DÉKÁNY ANDRÁS: August Piccard, a sztratoszféra léghajósa

1931. május 27-én jelentették a világ rádióállomásai, hogy August Piccard brüsszeli professzor, Kipfer brüsszeli fizikus kíséretében hajnali négy órakor felszállott óriási léggömbjével, hogy megkíséreljen feljutni a sztratoszférába!


A szabad léggömbbel való repülés magassági rekordját 1931 májusáig a „Preussen" nevű léggömb tartotta, amelyen 1901-ben Berson és Sühring tanár 10.800 méter magasságot ért el. Csak 1927-ben sikerült Gray amerikai repülőnek kétszer is túlszárnyalni őket. Ő nyitott kosarú szabad léggömbjével 12.700 m magasságot ért el; repülése azonban nem volt elfogadható világrekordnak, mert első ízben ejtőernyővel kellett leszállania s műszerei elpusztultak; második repülésénél pedig oxigénhiány miatt meghalt.


Másnap már közölték az újságok Piccard fényképét is: szelíd tekintete, magas homloka és kuszált haja inkább művészre vallott, mint sztratoszféra repülőre. De a merengő szemek mögött elszánt akarat izzott. Negyvenhét éves korában szánta rá magát Piccard arra, hogy megvalósítja régi tervét: behatol a sztratoszférába és műszerekkel ellenőrzi a sztratoszféráról alkotott elméleteit.


A brüsszeli műegyetem fizikai tanszékének tanára volt, előzőleg a zürichi egyetemen tanított, ott is tűnt fel, mint a sztratoszféra-tudomány legkiválóbb nemzetközi szaktekintélye. Piccard és Kipfer együtt készítette el a sztratoszféraléggömb tervét. A ballon űrtartalma 16.000 köbméter volt, átmérője 30 méter, saját súlya 800 kilogramm, a teherbírása 16.000 kilogramm. Piccard tanár a légi útra kevés élelmiszert vitt magával, két palack oxigént is elhelyeztek a gömbszerű gondolában, ami lehetővé tette, hogy legalább húsz-huszonnégy óráig fent maradhassanak a magasabb régiókban.

Piccard léggömbjét az augsburgi ballongyár telepéről bocsátották a magasba. A léggömb gyorsan emelkedett  és  alig egy negyed óra múlva már kétezer méter magasságban lebegett A gondola közvetlenül a felszállás után rövid ideig ferdén függött, kétszáz méteren azonban, a nyílegyenes felszökkenés után, visszanyerte egyensúlyi állapotát. A felszállás után a ballont reggel hat óráig Augsburg fölött, igen nagy magasságban látták lebegni. Amikor délnyugati szél keletkezett, Piccard és Kipfer léggömbje lassan eltűnt az augsburgiak szeme elől. Az összes repülőterek és megfigyelőállomások ettől kezdve azt kutatták, merre járnak a modern Verne-hősök.


Reggel hét órakor az algaáni tartomány Kaufbeuren városkája fölött, majd nyolc órakor Kempten városa fölött látták őket. Itt a léghajó már apró fénylő pontocskának látszott csupán és délnyugati irányban a Bodeni-tó felé tartott. Délelőtt tíz óra tájban Lindau felett lebegett, és a Zeppelin-műveknél végzett megfigyelés szerint legalább 12.000 méter magasan volt már, tehát nyilván elérte a sztratoszféra határát.


Amikor Piccard elindult útjára, közölte az augsburgi repülőtér parancsnokával, hogy hétórai repülés után, a délelőtti órákban szeretne majd valahol leszállni. Számítása szerint a léggömb feltétlenül eléri a 16.000 méteres magasságot, ahová addig még emberi lény nem jutott fel. Az volt a célja, hogy a 16 km-es régióban legalább két órán keresztül tanulmányozza a kozmikus sugarakat, amelyeket szerinte radioaktív csillagok idéznek elő... De leszállásról nem érkeztek hírek. Ellenkezőleg délután 2 óra 30 perckor   a   léggömböt   meglepetésszerűen   Partenkirchen felett vették észre igen nagy magasságban. Kicsiny világító pontnak látszott, időnként eltakarták a cirrus-felhők. Majd Oberammergau fölött tűnt fel körülbelül négyezer méter magasságban.   A bajor-tiroli  határon  Garmisch  és Parten-kirchen között hosszabb ideig egy helyben lebegett. A feltűnő az volt, hogy a fényjelekre a léggömbről nem érkezett válasz. Ekkor már nyugtalanító hírek zavarták az akkori világ békés közvéleményét. Szakkörökben különösen   azt   tartották teljesen érthetetlennek, miért nem kísérelték meg Piccardék a leszállást. Sokan aggódtak, hogy az oxigénkészlet kiapadt, a két professzor megfulladt az alumínium-gondolában és a gömb tehetetlenül úszik a magasságban.


