FESZTY ÁRPÁDNÉ (Jókai Róza*): Balatonfüredi víg és szomorú mozifelvételek (1)

Füred csak gyűjtőnév.
Az itt következő írásoknak nincs semmi szervi összefüggése. Vegye az olvasó úg, mintha kabaréban a színfal neve Füred lenne; a konferencier pedig kis, barátságos, kedves — de állandóan savanyu káposztaszagu leányszobából beszélne, annak a külső világ felé fordított ablaka előtt jelentetve meg mindent, — ami éppen eszébe jut.
De 'hát miért káposztaszagu ?
Kis szobámban volt egy fali szekrény. Előttem ismeretlen okból oda tettek el minden megmaradt ételt másnapra. — A káposzta a legerősebb illat; a káposzta sokszor melegítve legjobb, Jókaiék szerették a nyári uj káposztát. Tehát, nekem a nyári éjjelek káposztaszaguak voltak, mert az ablakot be kellett tenni akármilyen meleg volt is. Az volt az illendőség.
Az évszámok barátai és tisztelői ezt a fejezetet már egyáltalában ne is olvassák el.
Agyon mérgelődnék magukat.
Csak képek jönnek, ötletszerű képek, moziriport.
Kezdem Jókaiék házán, otthonán. Odavezetek, kapcsolok lehetőleg mindent a kis gyerek Rózától a menyasszonyig, ki utoljára húzta le a kulcsot az ajtóról, mikor papa eladta a házat. Mit látott, hallott, gondolt? Apró megfigyelések rendszer nélkül. Ez az egész.
Kezdem, — Jókaiék otthonán.
A Jókai-pár otthonának két arca volt.
Egyik a pesti és svábhegyi s ez a mindennapi arc. Emberi lény, ha nem vénasszony, kereskedő vagy kéregető, be nem teszi oda a lábát! No tán még a szedögyerek meg az állatorvos is. (Nálunk az állatorvos a háziorvosok kategóriájához tartozik. Évi honoráriumban részesül.) Két, később négy lovunk állandóan páciens. Ha a sok állástól nem pókos, föltöreti valamelyik kocsis. Tegyük föl, az sem sikerül — mire való a jó kovács? Tud az patkót félrevasalni!
Legrosszabb esetben majd a doktor ur nyisszant kicsit nagyobbat, — hát az sem olyan nagy baj, sem a lónak, sem Jókai erszényének nem árt olyan nagyon, — a doktor urnak pedig jól esik, lévén ő egy kezdő, de törekvő fiatalember.
Pesten nem jártunk sehova. Csak vásárolni — vásárolni — és színházba, ennyi volt az egész!
Füreden minden eltolódott kissé.
Ezt tán a házak külseje is befolyásolta.
A pesti ház városvégi csendes utcában, (akkor Isten háta mögött) apró ablakokkal. (Stáció- és Koszoru -utca.) Csupa kátyú, valóságos lópokol!
Akárhányszor előttünk szúrták ki részeg embernek, kocsisnak nevezett- vadállatok szegény nyomorult, védtelen lovak szemét dühből, mert a fáradt öreg gebék nem tudták a szeneskocsit a sárgödörböl kihúzni; a véres szem végigfolyt a szerszámon, — élő vád, amit nem hallgat meg senki.
Bezártuk sokszor nappal is a spalettákat, ne lássunk, — ne halljunk semmit. Ne lássuk az embert, aki állítólag Isten képére van teremtve.
Füreden barátságos, ízléses fehér villa, óriási ablakokkal. Rózsák hajolnak be az ablakon. Mindennap bemutatják szép uj ruhájukat. A kert rákönyököl a Balatonra.

