A szigetek mind lakatlanok voltak, látogatójuk sem igen akadt, kivéve a szoros partjairól érkező favágókat, akik a szigetet borító buja, trópusi őserdő nemes fáit döntögették. Egyszer-egyszer bennszülött halászok is kikötöttek a védett öblökben vizet venni vagy egy-egy hevesebb vihar elültét kivárni. Rövid időre valószínűleg a flotta valamelyik kutatócsoportja is partra szállhatott Krakataun, mert némely térkép a szigeten meleg forrást tüntet fel, ezenkívül azonban szinte semmit sem tudunk sem a szigetekről, sem azok vulkanológiai történetéről. Egyetlen nagyobb kitörésről - az 1680 májusa és 1681 novembere között lezajlott erupcióról - van csupán néhány jelentés. Ezek szerint a kitörés a dús növényzetet teljesen elpusztította, s a környező tengerfelületet nagy mennyiségű horzsakővel borította el - de tulajdonképpen ez minden, amit tudunk róla. Még arról sincs adat, hogy vajon hol volt a kitörés centruma. A legnagyobb esélye e tekintetben a Perboewetannak van, mert ennek lávaárait a XIX. századi kutatók rendkívül fiatalnak találták. Lehetséges, hogy 1681 és 1883 között lezajlott még néhány kisebb kitörés, ezekről azonban semmiféle feljegyzés nem szól. A Krakatau mellett elhaladt hajók leírásai arra mutatnak, hogy a vulkán mélyen aludt. A szigetek híresek voltak szépségükről, s a szorost keresztező gőzhajók utasai között kevesen akadtak olyanok, akiket meg lehetett volna győzni arról, hogy a bájos szigetek, amelyeket a hajókorlátnak támaszkodva, holdfényes éjszakákon megbámultak, egyszer majd a világ egyik legborzalmasabb katasztrófájának lesznek színhelyei.
Május 27-ére a hegy kissé lecsendesedett, úgyannyira, hogy egy bátor (vagy inkább őrült módon vakmerő) társaság Bataviában (Jakarta) gőzöst bérelt, s útnak indult, hogy megnézze, mi folyik a szigeten. Amint közeledtek, a zaj annyira erősödött, hogy egy bizonyos ponttól kezdve egyszerűen fülsiketítővé vált. Egyikük elbeszélése szerint oly erős volt, hogy hozzá képest egy puskalövés körülbelül úgy hatott volna, mint valami pezsgősdugó pukkanása egy bankett zsivajgása közepette. (Ilyen nyakatekert hasonlat is csak egy holland gyarmati tisztviselő agyában születhet meg!) Hajójukból látták, hogy a szigeten mindent, mint a hó, finom fehér por takart, és hogy a Krakatau északi részén, valamint Verlaten szigetén a fákról a sűrűn hulló horzsakő lecsupasztotta az ágakat, leveleket. Long Islandon és Polish Haten a növényzetet nem érte különösebb károsodás. A társaság partra kecmergett, és a bokáig érő hamuban elindult a sziget belseje felé. Megállapították, hogy az egész színjáték okozója a sziget északi végén levő Perboewetan kis kúpja, amely még mindig a közel folyamatos kitörés állapotában volt. Minden 5-10 percben újabb kisebb erupciók lökték 200 méter magasságba a horzsakövet, s egyszer-egyszer a meggyvörösen izzó láva is láthatóvá vált a kráterben. A 3000 méter magasba felszökő vastag gőzoszlop eközben egy percre sem szakadt meg. A Perboewetan krátere - első s egyben utolsó látogatói szerint - mintegy 1000 méter átmérőjű és 50 méter mély lehetett. A gőzoszlop nagy dübörgés közepette a kráter fenekén levő, ugyancsak körülbelül 50 méter mély lyukból szállt fel.