Az augsburgi Riedinger-ballongyárat a világ minden részéből telefonhívásokkal ostromolták. A gyár azonban, természetesen nem tudott felvilágosítást adni a ballon utasainak sorsáról. A válasz csak az volt: remélik, hogy az oxigénkészlet elég lesz és nincs kizárva az sem, hogy egyelőre szándékosan halasztják a leszállást. Napnyugta után a szél Garmisch vidékéről tovább sodorta a léggömböt. A hűvös éjszakai levegő hatása alatt a gömb lassan lefelé ereszkedett, de a gondolából semmiféle jelzést nem adtak. Az esti órákban Innsbrucktól délnyugatra, a Stubai Alpok fölött jelent meg a léghajó. Egyenesen az Ötztali Alpok háromezer méteres hegylánca felé tartott. Az egész vidék lázban égett! Az Inn felső völgyében motorkerékpárosok követték a léggömböt, abban a reményben, hogy leereszkedik és segítséget nyújthatnak a leszállásnál.


Münchenből az esti órákban repülőgépek indultak a sztratoszféra-gömb után, de visszatértek, mert Garmisch környékén már nem találták a ballont; az Ötzthal irányában tűnt el. Novy százados, az innsbrucki légikikötő vezetője jelentette: a légikikötő hosszú időn keresztül jelzéseket adott, de azokra semmiféle válasz nem érkezett... Éjfél után újabb jelentés érkezett: Piccard léggömbjét este 11 órakor Bozen és Meran között látták. Az olasz légügyi minisztérium alarmírozta a légügyi hivatalokat, hogy figyeljék a gömböt és a leszállásnál nyújtsanak segítséget néki.
Szerdáról csütörtökre virradóra is állandóan szóltak a Riedinger-féle ballongyár telefonjai. A hírek még lehangolóbbak voltak: egy repülőgép pilótája Landeck fölött megpillantotta a ballont. A megfigyelő fényjeleket adott, de nem tudta megállapítani, hogy viszonozták volna a jelzéseket.


A kutatásban csütörtök reggelre már a menetrendszerű utasszállító repülők is résztvettek. A hírek tudni vélték, hogy Piccardék lezuhantak, hogy a gondola leszakadt a gömbről, hogy az utasok nem lehetnek már életben, mert biztosan elfogyott az oxigénjük ... Ugyanakkor a légkör kutatói már földet értek.

A   sztratoszféra-léggömb szerdán  éjféltájban leszállt a Gurgli-fehnsíkon, 2500 méter magasságban. Reggelre a meráni csendőrörsparancsnokság jelentette, hogy Obergurgl község fölött húzódó hegypárkányról, a Bircher menedékházból tisztán látják a léggömböt, mozdulatlanul fekszik a hegyoldalban, de semmi jelét sem látják annak, hogy Piccard és Kipfer elhagyta volna a gondolát, hogy életben lennének. Sölden városkából mentőexpedíció indult Hans Falkner alpinista, turistavezető irányításával. A havas hegyoldalon, a Gurgli fennsíkon találtak rá az elveszettekre. A léggömb simán ért földet, az ütődés jelentéktelen volt: sem a gondola, sem utasai nem sérültek meg.


Az ilyen találkozások pillanatai mindig ünnepélyesek.


Falknerék lassan törtettek felfelé; Piccard és Kipfer ott állt a gondola mellett, mosolyogva, biztonságban. Piccard professzor első szava az volt, hogy útjával teljesen meg van elégedve, minden úgy történt, ahogyan előre kitervezték.
— Az egész világ nagy aggodalommal kísérte a professzor úr útját, — mondta a mentőexpedíció vezetője — már senki sem bízott abban, hogy élve előkerülnek.