A Jókai villa Füreden

Mindenki belát hozzánk az utcáról. A zene is más.
Pesten, az „et cum Lazarus“. Füreden távoli cigányzene, Balaton-csobbanás hallatszik. Füreden az előadások délután öt órakor vannak. Mindenki csak gyalog mehet a színházba. Útközben emberekkel kell találkoznia, ha páholyába akar jutni. Az ut a sétatéren vezet át.
Ezek apró nüanszok — de mégis. Morzsolnak, naponta morzsolnak valamit a kinai falból. Nem nagyot — egy akkora űrt, ahol néhány vendég
mégis befér.
Jókait bámuló képviselők, birtokosok, Laborfalvy Róza régi tisztelői és tisztelőnői.
Öreg urak, asszonyok, kik saját fiatalságuk emlékeit keresik és találják meg. — Elmondják: „azok a szemek, az a hang. Nincs olyan több, nem is lesz soha“.
Visszaemlékeznek — meghatva és mosolyogva távoznak egymásra bólintva, — „szép óra volt“.
Ez mind jólesik. Sebet hegeszt szegény sértett nagyasszony lelkén.
Végre a legkedélyesebb réteg, a kártyások. Tarokkozni szerető urak. Jókainak kellett, muszáj volt a tarokk.. Ezt még a házitörvények is tiszteletben tartották. Élni és időközönként tarokkozni, egy fogalom.
A tarokk-parthie oszlopai a minden nyáron vidékről beérkező tanárok. Főleg Pápáról. Élükön a zseniális öreg természettudós, Tarczy Lajos. Jókainak régi tanára. Azt állította, nagyon sokat köszönhetett Tarczynak lelki fejlődésében. Még öregségében is szikrázó, fiatal intelligenciájával, tűzszemekkel, Tisza Kálmánhoz nagyon hasonlított a feje; még keze is emlékeztetett rá. Ha természettudományi dolgokról jött szó, Jókai nem szűnt meg még akkor sem a diák tanára iránti tiszteletével hozzáfordulni.
Nekem sokszor magyaráztak ketten az ég és a filozófia rejtelmeiről csillagos vagy holdvilágos estéken, a ház előtti padon üldögélve. Aztán még pár képviselő, — ki leányát, fiatal feleségét mulattatni, önön kártyaszenvedélyét istápolni, Anna-bálra, fürdeni, savót inni, vagy a magyar bibliából imádkozni jött Füredre.
Ugyanilyen helyzetben leledző földbirtokosok. néha egy-egy iró.
Jókainé külön udvart tartott. Ők a spanyol tubák kultuszát űzték. Tisztelettel, fanatikus lelkesedéssel!
Mennyire nincs pozitiv esztétika! Mennyire lehetetlen kimondani — ez vagy az nem helyes, — csúnya, utálatos.
A kerék fordul, — amitől ma undorodunk, holnap gyönyörű lesz, vagy tegnap volt az.