Ez után a figyelemre méltó látogatás után a tűzhányó még vagy két hétig működött, de a robbanásos tevékenység némiképp alábbhagyott, s úgy tűnt, hogy az egész csupán egy gyorsan elenyésző, kilencnapos csoda volt, amit nemsokára el is felejt mindenki. Június 19-én azonban a dolog megint kezdett komolyra fordulni. A gőz- és hamuoszlopot, amely korábban már lankadni kezdett, most egyre erőteljesebb robbanások lökték mind magasabbra és magasabbra. Június végére a szumátrai megfigyelők szerint a Perboewetan csúcsának tetejét a robbanások egyszerűen elvitték, s a sziget közepe tájáról újabb kitörési felhő emelkedett a magasba. Július folyamán már rendkívül erős robbanások és gyakori kisebb rengések rázták meg egész Jáva és Szumátra területét.
Ezek a súlyos események sem keltettek azonban riadalmat a nép között. Akkor már hetek óta szinte benne éltek a kitörésben, s csodálatos, hogy a megszokás - még egy olyan rendkívüli esetben is, mint egy vulkáni kitörés - milyen gyorsan közömbössé tudja tenni az embereket.
Augusztus 11-én a holland kormányzóság egy kutatómérnöke, bizonyos Ferzenaar kapitány, újra szemrevételezte a szigetet, de ő már, józanul és megfontoltan, a hajója fedélzetén maradt.
 |
| Jelentése szerint Krakatau szigetének egykor dús vegetációja teljesen elpusztult, már csak a legvastagabb fatörzsek egyike-másika állt ki a vastag hamutakaróból. Ő már három nagy gázoszlopról számol be, amelyek mindegyike külön-külön kürtőből lövellte magasba a vulkáni hamut és horzsakövet. Leírása szerint az egyik kürtő - az eredeti - a Perboewetan kráterének közepén, a másik kettő azonban a sziget középső részéhez közelebb helyezkedett el. A sziget északkeleti részéről Ferzenaar kapitány nem kevesebb mint kilenc további kisebb kitörési centrumról tett jelentést. Ezekből a kisebb „kráterekből" vagy kis gőzoszlopok szálltak fel, vagy - időről időre - kisebb robbanások kíséretében vulkáni por lövellt a levegőbe. A helyzet valószínűleg a sziget többi részén is hasonló volt, a szél azonban a sűrű por- és füstfüggönyt olyan irányba fújta, hogy Ferzenaar kapitánynak végül is nem sikerült a szigetet teljesen körülhajóznia. A Krakatau állapotára vonatkozó augusztus eleji megfigyelései azonban - annak ellenére, hogy csak a szél felőli oldalról, s csupán a hajó fedélzetéről végezte őket - mégis rendkívül hasznosak, mert ezek a 15 nappal később bekövetkező kulmináció előtti utolsó megbízható adatok. |
A vulkáni kitöréseket gyakorta hasonlítják Wagner látványos, színes, drámai operáihoz, így a „Walkürök lovaglásá"-t nagyon hatásosan alkalmazták egyes, különösen színes kitörésekről szóló filmek kísérőzenéjeként. Wagner operái sokak szerint arról híresek, hogy hosszúak, vontatottak, fordulataik azonban, ha ritkák is, de fenségesek. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van valami hasonlóság a Wagner-operák és a Krakatau kitörése között, hiszen a lenyűgöző indulás után három teljes hónapig eltartott, míg a kitörésben augusztus 26-27-én végül bekövetkezett a drámai fordulat.
Az alatt a két nap alatt a zűrzavar és pánik olyan nagyarányú volt, hogy hónapokkal később kezdett csak összeállni a kép: mi is történt voltaképpen.
A holland kormány 1883 októberében Ténykivizsgáló Tudományos Bizottságot nevezett ki, amelynek első előzetes jelentését 6 hónappal később hozták nyilvánosságra. A brit Királyi Társaság (Royal Society) is felállított egy bizottságot, amely a kitörés tudományos tanulmányozásáról szóló vaskos kötetet 1888-ban tette közzé. A kitörésre vonatkozó összes jelenlegi információnk forrása ez a két jelentés. A Royal Society különösképpen szívügyének tekintette, hogy a legapróbb mozzanatokról szóló adatokat is összegyűjtse, úgyannyira, hogy még a The Timesban is feladtak egy hirdetést, hogy aki bármit látott vagy hallott a kitöréssel kapcsolatban, az feltétlenül jelentkezzen.