Piccard mosolyogva útitársára mutatott:
—  Mi egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy veszedelemben vagyunk, vagy kudarc érhet bennünket. Utunk kedvező volt és már eleve számoltunk azzal, hogy a vihar dél felé sodorhatja a léggömböt. Nagyon kérem, —  fordult  Piccard Hans Falknerhez, — menjen vissza a községbe és táviratozza meg Brüsszelben lakó családomnak és a Riedinger ballongyárnak, hogy nincsen semmi baj, a legjobb egészségnek örvendünk. Nem tudtuk, hogy szállunk le, csak azt láttuk, hogy hóréteg borítja a fennsíkot. A ballon a hótakaróra szállt rá. Nyilván ennek köszönhetjük, hogy nem törtek össze a műszereink és a ballon nem sérült meg. Amikor reggel 6 órakor kinyitottuk a ballon alumínium ajtaját, azt a kis falut, Gurglt láttuk magunk előtt. Mikor leszálltunk, úgy döntöttünk, hogy Kipfer doktor a ballon mellett marad, én pedig lemegyek segítségért. Már éppen indulni akartam, amikor  megláttam, hogy  önök közelednek.


— Három órai kapaszkodás után értünk fel, — mondotta Hans Falkner. — Nagyon siettünk, bár járatlan ösvényeken,
sziklaormokkal tarkított lejtőkön, rohanó hegyipatakokon, sziklákon és hómezőkön át lehetett csak feljutni. De nézze, professzor úr, a léggömb a gondolát legalább száz méteren keresztül a havon vonszolta. Kivételes szerencséjük volt, hogy életben maradtak.


Piccard nevetve mondta:
— Különös érzés volt, amikor az éjszakában mindig közelebb került hozzánk a fehér hómező és egyszerre csak azt éreztük, hogy a gondola valamihez hozzáütődik, imbolyogni kezd, sőt gurul és mi be vagyunk zárva!


Obergurgl és Sölden városka nevezetes hely lett. Olyan idegenforgalom kerekedett, amilyenre ott sohasem volt példa. Vonatok, repülőgépek árasztották az újságírókat és a kíváncsiakat, akik látni akarták Piccardékat és a ballont. A városka egyetlen szállodája, amelyben Piccard és Kipfer mérnök lakott, állandó ostrom alatt állt.
A laptudósítókat csendőrtisztek vezették fel a leszállás helyére és velük együtt ment fel a 12-ik alpesi vadászezred expedíciós osztaga, hogy a völgybe szállítsa le a ballont. A turisták és az idegenek olyan nagy számban lepték el Gurglt és Söldent, hogy a postahivatalok személyzetét háromszorosára kellett emelni. Innsbruckból csütörtökön két teherautomobilon tizenöt postatisztviselő érkezett, akik új telefonvonalakat szereltek fel, távíró- és különleges telefonszolgálatokat állítottak be.


A gondolát Piccard a leszállás után gondosan lezárta. Az egyik üvegre a következő tartalmú cédulát ragasztotta: „1931 május 27-én este 21 órakor szálltam le itt az SNRS léggömbbel. A kabinban műszerek és használati tárgyaim vannak. Mindenkit arra kérek, hogy ne nyissák fel. Kipfer úrral együtt május 28-án, a ballontól nézve bal felé, leindultunk a völgybe. Piccard professzor."


A söldeni szálloda udvarán Piccard tanár az összegyűlt idegen vendégeknek tartotta meg első előadását a sztratoszféra-repülés eredményeiről. Elmondotta, hogy a legalacsonyabb hőmérséklet, amelyet a gondolán kívül mértek —6° Celsius volt, ugyanakkor a gondola belsejében, a nap nagy hősugárzása miatt 40 Celsius fok meleget mutatott a hőmérő.


Ebben a pokoli hőségben, friss  levegő nélkül, oxigéntömlők segítségével töltötték el az egész szerdai napot.
— Főleg a szomjúság kínozott bennünket, — beszélte közvetlen hangon Piccard. — Azzal az eddigi tudományos feltevéssel szemben, hogy a sztratoszférában már nincsen légáramlás, megállapítottuk, hogy légáramlások igenis észlelhetők, így elsősorban a szubsztratoszférában. A léggömb a sztratoszférában másodpercenként 15 méteres sebességgel mozgott, stabilitása éppen olyan nagy volt, mint a normális levegőrétegben.


