KISS BALÁZS: Egy év a Sziklás-hegységben

Egy érdekes kirándulás madarász- és természetjáró élményeiről szeretnék beszámolni, amiket amerikai cserediák évem során kaptam. 2009 augusztusában érkeztem meg az amerikai Colorado államba, a Sziklás-hegység közepére, majd 2010 júniusában hagytam el az országot. Ez alatt a 10 hónap alatt módom volt megismerni a környék madárvilágát, a helyiek madárvédelmi gyakorlatát, valamint a helyek növényeit, állatait és nem utolsó sorban a farmerek munkáját.

A Sziklás-hegység az amerikai kontinens közepén helyezkedik el, itt található a kontinentális vízválasztó is (nagyjából 80 kilométerre a falutól, ahol laktam). Gyakoriak a 4000 méter fölötti csúcsok, hatalmas kanyonokkal és völgyekkel. Néhány 100 kilométerre délre a hegyektől már egészen más környezetet találunk. Ez az igazi, filmekből is ismert vadnyugat Utah, ÚjMexikó és Arizona államokban. Ez a vidék sokkal szárazabb, kietlenebb, régi folyómedrek tarkítják a sivatagos tájat. 

Az év nagy részét a fenyőerdők birodalmában, 2000 méter tengerszint feletti magasságban töltöttem Durango és Bayfield települések körzetében. Az első szembeötlő dolog egy európai ember számára, hogy a településeknek nincsenek igazi határai, egy 20 ezres város magját, ami úgy néz ki, mint egy magyar település, csak 4000 ember alkotja, a maradék 16 több tíz kilométeres körzetben lakik szerte a határban. Itt a házak száz méterekre fekszenek egymástól, a régi tanyavilághoz hasonlóan. Ebből következik, hogy a lakosok sokkal közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a természettel, mint mi. Gyakori látvány, hogy egy szarvascsorda legel az erkély alatt, vagy éppen egy puma vadászik  a kertben. Colorado még mindig sokkal szárazabb, mint Magyarország, ezért a lakosok gyakran csinálnak kis tározó tavakat az udvarukon, hogy visszatartsák a téli több méter hóból származó vizet, mivel az év többi részében szinte semennyi csapadék nem esik. Ezeken a tavakon előszeretettel megtelepednek a különböző récék és a kanadai lúd. Ezen a vidéken szinte minden második házhoz tartozik egy istálló, többségében lovakkal. Az állatok részére kiváló gyepeket tartanak fönn, amiket a kis tározókból öntöznek. A tavak szélében és az öntözőcsatornák szegélyében szívesen megtelepszik a black bird, az amerikaiak kedves madara. A környék leggyakoribb ragadozó madara a red-tail hawk, ami a hegyekből lefolyó patakokat szegélyező fasorokban költ. Nyáron mindenütt találkozunk pulykakeselyűkkel, amik az utak mellett elütött dögökből lakmároznak. Ők a hegyekben költenek, és onnan járnak le a lakott területekre táplálkozni. 

Minden kétséget kizáróan a Szikláshegység legpompásabb madarai a kolibrik (lent). Szinte az összes háznál etetik őket. Ennek eszköze egy kis tartály, aminek az alján néhány cső lóg le műanyag virágokkal díszítve. A kolibrik ezekből a virágokból szívják ki a tartályban található cukorszirupot. A helyiek elmondása szerint egy nyár alatt gyakran eletetnek 30 kiló cukrot is a madarakkal. Ezek a repülő ékkövek a kertek boróka és fenyőfáira építik apró fészkeiket, majd ősszel Mexikóba vonulnak. Coloradoban igen ritka fészkelő a fehérfejű rétisas. Télen viszont gyakori, a folyók partjára járnak halászni és a kertekben éjszakáznak. Volt egy rétisas, amelyik minden délután, mikor az oktatás véget ért a gimnáziumban, kiült egy száraz fára, és nézte, ahogy a gyerekek beszállnak az iskolabuszokba, majd miután elmentek, a sas is elment. Amikor a sas már 2 hónapja játszotta ugyanezt, támadt egy olyan érzésem, hogy az amerikaiak nemzeti madara őrködik a diákság felett. 

Összességében elmondható, hogy az amerikai emberek sokkal közvetlenebbek a természettel szemben, csaknem minden lakos be van vonva a gyakorlati védelmi munkákba. Az itteniek rengeteget túráznak, ismerik a növény- és állatfajokat. Ha összefogást hirdetnek egy fajért, vagy egy élőhelyért, azonnali, széleskörű öszszefogás tapasztalható.

(Forrás: Pusztadoktor Magazin, 2011/április)