Zűrzavar
Bármilyen háborgó és viharos is lesz a Csendes-óceán déli része, semmiképpen nem lesz olyan nyomasztó, mint ez a két utolsó hét Sydneyben !
A hajóra néztem, és újra hálatelt szívvel gondoltam az emberekre, akik mellénk álltak. Az egész a BBC rádiónak adott interjúval kezdődött. A riporter, Diana Fisher, a canterbury érsek menye megígérte, visszajön, hogy lássa, mire jutottunk. Visszatérve igen gyászos hangulatban talált bennünket. A tervezett indulási időt már lekéstük. Semmi sem készült el idejében.
Diana tornádóként söpört végig a még hiányzó holmik listáján. Rábeszélte a Dunlop céget, hogy a legkülönfélébb dolgokat ajánlja fel nekünk. Valakitől kikunyerált a számunkra egy mentőcsónakot. És mindennek a tetejébe bemutatott minket Nick Lamontnak, akinek reklámügynöksége a televízió „Felfedezők" adásának legjobb ötleteit szolgáltatta.
Nick kanadai volt. - Nekivágni a Csendes-óceán déli felének - ez olyan, mintha hadjáratra indulna az ember - mondta mosolyogva. -Meg kell tenni mindent az ügy érdekében - a többi: kaland. Adják csak ide a hiányzó ételek listáját - tette hozzá. - És ne feledkezzenek meg a babról; rengeteg babra lesz szükségük!
Dolgoztunk, mint az eszeveszettek. Előbb-utóbb kiborultunk volna ebben a fergeteges tevékenykedésben Gavin és Janet Fox csillapító északi hatása nélkül. Gavin a halifaxi Heath gimnáziumban tanult, ahol Colin apja volt az igazgató. Amikor olvasta, hogy Sydneyben vagyunk, idesietett segíteni.
Olykor úgy éreztük magunkat, mint az első holdra szállást értékelő komputerek, amelyek annyira megteltek és túlterhelődtek, hogy nem lehetett több információt beléjük táplálni, több választ kicsikarni belőlük.
A legkülönfélébb dolgokban kellett dönteni: készítsünk-e vészkijáratot a kajüt padlóján, és milyen színre fessük az új polcokat. Igyekeztünk a rakodásnál tekintetbe venni mindazt, amit Smeetonék elméletével kapcsolatban olvastunk arról, hogy ők miért borultak fel. Emellett azon is gondolkodtunk, hogy milyen új játékokat vegyünk a gyerekeknek.
Minden új felszerelési tárgy érkezése újabb problémát jelentett. Az új vitorlázat egy hüvelykkel rövidebb volt, és az előremerevítő talpazatára új lemezt kellett készíteni. Fel kellett szerelni egy plexiüveg-boltozatot, hogy rossz idő esetén belülről is lássunk minden irányba, de rájöttünk, hogy az öregfa nekiütközik, ezért egy védő fémcsövet kellett föléje hajlítani. Megérkezett a gyönyörű, új mentőcsónak, de sehova sem tudtuk elhelyezni. Kiszállították a tartalék motoralkatrészeket, amelyeket Colin rendelt, és most újra nekiállt a motorokat szerelni, hogy a helyükre tegye a gyűrűket. Az esetlen formájú horgonyokat a hajófenék raktárba kellett gyömöszölni. Megérkezett a Dunlop Contender Ltd-től az új és erős fővitorla, és rájöttünk, hogy nem lehet beleilleszteni az öregfa vájatába, le kell venni és át kell alakítani. Mindent, amire nem volt feltétlenül szükségünk - beleértve a néhai központi fűtés tartozékait is - könyörtelenül kidobtunk.
El lehet képzelni, hogy ezenközben mit művelt Eve és Jimmy!