Piccard kis jegyzőkönyvének feljegyzései alapján vázolta a repülés eredményeit A legfőbb mérés, — amelyet a legfontosabbnak tartott, a gázoknak a kozmikus sugarak következtében előidézett vezetőképességére — teljes mértékben sikerült. Piccard elmondta, hogy alig félórával az augsburgi felszállás után a léggömb 15 kilométer magasságban volt, tehát sokkal gyorsabban szállt fel, mint eredetileg gondolták. A fontos méréseket csak 15.000 kilométeres magasság után kezdték meg. A külső légnyomás 76 mm volt.


—  Az út irányával egyáltalán nem is törődtünk, teljesen el voltunk foglalva a  tudományos  műszerekkel.  Különben is lehetetlen lett volna a léggömb helyzetének megállapítása, mert a gondola ablakán keresztül a vidéknek mindig csak egészen kicsi részét láthattuk.

Arra a kérdésre, hogy a leszállásra miért nem használta ki a felsőbajorországi jobb lehetőségeket, Piccard azt válaszolta, hogy nem lehetett kinyitni a ballon gázkivezető szelepét. Az innsbrucki repülőtér jelzéseit egyáltalában nem látták, csak akkor lehetett a leszállásra gondolni, amikor a ballon önmagától veszített a magasságból és amikor így a gondola belsejében uralkodó nyomást a külső levegő nyomásával összhangba hozhatták.


Úgy érkeztek vissza Augsburgba, mint diadalmas csaták hősei. Az eső zuhogott, de az augsburgi utcákon véges-végig óriási tömeg várta Piccardot és Kipfer doktort. Piccardnak a szálloda erkélyén is meg kellett jelennie. Hajadonfővel állt a .zuhogó esőben,, úgy tartotta meg beszédét az ünneplőkhöz. A szálló halljában Bohl polgármester üdvözölte  a   sztratoszféra szerencsés utazóit, két kislány virágcsokrokat nyújtott át cardnak és útitársának.


Piccard teljesítményének értékeléséhez tudni kell, hogy tizenkét kilométeres magasságon túl megszűnik az élet, talán csak a mindenütt jelenlévő baktériumok lebegnek még a levegőben, felhő nincsen, tisztán és hidegen ragyognak az égbolt csillagai és mindenre ránehezedik a világűr jéghideg lehellete. Piccard előtt senki sem tudott behatolni ebbe az ismeretlen világba. A legmerészebb kísérletezők éppen a sztratoszféra határán kénytelenek voltak megállni. Berson és Sühring csak 11 kilométer magasságig jutott fel, Neuenhofen német pilóta repülőgépe 1928-ban 12.800 méter magasságot ért el. Neuenhofen eredménye adta Piccardnak az eszmét, hogy behatol az ismeretlenbe.


A sztratoszféra élettelen légrétegei titkokkal vannak tele, amelyeknek megismerése sokat jelenthet az emberi tudomány számára. A sztratoszférát át meg átjárják a kozmikus sugarak. A világűrből érkeznek ezek a titokzatos sugarak, amelyek öt méter vastag ólomtömbökön is áthatolnak és az eddig ismert összes sugarak közül a legrövidebb hullámhosszal rendelkeznek. Piceard professzor és útitársa ezeknek a sugaraknak a megvizsgálására indult el, ezeknek átütőerejét, eredetét és természetét akarta tisztázni. Meg akarta állapítani, honnan jönnek: idegen tejút-világokból, állócsillagokból, vagy a végtelen távolban levő naprendszerekből? Tengeralattjáró hajók módjára megépített gondolájukban magukkal vitték mindazokat az eszközöket, amelyek ezt a vizsgálatot lehetővé tették.


