ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (7)

Mindent egybevetve, Szófiát nem tartom látványosan szép városnak, már csak azért sem, mert nincs egy valamire való folyó a közepén, ami minden fővárost megszépít.
Másnap belekeveredtünk a bolgár augusztus 23-ba! Mivel az ünnepre való tekintettel egy csomó utcát lezártak, nagyon nehezen jutottunk el az autóbusz állomásig. Végül nem oda mentünk, ahová akartunk, hanem Borovecbe a Rilai-kolostor helyett. Későn érkeztünk, a rilai busz már elment. Két órás buszozás után megérkeztünk Borovecbe. A 2925 m magas Muszala (Allah háza) csúcsot viharfelhő takarta. Ezért a felvonót leállították. Ha sikerült volna feljutni a háztető alakú gerincre, csak egy fél órát kellett volna gyalogolnunk a csúcsig. Pedig utunk egyik legtöbbet dédelgetett álma Bulgária és egyben a Balkán félsziget tetejének meghódítása volt. Borovec csendes, kis hegyi üdülőnek nézett ki, körülbelül olyannak, mint Hargitafürdő a szocializmusban. Még egy valamirevaló kávézót sem találtunk a faluban, de az is lehet, hogy nem jó helyen kerestük. Csak egy trafik és egy élelmiszerbolt árválkodott a főutca szélén. Turisták sehol! Nem sokáig sétáltunk, mivel a fekete viharfelhő gyorsan leereszkedett a Muszala csúcsról. Hideg szél fújt, s a szemerkélő ködben alig vártuk, hogy induljon már a Szófiába menő autóbusz. Nem baj, vigasztaltam magamat, majd visszatérek ide máskor, de erre soha nem került sor, hiába jártam be Bulgária történelmi városait és a tengerpartot későbbi túráim alkalmával. Így nem láttam, mennyit fejlődött Borovec, mert időközben felkapott síparadicsom lett belőle, előlépve Bulgária elsőrangú magashegyi üdülőjévé, akárcsak idehaza Brassó-Pojána.
A következő napon a Rilai-kolostor, a bolgár ortodox egyház legnépszerűbb és legszentebbnek tartott kegyhelye volt az úti cél. Bulgária leghíresebb, kirakat kolostora a Rila hegység lábánál igen bizarrnak tűnt. Egyáltalán nem hasonlított a nálunk megszokott román kolostorokhoz. Nem volt sem komor, sem félelemkeltő, de még misztikus sem, hanem kimondottan romantikusnak és kedélyesnek látszott, amelyből áradt a vidámság és könnyedség, pedig, ha hosszas történetére gondolunk, voltak sötét korszakai, főleg a török megszállás idején. A Rila hegység 2729 m magas Maleovica (vagy Maljovica) csúcsa alatt meghúzódó épületegyüttes, tulajdonképpen egy üldözési mániában szenvedő kényúr, Hreljo agyszüleménye, aki élete utolsó szakaszában Hariton néven szerzetes lett, ide bújva ellenségei elől.
A völgy, ahol az út a kolostorig vezet, még most is nehezen járható, vadregényes, hát még ezelőtt 500 évvel! Szófiától délre, 65 km-re fekszik. A kolostor kialakulása nagyjából a X. századra, a mi Géza fejedelmünk korára esik, amikor az akkori Sredec (Szófia) környékén élt egy pásztor, más források szerint nemes ifjú, aki 25 éves korában remeteségre adta a fejét (akkor kettyent meg szegény). Hogy minél jobban elzárkózhasson a külvilágtól, sokáig változtatta lakhelyét, míg végül a Rila hegység lábánál állapodott meg. (Fóbiás lehett az istenadta, irtózott az emberektől!) Időközben hírneve a csodálatos gyógyításoknak és ördögűzéseknek köszönhetően egyre csak nőtt. Lassan követői is akadtak. Őt magát szentként kezdték emlegetni, különösen miután kigyógyította betegségéből I. Péter bolgár cárt (927-968). Később állítólag Rilai Szent János ereklyéi gyógyították meg a súlyos beteg I. Manuel bizánci császárt (1143 – 1180) is. Egy portya során koporsója a magyarokhoz került, és az esztergomi bazilikában helyezték el mumifikálódott holttestét. Ekkor itt is számos csoda történt, többek között megnémította az ellene beszélő esztergomi érseket! (Nahát, halottról semmit, vagy jót!) Erre III. Béla király nagyon megijedt (a kutyafáját! ) aranyba és ezüstbe foglaltatta a koporsót, és 1187-ben vissza vitettette Serdika városába. I Asen bolgár cár Veliko Târnovoba, az akkori fővárosba viteti, de csak 1468-ban kerül végleges helyére, a Rilai-kolostorba, ahol azóta is csodákat művel, ha csak bele nem fáradt, vagy meg nem unta!
Ahogy teltek a századok, bolgár cárok és előkelők gazdag adományokat tettek a szerzetesek részére, a kolostor fejlesztésére. Több, valami 20 falu tartozott hozzá, amint az egy, a kolostor múzeumában őrzött, 1378-as adoménylevélből kiderül. A kolostor mindig a bolgár szellemi élet és művészet fellegvára volt, ahol a legínségesebb időkben is neves művészek, ortodox egyháztudósok, tanítók, írók, költők húzódtak meg és alkottak maradandót. 1976-ban nemzeti emlékhellyé avatták, 1983-ban méltán rangsorolták a világörökség gyöngyszemei közé.

