen, virágzó kultúrába nyer betekintést Tudományos pályafutásában épp a zanszkári tartózkodás volt a legmeghatározóbb mozzanat: itt tanult meg tibetiül.
Nyugat-Tibet vagy Kis-Tibet (Ladákh és Zanszkár) politikailag soha nem volt Tibet része, és a modern időkben éppen ez lett a szerencséje, hiszen az angolok Indiához csatolták, és igy elkerülte azt a brutális kínai pusztítást, amely századunkban Tibet osztályrészéül jutott. Itt a vallásilag és ideológiailag türelmes angol és hindu uralom nem törte meg a kultúra folytonosságát. Ez a kultúra olyan erős gyökerekkel rendelkezik, hogy a Kőrösi óta eltelt több mint másfélszáz év sem változtatta meg jelentősen és még ma is csodálattal tölti el az embert. Csak az utóbbi évtizedekben beszűrődő fogyasztói társadalom káros hatásai miatt lehet, hogy ötven év múlva már pusztán egy régi kultúra turistacsalogató eltorzult maradványait leli fel az idelátogató, mint a németeknek pusztát mutogató, csárdást táncoló. gulyást etető, matyóbabás. fütyülős barackos Hortobágyon.
Ladákh és Zanszkár földrajzilag a tibeti fennsíkhoz tartozik és két művelhető folyóvölgyből áll: Ladákh az Indus felső folyása, Zanszkár pedig a Zanszkár folyó völgye. Ladákh a Csíki-medencéhez hasonlít: magas hegyekkel határolt, több kilométer széles, hosszan elnyúló völgy, amelynek közepén az Indus folyó olyan széles, mint Csíkban az Olt. Az igazi különbséget a növényzet adja, hiszen csak a folyópart mintegy százméteres körzetében van növény és művelhető föld; mindenütt máshol kopár sziklák és sivatag. Errefelé eső soha nem esik, csak hó, és a földműveléshez a vizet kizárólag az olvadó örök hó táplálta folyó adja. Nyáron a földműves azért imádkozik, hogy legyen még melegebb, és olvadjon még több hó. Pedig errefelé a nap különösen veszélyes, hiszen a sugárzástól védő levegőrétegből négy kilométernyi eleve hiányzik a magasság miatt. Mint általában a sivatagos vidékeken, itt is nagy a hőingadozás az éjjel és a nappal között. Éjszaka akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, míg nappal lehet harminc fokos is. Azt mondják, hogy reggel félig egy fa árnyában ülve egyszerre kaphat az ember fagysérüléseket és napszúrást.
Mivel errefelé nem növelhető a művelhető földterület, ezért a lakosság egészen a legutóbbi időkig nem szaporodhatott szabadon. A szaporodás fékentartására két intézmény szolgált: a többférjűség és a szerzetesség. Túl sok gyerek nem születhetett, mert egy férfi több másikkal osztozott a házasságban. Ha mégis több gyerek volt egy családban, mint amennyit az el tudott tartani, akkor a "fölösleges" gyereket már kiskorában kolostorba adták. A nagy számú szerzetesség tartotta fenn Ladákh, Zanszkár és Tibet virágzó kultúráját.
Ezek a vidékek nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is összetartoznak, hiszen lakóik a mahájána buddhizmusnak egyazon formáját követik. Mindenütt a tibeti nyelvnek olyan változatát beszélik, amely bár kiejtésre nagyon különbözik vidékenként, írott formájában ugyanaz. A kiejtésbeli különbség pedig nem takar igazi kulturális eltéréseket, hiszen a tibeti nyelvnek nagyon sokáig nem volt általánosan elfogadott köznyelvi kiejtése. Még magában Tibet fővárosában, Lhászában is négy különféle tibeti nyelvjárást beszélnek.