A színház Füreden

El lehet-e ma egy szép fiatal művésznőt képzelni, aki tubákol?
Az urak Gerbeaud helyett spanyol- vagy fekete tubákot hoznának az öltözőbe. A zsúrokon szép leányok és szép fiuk az egymás tubákos szelencéjéből csippentenének hóditó és hódoló mosollyal. Laborfalvy Róza fiatalságában még így volt! Neki, a husz éves szép fiatal művésznőnek az orvos rendelte főfájásai ellen. Úgy szokott rá. Később életszükségletté vált nála és mind, mindazoknál, kik egyszer megszokták. Öreg asszonyai egy része szintén hódolt ennek az istenségnek. Az ö udvara azokból állt, kik a „sárga paradicsom“ lakói voltak.
Első és föoszlopa a tubákos szövetkezetnek egy kis tanár, bencés. Nagyon szegényes és kopott — de mindenki szereti s nagy tudós hírében áll. Úgy hívják: Vaszary Kolozs.
Mintha most is látnám finomcsontu, meggörnyedt alakját, örökké mosolygó szelíd kis arcát.
Apró, de gyors lépéseivel szinte csak belibben a kertbe, kezében áhitatos tisztelettel tartva kis bádogdobozát, benne a nagy — csudapor!
Hogy bontották föl, milyen komolyan ! Szinte meghatva szagolgatták, ahányan voltak. „Ez az illat“ ! Papát is hivták, neki is élvezettel meg kellett állapítania: „Fölséges!“ Jól van, mehetett vissza a tarokkhoz.
Minden szegénysége mellett is, mama állítása szerint Magyarországon Vaszary Kolozsnak volt a legfinomabb spanyol burnótja.
Egész éven át ö látta el Jókainét ezzel a finom holmival.
Mint látható, nagy különbség a pesti abszolút magányhoz képest. A szobákba ugyanott is csak a legritkább alkalmakkor jutottak vendégek, — de ott volt a külvilággal való kapcsolat számára jó időben a kert, gyönyörű Jókai-stilusban növő, gyarapodó rózsáival. virágaival, futóival. A virágok versenyre hívták, ingerelték a pillangókat — melyik tud nagyobb szinpompát költeni a gazdáék örömére?
A virág olyan hálás, úgy megérzi, úgy visszaadja a szeretetet.
Rossz időben a templomszerűen magas veranda volt a menedék. Ott állt az akkor még ritkaságszámba menő nagy távcső. A hold bele nem fért, de pompásan láttuk a Saturnus gyűrűjét, a Jupiter holdjait stb.
Ez a távcső volt Jókainak egyik legnagyobb öröme, büszkesége. Egy ok, amiért még este vacsora után is szívesen látott vendéget, különösen, ha volt valami égi elváltozás, valami csillagféle közel haladt el valami másik csillag mellett.
A minket körülvevő világban is vannak kétlakiak, kik Pesten nem azok, mint Füreden. Otthon egymáson kívül nincs világ, — a társaság: ök. Rajtuk kívül nincs semmi; valahol messze, nagyon messze emberek nyüzsögnek. De nyáron, Füreden más.
Fürdőhely, közhely! Kalap nélkül, tenniszbluzban lehet járni. Nők is cigarettáznak az utcán gummitalpu cipőben. Urak néha a páholy támlájára teszik a lábaikat s ha a primadonna gixert csinál — zenei értelemmel megcsípik a kutyus farkát, aki pont ugyan azt a hangot adja, mint a szép, de már viharverte primadonna.
Az ö kínai faluk is repedezik, bekukucskálhatnak a nyári ismerősök, kikkel „faute de mieu” tegezödnek is. Látogatják is egymást, — néha. Ez persze télire nem bir érvényességgel, megjárná az, aki ezt nem tudja!
Sok mulatságos esetet láttam, hallottam, az én szájam ize azonban keserű lett tőle... Bár engem saját személyemben nem érintett.
Kicsiny egyéniségemet igen komolyan vettem, a legdrámaiabb módon meg is őriztem s korán nyilvánuló önérzetemet még egy, két, három pofon árán is diadalra vittem.
Valószínűleg, ha nem olyan helyen töltöm a nyarakat, hol az arisztokrácia, a dzsentri és a középosztály ilyen szemmel látható, megfigyelhető módon táncol körbe-körbe, hol az arisztokráciának valósággal talpig fegyverben kell védeni az erényét a két utóbbi osztály heves udvarlása ellen, — belőlem sokkal kellemesebb, simább és praktikusabb nő lesz.

(Folytatjuk)

*Jókai Róza magyar festő, író. Laborfalvi Róza unokája, ásvai Jókai Mór fogadott lánya, martosi Feszty Árpád felesége

BERECZ EDGÁR: Türk ve macar arkadaş (9)

Tizedik nap - március 27, kedd

Macarköy - Gebiz, Aspendos - útban Side felé

Szerettem volna eljutni a Güzel-

pinarsu felé eső régi temetőbe, de Yilmaz barátom üzleti ügyben Serikbe indult, és azt ajánlotta, tartsak vele, legalább a gyaloglástól megszabadulok egy időre. Kénytelen-kelletlen igent mondtam. Gyors reggeli után egyik ingemet és régimódi bőr nardágtartómat Yilmaznak ajándékoztam, hadd legyen valami emléke rólam. Ahányszor viseli, annyiszor jussak az eszébe.

Serik felé menet még felvettük Yilmaz apját és unokahúgát. Az unokahúg nagyon szép nő volt és útközben ragyogó arccal újságolta, hogy hamarosan férjhez megy. Búcsúzáskor kezet fogtam vele, és akkor láttam, hogy a keze olyan volt mint, egy 60 éves öregasszonyé, tele horzsolással, sebbel és bőrkeményedéssel. Ebből megértettem, hogy a leendő férj igen dolgos nőt választott magának, megérdemli, hogy szerencséje legyen jövendőbelijével. Egyébként sok török nővel találkoztam, akiknek ilyen agyondolgozott kezük volt, még a tanárnőknek is.

