 |
| Csodatevő Mária szobor Csíksomlyón Fotó Mihály László |
Szeptember 14-iei lapokban lehetett olvasni ezt és az ehhez hasonló híreket:
"Megszavazta a Kulturális és Örökségvédelmi Minisztérium hatáskörébe tartozó Országos Szellemi Örökség Bizottság tegnap azt a javaslatot, mely szerint felterjesztik a világörökség státusz elnyerésére a csíksomlyói búcsút. Kelemen Hunor kulturális és örökségvédelmi miniszter már mandátuma kezdetén elmondta, egyik legfontosabb célkitűzése a kulturális tárca vezetőjeként a csíksomlyói búcsú felvétele az UNESCO szellemi világörökség listájára. A tegnap elfogadott javaslat alapját a dr. Tánczos Vilmos egyetemi docens által öszszeállított dokumentáció képezte, amelyet a kutató a ferences szerzetesrend kérésére, az RMDSZ Főtitkárságának támogatásával készített el. Kelemen szerint a zarándoklat egyike azon kulturális hagyományoknak, amelyek meghatározóak a Kárpát-medencei magyarság életében, ezért kellene a búcsúnak felkerülnie az UNESCO szellemi világörökségi listájára."
Meglepődve s némileg hitetlen tamásként fogadtam a bejelentést, ami igazából még csak egy küzdelemnek nagyon a kezdetét jelenti és semmilyen garancia nincs arra nézve, hogy a javaslatból egyáltalán lesz is valami. Meglepődésem annak szólt, hogy a gondolat egyáltalán nem tegnap és tegnapelőtt vetődött fel, jó ideje benne van a levegőben, éppen csak nem sokan hittek abban, hogy egy ilyen javaslat mellett átütő erejű konszenzus összpontosul.
2005 végén, 2006 elején az Új Magyar Szó Kalandozó c. mellékletét szerkesztve részletesen foglalkoztam a világörökség bővítésének a mechanizmusával és történetével, bemutatva egyenként mind a magyarországi, mind a romániai világörökségi helyszíneket. Akkori írásaimról éppen csak le kell fújnom a port, s mindjárt otthonosabban mozoghatunk a témakörben...
Gyarapodó világörökség
Ha a katasztrófahírekre figyelünk, az az érzésünk, hogy a világ a végzete felé sodródik: lepusztul, elveszíti korábbi élőhelyeit, globálisan a tönk szélére kerül.
Elég azonban csak az UNESCO által kezdeményezett világörökség gyarapodó világlistáját nézegetni, az embernek mindjárt a korábbival ellentétes benyomása támad. E furcsa paradoxont éli majd meg az az olvasó is, aki fölkeresi a ma délután vagy a következő napokban a Szakszervezeti Művelődési Ház márványtermében megnyílt magyarországi tárlatot, melynek ízléses pannóin - gondolatban - azt az utat járhatja be, természetesen lényegesen rövidebb idő alatt, amit a hivatalosan is immár világörökségnek tekintett magyar helyszínek tettek meg, amíg a listára kerültek.
Büszkeség? Már miért ne? Hiszen az nem semmi, hogy immár nyolc olyan kulturális, történelmi, természeti értéke létezik az anyaországnak, amelyekről hivatalosan az egész világon tudomásul vesznek, s kiemelt védelmet és támogatást élveznek.
Már a magyar lista is imponáló: Budapest Duna-parti látképe, a Budai Várnegyed , az Andrássy út és történelmi környezete; Hollókő ófalu és táji környezete; az Ezeréves Pannonhalmi Bencés Főapátság és közvetlen természeti környezete; Hortobágyi Nemzeti Park - a Puszta; pécsi ókeresztény sírkamrák; a tokaji történelmi borvidék, továbbá az osztrákokkal, illetve a szlovákokkal közösen a Fertő / Neusiedlersee kultúrtáj és az Aggteleki-karszt és a Szlovák-karszt barlangjai.
Sok ez, vagy kevés?
A válasz nézőpont függvénye: ugyanis ha azt vizsgáljuk, hogy a világlistán Magyarország olyan országok elé "került" - sporttabellaként kezelve a nyilvános adatokat , mint Algéria, Bolivia, Chile, Dánia, Dél-Afrikai Köztársaság, Egyiptom, Finnország, Románia, Hollandia, Horvátország, Indonézia, Irán, Izrael, Libanon, Nepál, Norvégia, Pakisztán, Sri Lanka, Svájc, Szerbia, Szlovákia, Vietnam, amelyek mind területileg, mind értékeiket tekintve akár verhetnék is a magyar potenciált, akkor különösebb aggodalomra nincsen ok, sőt. Persze, ez az optimista ember lustrája, mert közeledhetünk másképpen is az adatokhoz, amelyek - ha helyesen olvassuk azokat - nem csak egy-egy ország, nép természetes, örökletes gazdagságáról szólnak, hanem arról is, milyen közösségi erőfeszítésekkel képes ma megbecsülni, derekasan gondozni, szintre hozni és támogatásra méltóvá tenni - "piacosítani" - saját immanens értékeit. Meggondolkoztató ugyanis, hogy Magyarország elébe, ha nem is sokkal, de olyan országok vágtak, mint Belgium, Bulgária, Csehország, Lengyelország, Svédország, Törökország. Nyilvánvaló, hogy ezt balgaság veszteségként megélni, mint ahogy az sem bátortalaníthat el senkit, hogy a "csúcsok" tekintetében a "nagy" országok olykor történelmük-kultúrkincseik okán, olykor meg gazdasági potenciáljuk révén képesek elfogadható világörökségi helyszíneket produkálni.
Az ember irígykedhet ugyan az Amerikai Egyesült Államokra (20), Ausztráliára (16), Franciaországra (31), Angliára (24), Olaszországra (40), Spanyolországra (38) vagy éppen Orosztországra (22) - hogy csak néhány éllovast említsünk -,de hát ne feledkezzünk meg se kiterjedésükről, se gazdasági erejükről, sem az emberi civilizáció történetében játszott hellyel-közzel kulcsszerepéről. Tulajdonképpen az UNESCO, amely a világörökség eme 812-es listájával földünk jövője és önbecsülése szempontjából rendkívüli tettet hajtott végre, eredendően nyugat-európai képződmény, mindenek előtt a fejlett világ pénzét költi örökségvédelemre, s az 1972-es start után közvetlenül még csak Amerika, Ausztrália, Bulgária, Egyiptom, Franciaország, Marokkó, Németország, Szíria, Szudán és még néhányan tartották fontosnak csatlakozni az egyezményhez. Magyarország például csak 1985-tól, Románia pedig 1990-től kér részt értékei megóvásához.
Azt is jó tudni, hogy a világörökség egyezményéről nem csupán nyertesként lehet áradozni, a játékszabályokban ugyanis benne van az is, hogy bizonyos helyszínek egyik napról a másikra felkerülhetnek a Veszélyeztetett Helyszínek Listájára, amennyiben „eredeti állapotban történő megőrzését természeti vagy egyéb katasztrófák, háborúk, városépítési tervek vagy privát kezdeményezések komolyan fenyegetik és amelyek megóvásához átfogó intézkedések szükségesek”. Ilyen esetben a nemzetközi odafigyelés és segítség nagyobb, de csak addig, amíg nyilvánvaló a veszély elhárításának jó szándéka. A hanyagságot, a számítást, a szimulálást az egyezmény úgy bünteti, hogy visszavonja a világörökségi titulust; szerencsére, ilyen eset még nem történt, de a veszélyeztetettek listáján így is 33 kulturális és természeti helyszín szerepel - közülük egy sem magyar, s romániai vonatkozásút sem fenyeget ilyen veszély.
A büszkeség tehát nem túlzás részünkről, de azon még jobb lenne eltöprengeni: lehetséges-e, tudunk-e olyan helyszínt találni és közös összefogással felemelni, a világörökségi normák szintjére hozni, amely erdélyi magyarságunk valamely pótolhatatlan értékét mentené át a jövőnek? Mert a romániai listán egyelőre ilyen tétel nem szerepel: a Duna delta, a szász erődtemplomok, a Horezu-kolostor, az északmoldovai templomok, a szászvárosi dák maradványok, a segesvári történelmi központ és a máramarosi fatemplomok nem kimondottan szűkebb régiónk lokálpatriotizmusát hozzák tűzbe.
Kár. Pedig nem ártana azért akarni s tenni is egy nagyot...
Van-e világörökségi esélyünk?
Nemrégiben a csíkszeredai szakszervezeti művelődési ház márványtermében, ahogy azt az aznap reggel megjelent jegyzetben beharangoztuk, megnyílt A Magyar Világörökség Helyszínei elnevezésű fotókiállítás, mely azóta más erdélyi városokban hirdeti az anyaország védett természeti és kulturális örökségének nemzetközivé válását. A pannók előtt állva, a képeket és a mellettük feltüntetett adatokat szemlélgetve többen azon tűnődtünk, mi lehetne az a sajátos érték, amit egy első körben, legalább javaslat formájában az erdélyi magyarság vagy éppen - szűkebb területről - a székelység jó eséllyel támogathatna a romániai Világörökség Bizottságnál. Hiszen az nyilvánvaló: az Erdély területén található értékeinket mindenekelőtt romániai testülettel kell elfogadtatni, hogy aztán azok, a maguk során, a világörökségi listák összeállításának bonyolult procedúráját betartva és követve, felkerülhessenek a nemzetközi listára, amelyen, mint jól tudjuk, máig 812 objektum szerepel.