A nyelvi különbségnél szembeötlőbb a faji eltérés: míg Tibet lakói arcra alig különböztethetők meg a kínaiaktól, addig Nyugat-Tibetben jelen van a Belső-Ázsia felől beszivárgó török népesség. Furcsa mód nagyon sok „magyaros'" arcot lehet fellelni, ami mind a nyugat-tibetiekben, mind a magyarokban jelen levő török elemmel magyarázható. Az. hogy perzsa és indiai népesség után Nyugat-Tibetben Kőrösi ismét magyaros arcokra talált, minden bizonnyal különleges ösztönzést adott neki arra, hogy megvizsgálja a rokonság kérdését. Négyezer méter magasan az arcok mellett még a növényzet is Közép-Európára utalt a trópusok után: fűzfák, nyírfák, jegenyék.
A kietlen vidék és a nehéz életforma korábban távol tartotta az idegeneket. Olyannyira, hogy még a hatvanas években is idegenkedtek a pénztől a zanszkáriak, hiszen teljesen önellátók voltak. Csak századunk második felében épült meg az első út Ladákhba. és ez volt az igazi csapás a hagyományos életformára. Az út teherautókat és buszokat, páratlan mértékű kereskedelmet és turizmust hozott. Furcsa módon, éppen a békésen és tisztán megőrzött kultúra jelent veszélyt önmagára. A béke kasmíri muzulmán és nepáli hindu betelepülőket vonz. A kulturális örökség pedig turisták ezreit csalogatja a világ gazdagabb vidékeiről, akik különlegesség utáni vágyukban elfelejtik tiszteletben tartani a nyugat-tibetiek életformáját.
Pedig ez az életforma minden nehézsége ellenére irigylésre méltó. Az emberek bizalma és segítőkészsége páratlan. Én 1997 szeptemberében látogattam meg Ladákhot egy barátommal. Többször lemaradtunk az utolsó buszról és autóstopra szorultunk. Mindig, még sötétedés után is megállt az első olyan autó, amelyikben volt szabad hely. Házhoz szállítottak még akkor is, ha nem arra vitt az útjuk, mondván, hogy veszélyesek lehetnek a kóbor kutyák. Fizetséget nem akartak elfogadni. Arról beszéltek, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt az emberek még akkor sem zárták a házakat, ha nem volt otthon senki. Tolvaj a falun kívül, a hegyek között nem élhette volna túl a hideg éjszakát.
Kalkutta
Ázsiai tartózkodása alatt Kőrösi India akkori fővárosában, Kalkuttában töltötte a legtöbb időt. Több mint egy évtizedet élt itt, és az angol Royal Asiatic Society, Királyi Ázsiai Társaság keretében dolgozta fel a Zanszkárban összegyűjtött anyagot, és jelentette meg műveit. Az 1830-as évek végén az Ázsiai Társaság könyvtárosa volt. Bengáli évei alatt volt alkalma az ősi indiai szanszkritot tanulmányozni, és emellett megtanult bengáliul is. Minden bizonnyal ő volt az első magyar ember, aki bírta ezeket a nyelveket.
Kalkutta központjában, a város két legelőkelőbb utcájának, a Chowringhee sugárútnak és a Park utcának a kereszteződésében áll az Ázsiai Társaság székháza. Ezeken az utcákon találhatók Kalkutta legelőkelőbb üzletei és éttermei, valamint legszebb - bár mára már lerobbant és megfeketedett - anglo-indiai stílusú épületei és modern húszemeletes irodaházai.
1947, a függetlenség elnyerése után az indiaiak a társaság nevéből eltávolították a királyi jelzőt, és ma Bengáli Ázsiai Társaságnak hívjak. Néhány évtizeddel ezelőtt a régi székházat lebontották és rendkívül csúnya modern sarokházat építettek a helyére. Mindennek ellenére a bejárat fölött továbbra is büszkén áll a felirat: Asiatic Society - 1784.
