BABITS MIHÁLY: Fogaras

Három évig éltem Fogarason.

Fogaras a régi Magyarország délkeleti csücskében feküdt, a természetes határt alkotó havasok alatt. Még a boldog, történelemelőtti időben volt ez, a magyar földet egyetlen testként tartottuk számon, szinte mintha egy élőlény volna. Aki akkoriban már ujságot olvasott, jól emlékszik az időjárásjelentésekből, hogy az ország leghidegebb pontja Botfalu volt, nyomban utána Fogaras következett.

Fogaras messze volt. Mondhatnám, távol sarkvidékén e magyar glóbusznak. Mikor először odautaztam, meg kellett állapítanom, hogy Velencébe hamarabb elértem volna. Brassóig vagy Szebenig kellett menni, onnan aztán kínos vicinális vitt még, hosszú órákon át. Én nem is igen utaztam egyfolytában, megszálltam Kolozsvárott vagy Szebenben. Volt úgy, hogy megnéztem útközben Tordát is. Ettem elég tordai pogácsát. Jártam föl és alá, a vasúti góchelyek perronán, Tövisen vagy Aranyos-Gyéresen. A hegyek mind morcabban néztek le rám és elém sorakoztak. Mire Fogarasig értem, egy szikrázó fal állott előttem, kemény óriások sora, mely minden utat elzárni látszott.

Itt voltam a világ végén. Túlnan már a Balkán kezdődött, az idegenség. Sőt ez is már egy kicsit Balkán volt. Már Balkán, de egyúttal még Erdély, tündérkert. A Jókai, a Jósika, a Kemény Zsigmond, a Cserei Mihály Erdélye. Létezik-e vajjon valami külön «transzilván» jelleg a tájakban, van-e igazán egységes hangulata ennek a szerencsétlen tartománynak? Nemrég olvastam egy cikket az Erdélyi Helikon-ban, melynek írója tagadja ezt. Talán, mint erdélyi ember, nem érzi már az erdélyiséget, mint ahogy nem érezzük a levegő ízét, amelyet beszívunk. Én, aki messziről jöttem Erdélybe, halálomig őrzöm magamban az erdélyi táj félreismerhetetlen és semmihez sem hasonlítható hangulatát, mely úgy különbözik az én Dunántúlomtól, mint a barna a kéktől.

Csakhogy ennek az egyetlen erdélyiségnek két sarka van, polaritása, mint a mágneseknek. Fogaras a túlsó sarkon volt, a balkáni sarkon. Nekem most utólag úgy tetszik, hogy már mikor először átmentem a piacterén, éreztem a Balkánt magam körül, mint barbár áradást. Éreztem, hogy növekszik az ár; iskola és hivatal csak reménytelen s elfúló védmüvek itt. Én úgy jöttem, mint a civilizátor; mint ifjú római valami távol provinciába. Sanda, fekete bivalyokat láttam, és idegennyelvű, sunyi népet. A tündérkertből már csak a vár volt meg, a régi magyar vár, az Apaffiak vára. Öreg maradék - ahogy bekönyökölt az árba patriarkális könyökeivel, a saroktornyokkal.

Nem valami magas fellegvár ez, lenn csücsül a földön, kövéren s kedélyesen, a város közepén, mely mindenestül lapályon terül el, az óriások lábainál. Szinte furcsa jelenidőben írnom e sorokat: nekem úgy tetszik, hogy mindez már csak volt. A vár azóta talán már egészen elsüllyedt, nekem már akkor úgy tűnt fel, mintha süllyedt volna, négyszögű sáncárkai mögött, akár valami boros úr, aki végkép elázva s elterpeszkedve, elernyedten a lakoma után, lassan-lassan az asztal alá kerül. (Mintha magát Apaffi Mihályt látnám, a kövér fejedelmet, aki ebben a várban ült, ivott, dorbézolt végtelen éjeken át, veszekedett a feleségével s a részegség kábulatában halálos ítéleteket írt alá.)

Fogaras régi neve Fagaras. Románul, gondolom, még ma is így hívják. Egyidőben azonban ezért a fagarasért fejedelmek versengtek s Fogaras maga is egy kis fejedelemségként szerepelt, liber baronatus, ahogy a régi írások mondják. A csöpp, termékeny síkság a zord havasok gyűrűjében valóságos klenódium volt, bármely koronába beillő. Gyilkoltak, csaltak, ármánykodtak érte. Itt fogta el a török Mayláth István vajdát, álnok csellel, mágnásruhába öltöztetett móc parasztokat hagyva érte túszul. Itt rázta Béldi Pál a tömlöcrácsot, reggeltől estig zsoltárt üvöltve. Itt praktikázott az öreg Teleki, aki «bűzbe keverte» Erdélyt.

Csakhogy az idők megváltoztak, a Királyhágón vasút gurult át, nem értek a gazdaságtudományhoz, de sejtem, hogy a közlekedés könnyűsége lecsökkentette Fogaras értékét. Nem egyetlen táplálója már az egész környéknek, nem menedékhely és nem klenódium. Mikor én megismertem, már csak egy istenhátamögötti kis megyecentrum volt, nem nagyobb, mint egy jó rendes alföldi falu; szép tája elbűvölt egy pillanatra, de hamarosan úgy éreztem magam, mint Ovidius a Fekete tenger partján. A Fekete tenger nem is volt innen nagyon messze.

A magyar családok, akik Fogarason éltek, szegény hivatalnokfamiliák voltak; többnyire magyarországi jövevények. Hova tünt a régi erdélyi faj, csak a történelem a megmondhatója. Azok, akik most itt laktak, nem érezték egészen otthon magukat, visszavágytak régi hazájukba, lehetőleg valami nagyobb helyre, Pestig még az álmuk sem ért. Fogarast csak állomásnak tekintették s fogyatékossági komplexumuk volt, amiért egyáltalán idekerültek. Kik vannak itt? «Másodklasszis és fegyencek!» Fegyenceken azokat értették, akiket büntetésből helyeztek el a világ végére. Mindenki méltatlannak ítélte magát ehhez a környezethez. Szóval csupa Ovidiusok ültek a végvárban.

Mit csináltak? Hogyan verték el az időt és a pénzt? Fogarason még a kevés pénz is sok volt s az idő végtelen volt. Ittak és kártyáztak. Néha vadászni is mentek, de inkább csak a város melletti rétekre, kisvadra, akárcsak otthon Szekszárdon vagy Tamásiban vadásznának, egy-egy nyúllal vagy fogollyal beérték. Pedig köröskörül a hegyekben medvék és vaddisznók tanyáztak. De oda nem igen jutottak el, még ártatlan kirándulásra sem. A kirándulást átengedték a szászoknak. A szászok kötelességtudó emberek: ha már itt éltek, lelkiismeretesen kiélvezték a természet szépségét, turistaegyletet alakítottak s kirándulásokat szerveztek. Magam is csak úgy láthattam meg kissé közelebbről a Negoj rengetegeit s a Királykő szikláit, - melyek vadabbak s hitelesebbek Tátránál s Mont Blancnál - hogy egy-egy ilyen szász expedícióhoz csatlakoztam. (Ami kissé különcség-számba ment.)

A szászok dalárdát is létesítettek s olykor hangversenyt is adtak, a magyar műkedvelő-zenekar közreműködésével, unter Mitwirkung des Zenekars. Ez a zenekar alkalmilag állt össze, pár sorsátrühellő fiatalemberből, kik elvágyódásukat próbálták a muzsikával levezetni. Egyébként a zenét inkább csak a nótázások képviselték, sűrű küküllei mellett. A fiatalok táncoltak és sportoltak; a sportot nyáron a futball jelentette, télen a korcsolya, a várárokban. Korcsolyázóknak Fogaras eszményi hely; volt tél, hogy novembertől márciusig mindennap lehetett korcsolyázni. A sílécet viszont, csodálatoskép, jóformán csak hírből ismerték. Sportjukkal is bennmaradtak a városban.

Én is korcsolyáztam, nem művészettel, de gyönyörűséggel; ez volt az egyetlen társas gyönyörüség. Otthon a könyvekbe temetkeztem, s mint valóságos időmilliomos, megtanultam görögül. Korán alkonyodott; az asztalomon kitárt Homéroszra lila árnyat vetett a Balkán havasainak visszfénye. Ha meguntam magam, átmentem a cukrászdába s bivalytejes kávét uzsonnáztam, melynek színén nagy zsírgyöngyök úsztak. Néha oly hideg volt, hogy már a korcsolya se csábított. Egyszer defektet kapott a városi villanytelep dinamója s egy hónapig tartott, míg a gépet Pestről pótolhatták. Ebben a hónapban gyertya mellett ültünk. A küküllei még sűrűbben ürült, a vaskályha vérvörösre izzott, a gyertyák lobogtak és füstöltek. Künn tombolt a nemere. A kaszinó kártyaszobájában vén s dúsgazdag örmény kereskedők vitáztak filléreken. Úgy éreztem magam, mintha a Fekete tengernek nem is a partján, hanem a fenekén ülnék, egy rosszlevegőjű búvárharangban.

De tavasszal egyszerre kinyílt minden s a levegő csodálatosan édes és szabad lett. Érett a málna, a havasok egész közelre jöttek, a gyerekek kalapjukban gyüjtötték a cserebogarat. Az uccán hosszúszakállú pópák jártak, lila cingulussal, és sápadt parasztok, kilógó, piszkos inggel. Nagy, magános sétákat tettem Bethlenbe, Galacba, a környékbeli román falvak barbárul kékre festett házai közé s még azokon is túl, az oláhcigányok füstös-kormos sátorvárosán át. Csupa puskini exotikum; s a látvány mégsem valami fölhangoló sehol. Az ember, mint rendesen, elrontotta a tájat. Micsoda nyomorba és szennybe került ez a regényesség! A házakon nem volt kémény. Ajtó-ablak résén s a tető szalmáján tódult ki a füst, ahol utat talált - vagy inkább a hőmérsékkülönbözet párája, mert tüzelni csak a cigány tüzelt. Kívül még hamis volt a levegő, a friss tavasz csípett, mint az ujbor. De benn fulladt meleg büdösödött, az apró zsaluk mögött, melyeket egész télen nem nyitottak ki s melyek oly szemsértő zöld színnel rajzolódtak a sötétkék falba.

Fogarasi képeslapok a huszadik század elejéről

Engem izgatott, hogyan élnek e barbár zsaluk mögött, e füstölgő házkupacokban. Sokszor beszélgettem tanítványaimmal, a fogarasi gimnázium vézna növendékeivel, akik ezekben a házakban születtek, vagy még messzebb, még eldugottabb falvakban, mert végérhetetlen területen Fogaras volt az egyetlen város, egyetlen iskola. Meglátogattam szállásaikat, ahol hármával-négyével aludtak egy vackon s egész hétig éltek az ablakközben dugdosott hideg puliszkán, amit apjuk a hetivásárkor behozott számukra; soha húsféle, soha meleg étel! Mikor először megjelentek a városban, még az üngök is kilógott s alig értettek valamit magyarul. Volt tanár, aki erővel gyürette be nadrágjukba az üngöt. Így gyűrték be a román szókat is; hamar és készségesen megtanultak magyarul. Jámbor fiúk voltak, csodálatosan friss memóriával. A felsőbb osztályokban többnyire belőlük került az eminens s nem a magyar tisztviselőcsemetékből, akik elbizakodtak úrvoltuk s anyanyelvük előnyeivel s inkább a labdával törődtek.

Szerettem ezeket a fiúkat, noha volt bennük valami idegenszerű; szerettem különös csinosságukat, alattomos, szinte állati kedvességüket s az elhasználatlan népi energiát, amit bennük éreztem. Volt bennük valami idegenszerű s mégis volt bennük valami mélyen ismerős is. Mozdulataikban, szemük csillogásában ugyanaz az ősi varázs babonázott, ami a székely balladákban, az erdélyi ételek ízében, tájszavakban, folyók és falvak nevében s az öreg székely iskolaszolga által használt félmultakban, melyeket oly különös szenzáció volt eleven ajkakról hallani. Mint a népművészet s népzene gyüjtői, én is megilletődve pillantottam e gyermekszemeken át olyan mélységbe, ahol a kultura még nem választja el egymástól a népeket, inkább összeköti; közös dalokkal, közös mesékkel, közös emlékekkel; s hol székely és román szomszédul és testvériesen őriznek valamit, havasaik félhomályában, amit mi már régen elvesztettünk.

Szóval szerettem a tanítványaimat s örültem, hogy segíthetem őket művelődni s kiemelkedni egészségtelen, puliszkás életükből, melyben ha megmaradnak, elbutulnak s harmincéves korukra elasznak, akár nővéreik, a bársonyszemű, hímzettpártájú, körülkötényes fáták, akiknek festői viseletét s nosztalgikus szépségét annyiszor bámultam. Mégis nem egyszer eltünődtem, szétnézve a fürtös, fiatal fejeken. Mi hozza e gyermekeket ide? S mi lesz belőlük, ha elhagyják az iskolát? Magyarokat nevelek vagy ellenséget? Kultúrát osztok-e vagy fegyvert? Én a magyarságban kultúrát láttam; de lehetetlen nem volt éreznem, hogy más nézőpontok is vannak. Az idő végzetes volt, valami készülődött, amit mi még nem sejtettünk.

Ismertem a helybeli román intelligenciát, pópát, ügyvédet, ujságírót. Az öregapja még medve volt, mondták, az apja csobán, azaz hegyipásztor, ő maga már ügyvéd... Ismertem őket, bár nem közelebbről és bizalmasan, mert ők távol tartották magukat s nem akartak bennünk jóbarátot látni. Egyszer még egy afférem is volt velük. Egy versemet félreértették, egy ártatlan verset: a vásár szennyes, balkáni sokaságát festettem le, melynek alacsony alkuiban «római szó kopik». A havasok szűrös, halinás csődülete, mely ma is Cicero nyelvén ad-vesz és pörlekedik: micsoda élmény a fiatal humanistának! «Római szó kopik a szennyes ajkon!»

Fogarason azonban ebben nemzeti sértést és támadást láttak. Még tanácsot is tartottak, hogyan vehetnének elégtételt. Engem tekintettek ellenségüknek s véres magyar sovinisztának, holott nem volt nálam naivabbul Európa-hívő s nagyobb megvetője minden sovinizmusnak és vadmagyarságnak. Amint most erre visszagondolok, az az érzésem, hogy talán minden ilyen nemzeti gyanú és sértettség és gyűlölet efféle kis ostoba félreértésekből eredhet. Mi menti meg ettől egyszer a világot? Talán mi, humanisták, akiknek mesterségünk az értés és megértés? (Ha egyszer igazán összefognánk és csakazértis és csökönyösen és tüntetőleg megértenők egymást!) Vagy azok odalenn a félhomályban, akik még őrzik, amit mi elvesztettünk, a közös dalokat, közös meséket, közös emberséget? Vagy mindez csak ingyen álom, szárnyas ábránd s ha valóra próbáljuk váltani, meg fog botlani az első lépésnél, mint az albatroszmadár, ha a földön járni kényszerítik?

Bizonyos, hogy Fogaras elsüllyedt számomra, átgurult valami járhatatlan szakadékon, közelebb csúszott a Fekete tengerhez, belemerült az árba s erős a gyanúm, hogy az a Fogaras, melyet én ismertem, már nem is létezik. Egyszer mégis szeretném, ha visszamehetnék a régvolt helyére, fölhágnék a galaci dombra s szembenéznék a havasokkal. Azok, gondolom, most is a régiek. Velük még el tudnék beszélgetni a régi dolgokról, ők még emlékeznek emlékeimre s mindenkihez a maga nyelvén szólnak.

1937 karácsony

Forrás: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, Nyugat Kiadó és Irodalmi R.T. kiadása. MEK

LIV BALSTAD: Egy asszony a Spitzbergákon (3)

A legbiztosabb közlekedési eszköz: a kutyaszán

Tovább haladtunk észak felé, de az Is-fjord üres volt, sehol egy hajó. De hát mit csinál tulajdonképpen az a híres kormányzó? Elnézi, hogy a menyasszonyát csak úgy ide-oda cipeljék itt a Spitzbergákon? Dühös voltam és szégyelltem magam a kormányzó helyett is. A „hideg partok országában”, úgy látszik, az emberek is kihűlnek...
–  Érdeklődni fogunk a Linné-fokon – mondta Jörgensen kapitány –, talán ott láttak valami bárkát.
Mélyen bent az öbölben, a rádióállomás közelében csónakot bocsátottak vízre, amikor közeledtünk. Két férfi evezett felénk. Mielőtt még szólhattunk volna hozzájuk, felkiabáltak: „Lyngaas Longyearban van!” Mit érdekelt minket, hogy hol van Lyngaas! Nekünk a kormányzó kellett, mégpedig minél előbb, mert különben kénytelenek lettünk volna cakk-pakk, úgy ahogy voltunk, Ny- Álesundba menni. Fogalmunk sem volt róla, hogy az említett Lyngaas a Sarkkutató Intézet expedíciójának vezetője, azé az expedícióé, amely a nyár folyamán világító jelzéseket és egyéb jelzőberendezéseket szerelt fel a Spitzbergák partjain. És a jelek szerint idefent mindenkit csak ez a Lyngaas érdekelt, velünk senki sem törődött.
– Nem látták a kormányzó hajóját? – bömbölt Jörgensen. A válasz igazán vigasztalóan hangzott:
– Tegnap láttuk, de most nincs itt!
Az utóbbit mi is megerősíthettük.
Lementem a szalonba, levetettem magam egy heverőre és végképp búnak adtam a fejem. Jörgensen utánam jött. Vigasztalni próbált:
–  Biztosan közbejött valami, talán visszarendelték a kormányzót Longyearba. Hiszen itt fenn északon annyi minden történhet. Bizonyára ott ül és vágyakozással gondol magára. Ha rajtam múlik, felszaladtunk volna Longyearba, még ha a Spitzbergák Bizottsága gyalog teszi is meg az utat Ny-Álesundba!
A szócsövön keresztül hangok hallatszottak a hídról. Jörgensen a nyíláshoz szorította fülét. A hangok megismétlődtek.
–  Vészjelek egy hajóról – mondta bocsánatkérően, és sietett a fedélzetre. Izgatottan követtem. Hajót nem láttunk, de az S.O.S.-rakéták még mindig ott függtek előttünk a levegőben.
–  Nahát, hiszen az a kormányzó ott előttünk! – kiáltott Jörgensen, miután távcsövével végigpásztázta a tengert. – De hogyan kerülhetett bajba a tükörsima tengeren egy ilyen napsütéses délutánon?!
Kétségeim támadtak a kormányzó tengerészeti képességei felől. Aztán messze elöl megpillantottunk egy aprócska pontot; a kormányzó nyilván mégiscsak abban a kis csónakban ült, amelyről a révkalauz oly megvetően nyilatkozott. A „Penang” a maga büszke tizenhat csomójával nem akarta ezt a kis tetűt figyelemre méltatni.
Odakormányoztuk hajónkat a dereglyéhez. Ott lent, mélyen alattunk állt Håkon a fedélzeten és integetett. Egyenruhájában délceg és mokány legénynek hatott. Szívem a torkomban dobogott. Ez a világ lustája, aki táviratok egész garmadáját hagyta megválaszolatlanul, mégiscsak érdemes arra, hogy az ember az Északi-sarkra utazzék érte.
–  Itt vagy hát? – tette fel a teljesen fölösleges kérdést, amikor a csónakban erősen magához szorított. Aztán anélkül, hogy válaszomat megvárta volna, megmagyarázta hallgatását. Az ő értesülése szerint a bizottságot valami más nevű hajónak kellett északra hoznia, és sehogy sem értette, miért táviratozgatnak neki a titokzatos „Penang”-ról, amely őt egyáltalán nem érdekelte. Csak amikor arról volt szó, hogy a hajó magával akar vinni Ny-Alesundba, akkor döbbent rá, hogy itt gyorsan cselekedni kell. A nehéz jégviszonyokról szóló táviratot nem kapta meg, akkor ugyanis úton volt, és a megbeszélt időpontban hasztalanul várakozott az Is-f jordnál. Később kimerészkedett Sentinelle-Flakig, hogy megnézze, hogyan haraptak a tőkehalak, s ezalatt a „Penang” szépen elhaladt mellette.
–  A szakács megmentett téged – mondta Håkon. – Idejében küldött egy láda vészrakétát, és ezek éppen elegendők voltak arra, hogy feltartsanak titeket.
A kis dereglye fedélzetén álltunk. Előttünk az Is-fjord. Håkon vállamra terítette a bundáját, körös-körül a fjellek jeges hideget leheltek. Késő este volt, de a nap még nem bukott le a hegyek mögött. Håkon szünet nélkül beszélt, és közben gesztikulált. Nevek röpködtek a levegőben: „Daudmannsöyra”, „Alkhorn”, „Grön-fjord”, „Barentsburg” – a szovjet bányavidék –, „Grumant”, „Björndalen”, „Fugle-fjell” – az utóbb megnevezett hegyek réz-rozsda-színűek voltak a guanótól, zöld vegetációs övezet húzódott a csillogó gleccser alatt. Aztán az „Advent-fjord” a „Hotelspitze” mögött, és mélyen bent néhány szürke folt az általános szürkeségen belül.
–  Longyear város – mondta Håkon, ujjával az egérszürke barakkokra mutatva. Város? Hát igen, valami nevet csak adni kellett neki, és akkor már miért ne legyen „város”? Még ha kissé másképp festett is, mint ahogy én elképzeltem. Romok és görbe vasszerkezetek váltak ki a különféle tarka kőzetrétegekkel borított agyagszínű hegyoldal hátteréből; kint az öbölben néhány szénszállító hajó várta a rakományt. Beljebb a szárazföldön állt az erőmű, mint valami szürke cementöntvény egy hosszú fahídon. Raktárak, műhelyek, szürke, vigasztalan építmények, sehol egy kis szín, sehol egy kis élet. A drótkötélpálya gólyalábakhoz hasonló tartóoszlopai úgy bizonytalankodtak fölfelé a hegyoldalban, mint öreg emberek merev, szétterpesztett lábai. A szénszállító csillék lassan siklottak a völgyben levő bánya és a Hotelspitzén levő rakodó közötti örökös körforgásukban. 
Kart karba öltve álltunk, és megpróbáltam arra összpontosítani a figyelmemet, amit saját magamnak akartam mondani, itt és most, mielőtt még végleg belépnék ebbe az új valamibe. Ez lesz hát a te világod! Itt fogsz lakni, talán hosszú évekig, talán életed egész hátralevő részében. Itt, ezen a sivár vidéken fogsz átélni minden jót és minden rosszat, amit az élet tartogat számodra. De úgy kell venned és úgy kell fogadnod mindent, ahogy van. A legokosabb, amit tehetsz, ha megpróbálsz megbarátkozni mindezzel.
Kikötöttünk, és a dereglyéből partra segítettek. Most közelről láttam Longyeart, itt volt közvetlenül előttem. De a házak ettől még sem nagyobbak, sem szebbek nem lettek.
– Valamikor ott állt a kormányzó háza – mondta Håkon, és a rakpart fölötti meredek lejtőre mutatott. – És az újnak is ott kell majd állnia. Esetleg már a jövő esztendőben – fűzte hozzá bátorítóan. Talán megérezte azt a szorongást, ami ebben a pillanatban eluralkodott rajtam és ami megborzongatott a meleg bunda alatt.
Tovább kapaszkodtunk felfelé a bányavölggyel szemközti magaslaton. Aztán megálltunk és kifújtuk magunkat. Előttünk terült el az Advent-fjord, meredek hegyekkel a túlsó parton. Håkon neveket mondott, amelyeket nem jegyeztem meg. Nem akartam ezzel terhelni magam, különösen most nem. Hiszen ezek a nevek még semmit sem jelentettek nekem. Ráérek őket később is megtanulni. Ezen az éjszakán önmagammal voltam elfoglalva. Håkon az ujjával mutogatott és karjával hadonászott. Az egyik házból fehér ruhás férfi lépett ki, kezében mosogatóedénnyel, amelynek tartalmát egy mélyebben fekvő pocsolyába ürítette. Liba nagyságú sirályok rekedten és csúnyán rikácsolva csaptak le arra a helyre, ahol a szakács a mosogatólét kiöntötte.
Felértünk a magaslat gerincére, ahonnét az egész völgyet áttekinthettük. Håkon az ujjával mutatta: Az ott az I. bánya, az meg a II. bánya.
Messzebb hátul házakat építettek.
–  Ez a völgy olyan, mint egy templom – mondta Håkon átszellemült hangon.
–  Igen – feleltem.
Sehol egy bokor, sehol egy fa, sehol egy csöpp szín. — Hát a virágok hol vannak? – kérdeztem.
–  Mindenütt! – Hákon kört írt le a karjával. – Csak nem látod őket. Több mint száz különféle fajta! Sok közülük Norvégiában nem honos.
–  Örültem volna, ha csak egyetlen egyet is kapok – jegyeztem meg hálátlanul.
– A Spitzbergákon senkinek sem szabad virágot szedni! Ez tilos!
–  Úgy, szóval tilos a Spitzbergákon virágot szedni. Ez tulajdonképpen nevetséges!
–  Ez a turisták miatt van, akik a virágokat a földdel együtt szakítják ki. És a Spitzbergákon nincs sok virágot termő földünk.
–  Úgy – mondtam.
A domb mögül új épület tűnt elő, egy szürke barakk. – Ott van a mi svédbarakkunk – mondta Håkon örvendező hangon.
–  Svédbarakk?
–  Igen, igen, drágám – a te saját személyes rezidenciád. Az állam által saját kezűleg vásárolva, a háborúban az állam – én voltam. Én vásároltam erre a különleges célra, kedves kis Pliniusom!
Akaratlanul is egyik oslói beszélgetésünk jutott eszembe, melyet a Színház Kávéházban folytattunk; akkor is ugyanígy csengett Håkon hangja. Szinte megható lelkesedéssel magyarázott.
–  No, azért nem egészen egyedül a tiéd – folytatta azután –, egyelőre meg kell osztanunk néhány emberrel. Amíg az új ház elkészül. Gondolom, jövőre. De hát egy tél hamar eltelik, nem igaz, Plinius?
–  De igen – feleltem, mert jobb nem jutott az eszembe.
A svédbarakk meglehetősen tágas volt. Most úgy láttam, elfér benne mindenki. Hiszen egyelőre kettesben voltunk. A barakk egyszeriben barátságosabb benyomást tett rám, világosabb és hívogatóbb lett.
– És kinek kell még itt laknia?
–  Hát a bánya főmérnökének, meg a postamesternek. Na és a távírászoknak. Itt van a távíróállomásuk. Annak pedig szüksége van egy kis helyre, nem igaz? Aztán még helyet kell adnunk egy raktárnak, hiszen tele vagyunk mindenféle felszerelési tárgyakkal meg egyéb limlommal. A kérdés az, hová dugjuk a papot, ha majd nemsokára megérkezik...
A ház 12—14 méter hosszú és fele olyan széles lehetett. Most úgy éreztem, hogy az a rengeteg mindenféle, amit itt Håkon hirtelenében felsorolt, szét kell hogy nyomja a falakat.
Mentünk tehát a svédbarakk felé. Ez a testvérországból származó fabódé, ez a barátságtalan építmény valóságos állami menhely szerepét töltötte be: szállást adott mindazoknak, akik itt fönt a norvég államot reprezentálták.
A régi kormányzói ház helyét zászlórúd jelezte.
–  A Grön-fjordon találtam; a háború előtt rádióállomás működött ott – magyarázta Håkon. – Zászlónk is van – fűzte hozzá.
– Igen – mondtam –, ez szép!
A svédbarakk lépcsőjén álltunk.

Elpusztult bálnavadászok emlékműve a Spitzbergákon

– Megbeszéltük a bányafőmérnökkel – mondta Håkon, mielőtt beléptünk volna –, hogy itt lakhatsz, amíg elutazik, ő lesz a mi házi erénycsőszünk. Ha elmegy, el kell költöznöd. Már gondoskodtam az elhelyezésedről, míg a lelkész megérkezik és összead bennünket. Talán egy kicsit szűkösen leszünk,  de azért fog az menni.
Azzal kinyitotta a kaput, és gyöngéden befelé tuszkolt. Megcsapott a barakk dohos levegője és megtelepedett az orromban. Még most, csaknem tíz esztendő múltán is benne van. A legkülönbözőbb dolgok keveréke volt ez – az írógépszalagtól és a labskaus-tól a kutyaszerszámig és a karbidig.
Beléptünk egy kis előtérbe, majd egy keskenyebb folyosóra, amely hosszában haladt végig a házon. A folyosó mindkét oldaláról két-két ajtó nyílt. Håkon kinyitotta az egyiket. – A konyha – mondta és előresietett. – Konyhaasztal és mindenféle felszerelés! – kezével egy bútorszörnyre csapott, amely eredetileg nyilván munkapadnak készült egy mechanikai műhelybe. – Tűzhely! – folytatta, és egy rozsdavörös tárgyra tette a kezét. – Szénnel fűtjük. Van elég szenünk.
A további berendezési tárgyak: egy asztal, négy vagy öt könnyű, falécekből összeeszkábált szék. Az egyik sarokban nyersen összeácsolt ágy állott, amelyet csak az imádság tartott össze. – Úgy gondoltam, addig itt alhatnál – mondta Hákon az ágyra mutatva, amelyen egy hálózsák hevert. A matrac papírhuzata alól itt is, ott is kikandikált a bélés. Az egyik széken mosdótál állt, amelynek széléből hiányzott egy darab.
–  A fürdő! – mondtam.
Håkon most egy másik ajtót nyitott ki.
– Ez a lakószoba – mondta. – A lakószoba és a dolgozószoba, így hát egész nap láthatjuk egymást, Plinius! – A helyiség egyetlen ablaka előtt öreg íróasztal állt, amely irgalmatlanul elterpeszkedett és elfoglalta a szoba nagy részét. A másik sarokban kis kerek asztal húzódott meg, amelynek három ép lába mellett a negyedik hősiesen, de hasztalanul igyekezett, hogy hosszúság tekintetében lépést tartson társaival.
– Itt alszik Lyngaas – mondta Håkon, és a szoba padlóján keresztbe futó üres részre mutatott. – Ez itt egy hálózsák – fűzte hozzá, s lábával odább lökött egy rakást az íróasztal alatt. – Gondolom, holnap vissza fog jönni.
–  Azt hiszem, felakasztok majd néhányat a képeim közül – mondta aztán Håkon, miközben megfordult a saját tengelye körül –, akkor már az egész egy kicsit barátságosabb lesz.
–    Kétségtelenül – feleltem.
Másfél lépéssel arrébb nyílt a folyosóról a bányafőmérnök szállása. – Dolgozó- és hálószoba – mondta Håkon. Mellette volt az ő saját külön kalickája, amelyet „raktárnak” titulált. Az amúgy is szűk helyiséget zsúfolásig megtöltötték a ládák, hordók, zsákok, halászszerszámok nagy összevisszaságban, fegyverek, töltények, különféle ruhadarabok, csizmák, bundák és kutyaszerszámok. És ennek az egész káosznak a közepén egy ágy állott. Egyik sarka a földet súrolta, mert egy lába letört. — Minden este rendesen a helyére rakom – mondta Håkon mentegetőzve –, de rögtön összedűl, valahányszor ráfekszem. Szöget kellene beleverni.
Aztán visszamentünk a helyiségeken, amelyeket otthonunknak kell neveznünk mindaddig, míg felépül a kormányzó új hivatali székhelye. Remélhetőleg a nyár folyamán.
–  Hát igen, egészen szép lesz – mondtam, de hangom nem valami meggyőzően csengett.
–  Ugye? – örvendezett Håkon. – Már csak egy asszonyi kéz kell ide.
A falak félkemény rostlemezekből, úgynevezett huntonitból készültek. A székek papírborítása szétszakadozott és kifakult. A megszögelt szék- és asztallábak úgy-ahogy megfeleltek hivatásuknak. Az ablakokon nem volt függöny; a ház hátúlsó oldaláról egyenesen a sötétlő hegyekre nyílt kilátás.
–  Hol vannak a függönyök? – kérdeztem.
–  Azok is meglesznek, de most mindenekelőtt lássuk a kávét!
Håkon fogott egy horganyból készült bögrét és kiment. Utánakullogtam. Kint a ház előtt levő vízvezetéknél megtöltötte az edényt.
–  Hát ez tényleg nagyszerű! – mondtam. 
Håkon azonban gyorsan lehűtötte a lelkesedésemet: – Csak amíg beköszönt a hideg.
–  És mit csinálunk aztán?
–  Jeget olvasztunk fel.
–  Miben fogjuk felolvasztani?
–  Ezt még magam sem tudom, de a jeget az Advent-völgyből szerezzük, néhány kilométerre innen. Majd csak megoldjuk valahogy, kicsi lánykám. – Bevitte a vizet a konyhába, miközben jó sokat ki is lötyögtetett belőle. Letérdelt a rozsdás tűzhely elé, kiszedte a félig elégett szenet, tűzifát és papírt rakott bele, meggyújtotta, fújta és kotorászott, s addig szitkozódott és káromkodottamig végül is a halálra rémült tűzhely ijedtében lángra lobbant. Lassacskán érezni lehetett a kávé illatát. Reggel öt óra volt. A nap úgy április közepe táján feljött, és azóta elfelejtett lenyugodni. A tűzhely sűrű sötét füstöt eregetett, köhögtünk és égett a szemünk. Håkon az ablakhoz ment, hogy kinyissa. Erre kiesett az ablakkeretből az üveg és kettétört. – Az átkozott!— sziszegte Håkon. – Tízszer kiesett anélkül, hogy eltört volna, és persze pont most kell darabokra törnie, amikor te jössz!
– Talán be kellett volna gittelni?!
Håkon felülről rámnézett, de nem mondhatnám, hogy valami nagy szeretet tükröződött a tekintetében. ". A tűzhely most még jobban ontotta a füstöt.
–  Lenyomja a szél – mondta Håkon.
—  Hát igen.
Håkon megtöltötte a csészéket.
– Pliniusom – mondta aztán –, én most mindjárt felmosok itt mindent, elmosogatom a tegnapról maradt edényt, és akkor leülhetünk reggelizni. Az első közös reggelink, Plinius! Addig körülnézhetnél egy kicsit.
Körülnéztem. Minden egyes tárgyat alaposan, minden oldalról megvizsgáltam, s bizony az eredmény elég lehangoló volt. A szobában legfeljebb két lépést lehetett tenni szabadon oda és vissza. Az előszobában már valamivel többnek bizonyult a hely, viszont itt teljesen sötét volt. Kimentem a vízvezetékhez, szórakozottan kinyitottam a csapot, folyt belőle a víz. A ház körül kószáltam, majd megálltam, néztem a völgyet és a fjordot. Hogy is hívják ott azt a helyet az öböl túlsó oldalán? Hiorthhamn vagy ilyesmi. A völgybe meredeken lefutó hegyeket is megnevezte Håkon, de már nem emlékeztem a nevükre. Magasan fenn a hegyoldalban jól kivehetők voltak a fekete bányabejáratok, mellettük egy drótkötélpálya maradványai. Ahogy itt álltam és első ízben jártattam körül tekintetemet a völgyön, tudtam, hogy körös-körül több kilométer mélységben emberek dolgoznak a hegy gyomrában.
Visszabandukoltam a házba. A konyhában csönd volt. Gyanús csönd. Egy résnyire kinyitottam az ajtót. A számomra beállított ágy felől jóízű horkolás hallatszott. A kormányzó feküdt ott, és átaludta a mosogatást, az első reggelit és egyáltalán mindent. Szegény Håkon, milyen fáradt lehet! Most gondoltam erre először. Több napon át keményen dolgozott, hogy mindent, amennyire csak lehet, rendbe tegyen – aztán a hosszú út ki az Is-fjordba, hogy elhozzon engem! Nem csoda, hogy elaludt. Fogtam a bundáját, kimentem és leültem a lépcsőre. Jól beburkolóztam, arcomat a nap felé fordítottam, fejemet az ajtófélfának támasztottam és lehunytam a szemem. Most rajtam is erőt vett valami halálos fáradtság. Úgy éreztem, mentem meghalok, ha nem alhatok azonnal. Nem, nem aludni, csak lehunyni a szemem, kikapcsolódni, valami másra gondolni. Felszívni a nap melegét.
De a nap csupasz volt és hideg.

A norvég eredeti címe: NORD FOR DET ØDE HAV

Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma 

LIV BALSTAD: Egy asszony a Spitzbergákon (2)

TIZENKÉT FOKKAL AZ ÉSZAKI-SARK ALATT

A szerző és a kormányzó - a lakodalmas asztalnál

A Spitzbergák Bizottságának rendelkezésére bocsátották a haditengerészet egy hajóját, amely állítólag Tromsőben horgonyzott. Sokáig kerestük hasztalan. Végül aztán, amikor kérdezősködni kezdtünk a „Penang" felől, kiderült, hogy ez a „hadihajó" nem más, mint békés cethalász-hajó. A világ legnagyobb cethalászhajója – amint erről a hajó parancsnoka biztosított. A „Penang"-ot a háború előtt kezdték építeni Norvégiában, s építését a németek fejezték be. A háború után a norvég haditengerészethez osztották be.
Håkon egyik levelében ecsetelte, milyen körülmények között utazott néhány hónapja a Spitzbergákra, s előkészített a legrosszabbakra. A Spitzbergák utasának szálláshelyül általában a széntárolóban elhelyezett hálórekesz szolgált. Nekem azonban külön kabint utaltak ki, s ebből arra következtettem, hogy jövendőbelim szadista hazudozó.
Mindössze néhány órát töltöttünk még csak a vízen, amikor jött a rádiós és közölte velem: a kormányzó már tudja, hogy úton vagyok. „Táviratoztam, hogy a »Penang« két órával ezelőtt kifutott Tromsőből!" Csak úgy ragyogott a szeme, örült, hogy örömet szerezhet nekem. Arra számítottam, hogy már a legközelebbi órákban megérkezik Håkon választávirata. Szinte láttam magam előtt, amint körbeszaladgál, mint valami felajzott kakas, türelmetlensége nem ismer határt, hiszen megérkezésünkig még napok és éjszakák telnek el. Természetesen sürgős táviratban fog válaszolni, s izzó szavai nyomán az Északi-tenger minden jege elolvad! De a válasz csak nem jött. Egyre kérdezgettem a rádióst, füleltem, hátha meghallom a lépteit – de nem történt semmi. Számtalanszor bekukkantottam a rádiósfülkébe, hátha nincs ideje, hogy kihozza nekem a táviratot. De csak szánalmat és aggodalmat olvastam ki a szeméből, s ahogy múlt az idő, együttérzése szemlátomást növekedett. Lehetséges, hogy a kormányzó elutazott vagy valahol kószál, és biztosan meg sem kapta még a táviratot. Csak türelem!
A hajón minden hely megtelt. A helyiségek egy részét szerény személyemen kívül a Spitzbergák Bizottsága foglalta el. A fennmaradó részt a Reménység-sziget távirászait leváltó személyzet, továbbá egy tudományos expedíció töltötte meg; utóbbinak különféle feladatokat kellett végrehajtania a Félhold-szigeten, amelynek fekvése akkor ugyanolyan misztikusnak tűnt előttem, mint a Reménység-szigeté. Először ezeket az embereket kellett fölvinnünk. Longyear felé vettük tehát az irányt; gyaníthatólag valahol ott bolyongott a kormányzó, aki nem volt képes arra, hogy akár csak egy rövid táviratot is feladjon. A kapitány azt mondotta, hogy ezek a szigetek kiesnek az útirányból, s így lesz egy kis késésünk.
A tengeren töltött első estémen – Tromsö város előtt – fent álltam a fedélzeten, s néztem, hogyan süllyednek el mögöttünk a tengerben a fjellek – a norvég hegyek fennsíkjai. Különös, szinte már kissé komikus érzés volt ilyen messze északra utazni és látni, hogyan tűnik el mögöttem délen az ország. Mintha megfordult volna minden. A hullámok lustán hömpölyögtek, hajónk elég tisztességesen dobálózott a hátukon, s én azt kérdeztem magamtól, vajon hogy bírja majd mindezt egy valdresi asszony, akinek mind ez ideig még nem volt része nagyobb hullámokban azoknál, amelyeket ő maga kavart fel. Egy férfi mászott fel a létrán a fedélzetre. Biztosan egyike azoknak, gondoltam, akik valamelyik szigetre tartanak. Útitársam bemászott egy mentőcsónakba és gondosan magára húzta a vitorlavásznat. Aztán nem láttam belőle többé semmit.
Egyszerre földerengett bennem, hogy nincs igaza Johan Bojérnek, a költőnek, amikor azt állítja, hogy az utolsó viking csónakjával elsüllyedt a Nyugati-fjordon. Nem ő volt az utolsó. Nyilván ilyenek azok az emberek, akik az állam szolgálatában állnak – gondoltam. Egy kabin elviselhetetlen luxus a számukra. Hideg, friss levegő – lehetőleg jeges-tengeri –, ez kell ahhoz, hogy egy állami alkalmazott jól érezze magát! Megborzongtam és lementem a kabinomba, ahol kellemes meleg és puha ágy várt.
Az étvággyal eléggé hadilábon álltunk, de rá tudtam beszélni a gyomromat, hogy elégedjen meg azzal, amit kap – és ezt a legtöbb útitársamról nem lehetett elmondani. A Medve-szigetet köd borította. De amit a ködön át láttam belőle, az elég volt ahhoz, hogy megállapítsam: nem is volt olyan rossz az a háborúban született gondolat, hogy a háború után ide száműzzenek bizonyos fajta norvégokat. Úgy tűnt, hogy a sziget vitathatatlanul alkalmas a deportálás céljaira.
A kormányzó még mindig nem válaszolt. Valóban borzasztóan elfoglalt lehet az az ember!
Először a Reménység-szigeten kötöttünk ki. Jégakadály nem volt. A meteorológiai állomás személyzetét felszereléssel és élelemmel együtt partra tettük, majd felvettük azokat, akik itt töltötték a telet. Ezen a télen a jegesmedvéknek ezen a szigeten volt a vonulási útjuk. Az emberek kétszáz medvét terítettek le, s hatvanat közülük a kunyhó ajtajából vagy ablakából vettek célba.
Lent ültünk a társalgóban és beszélgettünk, amikor a reménység-szigeti emberek közül az egyik a mondat kellős közepén hirtelen elhallgatott, és merev tekintettel bámult a hajóablak alatti deszka egyik pontjára. Szótlanul felkelt és átment a válaszfalhoz, ahol megállt.
– Nézzétek, emberek – suttogta felindultan –, egy légy!
Valóban, egy legyecske zümmögött bágyadtan a függöny és az ablak közé szorulva, miközben egy csapat borzas jeges-tengeri „medve” vette körül néma áhítattal. Bátran állítom, hogy ez volt az egyetlen légy a világon, amelyet lelkesen üdvözöltek, mint a szent civilizáció képviselőjét!
A rádiót beállítottuk a halászok hullámhosszára. A hangzavarból egyszer csak élesen kivált egy dühös hang, amelynek tulajdonosa éppen leszedte valakiről a keresztvizet. — Na itt van, már megint ez a Wolfs-Jens — mondta az egyik áttelelő. – Nagyon haragszik a kormányzóra, amiért nemrég elvett tőle két jegesmedvebocsot. Hallgassátok csak! – És a derék Wolfs-Jens újra rákezdett. Kis vitorlásával valahol a szigetek közt kalandozott, és arra használta fel a halászok hullámhosszát, hogy olyan módon jellemezze a Spitzbergák kormányzóját, amit aligha lehetett hízelgésnek nevezni – ha valaki nem ismerte volna közelebbről Wolfs-Jenst a maga eredeti stílusával. Aki hallgatta, abban egy percig sem maradt kétség aziránt, hogy a kormányzó tolvaj, gazember és pokolfajzat egyszemélyben, s hogy ezt az embert amilyen hamar csak lehet, egy jégtáblára kellene ültetni, ahol aztán egyenruhájának arany zsinórjait rághatná. A társalgóban ülők vigyorogtak és pompásan mulattak. Ezek az emberek mindennap hallgathatták Wolfs-Jenst, és annyira irtóztak szónoklataitól, hogy amikor mély torokhangját meghallották, nyomban leállították a készüléket. De most odaadóan figyeltek. Most volt az egészben valami izgalmasan új és mulattató. Hisz a kormányzó leendő feleségével ültek egy helyiségben, és vele együtt hallgatták a vén tengeri medve szidalmait. Én is szórakoztam a dolgon – amúgy sem lett volna sok értelme, ha a férfivigyoroknak és a férfikárörömnek ezzel az elsöprő hatalmával szemben megjátszom a felháborodott asszonyt. Titkon azonban fohászokat küldtem az éghez, vajha ez a nagyszájú fickó egyszer valahogy a kezem ügyébe kerülne!...
– De hát tulajdonképpen miért vette el a kormányzó a vadásztól a medvebocsokat? – kérdeztem óvatosan, amikor Wolfs-Jensbe végre belefojtották a szót.
– A kormányzó azt gondolta, hogy ezeket Károly király Földjén fogták – magyarázta az egyik –, és az természetvédelmi terület.
–  No de valóban ott fogta őket?
–  Hát persze! A kormányzó csak tudja, mit csinál!
–  Jó, de akkor nem volna szíves ez a Wolfs-Jens a száját tartani?! – keltem ki jogos felháborodással az igazságtalan szidalmazás ellen.
–  Hát igen, ezt kellene tennie – hangzott az áttelelők nyugodt válasza –, de mit csináljon szegény, amikor olyan öröme telik ebben a papolásban?!
Ezen jót nevetett az egész társaság, mialatt én azon meditáltam, hogy nem lehet valami hálás foglalkozás kormányzónak lenni a Spitzbergákon; meg hogy a „kormányzónéval” szemben valószínűleg olyan követelményeket támasztanak majd, amilyenekre mostanáig álmában sem gondolt.
A Félhold-sziget alatt zajló jégbe ütköztünk. Óvatosan kellett haladnunk a jégmező hasadékaiban, s ez újabb késedelmet jelentett. A rádiós ismét táviratot menesztett a kormányzóhoz, amelyben közölte, hogy a „Penang”-ot feltartja a jég. Hadd tudja legalább nagyjából, meddig kell még várnia a „madame”-ra – mondta. Ám válasz ezúttal sem jött. A derék Håkon bizonyára eszét vesztette – gondoltam. Igaz, hogy korábban nem úgy ismertem, mint egy fenséges hallgatásba burkolózó kínai istenséget, de nincs kizárva, hogy ez valami rejtett tulajdonsága, ami idefönt került napvilágra! Én a táviratok özönét vártam, amelyekben szerelméről biztosít – de csak a jeges-tengeri szél süvített keresztül tagjaimon. Lassacskán világossá vált előttem, hogy a Spitzbergák partjain semmit sem lehet normális mértékkel mérni – sem az időt, sem a szerelmes férfiak figyelmességét.
Sikerült elvergődnünk a Félhold-szigetig. Ekkor a zord viking kimászott a mentőcsónakban levő kényelmes lakosztályából. Kissé törődöttnek látszott. Eszembe jutott egy vers, amelyet még az elemi iskolában tanultam, és amelyben arról volt szó, hogy egy norvég legszívesebben követ használna párna gyanánt. Talán csak a rím kedvéért mondott a költő követ mentőcsónak helyett. Az ebédnél elmondottam ezt társaimnak, és csodálatomat fejeztem ki azok iránt, akik a mentőcsónakot választják lakhelyül.
– És aztán dolgozhatunk, hogy a csónak megint tiszta legyen – jegyezte meg nyugodtan a kapitány. Kiderült, hogy a zord viking egyszerűen nem tudta elviselni a tengert. Már a Tromsö előtti utolsó szirteknél kikészült, és éppen csak annyi ereje volt, hogy elvonszolja magát a mentőcsónakig, ahonnan aztán többé ki sem mozdult.
Felszedtük a horgonyt és elindultunk a következő kikötőhely, Longyear felé. Legalábbis így gondoltam. És így mondták!
De nem számoltam a Spitzbergák Bizottságával. Az ilyen bizottságok természetesen – utazzanak bár a Spitzbergákra vagy a világ más részeire, hogy országuk érdekeit képviseljék – gondosan kiválogatott emberekből állnak, akik kötelességérzetükről, megbízhatóságukról és gyakorlati érzékükről ismertek. Nem tért el ettől a normától a Spitzbergáknak a „Penang”-on utazó bizottsága sem. Ezek az emberek egyedül azt tartották szem előtt, ami a hatáskörükbe tartozott. A szerelmes asszonyok vágyakozása és a szerelmes férfiak türelmetlensége olyan tényező volt, amely egyszerűen nem létezett számukra. Ebben az időpontban az urak között éppen nézeteltérések voltak, amelyek abból adódtak, hogy Ny-Álesund Longyeartól északra fekszik. Az eszük azt mondta nekik, hogy ésszerűbb lenne, ha előbb a legtávolabbi pontot érintenék, Longyeart pedig visszafelé jövet intéznék el. Tehát ennek megfelelően diszponáltak. Szerelem ide, szerelem oda – előbb Ny-Alesundba akartunk menni, a kormányzó nem számított. Mellesleg utóbbi nem lehetett valami túlságosan türelmetlen, hiszen mindeddig még azt a fáradságot sem vette magának, hogy akár egyetlenegyszer is válaszoljon a távirataimra. Ez persze olyan érv volt, amit nem egykönnyen engedtem ki a kezemből. El voltam keseredve, amikor az ebédnél közölték az újságot. A kapitány bátorítóan pislogott rám. Tapasztalt szeme jól látta a kitörni készülő vihart, de értett ahhoz, hogy azt elhárítsa, mert ismerte a nőket. Az eredmény egy újabb távirat volt, amelyet már fél órával később útnak indított. Jelentést tett a kormányzónak az új útitervről, és a következő szavakkal fejezte be: „Utazzon-e a menyasszonya a bizottsággal Ny-Alesundba, avagy eljönne érte az Is-fjord elé?”

Is-fjord

És ekkor végre-valahára élet költözött az én emberembe! A jó kormányzó felébredt és a tettek mezejére lépett. Percek múlva megérkezett a választávirat. Nincs az a bizottság a világon, amely az ő menyasszonyát Ny-Álesundba szállítsa! – ezt világosan és határozottan értésre adta. Ő személyesen kíván érte jönni az Is-fjordhoz, szolgálati hajójával.
Megkerültük a Déli-fokot. A hajó jobb oldalán egész idő alatt csillogó jéghegyeket, ormokat és gleccsereket láttunk, amelyek fel-felvillantak a zöld tenger és a kristály kék ég között. Éjiel-nappal ott csüngött a nap a horizont fölött. Távoli volt és hideg fényű. Meleget nem sugárzott, csak hihetetlen mennyiségű fényt, ami izgatóan hatott az ember idegeire. Elállt a szél, a Déli-foktól nyugatra tükörsimán csillogott a tenger. A zajló jég mint valami ezüstszalag húzódott az ég és a tenger között, s a hó alatt a fjelleken feltűnt a Spitzbergák kőtömege – komoran, sötéten és élettelenül.
Lassan úszva kerülgettük a zajló jeget, míg hatalmas jéghasadékokhoz nem értünk, amelyek sötéten húzódtak, ameddig a szem ellátott. Ismét teljes gőzzel haladhattunk előre. Aztán azon vettük észre magunkat, hogy megint úszó jég veszi körül a hajót; az acéllemezek kísértetiesen dörögtek, mintha az ég zengene. És most hirtelen ködbe kerültünk. Mintha gyapjút hintett volna ránk az ég. Szinte tapintható volt az áthatolhatatlan szürkeség. A nap eltűnt előlünk, nem láttunk tovább az orrunk hegyénél, a világ összeszűkült s ránknehezedett a végtelen, reménytelen szürkeség …
A köd és a sötétség, úgy látszik, örök útitársamul szegődött...
Azon az estén, amikor először találkoztam Hákonnal, egyre azon erősködtem, magyarázza meg, mi készteti őt, a Spitzbergák kormányzóját arra, hogy Oslóban a szakácsművészetnek hódoljon. Ennek okát csak jóval később tudtam meg. És most, amint ott álltam a hajó peremén és a gyapjúval borított tengert fürkésztem tekintetemmel, akaratlanul is eszembe jutott Håkon története.
1945 őszén kellett volna az új kormányzónak a „Store Norske Spitzbergen Kulkompani” (a Spitzbergák Nagy Norvég Széntársasága) munkásaival és alkalmazottaival északra utaznia. A sveai és a longyeari telep berendezései a háború alatt megsemmisültek. A legfontosabb újjáépítési munkákat még a tél beállta előtt el kellett végezni, és ehhez mérhetetlen mennyiségű felszerelési tárgyat odaszállítani. Kevés volt a hajótér. A Jacob Kjöde bergeni hajótársaság, amely a Spitzbergákkal a forgalmat lebonyolította, a háború alatt sok hajót vesztett. A rakodótér még akkor sem lett volna elegendő, ha minden használható hajót munkába állítanak.
Az ősz folyamán sikerült egy hajót keríteni, amely sok utast magával tudott vinni és 10—12 tonna felemelésére alkalmas rakodódarukkal is fel volt szerelve (a bányáknak egyebek között új mozdonyokra is szükségük volt). Az Oslo–Hamburg-vonalon közlekedő „Kong Dag”-ra esett a választás. Tromsö volt az utolsó kikötő. Itt találkozott Håkon és a többi utas november 13-án. Ez volt a legkésőbbi terminus. A Spitzbergák partjain és a bányatelepek közelében levő fjordokon ugyanis nem voltak világítótornyok. Ezeket a háborúban teljesen lerombolták.
A „Kong Dag” fedélzetére vette a 107 utast a felszereléssel együtt, majd elindult észak felé. Harminchat óra múlva a kormány felmondta a szolgálatot. Három óra alatt ideiglenesen rendbehozták, ezalatt a hajó erős nyugati széllel haladt. Aztán a javítás elvégzése végett visszamentek Tromsőbe. Néhány értékes nap kárbaveszett. Megkezdődött a versenyfutás a téllel.
A javítást Tromsőben rekordidő alatt elvégezték. Ekkor azonban vihar támadt. Az emberek türelmetlensége nőttön-nőtt, s végül a kapitány nekivágott az útnak. Ki is jutottak a nyílt tengerre, de aztán két nap és két éjszaka egy helyben vesztegeltek. A hajó vízkészlete jelentősen csökkent, és már-már azon tanakodtak, hogy megint csak vissza kellene menni Tromsőbe. De a naptár már november 19-ét mutatott, és egyetlen órát sem vesztegethettek. Ezen a napon némileg javult az idő, a jelentések derűlátóbbak lettek. Elhatározták, hogy ha törik, ha szakad, a „Kong Dag” folytatja útját észak felé.
Másnap ismét visszatért az ítéletidő. Viharos északnyugati szél süvített és csapkodta a hajót. Az alaposan megrakott „Kong Dag” ide-oda billegett. Két napon át tombolt a vihar. November 21-én hirtelen jobbra fordult az idő, és a kapitány úgy számított, hogy éjféltájban az Is-fjord bejáratánál lesznek. De nem volt olyan egyszerű dolog az Is-fjordra rátalálni. Világítójelzés, mint már említettem, nem volt, és a hajó tájolóberendezését a vihar használhatatlanná tette. Hajókürt sem volt. Csupán a mérőón és az iránytű volt használható állapotban – ez pedig édeskevés a Spitzbergák vizein november végén!
Este 11-kor számításokat végeztek, és megállapították, hogy a „Kong Dag” a fjord bejárata előtt áll. De a hajót körülvevő koromsötét sarki éjszakában semmiféle partot nem láttak.
Aztán nappal lett, de ebben az évszakban a nappal sem sokkal világosabb, mint az éjszaka. Óvatosan hajóztak – jobban mondva: tapogatóztak – északi irányban, s lesték a partot. Elmúlt a nap, aztán a következő is, és további 24 óra múltán még mindig nem tudták, hol vannak. Úgy tudták, hogy a Kjöde hajótársaság „Hedvig” nevű hajója és a haditengerészet „Åsen-fjord” nevű hajója ugyancsak ezeken a vizeken, vagyis az Is-f jordban tartózkodik, de a „Kong Dag”nak nem sikerült rádióösszeköttetésbe lépnie velük.
Fekete éjszaka vette körül az embereket, a hőmérséklet rohamosan csökkent, a barométer is esett. A finn partokra, valamint a Spitzbergákhoz vezető északi vizekre vihart jeleztek. Az inkább napsütéshez szokott öreg „Kong Dag” lassan evickélt előre. A kézi mérőónnal állandóan mérték a mélységet. A hajóstisztek kénytelenek voltak elismerni a keserű valóságot: nem tudják, hol vannak.
Sötétek, hidegek és hosszúak voltak a napok. Az embereken reménytelenség lett úrrá. Senki sem rejtette véka alá elégedetlenségét a hajósokkal szemben, és még a révkalauzt sem kímélték. Panaszkodni kezdtek az ellátásra. A kapitány a parancsnoki hídon rendezkedett be, éjjel-nappal őrhelyén állt, kávéval és cigarettával tartotta ébren magát. A rádiósnak a megerőltető munkától megdagadt a karja. Éjjel-nappal a készülék mellett ült. Nagyon rosszul érezte magát.
A „Kong Dag” kapcsolatba lépett Longyearral, és onnan rádiógrammal utasították a ,,Hedvig”-et, hogy menjen az Is-fjord bejáratához és lőjön fel rakétákat. Ezzel egyidejűleg a „Molde” cirkáló Tromsőből útban volt észak felé, hogy segítséget nyújtson a „Kong Dag”-nak; fedélzetén komplett jeges-tengeri hajózási berendezést vitt magával. De néhány nap múlva jelentés érkezett Longyearból: a „Molde” befutott, anélkül, hogy a „Kong Dag”-gal találkozott volna.
Lassan siklott a hajó észak felé. Senkinek halvány fogalma sem volt róla, hol lehetnek. Az egyetlen műszer, amely még némi tájékozódást nyújthatott volna, az iránytű volt, ám ez itt fönn nagyon megbízhatatlanul mutat.
November 23-án estefelé jelentés jött Longyearból: a „Molde” elhagyta a helységet, hogy a „Kong Dag”-ot a fjordra vezesse. Ez valóban szépen hangzott. Hiszen a „Hedvig” már a fjord torkolatánál volt és rakétákat lőtt ki anélkül, hogy a „Kong Dag”-on akár csak egyetlen kis villanást is láttak volna! Talán a hófúvás miatt? De a „Hedvig” azt válaszolta, hogy az Is-fjordban teljesen tiszta a levegő! A „Molde” tehát közeledett műszereivel, és kezdte betájolni a „Kong Dag”-ot. Eszerint a hajónak magasan fönn a hullámtérben kellett tartózkodnia! A „Kong Dag"-on egyetlen ember sem adott hitelt a „Molde” iránymeghatározásának.
Az utolsó mélységmérés komolyan megijesztette a legénységet. Öt fonál mélységet mértek a hajógerinc alatt.
Éjszaka újabb üzenet érkezett a „Moldé”-ról. Nyomát sem látták a „Kong Dag”-nak, és visszafordultak Longyear felé. Erre Håkon táviratozott a tromsői haditengerészeti parancsnokságra és kérte, utasítsák a „Moldé”-t a további keresésre. Rövidesen megjött a válasz: a „Molde” ismét kifut a tengerre. A távirat azzal végződött, hogy megkérték a „Kong Dag”-ot, menjen sekélyebb vizekre !
„A hajunkat téptük – mesélte Hákon –, hiszen csak Öt fonál mélység volt alattunk!”
Úgy gondolták, part van előttük, és méterről méterre tapogatózva haladtak előre. Az ellátás szűkös lett, a vizet szigorúan kiporciózták. A vízkészlet növelésére kihalásztak egy meglehetősen nagy jégtáblát s azt megolvasztották. Megtanácskozták a helyzetüket. Siralmasnak látták. A hajón szolgáló néhány öreg tengeri medve azon a véleményen volt, hogy addig kell megpróbálni kievickélni a partra, amíg az idő meg nem változik. Ha ez nem sikerül, akkor a hajót megint csak délre, Norvégiába kell irányítani. Tovább már nem veszélyeztethetik a mintegy 150 ember életét, a hajót és a rakományt. Inkább küldjék fel az utánpótlást jeges-tengeri hajókon, hiszen így csinálták ezt már korábban is.
Az utasokban felvillant az optimizmus egy szikrácskája. Már az a puszta tény, hogy ez a megoldás szóba került, bátorságot öntött az emberekbe. Ám ekkor újabb szikratávirat érkezett a „Moldé”-ról: a hajó befutott Longyearba, hogy meg javíttassa a műszereit. A „Kong Dag” utasait megint csüggedés fogta el; hiszen jól tudták valamennyien, hogy Longyearban nem lehet hajóműszereket javítani.
Este 10-kor az időjelző szolgálat vihart jelzett. Zajló jég közé kerültek, kevés volt az élelem és a víz, a mélységmérés továbbra is öt fonál mélységet mutatott. Itt most már valóban csak egyetlen megoldás maradt: sürgősen délnek fordulni!
Ez a november 25-re virradó éjszaka történt. A vihar minden pillanatban kitörhetett. Az utasokat a szalonba tessékelték, az ablakréseket betömték. Leírhatatlan káosz uralkodott. Volt, aki sírt, volt, aki imádkozott, egyesek egyházi dalokat énekeltek. Aztán nagy dörrenés rázkódtatta meg a levegőt, a zongora elszabadult és a válaszfalhoz ütődött. Teljes erejével kitört a vihar.
„Egymás hegyén-hátán ültünk, álltunk és feküdtünk – emlékezett vissza Håkon –, több mint száz ember néhány négyzetméteren.” Bing, a „Store Norske” hajózási vállalat vezetője borzasztóan aggódott azért a száz disznóért, amelyeket a fedélzeten a rakomány között rekeszekben helyeztek el. Attól félt, hogy megfulladhatnak, amikor a hullámok keresztülcsapnak a hajón. Aggodalmát Håkonnal is közölte. De hiába, semmit sem lehetett tenni: amíg a vihar tartott, a disznókat senki sem közelíthette meg. Az állatok gondozója szintén panaszkodott, részben más okokból. A Spitzbergákon akarta tölteni a telet, és magával hozta feleségét is. Mindkettőjüket külön-külön kabinban helyezték el. Mert hát ugye a puritán erkölcsök a Jeges-tengerre is érvényesek! És a hajón nem akadt olyan szaktekintély, aki a munkaadói igazolványokból ki tudta volna okoskodni, hogy szabályszerű házaspárról van szó!...
A „Kong Dag” egyenes irányban dél felé tartott. A norvég partnak már elég közel kellett lennie. November 27-én késő este Harstadtól északra meglátták a földet, ahonnan rakétákat bocsátottak fel. Ezeket a hajón stop-jelzéseknek vélték. Megálltak hát és vártak. Miután nem történt semmi, szikratávírón érdeklődtek, mit jelentsen ez, s végül is megtudták, hogy néhány fiatalember felfedezett egy német rakétaraktárt és ennek örömére egy kissé megkésett nemzeti ünnepet rendeztek. 
Ezen az estén Bing és Hákon megnézte a disznókat. Hát bizony a java részük megfulladt, és még maga az atyaisten sem tudta volna feltámasztani őket.
Egy héttel előbb ugrásnyira voltak Longyeartól. Most ismét visszakerültek Norvégiába. És ennek még ráadásul örültek is!
Fontolóra vették, ne küldjenek-e útra egy újabb hajót, de ezt a tervet elvetették. Már túlságosan mélyen bent jártak az őszben. A Longyearban és Sveában telelők azonban várták a felszerelést és az élelmet. Azon tanakodtak, hogy esetleg repülőgépeket küldenek, amelyekről a legfontosabb tárgyakat ejtőernyőn le lehetne dobni. Bing és mások már konténerekbe – szállítókocsikba – akartak csomagolni. Ő és Håkon kijelentették, hogy készek ugyanilyen úton északra utazni. De végül ezt a tervet is fel kellett adni.
–  Egy nappal karácsony előtt ismét Oslóban voltam – fejezte be elbeszélését Håkon.
–  Pontosabban szólva egy fazék labskaus mellett a Lyder-Sagens utcában – fűztem hozzá.
–  Márpedig ezzel legalább ugyanannyi veszélyt vállaltam magamra, mint a jeges-tengeri hajóúttal – hangzott Håkon talpraesett válasza. – De most majd rajta leszek, hogy a világítótorony kedvező jelzést adjon!
Amíg így gondolatban átéltem Håkonnak a Spitzbergákra tett első szerencsétlen utazását, oszladozni kezdett a köd a „Penang” körül, és kisütött a nap. Az előttünk levő hegy lábánál volt az Is-fjord bejárata. Kitartóan kémleltük a tengert, hátha feltűnik valahol a kormányzó hajója, de a nyugodt, sima vízen semmi sem mozdult. A révkalauz mellett álltam a hídon, amikor egyszer csak elöl, a part közelében megpillantottunk egy kis, sötét pontot.
–  Talán ez a kormányzó hajója – mondtam.
A révkalauz a szeméhez emelte távcsövét. Aztán megvetően elbiggyesztette ajkát.
–  Az a kis vacak ott? Nem, nem valószínű, hogy a kormányzó beérné egy ilyen kis ladikkal.

(Folytatjuk)

Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma

LIV BALSTAD: Egy asszony a Spitzbergákon (1)

Közel egy évtizedet töltött a Spitzbergákon, pontosabban annak is Longyear nevezetű bányásztelepülésén a csinos, elvált fiatalasszony-szerző, aki egy vendégségben megismerkedett a sziget kormányzójával, Håkon Balstaddal. Pillanatok alatt megkedvelték egymást, az asszony hamarosan hozzáment a kormányzóhoz, s ezzel megkezdődött közel egy évtizedig tartó szigeti élete. Amolyan mindenes volt a kormányzói irodában (a végén már hírügynökségi tudósító és a helyi rádióadás szerkesztője), s 1955-tel záródó élményeit érzékletesen, nagy megjelenítő erővel vetette papírra. Könyve érdekfeszítő olvasmány, a valóságirodalom egyik jeles darabja. A továbbiakban az élménybeszámoló első fejezeteit adom közre, néhány folytatásban.


MEGISMERKEDÉS A „LABSKAUS” MELLETT

Száraz porhó szállingózott Oslo felett. A Nemzeti Színház előtt álltunk és villamosra vártunk. Vállunk fehér lett, s amikor befutott a villamos, a férfiak, mielőtt felszálltak volna, levették kalapjukat és lerázták róla a havat.
Barátnőm, Lillemor hívott fel. „Idevárjuk néhány régi barátunkat a háború előtti időkből – mondotta –, nem tudnál te is átjönni?" Először sok munkámra hivatkozva visszautasítottam a meghívást. De ahogy ott álltam a hallban háziasszonyom telefonja mellett, egyszerre rájöttem, hogy ma nem tudnék sem dolgozni, sem korán lefeküdni. A kis szoba a maga egész bútorzatával – a régi fiókos szekrénnyel, a rozoga dívánnyal és az ódon tapétával – szinte kényszerített a menekülésre és arra, hogy emberek társaságát keressem. „Lillemor – mondottam –, mégis eljövök!”
És máris mentem a villamoshoz. Fáradt voltam és elcsigázott, de jólesett a tudat, hogy valaki vár. Egész ittlétem alatt szinte kizárólag a kereskedelmi esti iskola és a hónapos szoba között közlekedtem, s ez édeskevéssé volt alkalmas arra, hogy eloszlassa a magány érzését. Nyugtalan voltam, vágyódtam kisfiam, Olav után, aki odahaza volt nagyszüleinél, Valdresban. Talán épp ebben a pillanatban kérdezősködik anyja után. Körülöttem mogorva arcok, hideg, fagyos tekintetek. Ó, bárcsak meg lehetne innen szökni és a kis Olav-val együtt magunk mögött hagyni mindezt – a téli sötétséget, ezeket a komor arcokat, a vastag gyapjúba és szőrmébe burkolt embereket –, s magunkba szívni a napsütést, a meleget!...
Kihalt és néptelen volt a Schultz utca, a Diákotthon épülete régi szép órák emlékét idézte fel bennem. A Lyder-Sagens utca hársfái fehér parókát öltöttek és dölyfösen álltak őrt az út két oldalán.
Új emberek, kézfogások és bemutatkozások. A neveket persze – szokás szerint – nem jegyeztem meg, s így kénytelen voltam újra megkérdezni.
–  Van itt nálunk még valaki – mondta Lillemor, és kinyitotta a konyhaajtót. A tűzhelyen nagy, gőzölgő fazék állt. Magas termetű, izmos férfi hajolt föléje, s mialatt figyelmesen kavarta a fazékban fortyogó ételt, rövid szárú pipájából füstfelhőket eregetett.
–  Håkon Balstad – mondta a szakács, letekintve rám a füst- és gőzfelhőből. Mivel egyik kezében a pipát, a másikban pedig a merőkanalat szorongatta, ennél az első találkozásnál nem üdvözöltük egymást kézfogással. A későbbiekben alkalmam nyílt rá, hogy ugyanezt az urat hasonló szituációkban megfigyeljem, és meg kellett állapítanom, hogy a pipa és a merőkanál jól illik hozzá. Ekkor azonban még igazán nem gondoltam ilyesmire. Inkább arra volt gondom, hogy a fazék fölé hajolva megállapítsam, mi az az illat, ami az orromat izgatja. Labskaus készült, ízletes norvég ragu.
– Fokhagyma! – jegyezte meg a férfi.
Milyen sokféle is lehet az első találkozás varázsa! Számunkra mindenesetre ez az „első édes találkozás" a gőzölgő labskaushoz és a fokhagyma illatához kapcsolódik.
Kiderült, hogy a labskaus-szakértő nem más, mint a Spitzbergák újonnan kinevezett „sysselmann"-ja. Végig kellett hát hallgatnunk egy felolvasást ezekről a szigetekről, amelyeket a norvég állam és a Storting – a norvég parlament – bekebelezett. A „szakács" a háború kitörésekor kultuszminisztériumi osztályvezető volt, és Londonban kötött ki, ahol miniszteri tanácsos lett a norvég emigráns kormány kereskedelmi minisztériumában. Mindazonáltal nem tartott igényt arra a dicsőségre, hogy egyedül ő nyerte meg a háborút.
Ellenkezőleg: elismerte, hogy az öt hosszú és nehéz esztendőt többek közt azzal töltötte, hogy a Spitzbergák norvég szénbányáinak újjáépítési tervével foglalkozott. Miért, miért nem, a Spitzbergák iránt már korábban is érdeklődött. Fiatal diák korában többször is megkísérelte, hogy valamilyen expedíció tagjaként odamenjen. És most bőségesen része lehetett abban, amire mindig vágyott. Amikor a régi „sysselmann" nyugdíjba ment, és 1945-ben megüresedett az állás, Balstad megpályázta és meg is kapta. És ettől kezdve már csak egy dolog volt, ami a főzőcskéző vendéget a főzőkanálnál és a pipadohánynál is jobban érdekelte: a közvetlenül az Északi sark alatt húzódó szigetcsoport.
–  Figyeljen csak ide – fordultam hozzá később. – A sysselmann norvég szó ugye annyit jelent, mint kormányzó? Hát akkor hogy a csudába lehetséges, hogy a Spitzbergák jeles kormányzója itt van az oslói Lyder-Sagens utcában és labskaust főz ahelyett, hogy azzal foglalkozna, amivel megbízták és amiért, alkalmasint, meg is fizetik?
Nem ment bele a játékba.
–  Asszonyom – mondotta konyakos poharával játszadozva –, javaslom, hogy ezen az első estén ne mélyedjünk el túlságosan ebben a problémában. Tekintsük azt inkább egy közeli viszontlátás ürügyének.
Tetszett nekem a magabiztossága. Az ilyen fölényes fellépés mindig levett a lábamról. Zavarom még akkor sem múlt el, amikor éjféltájban búcsút vettem a társaságtól. Új ismerősöm úgy tett, mintha nem venné észre. Hazakísért. A Stens-parkon mentünk keresztül, jártuk a néptelen utcákat. A frissen hullott hó ropogott lábunk alatt. Egy-egy ablak mögött még égtek a karácsonyfagyertyák. Lovagomnak nem telhetett különösebb öröme ebben a közös sétánkban. Hallgatag voltam, mogorva és zárkózott, védekezni akartam ellene. Egy tönkrement házasság óvatosságra készteti az embert.
–  Együtt ebédelünk holnap? – kérdezte a kapuban.
–  Aligha! – válaszoltam és felrohantam a lépcsőn. Másnap délelőtt háziasszonyom szólt, hogy telefonon hívnak.
– Tehát mi lesz azzal az ebéddel? – hallottam meg emberem hangját.
–  Még nem tettem föl melegedni – vágtam a szavába. – De hogy jutott maga a telefonszámomhoz?
–  Kedvesem, talán bizony már elfelejtette, hogy az elmúlt éjszaka egy úr egészen a kapujáig kísérte? Hát az én voltam. De különben sem valami nagy művészet utánanézni a telefonkönyvben...
Letettem a kagylót.
Amikor este vége volt a tanításnak és kiléptem a kereskedelmi iskola kapuján, hirtelen előttem termett egy állig bebugyolált ember, karon ragadott és anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, egy várakozó taxihoz vitt, kinyitotta az ajtót és betuszkolt. Aztán ő is beült mellém. Természetesen nem más, mint a Spitzbergák ura.
–  Hogy merészeli ezt?! – sziszegtem a dühtől remegve.
–  Hotel Continental? – kérdezte zavartalanul.
Egy puha szőnyegekkel borított csöndes étteremben elköltött jó vacsora a legharagosabb valdresi nőt is megengeszteli. Lassanként elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen mérges akartam lenni. Ehhez bizonyára az is hozzájárult, hogy egyáltalán nem jutottam szóhoz. – Håkon ma azt állítja, hogy ez volt az első és utolsó ilyen eset.
Ezzel szemben a kormányzó annál többet mesélt a szigeteiről, az ottani háborús károkról, tragédiákról és komédiákról, az újjáépítésről, szénlelőhelyekről. Csak úgy zúgott a fejem az új fogalmaktól és nevektől, mint „harmadkor", „jégtorlasz", „szénbunker" stb. Lelkesedés, tettvágy és energia sugárzott belőle. Engem is megfertőzött, és mire észrevettem volna magam, már komoly vitába bonyolódtam vele a jeges-tengeri közlekedés problémájának gyakorlati megoldásáról, különféle jogi kérdésekről. Aztán a beszélgetés lassan személyesebb és földrajzilag közelebb fekvő problémákra terelődött, s már indulni készültünk, amikor eszembe jutott az a még mindig megválaszolatlan kérdés, miért van itt a kormányzó és miért nem az állomáshelyén?
– Liv – mondotta –, ma már annyit fecsegtünk a Spitzbergákról, hogy azt a kicsit, ami még hátramaradt, eltehetjük a következő alkalomra ..., ha egyáltalán szükségünk van még ürügyre!
Nem, erre már valóban nem volt szükségünk.
Sankt Hanshaugenig gyalog tettük meg az egész utat. A Sankt-Olav téren halványan felderengett bennem, hogy a legjobb úton vagyok afelé, hogy beleszeressek ebbe a szakácsművészbe. S amikor megérkeztünk Sankt Hanshaugenbe, már biztosan tudtam, hogy ez a sejtésem helyes volt. Még akkor is, ha ez az ember, aki mellettem haladt, azt képviselte, amit akkor – érthetően – minden másnál jobban utáltam: a jeget, a havat és a téli sötétséget. Szerencsére azonban a szerelmes nőknek megadatott az a képesség, hogy ilyen csekélységeket ne vegyenek észre.
A havazás megszűnt, a tél fokról fokra engedett szorításából. A csurgókat elárasztotta az olvadó hólé, és a Sankt Hanshaugen-i bokrokon kifakadtak az első rügyek.
Håkont is, engem is elkapott a tavaszi láz, mindegyikünket a maga módján. Håkonnál a „betegség" abban nyilvánult meg, hogy szakadatlanul az „első hajóról" beszélt. Úgy tűnt, hogy az én érzelmeim csupán másodrendű jelentőségűek számára. Sokkal inkább az foglalkoztatta, vajon melyik hajó lesz az „első"? Számomra az „első hajó" még nem volt az a tapintható fogalom, amivé később lett. Ott fent a Spitzbergáknál még állt a jég, és ez a jég még túl vastag volt ahhoz, hogy egy hajó keresztülhatolhasson rajta. Norvégiának, amelynek kenyere a tengerhajózás, és amely a Jeges-tenger tőszomszédságában fekszik, nem volt saját jégtörője, és még ma sincs. De Håkon fel-alá rohangált, s egyre idegesebb és türelmetlenebb lett. „Maradj veszteg – mondtam neki –, hiszen attól úgysem fog előbb elolvadni a jég, hogy itt sopánkodsz!" E jellemző női logika hallatán megvetően legyintett, és ismét berohant a Sarkkutató Intézetben levő irodájába.
Aztán egy napon nem bírta tovább. Becsomagolta a bőröndjét és Londonba repült, hogy régi barátaival (akikkel még a háború idején dolgozott együtt) töltse az időt, míg odafent Északon elolvad a jég. Én sem bírtam tovább, és Valdresbe utaztam, hogy szüleimet és a kis Olavot előkészítsem a várható fejleményekre. Olav még csak nyolcéves volt, és elragadtatva hallgatta az elbeszéléseket a messze északi meseországról, ahol jegesmedvék, fókák és rozmárok élnek. Igaz, hogy anyja mindezt csak másodkézből tudta, de a gyerek túl kicsi volt még ahhoz, hogy érdekelte volna, kinek köszönheti a tudását édesanyja.
Aztán egyszer csak megérkezett a tavasz, s vele együtt Håkon távirata. Útban volt Oslo felé, hogy onnan „egyenesen felutazzon". Végre az „első hajó"! Néhány bolond nap következett Oslóban. Håkon állandóan ügetett, mint valami jávorszarvas. Egyik konferenciáról a másikra, a Sarkkutató Intézetből a minisztériumba és megint vissza. Én magam mindig elfoglaltam a megfelelő stratégiai pontokat, remélve, hogy elkaphatom egy pillantását vagy egy szavát. De csak öt perccel a trondheimi éjszakai gyors indulása előtt maradtunk egy pillanatra egyedül.
– Meg kell bocsátanod, Plinius – mondta Håkon, miközben a hálókocsiban karjaiba zárt –, olyan hajszám volt. De rövidesen hallani fogsz rólam. Mihelyt megérkezem, rögtön írok. Ég áldjon!
Mikor a vonat piros lámpácskájának fénye végleg eltűnt a kanyarban, ott álltam egyedül a peron közepén és gyűlöltem mindent, ami a Spitzbergákkal kapcsolatos; ki tudtam volna kaparni a szemét annak, aki a Spitzbergák kormányzói tisztét kitalálta.
Sokáig kellett várnom a postára, sokkal tovább, mintsem az egy szerelmes nő számára elviselhető. Az első levél volt a legrosszabb, később aztán megtanultam kibetűzni a macskakaparását. „Miért nem írsz inkább géppel"? – írtam neki. „Mert nincs – és különben sem tudok gépelni!" – volt a válasz.
Hosszú és részletes leveleket írt. Mindenről az ég világon tájékoztatott: munkájáról, az időjárásról és ki tudja még mi mindenről. Mialatt én levegő után kapkodtam a nyári hőségben, a parkban ülve azt olvastam, hogy odafönt már szinte mérni sem lehet a hideget. Egy napon aztán a hőmérő higanyszála plusz öt fokra emelkedett. Håkon összetalálkozott egy ottani őslakossal, aki megjegyezte: „Milyen tikkasztó ma a meleg!" Håkon feltette magának a kérdést, vajon mennyi ideig kellene neki ott élnie, hogy az öt-fokos meleget „tikkasztónak" nevezzen.
Amivel Håkon nem akarta a minisztériumot és a hatóságokat terhelni, azzal engem bízott meg. Úgy forogtam, mint valami motolla Valdres és a főváros között, hogy teljesítsem megbízásait. „Szerezz nekem egy órát, amely mind a 24 órát mutatja, különben megbolondulok!" – hangzott a kétségbeesett segélykiáltás egyik levelében. Az örökös szürkeségben, ami ott a napsütés nélküli napokon az embereket körülvette, teljesen elvesztette az időérzékét. Egyszer két óra tájban valami hivatalos dolga akadt fent Sverdrupban. Frissen és pihenten ébredt. Egy darabig dolgozgatott, majd felvette a bundáját és felment a gyűlésterembe. Békésen szendergett a táj, csak a rakodóra vezető drótkötélpályán nyikorogtak a csillék. Az alkalmazottak ideiglenes szállásán semmi nesz; a lócán egy férfi aludta délutáni álmát. Håkon kiment, nem akarta zavarni. Az óra a kettő felé közeledett. Életnek semmi jele. Ismét bement. A férfi a hálózsákban még mindig aludt. Håkon kötelességtudó ember, és úgy gondolta, most már igazán itt az ideje, hogy felkeltse. „Az ördögbe is, most már elég volt a pihenésből!" – gondolta, és felrázta az alvót. „Azt hiszem, túl hosszúra nyúlt már ez a kis délutáni alvás" – mondta. „Délutáni alvás? De hiszen még csak éjjel két óra van!" 
Elmentem egy óráshoz. – A Spitzbergák kormányzója teljesen összezavarja az időt – mondtam. – Csak egy olyan óra mentheti meg, amelynek számlapján mind a 24 óra rajta van! – Az ősz hajú, tapasztalt öreg órás barátságosan nézett rám szemüvege mögül: – Ezt könnyű megcsinálni. Adja át üdvözletemet a kormányzónak és mondja meg neki, ha még nem bolondult meg teljesen, küldünk neki egy órát, amely mind a 24 órát mutatja. Akkor majd hamarosan megint helyrerázódik.
Valahonnan kihalásztam egy könyvet, amely „az északi tengerfenekek országának" nevezte Norvégiának ezt a legújabb részét. Mindenesetre vegyes gondolataim voltak akkortájt erről az országról. Håkon levelei elavultak, mire megérkeztek. Türelmetlen voltam, bosszús és csalódott, valahányszor üresen találtam odahaza a levélszekrényemet. S amikor megérkeztek az első levelek, sietve futottam át a sorokat, hátha mégis felfedezem bennük azt, amit oly szívdobogva vártam. De csak a Spitzbergák és megint a Spitzbergák, és szénkutatás és jégakadályok és újjáépítés. Amit az asszonyok várnak – arra ott fönt a sarkon valószínűleg nincs gondjuk az embereknek. Az ilyesmi nyilván csak nevetséges badarság számukra! Terminusokat jelöltem ki magamnak: amennyiben eddig és eddig a napig nem mond valamit utazásom időpontjáról, akkor...! Igen, csakhogy újra meg újra haladékot adtam neki. És haladékot adtam volna talán egészen az örökkévalóságig. De addig mindenesetre, amíg ő maga jónak nem látja az utazást.
És egy napon megjött a távirat: „További levelezés fölösleges stop azonnal utazz el Oslóból stop; hajó az iparügyi minisztérium bizottságával való megbeszélés alapján augusztus elsején indul stop minisztériummal vedd fel a kapcsolatot stop jelenleg nulla fok és sehol egy pap stop melegről azonban és papról a házasságkötéshez idejében gondoskodom stop lakás az illemnek megfelelően biztosítva a bányatársaságnál míg a hívott pap meg nem érkezik stop válaszolj postafordultával Håkon."
Tíz perc múlva útban volt a sürgöny Észak felé. Aztán hanyatt-homlok rohantam haza, hogy összecsomagoljam a holmimat és közöljem Olavval, hogy ha tetszik, ha nem, meg kell várnia a nagyszüleinél, míg a ház és a lakás a Spitzbergákon felépül.

(Folytatjuk)

Forrás: Liv Balstad: Egy asszony a Spitzbergákon. Kossuth Könyvkiadó, 1965. Fordította Z. Vidor Emma

ANTALFFY GYULA: Találkozás és emlékezés

(Gombászóemlék Kittenberger Kálmánnal)

Az erdő poros volt, fonnyadt és néma. Eső rég nem esett, a levelek ellankadtak már; a fészekrakás és a költés ideje rég elmúlt, a hím nem énekelt, nem udvarolt párjának: daltalan volt a tölgyes, szomorú.
Az egyik pókhálós, hervadt tisztáson apró leskunyhó elé kanyarodott a keskeny vadászösvény. Roskatag tetején száradó fűszálak lengtek lankatag, ajtaja beszakítva tátongott, bent nyirkos szalmahalom penészedett az egyik sarokban.
Olyan taszítóan idegen volt a rozzant kaliba, és mégis oly ismerősnek tűnt. Előtte, a kis gyepes tisztáson szabadtűzhely hervadt hamuja szürkéllt, körülötte ülőkéknek három kőtömb körberakva, mint hajdani hortobágyi pásztortanyákon a kifehéredett lókoponyák. S már emlékeztem: valamikor régen az egyik kősámlin Kittenberger Kálmán kuporgott, a másikon Berda József, a harmadikon jómagam. Középen vidám tűz virult, s óriási bográcsban illatos gomba párolódott sisteregve hagymás zsíron.

