Regina, az egyik kanadai nagyváros, Saskatchewan tartomány fővárosa majd 200 kilométerre van innen, Winnipeg, Manitoba állam székhelye meg dupla annyira. Az egész hosszú úton talán ha három tucat autóval találkoztunk.
A látvány szinte kísérteties, a temetőben sírkövek – csupa magyar név. Hány lehet? Száz, kétszáz, több? „Megrendítő volt nekem is először" – mondja a tiszteletes.
Frank John Elek máj. 16-17, 1937, áll az egyik kövön, John Elek máj. 16-17,1939, olvasható a másikon, majd egy harmadikon a felirat: Anna Elek, máj. 16-17,1940. „Nézze a születési dátumokat. Szinte felfoghatatlan."
A templom előtt illatozó, csodálatos orgonabokrok és méteres gaz. A bejáratnál kőbe vésve az építés éve: 1911. Emberek hada hordta akkoriban a földet, hogy magaslaton állhasson a gyönyörű festett fatemplom. Az idő csúnyán elbánt vele. Az egyik tornyon a dísz megdőlt, akárcsak a Szentkorona keresztje.
Az ajtó nyikorogva nyílik – és újabb valószerűtlen kép következik: a debreceni Nagytemplom belseje kicsiben, gyönyörűen faragott szószék, nemes vonalú padsorok. Csönd van – a falról mállik a vakolat, oldalt a toronyból pedig árván himbálódzik a vastag kötél. A harangot 1985-ben elvitték a szomszédos Kiplingbe. Vajon ezt jegyzik majd fel Békevár halálának dátumaként? A vasút elkerülte a kis települést, és megindult az elszivárgás: az orvos, a gyógyszertáros, a mesteremberek mind-mind Kiplingben telepedtek le, a többiek pedig házastul követték őket. (Az emeletes faházakat hatalmas vontatókra rakták és egy darabban vitték át.) Békevárból csak a templom és a temető maradt. A református templomot a kiplingi magyarok nem engedik át állami műemléknek, pénzük, erejük viszont nincs ahhoz, hogy rendbe hozzák.
A környéken traktorok dolgoznak, ha feltámad a szél, nyeljük a port.
– Látja, a távolban még azt hihetnék, hogy errefelé milyen egészséges! – mondja Oláh Lajos. – Hát nem így van. A sok műtrágyától a levegő szinte fertőzött. Hogy miért van itt mégis sok idős, 100 év körüli ember? Azért, mert aki kibírta, az hosszú életet él. Egyébként rengetegen szenvednek reumától.
A föld errefelé bőséggel terem. A termésátlag nem túl nagy, viszont a munka sem sok, s kevés a bizonytalansági tényező. Június 1. és 10. között vetnek és július végén már aratnak. Egy hektárról 25-30 bushelt takarítanak be (1 bushel: 36,35 liter), s ha véletlenül 25 alatt lenne a termés, akkor a biztosító fizet. Ritkán teszi...
A gazdagság ígérete vonzotta a régi telepeseket is Békevárra. A Magyarországról jött emberek földre vágytak – valójában azonban nem kanadai földre, hanem hazaira, ehhez kellett a pénz. Volt, akinek sikerült a szerzés és a még több reményében halogatta a visszatérést; volt, aki kudarcot vallott és szégyellt hazamenni. Sok esetben az első világháború utáni helyzet vetett véget a készülődésnek, a habozásnak: már nem volt hová vagy miért visszatérni.
Szabó János volt az első, aki 1900-ban megérkezett, ő volt a névadó is. Békevár, a béke vára. Vagy: itt téged a béke vár. Vajon melyik jelentésre gondolt? Talán mindkettőre?
Szabó harmadmagával jött, Bótrágyból, a Bereg megyei kis faluból. Világlátott, tapasztalt ember volt, megjárta már az Egyesült Államokat is. (Úgy mondják, nem a nincstelenség vitte el, családjával támadt nézeteltérése.) Pennsylvania szénbányáiban összegyűjtött némi pénzt, hazatért falujába, de nem tudott visszaszokni. Elvette feleségül egy Szakács Gábor nevű bótrágyi ember özvegyét, és újra útnak indult – ezúttal Kanadába. (A nevek egyébként lényegesek. Mind a temetőben, mind pedig a kiplingi utcasoron gyakran bukkan fel a Szabó és a Szakács név.)