Érdemes idézni a léghajó-napló időrendi sorrendben következő adatait.
Reggel 4 óra. Indulás. Huszonöt perc múlva a léggömb már 15.000 méter magasságban volt. Az emelkedés tehát másodpercenként tízméteres sebességgel történt.
5 óra. Az aluminiumgolyó belsejében a kilélekzett pára hó formájában hull le. Belső hőmérséklet hét fok a fagypont felett.
6  óra 18 perc. Belső hőmérséklet 16 fok.
6 óra 35 perc. Kellemetlen meglepetés: a gázszelephez vezető szalag nincs rendben.
7 óra 5 perc. A belső nyomás lassanként csökken. Mi lehet a baj? Gyönge, füttyszerű zajt hallunk, nyilvánvaló, hogy a levegő valahol kiáramlik. Kutatunk és vizsgálgatunk, de semmit sem találunk.
8  óra 25 perc. Végre megtaláljuk a baj okát. A ballaszteresztő csapóajtó egyik szelepe nyitva maradt.  (A ballasztot oly módon engedték ki  az aluminiumgolyóból,  hogy Piccard professzor különleges csapóajtót szerkesztett kettős szeleppel. Először a felső szelepet nyitották ki, beleszórták a két szelep között lévő tartályba a ballasztot, a finom ólomport, azután becsukták a felső szelepet. Ugyanakkor automatikusan kinyílt az alsó szelep és a ballaszt kiesett a gondolából. Erre a kettős szeleprendszerre azért volt szükség, mert el kellett kerülni a légveszteséget.)
8  óra 42 perc. Elhatároztuk, hogy leszállunk. Meghúzom a gázeresztő-szeíep zsinórját, a szelep azonban nem működik. A levegő foglyai vagyunk.
9  óra 16 perc. Belső hőmérséklet 28 fok. Az aluminium-golyó fala izzik. Közelünkben jégcsapfelhő finom fátyolát látjuk. (Ez a felfedezés tudományos szempontból igen nagy jelentőséggel bír, tekintettel arra, hogy a jégcsapfelhők megállapítása a legnagyobb ritkaság.)
9  óra 56 perc. Mégegyszer megpróbáljuk a ballongáz kieresztését, de hiába húzzuk meg a gázeresztőszelep zsinórját. A dob, amelyre a zsinórt rácsavartuk, forog, a zsinór azonban nem húzza meg a szelepet.   Nincs más hátra,   várnunk kell, amíg a külső hőmérséklet csökken és a gáz összehúzódik.
10  óra 25 perc. Reméljük, hogy  nemsokára  esni  fog  a ballon.
10 óra 30 perc. Megint jégcsapfelhőket látunk.
10 óra 40 perc. Vazelinos szalaggal javítani próbáljuk a gázeresztőszelepet. Belső hőmérséklet 30 fok.
Délután 2 óra 12 perc. Érthetetlen, a léggömb még mindig nem süllyed.
2 óra 50 perc. Most már csendesen kell ülnünk és kerülnünk kell minden fölösleges mozgást, mert takarékoskodni keli az oxigénnel.
4 óra 30 perc. Már tizenkét órája vagyunk a sztratoszférában. Külső légnyomás 91 milliméter.
6  óra 8 perc. Külső légnyomás  97 milliméter. (Miután a szabadlevegőt csak 250 milliméternél kezdődő légnyomás esetén lehet belélegezni, az ablakokat  még nem lehet kinyitni.)
7 óra 7 perc. Külső légnyomás 107 milliméter. A nap már egészen alacsonyan áll. A gáz, hála Istennek, összehúzódik, a léggömb burka már ráncolódik.
7 óra 24 perc. Az aluminiumgolyó belsejében már sötétedik. A földön, lenn, azonban még teljes világosság van. Tizenkétezer méter magasan vagyunk.
7  óra 34 perc. Az oxigénfogyasztást, sajnos, csökkenteni kell. Percenként most már csak 2.8 liter oxigént engedünk ki, úgyhogy mindegyikünkre 1.4 liter jut. (A normális lélekzéshez percenként legalább két liter oxigénre van szükség.)
8  óra. A léggömb ráncai egyre sűrűsödnek.
8 óra 2 perc. Külső légnyomás 129 milliméter.
8 óra 6 perc. A nap lenyugszik. Mi még mindig a sztratoszférában vagyunk, 12.000 méter magasságban.
8-óra 15 perc. Külső légnyomás 141 milliméter. A léggömb lassan süllyed. Most már a vidéket is nyugodtabban nézzük. Fantasztikus szépségű hegység fekszik alattunk.
8 óra 20 perc. Heuréka! Megmenekültünk. Külső légnyomás 201 milliméter. Most már csak meg kell várni, amíg a külső és belső légnyomás egyenlő magasságot mutat, akkor azután kinyithatjuk az ablakot.
8 óra 40 perc. A külső légnyomás szerint 3000, a belső légnyomás szerint azonban még 4300 méter magasan vagyunk. Még nem nyithatjuk ki az ablakokat. Mikor jön már a megváltás ?
8 óra 51 perc. Meg vagyunk mentve. A külső légnyomás 4500 méter magasságot mutat, a belső légnyomás ugyanany-nyit. A kiegyenlítődés megtörtént. Kinyitjuk az ablakokat. Levegő, levegő, isteni természetes levegő.


