BANGHA IMRE: Tagore emléke Balatonfüreden

Napjainkban egyre több magyar utazó ismeri meg azt a felemelő érzést, mikor Dárdzsíling peremén sétálva szeme elé ötlik a fényképekről jól ismert látvány: Kőrösi Csoma Sándor síremléke, aki 1842-ben e városban halt meg, és a helyi brit temetőben nyugszik. A magyar feliratokat látva minden magyar utazó valamennyire otthon érzi magát a Himalája e távoli szegletében.
Hasonlóan lelkesítő érzés lehet a balatonfüredi Tagore sétányra vetődő indiaiak számára megpillantani Tagore mellszobrát az alatt a fa alatt, melyet egykor maga a költő ültetett. Ha az utazó jobban körülnéz, észreveheti, hogy Tagore fája környékén számos Tagore emléke előtt tisztelgő indiai politikus által ültetett fa található. Amiként a székely vándor Dárdzsílinget egyfajta magyar zarándokhellyé tette, ugyanúgy az 1926-ban itt felgyógyuló Tagore emléke számos indiait vonzott a Balaton-parti városba.

A Tagore sétány a füredi parkban

Mind Dárdzsíling, mind Balatonfüred szép természeti környezetben fekvő, sokak által látogatott turistaváros. Míg Dárdzsíling a Himalája előhegyeiben, a hatalmas Kancsendzsunga alatt terül el, addig Füred vonzerejét Európa egyik legnagyobb tava, a Balaton adja.
Balatonfüred szénsavas fürdőkben bővelkedő fürdőváros, mely a tizennyolcadik század vége óta számos magyar irodalmi és közéleti személyiségnek nyújtott felüdülést, amint azt a füredi keserűvíz tiszteletére írt versek tanúsítják. /A szívkórházzal szemközti kúton található versek közül a legrégebbi (1777) Fejér Antalé. A másik három Berzsenyi Dánieltől, Garay Jánostól és Vitkovits Mihálytól származik./ A fürdőhely jelentősége a reformkorban tovább nőtt és a tizenkilencedik század második felétől kezdve számos vezető művész vásárolt nyaralót a városban, többek között Jókai Mór.
A füredi Állami Szívkórház az ország egyik legrégebbi kórháza. A szénsavas forrásokra már a tizennyolcadik század elején felfigyeltek a tudósok, 1765-ben a bencés rend épített ide fürdőt.
Néhány évvel később pedig kinevezték az első fürdőorvost. A fürdőt azonban csak a következő század végén alakította át modern kórházzá Hajdú Tibor apát. Az akkoriban Erzsébet Szanatórium néven ismert intézményt 1949-es államosításáig a bencés rend üzemeltette. A két világháború között Schmidt Ferenc (1881–1958) főorvos vezetése alatt a kórház fürdőkúrákra szakosodott. A kardiológus és pezsgőfürdő-szakértő Schmidt főorvos országszerte tartott előadásokat. A rendszeresen megrendezésre kerülő Balatonfüredi Orvosi Napok rendezvényein pedig kitűnő alkalma nyílt az ország legjobb orvosaival való kapcsolattartásra.

1926. november elsején Tagorét Korányi professzor kísérte el Balatonfüredre, hogy személyesen konzultáljon Schmidt doktorral a költő kezeléséről. Mivel Korányi visszatért Budapestre, ezért Balatonfüreden Schmidt professzor lett Tagore kezelőorvosa. A két orvos együttműködése olyan sikeres volt, hogy Tagore már a füredi tartózkodás harmadik napján jobban lett és orvosa megengedhette neki, hogy sétákat tegyen a szanatórium környékén. November 5-én a média figyelmétől kísérve fát ültetetett és megkoszorúzta a Jókai-emlékművet. 10-én pedig Schmidt doktor maga vitte el a költőt kocsijában Budapestre, ahol Korányi szintén egészségesnek és további utazásra alkalmasnak nyilvánította.
Tagore sosem felejtette el balatonfüredi tartózkodását és amellett, hogy élete végéig rendszeresen küldött üdvözlőlapokat Schmidt doktornak, igyekezett az egyetemére látogató magyarokat is a legnagyobb barátsággal fogadni.
Füred neve olyannyira egybefolyt Tagorééval, hogy a költőről soha másutt meg nem nyilatkozó Illyés Gyula is megemlíti a fürdőváros kapcsán egy 1962-es naplójegyzetében:

“[…] egész gyógytelepek, csaknem városszerű kiterjedéssel, mint Hévíz és Füred.
Egyik, mint tudnivaló, a reumások, a másik a szívbetegek világszerte ismert Mekkája. Egyikben maga a nagy Tagore gyógyult meg! Melyikben is? Mi is volt igazánból a baja? S arra a hatékony orvoslószer, illetve ez esetben a csodás orvoslóhely? Merjük azt mondani, mindegy; amint a tudomány lassanként minden baj, még a rák okozójának is az idegműködés valamely hibáját meri föltételezni.
A szívbajosok valóban legendákat terjesztenek Füred gyógytelepének varázsáról s titkáról, mert maguk sem igen értik, mitől is álltak oly gyorsan talpra? Attól, hogy orvosok, fák, hullámok, illatok és csillagok jóvoltából először is jól érezték magukat. A betegek igazánból nem az ágyban, nem fektükben gyógyulnak meg, hanem jártukban-ültükben a parton és a parkban.”

A látogatás emlékét a fürediek is ébren tartották. A kis bengáli társaság által egykor elfoglalt helyiségek egyikét, a kórház egyik legszebb, a központi erkélyre nyíló szobáját, a második emelet 220-at Tagore-emlékszobának nyilvánították, korabeli bútorokkal és a falon a költő látogatásának emlékét idéző fényképekkel rendezték be. A „Tagore-szobát” azóta számos indiai közéleti személyiség meglátogatta. A város az emlékfát is gondozza, és mikor 1999 telén meglátogattam Balatonfüredet, a fa előtti virágágyást még a hófoszlányok között is élő virágok díszítették.
A balatonfürediek gondoskodására már 1931-ben felfigyelt A. K. Csanda, Tagore egykori titkára. 1953-ban pedig K. P. S. Menon, India moszkvai diplomáciai képviselője a következőket írta Tagore fiának:

“Nemrég Magyarországra látogattam, ahova jelenlegi pozícióm mellett diplomataként akkreditáltak. Budapesten hallottam róla, hogy 1926-ban édesapja egy balatonparti szanatórium lakója volt, ahol egészségügyi problémával kezelték. Egy hársfát is ültetett ott. Örömére fog szolgálni, hogy elmondhatom, hogy Tagoréra szeretettel emlékeznek a Balatonon és környékén, és a falu lakói tisztelettel gondozzák a fát.”

1956-ban ugyanezen fa alatt hivatalos ünnepség keretében leplezték le Tagore mellszobrát, a sántinikétani művész, Rám Kinkar alkotását, a fa előtti sétány pedig a Tagore sétány nevet kapta. A szoborállításhoz kedvező politikai hátteret szolgáltatott az egyre erősödő szovjet-indiai barátság. Az ünnepségen, mely egybeesett az indiai külügyminiszter-helyettes és egy indiai tánccsoport látogatásával, számos magyar politikus is részt vett és jelen volt az idős Schmidt doktor is.

 

Tagore fája, mellszobra és a feliratok

Tagore fája és mellszobra a füredi kikötőt a szívkórháztól elválasztó sétány elején található. A tóparti sétány Balatonfüred egyik legszebb része. A mellszobor talapzatán és amellett ma három felirat szerepel. Balról egy különálló kis kőlap a faültetésnek állít emléket. Sajnos a faültetés dátuma hibásan november 8-ként szerepel, noha a szemtanú Ráni Mahalánobís levelének tanúsága szerint 5-én került rá sor . A szobortól jobbra egy hasonló kőlapon Tagorénak a faültetés alkalmából írt verse olvasható angolul és magyar fordításban. A talapzaton Tagore Sáhdzsahán című filozófiai költeményéből vett idézet látható bengáli kézírással, alatta annak magyar fordítása.

tómár kírtir cséjé tumi dzsé mahat,
tái taba dzsíbanér ratha
pascsáté phélijé dzsáj kírtiré tómár
bárambár…
“sá dzsahán” rabíndranáth thákur
Mádhab maitréjér arghja. 5-9-83

A magyar változat:

Te nagyobb vagy, mint alkotásod
életed szekere ezért
Rohan egyre előre és előre, hátrahagyva
az alkotásodat… költőfejedelem…
Tagore: Sah Dzsahan
Állíttatta: Madhab Moitreya 1984-ben.

Sajnos a háromból két emléktáblával Balatonfüred nem volt szerencsés, ugyanis a magyar változat meglehetősen szabadosra sikeredett, és még a vers címét (Sáhdzsahán „világ királya”, a Tádzs Mahalt építtető tizenhetedik századi nagymogul neve) is belefoglalta a versszövegbe („költőfejedelem”). A bengáli szöveg prózafordításban így hangzik:

Hírnevednél nagyobb vagy te magad,
és ezért életed szekere
utánad is terjeszti híred
folyamatosan…
„Sáhdzsahán” Rabíndranáth Tagore
Mádhab Maitréja adománya 1983. IX. 5.

A versek alatti magyar felirat szerint az emléktáblát Mádhab Maitréja (Moitreya) 1984-ben állította. A bengáli szöveg azonban az 1983. szept. 5-i dátumot viseli.