Miért Kanadát választotta? Ebben az időben, a múlt század végén, kiterjedt toborzás folyt Európa-szerte, a kanadai kormány százhatvan hektár ingyen földet ígért a letelepedőknek. Egy ingyen birtok járt a telepesnek, egy
pedig a vasútnak, a Canadian Pacificnek és így tovább. Hajtott az idő, a cél, hogy benépesítsék a prérit, hogy az Atlanti- és a Csendes-óceán között mielőbb megépüljön a kontinensnyi országot keresztülszelő vasút. Sürgős volt a dolog – mert erős a félelem, hogy az amerikaiak ráteszik a kezüket a gyéren lakott középnyugatra.
Valóságos hálórendszert alakítottak ki az angolok: a kolóniát provinciákra osztották, s végül ott volt a legkisebb egység, a 160 hektáros birtok, a homestead. „Az angolok egy kicsit idealisták voltak – teszi hozzá Kovács Márton, a reginai egyetem történészprofesszora, a téma kiváló szakértője. – Úgy hitték, hogy még egyszer megvalósítható az, amiről az oxfordi és a cambridge-i egyetemen tanultak: a nagy római birodalom. Így például a colony, a province és a többi szó mind ezt az időszakot idézi fel. Itt a prérin latint és görögöt tanítottak az iskolákban."
Persze a kolóniához kellett a kolónus is. A kormány ügynökei beutazták az Egyesült Államokat, hogy tanulmányozzák, miként végzik ott a lakatlan országrészek benépesítését. „A britek lenézték a jenkiket – mondja Kovács professzor –, de ugyanakkor hajlandók voltak tanulni tőlük."
Az európai toborzóakciót Londonból irányították, a magyarországi felelős Esterházy Pál volt. Esterházy Esztergomban született 1831-ben, részt vett a szabadságharcban is. Szívesen vette, ha grófnak szólítják, valójában nem volt sem gróf, sem Esterházy. Felvett névről van ugyanis szó – bár Kovács Márton szerint a vállalkozó szellemű férfiúnak, pontosabban a mamájának lehetett némi köze a grófi családhoz.
Az ügynöknek megvoltak a maga alügynökei (nem kevesebb, mint 600), a lánc végén pedig ott állt az igazi toborzó, a falusi kocsmáros. Az volt a dolga, hogy elejtsen az italmérésben egy-két csábító megjegyzést. Az új jelentkezők után a kanadai kormány 5 dollárt fizetett – hogy a bótrágyi italmérésbe ebből mennyi érkezett meg, nem tudjuk.
Amit tudunk: előbb a férfiak, azután egész családok kerekedtek fel, mentek Beregből, Szabolcsból, azután a Kunságból és Szlovákiából is. Tízezrek vágtak neki az ismeretlennek, a remény útjának.
Az 1986-os vancouveri világkiállítás magyar napján mondotta az EXPO kanadai kormánybiztosa:
- Az elmúlt száz év során Kanada sok magyart fogadott, és a telepesek ragyogó, erős szálat szőttek bele a nemzet szövetébe. Olyan sok magyar telepes jött Kanada termékeny síkságaira, hogy egy időben Saskatchewant „kis Magyarországnak" nevezték.
Békevár mellett egy sor más magyar település is létrejött: Esterházy, Kaposvár, Sokhalom, Otthon, Magyar. Ma azonban már csak egy kis patak őrzi a régi nevét: Kaposvár.
A pionírok nagy elhatározását könnyítette, hogy a hajójegy akkoriban meglehetősen olcsó volt, egy embertől 15 forintot kértek (ez egy tehén árának felelt meg), és könnyen adtak hitelt is. A körülmények viszont embertelenek voltak. A hajókon összezsúfolódva, szennyben, piszokban éltek, patkányok között. Mindenki tetvesen érkezett meg a kanadai kikötőbe. Itt az orvosi vizsgálat, a tisztálkodás után vonatra szálltak. Ez már viszonylag kulturált utazást jelentett, hiszen a kanadai vonatok ebben az időben sokkal korszerűbbek voltak, mint az európaiak. A három-négy napos zötykölődés végállomása azután a préri volt; Saskatchewan tartomány, ott várt a telepesekre az ingyenföld.