#


Egy évvel később, 1932 augusztusában Piccard 17.000 méter magasságra tört a sztratoszférába!


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

JAQUES PICCARD: 11000 méter mélységben (1)

1960 januárjában a Trieste nevű kutatójármű - batoszkáf - sikerrel ereszkedett le 11 km mélységben az óceán fenekére, a hirhedt Mariana-árok Challenger mélységébe, a Csendes óceánon. Olyan rekord volt ez, amivel ezeréves álom vált valóra - a nagy tengeri mélységeket sikerült biztonságosan, a tudomány javára legyőzni. Jaques Piccard professzor előbb a nagy magasságot, a sztratoszférát ostromolta meg, majd sikere után a mélység felé fordult. Sok évi kísérletezés előzte meg a sikert. Fia, aki végrehajtóként a gyakorlati kivitelezés egyik hőse,  népszerű könyvet írt az egész történetből, amely  1965-ben jelent meg magyar nyelven a Táncsics Kiadónál. Ennek nyomán közlünk belőle - szemelvényesen  - két kulcsfejezetet. Az egyik az első kísérleteket, míg a másik a siker pillanatait mutatja be.


A TRIESTE ELSŐ LEMERÜLÉSEI

1953. augusztus i-én - a svájciak nemzeti ünnepén - vízre bocsátottuk a Trieste-et. Nem akartunk ebből az alkalomból nagy ünnepséget rendezni, mint ahogyan Castellammaréban szokásos a hajók vízrebocsátásakor, de azok a hajógyári munkások, akik hét hónapja együtt dolgoztak velünk, és azok is, akik naponta figyelemmel kísérték munkánkat, bizonyosan ünnepélyesnek érezték ezt a szombat délutánt. Szép időnk volt, déltájban még fújt a szél, kora délután azonban elcsendesedett, úgyhogy a vízrebocsátás kényes vagy talán inkább látványos műveleteit könnyen elvégezhettük. A hét végén a Trieste csendesen ringott a vízen, és minthogy a benzint még nem töltettük be a tartályokba, a könnyű úszótest nagyobb része a vízszint felett maradt. A következő napok a nehezék és a benzin betöltésével, s még néhány, kisebb munkával teltek el. A első kisebb lebocsátásra augusztus 11-én került sor; ezt még nem merném „lemerülés"-nek nevezni, mert itt mindössze nyolc méter mély volt a víz, legfeljebb csak főpróbáról beszélhettünk. 
Távbeszélő-összeköttetésben maradtunk egy pontonhajóval, amelyen a hajógyár néhány mérnöke tartózkodott, és egy idő múlva a kikötőfenékről közölhettük velük, hogy felszállunk. A jelenet tanúi később elmondták, milyen nagyszerű élmény volt, amikor lassan, nyugodtan újra megjelent előttük a batiszkáf. Pedig milyen egyszerű volt az egész, mindössze fel kellett találni és meg kellett építeni a berendezést.


Két nappal később újabb, kisebb leszállásra vállalkoztunk, de most már a kikötő közepén. A kísérlet nagyjából ugyanúgy zajlott le, mint az első, de a víz itt még egyszer olyan mély volt, mint előbb.  Néhány  percig  tartózkodtunk  a fenéken,  ahol semmilyen érdekességet nem láthattunk - hacsak a rozsdás láncok és ódon horgonyok tömegét nem tekintjük annak -, majd feljöttünk a felszínre. A tucatnyi hajógyári munkás, hogy valamivel nagyobb legyen a közönség, titokban értesített vagy húsz újságírót, és ezek most megostromoltak kérdéseikkel: „Milyen a tengerfenék?" „Mit láttak?" „Láttak-e foszforeszkáló halakat?" Azt feleltük, hogy mindössze egyetlen, öreg kagylót láttunk, másnap azonban az újságban érdekes „felfedezés"-ről számoltak be. Az egyik cikk írója szerint Castellammare kikötőjében, fényes nappal, alig tízenhat méter mélységben „sok ezer különféle kagylót és foszforeszkáló halat" láttunk! Ilyenek az újságírók...