Serikben elbúcsúztam török testvéremtől és barátomtól, aki oly nagy szeretettel fogadott Macarköyben. Innen gyalog folytattam utamat Aspendos irányába. Félúton felvett egy robogós és az útkereszteződésig vitt, ahol le kell térni Aspendos felé. A várakozó taxik arra utaltak, hogy errefelé a hely már nagyban kezd turistásodni, szegény sofőrök eleget kellették magukat, de én inkább a gyaloglás mellett voltam. Utólag kiderült, hogy jó választás volt cipekedve gyalogolni, mert útközben belemerülhettem egy gyapotföld élvezetébe. A termést már leszedték, ennek ellenére annyi maradt még, amennyin a gyapot tulajdonságait tanulmányozhattam. Régebb már láttam gyapotot, de így is nagy élvezet volt szedegetni a szebbek közül. A törökök a gyapotot pamuknak hívják, mi magyarul pedig pamutnak. Szerintem sokkal jobb lenne, ha a föld gyapjának hívnák, mert tisztára olyan, mintha gyapjú lenne.

Aspendos tájékán sok ház és tanya kifüggesztett német és angol nyelvű reklámszövegekkel, bömbölő népzenével várta a turistákat, jelezve, hogy itt már tartósan berendezkedtek a turisták fogadására. Étel, ital és szállás készenlétben van, csak legyen, aki megfizesse. Egy szőnyegkereskedő udvarán láttam egy kiállított faekét még az őskorból, egy régi szekeret és egy kőszilánkokkal kirakott különös boronát. A kapus elmondta, hogy ezt valaha szamár húzta.

A hajdani Eurymeda (ma Köprücay) folyó partján alapított Aspendos leginkább kitűnő állapotban fennmaradt színházának köszönheti hírnevét, az útikönyvek szerint ez a világ legjobb állapotban fennmaradt, antik színháza. Kiváló akusztikájának köszönhetően a 15.000 férőhelyes létesítményt ma is használják, és nincs szükség semmiféle hangosításra, mert a színpadon meggyújtott gyufa sercenését még a felső sorokban is tisztán hallani. A világhírű színházát két római testvér, Crispirus Arruntianus és Anspicatus Titinianus építtették Zenon építőmesterrel, Marcus Aurelius császár (i. e. 161-180) idejében. Magát a várost a trójai háborúból hazatérő görög hősök alapították. A görög és római időkben Aspendos híres volt kereskedelméről, pénzeiről és művészeiről.

A leghíresebb és legkedveltebb legenda szerint, amikor i. e. 334-ben Nagy Sándor Aspendos alá érkezett, küldöttség fogadta, hogy inkább hadisarcot fizetnek, csak kímélné meg a várost, és ne hagyjon hátra helyőrséget. Nagy Sándor elfogadta a békeajánlatot és továbbvonult Side felé, amely harc nélkül megadta magát. Útközben a makedón hadvezér megtudta, hogy az aspendosiak nem fizettek és felkészültek a védelemre. Erre visszafordult és ezúttal a városnak sokkal többet kellett fizestnie az előzőleg megállapított összegnél: 100 arany talentum mellett 4000 lovat adott át azon nyomban, ráadásul a helyőrséget is a nyakukba varrták.

Aspendosba könnyen bejutottam, mert tanulva a pergei esetből, nem a jegyszedővel álltam le tárgyalni, hanem a menedzserrel. Miután előadtam neki utazásom történetét, és megmutattam a feljegyzéseimet, térképeimet, egy órai beszélgetés-barátkozás után máris a kezemben volt az ingyenjegy. Sikeremet valószínűleg török nyelvtudásomnak köszönhettem, mert a romokat őrző fegyveresek is odajöttek hallgatózni és kérdezősködni.