A körülmények távolról sem voltak olyan idilliek, ahogy azt a csábító hangú toborzó plakátok ígérték. A földet valóban megkapta mindenki, de kegyetlenül sokat kellett dolgozni ahhoz, hogy meg is éljenek rajta. Szerszámot kellett szerezni: takarmányt, gépeket, és időnként meg kellett küzdeni az indiánok támadásaival is.
Szabó János, az első békevári telepes sikeres embernek bizonyult, iszonyú kemény munkával jól boldogult. De ez akár újabb kérdés lehet: mit értünk boldogulás alatt? Oláh Lajos Juhász Károly történetét idézi fel. Juhász a Lónyay-grófok birtokán volt cseléd, Kanadában is cselédként kezdte, s végül 1200 holdas birtoka lett. És mégis mire maradt büszke élete végéig? „Tudja Oláh testvérem – mondogatta –, én már tizenhét évesen egészrészes béres voltam!"
Többen már az elején hibát követtek el, egyszerűen elvétették a „címet". Hiába jelölte számozott vaskaró a birtokhatárt – ezt gyakran kilopták, hiszen a vas kincsnek számított. A pionír Szabó János is idegen birtokra tévedt, szép summájába került a csere, az, hogy végül is az általa művelt földön maradhasson. Ez jó föld volt. Voltak azért rossz földek is. Néhány telepes például nagyon örült, amikor meglátta a birtokot a sok fával. Ők később nehezebben éltek, s azok sem jártak jól, akiknek a tó, vagy a folyó
mellett jutott terület. Az egyik helyen a sok gyökér, a másikon a rengeteg kő nehezítette a munkát.
Békevár fénykorában – Szakács Vilmos szerint – 400 magyar család élt itt. A 87 esztendős Vilmos bácsihoz Kovács Márton vitt el, egy kiplingi idősotthonba. Útközben úgy készített fel a találkozásra, mint amikor a nagypapa az unoka számára tartogat valami nagy meglepetést, ajándékot. A hasonlat talán nem is jár messze a valóságtól, hiszen a kiplingi idős magyarok a professzor féltett kincsei.
Kovács Mártont 1945-ben a történelem vihara sodorta el Ausztráliába. A Pázmány Péter Tudományegyetem híres történelemtanára, Mályusz Elemér „fertőzte meg" az etnokulturális kutatásokkal. A doktori disszertációt azonban a katonaság, majd a hadifogság követte, s utána támadt fel benne a vágy: világot látni. A határtalannak tűnő világ hamarosan beszűkült. Kovács Márton istenhátamögötti ausztráliai iskolákban oktatta angolra a bevándorlókat, majd gimnáziumokban tanított történelmet, földrajzot és latint. 1968-ban – ekkor már a melbourne-i tanárképző intézetben dolgozott – véletlenül akadt a kezébe egy újság, s benne a hirdetés: Kanadába, a reginai egyetemre keresnek tanárt. A feltételeket mintha rászabták volna. Írt, választ kapott, ment. Otthagyta Platón bölcseletének kutatását („sajnos erre Kanadában nincs piac") s egy nap csodálkozva hallotta, hogy a környéken régi magyar települések vannak. Elment Esterházyra, hamarosan készített egy tanulmányt, és a sikeren felbuzdulva folytatta a kutatást, az adatfelvételt, reginai otthonában számtalan cédulaköteg és jegyzet várja a feldolgozást.
„A téma szinte kimeríthetetlen – mondja. – A következő könyvem Nagy-Békevár története lesz. Azt elemzi, miként szűntek meg az önálló, befelé néző etnokulturális egységek, s hogyan lettek kanadaivá. Egészen hihetetlen, mi minden történt itt..."