Noha az Ázsiai Társaság környéke Kalkutta legelőkelőbb vidéke, óriási nyüzsgés, felfordulás és szemét van mindenfelé. A felfordulás az utcanevekkel kezdődik. Nyugat-Bengál szövetségi államban néhány éve a kommunisták nyerték meg a választásokat, és nekiláttak, hogy kicseréljék az imperialista angolokra utaló utcaneveket olyan indiai nevekre, mint Lenin Sarani, Ho Chi Minh Sarani, Nehru Sarani. Ho Chi Minh Saraninak például azt az utcát tették meg, amelyen még az angoloknál is imperialistább amerikaiak konzulátusa van. Nehru Sarani pedig épp a Chowringhee Avenue-ből lett. Nem fogja meglepni a Tisztelt Olvasót, hogy az új utcanevek a hivatalos dokumentumokon kívül sehol sem használatosak, és ha valaki a Nehru Saranira szeretne menni az Ázsiai Társasághoz, azt kell kérdeznie, hogy hol a Chowringhee sugárút.
Sokkal jobban érezhető fölfordulást eredményez az indiai tömeg: gyalogosok, autók és egyebek. A sugárút Európában hatsávos lehetne, ha fel volnának festve a sávok. Így azonban nyolc-kilenc sávban közlekednek rajta. Habár a sugárút túlsó oldalán mintegy két kilométer széles park húzódik, a szennyezett levegő és zaj miatt még az Indiához szokott kóbor tehenek is elkerülik ezt a vidéket. A járdán a gyalogosok a különféle árusokkal és koldusokkal osztozkodnak, ami néha rendkívüli ügyességet követel az előrehaladni szándékozótól, hiszen mind az árusok, mind a koldusok a pénzét akarják, különösen ha az illető fehér ember, akit angréznak, angolnak mondanak és ezért gazdag külföldinek tartanak. A járda mentén haladnak Kalkutta nevezetességei, az ember vonta riksák rakományukkal, egy-egy gazdag helybélivel. A nyugati turisták manapság viszolyognak ilyen ember vonta járműre felülni, mert embertelennek tartják.
Számtalanszor elhaladtam a Chowringhee és a park utca nyüzsgő kereszteződésében, és mindig kerestem a jól látható feliratot a sarokházon: Asiatic Society. Ettől aztán valahogy otthon éreztem magam ebben az idegen világban, hiszen már százhatvan évvel ezelőtt élt és dolgozott itt egy nagy magyar tudós.
Kalkutta elsősorban a lehetőséget biztosította Csomának arra, hogy nyugodt körülmények között jelentesse meg műveit, és sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a tudós Kőrösit India nem érdekelte, csak Tibet, és az indiaiakat sem érdekelte a magyar tudós. Kőrösit a bengáliak alig ismerik. Én csak egyetlenegy Kőrösi Csoma Sándorról szóló bengáli írásra akadtam, és az is a kolozsvári Anamaria Peteanu románról bengálira fordított cikke volt. (A bengáliak javára legyen mondva, hogy ez viszont a legnépszerűbb bengáli irodalmi folyóiratban jelent meg.) Pedig Kalkuttában Kőrösi nemcsak a szigorúan vett tudománnyal foglalkozott: őt sem hagyta érintetlenül a bengáli nemzeti ébredés légköre. Ugyanis Bengál egy hasonló megújulás kezdetét élte át azokban az években, mint Magyarország a reformkorban.
Az indiaiak sokáig közömbösek voltak azzal szemben, hogy ki uralkodik fölöttük, és úgy szegődtek az angolok szolgálatába, mint egyik maharadzsáéból a másikéba. Ez annál inkább sem volt kényelmetlen, hogy eleve muzulmán uralom alatt élt a hindu többség, és a közigazgatás nyelve nem a nép nyelve, hanem a perzsa volt. Ezt az angolok 1837-ig meg is hagyták, és csak ekkor vezették be az angolt, mint közigazgatási nyelvet.
Az angolokon keresztül a liberális európai eszmék utat találtak Indiába, és az indiaiak éppen Brit-India fővárosában kezdtek nemzetté válni. Érdekes módon épp angol hatásra születik meg a modern bengáli irodalom. Az első bengáli nyelvű nyomdát 1800-ban egy William Carey nevű baptista misszionárius állítja fel Kalkutta mellett. Az angol kormány hozza létre szintén 1800-ban a Fort College-ot az Indiában beszélt nyelvek tanulmányozására és tanítására az angol tisztviselőknek.
