2018. március 10., szombat

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (6)

A Nevszkij katedrális
Kinéztük az első Titovo Uzsicébe menő autóbuszt, és máris indultunk „minden partizánok legnagyobbikának” szülővárosa felé. Oda is csak azért, mert mihamarabb el akartuk érni a vasutat. A város egyáltalán nem vonzott, és eszünkben sem volt azzal tölteni az időt, hogy a nagyvezér szülőházát keresgéljük. Csak a minden felől összefutó vasúti sínek tömkelegére emlékszem. Rendetlen iparváros, s amint hallom, ma csak Uzsice, Tito nélkül. Úgy tudom irdatlan szobrát is lebontották. „Sic transit gloria mundi”, mondaná Cicero, ha látná!
Uzsicéig azonban látványos hegyi utakon jutottunk. Olyan volt az egész, mintha számtalan Békási-szorost ragasztottak volna egymás végébe. Miután elértük a vasutat, megkezdtük a „visszavonulást” hazafelé.
Késő délutánig vonatoztunk, mire a keresztrejtvények városába, Nisbe értünk
A kétheti kalandozás után, Nisen keresztül szándékoztunk elhagyni Jugoszláviát Bulgária felé. Ez volt az utolsó szerbiai napunk. Tito országában vonattal és autóbusszal közlekedtünk, általában éjjel, hogy aludni is tudjunk valamicskét. Gyönyörű, nagy, állomása volt Nisnek. Nálunk az akkor legmodernebbnek számító brassói „indóház” mellette kulipintyónak nézett ki. Rögtön megkerestük a csomagmegőrzőt, otthagyva 3 nehéz batyunkat. A jól bevált módszer szerint csak kis hátizsák, iratok, pénz, tisztálkodó neszesszer, hálózsák és két-három szendvics maradt velünk. Aztán odaléptünk az első rendőrhöz, és ékes orosz nyelven megkérdeztem: Ggye Csele Kula? Kakoj avtobuz idjot tam? (Hol a Csele Kula és melyik autóbusz megy oda?) És feléje nyújtottam a legkisebb, 10 dekás Omnia kávéscsomagot. Azt mondta, automata jegyet kell váltani, 5 darab egy dinárossal, és ő majd feltesz minket a buszra. Sarkon fordult, és már hozta is a buszjegyet az automatától, miközben hálásan köszönte a kávét. Mindenhol kávéval és cigarettával kedveskedtünk, mert megfigyeltük, hogy Jugoszláviában minden volt, de nagyon borsos áron! A potya kávéért mindig hálásak voltak. A rendőr a sofőrnek hátrahagyta, hogy a Koponyatoronynál tegyen le minket.
Közben kigyúltak a város fényei, teljesen besötétedett. Magyaráztam a barátnőmnek, hogy ki fogunk menni a Nisből, mert a torony kívül esik rajta. Akkor néztünk nagyot, amikor a város közepén a sofőr leszállított egy szórakozó helyen, ami leginkább a budapesti Városligetre hasonlított. Óriási transzparensek, egy cirkusz kupolája, vurstli zene, gomolygó tömeg, sör patakokban, torony sehol.
És akkor Évi feltette a minden esti keresztkérdést: Hol alszunk ma éjjel? Körülnéztem. A „városliget” mögött egy akkora domb emelkedett, mint a Nagy Somlyó kupolája. Ott – mutattam a fekete hegyre. És elindultunk az első felfelé vezető utcán. Göröngyös, rendetlen földút volt, kétfelől üresen tátongó, betört-ablakú házakkal, omladozó falakkal. Ahogy távolodtunk, egyre sötétebb lett, már a zsibvásár fényei sem értek el idáig. Sehol egy lélek, még kóbor kutyák vagy puhán osonó macskák sem. Aztán a domboldal következett. Szerencsére ,a Hold eleget világított. Az ösvényt szúrós bozót kísérte. Már megmásztuk a domb felét, amikor végre egy nagyobb, füves tisztás következett. Ideális hálószobának ígérkezett, körkörösen a bozót védte minden irányból. Egy nyiladékon bementünk. Alattunk Nis fényei ragyogtak, mint egy óriási tál csillag. Sokáig gyönyörködtünk a látványban, elmajszoltunk egy szendvicset, ittunk egy kis vizet és kifeküdtünk a hálózsákokra, fejünk alá téve hátizsákjainkat. Meleg volt, mint minden éjjel, be sem takaróztunk, és azonnal elaludtunk.