Kőrösi Csoma Sándor a Tagore-sétányon

Az ötvenes évektől kezdve számos Magyarországra látogató indiai politikus tette tiszteletét Tagore emléke előtt Balatonfüreden. Az egyik legkorábbi látogató Sibhanlál Szakszéna (Shibhanlal Saksena), az Indiai Munkás és Parasztpárt parlamenti képviselője volt. Ő Füreden találkozott Schmidt Ferenccel és a költő ápolónőjével, Holczhauser Bélánéval, és meglátogatta a Tagore-szobát, mely akkoriban egy magánlakás részét képezte.
A magyar faültetés nemcsak az 1928-tól évi rendszerességgel tartott sántinikétani faültetési ünnepséghez adott ösztönzést, hanem a szoborállítás után Balatonfüreden is hagyományt teremtett. Számos Balatonfüredre látogató Nobel-díjas személyiség ültetett azóta fát a Tagore-szobrot a kissé hátrébb levő Kisfaludy-szoborral összekötő sétány mentén. A Nobel-díjasok között az 1961-ben fát ültető olasz Salvatore Quasimodo személyében költő is található.
A Nobel-díjasok mellett indiai politikusok fái is megtalálhatók a Tagore-szobor mögött. Közülük először az államelnök Zákir Husszain 1968. július 9-én ültetett itt fát. Példáját követte 1970-ben V. V. Giri, 1972-ben Indirá Gandhi, 1973-ban a kormányzó indiai Kongresszus Párt elnöke, S. D. Sarmá, 1975-ben az államelnök Fakhruddín Ali Ahmad, 1979-ben a parlamenti képviselő Lókés Csandra, 1983-ban a külügyminiszter (később miniszterelnök) P. V. Naraszimha Ráó, 1984-ben Mádhab Maitréja és 1988-ban Rádzsív Gandhi. Bár nem kíséri faültetés, napjainkban is számos indiai közéleti személyiség hivatalos látogatásának része a balatonfüredi kirándulás. Noha nem minden fa éledt meg, mára már kisebbfajta liget keletkezett Tagore fája mögött, emlékeztetve rá, hogy a bengáli költő rövid látogatása a két nemzet barátságának szimbólumává tette a balatonparti várost.

Forrás: Bangha Imre: Bengáli kultúra és magyar irodalom. L’Harmattan, Budapest, 2011.

BANGHA IMRE: Kőrösi Csoma Sándor után – magyar utazók Bengálban (2)

INDIA-JÁRÓK
b) Előkelők és közemberek


A következő évtizedekben két magyar tengerész is eljutott Indiába: Gáspár Ferenc és Horthy Miklós. A kolozsvári születésű Gáspár Ferenc (1862-1926) különböző brit hajókon szolgált hajóorvosként 1886 és 1892 között, és rendkívül sokat írt utazásairól. "A Föld körül" című terjedelmes művének harmadik kötetében indiai tapasztalatairól ír. Útja során nemcsak tengeri kikötővárosokat látogatott meg, hanem eljutott mélyen a szárazföldre is egészen Benáreszig. Ezt a várost az őseredeti hinduizmus városaként élte át szemben a nyugatiasodott Kalkuttával. Indiához való viszonyát a gyarmatosítók felsőbbrendűségének, és magának a gyarmatosításnak az elismerése jellemzi: „India most úgy annyira Angliáé, mintakár Irland vagy Skócia".  Dicséri a britek reformjait, és az indiai parasztság hagyományokhoz kötöttségében találja a fejlődés legnagyobb akadályát. Gáspár szerint „azt meg kell adni a hinduknak, hogy imponáló urak tudnak lenni, de azért mint szolgák sokkal tökéletesebbek".


Hasonló, a gyarmatosítást dicsérő álláspontot képvisel emlékirataiban a későbbi kormányzó Horthy Miklós (1868-1957), aki a Monarchia haditengerészetének tisztjeként jutott el 1892-es föld körüli útján a szubkontinensre. Kissé kényszeredetten látogatta meg Csoma Sándor dardzsílingi sírját, ugyanis érdeklődését sokkal jobban lekötötték a tigris- és oroszlánvadászatok, és a kalkuttai társasági élet eseményei. Kalkuttáról a következőket írja:


„Ott-tartózkodásunk harmadik napján az alkirály díszebédre és bálra hívott meg, s ez alkalommal megismerhettük India fővárosának egész előkelő társaságát. Minden napra jutott valamilyen esemény. Pólójátékok, lóversenyek, meghívások és színházi előadások annyira elszórakoztattak, hogy csak nehezen szántam rá magam a dardzsilingi kirándulásra." Noha Horthy a németek oldalán, az britekkel ellenséges oldalon állt a háborúban, nem sokkal később született emlékiratai a britek gyarmati uralma iránt egyértelmű csodálatot, a független India iránt pedig kétségeket fejeznek ki: „Mindaz, amit csak Indiából láthattunk, az angolok kiváló gyarmatosító tehetségét bizonyította. Biztosították a Khajber-hágót, és féken tartották északon a nyugtalan törzseket. Gátat vetettek a hinduk és a muzulmánok örökös összetűzéseinek. Gazdasági téren gondoskodtak a folyamok szabályozásáról, és öntözés révén, főként Pandzsábban, nagy kiterjedésű termőföldeket varázsoltak elő. Országutakat és vasutakat építettek, egyszóval civilizációt és gazdagságot teremtettek, kevés erővel a rendet is fenntartották. Napjainkban India és Pakisztán részéről egyarántfeszült a helyzet. Kérdés, hogy nem szenved-e a lakosság az úgynevezettfelszabadulás kétes szerencséjének következményeitől. "


Az 1890-es években látogatott Kalkuttába az első magyar női utazó, Mocsáryné Fáy Mária is. Ő az indiaiakról, mint bennszülöttekről beszélt. Kalkuttában, ahol a Delhiben élő magyar műgyűjtő Telléry János helyi üzletének igazgatója és neje lett a kísérőtársa, Mocsáryné szolgáján kívül csak európaiakkal érintkezett. Szeretett volna ugyan eredeti indiai táncot látni, de nem merte megkérni a házigazdáját, hogy vigye el egy bemutatóra. Úgy találta, hogy „ igazgatóék túlkomolyak voltak". Helyette meglátogatta a botanikus kertet, az állatkertet és a bazárt.


A századforduló körül jut el Indiába világ körüli útján a katolikus pap-tanár Sebők Imre (1878-1917) és a világutazó vadász Tallián Emil (1859-1911). Sebők, aki egy hetet töltött Kalkuttában, Indiát „különös világnak" látta a mesés gazdagságok, és földhöz ragadt nyomor ellentéte miatt. Maga is szembesült az angol uralom  kérdésével, és leszögezi, hogy „nem lehetne mondani, hogy az angol uralom zsarnok," hiszen „ magából a meghódított fajból való az angol uralom egyik legerősebb támasztéka, a bennszülött katonaság." Meglátogat egy hindu templomot - valószínűleg a Káligháton, - ahol visszataszítják a bálványok, és megrettentik a koldusok. Itt lát állatáldozatot is, ám felszínesen azt állítja, hogy a templomban tehenet áldoztak. Hasonlóképpen az egzotikum és a babona keverékének érződik a szent fürdő leírása, melynek kapcsán megjegyzi, hogy „szép halálnak tartják, ha elkapja őket a gaviál, ugyanúgy, mint a templom kerekei alá esést." Ezen kívül megcsodál még és lefényképez egy kígyóbűvölőt, aztán visszatér szállodája kényelmébe: „Elég volt ennyi a piszkos külvárosi életből, és igyekeztünk vissza."


Tallián, mint közvetlen elődei, szintén csodálja a britek civilizáció-teremtő készségét. Számára Kalkutta ipara és épületei Albion dicsőségét hirdetik, „mely rövid néhány évtized alatt a vadon közepében ily hatalmas, az európai culturát és építési művészetet dicsérő alkotásokat létesített." Szintén meglátogatja a város nevezetességeit. Tévedésből Kalkuttába helyezi a Brahmaputra folyót. Beszél a britek indiaiaktól való elkülönüléséről az élet minden területén. Komédiának tartja a sok szolgát és kulit, undorodik a fakíroktól és a „bizarr tömegektől", és esküvői menetnek néz egy halottas menetet. Panaszkodik, hogy Kalkutta nem kínál szórakozást, és hogy gyenge az angol színtársulat. Ellátogat a kikötő vöröslámpás negyedébe, és „a különböző nemzetiségű hölgyek" között még magyarokat is talál.


1926 karácsonyára érkezett Kalkuttába két magyar turista: Erdősi Károly (1873-1945) egyházi író, a Szent István Társulat igazgatója és Simonyi-Semadam Sándor. Dél-Ázsiát és Indonéziát felölelő négyhónapos útjuk élményeiről Erdősi számol be a Napsütéses Indiában című kötetében. A könyv érdekessége, hogy első kézből ad képet a misszionáriusok munkájáról Indiában. Indiai paptársaival együtt a missziók sikertelenségének okát a katolikus pap-szerző elsősorban abban látja, hogy nem sikerült bennszülött papságot kinevelni. Ugyanúgy, mint a korábbi magyar arisztokraták, Erdősiék is jórészt az Indiában élő angolokkal és más európaiakkal érintkeztek. Kalkutta világváros jellegét mutatja, hogy ötnapos tartózkodásuk alatt két magyarral is találkoztak: Ludvigh Jenő konzullal, aki a vonatjegy-vásárlásban segítette ki az utazókat, és a Grand Hotel zenészével, Mr. Czakóval, aki Erdősi útikalauza lett Kalkuttában.


Erdősi Kalkuttában szintén a britek rendteremtő készségét csodálja: „A mocsarak és a nádrengeteg közé egy metropolist építeni csak azért, hogy a hódító angol imperializmus a Ganges deltáját uralja: Angliához méltó gondolat... És azért mégis felemás város. Vannak szédítő palotákkal szegélyezett csodálatos utcái, ahol három-négy sorjában hajtanak egymás mellett az autók, de a közvetlen mellékutca már hamisítatlan, szűk, zsúfolt és piszkos India. Igaz az angol igyekszik a kunyhóknak ebben a dzsungelében is rendet teremteni.


Évről évre eltűnik egy-két piszkos utca, sokszor egész városnegyed, hogy emeletes betonkaszárnyák, vagy villanegyed épüljön a helyén.


Természetesen ebben az időszakban sem zárkózott el minden magyar utazó az indiaiak elől. Reményi Ferenc egy hónapot töltött Kalkuttában a századforduló környékén, és részt vett egy hindu esküvőn, amelyen egy indiai táncosnő is fellépett. Találkozott a zenetudós Szuríndra Mohán Tagoréval (Sir Sourindra Mohun Tagore), aki már korábbról ismerte nagybátyját, a világhírű hegedűművész Reményi Edét, aki szintén megfordult Indiában egy koncertkörúton.


BAKTAY ERVIN

A magyar utazók egészen új generációja jelenik meg Indiában az 1920-as években. Ezek az utazók elődjeikhez képest általában jelentős felkészültséggel rendelkeznek, nemcsak néhány hetet, hanem éveket töltöttek Indiában, és közülük többen a britekkel szemben az indiaiak társaságát és kultúráját részesítették előnyben. Ennek az új generációnak a legjelentősebb képviselője Baktay Ervin volt. Nagy érdeklődésre számot tartó művei révén Baktay Ervin volt a 19- század legismertebb India-kutatója Magyarországon.


Baktay volt az első magyar, aki a klasszikusért való lelkesedés mellett felfigyelt a modern indiai kultúrára is. Ez a hozzáállás annyiban bír különös jelentőséggel, hogy az őt megelőző magyarok csak a klasszikus India kultúráját voltak hajlandók elismerni.


Indiai úti élményeit kétszer is megírta. Először az Indiából hazaküldött cikkein alapuló monumentális India (1932) című könyvben, majd a tíz év távolságából megírt, személyesebb Indiai éveimben (1938). Mindkét mű az indiai út leírása, és annak háttereként az ind kultúra bemutatása, és jól tükrözi a szerző világnézetét. A könyvek egyfelől szemléltetik az európai kultúra felsőbbrendűségéből való kiábrándulást, és gyakran találhatók bennük a világháborúra és Trianonra tett megjegyzések. Másfelől a szerző nem leplezi India iránti lelkesedését. Az India második kötetéhez írt előszavában maga is megemlíti, hogy könyvéből „némelyek angolellenes tendenciát olvashattak ki", ám igyekezett megtalálni az egyensúlyt a végletes szempontok között. Az ind kultúra pozitív vonásainak bemutatása mellett annak sötét oldalát sem tagadja le. Ilyenkor azonban igyekszik bemutatni, hogy mi európaiak ennél is szörnyűbb dolgokat hoztunk létre.

BANGHA IMRE: Kőrösi Csoma Sándor után Indiában

Kőrösi Csoma Sándor soha nem jutott el Tibetbe. Kockázatos dolog ilyen mondattal kezdeni ezt az írást, mert félő, hogy a Tisztelt Olvasó e sorok íróját dilettánsnak vagy politikai szándéktól vezérelt zugírónak tartja majd. Pedig Kőrösi Csoma Sándor sírján nem véletlenül áll a négynyelvű felirat: a magyar és az indiai nép barátságának úttörője. A nagy tudós ugyanis olyan vidékeken végezte kutatásait és dolgozta fel azok eredményeit, amelyek manapság nem Tibet, hanem India részei: ma az indiai Dzsammú-Kasmír szövetségi államhoz tartozó Zanszkárban élt évekig egy buddhista kolostorban, és itt tanult meg tibetiül. A tibeti szótárat és a nyelvtant Brit-India akkori fővárosában, Kalkuttában állította össze; itt írta tanulmányait, és itt jelentette meg műveit. A halál pedig a napjainkban Nyugat-Bengál szövetségi államhoz tartozó Dardzsilingben érte. Bár Kőrösi a Tibet-kutatás alapjait vetette meg, India volt az az ország, amely a hátteret adta hozzá.

Magam öt évet töltöttem Indiában nyelvtanulással és tudományos kutatással. Kőrösi példájával Indiában szembesültem igazából. Nemcsak azért, mert volt alkalmam számos olyan helyre eljutni, ahol a nagy tudós is megfordult, hanem mert ha páratlanul kisebb mértékben is, de hasonló tudományos kihívással és sok hasonló mindennapi problémával kellett szembenéznem egy, az európaitól még ma is nagyban különböző civilizáció közegében. A következő néhány oldal arról fog szólni, hogy mi az, amit az indiai tartózkodás után fontosnak látok Kőrösi Csoma Sándor életében és, hogy hogyan fest a nagy tudós Indiája a huszadik század végén egy tudományos érdeklődésű magyar utazó szemével.

Mi, magyarok Kőrösit inkább nemzeti hősként, mint tudósként tiszteljük. Nevét sokkal többen ismerik, és élete sokkal többek előtt áll példaképül, mint ahányan olvassák írásait vagy forgatják szótárát. Igaz, tanulmányai ma már elhomályosulnak a Tibetről szóló könyvtárnyi irodalom fényében, és a Kőrösi-féle Tibetan-English Dictionary-t jobb, teljesebb szótárak váltották fel. Kutatásainak egy része, mint például a rokonság keresése a szanszkrit és a magyar között, egyébként is tudományos zsákutca volt, hogy ne is beszéljünk a nagy zsákutcáról: a magyarokra vonatkozó adatok kereséséről tibeti forrásokban.

Kőrösiben egészen élete végéig volt valami, ami túlmutatott a tudományon: az, hogy neve alá mindig odaírta: székely-magyar; és az, hogy még utolsó utazása során is a magyarok rokonait próbálta felkutatni. Több volt mint tudós, és ezért nem megalapozatlan a magyarok Kőrösi-tisztelete. Amellett, hogy a maga korában világszínvonalút alkotott, a tudomány nem öncél volt számára, hanem a hazaszeretet egy formája.

Mi az, ami hazaszeretete mellett tiszteletet parancsol iránta, és igazi emberi nagyságot ad neki? Egyfelől az, hogy jól felkészült, tudós volt, aki írásaiban közzé is tette tudományát. És ha arra gondolunk, hogy a magyar Kőrösi a XIX. század első felében alkotott nemzetközileg magas színvonalút, akkor itt valami többről van szó, mint jó tudósnak lenni. Minden kétséget kizárólag tehetséges volt. Ám de hasonló tehetségekből valószínűleg több is volt akkoriban Magyarországon. Kőrösi érdeme, hogy tehetségét gyümölcsöztette, és így munkássága egy egész tudományág alapjait teremthette meg.

Az, hogy tudományos műveit ma alig olvassák, nem kisebbíti jelentőségüket, hiszen ezek szolgáltatták az alapot a könyvtárnyi Tibet-irodalomhoz. Ha manapság egy nyugati tudós Tibetről ír, munkájában ott vannak valahol Kőrösi eredményei is.

A "tudományos zsákutcák" pedig egyáltalán nem tudománytalanok, hiszen azokat is be kell járni ahhoz, hogy valaki az előrevezető utat megtalálja, és megmondhassa, hogy másfelé nem lehet haladni. Ezzel Kőrösi maga is tisztában volt, hiszen már a nagy munka kezdetén is csak lehetőségként szemlélte a tibeti-magyar rokonságot.

Kőrösi tudományos munkásságának jelentőségét méltatni elsősorban a tudósok feladata, és ezt meg is teszik, hiszen a külföldi szakértők nem a magyar nemzeti hőst látják benne, mikor úgy említik mint The Great Csoma "a nagy Csoma". A Kőrösi-tisztelet egy másfajta kifejeződése volt annak a Tibet-kutatónak az esete, aki azért nem vett meg egy szakterületéhez tartozó könyvet, mert az előszóból hiányzott Kőrösi Csoma Sándor neve.

További tiszteletet parancsol Kőrösi Csoma iránt "nyakassága", ami egyfelől céltudatosság, másfelől páratlan kitartás. Céltudatossága abban áll, hogy élete végéig nem vesztette szem elől a nagy célt. a magyarok eredetének felkutatását. Pedig egy modern tudóst gyakran a tudománya irányít, és egyik felfedezése szüli a másikat, hiszen megpróbálja kiaknázni a felfedezésében rejlő további lehetőségeket. Kőrösi számára is egyszerű lett volna újabb és újabb dolgokat tárni fel a tibeti kultúrából. Ő ehelyett már Kalkuttában egy új nyelv, a szanszkrit tanulmányozásába kezdett, és miként szanszkrit szójegyzéke bizonyítja, megvizsgálta a magyar és a szanszkrit rokonságának kérdését. Élete végén Lhászába és Belső-Ázsiába szeretett volna eljutni pontosan azért, hogy tovább kutassa a magyarok eredetét. Kitartását a nélkülözésekben pedig akkor értettem meg igazán, mikor magam is megtapasztaltam az indiai élet mindennapi apróbb nehézségeit, és rájöttem, hogy mennyire elpuhultak vagyunk mi a 150-200 évvel ezelőtti emberhez képest. Ám még a hozzánk képest nem elpuhult kortárs indiai angolok is elcsodálkoztak azon, hogy milyen szikár, nélkülöző életet él a magyar tudós. Sokan közülük különcnek is tartották emiatt.

Ladákh

A legnagyobb fizikai megpróbáltatásokat minden bizonnyal Nyugat-Tibetben, a ma Indiához tartozó Zanszkárban élte át a magyar tudós. Itt, négyezer méter magasan páratlanul hideg telek vannak. Egészen a legutóbbi időkig kályha nélküli, minden kényelmet nélkülöző kőépületekben laktak az emberek és nagyon egyszerű ételen éltek. Kőrösit azonban mindezért bőven kárpótolta az, hogy a világ egyik legkietlenebb, legszebb vidékén egy ismeretlen, virágzó kultúrába nyer betekintést Tudományos pályafutásában épp a zanszkári tartózkodás volt a legmeghatározóbb mozzanat: itt tanult meg tibetiül.

Nyugat-Tibet vagy Kis-Tibet (Ladákh és Zanszkár) politikailag soha nem volt Tibet része, és a modern időkben éppen ez lett a szerencséje, hiszen az angolok Indiához csatolták, és igy elkerülte azt a brutális kínai pusztítást, amely századunkban Tibet osztályrészéül jutott. Itt a vallásilag és ideológiailag türelmes angol és hindu uralom nem törte meg a kultúra folytonosságát. Ez a kultúra olyan erős gyökerekkel rendelkezik, hogy a Kőrösi óta eltelt több mint másfélszáz év sem változtatta meg jelentősen és még ma is csodálattal tölti el az embert. Csak az utóbbi évtizedekben beszűrődő fogyasztói társadalom káros hatásai miatt lehet, hogy ötven év múlva már pusztán egy régi kultúra turistacsalogató eltorzult maradványait leli fel az idelátogató, mint a németeknek pusztát mutogató, csárdást táncoló. gulyást etető, matyóbabás. fütyülős barackos Hortobágyon.

Ladákh és Zanszkár földrajzilag a tibeti fennsíkhoz tartozik és két művelhető folyóvölgyből áll: Ladákh az Indus felső folyása, Zanszkár pedig a Zanszkár folyó völgye. Ladákh a Csíki-medencéhez hasonlít: magas hegyekkel határolt, több kilométer széles, hosszan elnyúló völgy, amelynek közepén az Indus folyó olyan széles, mint Csíkban az Olt. Az igazi különbséget a növényzet adja, hiszen csak a folyópart mintegy százméteres körzetében van növény és művelhető föld; mindenütt máshol kopár sziklák és sivatag. Errefelé eső soha nem esik, csak hó, és a földműveléshez a vizet kizárólag az olvadó örök hó táplálta folyó adja. Nyáron a földműves azért imádkozik, hogy legyen még melegebb, és olvadjon még több hó. Pedig errefelé a nap különösen veszélyes, hiszen a sugárzástól védő levegőrétegből négy kilométernyi eleve hiányzik a magasság miatt. Mint általában a sivatagos vidékeken, itt is nagy a hőingadozás az éjjel és a nappal között. Éjszaka akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, míg nappal lehet harminc fokos is. Azt mondják, hogy reggel félig egy fa árnyában ülve egyszerre kaphat az ember fagysérüléseket és napszúrást.

Mivel errefelé nem növelhető a művelhető földterület, ezért a lakosság egészen a legutóbbi időkig nem szaporodhatott szabadon. A szaporodás fékentartására két intézmény szolgált: a többférjűség és a szerzetesség. Túl sok gyerek nem születhetett, mert egy férfi több másikkal osztozott a házasságban. Ha mégis több gyerek volt egy családban, mint amennyit az el tudott tartani, akkor a "fölösleges" gyereket már kiskorában kolostorba adták. A nagy számú szerzetesség tartotta fenn Ladákh, Zanszkár és Tibet virágzó kultúráját.

Ezek a vidékek nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is összetartoznak, hiszen lakóik a mahájána buddhizmusnak egyazon formáját követik. Mindenütt a tibeti nyelvnek olyan változatát beszélik, amely bár kiejtésre nagyon különbözik vidékenként, írott formájában ugyanaz. A kiejtésbeli különbség pedig nem takar igazi kulturális eltéréseket, hiszen a tibeti nyelvnek nagyon sokáig nem volt általánosan elfogadott köznyelvi kiejtése. Még magában Tibet fővárosában, Lhászában is négy különféle tibeti nyelvjárást beszélnek.

A nyelvi különbségnél szembeötlőbb a faji eltérés: míg Tibet lakói arcra alig különböztethetők meg a kínaiaktól, addig Nyugat-Tibetben jelen van a Belső-Ázsia felől beszivárgó török népesség. Furcsa mód nagyon sok „magyaros'" arcot lehet fellelni, ami mind a nyugat-tibetiekben, mind a magyarokban jelen levő török elemmel magyarázható. Az. hogy perzsa és indiai népesség után Nyugat-Tibetben Kőrösi ismét magyaros arcokra talált, minden bizonnyal különleges ösztönzést adott neki arra, hogy megvizsgálja a rokonság kérdését. Négyezer méter magasan az arcok mellett még a növényzet is Közép-Európára utalt a trópusok után: fűzfák, nyírfák, jegenyék.

A kietlen vidék és a nehéz életforma korábban távol tartotta az idegeneket. Olyannyira, hogy még a hatvanas években is idegenkedtek a pénztől a zanszkáriak, hiszen teljesen önellátók voltak. Csak századunk második felében épült meg az első út Ladákhba. és ez volt az igazi csapás a hagyományos életformára. Az út teherautókat és buszokat, páratlan mértékű kereskedelmet és turizmust hozott. Furcsa módon, éppen a békésen és tisztán megőrzött kultúra jelent veszélyt önmagára. A béke kasmíri muzulmán és nepáli hindu betelepülőket vonz. A kulturális örökség pedig turisták ezreit csalogatja a világ gazdagabb vidékeiről, akik különlegesség utáni vágyukban elfelejtik tiszteletben tartani a nyugat-tibetiek életformáját.

Pedig ez az életforma minden nehézsége ellenére irigylésre méltó. Az emberek bizalma és segítőkészsége páratlan. Én 1997 szeptemberében látogattam meg Ladákhot egy barátommal. Többször lemaradtunk az utolsó buszról és autóstopra szorultunk. Mindig, még sötétedés után is megállt az első olyan autó, amelyikben volt szabad hely. Házhoz szállítottak még akkor is, ha nem arra vitt az útjuk, mondván, hogy veszélyesek lehetnek a kóbor kutyák. Fizetséget nem akartak elfogadni. Arról beszéltek, hogy húsz-harminc évvel ezelőtt az emberek még akkor sem zárták a házakat, ha nem volt otthon senki. Tolvaj a falun kívül, a hegyek között nem élhette volna túl a hideg éjszakát.

Kalkutta

Ázsiai tartózkodása alatt Kőrösi India akkori fővárosában, Kalkuttában töltötte a legtöbb időt. Több mint egy évtizedet élt itt, és az angol Royal Asiatic Society, Királyi Ázsiai Társaság keretében dolgozta fel a Zanszkárban összegyűjtött anyagot, és jelentette meg műveit. Az 1830-as évek végén az Ázsiai Társaság könyvtárosa volt. Bengáli évei alatt volt alkalma az ősi indiai szanszkritot tanulmányozni, és emellett megtanult bengáliul is. Minden bizonnyal ő volt az első magyar ember, aki bírta ezeket a nyelveket.

Kalkutta központjában, a város két legelőkelőbb utcájának, a Chowringhee sugárútnak és a Park utcának a kereszteződésében áll az Ázsiai Társaság székháza. Ezeken az utcákon találhatók Kalkutta legelőkelőbb üzletei és éttermei, valamint legszebb - bár mára már lerobbant és megfeketedett - anglo-indiai stílusú épületei és modern húszemeletes irodaházai.

1947, a függetlenség elnyerése után az indiaiak a társaság nevéből eltávolították a királyi jelzőt, és ma Bengáli Ázsiai Társaságnak hívjak. Néhány évtizeddel ezelőtt a régi székházat lebontották és rendkívül csúnya modern sarokházat építettek a helyére. Mindennek ellenére a bejárat fölött továbbra is büszkén áll a felirat: Asiatic Society - 1784.

Noha az Ázsiai Társaság környéke Kalkutta legelőkelőbb vidéke, óriási nyüzsgés, felfordulás és szemét van mindenfelé. A felfordulás az utcanevekkel kezdődik. Nyugat-Bengál szövetségi államban néhány éve a kommunisták nyerték meg a választásokat, és nekiláttak, hogy kicseréljék az imperialista angolokra utaló utcaneveket olyan indiai nevekre, mint Lenin Sarani, Ho Chi Minh Sarani, Nehru Sarani. Ho Chi Minh Saraninak például azt az utcát tették meg, amelyen még az angoloknál is imperialistább amerikaiak konzulátusa van. Nehru Sarani pedig épp a Chowringhee Avenue-ből lett. Nem fogja meglepni a Tisztelt Olvasót, hogy az új utcanevek a hivatalos dokumentumokon kívül sehol sem használatosak, és ha valaki a Nehru Saranira szeretne menni az Ázsiai Társasághoz, azt kell kérdeznie, hogy hol a Chowringhee sugárút.

Sokkal jobban érezhető fölfordulást eredményez az indiai tömeg: gyalogosok, autók és egyebek. A sugárút Európában hatsávos lehetne, ha fel volnának festve a sávok. Így azonban nyolc-kilenc sávban közlekednek rajta. Habár a sugárút túlsó oldalán mintegy két kilométer széles park húzódik, a szennyezett levegő és zaj miatt még az Indiához szokott kóbor tehenek is elkerülik ezt a vidéket. A járdán a gyalogosok a különféle árusokkal és koldusokkal osztozkodnak, ami néha rendkívüli ügyességet követel az előrehaladni szándékozótól, hiszen mind az árusok, mind a koldusok a pénzét akarják, különösen ha az illető fehér ember, akit angréznak, angolnak mondanak és ezért gazdag külföldinek tartanak. A járda mentén haladnak Kalkutta nevezetességei, az ember vonta riksák rakományukkal, egy-egy gazdag helybélivel. A nyugati turisták manapság viszolyognak ilyen ember vonta járműre felülni, mert embertelennek tartják.

Számtalanszor elhaladtam a Chowringhee és a park utca nyüzsgő kereszteződésében, és mindig kerestem a jól látható feliratot a sarokházon: Asiatic Society. Ettől aztán valahogy otthon éreztem magam ebben az idegen világban, hiszen már százhatvan évvel ezelőtt élt és dolgozott itt egy nagy magyar tudós.