Valahogy újra össze kellett eszkábálni az egész hajót, és aztán 45 lábnyi holmit 30 lábnyi helyre gyömöszölni. Olykor magam is megdöbbentem a hajón elhelyezendő óriási bőség láttán: 100 font korpás liszt, 50 font cukor; egyre másra érkeztek a ládák tele finom babbal, gyümölcsszörppel, szárított gyümölccsel, konzervhússal és 4000 éhes száj számára elegendő levesporral; az egészet a klub különhelyiségében zártuk el, amíg el nem tudjuk helyezni a hajón. Egy nagy zsák újkrumplit, egy csomag pelenkát és 56 font mosóport a klub elegáns irodájának a szőnyegén halmoztunk fel.
Bármennyire fájt a szívünk, nem vihettük magunkkal Colin nagyítógépét, az ablakközi lécrolettákat és néhány nélkülözhetőnek ítélt Hajózási Útmutatót, hogy legyen hely a létfontosságú üzemanyag, a víz és a mentőfelszerelés számára. Colin megpróbálta olymódon megoldani a túlterhelés problémáját, hogy a szokásosnál egy hüvelyknyivel magasabbra festette az Anneliese merülési vonalát. De a lerakódásgátló réteg fekete szegélye már megint eltűnt.
A konzervdobozokat nem lehetett szép rendben az éléskamra polcain elhelyezni; le kellett tépni róluk a címkét, át kellett lakkozni őket, aztán műanyagzsákokba rámoltuk az egészet, és oda helyeztük, ahol nem borítja fel a hajó egyensúlyát és nem mozdul el, ha megdől a hajó. Már megjelöltük és bedukkóztuk mind az 1500 konzervdobozt, amit magunkkal viszünk, amikor Jimmy is odajött segíteni: ráült a még ragadós élelmiszeres dobozokra. Amikor felállt, ez díszlett a popsiján: „bab zarázs".
Annyi minden történt ezekben a napokban, hogy nem értünk rá aggódni az előttünk álló utazás miatt. Csak indulhatnánk már! -ez volt az egyetlen kívánságunk.
Tekercsszám hoztam ki az aprópénzt a bankból, és még az eddigieknél is többet telefonáltam. Miután kiszámítottam az időzónák különbségét, az automataperselyből jó néhány őrült londoni hívást is eszközöltem „a hívott fizeti" alapon. Megpróbáltam biztosítást kötni az utazásra. Végül az egyik cég hajlandónak mutatkozott biztosítani az Anneliese útját - kivéve a Hoorn-fok körülhajózását. Közölték, miszerint: „A biztosító, sajnos, úgy gondolja, hogy hajójuk összetörik az ottani háborgó tengeren." Mindenesetre szerencsés utat kívántak nekünk, és biztosítottak róla, hogy ha az Anneliesé-nek sikerül megkerülnie a Hoorn-fokot, ez lesz az első katamarán, amely megoldotta ezt az feladatot. Amennyiben tengerbíró állapotban túléljük az utazást, hajózzunk a Falkland-szigetekre, ott megújítják a biztosítást.
Az egyik londoni újság rádiót akart nekünk ajándékozni. Egy csomó izgalmas londoni telefonhívás, 15 000 mérföldnyi távolságon át folytatott viták és érvelések után ez az ügy is kútba esett.
A Macmillan kiadó melbourni fiókjának szerkesztője felhívott és elmondta: elolvasta a „Rosie, drágám" kéziratának egyik másolatát; nagyon tetszett neki, ezt meg is táviratozta a kiadó londoni központjába. Izgalmamban a plafonig ugrottam a vonal másik végén. Később azonban arra gondoltam, csak azért mondta, hogy kedveskedjen nekem.
Eve-t és Jimmyt el kellett vinnem az orvoshoz, hogy megkapják a soron levő oltást. És mindannyiunknak három ízben kellett elmennünk a gyerekek új vízhatlan narancsszín öltönyeiért meg a mi neo-prén csuklyánkért és kesztyűnkért.
A fogunkkal is sok bosszúságunk volt. Szerencsére a Multihull Association elnöke bemutatott bennünket fogász barátjának, Péter Mullarnak, a világ leggyorsabban és legjobban vitorlázó fogorvosának, aki betömte minden rossz fogunkat - és honoráriumot semmiképpen sem akart elfogadni érte.