Alig pirkadt, amikor felébredtünk. Miközben hálózsákomat tűrtem össze, alatta, egyik oldalon egy skorpió lapult. Jól megnéztem. Mostanáig nem láttam ilyent. Beleborzongtam – tudtam, nagy mázlim volt! Aztán lefelé indultunk. De most az elhagyott utca egészen másképp nézett ki. Az utca végén bontógépek püfölték a házfalakat A nagyon romos házakból ápolatlan, rongyos, torzonborz csavargók támolyogtak elő. Sunyi pillantásokkal méregettek, egyik-másik mondott is valamit. Nem reagáltunk. A bontásra ítélt házakban húzódtak meg éjszakára. Ez volt a szerb „éjjeli menedékhely”! Csak most fogtuk fel, mekkora szerencsénk volt az este, hogy senkivel se találkoztunk. Iszkoltunk lefelé az utcán, ahogy csak lehetett, amíg visszaérkeztünk a vidámpark területére, onnan meg arra a sugárútra, ahol a buszok jártak. Az első tikettes bódénál összeszedve minden orosz tudásomat, megkérdeztem a jegyadót: Kudá Csele Kula? (Merre a Koponyatorony?) Azt válaszolta: Na levo, szto mertov. (balra, 100 méter). Ocseny szpaszivo! (nagyon köszönöm) udvariaskodtam, és tovább álltunk. Át sem kellett menni a sugárút másik oldalára, helyben voltunk. Egy kicsit csodálkoztam, mert semmiféle tornyot nem láttam, csak egy hosszú, vakolt téglafalat, mögötte magas fákkal. Gondoltam, nem értetlenkedem, mert az öreg idevaló, és biztosan tudja, mit beszél. Valahol a fal közepén rácsos vaskapu nyílt. A rajta lévő táblán az állt: Csele Kula Muzej, vagyis Koponyatorony Múzeum, Nyitás 9 óra. Bementünk a park nagyságú kertbe. Volt egy nagyobb és egy kisebb épület, az egyik olyan, mint egy kápolna. Mint később megtudtuk, ez rejtette a Koponyatornyot. A jegypénztár zárva. Láttuk, hogy a gesztenyefasor tele van padokkal. Elindultunk rajta, amíg az illemhelyhez nem értünk. Ez is különálló épület volt. Meglepően tiszta, amihez itthon, Romániában nem voltunk hozzászokva. Nálunk a közmosdók távolról sem így néztek ki! Az előszobájában alkalmunk nyílt a reggeli mosakodásra. Miután ezen is túlestünk, leültünk az első padra és egy szendvicset rágcsálva vártuk a nyitás óráját. Gyönyörű, napfényes reggel volt, sehol egy lélek. Végre szállingózni kezdtek az alkalmazottak és a látogatók.
A jegyváltás után átadtuk magunkat a nézelődésnek. Nem volt mindennapi látvány! A torony eredetileg a városon kívül volt, de az elmúlt 200 év alatt Nis túlnőtte a saját határait és bekebelezte a Koponyatornyot. A Panoráma útikalauzt, amiből inspirálódtam, nem ártott volna felújítani!
A morbid építmény egyedüli Európában. Keletkezése, a törökök által leigázott Szerbia egyik legvéresebb történelmi mozzanatához fűződik. Az elnyomott szerb lakosság szabadságharca kisebb – nagyobb megszakításokkal 1804 – 1813 között zajlott. A felkelőkön Hursid (Khursid) török nagyvezír, a Cegar-i csatában 1809 május 31-én fölényes győzelmet arat. Körbefogja őket, esélyt sem hagyva a menekülésre. A szerbek, akárcsak Zrínyi Szigetvárnál, vállalva inkább a halált, mint a török megtorlást, vezérük Stevan Sindelici parancsára, felrobbantják maradék lőporkészletüket a Cegar dombbal együtt. Az eredmény majdnem 1000 halott. A török helytartó pedig a konstantinápolyi úton, a lefejezett holtak koponyáiból felépítteti a Koponyatornyot, 952 koponyát falaztatva be, arccal kifelé. Célja a megszállott lakosság további lázongásoktól való elrettentése, halvány sejtelme sem lévén, hogy ez a szörnyűség valaha turisztikai látványossággá növi ki magát! De a családtagok nem nézték tétlenül hőseik emlékének megcsúfolását, és nagy kockázatot vállalva, titokban egyre több koponyát ástak ki a falakból, amelyek a közeli temetőben leltek nyugalomra. Zsivan Zsivanovics történész 1882-ben már csak 511 darabot vett számba. Ma csak 59 koponya van a toronyban, melyből egyet Stevan Sindelicinek, a felkelők vezérének tulajdonítanak. Eredetileg nem volt tető fölötte, és az időjárás nagyon tönkretette. A négyszögű torony 5 m magas, falai 4,5 m szélesek, és 0,5 m vastagok. 1892-ben a szerb nemzeti öntudat szimbóluma fölé védő épületet emeltek. 1937-ben, a város töröktől való függetlenségének 60. évfordulója alkalmából az emlékhelyet egészen felújították.