Szakács Vilmos az egyik legfontosabb békevári „informátor".
Vilmos bácsi a székből már nem nagyon tud felkelni, de az agy felhőfoszlányai mögül átsüt a múlt mindent megszépítő napja. Az öreg valósággal kivirul, amikor a „régi boldog időkről" mesél.
– Magyarországról én annyit tudtam, amennyit édesapámék meséltek. Otthon édesapám kubikolt, meg a gátépítésnél dolgozott. Édesapám és édesanyám 1898-ban jött el Magyarországról, így én is elmondhatom, hogy utaztam már a tengeren. (Természetesen a mama hasában – Vilmos bácsi 1899-ben született.) Voltak itt jó (jóu) napok is, meg rossz napok. Az öregek nagyon tisztelték az ősöket: Petőfit és Rákóczit, de a legjobban Kossuthot. Az első iskolát is róla nevezték el. Március 15-én mindig nagy ünnepség volt Békeváron, előadtunk színdarabokat is. Az első papunk, Kovácsi Kálmán, 1901-ben jött ide, és 10 évig maradt. Ő nagy kuruc volt.
A Kanadába vándorolt magyarok – meséli később Kovács Márton – mindig is a Liberális Pártra szavaztak. Fogalmuk sem volt, hogy mi a programjuk, nekik annyi is elég volt, hogy itt ők a liberálisak.
Megemlítem Vilmos bácsinak, hogy nem sokkal korábban a békevári templomban jártunk. Az öreg szélesen mosolyog.
– Régen minden vasárnap ott találkoztunk, reformátusok és katolikusok is eljöttek oda. Külön voltak az emberek (véletlenül sem „férfiakat" mond), külön az asszonyok, az eladó lányok és külön mi, gyerekek. A karzaton álltunk, és csináltuk a csínyeket. Hogy milyeneket? Hát amilyeneket szokás. Fiatalság – bolondság. Minden esztendőben június 20-án megünnepeltük Békevár megalapításának évfordulóját. Magyar vacsorát főztünk, töltött káposztát, csirkepaprikást meg roastbeefet is, a Balogh Jóska zenekara játszott, mi meg táncoltuk a csárdást. Volt ám ott egy erdőség is – teszi hozzá huncutul.
– Vilmos bácsi, jártak-e Magyarországon?
– Igen, 1970-ben. Három hétig. Az Alföld gyönyörű, a kilenclyukú híd meg valami csoda.
– Mi tetszett a legjobban?
– Minden, az ország, az élet. A szokásokat viszont utáltam. Képzelje, egy csomó helyen, ahová mentem, igazolványt kértek tőlem. Hát mire jó ez?
Emma néni, a feleség, ha nehezen is, bekapcsolódik a társalgásba. A kis pohárka bortól kipirul az arca, és hosszas unszolásra szívesen szavalja a 48-as verseket, amiket még Kovácsi tiszteletes tanított az iskolásoknak. A nagy izgalomtól azután megszomjazik és nővérét kéri, hozzon vizet. „Legyen szíves..." Így, magázva szól hozzá.
Szakácséktól egy másik „régi" magyarhoz igyekszünk. Útközben megállunk a benzinkútnál tankolni. Kovács Márton nagy jó napottal köszön, a préri benzinkutasa pedig jó napottal felel, majd angolul kérdi meg, mennyit töltsön. Pár lépésnyire tőlünk nagy építkezés.
– Mi épül itt? – kérdem magyarul.
– Egy új hotel a régi helyett – feleli ugyancsak magyarul a középkorú férfi.
– Mi lett a régivel?
– Tűz volt egy éve, leégett. (Ezt így mondja: Tűz vót.) Hamarosan kiderül, hogy a Szakács-benzinkútnál jártunk. A férfi neve Szakács, és nemcsak az apját, de az anyját is Szakácsnak hívták, unokatestvérek. Ő a harmadik generációt képviseli, az apjával angolul beszél, a nagyanyjával magyarul, természetesen ékes tájszólással.
„Mióta magyar nyelvű mise is van, valahogy visszamagyarosodnak az emberek – mondja egy későbbi beszélgetés során Oláh Lajos. – A harmincas és a negyvenes években a baptista lelkészek a beolvadást hirdették, azt sürgették. Persze a második világháború idején nem is volt túlzottan divatos dolog a magyarságot hirdetni..."
Az Egyesült Államokban élő híres tiszteletes, Billy Gra-ham munkatársa, Haraszti Sándor orvos volt az, aki felismerte; arra van szükség, hogy Magyarországról hívjanak ide papot. Oláh 1978-tól 1985-ig szolgálta a kiplingi gyülekezetet, majd hazament Debrecenbe – és 1986-ban, immár nyugdíjasként, visszatért.
Nem volt maradása Debrecenben. Folyamatosan érkeztek Kiplingből a kérdések: mikor jön már újra? Volt olyan petíció, amelyet 72 nem baptista is aláírt. „Misszionáriusi munkát végzek itt – vallja Oláh Lajos. – A szocialista Magyarországról a tőkés Kanadába érkezett misszionárius vagyok, és ez nagy dolog." A kanadai baptista szövetség is ekként ismeri el tevékenységét, a missziós munkát végzők számára létesített alapból támogatja. Ez valószínűleg nem volna elég, de a kis gyülekezet áldozatkészsége figyelemre méltó. Kiplingben 1200 emberéi. Tizenhárom (!) felekezethez tartoznak. A baptista egyházközösségnek 55 tagja van. Ez az 55 ember azonban két papot is igényel, Oláh mellett egy angol lelkésznő dolgozik. Van olyan hívő, aki havonta 500 dollárt ad az egyháznak. Jár is szorgalmasan mindkét lelkész miséjére.
Persze nem mindig volt ilyen „idilli" a helyzet: hosszú időbe tellett, míg Oláhot jó szívvel befogadták. Kezdetben például az angol lelkésznek 1300 dollár volt a fizetése - az övé csak 300. Négy év után lett egyenlő a bér.
A csöndes meditálást Oláh rekeszti be: „Az elangolosodott magyarok gondolkodása megváltozott. A magyar misékre más felekezetekből is eljönnek. Magyarul akarják hallani az Igét."
Sétálgatunk a kiplingi utcán, nézegetjük a tágas faházakat, a gondosan ápolt előkerteket. A préri városának házain díszes névtáblák: BALOG, SZILÁGYI, KOVÁCS, KÁDAS.
A Tóth-portára betérünk.
Tóth Juliska néni 1928-ban épült emeletes házát a békevári templom mellől egy darabban hozták át Kiplingbe. Juliska néni 85 esztendős, s ha az ember sokáig beszél vele, életkedve megnő. Az idős hölgy (idős? „Én fiam, elhatároztam, hogy addig nem halok meg, amíg nem látom a kétezeregyedik esztendőt...") hihetetlenül tevékeny. Délután toppanunk be hozzá, előzetes bejelentés nélkül, váratlanul. Aznap délelőtt már felásta kis kertjét, kitakarította a házát, 20 kilós leandercserepeket rakott át, és varrogatott is. Csodálkozom, az idős asszony erre büszkén említi: a téli hólapátolásnál – és hó errefelé bőséggel van – még ma is lehagyja a fiatal szomszédot.
Tóth Juliska négy hónapos volt, amikor a család Kanadába jött.
– Nagyapám mindig azt mondogatta – idézi fel –, hogy Európában nem jó, ott mindig jönnek a katonák, mindig csak háború van.
Juliska néni életében egyszer járt Magyarországon, 1965-ben. Vajon nem volt fura érzés olyan helyen lenni, ahol mindenki magyarul beszél?
– Miért lett volna? – csodálkozik –, itt is mindenki magyarul beszél.
És azután elmeséli, hogy a rövid vizit alatt Pesten halt meg a férje agyvérzésben:
– Az uram 12 éves volt, amikor a szülei Kanadába jöttek... A szállodában az ágy szélén ültünk és arra kért, írjam le neki annak a nótának a szövegét, amit még gyermekkorában hallott. Dúdolni kezdte a dallamot, én meg írtam, aztán egyszerre csak lefordult az ágyról. Vége lett a dalnak.