A Rila kolostor katedrálisa

A kolostor 2 emeletes, árkádos épületsorból áll, melyet piros és fehér téglasorok váltakozásával kialakított sávok díszítenek. A csíkos, hajlított ívek a Cordovai nagymecset oszlopdíszeit juttatták eszembe. Az oszlopos lakóépületek az udvar peremén szabálytalan négyszög alakban helyezkednek el. Az udvar közepén foglal helyet a tipikusan bizánci jelleget viselő Szent Szűz Születése kolostortemplom. Vakolatlan oldalait csíkozott tégla rétegek díszítik. Előtte hangulatos díszkutacska szórja cseppjeit. Mellette áll az un. Hreljo – torony, amelyet a templommal együtt Hreljo Ohmucsevics (Stefan Dragovoj), helyi kiskirály építtetett. Kétes hírű jellem volt, korának kalandora, aki észak Macedóniát és a Rila hegység térségét birtokolta, miután saját seregével részt vett a II. Andronikos bizánci paleológus elleni lázadás leverésében, amire ura, IV. Stefan (Ivan) Dusan szerb cár utasította. Dusan, aki közben győzelmet aratott Görögország fölött, felveszi a szerb – bolgár – görög császári címet, és sógorát Ivan Alexandert kinevezi Bulgária cárjává. 1334-1335 ben a két uralkodó ellenséges viszonyba kerül, és a köztük lavírozó Hreljo ekkor építteti védelmi célból, a kolostor udvarán, a már említett lakótornyot. Azonban mindhiába, Stefan Dusan parancsára megfojtják. A massziv kőtororony ma is áll. 1844-ben egy árkádos harangtornyot építettek eléje.
A ma látható kolostorépület több szakaszban, a XIX. században épült a régi, idejét múlt szerzetesi lak helyére. Az újkeletű templom Pavel Ivanovics mester munkája, amit az eredeti Hreljo-féle templom helyére építettek 1834-37-ben. Az ötkupolás, háromhajós bazilika aranyozott ikonosztázzal és gyönyörű festményekkel csábítgatja a látogatót, amelyek nyolc festőművész alkotásai. Közülük a legkiemelkedőbb Zaharij Zograf (Zugrav, vajon honnan is vették a románok ezt a szót?), aki a legtöbb freskót festette, ugyanakkor meghonosította a nyugati barokk elemeit az addig kanonikus, bizánci stílusú, hagyományos ortodox szentkép-ábrázolásokban. A szerzetesi lak egyik szárnyában a kolostori múzeumot rendezték be, amelyben a sok értékes ereklye között megtekinthető egy 14 – 19. századi ikongyűjtemény, a régi Hreljo – templom eredeti kapuja, valamint a híres Raphae-kereszt. Ő egy barát volt a kolostorban, aki 12 év alatt 650 miniatűr alakot faragott a mindössze 81 x 23 cm méretű fakeresztbe. A kolostor területén kívül is találhatók látnivalók. Tőle 3 km-re keletre, távol a főúttól, az erdő közepén fekszik a kicsiny Szt. Lukács remetelak. Nem messze tőle található a Rilai Szent János sírhelye fölé emelt kápolna.
Miután mindent megnéztünk, ebédelni szerettünk volna. A kolostor külső fala mentén, a kapu mellett, ponyvás lacikonyhák alatt, fekete csuhás , szakállas barátok tevékenykedtek. Igen serényen dolgoztak, alig győzték kiszolgálni a népes turistacsoportokat. Miccset sütöttek, és valami elképesztően fehér, lyukacsos kenyérrel, mustárral kínálták. Mi is rendeltünk egy adagot. Minden nagyon finom volt, de a miccs nem hasonlított a hazai román változathoz. Sokkal finomabb, fűszeresebb volt. Meg is kérdeztem miből készült. Disznó, marha, juh és kecskehúsból jött a válasz. (szvinyá, krava, ovca, kapra) Aha! Nálunk kispórolják belőle a kecskét és a juhot, gondoltam, pedig ezek adták meg a bolgár mititei különleges ízét. S ami a legfontosabb, nem volt benne szódabikárbóna, de volt sok bors, fokhagyma, örölt kömény és csombor, legalább is hirtelen ennyi ízt tudtam megkülönböztetni. A másik asztalnál kenyeret sütöttek! De milyent! Egy literes méretű, zománcos fazekakba rakták a kiporciózott, kelt tésztát, és bevetették az izzó kemencébe. Nemsokára kiszedték. A tészta nagyra dagadt, kissé ki is folyt oldalt a fazekakból. De a kövér csuhás csak rákoppintott egy fakanállal a fazék aljára, mire kisuttyant belőle a teljesen fehér, gomba alakú kenyér. Na, ezt jól elfuserálták, gondoltam! Mert a kenyerecskék teteje is fehér volt, éppen hogy bekérgesedett. Ekkor, a még meleg kenyeret felszeletelték és a miccs mellé tálalták. Hatalmas lyukak voltak a tökéletesen kisűlt kenyérben, akárcsak egy trappista sajtban. És a nagyon könnyed, puha kenyér szinte elolvadt az ember szájában. A rilai kenyér titkát nem tudtam megfejteni.

A következő napon a szófiaiak kedvenc nemzeti parkját, a Vitosa hegységet látogattuk meg. 1934-ben alapították, s nemcsak Bulgária, de az egész Balkán első nemzeti parkja. Eredeti területe kisebb volt, de ma már az egész hegységet felöleli, egy 266 négyzetkilométeres területen. 19 km hosszú, 17 km széles, és mint egy fal ugrik ki hirtelen a Szófiai-medencéből.