E beszámolók összeállítása során az egyik legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a Szunda-szorost szegélyező part menti városok lakói közül kevesen élték túl a katasztrófát, s akik megmenekültek, azok is többnyire túlságosan izgatottak és zaklatottak voltak ahhoz, hogy tárgyilagos leírást adjanak az átélt eseményekről. A szemtanúk beszámolói közül a leghasználhatóbbak egyrészt a két nagyvárosban, Bataviában és Buitenzorgban élő európai gyarmati tisztviselőktől származtak (a városokban még tudományos észlelőberendezések is voltak - az egyik a bataviai városi gázműveknél), másrészt azoktól a tengerésztisztektől, akik a szorost a kitörés ideje alatt keresztező hajók fedélzetén tartózkodtak. Több ilyen hajó is volt a szoros különböző pontjain, mindössze három volt azonban olyan, amely kifejezetten az események sűrűjében találta magát. Ott volt először is a Hongkongba igyekvő Charles Bal nevű brit hajó, amely Watson kapitány vezényletével keleti irányban haladt át a szoroson, s augusztus 26-án a Krakatautól délre, mintegy 16 kilométerre volt. A második a Gouveneur-Generaal Loudon nevű helybéli, indonéziai hajócska volt, amely a javai Anyer és a szumátrai Telukbetung között ingázott. 26-án este a Krakatautól körülbelül 48 kilométerre északra keresztezte a szorost, az éjszakát Telukbetung kikötőjében horgonyon töltötte, majd reggel megpróbált újra eljutni Anyerbe, ebben azonban a heves kitörés megakadályozta. A harmadik egy másik angol hajó, a Sir Robert Sale volt. Ennek pozíciója 26-án a szoros keleti - keskenyebb - végénél, a Krakatautól körülbelül 64 kilométerre volt. 27-én megkísérelte a továbbjutást nyugat felé (a Krakatau felé), de próbálkozása tökéletes kudarcba fulladt. Ezeken kívül a Royal Society még további több mint 50 hajóról és bárkáról kapott adatokat. A hajónaplók rendkívül értékes információforrásnak bizonyultak, az ügyeletes tisztek ugyanis, jó tengerészszokás szerint, a megfigyelések időpontját is feljegyezték.
A holland vizsgálóbizottság vezető geológusa, R. D. Verbeek hónapokat töltött a tengeri és szárazföldi megfigyelők jelentéseinek alapos áttanulmányozásával, míg végre sikerült összerakosgatnia a két végzetes nap - augusztus 26., vasárnap és augusztus 27., hétfő hiteles történetének darabjait. A jelentések egybehangzóan megegyeznek abban, hogy a 26-át megelőző utolsó három nap alatt a Krakatau tevékenysége fokozatosan, de jól észlelhetően egyre intenzívebbé vált. 26-án délután 1 órakor körülbelül 10 perces időközökben ismétlődő, 150 kilométer távolságból is jól hallható robbanások követték egymást. 2 órakor egy angol hajóról, amely az események színhelyétől 120 kilométerre volt, fekete felhőt vettek észre. A felhő mintegy 25 kilométer magasra emelkedett a hegy fölé. Délután 3 órakor a robbanások már olyan hangosak voltak, hogy 240 kilométerre is elhallatszottak. 5 órakor pedig a zaj olyan elképesztő méreteket öltött, hogy egész Jáván hallani lehetett. A városokban, mint például Bataviában, amely a Krakatautól 160 kilométerre van, a rémítő dübörgés olyan volt, „mint valami közeli tüzérségi tűz zaja. . . az ablakok remegtek, a képek megmozdultak a falon, a csillárok és egyéb függő tárgyak hintázni kezdtek..." Az események változatlanul folytatódtak egész vasárnap este, sőt az éjszaka nagyobb részében is.
A Charles Bal, amely akkor a legközelebb volt a vulkánhoz, erről így ír:
,,. . . ágyúlövésekhez hasonló hangok másodpercenként, és valami recsegő zaj, valószínűleg a levegőben egymásnak ütköző törmelék zaja. . . a zűrzavar egyre fokozódott, míg délután 5 óra körül olyan intenzívvé vált, hogy a kapitány nem mert továbbmenni, és elrendelte a vitorlák bevonását. Öttől hatig, nagy darabokban, még meleg horzsakő hullott a hajóra."