Kalkutta elsősorban a lehetőséget biztosította Csomának arra, hogy nyugodt körülmények között jelentesse meg műveit, és sokan hajlamosak azt gondolni, hogy a tudós Kőrösit India nem érdekelte, csak Tibet, és az indiaiakat sem érdekelte a magyar tudós. Kőrösit a bengáliak alig ismerik. Én csak egyetlenegy Kőrösi Csoma Sándorról szóló bengáli írásra akadtam, és az is a kolozsvári Anamaria Peteanu románról bengálira fordított cikke volt. (A bengáliak javára legyen mondva, hogy ez viszont a legnépszerűbb bengáli irodalmi folyóiratban jelent meg.) Pedig Kalkuttában Kőrösi nemcsak a szigorúan vett tudománnyal foglalkozott: őt sem hagyta érintetlenül a bengáli nemzeti ébredés légköre. Ugyanis Bengál egy hasonló megújulás kezdetét élte át azokban az években, mint Magyarország a reformkorban.

Az indiaiak sokáig közömbösek voltak azzal szemben, hogy ki uralkodik fölöttük, és úgy szegődtek az angolok szolgálatába, mint egyik maharadzsáéból a másikéba. Ez annál inkább sem volt kényelmetlen, hogy eleve muzulmán uralom alatt élt a hindu többség, és a közigazgatás nyelve nem a nép nyelve, hanem a perzsa volt. Ezt az angolok 1837-ig meg is hagyták, és csak ekkor vezették be az angolt, mint közigazgatási nyelvet.

Az angolokon keresztül a liberális európai eszmék utat találtak Indiába, és az indiaiak éppen Brit-India fővárosában kezdtek nemzetté válni. Érdekes módon épp angol hatásra születik meg a modern bengáli irodalom. Az első bengáli nyelvű nyomdát 1800-ban egy William Carey nevű baptista misszionárius állítja fel Kalkutta mellett. Az angol kormány hozza létre szintén 1800-ban a Fort College-ot az Indiában beszélt nyelvek tanulmányozására és tanítására az angol tisztviselőknek.

Ez volt az a kor, amikor megszületett az igény a népi nyelvű, esetünkben a bengáli oktatás iránt. Noha Kőrösi az angol Ázsiai Társaság szolgálatában állt, segített egy bengáli kezdeményezésben: az angolokétól eltérő rendszerű, bengáli tannyelvű iskola megtervezésében. Csoma feladata volt a legújabb francia pedagógia tanulmányozása. Erre utalnak a könyvtárában talált francia müvek a nemzeti nevelésről. Az 1830-as években Kőrösi bizonyára jobban megértette a bengáliak nemzeti nyelv és nemzeti kultúra iránti vágyát, mint a korabeli angolok.

Dardzsiling

Kőrösi dardzsilingi sírja manapság egyre több Indiába látogató magyar zarándokhelye a Himalájában. Ahogy Kőrösi életének legmeghatározóbb szakasza az óriási tibeti hegyek kultúrájával való találkozás, ugyanúgy sírja a világ egyik legmagasabb hegye alatt fekszik.

Dardzsiling a Himalája déli, napfényes oldalán mintegy kétezeregyszáz méter magasan fekvő város. A Gangesz-torkolat alföldje, Bengál északon egészen a Himalájáig nyúlik. Kőrösi idejében Kalkuttától a Himalájáig mintegy kéthetes gyaloglás lehetett az út, ma a vonat tizenkét óra alatt viszi át az utast a síkságon. A Himalája lábától Dardzsilingig pedig csak nyolcvan kilométernyi az út. A kétezer méteres emelkedőt azonban három óra alatt teszi meg az autó. A Dardzsilingbe érkezőt aztán egy lenyűgöző jelenség fogadja: a város fölé magasodó nyolc és fél ezer méteres Kancsendzsunga. Ha pedig valaki fölmegy a város közelében a 2400 méter magas Tiger Hillre, akkor a kora reggeli tiszta időben még a sok száz kilométerre levő Cso-molungmát is láthatja.

Dardzsiling angolok alapította város, amely ma világhírét a környező teaültetvényeken termelt Darjeeling teának és szép fekvésének köszönheti. Az angolok a múlt század első felében csak egy szanatóriumot építettek ide, ám e köré olyan város telepedett, mely a fehérek kedvenc üdülőhelyévé vált. A forró nyári hónapokban ide menekültek a kalkuttai angol kormányzat képviselői. Dardzsiling, könnyű megközelíthetőségének és a csodálatos tájnak köszönhetően, ma nemzetközi turistaparadicsom. Noha Dardzsiling közigazgatásilag Nyugat-Bengál állam része, lakóinak többsége nem bengáli, hanem bevándorolt nepáli harcos górkhákból áll, akik a hetvenes években autonómiát küzdöttek ki Dardzsiling körzetének. Körösi idejében azonban minden bizonnyal még a lepcsa nyelvet beszélő őslakosok lehettek többségben, és a magyar tudóst is izgatta a lepcsa nyelv kérdése. Pedig ennek a nyelvnek semmi köze a magyarhoz azon kívül, hogy a környék legjelentősebb folyóját véletlenül Tisztának hívják.

Azt, hogy a turizmus mennyit ártott a helyi kultúrának, nagyon világosan kifejezi a város központjában fekvő, turisták tömegei által látogatott buddhista kolostor esete. Itt a hagyományos szentélybe cipőlevétel után bárki bemehet. A buddhista szerzetesek reggeli és esti imádságukhoz különféle hangszereket: dobokat, kürtöket és gongokat használnak. Ebben a kolostorban is volt egy nagyon szép hangot adó gong, amit egy állandóan ott ülő szerzetes mindig megütött, valahányszor egy külföldi turista pénzadományt tett a perselybe.

Mi Dardzsilingben egy kevésbé elkalmárosodott, ám modern és gazdag kolostorban szálltunk meg, amelynek udvarát két hatalmas kutya védte az idegenektől. Ennek a kolostornak a fő feladata a szerzetesnevelés, ezért tele volt öt-tizenöt éves, piros ruhás, leborotvált fejű szerzetesnövendékkel, akiket szüleik adtak kolostorba. Napjuk ritmusát a hajnali és az esti imádság szabja meg, amelynek keretében történik a szertartásos teaivás, ami egyben reggeli, illetve vacsora. Míg nekem nagy kínlódás volt tíz percet is mezítláb ülni a decemberi hideg szentélyben, addig nekik ez mindennapos dolog, ugyanúgy, mint a fűtetlen szobában való alvás. A növendékeknek a korai kelés okozhatott gondot, mert többen is elbóbiskoltak az imádság alatt. Ilyenkor a soraik között járkáló nevelő megpofozta őket.

Dardzsilingnek nemcsak Kőrösi miatt van magyar vonatkozása. A hetvenes években egy közeli faluban élt egy, a tanító szalézi rendhez tartozó magyar misszionárius, Varga Bertalan. Jakabos Ödön találkozott vele, és leírta, hogy abban az időben ő járt rendszeresen át Dardzsilingbe, hogy gondozza a sírt. Bengáli éveim során sokfelé hallottam a nagyszakállú Bertalan atyáról, aki még a világháború előtt került Indiába és 1990 körül halt meg.

Kőrösi Csoma Sándor sírja Dardzsilingben egy forgalmas út mentén, de már a turisták által látogatott városközponttól kissé távol, egy hegyoldali temetőben van. A sír annyira közel volt az úthoz, hogy alig vettük észre. Talán mert éppen egy karóhoz kikötött tehén legelészett mellette. Pedig a magyar felirat az útról is jól látható, és nagyon nehéz megindultságán erőt vennie az embernek, mikor meglátja: Kőrösi Csoma Sándor - A magyar és az indiai nép barátságának úttörője. Alatta ugyanez hindiül, bengáliul és angolul. A sír mögött a falban még harminc-negyven emléktábla. Korábban ezek a síremléken voltak, és az idők folyamán felismerhetetlenné vált, hogy kié a sír. A legszembeötlőbb helyen például a következő felirat volt olvasható: A nagy magyar orientalista emlékének - Losonczi Pál, az Elnöki Tanács elnöke. A legtöbb felirat magyar nyelvű. Ám van közöttük egy tibeti is. Szállásadó kolostorunk egyik vezetője elmondta, hogy a négysoros vers arról szól, hogy miként a méh virágról virágra szállva összegyűjti a virágport és mézet készít belőle, úgy gyűjtötte össze a tibetiek tudását a nyugati tanítvány.

India mára már nagyot változott, ám mégis sokkal többet őriz abból a világból, amit a nagy utazó láthatott, mint az azóta sok vihart átélt Európa. Ladákh és Zanszkár falvai és kolostorai ma is közel állnak ahhoz, ami Kőrösi szeme elé tárult. Kalkuttában ma is ugyanúgy közlekednek a riksák és ugyanígy lüktetett az élet az 1830-as években is; a tibeti kolostorokban ugyanúgy folyik az imádság és ugyanazt az árpateát isszák mint kétszáz éve. És Dardzsiling fölött ugyanúgy magasodik a hegy, a Himalája, az „örök hó hazája", amiként azt Kőrösi Csoma Sándor utolsó napjaiban látta.

Mára már megváltoztak az utazási körülmények is. Könnyebben járhatjuk végig ugyanazt az útvonalat, melyet ő megtett, könnyebb a keleti kultúrákat tanulmányozni. Ám nincs olyan magyar keletkutató, aki előtt ne lebegne példaként Kőrösi felkészültsége és kitartása. A mindmáig elő Kőrösi-tisztelet pedig azt mutatja, hogy a tudós példája nemcsak egy szűk kör számára bír jelentéssel, hanem munkájában és céltudatosságában testet öltő hazaszeretete mindenkit lenyűgöz, aki csak egy kicsit is megismer Kőrösi Csoma Sándor életéből.

Illusztráció: Kőrösi Csoma tibeti-angol szótárának címlapja

BANGHA IMRE: A Gangesz két partja

Allahábád. India egyik legfontosabb zarándokhelye. Itt ömlik a Jamuná a Gangesz folyóba. Idős tanáromhoz, Dr. Kisórílálhoz járok már egy hete. Két iránytaxival egy órát vesz igénybe az út. Előbb a városon kell átvágni, aztán a nemrég épült hatalmas Jamuná-hídon. A hídtól csak egy kilométerre van a szent torkolat. Az egymásba ömlő két folyó, és a belőlük egyesült Gangesz olyan, mint egy hatalmas háromágú csillag.

Az indiaiak a torkolatot Trivéninek, hármas folyamnak hívják. A híd kivezet minket Dóábból, a folyóközből, India egyik legsűrűbben lakott, történelmileg leggazdagabb vidékéről. A hídról letérve nemsokára a naini börtön mellett halad el az utasokkal tömött háromkerekű iránytaxi. Ez az ország egyik leghírhedtebb börtöne, melynek egykor olyan jeles rabjai voltak, mint a későbbi miniszterelnök Dzsaváharlál Néhrú. A legutóbbi időben azonban azzal kerül az újságok címlapjára, hogy az elégtelen ellátás következtében öt hónap lefolyása alatt tizenhét rab halt meg benne.

Az iránytaxiban mindig recsegve bömböl a zene, az emberek pedig egykedvűen hallgatják. Soha nem fogom meglátni, hogy mi van magas falon belül. Vajon miféle emberek vannak odabent? Indiában soha nem féltem a közbiztonság miatt, annak ellenére, hogy többször is megjártam a tolvajokkal. Két fényképezőgépem, egy walkmanem és vagy ötszáz rúpiám bánta. Ülhet-e most odabent valaki éppen az én pitiáner bűnözőim közül? Mennyire idegen világ ez nekem, pedig India számos vidékén napi valóság a rablóbandák jelenléte.

Az én figyelmem manapság messze van mindettől. Középkori hindi szövegproblémákat beszélek meg Dr. Kisórílállal. Egy kétszáz éve élt költőt próbálunk megérteni, egy letűnt világból. A költőt Thákurnak hívták és Allahabadtól nem messze, a Gangesz déli partján levő apró fejedelemi udvarokban élt. Bár a paloták ma is állnak, és a legtöbbjük törvényszéki épületként szolgál, a fejedelmi udvarok kultúrájukkal együtt eltűntek, és az egykori maharadzsák leszármazottjai csak paródiáját élik meg az egykori dicsőségnek. Thákur életéről alig tudunk valamit. Versein keresztül ismerjük viszont érzéseit, és a történelmi dokumentumok alapján el lehet képzelni a kort, amelyben élt. Akkoriban több hatalom küzdött a déli partvidék feletti befolyásért. A helyi hatalmat kis fejedelemségek gyakorolták, amelyek hol szövetkeztek, hol harcoltak egymással, hol összeomlottak, hol megnőttek. Állandó politikai alakulat sokáig nem maradt fenn. A vidék fejedelmei magukat előkelő harcosoknak, bundélá rádzsputoknak tartották, de a szomszédos tartományok néhány száz évvel korábban államot alapító rádzsputjai, a kaccshaváhák, a ráthórok, a sisódiják, lenézték őket, és nem tartották őket igazi harcoskasztbelieknek. A bundélá dicsőségre a legnagyobb csapást azonban nem a büszke rádzsputok mérték, hanem egy meztelen szerzetesekből álló sereg. A szerzetesparancsnok Himmat Bahádur húszezres seregével legyőzte, és hűségesküre kényszerítette a bundélákat. 1800 körül a szerzetes hadúr előtt még a távoli Dzsajpur kaccshaváha rádzsput ura is megalázkodott. Himmat Bahádurt aztán egy nála is nagyobb hatalom győzte le: a britek 1803-ban felakasztották. A bundélá maharadzsák pedig elfogadták, hogy a britek alárendelt szövetségesei lesznek. A nyers erőszak, intrikák és árulások e világában Thákur négysorosai leírják a mitológiai vaskori állapotokat, a szerelmet és Istent keresik, lefestik az állandóan változó évszakok szépségét, és amellett, hogy újra meg újra dícsérik az uralkodói bőkezűséget, az önálló emberi tartást kérik számon a fejedelmeken, és bárkin, aki férfinak nevezi magát. A költemények hol az egyszerű pásztorlányok beszédmodorát idézik, hol pedig nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szitkozódnak. Kéziratos gyűjteményekben még mindig találni újabb és újabb Thákur verseket. A brit szemléletmódon, majd a nemzeti szabadságküzdelmen felnőtt indiai irodalomkritika azt tartotta, hogy az elkorcsosult késő-feudalizmus versei talpnyaló költők művei, elszakadtak a való élettől, és elhanyagolta őket.

Ma nem iránytaxiban, hanem egy egész napra kibérelt kis Máruti taxiban kelek át a hídon. Fel sem merül bennem, hogy estére milyen közel kerülök majd mind a rablóbandák, mind Thákur világához. Kéziratot kereső tudóstársamhoz, Dúbédzsihez tartok a néhány száz kilométerre levő Gangesz parti faluba, Karéruába. A híd után többször is sáfrányszín ruhába öltözött, mezítlábas zarándokcsoportok mellett haladunk el. A csoportból valaki egy rúd két végére kötött kis edényben Gangesz-vizet visz a vállán egy Siva-templomba. Ha a templom távolabb van, akkor napokat is gyalogolnak mezítláb, és ezidő alatt a szerzetesek életét élik. A szállítórudat kánvarnak hívják, és a zarándokokokat a rúdról kánvarijának. A napokban gyakran láttam ilyen csoportot, hiszen a vízfelajánlás minden évben ebben a hónapban történik. A kánvariják úgy öltözködnek, mint a szerzetesek, de sokkal gyorsabban mozognak, és még a kívülálló is megérzi, hogy másokról van szó. Az egyik éjszaka arra ébredtem, hogy egy nagyobb csoport halad el az ablakom előtt, és recsegő erősítőjükön valamiféle vallási zene bömböl. Valami egészen nagy kánvarijá csoport tartott körmenetszerűséget. A felébresztett indiaiak legtöbbje az ilyesmiért nem haragszik meg, hanem inkább örül, hogy az éjszaka közepén is része lehetett vallási élményben.

Kisórílál és Dúbédzsi jó barátok. Ha Allahábádból megyek Karéruába, akkor ő is beül hozzám az egy napra kibérelt taxiba, sőt még cipőboltos barátját, Agraváldzsit is elhozatja. Agraváldzsi alig mozdul ki otthonról, és egy ilyen kirándulás mindig feldobja. Felvesszük Kisórílált és Agraváldzsit, és visszafordul a taxi. Bár Mirzápurnál van híd a Gangeszen, az északi út sokkal jobb, és hamarabb odaérünk rajta. Újra átmegyünk a Jamuná-hídon, aztán a városon, és aztán a Gangesz-hídon. Az esős évszakban megáradtak a folyók, és mindegyikük betölti a teljes folyómedret. A torkolatnál a megáradt folyók elöntötték a partot, és csónakok viszik be a zarándokokat az igazi torkolathoz. A legtöbb zarándok gyászoló, akik valamilyen családtagjuk hamvát hozzák a Gangesz legszentebb pontjához, hogy ott vegyenek végső búcsút szerettüktől. Ez szertartással, kopaszra nyiratkozással és rituális fürdővel párosul. A Gangesz-hídon még fényképezkedni is megállunk. Ilyen hatalmas folyó rendkívüli látvány. A híd a Delhi-Kalkutta főútvonal, India egyik legfontosabb útjának a része. Ezen az egyre hosszabb szakaszokon négysávossá alakított úton másfél óra alatt Karéruában vagyunk. Még a brit gyarmatosítók hozták létre India tengelyét, a Kalkuttától Láhórig vezető nagy kelet-nyugati utat, a Grand Trank Roadot. A gyarmatosítás előtt lehetetlen volt Indiában monszun idején közlekedni.

Kisórílál arról beszél, hogy egy hét múlva utazik egy konferenciára. Egy volt diákja, Pannálál jön érte, és vonattal viszi el Dzshánsziba. Az út másfél nap vonattal. Több, mint kétszáz évvel ezelőtt egy ideig még talán az a város is Himmat Bahádur érdekszférájába tartozott. Pannálálnak szabadjegye van, és egy másik utast is magával vihet. Így utaztatja Kisórílált. Pannálál monográfiát is írt Kisórílálról, aki doktori dolgozatának vezetőtanára volt. Nemrég ment nyugdíjba. Hindi doktorátusa ellenére nem lett egyetemi oktató. Sokáig azt hittem róla, hogy köztisztviselő, de aztán Kisórílál elmondta, hogy rendőrtiszt Madhja Pradés, a Gangesz déli partvidékének egy távoli zugában. Kisórílál mégis panaszkodik, Pannálál volt a legjobb diákja, de mégsem volt elég ügyes az irodalomhoz.