Gyűrt hegység, jobbára gneiszok, gneisz-gránitok alkotják, ami azonban nem zárja ki az üledékes kőzetek (mészkő) megjelenését sem, különösen a hegység déli részében és a peremeken. A hegység gerincén, az Európában elég ritka szienit is előfordul. Ez egy középmélységben megrekedt kőzet, ami vagy intruzió (benyomulás) vagy az erózió folytán kerül a felszínre, vagy felszínközelbe. A gömbölyűre csiszolt szienit a gerincen látszik a legjobban, ahol kiterjedt, kopár kőgörgetegeket alkot, amelyek a pliocénkori eljegesedés melléktermékei, vagyis gleccserek morénahordalékai és periglaciális származékok. Ezeken bukdácsol végig, a gerincet járó turista az alpin zónában, vagyis az erdőhatáron felül elhelyezkedő kősivatagokon. A hegységnek még mindig van 8 kisebb gleccsere, egy vízesése: a Boyana, gyógyforrásai és 2 vadrezervátuma. Legmagasabb csúcsa a 2290 méteres: Cserni Vrâh (Fekete csúcs). Nagyon érdekes természeti jelenség a Kőfolyó, amely a Cserni Vrâh csúcstól indul, lefelé a hegy oldalán. Tulajdonképpen egy hajdani gleccser után maradt kőgörgeteg, ma tanösvény van rajta kialakítva. A Vitosa Szófia téli síparadicsoma, nyári túrázó és szórakozóhelye. A fővárostól nyugatra, csupán 10 km-re fekszik, és két hosszú felvonóval lehet feljutni a gerincre. Az egyik felvonó, a gondolás, Simenovóból indul; a másik a székes, Dragalevciből. Mi a szimenovói felvonó állomásról libegtünk ki, ameddig a drótkötélpálya vitt.

A híres „Kőfolyó” a Vitosán

Legalább fél órát mentünk, ha nem többet! A városból a 122, 94, 64-es számú autóbuszokkal lehet a Hladilnika végállomásról idáig utazni. Indulás előtt ajánlott tájékozódni! Az említett drótkötélpályákon kívül, 10 kisebb sílift áll a turisták rendelkezésére a különböző sípályák felé. A hegy legtöbb menedékháza és vendéglője az erdőhatár felső peremén van, de egy a csúcson is található. Van itt egy meteo állomás, újabban Tv relé, és maroktelefon antennák. A hegyen és körzetében 4 szálloda, 5 vendéglő, 21 turistaház, 6 nyaralótelep (kemping) és 2 menedékház fogadja a vendégeket. A Vitosára jól hengerelt autós út is felvezet. Ott jártunkkor nem győztünk eleget gyönyörködni a lábunk előtt kibontakozó mesebeli tájban. Az volt az érzésem, innen belátom az egész Bulgáriát, szememmel keresve kelet felé a Fekete tengert. De nem éreztem a sós levegőt, csak a hegy üdítő, friss leheletét, ami teljesen más volt, mint az alant elterülő város benzingőzös, poros levegője.
Másnap Évát hiába akartam elcsalni az  Iszker- áttörésbe, nem volt hajlandó elkísérni. Egyedül vágtam neki. A Panoráma útikalauz szerint ugyanis az Iszker folyó monumentális szurdoka Európa egyik legnagyobb, leglátványosabb szorosa, ahol sok híres cseppkőbarlang található, köztük a Temnata Dupka, amely kiépített, villanyvilágítással ellátott természeti csoda. Eddig a leírás. A folyó két fő ága Borovec magaslati üdülőhely közelében egyesül, alább tóvá duzzasztják, majd áthalad a Szófiai-medencén, érintve a főváros keleti peremét. Innen rövid ideig északra halad, majd keletre és északkeletre tartva a Dunába ömlik. Az út mintegy 50 -60 méterrel a sziklák közt küszködő folyó szintje fölött halad a jobb parton, míg a kettős vágányú vasút a bal part keskeny sziklaperemén zihál előre. Néha helyet cserélve keresztezik egymást. Egyik ámulatból a másikba estem. A szurdok lenyűgöző volt, a több száz méter magas, vízszintes mészkő falakkal, amelyek úgy néztek ki, mint a dobos torta, de a folyó maga csupán egy barnás-fekete, zavaros vízáradat, állapítottam meg. Erről egy szó sem esett a Panoráma útikalauzban, pedig jó lett volna előre tudni, hogy Bulgária egyik legszennyezettebb iparvidékén járunk, ahol a hőerőműtől (Novi Iskâr) a színesfém feldolgozásig (Eliszejna), a szénbányászatig és a cementgyártásig (Vraca) minden egy helyen van, egy körülbelül 60 kilométeres szakaszon. Igaz, hogy közben olyan érdekességek is találhatók, mint a: Kâtinai-földpiramis, Szvoge üdülőközpont, Cserepiski- kolostor vagy Mezdra, ahol vége szakad a szurdoknak.
