MIKLÓS JÓZSEF: Államfőkkel (1974)

A francia elnököt fogadta Ceausescu is

A hetvenes évek közepére esett tolmácsi pályafutásom egyik emlékezetes esete. Tanítási nap volt, s az iskolában tartózkodtam, amikor a portás beszólt az osztályba, hogy azonnal menjek le az igazgatói irodába. Ott egy látásból ismert embert találtam, aki engem várt, és rögtön közölte is, hogy a megyei tanfelügyelőséggel történt egyeztetés értelmében vele kell mennem. Annyit még megengedett, hogy hazamenjek, és melegebb ruhákba öltözzem, és bakancsot húzzak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a kiküldöttről azonnal megéreztem, hogy állambiztonsági, és sejtettem, hogy valahol nagy szükség lehet rám. Kérdéseimre csak annyi választ kaptam, hogy a helyszínen majd mindent megtudok, fölöslegesen ne kérdezősködjem. Terepjáróba ültettek, és elindultunk Maroshévíz irányába. Útközben mégis közölték, hogy tolmácskpdni kell a megye vezetőinek egy a Kelemen havasokban rendezett vadászat alkalmából, amelynek résztvevői Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök és Valéry Giscard d'Estaing francia elnökjelölt. Az értem felelős elvtárs magas rangú belügyi tiszt volt, aki beosztásából fakadó magabiztossággal afelől is érdeklődött, hogy valóban ismerem-e jól a francia nyelvet, s a románt hiba nélkül tudom-e beszélni. Megnyugtattam, hogy ami engem illet, a nyelvtudással nem lesz baj, de a vadászat nem éppen a kedvenc területem. Vadásznom nem kellett, de azért a Kelemen havasokba felvittek, és szemtanúja voltam annak a fejvesztettségnek, ami egy ilyen nagy cécót körülvesz.


Megérkezésem után hamarosan véget ért a hajtás, és az elnökök számba vették zsákmányukat, ami szavaik és gesztusaik alapján ítélve nem volt nagyon kedvükre való. Majd az egész alakulat átvonult nagy rendőri asszisztencia és szirénázás közepette Borszékre, ahol a pártközpont külön villát tartott fenn magának. Az én szerepem ekkor kezdődött. Miután a bukaresti szemesek alaposan lekádereztek, bebocsátást nyertem a díszvacsorára. A két elnök franciául beszélt, Maurer anyanyelvi szinten ismerte vendége nyelvét, nekem pedig az volt a feladatom, hogy amire engedélyt kapok, azt románra fordítsam a megyei elvtársak kedvéért. Először a megyei vadásztársulat elnökét hivatták be, aki kemény fejmosást kapott azért, hogy hajtóknak katonákat vezényelt ki, akik akkora zajt csaptak, hogy minden vadat ellenkező irányba messzire űztek. A végső konklúzió az volt, hogy szerencséje volt a megyei fővadásznak, hogy Maurerrel volt dolga, mert ha a „barátom, a pártfőtitkár lett volna itt, holnaptól nem maradna az állásában, annyira ideges és türelmetlen ember." Nos, magamban én is örvendtem, hogy nem ő volt jelen, mert elevenen emlékeztem a kolozsvári egyetem egyesítési rikácsolásaira. Azután megérkeztek a megyei vezérek, hárman jöttek: a megyei első titkár és két titkára, akik összesen körülbelül háromszáz kilót nyomtak. 

I. Gh. Maurer

Az első titkárt, Fazekast sarkallta a kíváncsiság, és minduntalan biztatott, hogy fordítsam, amiről az államelnökök társalogtak, de Maurer azonnal letiltotta, mondván, hogy csak annyit, amennyit ő megenged. Így nem volt sok dolgom, közbenközben megkérdeztem, hogy szabad-e fordítanom, s az engedélynek megfelelően végeztem a dolgomat. A megyei elvtársak a maguk szövegével rukkoltak elő, elhangzott, hogy Hargita megye a krumpli hazája, és rengeteg borvízforrása van. Amikor a dús tálakat felszolgálták - Fazekas, büszkén kihúzva magát - arra kért, hogy fordítsam le: „Stntem sáraci, dar tráim bine" - szegények vagyunk, de jól élünk, ami ismét elnöki tiltás alá esett. Hallgatnom kellett, a francia nyelvű társalgásba nem illett bekapcsolódnom, ezért végigkövettem egy vadászatnak a történetét, amelyen Maurer és Tito vett részt, majd meghallgattam Maurer véleményét a román nyelvről, amely, szerinte a legegységesebb nyelv a világon, mert az ország területén mindenhol, de a határokon kívül is mindenki úgy beszél, hogy egymást tökéletesen értik. Még azt is megtudtam Maurertől, hogy a román nyelvet, bár minden nagy egyetemen tanítják, sokkal inkább népszerűsíteni kellene, ugyanis ez az a nyelv, amely más nyelvek eredetére fényt tud deríteni. Ezekkel a véleményeivel magára hagytam a miniszterelnököt, aki úgy látszott, hogy nagyon büszke glosszológiai ismereteire. Giscard d'Estaing urat fölöttébb érdekelte a román oktatás helyzete, amivel kapcsolatos kérdéseit egyenesen hozzám intézte. Próbáltam a legjobb színben feltüntetni iskoláink helyzetét, de azt semmiképp sem tudtam elhitetni vele, hogy összesen több mint 300 diákot tanítok. „Hogyan lehetséges ilyen nagyszámú diákot megtanítani franciára?" - firtatta tovább mesterségem titkait. „Engem senki sem kér arra, hogy a diákjaimat megtanítsam, csupán arra, hogy tanítsam" - válaszoltam. Maurer viszont előrukkolt a bukaresti diákság helyzetével és határozottan kijelentette, hogy a román ifjúság tudja és szereti a francia nyelvet. Az én tanítványaim kivételével - gondoltam magamban, arra vigyázva, nehogy hangosan kezdjek gondolkozni. Kedélyes csevegést folytatott a két vadásztárs, a francia az etikett szabályai szerint keveset beszélt, inkább bólogatott, miközben vendéglátója meséit hallgatta. Egy dolog azonban nem ment ki a fejéből, mégpedig az, hogy miképpen tudok én megbirkózni 300 diákkal, miért nem kérek engedélyt, hogy kevesebb tanulóm legyen. Magyaráztam neki, hogy ez nem kérelem dolga, létezik egy olyasmi, amit tanügyi normának hívnak, és azt be kell tartanom. Amikor Csíkszeredában felült az elnöki vonatra, amely egy külön vágányon vesztegelt, búcsúzáskor még egyszer megkérdezte, hogy fogom-e bírni annyi diáknak a tanítását. Utolsó kérdése azonban szeget ütött a fejembe: voltam-e már továbbképzésen Franciaországban? Voltam, igaz csak egyszer, de az is nagyon hasznos volt - szerénykedtem. Mit szólnék hozzá, ha ő közbenjárna, hogy még egyszer ösztöndíjat kapjak? Nyilván örömmel nyugtáztam, hogy az igazán rendkívül jó dolog lenne számomra, de sajnos a dolog azon nyomban elfelejtődött, hogy csíkiasan fejezzem ki, még évekig vártam az értesítést, de semmi sem érkezett. Valahol kitörték volna a nyakát ennek az én elnöki ajándékomnak, egy újabb párizsi továbbképzésnek? Nagyon meglehet.


(Forrás: Miklós József - Nyelves világ. Nyelvi ábrándozások Európában. ProPOS, 2005)