Ez volt az a kor, amikor megszületett az igény a népi nyelvű, esetünkben a bengáli oktatás iránt. Noha Kőrösi az angol Ázsiai Társaság szolgálatában állt, segített egy bengáli kezdeményezésben: az angolokétól eltérő rendszerű, bengáli tannyelvű iskola megtervezésében. Csoma feladata volt a legújabb francia pedagógia tanulmányozása. Erre utalnak a könyvtárában talált francia müvek a nemzeti nevelésről. Az 1830-as években Kőrösi bizonyára jobban megértette a bengáliak nemzeti nyelv és nemzeti kultúra iránti vágyát, mint a korabeli angolok.
Dardzsiling
Kőrösi dardzsilingi sírja manapság egyre több Indiába látogató magyar zarándokhelye a Himalájában. Ahogy Kőrösi életének legmeghatározóbb szakasza az óriási tibeti hegyek kultúrájával való találkozás, ugyanúgy sírja a világ egyik legmagasabb hegye alatt fekszik.
Dardzsiling a Himalája déli, napfényes oldalán mintegy kétezeregyszáz méter magasan fekvő város. A Gangesz-torkolat alföldje, Bengál északon egészen a Himalájáig nyúlik. Kőrösi idejében Kalkuttától a Himalájáig mintegy kéthetes gyaloglás lehetett az út, ma a vonat tizenkét óra alatt viszi át az utast a síkságon. A Himalája lábától Dardzsilingig pedig csak nyolcvan kilométernyi az út. A kétezer méteres emelkedőt azonban három óra alatt teszi meg az autó. A Dardzsilingbe érkezőt aztán egy lenyűgöző jelenség fogadja: a város fölé magasodó nyolc és fél ezer méteres Kancsendzsunga. Ha pedig valaki fölmegy a város közelében a 2400 méter magas Tiger Hillre, akkor a kora reggeli tiszta időben még a sok száz kilométerre levő Cso-molungmát is láthatja.
Dardzsiling angolok alapította város, amely ma világhírét a környező teaültetvényeken termelt Darjeeling teának és szép fekvésének köszönheti. Az angolok a múlt század első felében csak egy szanatóriumot építettek ide, ám e köré olyan város telepedett, mely a fehérek kedvenc üdülőhelyévé vált. A forró nyári hónapokban ide menekültek a kalkuttai angol kormányzat képviselői. Dardzsiling, könnyű megközelíthetőségének és a csodálatos tájnak köszönhetően, ma nemzetközi turistaparadicsom. Noha Dardzsiling közigazgatásilag Nyugat-Bengál állam része, lakóinak többsége nem bengáli, hanem bevándorolt nepáli harcos górkhákból áll, akik a hetvenes években autonómiát küzdöttek ki Dardzsiling körzetének. Körösi idejében azonban minden bizonnyal még a lepcsa nyelvet beszélő őslakosok lehettek többségben, és a magyar tudóst is izgatta a lepcsa nyelv kérdése. Pedig ennek a nyelvnek semmi köze a magyarhoz azon kívül, hogy a környék legjelentősebb folyóját véletlenül Tisztának hívják.
Azt, hogy a turizmus mennyit ártott a helyi kultúrának, nagyon világosan kifejezi a város központjában fekvő, turisták tömegei által látogatott buddhista kolostor esete. Itt a hagyományos szentélybe cipőlevétel után bárki bemehet. A buddhista szerzetesek reggeli és esti imádságukhoz különféle hangszereket: dobokat, kürtöket és gongokat használnak. Ebben a kolostorban is volt egy nagyon szép hangot adó gong, amit egy állandóan ott ülő szerzetes mindig megütött, valahányszor egy külföldi turista pénzadományt tett a perselybe.