Vonattal mentem Lakatnik állomásig, ahol a tulajdonképpeni szoros kezdődik. Vele szemben a tényleg elképesztő Lakatniki-sziklák magasodnak. Köztük, rajtuk keskeny turistaösvény vezet az Orlovo gnezdo (Sasfészek) nevű turistaházhoz. Az állomás épülete fölött kb. 300 m magasan fekszik. Közelében van az Iszker-völgy leghíresebb barlangja, a Temnata Dupka. Mivel nem nagyon tudtam kiigazodni az elindulásnál, megkérdeztem egy arra járó asszonyt. Amikor a barlang nevét mondtam, nagyon furcsán nézett rám. Mintha nem hitte volna, hogy minden kerekem kivan! De, mivel tovább emlegettem a Temnata Dupkát, beállított egy keskeny, meredek hegyi ösvénybe, ami csupa bozót és nagyon elhanyagolt volt, mintha alig járta volna valaki. Egyre fennebb kapaszkodtam, helyenként elhagyva egy-egy csámpás villanyoszlopot is. Ez viszont reménnyel töltött el. Gondoltam, biztos a barlanghoz vezető villanyvezeték. Egyszer csak valami megmozdult a lábaim előtt. Vastag, barna kígyó vonaglott az ösvényen. Megdermedtem. A kígyó pedig lekanyarodott róla, és eltűnt oldalt a bozótban. Most már nagyon óvatosan haladtam előre, nem akartam újabb csúszómászóval találkozni, mindaddig, amíg megpillantottam fejem fölött a barlangnyílást. Az ösvény utolsó szakasza nagyon meredek volt. Rozsdás táblán megjelent a barlang neve. Előtte a földig csüngtek az utolsó oszlop villanydrótjai. Sehol egy lélek! Még hogy belépőjegy és idegenvezető! Mégis bemerészkedtem a nagy boltív alatt. Addig mentem, amíg behatolt a napfény. Nem volt benne semmi különös, még egy valamirevaló cseppkő sem, pedig a túrakalauz szerint a 3100 m hosszú, több szintes barlangrendszer barlangtavakkal, vízesésekkel van tele. Nyilván, nem itt! Feladtam. És már az sem érdekelt, hogy csupán 20 percnyi járásra van a Zsitoljub karsztforrás (izbuk). Féltem, hogy az is csak mese. Így aztán visszatértem az állomásra, pedig valami olyasmire vártam, mint a Postojnai-barlang! Ennyit a bulgáriai „fejlett, szocialista turizmusról”. Most már nem csodáltam, hogy miért nézett hibbantnak az az asszony, akitől kérdezősködtem. Biztosan, a nyakamon lógó fényképezőgép hitette el vele, hogy valószínű valamilyen megszállott fotós vagyok, akinek mindenáron meg kell találnia a barlangot.
Megint Évinek volt igaza! Vagy csak megérezte, hogy mikor kell otthon maradnia a kempingben egy kis lustálkodás végett. Nem töltötte hiába az időt, mert megismerkedett a telep villanyszerelőjével, egy huszonéves ifjúval és annak szerelmével, egy kedves, szép barna leányzóval, Marinkával. A fiatalok csak suttogva mertek beszélni a sátorban, és megmagyarázták, hogy a kemping biztonsági felelősánek (titkosrendőr) nem szabad látnia, hogy idegenekkel szóba állnak. Most éppen elment valahová, addig kell megegyeznünk. Kiderült, hogy Magyarországra készülnek kirándulni, és forintot vennének, mert amit az ottani pénzváltó ad, az alig elég az útiköltségre. Nekünk még megvolt a budapesti csencselésből szerzett pénzünk, amit mindenképpen be kellett váltanunk lévára, ha egy pár napot a bolgár tengerparton is el akarunk tölteni. Jó, mondtam, bár amikor négyszemközt maradtunk Évával, aggódni kezdtem, hogy ezek lehetnek esetleg szélhámosok is, és becsapnak, vagy kirabolnak. De Évi fogadkozott, hogy az nem létezik, mert „olyan becsületes képük van!” Na, jól állunk, morogtam, ha a fizimiska után ítélünk meg valakit.
Másnap, tartva a tervhez magunkat, kisomfordáltunk az autóbusz megállóig, nehogy a titkosrendőr utánunk eredjen! Utaztunk a város központja felé két megállót, ott leszálltunk. A legközelebbi kis utcában egy ütött-kopott piros Skoda várakozott, benne a két fiatallal. Beültünk, és elhajtottunk a vasútállomásra. Ők egy pár utcácskával távolabb álltak meg, amíg én bementem az épületbe, lemásoltam az Exhange  ablaknál a léva-forint árfolyamot, és már mentem is vissza az autóhoz. Elindultunk a Vitosa felé. Ha rendőrök állítanak meg, mondta Marinka, ti csak mondjátok, hogy „rumunszki brat”, román barátaink vagytok. Jó, ráztuk a fejünket bolgár szokás szerint, mert ott fordítva kell integetni, nem mint nálunk. Ott az igen, az nem. Én közben minden pillanatban vártam, hogy a kanyargós erdei úton, ahol a madár sem járt, egyszer csak megállunk valahol, és ezek fejbe kólintanak, bedobnak egy lyukba, elveszik a forintot, s csak a csontjainkat szedik össze majd valamikor, ha megtalálnak. Éva is sápadozott, feszengett. Végre felértünk a Vitosa lanovka felvonójának végéhez, ahol egy étterem várt. A két bolgár fiatal meg akart vendégelni, de mi csak egy-egy kávét, és valami hűsítőt fogadtunk el. Rajtunk kívül más vendég nem volt. Kiültünk a tágas teraszra, s miután alaposan körülnéztünk, kávézás közben kicseréltük a pénzt. Így másodszor is alkalmunk volt megcsodálni az alattunk elterülő, innen fentről annyira békésnek tűnő gyönyörű tájat; feledve a láthatatlan, de jelen lévő terrort, amiben bolgár társaink éltek, akárcsak mi otthon. Ez alkalommal a Vitosa autós útját ismertük meg.
Aznap este már a Várnába menő expresz vonaton ültünk, első osztályon, ahol aludni is kényelmesen lehetett. Hárman voltunk, egy szimpatikus bolgár belépítésszel, akivel sokáig beszélgettünk, és aki a magával hozott kisebb pléddel betakarta csupasz lábaimat. Hiába mondtam neki, hogy nem fázom, majd mindannyian bóbiskolni kezdtünk. Kint a hold szinte nappali fénybe vonta az elsuhanó tájat.

(Folytatjuk)

ZSIGMOND ENIKŐ: Volt egyszer egy Jugoszlávia (6)

A Nevszkij katedrális

Kinéztük az első Titovo Uzsicébe menő autóbuszt, és máris indultunk „minden partizánok legnagyobbikának” szülővárosa felé. Oda is csak azért, mert mihamarabb el akartuk érni a vasutat. A város egyáltalán nem vonzott, és eszünkben sem volt azzal tölteni az időt, hogy a nagyvezér szülőházát keresgéljük. Csak a minden felől összefutó vasúti sínek tömkelegére emlékszem. Rendetlen iparváros, s amint hallom, ma csak Uzsice, Tito nélkül. Úgy tudom irdatlan szobrát is lebontották. „Sic transit gloria mundi”, mondaná Cicero, ha látná!
Uzsicéig azonban látványos hegyi utakon jutottunk. Olyan volt az egész, mintha számtalan Békási-szorost ragasztottak volna egymás végébe. Miután elértük a vasutat, megkezdtük a „visszavonulást” hazafelé.
Késő délutánig vonatoztunk, mire a keresztrejtvények városába, Nisbe értünk
A kétheti kalandozás után, Nisen keresztül szándékoztunk elhagyni Jugoszláviát Bulgária felé. Ez volt az utolsó szerbiai napunk. Tito országában vonattal és autóbusszal közlekedtünk, általában éjjel, hogy aludni is tudjunk valamicskét. Gyönyörű, nagy, állomása volt Nisnek. Nálunk az akkor legmodernebbnek számító brassói „indóház” mellette kulipintyónak nézett ki. Rögtön megkerestük a csomagmegőrzőt, otthagyva 3 nehéz batyunkat. A jól bevált módszer szerint csak kis hátizsák, iratok, pénz, tisztálkodó neszesszer, hálózsák és két-három szendvics maradt velünk. Aztán odaléptünk az első rendőrhöz, és ékes orosz nyelven megkérdeztem: Ggye Csele Kula? Kakoj avtobuz idjot tam? (Hol a Csele Kula és melyik autóbusz megy oda?) És feléje nyújtottam a legkisebb, 10 dekás Omnia kávéscsomagot. Azt mondta, automata jegyet kell váltani, 5 darab egy dinárossal, és ő majd feltesz minket a buszra. Sarkon fordult, és már hozta is a buszjegyet az automatától, miközben hálásan köszönte a kávét. Mindenhol kávéval és cigarettával kedveskedtünk, mert megfigyeltük, hogy Jugoszláviában minden volt, de nagyon borsos áron! A potya kávéért mindig hálásak voltak. A rendőr a sofőrnek hátrahagyta, hogy a Koponyatoronynál tegyen le minket.
Közben kigyúltak a város fényei, teljesen besötétedett. Magyaráztam a barátnőmnek, hogy ki fogunk menni a Nisből, mert a torony kívül esik rajta. Akkor néztünk nagyot, amikor a város közepén a sofőr leszállított egy szórakozó helyen, ami leginkább a budapesti Városligetre hasonlított. Óriási transzparensek, egy cirkusz kupolája, vurstli zene, gomolygó tömeg, sör patakokban, torony sehol.
És akkor Évi feltette a minden esti keresztkérdést: Hol alszunk ma éjjel? Körülnéztem. A „városliget” mögött egy akkora domb emelkedett, mint a Nagy Somlyó kupolája. Ott – mutattam a fekete hegyre. És elindultunk az első felfelé vezető utcán. Göröngyös, rendetlen földút volt, kétfelől üresen tátongó, betört-ablakú házakkal, omladozó falakkal. Ahogy távolodtunk, egyre sötétebb lett, már a zsibvásár fényei sem értek el idáig. Sehol egy lélek, még kóbor kutyák vagy puhán osonó macskák sem. Aztán a domboldal következett. Szerencsére ,a Hold eleget világított. Az ösvényt szúrós bozót kísérte. Már megmásztuk a domb felét, amikor végre egy nagyobb, füves tisztás következett. Ideális hálószobának ígérkezett, körkörösen a bozót védte minden irányból. Egy nyiladékon bementünk. Alattunk Nis fényei ragyogtak, mint egy óriási tál csillag. Sokáig gyönyörködtünk a látványban, elmajszoltunk egy szendvicset, ittunk egy kis vizet és kifeküdtünk a hálózsákokra, fejünk alá téve hátizsákjainkat. Meleg volt, mint minden éjjel, be sem takaróztunk, és azonnal elaludtunk.
Alig pirkadt, amikor felébredtünk. Miközben hálózsákomat tűrtem össze, alatta, egyik oldalon egy skorpió lapult. Jól megnéztem. Mostanáig nem láttam ilyent. Beleborzongtam – tudtam, nagy mázlim volt! Aztán lefelé indultunk. De most az elhagyott utca egészen másképp nézett ki. Az utca végén bontógépek püfölték a házfalakat A nagyon romos házakból ápolatlan, rongyos, torzonborz csavargók támolyogtak elő. Sunyi pillantásokkal méregettek, egyik-másik mondott is valamit. Nem reagáltunk. A bontásra ítélt házakban húzódtak meg éjszakára. Ez volt a szerb „éjjeli menedékhely”! Csak most fogtuk fel, mekkora szerencsénk volt az este, hogy senkivel se találkoztunk. Iszkoltunk lefelé az utcán, ahogy csak lehetett, amíg visszaérkeztünk a vidámpark területére, onnan meg arra a sugárútra, ahol a buszok jártak. Az első tikettes bódénál összeszedve minden orosz tudásomat, megkérdeztem a jegyadót: Kudá Csele Kula? (Merre a Koponyatorony?) Azt válaszolta: Na levo, szto mertov. (balra, 100 méter). Ocseny szpaszivo! (nagyon köszönöm) udvariaskodtam, és tovább álltunk. Át sem kellett menni a sugárút másik oldalára, helyben voltunk. Egy kicsit csodálkoztam, mert semmiféle tornyot nem láttam, csak egy hosszú, vakolt téglafalat, mögötte magas fákkal. Gondoltam, nem értetlenkedem, mert az öreg idevaló, és biztosan tudja, mit beszél. Valahol a fal közepén rácsos vaskapu nyílt. A rajta lévő táblán az állt: Csele Kula Muzej, vagyis Koponyatorony Múzeum, Nyitás 9 óra. Bementünk a park nagyságú kertbe. Volt egy nagyobb és egy kisebb épület, az egyik olyan, mint egy kápolna. Mint később megtudtuk, ez rejtette a Koponyatornyot. A jegypénztár zárva. Láttuk, hogy a gesztenyefasor tele van padokkal. Elindultunk rajta, amíg az illemhelyhez nem értünk. Ez is különálló épület volt. Meglepően tiszta, amihez itthon, Romániában nem voltunk hozzászokva. Nálunk a közmosdók távolról sem így néztek ki! Az előszobájában alkalmunk nyílt a reggeli mosakodásra. Miután ezen is túlestünk, leültünk az első padra és egy szendvicset rágcsálva vártuk a nyitás óráját. Gyönyörű, napfényes reggel volt, sehol egy lélek. Végre szállingózni kezdtek az alkalmazottak és a látogatók.
A jegyváltás után átadtuk magunkat a nézelődésnek. Nem volt mindennapi látvány! A torony eredetileg a városon kívül volt, de az elmúlt 200 év alatt Nis túlnőtte a saját határait és bekebelezte a Koponyatornyot. A Panoráma útikalauzt, amiből inspirálódtam, nem ártott volna felújítani!
A morbid építmény egyedüli Európában. Keletkezése, a törökök által leigázott Szerbia egyik legvéresebb történelmi mozzanatához fűződik. Az elnyomott szerb lakosság szabadságharca kisebb – nagyobb megszakításokkal 1804 – 1813 között zajlott. A felkelőkön Hursid (Khursid) török nagyvezír, a Cegar-i csatában 1809 május 31-én fölényes győzelmet arat. Körbefogja őket, esélyt sem hagyva a menekülésre. A szerbek, akárcsak Zrínyi Szigetvárnál, vállalva inkább a halált, mint a török megtorlást, vezérük Stevan Sindelici parancsára, felrobbantják maradék lőporkészletüket a Cegar dombbal együtt. Az eredmény majdnem 1000 halott. A török helytartó pedig a konstantinápolyi úton, a lefejezett holtak koponyáiból felépítteti a Koponyatornyot, 952 koponyát falaztatva be, arccal kifelé. Célja a megszállott lakosság további lázongásoktól való elrettentése, halvány sejtelme sem lévén, hogy ez a szörnyűség valaha turisztikai látványossággá növi ki magát! De a családtagok nem nézték tétlenül hőseik emlékének megcsúfolását, és nagy kockázatot vállalva, titokban egyre több koponyát ástak ki a falakból, amelyek a közeli temetőben leltek nyugalomra. Zsivan Zsivanovics történész 1882-ben már csak 511 darabot vett számba. Ma csak 59 koponya van a toronyban, melyből egyet Stevan Sindelicinek, a felkelők vezérének tulajdonítanak. Eredetileg nem volt tető fölötte, és az időjárás nagyon tönkretette. A négyszögű torony 5 m magas, falai 4,5 m szélesek, és 0,5 m vastagok. 1892-ben a szerb nemzeti öntudat szimbóluma fölé védő épületet emeltek. 1937-ben, a város töröktől való függetlenségének 60. évfordulója alkalmából az emlékhelyet egészen felújították.
A városnak nem ez az egyetlen nevezetessége. A római kori Naissus (i.e 75), Nagy Konstantin (272) szülővárosa, mára Szerbia harmadik legnagyobb, modern települése, 250 000 lakossal A rajta átfolyó Nisava partján a török birodalom egyik legszebb erődítménye, a török helytartói palota áll. Épült 1723-ban. A Koponyatornyon kívül ez az egyik legtöbbet látogatott turistacélpont. De a náci koncentrációs tábor – múzeum egyáltalán nem vonzott.
Visszatértünk a vasútállomásra, s a legelső Szófia felé menő gyorsvonattal tovább utaztunk Bulgária felé.

*

Gyönyörű szurdokban, a Sicevo kanyonban vagy Nisáva kliszurában robogott a vonat, amelyhez fogható alig van öreg Európánkban. Falai 300-400 m magasak. A vasút mindenhol legalább 30 méterrel az országút alatt kanyarog. A 11 km hosszúságú szurdok autósztrádáját számtalan alagút teszi változatossá. A kanyon falain szétszórva, mindkét oldalon kb. 30 apró kápolna, kolostor kapaszkodik meg. Érdemes volt erre jönni, a páratlan látvány mindent megért.
Csupán két szemtelen vasúti pincér zavarta meg utunkat. Egyszer csak nyílt a fülkeajtó és betoltak egy kis kerekes kocsit rogyásig megrakva mindenféle itallal, hűsítőkkel, keksz és pászkafélékkel. Fűt-fát ígérve mindenképpen azt akarták, szálljunk le velük Dimitrovgrádban, Szerbia utolsó vasúti határállomásán. Még fizetni is akartak elképzelt „szolgáltatásainkért”, mert hát két magányos nő, sortban és ujjatlan blúzban, csakis könnyű kalandot kereshet – gondolták ők. Vastag pénztárcájukat nyitogatva bizonygatták, hogy olyan pénzzel fizetnek, amilyennel csak akarjuk, mert a márkától a dollárig volt ott mindenféle pénznem. Nagyon határozottan utasítottuk vissza a molesztálást. Miután leszálltak sem nyugodtunk meg egészen, mert a peronon dühösen rázták az öklüket felénk. Alig vártuk, hogy induljon már végre az a vonat a bolgár határ felé!
(Ez a Dimitrovgrád nem azonos bulgáriai ikertestvérével, az ottani Dimitrovgráddal!)
Éjfél körül érkeztünk a fényárban úszó Szófiába. Az impozáns állomásépületben nappali élet folyt, nagy volt a nyüzsgés. Hamar megkóstoltuk a bolgár kávét. Mondhatom, kitűnő. Itt nyugodtan, szunyókálva vártuk a reggelt, nem úgy, mint Ljubjánában!
Másnap reggel az első dolgunk a pénzváltás volt. Aztán megérdeklődtük, merre van a Vranja kemping, mert hát abban az abszolút bolgár kommunizmusban nem is létezett más. Hosztelekről, panziókról álmodni sem lehetett. A Cárigrádi-út mellett volt, vagy 5 km-re volt a főváros központjától. Ez ma a Plovdiv felé vezető, 80-as autószráda. Autóbusszal mentünk odáig, de gondolom, ma már metró is jár arra. „Művészbejáró”, azaz tépett kerítés lett volna több is, mi mégis most az egyszer, a főbejáraton léptünk be. Itt nem kellett kuporgatnunk a pénzünket, mint Tito országában. Öt éjszakát fizettünk ki, majd kiválasztottunk egy tiszta, kellemes helyet, és felhúztuk sátrunkat. A kemping személyzete kedves volt, főleg amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Itt nem néztek sajnálkozva ránk, hogy csak egy vászonsátrunk van, és nem lakókocsival jöttünk. Szanaszét mindenki sátorban lakott, étkezni az impozáns vendéglőben; sörözgetni, iddogálni a hozzá tartozó kerthelyiségben lehetett. Minden este pazar műsorral szórakoztatták a vendégeket, ami jóval éjjel egy óra után ért véget. A szabadtéri színpadon egymást váltották a néptánc csoportok, a görög, török, szovjet, szerb népdal énekesek, könnyűzene szólisták, zenekarok.
Az est zárójelenete minden alkalommal a tűztánc volt. A kerthelyiség egyik sarkában már délután egy jókora máglyarakás izzott, fölötte egy-egy nyársra húzott juh forgott, amelyből bárki rendelhetett. Többnyire ezt fogyasztotta vacsorára a kemping közönsége, irdatlan mennyiségű zöldséges körettel. A bolgárok nem sajnálták a porciót. Mire befejeződött az ürüsütögetés, nagy halom izzó parázs maradt utána. Ezt a műsor végén kör alakban a színpad elé terítették, szélét fél méter szélességben vízzel locsolták meg, majd kezdődött a szénen való tánc. Két néptáncos fiú, akiket azelőtt a színpadon láttunk, lehúzták csizmáikat és először lassan, majd egyre gyorsabban a zene ritmusára táncolni kezdtek. Néha hol egyik, hol másik kilépett a vörös parázskörből, végigtáncolt a vízzel öntözött peremen, aztán visszaállt a kör közepére. A legények könnyedén, szinte lebegve táncoltak. Az egész attrakció 20 percig tartott, s mi megbabonázva néztük a lesötétített kerthelyiségben. Időnként tréfálkoztak is a fiúk, kilépve a parázskörből, az első sorban ülők közül kiválasztva valakit, ölbe kapták és karjaikban tartva táncoltak vele az izzó szén fölött. Persze, hogy volt nagy sikítozás, nevetés, taps. Ilyen jeleneteket azóta sem láttam.