Mikor leérünk a Gangesz-hídról, rendőrség állja el az utat. A sofőrnek magyaráznak valamit hadarva. Az utat egy hosszabb szakaszon lezárták, de nem akarunk visszafordulni. Sofőrünk elmondja, hogy innét kissé északabbra megpróbálhatjuk. Talán a lezárt útszakasz egy részére is vissza tudunk valahogy szivárogni. Lemegyünk a főútról, és keskeny földutakon apró falvakon keresztülvágva jutunk lassan előre. Több mint másfél órát haladtunk már, mikor a sofőr valahogy visszajut a lezárt főútra. Közben elmondja, hogy a rendőrök azért zárták le az utat, mert a kánvarijá zarándokok összetűztek a pandzsábi teherautósofőrökkel. Indiában kaminok nincsenek, hanem hatalmas, szinte mindig túlterhelt teherautók szállítják a nagyobb közúti rakomáyokat. Ezeknek a kifestett kocsiknak még a vezetőfülkéje felett is alakítottak ki rakteret. A kocsikon oldalt istenségek képei, elöl és hátul pedig az ártó szellemek elűzésére riasztó démonfejek vagy egy cipő. A sofőrök sokak szemében félig alvilági alakok. Nappal alszanak, éjszaka vezetnek. Isznak, és a rendőri erőszakoskodásokat azzal kerülik ki, hogy megvesztegetik őket. A benzinpénz mellett a kocsi tulajdonosa erre is ad nekik néhány ezer rúpiás keretet. Állítólag egy részeg sofőr elütött egy kánvariját, és erre a zarándokok megtámadták, és felgyújtották a teherautókat ezen az útszakaszon.

Ahogy visszaérünk az útra, valóban látunk néhány kiégett teherkocsit. Rajtunk kívül csak pár biciklis és ökrösszekér van az úton. Szembejövő forgalom egyáltalán nincs. Egy kisvárosban megállunk valamit enni, és utána nemsokárta elérjük a túloldali útlezárás pontját. Ezen túl már nagyobb a forgalom.

A sofőr azt ajánlja, hogy visszafelé majd a Gangesz északi partján fekvő főútvonal helyett a déli parton menjünk visza. Az sokkal kisebb, nem járnak rajta teherautók. Örülök a döntésnek, mert a déli parton még úgysem jártam. Ez már Madhja Pradés, az a vidék, ahol Thákur élt.

Kora délután érkezünk Karéruába, ahol Dúbédzsí elmondja, hogy már több órája vár. Nagy örömmel mutatja meg az utóbbi év kéziratszerzeményeit, amelyekből sokat le is fényképezek magamnak. Még olyan is van közöttük, amelyekben ismeretlen Thákur-versek vannak. Kisórílál korábban elmondta, hogy Dúbédzsi büszke tartása ellenére nagyon szegény, ezért hagyok nála valami pénzt, hogy amikor teheti, újabb kéziratkereső útra indulhasson. Kisórílálnak Karéruá közelében is van egy diákja, aki Dúbédzsitől még korábban megtudta, hogy tanára ma ide fog jönni, és erősködik, hogy szeretne minket vendégül látni. Visszaindulás előtt még hozzá is benézünk.

Szeretnénk még jóval sötétedés előtt visszaindulni, de nem tudunk. Déli irányba indulunk, és a mirzápuri hídon megyünk át a megáradt Gangeszen. Míg az északi part teljes egészében síkság, a déli oldalon itt-ott kisebb dombok vannak. A szürkületben még itt-ott látni egy-egy hindu templomot a dombok tetején.

Sötétedik. Az ég olyan felhős, hogy a napot egy pillanatra sem láttuk. Mire elhagyjuk Mirzápurt, ránksötétedik. Néhány napja olvastam az újságokban, hog a rendőrség elfogta India egyik leghírhedtebb rablóvezérét, aki errefelé működött, és hirtelen felötlik bennem, hogy mégsem volt jó döntés az elhagyatott déli úton nekivágni az éjszakának. A helyiek tudják, hogy miféle utakon nem érdemes éjszaka autózni. A rablóbandák kövekkel zárják el az utat, és készerítik megállásra az autókat. A környékbeliek tudnak róluk, és a rendőrség ellenében gyakran segítik őket.

Koromsötét van, és az eső is elered. Kisórílál közben mesél. Elmondja, hogy Pannálál diákjának azért van szabadjegye, mert néhány éve ő kapta el a rablóvezér Daduát Madhja Pradésben, egy-kétszáz kilométerre Mirzápurtól. A környékbeliek közül, ha valaki a rendőrséghez fordult, akkor azt Daduá emberei elhurcolták, és lassan feldarabolva megölték. Madhja Pradés India mértékben ritkán lakott állam, és a dimbes-dombos vidéken a falvak között viszonylag könnyű búvóhelyet találni. Pannálálnak valaki jelentette, hogy tud Daduá aktuális búvóhelyéről, és el is vezette Pannálál rendőrcsapatát arra a helyre. A kialakult tűzharcban néhány rablót megöltek, de a legtöbbjük elmenekült, mert Pannálálék Daduát szerették volna elkapni. Végül sikerült megsebesíteniük, és mikor a közelébe értek, látták, hogy Daduának már nincs sok hátra. Megkérdezték tőle, hogy van-e valmi kívánsága, és van-e valaki, akinek a halála előtt üzenne, de ő csak annyit mondott, hogy "vizet!"

Azt hittük, hogy itt nem lesznek teherautók, de mivel hallottak a sofőrök az összetűzésről, és az útlezárásról, ezért nagyon sokan itt próbálnak előrehaldni. Itt meg dugóba keveredünk. Lehet, hogy csak napok múlva indulnak meg a teherautók, amik közé beszorultunk. Sofőrünk valahogy az út mellé húz, és magunk mögött hagyjuk az álló teherkocsikat. Ezen az úton is rendőr áll egy faluban, és leterel a főútról. Zuhog az eső Errefele már a sofőr sem ismeri az útat.

Most már valóban bajban vagyunk. A rablók is általában rendőrruhában működnek, és mi van, ha az útról leterelő rendőr is közéjük tartozik. Az eső csak szemerkél, és a soha le nem kapcsolt relfektor fényében legalább annyit látunk, hogy keskeny út éppen most egy falun visz át vagy lakatlan területen. Egyszer elágazáshoz érünk. Jobbra egy keskeny alaljáró a vasúti töltés alatt, előre pedig még keskenyebb út. Előre indulunk. Egy idő után elfogy az út, és visszafordulunk.

Sok pénz nincs nálam, és sokkal inkább a gépemben őrzött kézirat-fényképeket és a jegyzeteimet féltem. Pedig ennél több félnivalóm is lehetne. Mióta a bankrendszer annyira fejlődött, hogy a gazdagok a pénzüket nem háznál tartják, a rablóbandáknak az emberrablás a kifizetődőbb vállalkozás. Egy fehér emberért biztosan nagy váltságdíjat remélhetnek.

Visszaérünk az elágazáshoz. A töltés a Kalkutta-Delhi vasútvonal töltése, és azt keresztezi az út. Az aluljáró mélyen van, és az esőtől meggyűlt benne a víz. Fogalmunk sincs, hogy milyen mély lehet, és hogy át megy-e rajta a kocsi. Fáradtak vagyunk. Karéruába visszamenni nem tudunk, hiszen így is alig szabadultunk ki a teherautók közül a forgalmi dugóból. Két hetven körüli öregembernek egy kis Márutiban éjszakázni lehetetlen. Nincs más választásunk. Bemegyünk az aluljáróba, neki az egyre mélyülő víznek. A reflektorfényben egyre csak a víz látszik, és még az aluljáró túlsó végét sem tudjuk kivenni. Olyan, mintha hajóval mennénk át egy híd alatt.

Kibírta a kocsi, és egyre kevesebb lett a víz. Ráadásul a vasút jó tájékozódási pont. Ha az út továbbra is a vasút és a Gangesz közötti sávban visz, akkor nem tévedhetünk el.

Nem tévedtünk el, és tíz órára már Nainiben voltunk, ahonnét azon az úton, amin reggel jöttem, most visszafele visz a taxi. A veszélyt teljes egészében csak utólag fogjuk fel, és akkor ijedünk meg. Nem találkoztunk ugyan rablókkal, de megéreztük őket, és jártunk Thákur világában.

Illusztráció: Dr. Kisórílál / A szerző felvétele

(Forrás: Káfé)

BANGHA IMRE: Keresztények Indiában

Indiában a kínai és a japán hitvilágtól eltekintve a világ minden nagyobb vallása sok-sok száz éve együtt él. India a hinduizmus hazája, de itt keletkezett a buddhizmus és a dzsainizmus is. Az iszlám hódítás miatt idemenekült perzsa tűzimádók mindmáig őrzik vallásukat. A VIII. században pedig megjelentek a muzulmánok is az országban.

Kevesen tudják, hogy Dél-Indiában már az ószövetségi időben létezett zsidó település, és már a Krisztus utáni első századokban voltak itt keresztények. A hagyomány szerint maga szent Tamás apostol jött ide téríteni Kr. után 52-ben. Az ősi ind keresztények sem Rómával vagy Bizánccal tartottak kapcsolatot, hanem az iráni nesztoriánus egyházzal.

Miután 1493-ban a portugálok eljutottak Indiába, "megtérítették" a nesztoriánusokat, akiknek fele ma is katolikus. Az európaiak természetesen a nem keresztények irányába is fontosnak tartották a missziót és rengeteg alacsony kasztú hindut térítettek át a kereszténységre. Az európaiak által elindított második missziós hullám nagyon sok hittérítőt hozott Indiába az elmúlt századok során. A leghíresebb közülük Xavéri Szent Ferenc volt.

Nem is olyan régen dolgoztak erre magyarok is. Polgár István jezsuita és Varga Bertalan szalézi szerzetes szinte egész életét Indiában töltötte. Mindketten 1990 körül haltak meg.