A lényegesen távolabb levő Sir Robert Sale parancsnoka, Woolridge kapitány a hegy fölé tornyosuló kitörési felhő láttán ezeket írta:
„. . . hogy még szörnyűbb legyen az egész, a sűrű felhőtömeget tüzes villanások vonták be baljóslatú fénnyel. Kicsit később, úgy 7 óra körül, időről időre az egész jelenetet elektromos kisülések kezdték megvilágítani, majd egyszerre csak a hegy feletti felhők egyike hatalmas fenyőfa alakját öltötte, amelynek törzse és ágai a vulkáni működés képezte villámokból voltak.. ." (Érdekes itt az analógia a Vezúv i. sz. 79-es kitörési felhőjének Plinius-féle leírásával.)
Az este folyamán a Charles Bal helyzete annyira romlott, hogy az éjszakát kénytelen volt a szigettől délkeletre mintegy 20 kilométeren belül ide-oda kreuzolással tölteni, ugyanis a hamueső oly sűrű volt, hogy a látási viszonyok nem tették lehetővé Watson kapitánynak a biztonságosabb vizekre való menekülést. A természet iróniája folytán a manőverezéshez maga a tűzhányó szolgált természetfeletti és kissé valószínűtlen „világítótoronyként". Kellemetlenebb éjszakát elképzelni is alig lehetne: a hajóra szüntelenül hullott a forró hamueső, a levegőt forró, köhögtető, kénes gázok töltötték be, s hogy a helyzet még rosszabb legyen, az árboccsúcsok és a kötélzet körül különös, elektrosztatikus töltésekből eredő, rózsaszínű izzás vibrált, s vonta földöntúli fénybe a hajót. A Gouveneur-Generaal Londonon ez a jelenség (amelyet a tengerészek egyébként Szent Elmo tüzének neveznek) még erősebben jelentkezett, s a bennszülött legénység minden erejével azon volt, hogy kézzel oltsa ki a foszforeszkáló fényt, amelyről azt tartotta, ha engedik leszállni az árbocról, akkor lyukat éget a hajóba... bár tulajdonképp nem is attól féltek, hogy tüzet foghat a hajó, hanem inkább a gonosz szellemektől, akik a kis tüzeket gyújtották... A különös, foszforeszkáló fény oka az volt, hogy a hajó körül a levegő - részint a vulkáni kürtőből sebesen kifelé áramló gőz, részint a kirobbanó vulkáni törmelékdarabok milliárdjainak súrlódása folytán - elektrosztatikusán telítődött.
27-én hajnali 4 óra után úgy tűnt, hogy a kitörés kissé alábbhagy, pedig a legnagyobb szabású jelenet még hátravolt. Minden eddiginél erősebb robbanássorozat vezette be, olyan erős, amilyent ember se azelőtt, se azután nem tapasztalhatott. Verbeek, aki a jelentéseket rendkívül precízen kielemezte, azt írta, hogy a legnagyobb robbanások Krakatau-idő szerint augusztus 27-én reggel 5.30-kor, 6.44-kor és 10.52-kor következtek be, s ezek közül is a harmadik volt a legerősebb. A robbanások hangja nagy területen hallható volt: a Krakatautól 3224 kilométerre levő dél-ausztráliai Elsey Creekben még mindig elég erős volt ahhoz, hogy az alvók felriadjanak, s később a kőbányákban szokásos robbantásokhoz hasonlítsák. 3647 kilométer távolságban, az Indiai-óceánban levő Diego Garcia-sziget lakói a robbanásokat először bajba jutott hajó segélyt kérő puskalövéseinek vélték, s a partra rohantak, hogy a kedvezőbb helyekről esetleg észrevegyék, merre van. A legtávolabbi pont, ahol a hangot még észlelték, a 4811 kilométerre levő Rodriguez szigete volt, Mauritius közelében az Indiai-óceánban, ahol először ugyancsak azt gondolták, puskalövést hallanak. A Krakatau közelében a helyzet lényegesen komolyabb volt. Bataviában és Buitenzorgban a robbanás következtében betörtek az ablakok, s