A városnak nem ez az egyetlen nevezetessége. A római kori Naissus (i.e 75), Nagy Konstantin (272) szülővárosa, mára Szerbia harmadik legnagyobb, modern települése, 250 000 lakossal A rajta átfolyó Nisava partján a török birodalom egyik legszebb erődítménye, a török helytartói palota áll. Épült 1723-ban. A Koponyatornyon kívül ez az egyik legtöbbet látogatott turistacélpont. De a náci koncentrációs tábor – múzeum egyáltalán nem vonzott.
Visszatértünk a vasútállomásra, s a legelső Szófia felé menő gyorsvonattal tovább utaztunk Bulgária felé.

*

Gyönyörű szurdokban, a Sicevo kanyonban vagy Nisáva kliszurában robogott a vonat, amelyhez fogható alig van öreg Európánkban. Falai 300-400 m magasak. A vasút mindenhol legalább 30 méterrel az országút alatt kanyarog. A 11 km hosszúságú szurdok autósztrádáját számtalan alagút teszi változatossá. A kanyon falain szétszórva, mindkét oldalon kb. 30 apró kápolna, kolostor kapaszkodik meg. Érdemes volt erre jönni, a páratlan látvány mindent megért.
Csupán két szemtelen vasúti pincér zavarta meg utunkat. Egyszer csak nyílt a fülkeajtó és betoltak egy kis kerekes kocsit rogyásig megrakva mindenféle itallal, hűsítőkkel, keksz és pászkafélékkel. Fűt-fát ígérve mindenképpen azt akarták, szálljunk le velük Dimitrovgrádban, Szerbia utolsó vasúti határállomásán. Még fizetni is akartak elképzelt „szolgáltatásainkért”, mert hát két magányos nő, sortban és ujjatlan blúzban, csakis könnyű kalandot kereshet – gondolták ők. Vastag pénztárcájukat nyitogatva bizonygatták, hogy olyan pénzzel fizetnek, amilyennel csak akarjuk, mert a márkától a dollárig volt ott mindenféle pénznem. Nagyon határozottan utasítottuk vissza a molesztálást. Miután leszálltak sem nyugodtunk meg egészen, mert a peronon dühösen rázták az öklüket felénk. Alig vártuk, hogy induljon már végre az a vonat a bolgár határ felé!
(Ez a Dimitrovgrád nem azonos bulgáriai ikertestvérével, az ottani Dimitrovgráddal!)
Éjfél körül érkeztünk a fényárban úszó Szófiába. Az impozáns állomásépületben nappali élet folyt, nagy volt a nyüzsgés. Hamar megkóstoltuk a bolgár kávét. Mondhatom, kitűnő. Itt nyugodtan, szunyókálva vártuk a reggelt, nem úgy, mint Ljubjánában!