Varga Bertalan egy Győr melletti faluból került Indiába még a harmincas években. Kelet Bengálban, a mai Bangla Desh területén egy városoktól távoli faluban volt plébános. Ott érte a világháború. Az angolok mint ellenséges ország állampolgárát sok olasz pappal együtt internálták. Bengál püspöke amerikai származású volt és tiltakozott az angoloknál. "Ha nem engedik el a papjaimat, Rooseveltnek fogok írni!" A tiltakozás nem használt, Bertalan atya csak 1946-ban szabadult. India 1947-ben független lett, és 1953-ban kitiltotta a külföldi hittérítőket. Aki maradni akart, az fölvette az indiai állampolgárságot. Varga Bertalan maradt és Dardzsiling mellett, Kőrösi Csoma Sándor sírjától nem messze élt. Itt találkozott vele Jakabos Ödön is, aki vendégszeretete mellett nyelvismeretét dicsérte. Egy olasz paptársa megjegyezte, hogy csak annyi nyelvet ismert, amennyi a munkájához szükséges volt. Bertalan atya akkoriban rendszeresen átjárt Dardzsilingbe és rendben tartotta Kőrösi sírját. Később Bengálból áthelyezték a szomszédos Bihar államba.

Az indiaiak, különösen a gyerekek nagyon szerették: "Olyan volt, mint egy nagyapa a hosszú szakállával", mondta valaki. Nem volt távolságtartó, mint sok más pap: családokhoz járt és szívesen focizott, játszott a gyerekekkel még idős korában is.

Varga Bertalan sírja Nyugat-Bengál katolikus zarándokhelyén, a Gangesz parti Bandelben van.

Polgár István a háború után jött Indiába. Valószínűleg a kommunizmus késztette elhagyni Magyarországot, mert élete végéig elkeseredetten beszélt a kommunistákról.

Egy ideig a dél-bengáli 24 Parganas megyében volt pap. A malária, a kígyók és a tigrisek miatt ez India egyik legveszélyesebb vidéke a Gangesz torkolatánál. Polgár István olyan helyen lett plébános, ahol néhányan már összeroppantak a munkában. Katonás jellem volt, kibírta. Amerre járt, a falusiak életkörülményeinek javításán munkálkodott újabb és újabb eljárások bevezetésével. Akik látták, azt mesélik, hogy mindenféle gyümölcsfát ültetett. Egyszer egy halastóban méteres halak tenyésztésébe kezdett, máskor újfajta tüzelőanyag bevezetésén fáradozott. Egy faluban még kápolnát is épített. Legfontosabb törekvése mégis az volt, hogy megtanítsa a szegényeket megállni a saját lábukon.

Indiában sok szegény azt várja, hogy a keresztény hittérítő megoldja az anyagi gondjait. Mikor ez nem történt, néhányan lopni kezdtek a misszióból. Polgár István prédikált ez ellen. Erre mérget dobtak a halastavába: nem hinduk vagy muzulmánok, hanem keresztények.

Haláláig egyenes tartású, kecskeszakállas ember volt. Egyszerűen öltözködött: rövidnadrágban járt és elválaszthatatlan volt tőle a botja és a válltáskája. A falusiak gyakran rózsafüzérrel és kapával vagy sarlóval látták. Akik vele voltak, megjegyezték, hogy mindig pontosan kezdte a misét, ami a bengáli falvakban nem általános szokás.

A nyolcvanas évek vége felé maláriát kapott és öt-hat évig kínlódott vele. A betegség megtámadta az agyát, és élete végén már beszélni sem tudott. Kalkuttába került, de nem szerette a várost: félig öntudatlan állapotban néha elszökött.

Mikor bekövetkezett a fordulat - amit annyira várt -, és megszűnt a kommunizmus Kelet-Európában, ő már nem tudott róla.

Nyugat-Bengál Magyarország nagyságú állam Indián belül. Lakossága azonban nyolcszorosa a magyarországinak, nyolcvan millió. „Bengálban bengáliak laknak és bengáliul beszélnek” - általában ez él a köztudatban, ám ez a felfogás nem teljesen helyénvaló. Külön falvakban vagy a bengáliakkal vegyesen több millió „érinthetetlen” „őslakos” szantáli él itt. A három-négyezer éve történt árja honfoglalás előtt ők lakták Indiát. Azóta őrzik Ausztrália és Óceánia bennszülötteivel rokon nyelvüket. Az afrikai törzsek életszínvonalán, rendkívüli szegénységben élnek.

Bár a hinduk „érinthetetlen” szantálinak mondják, és hindu istenek imádatára buzdítják őket, vallásuk szellemeket tisztelő animizmus. Manapság azonban tömegesen térnek át a kereszténységre.

Az érinthetetlenség évezredekig megvédte őket, ám a XX. század végén ez az elszigeteltség nem tartható fenn. A beszivárgó modern világ kérdéseire az animizmus nem válaszol, ezért fordulnak egyre többen a hinduizmus vagy a kereszténység felé.

Nyelvüket az állam nem ismeri el, iskoláik nincsenek. Misszionáriusok készítették a szantáli szótárt és a nyelvtant, és ők dolgozták ki az írást is hozzá. Lefordították a Bibliát, az imádságokat, a misekönyvet, és énekeket írtak hagyományos szantál dallamokra. Szantáliul folynak a misék, és az énekeket nem orgona, hanem dobszó kíséri.

A közeli faluban a plébánia előtti téren van egy „templom”: tíz-húsz bambusznád tetejére vasárnaponta kifeszített zsákok. (A „tető” nem az eső, hanem a nap ellen véd.) A plébánia kerítése felől van az alkalmi oltár. A templom többi oldala nyitott. Hátul a sekrestyés jászola kérődző tehenekkel, jobbra szemétdomb kapirgáló tyúkokkal, balra szénakazal, pálmafák és trópusi burjánzás. Néha egy-egy kutya betéved a misére, de a hívek kikergetik.

Mindenki a földön ül, jobbról a férfiak, balról a nők. Csak a papnak van kis sámlija. Sok asszonynál karon ülő kisgyerek, ha felsír, megszoptatja. Perselyezés helyett a hívek ugyanúgy felsorakoznak, mint áldozáskor, és az oltárhoz viszik az adományokat: előbb a nők, aztán a férfiak. Sok család olyan szegény, hogy csak a férfi dob valami kis pénzt a „perselybe”, az asszony egy tál rizst hoz, és azt önti az oltár előtti kosárba. Decemberben volt az aratás. Akkor nem tálakkal, hanem zsákokkal hozták a rizst. Egyetlen misén öt mázsa gyűlt össze. Egyszer egy asszony egy összekötözött lábú tyúkot tett le az oltár elé. Ez olyan nagy értékű adomány, hogy megszakadt az ének, és az asszony elmondta, hogy hálából hozta egy hozzátartozója gyógyulásáért.

A mise fél tízkor kezdődik. Ekkorra a templomban már leterítették az ülőhelyól szolgáló zsákokkal a földet, mégis csak néhány ember ácsorog a környéken. Nemsokára kijön a két nővér, imádkozik és énekel a hívekkel, és kórusban elismételteti a tízparancsolatot, majd a kereszténység többi alapját. Tíz óra felé, amikor a pap megkezdi a misét, már szinte tele a templom. A szentbeszéd alatt érkezők már leülni is nehezen tudnak. Ekkor a sekrestyés összehúzódni buzdítja a híveket. Azok többsége, aki a templomba jött, órákat gyalogolt, buszozott vagy biciklizett, míg ideért.

Robert atya, az új plébános egy óriási motorkerékpárral járja a vidéket. Harminc-negyven falu tartozik a plébániájához. Hétköznap a keresztényeket támogatja.

A misszionáriusok általában senkinek sem mondják, hogy legyen keresztény. Ha mások példáját látva valaki meg akar keresztelkedni, nem csak magának kell hosszú ideig készülnie, hanem a pap a falu vezetőjével is megbeszéli, hogy a közösség egy tagja új vallásra tér.

A faluközösség a behatoló idegen kultúra ellenére is erős. A falu élén álló öttagú vezetőség nemcsak a közös vagyonra és az erkölcsi rendre ügyel, hanem még azt sem engedi, hogy valaki kiemelkedően meggazdagodjon. Akinek bőségesebb volt a termése vagy valamilyen más oknál fogva több pénzhez jutott, annak oly mértékű adót kell fizetnie, hogy vagyona nagyjából egyensúlyba kerüljön a többiekével.

A falu vezetőjével való megbeszélésre azért is szükség van, mert a megtérés néha ellenszegülést vált ki a közösségből.

Robert atya meséli, hogy a korábbi plébániájához tartozott egy falu, ahol egy 65 éves ember és családja volt keresztény. Mikor egy rokona megőrült, boszorkánynak kiáltották ki. A férfi kereszténységét a falu régóta nem nézte jó szemmel, és már korábban is megbüntette a vezetőség háromezer rúpiára. Most ötezer rúpiás bírságot vetettek ki rá, ha nem tér vissza az ősi valláshoz. A vezetők ennek a bírságnak egy részét már a boszorkányság megtárgyalása előtt kérték. Mikor ő ezt megtagadta, a falusiak bekerítették a házát, és ő a fiával együtt három napot töltött benn élelem és víz nélkül. A harmadik nap mellére fogott egy keresztet és a falu kútjához ment. Nem állták útját. Éjszaka a fia átszökött a plébános falujába, és együtt értesítették a rendőrséget. A rendőrök feloszlatták a blokádot, és próbálták megmagyarázni, hogy az egész boszorkányság-ügy csak babona. Miután elment a rendőrautó, a falusiak az embert a fiával együtt az erdőbe vitték. A fiúnak sikerült megszöknie, és újra értesítette a rendőrséget. Mire a dzsip újra a faluba ért, a férfiak mind az erdőbe húzódtak. Az idős keresztényről egy hónapon át semmilyen hír nem volt. A holttestet akkor találták meg, amikor sikerült elfogni a falu vezetőjét. Kezével még akkor is szorította a keresztet. Teste egy hónap után sem indult bomlásnak. Temetésén nagy tömeg volt: szantálok, hinduk, keresztények.

(Káfé, 2006 * A szerző felvétele: keresztény templom tornya Indiában)