helyenként még a falak is megrepedeztek. A bataviai gáztartályok nyomásmérője, egy barográf, a robbanások által előidézett nyomáshullámok beérkezését pontosan feljegyezte, de a legnagyobb robbanás ereje akkora volt, hogy a gáztartály kimozdult helyéről, s a gáz megszökött. A kitörés legpusztítóbb hatásaként azonban kétségkívül a Szunda-szoros partjain végigsöprő cúnamikat (szökőárakat, helytelenül: dagályhullámokat) kell tartanunk. Tulajdonképpen nem is magának az erupciónak, hanem ezeknek a szökőáraknak tudható be, hogy a Krakataué volt az eddig legtöbb halálos áldozatot követelő kitörés. Bármilyen nagyok is voltak a robbanások, nagyon kevés azoknak a.száma, akik közvetlenül ezek miatt vesztették életüket. Ezzel szemben a part menti, alacsonyan fekvő területeken végigsöprő cúnamiknak, amelyek városokat, falvakat borítottak el, nem kevesebb, mint 36 ezer halálos áldozata volt. Anyer kikötője például a felette átcsapó hatalmas árhullámsorozat nyomán egyszerűen eltűnt, mert a város könnyű faépüle-teit elmosta az ár.
Az augusztus 27-i radikális változást jelző robbanássorozat újabb nagy tömegű friss anyaggal járult hozzá a hegy felett lebegő gigantikus kitörési felhőhöz - egyes becslések szerint ennek a felhőoszlopnak a magassága a 80 kilométert is elérte! A belőle hulló hamueső még csak rontott a területen tartózkodók sorsán. A Sir Robert Sale jelentése szerint a fedélzetre tök nagyságú bombák záporoztak, márpedig ez a hajó legalább 40 kilométerre volt a szigettől. A hamulepelnek idő kellett, míg elérte Bataviát. 27-én kora reggel az ég még tiszta volt, de 10.15-kor az egyre terjedő hamufelhőtől már opálossárgán kezdett ragyogni. Az első hamupelyhek 10.30-kor szállingóztak le az utcákra, 11 órakor már sűrű hamueső esett, n20-ra pedig a levegő már annyira tele volt hamuval és horzsakőporral, hogy a nap nem tudta áttörni a felhőt, délután i-ig teljes sötétség borult a városra. Maga a hamuhullás két órával később megszűnt. Batavia, mivel több mint 160 kilométerre esik a Krakatautól, elég olcsón megúszta a dolgot, egyes, a vulkánhoz közelebb eső helyeken azonban a teljes, szünet nélküli sötétség közel két napig tartott. Ilyen rettenetes körülmények között persze szinte lehetetlen volt megmondani, hogy voltaképp mi is történt a Krakataun, de valószínű, hogy ha kevésbé hevesen is, de a kitörés folytatódott. A Charles Bal és a Sir Robert Sale 27-én egész nap föl-alá kóválygott a sötétségben, s a hamu oly sűrűn hullott rájuk, hogy a legénység órákat töltött a lapátolással, a fedélzet, a kötélzet és a vitorlák tisztításával. A Gouveneur-Generaal Londonról azt jelentették, hogy az együtt hulló vulkáni por és víz egy ízben összekeveredve, sárként érkezett a fedélzetre, méghozzá olyan tömegben, hogy 10 perc alatt 15 centiméter vastag réteget borított a hajóra. Szerencsére ez az ütem hamarosan tűrhetővé csökkent. 27-én este 7-kor újabb, elég erős robbanásos tevékenység indult meg, amelynek intenzitása először rohamosan nőtt, majd 11 óra körül csökkenni kezdett. Ezek a kirobbanások már az egész kitörés végének hírnökei voltak, ugyanis 28-án délután 2 óra 30 perckor, száznapos folyamatos kitöréses tevékenység után, egy utolsó, erőtlen robbanással a Krakatau végre elnyugodott, s ismét csönd lett.
(Forrás: Peter Francis - Vulkánok. Gondolat, 1981)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése