11 000 MÉTER MÉLYSÉGBEN!
 |
| A leereszkedés előtt |
Ilyen viharos tengeren még sohasem jártunk a Trieste-tel. Vontatóhajónk fedélzetén még a legedzettebb matrózok is úgy imbolyogtak, mintha részegek lettek volna. Felettünk sűrű, fekete felhők szálltak az égen, és az a néhány csillag, amely imitt-amott még előbukkant közöttük, csak fokozta komorságukat. Alattunk zúgott a tenger, és most - hogy megálltunk - hajónk még erősebben himbálózott a hullámokon. Sötét volt, a Trieste-et nem láthattuk. Fehér és narancsszínű körvonalai csak időnként villantak fel az éjszakában, amikor a hullámok szeszélyes játékában elkaphatták a Wandank fényszórójának sugarait. Valahol lidércfények úsztak a vízen: a Lewis, a kíséretünkhöz tartozó torpedóromboló jelezte ezzel a fénnyel azt a helyet, ahol le kell merülnünk, s amelyet két napig tartó, aprólékos méréssel állapított meg. Itt volt a legmélyebb a Challenger-mélység: 10 800 méter. A Lewis maga messze volt tőlünk. Rádión közölték, hogy csak nehezen tudták vízre bocsátani azt a csónakot, amellyel Walsh átjön majd a Trieste fedélzetére. A Wandankon kis tanácskozásra gyűltünk össze. Hét órakor akartam megkezdeni az előkészítő munkákat, hogy 7 óra 30 perckor lemerülhessünk. A rossz időjárás miatt azonban elhatároztam, hogy egy órával elhalasztjuk az indulást. Nem, mintha azt reméltem volna, hogy a tenger közben lecsendesedik, hanem mert azt akartam, hogy a felszíni műveleteket minél biztonságosabban végezhessük el. Minden ostoba melléfogás veszélyeztethette volna a vállalkozást, és éjjel ez a kockázat nagyobb volt, mint nappal. Óvatosan továbbvontattuk ötven méterrel a Trieste-et, majd a Wandank lassan megfordult a kijelölt pont körül. Sok minden bukkant fel emlékezetemben. Hirtelen eszembe jutott előző napi beszélgetésem egy tiszttel.
- Azt hiszi, hogy mindjárt az első próbálkozással elérik a medret? - kérdezte tőlem.
- Minden a mélyvízi áramlásoktól függ. Ha nem kerülünk bele semmiféle áramlatba, feltétlenül leérünk az árok fenekére - feleltem neki.
- És ha igen?
- Ha az áramlás elsodor bennünket, az árok lejtős oldalára juthatunk. Ebben az esetben talán csak többszöri lemerüléssel sikerül pontosan meghatározni azt a helyet, ahonnan indulnunk kell, hogy éppen a legmélyebb pontra érkezzünk.
- Valóban ez volna a legmélyebb árok az óceánban?
- Annyi bizonyos, hogy ennél mélyebbet még sehol sem találtak.
- Ha nem sikerülne mindjárt az első alkalommal elérniük ezt a legmélyebb pontot - kérdezősködött tovább -, részt akar venni a következő lemerülésekben is, amíg csak a Trieste el nem éri a legnagyobb mélységet?
- Természetesen - feleltem -, miért kérdezi? A mélységmérést még nem fejezték be.
- És ha, mondjuk, egy Dupont úr vagy Popov úr később egy mélyebb árkot fog felfedezni, például olyat, amelyik tíz méterrel mélyebb ennél? - kaptam válasz helyett az újabb kérdést.
- Ezeknek az uraknak nagyon jól fel kellene szerelniük hajóikat ahhoz, hogy ilyen pontosan megmérhessék azt a mélységet! Ha azonban valóban felfedeznek egy árkot, amely mélyebb, mint a Challenger-mélység, a Trieste oda is lemehet. Olyan bőséges nehezéksúly- és benzintartalékai vannak, hogy nemcsak a holnapra tervbe vett mélységet, hanem ennél több kilométerrel mélyebb pontokat is elérhet. És ha az a Dupont úr vagy Popov úr, akiket említett, egy másik árokban néhány méterrel mélyebbre ereszkedik le, bizonyára nagy szenzáció lesz belőle, mert a közönség szereti az ilyen rekordokat. De, köztünk szólva, nem gondolja, hogy nevetséges volna csupán azért a néhány méteres „előnyért" vállalkozni ilyen expedícióra? Azt hiszem és remélem, hogy apránként minden nagy mélységet feltárnak majd, és lesz sok olyan is, amelyik mélyebb tízezer méternél. De hát számít valamit az a néhány méter? Nem ez a fontos, hanem a tudományos kutatás nagy mélységben. És éppen ezért nyilvánvaló az is, hogy műszaki eszközeink mind tökéletesebbek, az eredmények pedig mind nagyobbak lesznek.