Három gyermeke van:
– A fiam igazi magyar ember, a két lány is beszél magyarul, de az unokák már nem.
Á nappali faláról méltóságteljes, szakállas öregúr képe néz le ránk. „A dédapám. A képet a múzeumra hagyom, ha meghalok, az övéké lesz." De hát a múzeum valószínűleg vár még egy darabig. A családban mindenki matuzsálemi kort ért meg.
Juliska néni személyesen ismerte még a pionír Szabó Jánost is, ám nincs róla túl nagy véleménnyel.
– Mindig cukrot osztott a saját gyerekeinek, a többieknek viszont nem adott. Amikor meghalt, a házukban volt kiterítve. Elmentem én is megnézni, és bizony arra gondoltam: látod vén kutya, nekem nem adtál candyt...
Vajon miért nem adott – kérdezhetnénk, de a választ csak találgathatjuk. Juliska néni ősei szabolcsiak, Szabó pedig bótrágyi volt – könnyen lehet, hogy ez volt az ellentét oka. Különös, de a kiplingi magyarok még ma is nyilvántartják a származást, azt, hogy kinek honnan jött a családja.
„A magyarországi falvakban alvég és felvég volt – magyarázza Oláh tiszteletes –, itt meg keleti rész és nyugati rész van. Az egyik helyen a bótrágyiakat, a másikon a kunságiakat találjuk." Régen olykor valósággal hadiállapot volt a beregiek, a szabolcsiak és a kunságiak között, keresztbe házasodni nem nagyon illett. Azután szelídültek a viszonyok. Valamelyest. Szakács Vilmos bácsiról mesélte el Kovács professzor, hogy 19 évig nem látogatta meg a fiát, mert az angol lányt vett el feleségül. Végül Oláh tiszteletes nyakon fogta a makacs férfiút, nem eresztette, elvitte, hogy lássa a kamaszforma unokákat. Azóta szent is a béke. De ha Kiplingben egy lány, mondjuk, francia fiút hoz a házhoz, tréfásan-gúnyosan még ma is megszólják: „Na, ez is eszi majd a jó töltött káposztát."
De vajon meddig főznek még töltött káposztát a kanadai Saskatchewan kisvárosában? Hiszen Békevár jobbára már csak az emlékezetben él, és a magyar beszéd is érzelmi kérdéssé vált. Aki boldogulni akar, annak természetesen angolul kell beszélnie, a magyarnak a prérin nincs nagy haszna. Egyvalami: a büszkeség mégis sokat számít.
„Én büszke magyar vagyok és büszke kanadai" – húzta ki magát Tóth Juliska néni, amikor arról kérdeztem, hogy minek vallja magát. És aki egyszer büszke a származására, az igyekszik ápolni is. A szókincs egyébként általában egy meghatározott területre elegendő: az otthoni életre. Amint valami „bonyolultabb" dologra terelődik a szó, a kiplingi magyar észrevétlenül angolra vált. S még egy érdekes, sokszor hallott vélemény: a nyelvtudás gyarapításában a magyarországi utazás sem sokat segít. A kanadai magyarokkal ugyanis szivesebben beszélnek angolul; az itthoniak is örülnek egy kis nyelvgyakorlásnak.
Utazás... A többség sűrűn látogat vissza Magyarországra, és dicsekszik is ezzel. Boldogok, hogy ha rokonra bukkannak, ha rég elfeledett vagy soha nem ismert hozzátartozót fedeznek fel. Miért? „Mert úgy érzik, hogy nemcsak egyszerűen lógnak a nagyvilágban, nekik is vannak gyökereik, nekik is van szilárd, ősi talajuk" – mondja Oláh tiszteletes.
Van viszont más erős kötelék is. A kiplingi főutca egyik friss nevezetessége Kis Miklós háza, pontosabban az egyik melléképület. A kanadai születésű atyafi ugyanis jókora füstölőt épített – mert, úgymond, hazai ízekre vágyik.
Forrás: 22 távoli történet. Magyarok a nagyvilágban. Szerkesztette Halász György. Budapest, 1988.
.gif)