Mi Dardzsilingben egy kevésbé elkalmárosodott, ám modern és gazdag kolostorban szálltunk meg, amelynek udvarát két hatalmas kutya védte az idegenektől. Ennek a kolostornak a fő feladata a szerzetesnevelés, ezért tele volt öt-tizenöt éves, piros ruhás, leborotvált fejű szerzetesnövendékkel, akiket szüleik adtak kolostorba. Napjuk ritmusát a hajnali és az esti imádság szabja meg, amelynek keretében történik a szertartásos teaivás, ami egyben reggeli, illetve vacsora. Míg nekem nagy kínlódás volt tíz percet is mezítláb ülni a decemberi hideg szentélyben, addig nekik ez mindennapos dolog, ugyanúgy, mint a fűtetlen szobában való alvás. A növendékeknek a korai kelés okozhatott gondot, mert többen is elbóbiskoltak az imádság alatt. Ilyenkor a soraik között járkáló nevelő megpofozta őket.
Dardzsilingnek nemcsak Kőrösi miatt van magyar vonatkozása. A hetvenes években egy közeli faluban élt egy, a tanító szalézi rendhez tartozó magyar misszionárius, Varga Bertalan. Jakabos Ödön találkozott vele, és leírta, hogy abban az időben ő járt rendszeresen át Dardzsilingbe, hogy gondozza a sírt. Bengáli éveim során sokfelé hallottam a nagyszakállú Bertalan atyáról, aki még a világháború előtt került Indiába és 1990 körül halt meg.
Kőrösi Csoma Sándor sírja Dardzsilingben egy forgalmas út mentén, de már a turisták által látogatott városközponttól kissé távol, egy hegyoldali temetőben van. A sír annyira közel volt az úthoz, hogy alig vettük észre. Talán mert éppen egy karóhoz kikötött tehén legelészett mellette. Pedig a magyar felirat az útról is jól látható, és nagyon nehéz megindultságán erőt vennie az embernek, mikor meglátja: Kőrösi Csoma Sándor - A magyar és az indiai nép barátságának úttörője. Alatta ugyanez hindiül, bengáliul és angolul. A sír mögött a falban még harminc-negyven emléktábla. Korábban ezek a síremléken voltak, és az idők folyamán felismerhetetlenné vált, hogy kié a sír. A legszembeötlőbb helyen például a következő felirat volt olvasható: A nagy magyar orientalista emlékének - Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke. A legtöbb felirat magyar nyelvű. Ám van közöttük egy tibeti is. Szállásadó kolostorunk egyik vezetője elmondta, hogy a négysoros vers arról szól, hogy miként a méh virágról virágra szállva összegyűjti a virágport és mézet készít belőle, úgy gyűjtötte össze a tibetiek tudását a nyugati tanítvány.
India mára már nagyot változott, ám mégis sokkal többet őriz abból a világból, amit a nagy utazó láthatott, mint az azóta sok vihart átélt Európa. Ladákh és Zanszkár falvai és kolostorai ma is közel állnak ahhoz, ami Kőrösi szeme elé tárult. Kalkuttában ma is ugyanúgy közlekednek a riksák és ugyanígy lüktetett az élet az 1830-as években is; a tibeti kolostorokban ugyanúgy folyik az imádság és ugyanazt az árpateát isszák mint kétszáz éve. És Dardzsiling fölött ugyanúgy magasodik a hegy, a Himalája, az „örök hó hazája", amiként azt Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjaiban látta.
Mára már megváltoztak az utazási körülmények is. Könnyebben járhatjuk végig ugyanazt az útvonalat, melyet ő megtett, könnyebb a keleti kultúrákat tanulmányozni. Ám nincs olyan magyar keletkutató, aki előtt ne lebegne példaként Kőrösi felkészültsége és kitartása. A mindmáig elő Kőrösi-tisztelet pedig azt mutatja, hogy a tudós példája nemcsak egy szűk kör számára bír jelentéssel, hanem munkájában és céltudatosságában testet öltő hazaszeretete mindenkit lenyűgöz, aki csak egy kicsit is megismer Kőrösi Csoma Sándor életéből.
Illusztráció: Kőrösi Csoma tibeti-angol szótárának címlapja