Napfelkeltekor gyorsan kivilágosodott, mint a trópusi vidékeken általában. Mindenfelé fehér hullámtaréjok jelentek meg a vízen, a sötétkék háttérből most már élesen kivált a hullámokon himbálózó Trieste. Majdnem nyolc óra volt. Intettem, hogy indulunk.
A fedélzetről könnyű csónakot dobtak ki a vízre, és mi hárman, Buono, Shumaker és én beugrottunk a csónakba. Nem volt nehéz dolog, türelmesen megvártuk, míg a csónak kellő magasságban egy pillanatra megáll, s akkor ugrottunk. Előbb-utóbb akad egy hullám, amelyik barátságosan oda nyújtja elénk a csónakot, és szinte betessékel bennünket.
Minden művelet közben, amelyet elvégeztem, tudtam, hogy ezt valószínűleg most utoljára teszem... Hogy alighanem ez volt az utolsó éjszaka, amelyet a Csendes-óceán vizein a Trieste vontatóhajójának fedélzetén töltöttem el, most ugrottam utoljára a vontatóhajóról a kis csónakba, most vitt utoljára ez a kis csónak a Trieste fedélzetére.
Igen, ez a lemerülés valóban különös jelentőségű volt mindkettőnknek - Walsh-nak is és nekem is. Walsh-nak ez volt az utolsó, hivatalos gyakorlat, amikor még mellette ült oktatója, ezután már ő lesz felelős a batiszkáfért, nekem pedig vissza kell térnem Európába, Svájcba, hogy valamilyen újabb „tervbe" fogjak. Igen, kétségkívül most búcsúztam el végérvényesen a Trieste-től.
Újabb, hatalmas hullám kapott fel bennünket, olyan könnyedén emelt fel a magasba, mintha teljesen súlytalanok lettünk volna, majd hirtelen kiszaladt alólunk, és máris zuhantunk a szinte szédítő mélységbe. Bukdácsolva érkeztünk meg a ránk várakozó, egy-egy pillanatra mozdulatlanságba dermedő Trieste elé. A csónak megállt, az elöl álló Buono nyugodtan megvárta a kedvező pillanatot, és könnyedén átlépett a batiszkáf hídjára. Én néhány másodperc múlva követtem. Egy hullám elkapta mellőlünk a csónakot. A Trieste vadul emelkedett és süllyedt, belső csillapító bordái azonban megakadályozták a nagyobb dőléseket. Nemsokára Shumakernek is sikerült feljönnie a fedélzetre.
A négynapos, viszontagságos vontatás után, végre, itt voltunk a Trieste fedélzetén. Az első nap négy csomónál többet tettünk meg, a hullámsodrás és a szél iránya kedvezett nekünk. A második napon elszakadt a vontatókötél, ezért nem érkezhettünk meg a harmadik nap hajnalán a kijelölt helyre. Amikor végre az árok fölé jutottunk, már nagyon késő volt ahhoz, hogy lemerüljünk. A Wandank tovább haladt, úgy gondoltuk, másnap reggelre visszajöhetünk. Hirtelen megváltozott azonban a szél iránya, s csak két nap múlva értünk vissza a megfelelő időpontban a kijelölt helyre. Ez a késés a gondviselés ajándéka volt, a Lewis közben igen gondosan végigmérhette a tengert. A művelet hosszadalmas és kényes volt, az igen nagy mélységek felett az akusztikai mélységmérő nem vette pontosan a visszavert jeleket. Más módszerhez kellett folyamodni: gránátokat dobáltak a vízbe. A készülék most már kitűnően regisztrálta az eredeti robbanásokat és a talajról visszaverődő visszhangot is. Egy másik vontatóhajóról a nyílt tengeren rakták át ládaszámra ezt az értékes hadianyagot. Nyolcszáz gránátra volt szükség, hogy pontosan letapogathassák az árok egész medrét, ezt a hét kilométer hosszú és két kilométer széles, közel tizenegyezer méter mély sávot, amelyre le akartunk ereszkedni. Csak az utolsó napon, néhány órával napfelkelte előtt közölték velünk az Egyesült Államok Lewis nevű, DE 635 jelzésű hajójáról, hogy befejezték a mélységmérést.