A városnézést a színházzal kezdtem, s a fáradságot nem sajnálva kívül-belül alaposan megszemléltem. Az építőmester nagyszerű munkát végzett, olyan érzésem volt, mintha körülöttem megállt volna az idő. A falakon még itt-ott látszott a piros festék nyoma, elgondoltam, micsoda élet lehetett itt annak idején! Egy kicsit zavartak a turisták, állandóan ott lábatlankodtak ahol fényképezni szerettem volna, de a problémát megoldottam. A színház össze-vissza járkálása után felmentem a „városba", vagyis a romok közé. A Fórum és Bazilika környékén erősen dzsungeles volt a terep, itt minden lépésért meg kellett harcolnom, de nem bántam a tüskéket. A valamikori stadiont nem tudtam megközelíteni, mert időközben mocsár lett a helyén, de a bozót között futó ösvényeken bejártam az egész város területét. Az ösvények felvittek a várhegyre, innen látszottak a vízvezetékek. Rekkenő hőség volt, talán csak a teknősök érezték jól magukat, mert eleget láttam belőlük. A kapunál a menedzser Törökország térképet ajándékozva búcsúzott és megmutatta, merre kell mennem a földeken át, ha a vízvezetékeket szeretném látni. Alig egy órácskát kell gyalogolnom, mondta - ebből, persze, lett kettő is, mert a narancs- és egyéb ültetvényeken keresztültörtetni nem volt leányálom. Az egyik narancsültetvényen a gazda leánya egy halom narancsot adott. Addig is szedegettem útközben, de a kislánytól kapott narancs sokkal finomabb volt, mivel a legszebbeket válogatta ki a fáról.

Amióta narancstermő vidéken járok, egyre többször szerepel ez a gyümölcs az étrendemben. Megtanultam helybéli módra enni, vagyis bicskával. Az itteniek nem sokat pepecselnek a hámozással, gyorsan elő a bicskát és jó vastagon meghántják, mint az almát. Nem kell vele spórolni, elvégre annyi a narancs, mint a szemét, vagy talán annál is több.

Ügyes kislány az ültetvényes lánya. Özgének hívják és 15 éves. A mellei mint két kis narancs, már gömbölyödnek, de látszik, hogy még érniük kell, van idejük ellesni a narancsoktól a formát. Özge tanul németül és angolul, ezért örvendett, hogy beszélgethetett velem, ezáltal csiszolva nyelvtudását. Mielőtt elbúcsúztunk volna egymástól, még visszafutott a házba, hogy gyerekcsecsebecsékkel örvendeztessen meg. Megfigyeltem, amint a cipőjét belépés előtt gondosan levetette.

Sok tüskén-bokron keresztül végre, elértem a vízvezetékekhez. Négy szakasz van belőlük és rendkívül szépek. A vezetékek körüli falucskában találkoztam két kislánnyal, akik ahogy megláttak, már ajánlkoztak is, hogy pikcser, vagyis fényképezzem le őket, s amint a képek megvannak, már nyújtják a kis kezeiket, hogy seker, vagyis adjak érte cukrot. Sekerem már nincs, narancsot meg pláne nem akarnak, bolondok is lennének, hiszen itt mindenfelé terem. Hogy a barátság megmaradjon, két mini családi képpel kárpótolom őket. A fotók lehúzhatósak és szép színesek...

A mezőkön átvágva eljutottam ahhoz a falszakaszhoz, amit fentről a várból láttam. A falak tövében rengeteg árust találtam kirakodva mindenféle kacattal. Mindenki próbál eladni valamit, s jöttömre elkezdtek hívogatni németül, hogy halló dajcse turiszt! Hamarosan rájöttek, hogy én nem az féle turiszt vagyok, aki valamit is vásárolna tőlük, csupán egy szegény talpas, aki a hátán hordja a házát és mindenféle cuccát. Az egyik árusnál letelepedtem a földre és vizet kértem, hogy legyen okom barátkozni. Később beszélgetni kezdtünk, elmondtam, ki és mi vagyok, majd egy marék aprópénzért hagymát, paradicsomot, paprikát és kenyeret vásároltam. így már nekiülhettem konzervezni. A beszélgetésre a szomszédok is odajöttek, és hamarosan azon veszem észre magam, hogy német leckéket irkálok egy füzetbe. Többen felpróbálták a hátizsákomat és nevettek, hogy milyen nehéz. Mellettem egy idős nénike fonogatott kőkorszaki orsóval, neki kitaláltam, hogy egy darab papírra Foto 1 euro felirattal megnövelhetjük a bevételét. Nemsokára egymás után érkeztek a buszok és rajtuk a dagadt turisták, többségük úgy bánt a szegény török árusokkal, mintha legalább a rabszolgáik lettek volna. Annyit még elértem, hogy egy német nővel megvásároltattam az öregasszony egész napi fonományát, s közben buzgón mutogattam a zoknimat, hogy nekem is ilyen van és hogy milyen jó. Persze a lyukat a sarkamon elrejtettem. A fonogató öregasszony örvendett a vásárnak és naranccsal hálálta meg.