Másnap reggel az első dolgunk a pénzváltás volt. Aztán megérdeklődtük, merre van a Vranja kemping, mert hát abban az abszolút bolgár kommunizmusban nem is létezett más. Hosztelekről, panziókról álmodni sem lehetett. A Cárigrádi-út mellett volt, vagy 5 km-re volt a főváros központjától. Ez ma a Plovdiv felé vezető, 80-as autószráda. Autóbusszal mentünk odáig, de gondolom, ma már metró is jár arra. „Művészbejáró”, azaz tépett kerítés lett volna több is, mi mégis most az egyszer, a főbejáraton léptünk be. Itt nem kellett kuporgatnunk a pénzünket, mint Tito országában. Öt éjszakát fizettünk ki, majd kiválasztottunk egy tiszta, kellemes helyet, és felhúztuk sátrunkat. A kemping személyzete kedves volt, főleg amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Itt nem néztek sajnálkozva ránk, hogy csak egy vászonsátrunk van, és nem lakókocsival jöttünk. Szanaszét mindenki sátorban lakott, étkezni az impozáns vendéglőben; sörözgetni, iddogálni a hozzá tartozó kerthelyiségben lehetett. Minden este pazar műsorral szórakoztatták a vendégeket, ami jóval éjjel egy óra után ért véget. A szabadtéri színpadon egymást váltották a néptánc csoportok, a görög, török, szovjet, szerb népdal énekesek, könnyűzene szólisták, zenekarok.
Az est zárójelenete minden alkalommal a tűztánc volt. A kerthelyiség egyik sarkában már délután egy jókora máglyarakás izzott, fölötte egy-egy nyársra húzott juh forgott, amelyből bárki rendelhetett. Többnyire ezt fogyasztotta vacsorára a kemping közönsége, irdatlan mennyiségű zöldséges körettel. A bolgárok nem sajnálták a porciót. Mire befejeződött az ürüsütögetés, nagy halom izzó parázs maradt utána. Ezt a műsor végén kör alakban a színpad elé terítették, szélét fél méter szélességben vízzel locsolták meg, majd kezdődött a szénen való tánc. Két néptáncos fiú, akiket azelőtt a színpadon láttunk, lehúzták csizmáikat és először lassan, majd egyre gyorsabban a zene ritmusára táncolni kezdtek. Néha hol egyik, hol másik kilépett a vörös parázskörből, végigtáncolt a vízzel öntözött peremen, aztán visszaállt a kör közepére. A legények könnyedén, szinte lebegve táncoltak. Az egész attrakció 20 percig tartott, s mi megbabonázva néztük a lesötétített kerthelyiségben. Időnként tréfálkoztak is a fiúk, kilépve a parázskörből, az első sorban ülők közül kiválasztva valakit, ölbe kapták és karjaikban tartva táncoltak vele az izzó szén fölött. Persze, hogy volt nagy sikítozás, nevetés, taps. Ilyen jeleneteket azóta sem láttam.
Másnap Szófia legnagyobb templomát, az Alexander Nyevszkij katedrálist látogattuk meg. Az impozáns, vaskos templom az egész várost uralja. A noeobizánci stílusban épült ortodox templom a mindenkori bolgár pártiárka székesegyháza. Az 1877-1878 -as orosz-török háború befejezésének, és a harcokban elesett orosz katonák emlékének állították. 1904-1912 között készült el. Tömzsi, aranyozott kupolája 45 m, míg harangtornya 50, 5 m magas. A templomnak 12 harangja van, közülük a legnagyobb 12 t, a legkisebb 10 kg. Beltere onixal, márvánnyal és malachittal van díszítve, de én leginkább az aranyozott burkolatra emlékszem. A terjedelmes templom egyszerre 5000 embert tud befogadni. Látogatásunk alkalmával istentisztelet folyt a sziporkázóan kivilágított templomban. Szerzetesek férfikórusa, valahol egy karzaton, gregorián egyházi énekeket énekelt. Annyira szépen, felemelően, hogy úgy éreztem egy adott pillanatban, valóban felemelkedem és ott lebegek az irdatlan magasban, valahol az aranykupola alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni a hangulattal. A mise végén az ajándékboltban megvettem az elhangzott énekek hanglemezét. (Most is meg van.) Aztán lementünk a templom alagsorába. Ez állítólag Európa legnagyobb ikon-múzeuma, amely 300 nagyon értékes, egyedi ikont őriz. Bolyongtunk vagy 2 órát a termekben, miközben meglepő ikonokat láttunk. A Balkán valamennyi neves ikonfestő iskolája képviseltette magát, de mégis a legcsodálatosabbak a nesszebári műhely régi ikonjai voltak, amelyek között láttunk néger Szűz Máriát is, karján gyapjashajú kis Jézussal. De volt itt macedón népviselteben megjelenített Szt. György; vagy barokk, krinolint viselő Szűz Mária aki éppen Jézuskát szoptatta, és aki igen csak hasonlított Mademe Pompadourra!