Másnap Szófia legnagyobb templomát, az Alexander Nyevszkij katedrálist látogattuk meg. Az impozáns, vaskos templom az egész várost uralja. A noeobizánci stílusban épült ortodox templom a mindenkori bolgár pártiárka székesegyháza. Az 1877-1878 -as orosz-török háború befejezésének, és a harcokban elesett orosz katonák emlékének állították. 1904-1912 között készült el. Tömzsi, aranyozott kupolája 45 m, míg harangtornya 50, 5 m magas. A templomnak 12 harangja van, közülük a legnagyobb 12 t, a legkisebb 10 kg. Beltere onixal, márvánnyal és malachittal van díszítve, de én leginkább az aranyozott burkolatra emlékszem. A terjedelmes templom egyszerre 5000 embert tud befogadni. Látogatásunk alkalmával istentisztelet folyt a sziporkázóan kivilágított templomban. Szerzetesek férfikórusa, valahol egy karzaton, gregorián egyházi énekeket énekelt. Annyira szépen, felemelően, hogy úgy éreztem egy adott pillanatban, valóban felemelkedem és ott lebegek az irdatlan magasban, valahol az aranykupola alatt. Egyszerűen nem tudtam betelni a hangulattal. A mise végén az ajándékboltban megvettem az elhangzott énekek hanglemezét. (Most is meg van.) Aztán lementünk a templom alagsorába. Ez állítólag Európa legnagyobb ikon-múzeuma, amely 300 nagyon értékes, egyedi ikont őriz. Bolyongtunk vagy 2 órát a termekben, miközben meglepő ikonokat láttunk. A Balkán valamennyi neves ikonfestő iskolája képviseltette magát, de mégis a legcsodálatosabbak a nesszebári műhely régi ikonjai voltak, amelyek között láttunk néger Szűz Máriát is, karján gyapjashajú kis Jézussal. De volt itt macedón népviselteben megjelenített Szt. György; vagy barokk, krinolint viselő Szűz Mária aki éppen Jézuskát szoptatta, és aki igen csak hasonlított Mademe Pompadourra!
A templom előtti téren, az örök lánggal égő hösök emlékművénél, koszorúzási ünnepséget próbált a néphadsereg, mivel Bulgária nemzeti ünnepére készült az egész fellobogózott ország. Díszes egyenruhájuk külön tanulmány tárgya lehetett volna. Aztán egy fiatal pár érkezett, talpig fehérben – még a vőlegény is. Piciny nyoszolyólánykák kíséretében járultak az örök szerelem szimbólumához, az emlékmű előtt lobogó lánghoz, és bolgárul elrebegték a „holtomiglan holtodiglant”.
Odébb az alig pár lépésre lévő Csodatevő Szt. Miklós templom keltette fel érdeklődésünket. Hogyne, amikor pont az ellentéte volt a Nyevszkijnek. Kecses, filigrán, aranyozott hagymakupolás templomocska, zöldmázas cseréppel fedve. Egyszóval lerítt róla, hogy orosz. Ma az UNESCO világörökség listáján szerepel. Először a bulgáriai orosz nagykövet temploma volt, de 1917 után az oroszországi menekültek kulturális központjává vált. Itt egy újabb rítussal ismerkedtünk. Alighogy beléptünk a sötét templomba, láttuk, hogy az egyik mellékhajóban, egy jó nagy asztal körül kergetőzik egy pap meg egy asszony, aki kisgyereket tartott a karján. Ahá – keresztelő! Mondom. Na, ezt megcsodáljuk! A maratoni futkározásnak jó 15 kör után lett vége, amikor a pap a kezében lévő könyvből már mindent felolvasott. Végre, a keresztelőmedence előtt megnyugodtak. De nem így a baba! Cseppet sem tetszett szegénykének a hideg fürdő. Nálunk is így keresztelnek az ortodoxok – jutott eszembe, annyi különbséggel, hogy nem futkároznak a keresztelőmedence körül. Ahány ház, annyi szokás!
A templom falát számtalan merev faszent freskója díszítette, de annyira meg voltak feketedve, hogy alig lehetett kivenni, kit ábrázolnak. Kettő azonban jól látható: az egyik Alelszander Nyevszkij orosz nagyfejedelem, a másik Csodatevő Szt. Miklós ikonja. De valahol itt bujkál Rilai Szt. János és a Mindenható Krisztus képe is.
S mivel Szófia Európa legöregebb városai közé tartozik, nem elhanyagolható az 500 éves török uralom hatása sem. Ennek legfőbb képviselője a Banya Basi mecset, Szófia egyetlen ma is működő török temploma. Neve a közeli gyógyforrásokra utal, magyarul „sok fürdőt” jelent. Belseje csupa szőnyeg, és kék csempe, mondják, akik ismerik, mert mi nem találtuk nyitva. Ez is Sinan mester munkája. Szemben vele van az impozáns vásárcsarnok, amely hasonlít a budapestihez. A XIX-XX század fordulóján épült, szép, míves épület. Mögötte a a zsinagóga sem elhanyagolható az épített örökség látnivalói közül, hiszen a város vallási toleranciájának szép példája. A Szent Szófia katedrális szintén a belvárosban van, s habár Jusztiniánusz császár idejéből származik, sokáig török mecsetként szolgált. Málladozó falai több megbecsülést érdemeltek volna, annál is inkább, mert a főváros, Szófia, névadó temploma. A mai turisták nem a közöny és hanyagság eme szimbólumát látják, mert azóta a templomot hírnevéhez méltóan helyreállították.
A Krisztus előtt 800 évvel alapított trák város eredeti neve Serdica, vagy Szredec volt, majd a római hódítás után Moesia provincia fővárosa lesz. Ebből a korból sok római emlék került elő a város területén. A népvándorlás idején a hunok dúlják fel, majd a bizánci császárság uralma alá kerül, Jusztiniánusz építteti újá. Szlávok, majd bolgárok következnek Szófia területén, de a XIV századtól a törökök hódítanak, akik Rumélia tartomány fővárosává teszik. Csak az 1877-es Plevnai csata után lesz az önálló Bulgária fővárosa. S habár a városban sok a zöldövezet, mégsem tűnt rendezettnek, utcái elhanyagoltak, és amint kiléptünk a történelmi központból, mindenhol a szocializmus tömbház negyedeivel találkoztunk, akárcsak itthon. Sok mindent nem látogattunk meg, a múzeumokra nem volt időnk.

(Folytatjuk)