Mielőtt igazi, tengeri lemerülésre vállalkoztunk volna, célszerűnek látszott még egy, kisebb leszállás Castellammare környékén, hogy ugyanazzal a vontatóhajóval, amely valamivel később Capriba és Ponzába vitt bennünket, most már valóban megrendezzük a főpróbát. Erre a főpróbára, 40 méteres leszállással - augusztus 14-én került sor. Mindenki megismerkedett tennivalójával, begyakorolta a műveleteket. A lemerülést simán végrehajtottuk. Foszforeszkáló halakat most sem láttunk ugyan, de legalább szép tengerfenékben gyönyörködhettünk. Egy gyenge vízáramlás néhány száz méterre magával vitt bennünket, és eközben egy elég nagy tengeri rózsa mellett is elhaladtunk.


Ez után körülbelül tíz napig, a rossz idő miatt, semmit sem tehettünk, úgyhogy csak augusztus 25-én indulhattunk el Castellammaré-ból Capri felé. Ez volt a Trieste első, igazi lemerülése, amelyről egyébként már olyan sokat írtunk, hogy felesleges volna itt részleteznem. Ismeretes, hogy az éjszakai hajóút után megérkeztünk Capri déli oldalára, és hogy augusztus 26-án, kora reggel megkezdhettük a munkát. Ekkor is, mint az előző leszállások alkalmával, természetesen, mi ketten - apám és én - voltunk a kabinban. Berendezésünket nem bízhattuk az oceanográfusokra addig, amíg nem ellenőriztük aprólékosan működését. Reggel, az első lemerülési kísérletet meg kellett szakítanunk, alighogy elhagytuk ugyanis a víz felszínét, észrevettük,   hogy  az   egyik   nehezéktartály   kiürült.   Néhány   pillanat múlva a Trieste újra a felszínen volt. Alighanem a merülést fényképező búvár figyelmetlenségből elszakította az egyik huzalt. Ez is a batiszkáf biztonságos voltát igazolta: a nehezék áramkörének megszakadása automatikusan biztosítja a felszállást. Ez a mindössze néhány perces, rövid leszállás, a hadiflotta kísérőhajóján tartózkodó egyik újságírónak elég volt ahhoz, hogy beszámoljon újságjának a Trieste ezer méteres lemerüléséről, majd felszínre emelkedéséről is, és hogy néhány „lemerülési élményt" is megírjon. Úgy gondolta, ő lesz az első, aki tálalja a nagy újságot.


Mi meg kénytelenek voltunk kiüríteni a zsilipkamrát, kibújtunk a kabinból, átszálltunk a vontatóhajóra, és gondolkodni kezdtünk, mit tehetünk. Ott azt tanácsolták, térjünk vissza Castellammaréba, ürítsük ki a benzintartályokat, emeltessük ki a vízből hajónkat, és a vezeték megjavítása után kezdjük elölről az egészet. Nem gondoltak arra, hogy az évszaknak már a vége felé járunk, és hogy későbbi programunk nem enged meg semmilyen felesleges késést. Valóban felesleges lett volna ez a késlekedés? Igen, mert más lehetőségünk is volt. Eltorlaszolhattuk a meghibásodott tartálynyílását, és csupán a második szelepre bízva magunkat, újra megkezdhettük a merülést. Ennek a szelepnek a működtetésével, ezer méter mélységről még biztonságosan visszatérhetünk. Végszükségben pedig, mindig megtehetjük, hogy az egész nehezéktartályt egyszerre kioldjuk. A berendezés továbbra is teljesen biztonságos maradt.


Délután tehát valóban lemerülhettünk.


Műszaki szemszögből nézve, ez a lemerülés rendkívül értékesnek bizonyult. Egyébként talán az oceanográfiai tapasztalatok is érdekesek voltak, hiszen nemcsak azt láttuk, jóllehet nagyon rövid ideig, hogy milyen a tengerfenék, amelyet eddig, ebben a mélységben még senki másnak nem sikerült megpillantania, hanem azt is, hogy mi van a tengerfenék alatt. Ezt a legkevésbé vártuk, és előre nem is remélhettük. Hogyan is történt?