Az utat gyalog folyatattam Aspendosból és az út mellett találkoztam egy yürük családdal. Félig le voltak telepedve, azaz volt egy kis házuk, de mellette két nagy sátruk is. A házban csak a holmikat tartották, lakni a sátrakban laktak, amelyek mögött állataik legeltek. Amikor megérkeztem, a család nőtagjai épp lapos yufka kenyeret és börek lepényt sütöttek. Az egyik nő gyúrta és sirítette a tésztát, a másik megtöltötte friss kecskesajttal és spenóttal, majd egy harmadik nő a kettőbe hajtott lepényt megsütötte a földre rakott tűzhelyen levő nagy kerek tepsin. A munkát a földön végezték, de minden tiszta volt, hibát nem is lehetett volna találni. Miután köszöntöttem a családfőt, vizet kértem, és mitsem törődve a füsttel, letelepedtem a tűzhely mellé. Beszélgetni kezdtünk. Én elmeséltem az utazásom történetét, a yürük család pedig előadta a nomádok mindennapi gondjait. A török kormány egyre jobban korlátozza a vándorló életmódot, kevés a legelő, és a nagyvárosok, az autóforgalom miatt nehéz a turmákkal egyik helyről a másikra jutni. A városban kevés a fizetés és a hagyományos termékeket csak olcsón lehet eladni.

Kaptam egy frissen sült böreket, alig tudtam megenni akkora volt. Érdekes étel ez a börek. Valószínűleg az ázsiai pusztában találták fel, és a többezeréves nomád életforma hívta életre. Az állandó ide-oda vándorlás miatt olyan ételeket kellett kitalálni, amelyek jól bírják a szállítást és nem romlanak meg. A börek mint ilyen, tökéletesnek bizonyult, mert az összehajtogatott sült tészta lég- és pormentesen megőrizte töltelékét. Az étel napok múlva is élvezhető maradt.

Errefelé is hatalmasak a távolságok, több órás gyaloglás után se bukkantam településre. Autók járnak ugyan, de senki se akart megállni, bármennyit integettem is. Az út mellett járva, ismét nekiláttam turkálni a szemétben. Evőeszközöktől a ruharadabokig minden volt ott. Kaptam egy pár ártatlan fürdőruhás női fotóval megspékelt férfimagazint. A szexualitás errefelé úgy látszik, csak ennyiből áll. Egész napi gyaloglás után az ültetvények elfogytak és falvak kezdtek sorjázni. A közelgő este miatt szálláshelyet szerettem volna keríteni magamnak, de se elhagyott házra, se megfelelő bozótra nem bukkantam. Ráadásul ahogy besötétedett, jöttömre a kutyák rákezdték a vonítást, amely utcáról utcára terjedt, emiatt aztán sehol sem tudtam megállapodni. A szabadon kószáló kutyák pedig faluról falura űztek. Hiába dobáltam feléjük, nem tágítottak. Amint a sötétben egy-egy elhagyottnak tűnő házhoz vagy építkezéshez közelítettem, azonnal rákezdtek a vonításra. Végül az egyik faluvégen találtam egy építőtelepet, rajta félig-meddig felhúzott házikóval. Három fala már állt, a negyediket én emeltem téglákból, hogy a széltől némileg védve legyek. A homokos földre vetettem ágyat magamnak és jól beburkolóztam a hálózsákomba meg a télikabátomba. Óvintézkedésül a kutyák ellen egy félig elfogyasztott konzervet tettem a lábam mellé, hogy ha netán éjjel alvás közben meglepnének, akkor ne a lábamba akaszkodjanak bele.

Éjjelre nagyon hideg lett, többször is felriadtam és még a hátizsákot is magamra vettem melegítőnek, de nem használt semmit.

(Folytatjuk)

Illusztráció: Az aspendosi színház - ahogy a madarak látják