December 3. Colin és kedves segítőtársaink naphosszat dolgoztak a hajón, közben kolbászkoszton éltek. Én elrohantam a reptérre, hogy kiváltsak a vámnál egy csomag Independent Television News filmet. Úgy látszik, azt hitték, hogy pornófilmek, és bele akartak kukkantani, Az Atlas Plastic Companyt is felkerestem, és egy csomó négygallonos műanyagtartállyal tértem haza - úgy voltak egymásba rakva, mint a fagylalttölcsérek. A végén kisült, hogy nem férnek a szekrénybe. Felkerestem egy másik műanyagos céget is, onnan a felső kajüttáblákhoz szükséges, jó erős, világos plexi-üveg lemezekkel megrakodva tántorogtam haza. Ezek után Adrián Quist, a Dunlop igazgatója erőnek erejével ránk tukmálta magánsofőrjét, az autójával együtt, hogy időmegtakarítás céljából azon járjuk a várost; és bájos magántitkárnőjét, hogy segítsen nekünk a vásárlások lebonyolításában.
A hajón minden egyszerre zajlott. Éppen a belső kormánykereket szerelték fel. Közben a helyére tették a hatalmas önkormányzó berendezést, amit a hajóépítő telepen eredeti nagyságának a kétszeresére növeltek. Feltéptük a hajó belső deszkaburkolatának maradványát, és csapszeggel felerősítettük a plexiüveget, hogy a felső kajütön dupla ablakunk legyen. Eve összeszedegette a padlón szétszórt ragadós csavarokat, és igyekezett rábeszélni Jimmyt, hogy ne egyen túl sokat belőlük.
A tatról újra ki kellett szállítani mindent, mert Colin oda rögzítette az új patrácszerelvényeket. (Patrácnak a hajó két oldalán levő árbocfeszítő kötelet nevezik.) A W. C-ből is ki kellett rakodni, amikor az új fenékvízszivattyút és az olajjal impregnált vízhatlan köpenynek való kampót szerelték fel. 65 új térkép, köztük a Hoorn-fok tengerészeti térképei és naptárak érkeztek Londonból; nagy erőfeszítéssel vonszoltuk el magunkat a közelükből, mert folytatni kellett a munkát. Dunloptól megérkeztek az új telepek; szép rendben lerögzítettük őket a motorház rekeszeibe.
A zűr kellős közepén egy udvarias japán fiatalember látogatott meg bennünket; japán nyelvű képes újságot szorongatott a kezében, s az újságban látható volt a hajónkról, valamint a rólam készült, kissé pajzán fotográfia. Valószínűleg azok közül a képek közül való lehetett, amelyeket Colin a fényképezőgép kipróbálása céljából vett fel. Másnap egy kedves levelet kaptunk a Motley One, az Anneilese testvérhajójának a tulajdonosától - ez az egyetlen Oceanic típusú rajtunk kívül a Csendes-óceánon. Azt írták, hogy láttak egy újságkivágást a News of the Worldben, melynek címe: „Rosie sztriptíze a világ körül". Ezt azután a rokonaim megrovó hangú levelei követték!
Végre nagy nehezen összeszedtünk annyi pénzt, amiből vehettünk egy rádió adó-vevőt. De már alig volt időnk felszerelni. A cég a bemutató készüléket adta el nekünk; a kristálydetektorokat Melbourne-ből szállították légi úton. Anneliesét újra kiemelték a vízből, mégpedig zuhogó esőben, és egy arany földelő lemezt szereltek a törzsére. Az összes elektromos berendezését darabokra szedték, a dinamókat és a generátorokat kiszerelték és átvizsgálták. Ezután egy elszánt mérnök felmászott az újonnan felcsarnakolt árbocrúdra, és ráerősített egy 12 lábnyi ostorantennát - olyan volt, mint valami sárga horgászbot. Másnap kora reggel egy vizsgabiztos érkezett a főpostáról: a harmadosztályú rádiókezelői vizsgát kellett letennünk előtte. Egész éjjel magoltunk, mégis nagyon izgultunk, nem nyomunk-e majd rossz gombot le, ha az új készüléket kell bekapcsolnunk. De nagyon helyes ember volt. Rámosolygott Eve-re meg Jim-re, amikor megérkezett. Ezek után már nem volt kétséges a vizsga eredménye. 70 százalékot értünk el.
A szakadatlan őrült kapkodás kezdett az idegeimre menni. - Úgy érzem, nem bírom tovább, Colin - mondtam. - Nem indulhatnánk már?
- Hát, azt hiszem, mehetnénk - mondta elgondolkozva. - A legfontosabb dolgok elkészültek.
Éppen, mikor elhatároztuk, hogy másnap indulunk, észrevettük, hogy hűséges Spitfire-iránytűnk, amely állandó útitársunk volt a hajón három éven át, elmerült a fekete folyadékban, amelyben a szélrózsa lebeg, és nem lehet leolvasni az adatait. Ráadásul senki sem tudta megjavítani. Két új olcsó iránytűt kellett vásárolnunk helyette, ezek voltak még a legmegfelelőbbek a rendelkezésre állók közt, és sietve kompenzáltuk őket. De még így sem bíztunk bennük.
A fő iránytűt a hajó belsejében, az Eve hálóhelyére nyíló ablak fölött szereltük fel a falra. Sajnos nem volt kardanikusan felfüggesztve. Leginkább egy nagy gömbölyű aranyhal-akváriumra emlékeztetett; mutatói úgy úszkáltak körbe-körbe, mint a halak.
Végül, december 6-án, a tervezett indulásnál majdnem három héttel később az Anneliese útra kelt. Egyszerűen nem mertünk tovább késlekedni.
Lassan kipöfögtünk Sydney kikötőjéből.
- Nem valami szerencsés, hogy újra szél ellen kell indulnunk - jegyeztem meg.
Pillanatnyilag azonban, azt hiszem, jobban izgultunk John Monks, a Daily Express munkatársa miatt, aki egy kicsiny csónakban hánykolódott a kikötő borzolódó vizén, az Independent Television News kameránkkal.
- Isten veletek! - mondta, amikor mellénk ért, és átadta a kamerákat. - A filmek már ma este biztos Londonban lesznek!
Hivatalosan elhagytuk Ausztráliát. Nyugtalanul és türelmetlenül hajóztunk át a Headsen. Húsz perccel később felfelé nézve észrevettem, hogy a rádióantenna lazán lóg az árboc tetején, és másodperceken belül letörik. Annyi baj legyen, majd csak megleszünk nélküle Űj-Zélandig. Aztán lefele pillantottam, és azt láttam, hogy az új, súlyos önkormányzó berendezés rúdjai derékszögben elhajoltak, és eltérítik irányából a hajót.
Jaj, mindössze két mérföldnyire voltunk Ausztráliától, és máris vissza kellett fordulnunk.
- Nagy vihar volt? - kérdezte egy fiatalember a mólónál, miközben szorgosan fényezte az egyik óceáni versenyhajó törzsét.
A hajóépítő telepen késő éjszakáig dolgoztak, míg visszaszerelték a Colin tervezte eredeti önkormányzó berendezést. A rádiómérnök másnap reggel hat órakor érkezett, újra felmászott az árbocra, és újra felszerelte az antennát.
Mint mindig, amikor a rádión kellett dolgozni, ömlött az eső. Egyáltalán nem bíztunk már az új antennában. És az utolsó pillanatban összes új-zélandi pénzünket egy, a fedélzet szintjére szerelt tartalék antennára költöttük.
Kilenc órakor az idő feltisztult, és mi újra útra készen álltunk. Azt hiszem, nem sok emberrel történik meg, hogy egyszer érkezik, de kétszer hagyja el Ausztráliát.
Kiérve a kikötőből, végighajóztunk mindazon helyek mentén, amelyeket az ausztráliai turistáknak meg kell nézniök. Őszintén sajnáltam, hogy nem maradhattunk hosszabb ideig ebben a szép országban. Ahogy kikanyarodtunk a Headsből, rájöttem, hogy a Sydneyben töltött két hónap alatt egyetlen szabadnapunk volt, az, amikor a strandon víz alá merültünk, és Colin kis híján megfulladt...