Cseke Péter: Nagymarosi erdőben

A nagy vadásztól, aki 3713 gerincest és 57 000 gerinctelen állatot gyűjtött össze Afrikában a Természettudományi Múzeumnak, akkor már elvették örömét, a puskát. Aki nagymacskákkal birkózott közelharcban, most csak messziről leshette a barázdában napozó nyulat; aki hat-hétezer kilós elefántbikákkal, kafferbivalyokkal küzdött meg a Kilimandzsáró alatt, legfeljebb azzal szórakozhatott el a Börzsöny erdeiben, hogy órákon át figyelte lesből, miként hordja bokor-éléskamrája tüskéire a hernyókat, bogarakat az előrelátóan készletgyűjtő tövisszúró gébics. Néha elővette rókacsalogató sípját, megszólaltatta a nyúlsírás keserves hangján, de fegyvert nem emelhetett a prédára éhesen elősompolygó ravaszdira. Szeptemberenkint, amikor felbőgtek a bikák, ki-kiment hajnali lesre, de csak egy lámpaüveg volt vele; öblös üregéből olyan kihívó bődüléseket tudott elővarázsolni, hogy csakhamar megjelent a holdfényben úszó erdei réten a háremét féltő vén bika. Kálmán bácsi megvárta, amíg a legjobb helyzetbe fordul, akkor gondolatban megcélozta lapockáját, s lassan meghúzta a képzeletbeli ravaszt.
A látvány azonban nem volt elég. Vadásznia kellett valóságosan! Elejteni a vadat! Birtokbavenni a zsákmányt! Így kezdett el gombászni a fegyverétől megfosztott Afrika-vadász; így lett kiváló értője a gombák világának. S a lassú cserkészés a legszebb, legértékesebb és legritkább gombapéldányok után, pillanatokra talán megadta neki az igazi vadászat elvesztett örömét és izgalmát.
Azon a régi nyári délután is úgy indult el velünk hármasban vargánya vadászatra, akárcsak hajdan becserkészni a magyar erdők legnemesebb vadját, a gímszarvast. Hiszen a vargánya olyan rangú a kalaposgombák közt, mint a szarvasbika a nagyvadak közt. A Börzsönynek a Zebegény és Nagymaros fölötti tömött tölgyerdeit hajtottuk meg, olyan aprólékosan kidolgozott terv szerint, mintha legalábbis rinocéroszok nyomát keresnénk a Ruvána-szteppén. Ő haladt középen s kissé elöl, Jóska balról bóklászott el-elmaradozva, jobbról csellengtem én. ídőnkint felzárkóztatott magához, ilyenkor vagy a további haditervet elemezte, vagy egy-egy rangosabb zsákmányával büszkélkedett.
Esős volt a nyárelő, akadt gomba bőven a Börzsönyben. Hogy fölékesítették a fakó erdőtalajt az okkerszínű pereszkék, a trombita alakú sárga rókagombák, a piros, lila, zöld galambicák. Szinte a mesekönyvből lépett elénk fehérpettyes piros sapkájában a légyölő galóca, s fehér bocskorban, fehér gallérral, zöldessárga selymes kalapban jámboran üldögélt egy gyertyán tövén a honi erdők legmérgesebb gombája, a gyilkos galóca.
– Olyan ártatlan a kinézése, hogy szinte biztatja az erdőjárót, szakítsa le, s tegye kosarába – intett eléje Kálmán bácsi, de Jóska még a mérgesgombákra is talált mentséget:
– A vöröslábú változékony tinorrúra is ráfogják, hogy mérgező, pedig ahányszor már ettem belőle! S milyen ropogós, pompás pörköltet; ha csak rágondolok, összefut a nyál a számban.
– Csak vigyázz a gyomrodra, Jóska – óvta bölcsen Kálmán bá. – Sok pupák megjárta már a gombákkal! Igaz, te csak megjátszod a tájékozatlant, úgy ismered a gombákat, mint a gregorián dallamokat.
– Hát a pöfetegek! Ezek az égből pottyant fehér tojások! Micsoda ínycsiklandó illatot áraszt ez a tudatlanoktól lefitymált eledel, ez a derűs növényi kacsa! – áradozott Jóska, de Kálmán bá' már messze elöljárt, hogy egy rücskös törzsű vén tölgy alatt várjon meg bennünket. Mozdulatlan volt, mint vadat álló vizsla, csak némán mutatott a fa tövére. Csodálatos nagytestű vargánya emelte ki bársonyos barna kalapját a fűből.
– Az ég legszebb ajándéka vagy te, erdőt barangoló szegények kincses étke! – emelte karját szinte áldásosztón a költő a gomba fölé, de Kálmán bácsi nem hagyta gasztronómiába siklani a témát. Újabb és újabb vargányákat tárt föl a magas fű alól. Módszeresen nyomozott, ki sem lépve a tölgy óriás lombkoronája alól.
– A vargányák ott jönnek elő, amerre szétnyúlik a föld alatt a fa gyökere – magyarázta a gombák tudósa. – Fonálkáik behálózzák a tölgyek, bükkök gyökérrendszerét, így élnek testvéri közösségben, mondhatnánk boldog társbérletben. A gomba adja a fának a nitrogént, a káliumot, a vasat, s kap helyette szénhidrátot a gazdanövény feleslegéből. Segítik és kisegítik egymást, igazságosan osztoznak a tápanyagokon.
Jóska hallani se bírta az izgalomtól a sok tudományt, már a második, harmadik tölgy alatt kutatott, s szinte beleremegett az erdő harsány kiáltásába:
– Óh, változzatok hasunk örömévé valamennyien! – mutatott szét maga körül, boldogságtól kifényesedett arccal. Tele volt körülötte a pázsit narancsvörös császárgalócával.
A gyilkosgalóca szelíd édestestvére, a legízletesebb csemegegomba seregestül tört fel mindenütt az avarból. A kacsatojás nagyságú fiatalok még alig bújtak ki a hófehér burokból, de a felnőtt példányok már büszkén emelték citromsárga tönkükön tűzvörös kalapjukat. Jóska leült közéjük, nagy tenyerével gyengéden megsimogatta selymes kalapjukat, s megállíthatatlanul áradt belőle a lelkesedés:
– Az étvágy istene teremtett ide benneteket, hogy nyelvcsettintő fmomságú rántott gomba legyen belőletek. Már illatotok is orrt, nyelvet csik-landó üzenet, az ízes finomságok gyönyörűséges ígérete.
Késével óvatosan levágta az egyiket, s ültében felmutatta:
–  Olyan kecses vagy, mint formáit mutogató érett asszony! Játékos képzeletünket derítő alakod testünket-lelkünket gyullasztja meg – így mondta, átszellemülten suttogva, miközben zsákmányát sorban a kövér hasú vargányák tetejére fektette.
– Az égigérő szálfák áldása valamennyi – mormolta áhítatosan, de aztán annál hangosabban jöttek sorba a receptek:
– A legnagyobb vidámságra ingerlő vegyes pörköltet szegfűgombából, tinorrúból és csiperkéből csinálhatsz. A rókagomba törött borssal, párolt rizsával, gyenge zöldborsóval a legfelségesebb. Az őszibarack illatú szentgyörgy-pereszkét palacsintatésztába kell megforgatni, úgy kirántani. A téli fülőke a legízletesebb gombasaláta, a rizike.. .
– A rizika – vágott szavába Kálmán bá' – a tűlevelűekkel él társbérletben. Sűrű fehér fonalai a fenyők gyökerét hálózzák be.
De Jóskát nem lehetett hosszú időre elhallgattatni. Most vette észre, hogy kakukkfüven heverészünk, s ezt a tényt nem hagyhatta szó nélkül:
– Tudjátok, hogy a Bácskában kakukkfűvel pácolják a szalonnát. S micsoda ízeket hoznak ki vele! Hogy megy rá a tütü! – csettintett a nyelvével egy sorozatot, s miközben mélyen beleszagolt az akácillatú levegőbe, így folytatta:
– A Dunántúlon fánktésztában kisütik az akác-fürtöket, felséges csemege, a legjobb borkorcsolya, mondhatom. A keserűgombát meg parázson pirítják a göcsejiek, akár csak a székelyek és friss juh-túróval eszik, ezt tudtátok?
Ki s berakosgatta közben a gombákat a kosárba, míg Kálmán bácsi a biztonságba helyezés gyors mozdulatával el nem szedte tőle a zsákmányát.
– Még nyersen megeszi! – mormolta, s intett, hogy kövessük a közeli leskunyhóig.
Nagy kort megélt tölgyek vették körül a szép gyepes tisztást, ahol nemsokára fellobogott a gallytűz. Kálmán bá' vadásztarisznyájából sorra előkerültek a kellékek, s Jóska határtalan izgalommal figyelte, hogyan kerül egymás után a bográcsba az apróra vagdalt füstölt szalonna, a buzogányos fejű új hagyma, a hegyes zöldpaprika, a csokor petrezselyemzöldje, végül a gombák tetejére a pirospaprika és a törött bors. Olyan illat kerekedett mihamar, hogy szinte füstként úszott tova a tölgyek alatt, ánizsos, édes páraként.
Ültünk körben a köveken, s lángtól piros arccal lestük, mi készül és hogyan. Egyedül Kálmán bácsi szakácskodott, mi semmihez sem nyúlhattunk, csak a tányért tartottuk végül, amikor a nagy vadász osztani kezdte a menázsit. A császárgalócából, csiperkéből, vargányából és rókagombából készült vegyespörkölt csodálatos volt; ropogós, ízes, illatos. Jóska mégis csak érdektelenül szálalgatott belőle. Kálmán bá' nem is állhatta meg sokáig:
– Hát nem ízlik, Jóska ? – kérdezte kissé rosszkedvűen.
– Nem megenni, inkább megtalálni a boldogság őket. Felfedni füves rejtekükben, lemetszeni kalapjukat, s a hátizsákba rakni a zsákmányt - így mondta, miközben ütött-kopott aktatáskájából –, melyet még Kosztolányi hagyott rá – elővette saját, külön borát, s kortyintott egyet a zöldarany abasáriból.
– Megihattál életedben egy kisebb pataknyit, ugye Jóska? – tréfálkozott már Kálmán bá', akit kielégített a válasz a pörköltet illetően. Ugyanúgy felelt rá a költő is:
– Hát, nem mondom, egy közepes vízimalmot elhajtana néhány hétig – aztán nagyon komolyan hozzátette, idézvén egyik négysorosát: „Nem voltam soha vízivó jószág, / se eszét vesztett kuka részeg. / Okos barátom marad minden j nemes nedű s minden finom étek."
Kálmán bácsi megértőén bólogatott, hogy hát néhány kishordó whiskyt ő is megivott életében – persze malária elleni védekezésül –, s máris Afrikában voltunk. Jöttek a vadászhistóriák seregestül, emberevő oroszlánokkal, hiénafarkasokkal, gazellákkal, varacskos disznókkal népesedett be a Börzsöny erdeje, s szelíden parázsló tűzünk mintha egy ugandai camp őrtüze lett volna.

Amikor végre aludni tértünk, fölöttünk állt már a telihold. Kékesfehér párázatok lebegtek a fák közt, s halványan reszkető fakó fényben ázott a kis tisztás gyepmezeje. Pár gallyat még vetettünk a piros parázsra, aztán sorban végignyúltunk a leskunyhó földjén, friss fenyőágakból vetett derékaljon.
... Ez az a kunyhó. Poros, penészes, s a tűzhelyen avas, öreg hamu. Üres a három kősámli: Kálmán bácsi is, Jóska is a Farkasréten. Ülök egyedül a korhadt küszöbön, botomra hajtom fáradtan az állam, s lassan párába homályosul előttem a fényteli erdő...

Forrás: A szerző Boldog barangolások (Tájrajzok) című gyűjteményes kötetéből. Megjelent a Magvető könyvkiadónál, Budapesten, 1987-ben 
(Kittenberg Kálmánról bővebben - itt)