A véletlenek egész sora kísérte ezen a napon a Trieste különleges alámerülését. Mindenekelőtt, még a felszínen, merülés előtt elvesztettük 350 kilós fékezőkötelünket, amellyel a fenék közelében erősen csökkenthettük volna süllyedésünk sebességét. Ezenkívül kiderült, hogy a tenger mélysége itt valamivel kisebb, mint amennyire számítottunk,  és hogy a tengerfenék egyáltalán  nem olyan kemény, mint ahogyan az oceanográfusok mondták nekünk. Talán mondanom sem kell, akkor még nem volt akusztikai mélységmérőnk. Ez az értékes készülék ma már kétszáz méterrel előre jelzi a fenék közelségét, úgyhogy súlycsökkentéssel még idejében kellő fékezőhatást érhetünk el, és a fékezőkötél nélkül is elkerülhetjük az ütközést. Ekkor azonban csak az utolsó pillanatban vettük észre a medret, és már nem volt időnk kioldani a nehezékeket, úgyhogy a batiszkáf csak akkor állt meg, amikor már közel 1,40 méter mélyen befúródott az iszapba. Ez az iszap olyan jó, természetes csillapítóanyagnak bizonyult, hogy ütközés nélkül érkezhettünk meg. Az ablakon keresztül persze, csak a homokot, vagyis pontosabban a tripolit [mész- és kovavázas, egysejtű tengeri lények maradványaiból létrejött, finom homok - sz.m.] láthattuk, amelybe belesüllyedtünk, ez azonban nem járhatott semmilyen tragikus következménnyel, mert a felszálláshoz bármikor kioldhattuk nehezékünk egy részét. Ezt meg is tettük, miután már elvégeztük azokat scz ellenőrző vizsgálatokat, amelyeket erre a kimerülésre tervbe vettünk. Húsz perc múlva a Trieste már újra fent volt, és csendesen ringott a Földközitenger hullámain.


Ez az első kísérletsorozat nagyon kielégítő eredményeket hozott. Nagy oceanográfiai felfedezésekről még nem volt szó, egyelőre csak ellenőrizni akartuk batiszkáfunkat, hogy minél előbb az oceanográfusok rendelkezésére bocsáthassuk. Ehhez azonban még egy lemerülésre volt szükség, hogy meglássuk, vajon a Földközi-tenger minden pontján elérheti-e a Trieste a medret.


Minthogy semmit sem akartunk kockáztatni, néhány hétre kiemeltettük a Trieste-et a vízből, hogy rendszeresen végigvizsgáljuk minden fontosabb részét, és hogy néhány, újabb szerelvénnyel is ellássuk.


1953. szeptember 25-én hajóink újra a tengeren voltak. A batiszkáf engedelmesen követte a vontatót, a Trieste mögött pedig, a hajógyár kis motorosa, egy moto-barca haladt, hogy segítségünkre legyen majd a leszállásnál. Útközben találkoztunk a kíséretünkre kijelölt Fenice korvettel, amely előbb visszatért Nápolyba, és csak másnap reggel, a lemerülés helyén csatlakozott hozzánk.


Éjjel nemigen aludtunk. Őszintén szólva, nyugtalanított a tenger. A szél mind erősebben fújt, a hullámok csapkodták a Trieste oldalát. Batiszkáfunk azonban kifogástalanul viselkedett. Hajnalban, amikor összegyűltünk a Tenace hátsó fedélzetén és megláttuk, milyen vad hullámok választanak el bennünket a Trieste-től, be kellett látnunk, hogy ezen a napon aligha szállhatunk le a Tirrén-tenger háromezer méteres mélyére. Hogy megnyugtassam magam, Salvióval, a Navalmeccanica mérnökével együtt, beültem egy kis gumicsónakba, és némi, akrobatikus mutatványnak is beillő ügyeskedéssel, sikerült felmásznom a batiszkáf fedélzetére; minden rendben volt ugyan, de egyikünk sem volt még annyira gyakorlott, hogy ilyen rossz időben is elvégezhesse a szükséges felszíni műveleteket. Pedig alig tíz vagy húsz méterrel alattunk milyen csendes lehetett a tenger! Ki hitte volna, hogy néhány évvel később, négynapos vontatás után, négyszáz kilométerre a legközelebbi szárazföldtől és hat-nyolc méteres hullámok között, mindenki habozás nélkül vállalkozik majd a lemerülésre, csak hogy véglegesen bebizonyíthassuk a batiszkáf képességeit, a Trieste használhatóságát?


Most azonban inkább folytattuk utunkat, és a húsz-harminc kilométerre levő Ponza kis kikötőjében töltöttük az éjszakát. 29-én délután, Traetta mérnökkel újabb kis leszállásra vállalkoztunk ebben az öbölben, hogy mindent ellenőrizhessünk, mielőtt másnap végrehajtjuk a lemerülést.


Szeptember 30-án értük el azt, amit a sajtó a Trieste „világrekordjának" nevezett. Apámmal 3150 méter mélyre merültünk a víz alá.