A templom előtti téren, az örök lánggal égő hösök emlékművénél, koszorúzási ünnepséget próbált a néphadsereg, mivel Bulgária nemzeti ünnepére készült az egész fellobogózott ország. Díszes egyenruhájuk külön tanulmány tárgya lehetett volna. Aztán egy fiatal pár érkezett, talpig fehérben – még a vőlegény is. Piciny nyoszolyólánykák kíséretében járultak az örök szerelem szimbólumához, az emlékmű előtt lobogó lánghoz, és bolgárul elrebegték a „holtomiglan holtodiglant”.
Odébb az alig pár lépésre lévő Csodatevő Szt. Miklós templom keltette fel érdeklődésünket. Hogyne, amikor pont az ellentéte volt a Nyevszkijnek. Kecses, filigrán, aranyozott hagymakupolás templomocska, zöldmázas cseréppel fedve. Egyszóval lerítt róla, hogy orosz. Ma az UNESCO világörökség listáján szerepel. Először a bulgáriai orosz nagykövet temploma volt, de 1917 után az oroszországi menekültek kulturális központjává vált. Itt egy újabb rítussal ismerkedtünk. Alighogy beléptünk a sötét templomba, láttuk, hogy az egyik mellékhajóban, egy jó nagy asztal körül kergetőzik egy pap meg egy asszony, aki kisgyereket tartott a karján. Ahá – keresztelő! Mondom. Na, ezt megcsodáljuk! A maratoni futkározásnak jó 15 kör után lett vége, amikor a pap a kezében lévő könyvből már mindent felolvasott. Végre, a keresztelőmedence előtt megnyugodtak. De nem így a baba! Cseppet sem tetszett szegénykének a hideg fürdő. Nálunk is így keresztelnek az ortodoxok – jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy nem futkároznak a keresztelőmedence körül. Ahány ház, annyi szokás!
A templom falát számtalan merev faszent freskója díszítette, de annyira meg voltak feketedve, hogy alig lehetett kivenni, kit ábrázolnak. Kettő azonban jól látható: az egyik Alelszander Nyevszkij orosz nagyfejedelem, a másik Csodatevő Szt. Miklós ikonja. De valahol itt bujkál Rilai Szt. János és a Mindenható Krisztus képe is.
S mivel Szófia Európa legöregebb városai közé tartozik, nem elhanyagolható az 500 éves török uralom hatása sem. Ennek legfőbb képviselője a Banya Basi mecset, Szófia egyetlen ma is működő török temploma. Neve a közeli gyógyforrásokra utal, magyarul „sok fürdőt” jelent. Belseje csupa szőnyeg, és kék csempe, mondják, akik ismerik, mert mi nem találtuk nyitva. Ez is Sinan mester munkája. Szemben vele van az impozáns vásárcsarnok, amely hasonlít a budapestihez. A XIX-XX század fordulóján épült, szép, míves épület. Mögötte a a zsinagóga sem elhanyagolható az épített örökség látnivalói közül, hiszen a város vallási toleranciájának szép példája. A Szent Szófia katedrális szintén a belvárosban van, s habár Jusztiniánusz császár idejéből származik, sokáig török mecsetként szolgált. Málladozó falai több megbecsülést érdemeltek volna, annál is inkább, mert a főváros, Szófia, névadó temploma. A mai turisták nem a közöny és hanyagság eme szimbólumát látják, mert azóta a templomot hírnevéhez méltóan helyreállították.
A Krisztus előtt 800 évvel alapított trák város eredeti neve Serdica, vagy Szredec volt, majd a római hódítás után Moesia provincia fővárosa lesz. Ebből a korból sok római emlék került elő a város területén. A népvándorlás idején a hunok dúlják fel, majd a bizánci császárság uralma alá kerül, Jusztiniánusz építteti újá. Szlávok, majd bolgárok következnek Szófia területén, de a XIV századtól a törökök hódítanak, akik Rumélia tartomány fővárosává teszik. Csak az 1877-es Plevnai csata után lesz az önálló Bulgária fővárosa. S habár a városban sok a zöldövezet, mégsem tűnt rendezettnek, utcái elhanyagoltak, és amint kiléptünk a történelmi központból, mindenhol a szocializmus tömbház negyedeivel találkoztunk, akárcsak itthon. Sok mindent nem látogattunk meg, a múzeumokra nem volt időnk.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése