KECSKEMÉTHY AURÉL: Kaland az óceánon (2)

B.

Vitorlázásunk. - Naplójegyzetek május 6-áig.

Mint mondám, emlékezetes éjszaka várt reánk. A leghosszabb, melyet eddig megéltem.
Az órák egyformán haladnak. A hajó, mint előbb, Amerika irányában fekszik, jobbra-balra hányatva, föl-alá löketve, mint dióhéj. A gőzgép iszonyú pufogásokkal működik tovább; nem láttuk be, hogy minek, miután csavar nélkül nem mozdíthatja előre a hajót; s mint valami óriási mozsár vagy pokolbeli pöröly olyanokat üt, azt hiszszük kiüti a hajó alját. A vihar nem hagy alább. Éjfél felé jár az idő; az első helyen összedugjuk fejeinket, s csüggetegen cseréljük ki nézeteinket.

Az egyiknek most jutott eszébe, hogy a hajó már dél óta egészen szokatlan anormális módon hánykolódott s néhányszor mintha meglökték volna, olyanokat szökött. Nyilván már akkor tördeltek le a csavar egyes lapátjai; s csak az utolsó tört le este. A gőzgép pufogása sem este kezdődött; már előbb kellett bajának lennie; és orosz technikusaink már előbb gyanakodtak, vajjon e géppel nem fogunk-e megakadni, mielőtt New-Yorkba érnénk, és szerintök igy történt volna, ha a csavar nem törött volna is el.

Másikunk a Pereirevel való versenyzést okolta, e miatt erőltették meg ellenkező szélben a gépet, s ebbe tört bele a csavar. Ezen társulatnak vezér-elve — a gyors menetek, mert a gyorsaság hirt csinál s költség-kíméléssel jár. A Hamburg-Amerikanische P. A. G. baja úgyis fmancialis. Sok a hajója, nagy a concurrentia; a legtöbb átmenetre rá kell fizetni, tehát takarékoskodni kell. Takarékosságból történt, hogy — a mi egy nagy oceáni ut előtt menthetlen — Havreban meg sem vizsgálták sem a csavart, sem a gépezetet; pedig Hamburgból jövet is merültek föl aggodalmas jelenségek. Ez mind azonban igen magyarázható. A »Klopstock«-ot, melynek 12-, illetleg 15-én kellett volna elindulni, az utolsó napokban eladták, és a »Goethe«-t hirtelen rántották elő helyébe. Ezt a »Goethe«-t is a megbukott »Adler« nevű társulattól, mellyel a Hamburg-Amerikanische fusionált, vették át, s hihetőleg akkor sem volt a legjobb állapotban. Szóval egyszerre — de kissé későn — kisült, hogy nagy járatlanság s könnyelmség volt tőlünk ezen társulat hajójára bizni sorsunkat.

Senkinek sem láthatni szivébe, s nem tudni, mennyire hatalmasodott el benne a veszély érzete. Azonban mindamellett, hogy mindenki valószinűbbnek tartá, hogy elveszünk, mint azt, hogy megmenekülünk, a »contenance«-t senki sem veszité el, — még az öreg német asszonyság sem; ki csak lehajtá fejét karjaira, s mozdulatlanul hallgatta a nem vigasztaló társalgást. Mindannyinak eszébe jutott az »otthon« ; s mennyire meg fognak rémülni szülei, rokonai, gyermekei, ha meghallják, hogy a Goethe nem jött meg New-Yorkba és nem tudni hova lett?

A rémes éjszakával, melyet álmatlanul s fölöltözve hevertünk át, megszűnt a vihar is; nem ugyan az erős szél, melynek iránya nem változott, és nagy szerencsének kelle tartanunk, s kapitányunk iránti bizalmunkat nem kevéssé emelé, hogy sikerült hajónkat szerencsésen megfordítani ; s most már, april 22-én, kifeszített vitorlákkal haladunk vissza Európa felé, ki tudja meddig? Ameddig a szélnek tetszik.

Egyelőre gőzgépünk is működik, legalább mozog, s koronkint nagyokat puffog. Minek mozog? A kapitány állítja, hogy ámbár nincsen csavarja, kissé löki előre a hajót? Azt hiszem, csak a tudatlan utazó sereget áltatják, vagy önmaguk nem akarnak megválni a gondolattól, hogy a gőzhajó az övéké.

Délután eső állt be, de a szélirány jó, s meglehetősen haladtunk előre, 4 —6 mföldet óránkint. Senki se hitte volna, hogy a hajó vitorlával is vihet előbbre; Meyer kapitány maga sem sejtette, mert ő a Goethét most vette át, és első útját teszi vele. Ha már e tény némi bizalmat költött a kedélyekben, fokozta azt, midőn hire ment, hogy Meyer a legjelesebb kapitányok egyike, ki több hajót a legkedvezőtlenebb viszonyok közt - egyet pláne a kormányrúd elvesztése után — szerencsésen partra hozott, s a kormány által nagy éremmel tüntettetett ki. A könnyebbült általános hangulat és csendesebb éj következtében üditö álom ringatott be, melyre a nagy izgalom után szükség is volt.

April 23-án vasárnap: meglehetős szél és kedvező irányban.
Az étkezésbe némi takarékosság hozatott be, nem lehetvén tudni, a meglevő készletből meddig kellend e 4500 embert eltartani. Az étkezés amerikai szokáshoz alkalmazott. Az első reggeli kezdődik beefsteakkal s borjuszelettel, tojás, burgonya s sajt kíséretében, utána thea vagy kávé. Azután déli 1 óra tájban a lunch ; hideg húsok, füstöltek, pikánsságok, melyek az éjszak-német ízlés szerint a heringek s heringsaladok s kartoffel saladokkal tarkázvák, egy nap mint más nap a megutálásig. Esti 6 után az ebéd, rossz leves, halak, kétféle jó sült hus, marha, borjú, juh s szárnyas állatok, valami ragout, ritkán élvezhető zöldség, tészta, fagylalt, dessert. Kilenc és tiz közt még thea süteményekkel. Fölösleges sok, bátran reducálhatni, csak majd roszabb ne legyen.

Ebédnél pezsgőzés. Ebéd után fiataljaink népünnepet rendeztek, összekötve versenyfutással, birkózással, melyben az összes népség gyereke s nagyja részt vőn; s a svájciaké az oroszlánrész ; a nyerők díjai több-kevesebb palack sör, mik háládatos jókedvvel fogadtattak. A nap gyorsan öletett meg.

Ma már a gép megszűnt működni. A hajó gépésze szerint helyre akarják igazítani menet közben, hogy ne kelljen majd a kikötőben időt vesztegetni vele.   Orosz technikusaink gyanakodnak, hogy nem tudják helyreigazitani: s folyvást keresgélik, hol a baj; szétszedik, meg összerakják, kopognak és kocognak rajta, eredménytelelenül. Este a szél alább hagyott; ellenben aggodalmaink fölébredtek, s nem engedtek aludni.

April 24. Az idő nagyon is szép, a szél gyenge, megyünk kelet helyett délnek, Anglia helyett Spanyolország felé. Nyomorult elhaladás; csüggedt hangulat. A távolban egy gőzhajó merül föl. Hajónkon fölvonják a vész-zászlót. Úgy látszik elkéstünk vele, s nem vettek észre; a hajó eltávolodik. Egy óra múlva a hajó ismét közeledni látszék, s mind határozottabban tartott felénk. Megértette, hogy itt baj van. Közeledtére hajónkon elkezdödött a jelekkel való táviratozás ; föl-le húztak többféle zászlót, mialatt a gőzös egészen közel jött. »Amérique« nevű   francia hajó, mely New-Yorkból jő.

A gőzös közeledtére leirhatlan mozgalom állt be hajónkon. Az egész utas sereg kifutott a fedélre, s az összes hajószemélyzetnek volt dolga. Néhány vitorla bevonatott, hogy csendesebb legyen hajónk állása; egy lifeboat (életmentő csónak) kibontatott kötelékeiből ; hat markos evező s egy hajós tiszt ült bele, a kapitány kijött, egy csomagot adott át levelekkel, egyik az Amérique parancsnokához, másik távirat Hamburgba a társulathoz, stb. A csónak lebocsáttatott s szerencsésen átjutott; ott kötelén felhúzták a leveleket, a csónak visszajött. A hajók egymást üdvözölték s a gőzös elhagyott.

Egy kis ámulat és csudálkozás állt be. Oly közel állt hajónkhoz az Amérique, hogy jó szemmel az egyéneket is ki lehetett venni rajta. Irigyen néztek át a mieink, s különös érzéssel a boldogokra, kik biztosan hajtanak Európa felé, s pár nap alatt ott lesznek; egynémelyek szemeiben könnyek ültek. Volt, a ki azt hitte, hogy csak a kapitánynak kell szólni, s az azonnal átviteti a francia hajóra. Azonban kérdés, hogy ez befogadhatott volna-e valakit? és hány személyt? És ha például nem fogadhatná be az első osztályról valamennyit: hogyan döntessék el, ki menjen át? És aztán lehet-e várni idegen hajótól, mely utasokat szállit, hogy egy fél napot eltöltsön más hajó utasainak fölvételével, ha ezeket közvetlen életveszély nem fenyegeti ? De végre a hullámzás és szél is oly erős volt, hogy nem lehetett volna életveszély nélkül annyi személyt átszállítani, kivált málhákkal!

Az egyetlen a mi boszanthatott, az volt, hogy nem küldtünk magunk is levelet át, mely rokonainkat néhány nap alatt elérte, és féhg-meddig megnyugtatta volna hogylétünk iránt? De a hajó jötte-mente oly hirtelen volt; másrészt annyira nem tudtuk, miben álland a találkozás, vajjon nem fog-e signalok kicserélésére szorítkozni ? — hogy levél küldésére nem is gondolt senki.

A hajó elmentét egy kis kiábrándulás kisérte. Pedig általa mégis két dolgot nyertünk: az egyik hogy néhány nap múlva az egész világon távirva leend a Goethének holléte; s rokonaink, barátaink legalább tudni fogják, hogy el nem vesztünk; a másik, hogy Hamburgból gzöst küldhetnek segítségünkre. És igy helyzetünk lényegesen javult. A sors tréfái közé tartozik, hogy ugyanez az Amérique egy izben a tenger közepén elhagyatott, mint sülyedö félben levő; s a rajta volt utasok egy véletlenül segítségökre jött más franczia gőzösre tétettek át; —a franciák elhagyták a hajót, gondolván, hogy lyuk ütdött rajta, s el kell merülnie, mert a viz folyvást emelkedett benne, dacára a folytonos szivattyúzásnak. Azonban az elhagyott hajó nem merült el, s másnap egy arra vetdött angol hajó elfoglalta, és azt - miután a vizet kiszivattyúzta - szerencsésen hazavitte: s később drága pénzen visszavették a fianciák. A rejtély máskép nem volt magyarázható, mint akként, hogy a franciák a confusióban a helyett, hogy a vizet kiszivattyúzták volna, inkább folyvást beszivattyuzták, mig azt hitték, hogy a hajó menthetetlen.

April 25-kén erős, de nem egészen kedvező szél, mely oldalra fekteti teljesen fölvitorlázott hajónkat. Valaki azon félelmét nyilvánítja, hogy a nagy erőlködésben eltörik a kormányrúd. Ez elég arra, hogy a többiek is. aggodalomba merüljenek. Hiszen igaz, még ez kellene! De minő bolondság mindazon bajra gondolni, a mely helyzetünkben még érhet, ha nem tehetünk semmit annak megelőzésére!

April 26—27-kén az idő változó; hol veőrfény,, hol eső, de a szél kedvező; 10 —11 mfdet is teszünk óránkint. Nappal olvasás, firkálás. Sokat olvasok Amerikáról, ámbár már kételkedem, fogom-e látni? Ki tudja mikor ? és milyen physikai s erkölcsi állapotban érünk, ha érünk partra; s lesz-e kedvem e rut óceánnak még egyszer neki menni? Délután shuffle board a hajótetőn; este a tyroli festő mulattatja a társaságot, hasból beszél, siró gyermekeket, tengeri betegségben veszkődőt produkál ; a publicum mulat, és sok sör fogy.

April 28-án: Megyünk ugyan előre, de nem a kellő irányban; hanem a hogy a szél engedi. Legrövidebb vonal lett volna Quenstownba; eleinte erről is beszélt a kapitány. Ma kisült, hogy erről szó sincs és nem is volt; mert már az Amérique által elküldött sürgönyben is azt jelenté, hogy Plimouthnak tart; hol a társulatnak rendes kikötő   helye van Amerikából jövet, s hol a dockokban saját munkásait használhatja. Ez aztán kevesebbe is kerül, mint hogy ha más kikötőbe megy, mert a kikötés költségei másutt tetemesek. Végre ha Quenstownban köt ki, meg is szökhetnek utasai egy angol hajóval; hanem Plimouthból kénytelenek lesznek vele visszamenni Amerikába. Kezdjük sejteni, hogy különben jeles kapitányunk az üzlet embere is ; miután minden kapitánynak tantiémeje van az utasok számától: szépen együtt akar tartani. Este a mi svájczi emigránsaink karban énekeltek; egyszerű, mélabús, de tetszetős dallamokat. Az egyik különösen megható volt...

April 29. Miladyt a lépcsőn levezettem a salonba ebédre. Igen nyájas volt; és tiz évvel fiatalabb, mint a mikor grimaceokat csinált. Azt hiszi, hogy nem jó ilyen sok férfinak egyedül lenni, t. i. nők nélkül. Mi is azt hisszük. Hanem ő azon indokból hiszi, hogy ez nem jó, mert a vallást egészen elfeledik, már t. i. a férfiak. Az is nagy baj szerinte, hogy a német hajókon nincsen »pastor« jelen, mint minden angol hajón van. De már erre nézve azt hittem, hogy bizony ennél nagyobb bajunk is van.

Tegnaptól ma délig 117 mfdet haladtunk. Voltak napjaink, hol 116, st 540 mfdet haladtunk előre. Általán estig 1300 mértföldet tesz ki, a mit visszafelé tettünk. És elértük a 48.48 éjsz. és a 8.50 nyg. fokot.

April 30. Reggel keleti szél. Változásképen Franciaország felé tartunk. A láthatáron fölmerül egy hajó. Állitólag francia hadihajó. Egy hajótiszt több útitársunknak társalgás közben azt mondja, hogy ha e hajónak mi jelt adunk, az segítségünkre jönne; mert ez egy hadihajó, melynek ez a kötelessége és csakis ilyen célból cirkál. Ezeknek sem kellett több, s neki hevülve hozzám jöttek, hogy menjünk a kajútányhoz, s hivjuk föl, hogy adjon jelt: megfoghatatlan lévén, hogy ezt magától nem  rendelé el.

Nehéz volt kihúznom magam a bizalmas fölhivás alól. s megyünk a kapitányhoz, ki éjjeli fáradalmait aludta ki épen cabinejében s már magában nem jó kedvre hangoltatott a félbeszakítás miatt, de midőn hallotta, miről van szó: roppant tűzbe jött: azonnal előhivta az illető tisztet, ki egy ideig hímezett hámozott, s szerette volna hazugságban hagyni az illető urakat, de sikertelenül; -  a kapitányt erre őt amúgy tengerészileg lehordta, s azután felénk fordulva mondá: »Uraim, ez a legnagyobb szamár a hajón, hogy adhatnak ennek hitelt! Ha az a hajó még német hadihajó volna! de francia, és nem is hadihajó, hanem vitorlás hajó, mely Nyugat-indiába megyén! De ha hadihajó volna is, hogy képzelhetik, hogy az félbeszakítsa eléje szabott útját, és segítségére jöjjön hajónknak, mely épségben van vitorla alatt, s nincs imminens közvetlen veszedelemben?! Hát azt lehetőnek tartják önök, hogy innen vagy 4—500 mfdre a parttól remorquerozhatni egy kikötbe?« Meg voltunk szégyenitve; azaz én csak nevettem magamban, Mephisto módjára. A scenát általános kibékülés, és champaigne-c o ckt ai1 követte, mely fölséges italnak (amerikai társunk szerint: »hot town and jerry« a neve) készítése a következő: egy üveg pezsgő, vagy negyed meszely »Angostura-bitter« nevű   liqueur;  néhány szelet citrom, s kellő mennyiségű jég, azt jól össze kell rázni, míg egybeolvad. Az ember mindennap tanul valamit.

Egész nap azonban igen kellemetlen hatású apró hullámok, melyek a nagy hullámzásnál sokkal türhetlenebbek, hideg szél; az oceán ma fekete pocsolya. Az embernek sehol sincs maradása; lenn kellemetlen, fönn hideg; s ehhez a tudat, hogy nem haladunk előre! Sőt egy napi  erős szél visszavethet ismét nyolc napra!

Május elseje. Az idő gyönyörű; s ha a szél kedvezne, 24 óra alatt Plimouthban lehetnénk. De a szél ellenkező, s jóformán veszteglünk 48.55 éjsz. sz., 6.36 ny. hosz. fokon. Tegnap délől ma délig alig tettünk 80 mértföldet,  azt sem egészen célunk felé.

Május 2. Az éjjel két gőzössel találkoztunk. Hajónk röppentyűkkel adott jelt magáról. Az egyik Nyugot-Indiákba indulván, nem szentelhetett annyi időt, hogy Plimouthba vigyen. A másiknak nem volt elegendő szene; s a kapitány nem is tudja, hova ment. Azonban azt rebesgetik, hogy elvitt volna magával, de 800 fontot kért; kapitányunk pedig csak 600 fontot volt hajlandó adni. Napközben két kalauz hajó érintkezett velünk. Ezeknek üzlete cirkálni e tájon, s a veszélyes Scilly-Island kikerülésében és a plimouthi kikötő elérésében segédkezet nyújtani. A kapitány szerint ezen kalauzok nagy rablók; a mennyiben ha egy ily kalauzt fölvennénk hajónkra s az szerencsésen Plimouthba jut, az magának tulajdonítja az érdemet, s mértéktelen követelésekkel állna el, miket az angol bíróság meg is itél.

Tényleg mit segíthet a kalauz ? Nekünk jó szélre, vagy erős gőzhajóra volna szükségünk, hogy odább jussunk.   Azonban az egyik kalauz tiz forintért magára vállalta, hogy a közel St.-Anna nevű világitó toronyhoz megy, s onnan a kapitány táviratait Hamburgba, s Plimouthba leadja. A vérmesek azt remélik, hogy holnap reggel Plimouthig elénk küldenek egy gőzöst, s az délig utolér, és este Plimouthban leszünk. Én nem hiszem.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani)

KECSKEMÉTHY AURÉL: Kaland az óceánon (1)

A.

Írtam  a „Goethe" csavargőzösön  vitorlázva ápril végén 1876.

Kivándorlók kikötői várakozása

Minden tapasztalt utas ember Amerikába áthajózásul a sokféle német, francia, angol gőzhajó-társulatok közül legmelegebben, s mint legbiztosabbat a hajóit Liverpoolból inditó Gunardlinet ajánlotta; de ugy jártak velem (azaz én jártam meg), mint Heine mondotta volt, tudniillik, hogy minden nehéz alkalommal okos embertől kell kérni tanácsot, és mindig ellenkezőjét kell tenni annak, amit tanácsolt. Én is, hallván egy sokszoros óceán-jártas barátomtól, hogy a Hamburg-Amerikanische Packetfahrt Actien-Gesellschaft hajói mily kényelmesek, elegánsok és » sebesen járók«; e társulatnak april 12-én Hamburgból, 15-én Havreből induló hajóján rendeltem jó eleve helyet (első osztályú cabinért fizetve 480 markot, vagyis papírban vagy 270 frt o. ért.). Elhatározásomra egy kicsinyes kényelmi szempont is volt befolyással; minthogy a legegyszerűbb ut Parison át Havre-be rándulni, s ott véglegesen elhelyezkedni a hajón.
Szándékom volt mindenesetre a New-Yorkig teend tengeri ut leírásával kezdeni meg amerikai közleményeimet; tapasztalván, hogy szárazföldi földieinknek', kiknek — főleg pedig a nőknek, kik nagy számmal irigyen esengtek Amerikába utazhatni (a mi nem nagy bók férfiainkra), kilencz-tized része csak azért nem vállalkozott, mert féltek a tengeri uttól.
Tudod-e öcsém, hogyan definiálta egy angol a tengeri utazást: »Börtön, súlyosbítva a vizbefulás veszélyével«, úgymond egy tisztes öreg barátom az ország főfőbírái közül. »Hátha valami Thomas légbe röpiti a hajót ? Hány hajó veszett el újabb időben is a nélkül, hogy tudomásra is jött volna: hol, mi okból, miképen vesztek el ? Az egyik elégett, a másik talán a tavaszi meleggel meginduló jéghegyek közé került s elmerült ? vagy gőzkatlana a légbe röpítette ? hány szenved hajótörést a partokon, mint a Schiller, midőn már a kikötő szeme előtt van? és vajjon Thomas pokolgépével nem temetett-e már el több hajót, miről a világ soha sem fog megtudni semmit? És a legjobb esetben az a tengeri betegség valami iszonyatos lehet.«
Ilyen continentalis közérzület azon föltevésre jogosít, hogy magának a tengeri útnak egyszerű leírása érdekes   olvasmányt  képezhet, ha az a legrendesebb körülmények közt szerencsésen sikerült is,.....   a   mi azonban véletlenül nem úgy történt. De ne előzzük meg az események fonalát.

Párisban tudtam meg a Hamburg-Amerikanische P.-A.-G. ágensétől, hogy a Klopstock, melyen indulandó voltam Amerikába, idközben eladatott és helyette a »Goethe«; fog menni, mely azonban színt oly jó és szép hajó.

Búcsúztatás

April 14-én hagytam el Párist, hol tegnap oly hideg és hózivatar volt, hogy Havre-ig csaknem félbeszakadás nélkül, egy lábnyi hó borította el az egész vidéket, s a mindenfelé virágzó gyümölcsfákon lógott a zuzmaráz. Havre-be érve a vasútról közvetlenül a már a kikötőben horgonyzó »Goethe«-re szálltam fiatal barátommal, Frohner János cs. k. lovassági hadnagygyal, ki amerikai útjára négy havi szabadságot kapott. Miután bejártuk a nem érdektelen várost, s a postáról néhány kedves búcsúlevelet hoztunk magunkkal, a hajón ebédeltünk; aztán szemlét tartánk fölötte; mely, a mi a hajó nagyságát, szépségét, kényelmes berendezését illeti, első tekintetre elég kedvezőn ütött ki. Kettőnknek külön cabine-ünk van, egymásfölötti két ággyal s divánnal, mely esetleg ágynak is használható.

Útitárs kevés volt látható; a kik Hamburgból jöttek, mohón siettek a száraz földet élvezni s künn is háltak hotelekben. Mondák, hogy az éjszaki tengeren s a csatornán át viharos utjok volt; meg is látszott egy-két pincéren, kik oly halványan és kimerülten néztek ki, mintha vesztőhelyről hozták volna vissza.

l0-én (szombaton) déltájban az áradattal élénkül a kikötő. Az óceánra készülő óriás hajók behuzatják köteleiket, föl horgonyaikat, leeresztik hidjaikat. A szellentyük füttye, mint oroszlánok bődülése tölti be a léget. Előttünk kezd indulni egy francia hajó, a szintén New-Yorkba készülő »Péreire«, a »Goethe« azonban megelőzi, s kiérve a kikötőből el is hagyja, úgy látszik, némi gyorsasági verseny forog fenn köztük; de mi arra nem ügyelünk. Szemünknek szórakozást nyújt, a mint a kikötőből kiérünk, az emelkedett part, erődítési műveivel, szép kertjeivel, villáival s világító tornyokkal.

Az elindulás, kivált ily nagy tengeri útra, mindig lélekre ható pillanat; az egyéniségtől függ, kire miként hat? Útitársaink egy része, a másod osztályból, mint sejtem, német kereskedők, nők, férfiak, hangos jókedvvel táncolnak a födélen;  magam elmerengek  az általunk gyorsan megkerült francia partnak festői képein; amott fekszik Cherbourg, azután Brest, majd a végpontok, a napnyugot felé élesen körvonalzott phantasticus alakú sziklaszigetek, Iles de St. Pierre, stb. A hátulsó födélről szent ének hangzik át. Egy csapat kivándorló svájci, a berni Oberlandból; egy erőteljes aggastyán, egészséges, bár kissé megviselt, de erős férfiak, nők, lányok, gyermekek, vagy hatvan személy; nem érteni őket, de nem nehéz eltalálni, hogy Jézus föltámadását ünneplik ájtatos énekeikkel, melyet el-elkapkod a viharos szél. Ők emlékeztetnek, hogy húsvét előestéje van.

Útban az új világ felé

Vitorláink kifeszitvék, a szél kedvező, gépünk jól működik ; vigan haladnánk előre, csak az a hintázás volna valamivel szelídebb. Így azonban kellemetlen nyomást gyakorol a gyomorra; a belekben olyasmit érezni, a mit állítólag bátortalan emberek szoktak érezni, ha veszély fenyegeti; a fő kezd elfogulni. Lefekszel a felső cabine-ben, s egyet szundikálsz; álmodban érzed a hintázást, fölébredsz, s kivágyódol a szabad légre. — Kimégy, sétálsz, leülsz : de soká sehol sem találod helyedet. Alkonyodik; csöngetnek ebédre; lemégy, s azt látod, hogy három annyira van teritve, mint ahányan megjelentek. Senki se kérdezősködik; mindenki tudja, miért nem jelentek meg amazok is. És te — értsd alatta e sorok íróját is — a tengerészi büszke öntudat némi érzetével ülsz le az ebédhez, gondolván, hogy szokni lehet mindenhez, csak egy kis lélekerő  kell hozzá.

Ez a lélekerő tart másnap délutánig, midőn vagy harminc mértföldnyi távolban megkerüljük az angol partot, a veszélyes Scilly Islands ellenében, melynek Scilláin már sok hajó veszett el. Addig e sorok íróján is befejezte művét a tenger hullámzása. 

Egy ideig a hajó fedelén küzdött az a hires »lélek-erő« a természet rút törvényével; azután lebotorkáltam a cabine-be, a stewart által rendbe hozattam a helyzet igényelte előkészületeket, hogy — ha nem is mint Julius Caesar, méltósággal — de lehető aesthetikailag essem át a tragikomikai sorson, mely ellen nem segit emberi tudomány, sem evés, sem koplalás, sem józanság, sem erős ivás, sem coculus, sem »Gombos essentiája«, melyből két üveget útitáskámba dugott csaknem erőszakosan egy jóakaró barátném, nem egyéb haszonnal, mint az, hogy az egyik üveg útközben eltörött, s egészen átáztatta térképeimet és egy rakás finom szivaromat; másikát pedig, miután egy kritikus percben vele szájam ízét elrontám, a tengerbe dobtam.

Nos aztán, milyen hát az a tengeri betegség? kérdi olvasóm.

Röviden szólva: sok sanyaruságát élveztem az életnek, de ilyen húsvéti ünnepeket még nem éltem meg! A tengeri betegségbe még bele nem halt senki, kivéve, ha csak különben is már csak hálni járt belé a lélek; hanem annak is fokozatai vannak, s ugy tapasztalám, nem tartozom azok közé, kiken teljesen kifogna. Mindazonáltal állapotom negyvennyolc óráig nem volt egyéb, mint kínos gondolatok s félálom közti tehetetlen heverés a cabine keskeny ágyán, közben hányással, mindaddig, mig egy csöp találkozik a gyomorban; azután pedig csak émelygés és ökröndözés. Az egész még csak elviselhető azon tudatban, hogy nemsokára partot érünk, de azon kilátás, hogy ezen állapot eltarthat nyolc — tiz napig, egyáltalán nem lélekemelő; a mint kínlódásom közben voltak is perceim, midőn meglehetős tiszteletlenséggel leckéztem meg magamat, hogy — mi szükség volt nekem ide jönnöm?

Kedden. 18-án délben, összeszedtem teljes akaraterőmet, kimásztam az ágyból, fölöltöztem, ami az erős hintázás közben nem csekélység az ember kimerült állapotában: s a nyilt felső salonban csináltam magamnak fekhelyet, hol a tenger üditő légét élvezettel szivtam be, s egész nap egy kis theán s levesen kivül mit sem véve be, hevertem. Másnap reá már talpon, harmadnap vigan valék, s ezóta máig a legdühösebb hullámzás, a hajónak legszeszélyesebb tánca sem tőn legcsekélyebb hatást is reám. És  - kevés gyenge egyén kivételével — többi útitársaink is, a nőket sem véve ki, hasonló módon estek át a bajon. Tehát nyájas olvasóm, ha van kedved Amerikába menni: a tengeri betegségtől való félelem ne  tartson vissza! Csúf dolog, mig benne van az ember: de semmi, ha túlesett rajta.

Most már hajónk előhaladása is kezdett érdekelni. Erős éjszak-nyugoti szél akadályozott ugyan, de dacára annak 270 — 305 tengeri mértföldet tettünk naponkint; reméltük, hogy april 25—26-ikán New-Yorkba érünk, s annál türelmetlenebbül számítottuk az órákat, mértföldeket, s tanulmányoztuk a térképeket, minél unalmasabbnak találtuk a hajón egybegyűlt társaságot. Itt is az ideje, hogy a t. olvasót ezzel és a hajóval megismertessem.

Félelmünk, hogy a hajó túlnépes lesz, fölösleges vala. Első helyen mindössze vagy tizenhatan vagyunk; elférne ötven-hatvan. Csaknem mindenikünk külön cabine-ben telepedett le, választása szerint. Egy-két fiatalabb ember, kereskedők, gyárosok Német- s Csehországból, egyikök hazánkból; három orosz ur, kiknek egyike kormányküldötte a kiállításra, másik kettő, ugy látszik, gépész- és mérnökszakférfiak s kiállítási biztosok, mindannyian müvelt emberek; egy idős, csendes, művelt német asszonyság; egy amerikai tizenöt-tizenhat éves fiu, ki francia s német nyelvet tanulni járt Európában: végre the last but not the least, egy amerikai asszonyság férjével, vagy másfél éves bébijével egy svájci bonne kíséretében.

Mondhattam volna ugyan egyszerűbben is : »egy amerikai család, a férj, neje, stb.« De sokkal helyesebb volt az asszonyon kezdeni. Mert mindjárt ezen alkalommal amerikai családi képpel ismerkedünk meg, a mennyiben a kissé beteges kinézésű férj az, ki a nap nagyobb részén a kis gyermeket hurcolja, ápolja, mulattatja; mig a folyvást betegen fekvő, különben csinos kis gömbölyű nő pár napig nem is láttatja, s végre igen bágyadtan egy fekhelyről a másikra vezetteti magát férje által, ki egyik karján őt, másik karján néhány vánkust, plaidet. köpenyeget cipel számára. Pár nap múlva azonban mylady az asztalnál is megjelent, s behunyt szemekkel jóizűn falatozott; végtére szemeit is megnyitotta, s a társalgásba is élénken belemerült.

A második osztályban többnyire német iparosok, egy berlini korcsmáros, ki Philadelphiában vendéglőt akar nyitni, nejével, sógornéjával, két csinos kisasszony, kik ha férjet keresnek Amerikában, könnyen találnak; valamennyi vig népség, kik egész nap esznek, isznak, énekelnek s bohóságokkal mulatnak; végre egy templomablak festő Tyrolból, a társaság ff farceurje, egy kis zömök eleven ember, tele bohóckodással, ki ha nem is épen finom, de drasticus tréfáival a hajó legnépszerűbb embere. Mivelt tónus itt nem uralkodik; a német középosztály ezzel nem dicsekhetik, s a szegény két kisasszony kénytelen oly élceket hallani, minőkről eddig fogalmuk nem volt.

Utazási életkép

A harmadik vagyis födélközi osztályban (Zwisclien-deck, steerage) vagy 300 kivándorló, svájciak, csehek, németek roppant gyermeksereggel. Ezek is elég jól elhelyezvék, nem ugy mint hajdan az egyedül kivándorlókra számított szennyes hajókon, melyekről oly sokat olvastunk hírlapokban s regényekben. E kivándorlók nem is olyan ágról szakadt szegények, hanem többnyire földművesek, kik a hazájokban eladott kis földbirtok árával zsebökben, ellátva elegend házi eszközökkel, jó ruházattal, s több hónapra számitott eleséggel mennek át az uj világba, némelyik Visconsinba, mások Californiáig is, hol már szerződésileg vár rájuk az általok átveendő földbirtok. A hajóosztály, melyben elhelyezvék, egészen el van foglalva faládáik, zsákjaik, kosaraik által, melyek füstölt hússal, kolbászokkal, szalonnával, veteményekkel, bor- és pálinkaüvegekkel telvék. Deszka ágyaik egymás fölött telvék ágyiruhával; s habár elhelyezésök sem nagyon csinos, sem nem nagyon kényelmes, sem elég világos: azonban nem is sokkal roszabb, mintsem hihetőleg otthonjok volt.

Ha néhány nap rossz idő áll be s ki nem jöhetnek szellőzhetlen odujokból, képzelhetni, mily mephisticus levegő fejlődik itt ki, s a hajó orvosának kötelessége egészségi rendszabályokról gondoskodni; a melyek röviden a helyiségnek chlórmészszel és carbolsavval való kifüstöléséböl állanak, melynek fullasztó hatása alatt valamennyien kifutnak a fedélzetre. Megtörténik ilyenkor az is, hogy valamely kis gyermeket alva ott feledtek az ágyban, s aztán megfulladva találták.

A második osztálybeli ebédlő s alvó-kamarák elég' tiszták, s nagyrészt az utasoktól függ, hogy tiszták legyenek, habár nem is oly kényelmesek, mint az első osztályban. Itt többnyire csak két, kivételesen három személy jut egy-egy cabine-be, s a mennyire szűk helyen lehet — toilette kényelméről is lehetőleg gondoskodva van. Egyébiránt ez a »Goethe« elég ügyetlenül berendezett. A hajó hátulsó végében, tehát nagy hintázásnak kitéve, fekszenek a cabinek; azután közbeesik a lépcsőzet, melynek fölső részén ülőhely, alsó részén bemenet egy, a hajó egész szélét elfoglaló nagy salonba, vagy öt asztallal minden oldalán, közepén egy kényelmetlen ottománnal; egy szép és jó pianino, két oldalról könyvszekrény, átellenben fényes buffet, csillárok és tükrök; az egész fölöslegesen elegáns, de legkevésbé sem kényelmes ; mert egy oldalról ajtai a gőzgép s egyéb illatos helyek felé, más oldalról a nyilt lépcsőzetre nyilva — állandó léghuzamnak van kitéve a nélkül, hogy szellőzve volna. A salon két oldaláról corridorokba érni, hol a gépezethez, a kapitány s többi tisztség cabinjeihez, — s túloldalról a másodosztályú étterembe van a bejárás. Túl azon a konyhák, az éléstár, a jégverem stb. Átalán nem is képzelhetni, hogy ily nagy tengeri hajón mennyi helyiség van, mennyi ember, mennyi holmi fér el! Például a hajó hátulján cabinejeink alatt van a vizmedencze, melyet az elindulás előtt a kikötőben ivóvízzel megtöltenek, mely hat-hétszáz embernek két-három hétre elegendő kell hogy legyen italra, főzésre, mosakodásra.

Mint mondám, folyvást ellenünk volt a szél; de elhaladásunk rendesnek volt mondható. Szép idő, eső s vihar váltakozott.  Szép időben a hajó összes lakossága a fedélzeten van: társalog, olvas, hever: az első osztályban egy cricket forma játék folyik; a harmadikon svájci gyerekek, mint fiatal medvék, birkóznak s vetik egymást a földre; a megnőtt ifjak, mint megannyi athletik, mindennemű viadalban gyakorolják magukat; például ketten egymással szemben leülnek a földre, talpaikkal egymás ellen támaszkodnak, mig nyakukba erős kötelet vetnek, s most már ki birja a másikát fölemelni. 

Este felé elhozzák a nagy kintornát, s szél-muzsika mellett foly a tánc. Ez mind igen szép idtöltés; time-killing; de végre is unalmas, s mindenki legszivesebhben beszél arról, mikor érünk New-Yorkba ? kedden-e vagy szerdán ? Azonban csak péntek volt, april 21-ke: és elértük eddig az éjszaki szélesség 44., 48. s a nyugati hossz. 40., 59. fokát, — közeledvén a Neufoundland zátonyához, — épen az »ördög lyukán« voltunk, hol állítólag a tenger feneketlen. Jéggel esett, délután a szél orkán-szerü lőn; hajónk ugy hintázott, mint eddig soha, de nem tudtuk okát; s ha a hullámok átcsaptak hajónkon, a mi eleinte nagy mulatságot okozott, azt hittük, csak a vihar az oka.

Ebéd után nyolc óra lehetett; künn sötét volt, a vihar dühöngött; a hajó jobbra-balra gurult és ugrált; minden kifordult helyéből; a hullámok és a gép zaja közé a födélzetén, mintha már az árbocok törnének, olyan dörömbölés, s a szekrényekben lehulló edények csörömpölése vegyül; a corridorba szakad a viz valahonnan s nem győzik kihányni; már a salonba is behat; egy fekete macska miákolva fut be a salonba; a férfiak feszült, a nők ijedt arccal kisérik a helyzetet... Egyszer bejön  a  kapitány s komoly arccal ül le közénk,  s az  amerikaihoz fordulva, jelenti, hogy »nagy bajban vagyunk ... a csavar eltörött... nyugtassa meg myladyt, hogy veszély nincsen; »no clanger at all« : csakhogy tovább nem mehetünk; vissza kell fordulnunk Európa felé, mert a szél ellenünk van; pedig hajónk megszűnt gőzhajó lenni s csak a vitorlákra vagyunk utalva!«

Emlékezetes éj várt reánk; és csak kevesen lehettek köztünk azon kellemes hiedelemben, hogy reá még soká fogunk emlékezni; vagy azt odahaza emlegetni : mely hiedelem magában nagyon vigasztaló volt volna.
Tehát a csavar letörött! A megdöbbenés általános, de az első zavarban senki se látja be az egyszerű situatió egész  kétségbeejtő voltát; és ha az uralkodó vihar azon percben lecsendesült volna, mindenki könnyű lélekkel nyugodott volna belé.

Én igyekeztem lehetőleg összeszedni eszemet, s mint veterán vezérczikk-iróhoz illik : »constatálni a helyzetet.« Azaz egy világos volt, hogy hajónk rögtön degradáltatott. Többé nem csavargőzös, semmiféle gőzös, hanem egyszer vitorláshajó. Még pedig rossz vitorláshajó, mert nem annak építtetett; alkotásában a súlypont nem a vitorlákra, hanem a gőzgépre van fektetve. Kérdés, vájjon kedvező szél mellett is lehet-e ezen hosszú colossussal elhaladni? kedvezőtlenben manoeuvrirozni? A mig kedvez a szél : talán bizton mehetünk vissza Anglia, illetőleg Irland partjai felé; és oda érhetünk két, három—négy hét alatt ? Ha pedig a szél megszűnik: lavírozhatunk hetekig; vagy ha ellenszél jön: visszavisz a hol tiz nap előtt voltunk; mert az ocean oly szép nyilt, erre is ut, arra is ut : elvetődhetünk akár Grönlandba, akár Afrikába, mig véletlen segítség nem jő. És minő véletlen, minő  óriás szerencse kell ahhoz, mig oly hajóval találkozunk, mely rajtunk segithet is, mely átveheti az utasokat vagy elremorqueiroz valami kikötőbe, — a mi szinte hihetetlen. Az alatt kifogyunk az eleségből, vagy megül a bizonytalanság, a kedély hánykódása, az unalom. Vagy végre partokhoz érünk, s idomtalan, nehezen forgatható hajónk zátonyra kerül vagy sziklákra dobatik a szél által: s akkor, mielőtt magunk is észrevennék: elvesztünk mindenestől, mint a »Goethénk« ikertestvére, a »S c h i ll e r« és mint ezer más hajó.

Egyelőre azonban még ennyire sem vagyunk: minthogy a dühöngő viharban gőz nélkül vissza sem fordíthatni a hajót, mert ha a szél oldalt kapja, — ha föl nem billenti is, — de bizonyosan lefújja tetejét s mindent, a mi födelén van, az árbocokkal együtt, mint a kártyavárat. Ez volt a mi állapotunk.

(Folytatjuk)

Az öngyilkos szekta telepén...

Wilfred Jupiter lesöpri a leveleket egy hatalmas emlékkőről valahol a guyanai esőerdő mélyén, ahol 33 éve több mint 900 amerikai halt meg. A nyolcvanéves férfi egyike annak a kevés helyi lakosnak, aki még emlékszik Jim Jonesra és az itteni népes kolóniára, amelynek tagjai 1974-ben választották ezt a helyet otthonuknak, és amely négy évvel később önkéntes - vagy erőszakos - haláluk helyszínévé vált.
    A Népek Temploma elnevezésű szekta tagjainak öngyilkossága-meggyilkolása egészen 2001. szeptember 11-ig a legtöbb amerikai civil áldozatot követelő nem természeti katasztrófa volt. 
    Wilfred Jupiter még a telep építésében is részt vett. Azóta sem érti, mi történhetett azokkal az emberekkel, akikkel nap mint nap együtt dolgozott...
    
Furcsa gyerekből furcsa felnőtt

    A tragédia 1931-ben kezdődött egy eldugott Indiana állambeli igazi porfészekben, Crete-ben, ahol megszületett egy furcsa kisfiú, James Warren Jones. A nagy gazdasági válság elől a család a közeli Lynn nevű kisvárosba költözött. Jones apja, egy I. világháborús veterán nagy valószínűséggel kapcsolatban állt a fehér felsőbbrendűséget erőszakos eszközökkel hirdető Ku Klux Klannal.
    A kisfiú állítólag már egészen korán erős vonzalmat mutatott a vallás és a halál iránt. Imádott a temetőben sétálni, és apró állatokat kínzott halálra, hogy aztán temetési ceremóniákat rendezhessen nekik. Ugyanakkor éles intelligenciája is hamar megmutatkozott: imádott olvasni, kamaszkorában pedig falta a Sztálinról, Marxról, Gandhiról és Hitlerről szóló könyveket gondosan feljegyezve személyiségük erősségeit és hibáikat.
    Szülei válása után anyjával Richmondba költözött, ott végezte el kitüntetéssel a középiskolát. Tizennyolc évesen feleségül vett egy ápolónőt, és esti tagozatra járt az Indianai Egyetemre, ahol nagy hatást gyakorolt rá Eleanor Rooseveltnek az afroamerikaiak nehéz helyzetéről tartott beszéde. 1961-ben a Butler Egyetemen szerezte meg tanári diplomáját.
    Már húszévesen belépett az amerikai kommunista pártba. Aktívan részt vett a rendezvényeken, tüntetéseken. Az ötvenes években a Joseph McCarthy szenátor nevéhez fűződő kommunistaellenes boszorkányüldözés válságba sodorta Jonest. Megoldást keresett arra, miképpen népszerűsíthetné világnézetét. A választ végül a vallás és a marxizmus furcsa ötvözetében találta meg. Ez - Jones legnagyobb megdöbbenésére - rendkívül hamar megvalósulhatott, mivel egy baptista lelkésztől segítséget kapott annak ellenére, hogy az egyházfi tisztában volt tanítványa világnézetével. Így Jones segédlelkésszé vált a Sommerseti Déli Metodista Közösségnél, amelyet azonban hamarosan elhagyott, mivel a gyülekezet nem támogatta a feketék és fehérek keveredését a templomban.

Eszközök és hatalom

    Korábban megfigyelte, hogy a híveket mennyire lenyűgözik és megerősítik hitükben a templomi "csodás gyógyulások", ráadásul a közösségek számára nyújtott adományokra is igen kedvező hatással bírnak. 
    Amikor saját gyülekezetet hozott létre Népek Temploma Teljes Evangéliumi Keresztény Egyház néven Indianapolisban, számos megrendezett "csodának" lehettek a hívek tanúi: csirkemájjal és más állati szervek felhasználásával "rosszindulatú daganatokat" távolított el az önkéntesek testéből, vagy képes volt "megérezni" a templomba első alkalommal látogatók személyes adatait (mely adatokat segítői még idejében kinyomozták a társadalombiztosítási és más közösségi adatbázisokból, esetleg egyszerűen a telefonkönyvről).
    A szemfényvesztések hatására templomának híre egyre nőtt, hamarosan a több környékbeli (indianai és ohiói) pünkösdista közösséggel együttműködésben létrehozott kongregáció már 11 ezer hívet számlált, így Jones és más prédikátorok hatalmas közönség előtt "gyógyítottak" és hirdettek igét. Mindez kedvező hatással volt az adakozói hajlandóságra is.
    Az egalitárius elvek hatására a korábban 15 százalékos fekete részvétel ötven százalékra emelkedett elsősorban annak hatására, hogy sikerült megnyerni az ügynek egy afroamerikai lelkészt is. A vezetők arra kérték a híveket, hogy egyszerűen öltözve vegyenek részt az istentiszteleteken, hogy ne hozzák zavarba a szegény tagokat. Jótékonysági rendezvényeket szerveztek, népkonyhát nyitottak. Tovább növelte Jones hírnevét, hogy Indianapolis demokrata párti polgármestere a testület emberi jogi bizottságának igazgatójává nevezte ki. Ekkor - a polgármester intése ellenére - Jones a helyi rádió- és televízió-csatornákat használta fel, hogy üzenetét még szélesebb körben terjessze. 
    A fajgyűlölet ellen dolgozott: amikor feketék házaira horogkereszteket festettek, akkor maga ment el a környékre, hogy megnyugtassa őket, és kérje a fehéreket, hogy ne hagyják el lakóhelyüket a történtek miatt. Rendszeresen kipellengérezte azokat az üzleteket és éttermeket, amelyek nem engedtek be fekete bőrű vásárlókat. Leveleket írt amerikai náci vezetőknek, akiknek válaszait aztán kiszivárogtatta a sajtóban. 
    A helyi rasszista üzletemberek és más hatalmi körök nem nézték jó szemmel működését, ezért számos atrocitás érte a templomot - dinamitos merénylet, döglött macska bedobása az épületbe, graffitik a falon -, későbbi tanúk szerint ennek egy része azonban megrendezettnek bizonyult. 
    
Karizma és kölcsöneszmék

    Nagyjából ebben az időben került kapcsolatba Jones egy prédikátorral, aki magát Father Divine-nak (Isteni atya) nevezte. Jones és egyházának tagjai rendszeresen látogatásokat tettek nála, és tanulmányozták az írásait.
    Father Divine eltiltotta híveit a testi szerelemtől, ehelyett az örökbefogadást szorgalmazta. Így cselekedett Jones és felesége, Marceline is.
 Jones átvette a mesterének tekintett prédikátor harcos, tüzes, karizmatikus stílusát. Továbbra is marxista elveket csomagolt vallási köntösbe, Jézust mint kommunistát jellemezte, gyakran voltak ateistának tűnő kijelentései. A híveket arra szólította fel, hogy az ünnepeket inkább hittestvéreik, mint vér szerinti rokonaik körében töltsék, illetve hogy életüket egyre nagyobb mértékben állítsák a templom társadalmi és politikai céljainak szolgálatába. Az általa "vallásos kommunalizmusnak" nevezett kollektivista szemlélet az önkénteseknek munkájukért és anyagi javaikért cserébe az egyház lelki szolgáltatását és a közösség igényeinek kielégítését kínálta. "Társadalmi evangéliumról" beszélt az általa sokat bírált Biblia ellenében, ám nem hozta hívei tudomására, hogy ez az "evangélium" valójában a kommunizmus. Az Egyesült Államok Jones szerint az Antikrisztus, a kapitalizmus pedig a Sátán rendszere.
    Folyamatosan nukleáris katasztrófáról vizionált híveinek, amely megtisztítja a világot, és a kiválasztott túlélők számára elhozza a (szocialista) földi paradicsomot. Később a Bibliát már teljességgel elutasította mint a "fehér ember önigazolását a nők elnyomására és a színesek rabszolgasorba taszítására".
    A hetvenes évek elején ismét terjeszkedett az egyház, immár San Franciscóban és Los Angelesben is voltak templomai. Ekkor figyelt fel újra a sajtó rájuk. 1972-ben a San Francisco Examiner és az Indianapolis Star riportsorozatot jelentetett meg a szektáról. A szerző, Lester Kinsolving számos aspektusból (üzleti, világnézeti) vizsgálta a Népek Templomát és Jim Jonest. A cikkekre válaszul Jones perrel fenyegette a lapokat, amelyek félbeszakították a sorozat közlését. 
    Röviddel ezután Jones adományokat osztott a sajtó számára, és kijelentette, hogy tiszteletben tartja az alkotmány első kiegészítését.

Veszélyes vizeken

    Fordulópontot jelentett az 1973-as év, amikor a közösség nyolc tagja - zömükben fiatalemberek - el akartak szakadni az egyháztól. Mivel féltek attól, hogy Jones kerestetni fogja őket - ez a félelmük később jogosnak is bizonyult -, lopott, fegyverekkel tömött autókon a montanai hegyi utakon menekültek el Kanadába. Egy volt gyülekezeti tag szerint ekkor Jones azt mondta, hogy a "nyolcak bandájaként" emlegetett hitehagyottak miatt "veszélybe került az apostoli szocializmus, ezért mindannyian meg kell öljük magunkat, és búcsúlevelünkben kijelenteni, hogy szocialista csoportosulás nem létezhet a mai világban".
    Mivel az öngyilkossági felszólítást a gyülekezet tagjai nem hajtották végre, ezért az elkövetkező pár évben Jones rendszeresen megrendezett "öngyilkossági ceremóniákkal" tüntetett a nyolc "trockista áruló és Coca-Cola-forradalmár" ellen.
    A San Franciscó-i városi környezet sokat liberalizált Jones viselkedésén és elvein. 1976-ban már nyíltan, még kívülállók előtt is hirdette, hogy ateista. Az egyház elleni esetleges vizsgálat veszélye ellenére felesége pedig egy interjúban határozottan kijelentette, hogy férje nem vallási elkötelezettségből, hanem politikai-szociális céljainak elérése érdekében alapított gyülekezetet. Hozzátette, hogy amikor férje 18 évesen olvasta, hogy példaképe, Mao Ce-tung miként győzte le a nacionalistákat a polgárháborúban, már akkor tudta, hogy az Egyesült Államokban csakis a vallás útján mobilizálhatók az emberek szociális célok érdekében.

(A folytatáshoz a További bejegyzések-re kell kattintani!)

GUBÁNYI KÁROLY: New-South-Wales (3)

A squatternek Ausztrália gazdasági felvirágoztatásában elsőrendű és maradandó érdeme van. A híres ausztráliai aranygyapjú, amely évenkint legalább négyszáz millió koronányi termelést jelent, a squatter munkájának az eredménye, és mégis ki van reá mondva az ítélet, hogy bármi legyen is a következménye, a squatternek fel kell adni jelen pozícióját. A kisbirtokos, a farmer már ott áll az ekéjével és amint a birka elvonul a tájról, feltöri a legelőt, művelés alá veszi a földet és ugyanakkora területen, amely előbb egy birka eltartására volt szükséges, most a farmer évente tíz zsák pompás búzát termel. 

A Riverina régibb községi és járási térképein gyakran egész határok voltak egy-két birtokos nevével megjelölve, az újabb keletű mappákban azonban ugyanazon helyen százával hemzsegnek a kisbirtokosok nevei. A régi, híres squatter-családok utódai az új viszonyokhoz alkalmazkodva, eredeti birtokuknak csekély töredékén újrendszerű intenzívus gazdálkodást űzve küzdenek a lét javaiért. Ezen a tájon ma csak a legszerencsésebb és legtehetségesebb squatter tudta megtartani terjedelmes birtokait, amelynek felosztását a progresszívus adórendszer, a kisajátító törvények és a szociális hajlamú kormányok újabb általános intézkedései — no meg a folyton súlyosabbá váló munkásviszonyok elkerülhetetlenné teszik. 

A Riverinán az intenzívus mezőgazdaság újkeletű még, úgy hogy egy évtized előtt még aránylag csak igen kis területen űzték a búzatermelést. A farmer ezen a tájon úgyszólván mind új jövevény, akit a jó föld, a kellemes klima és a törvényhozás jóindulata nagyban segítenek boldogulásában. A Riverinán megtelepült gazdák jórésze Anglia és Írország vidékeiről került ki, akik itt a kedvező éghajlati és talajviszonyok mellett könnyebben és sikeresebben gazdálkodnak, mint hűvös, ködös őshazájukban. A német eredetű gazdák is igen nagy számban vannak itt, akik rendesen szorosan összetartanak és családonkint közös gazdálkodást folytatnak. 

Ausztráliában a német gazda kitűnően boldogul, szorgalmát, törvénytiszteletét és szakértelmét általánosan elismerik és sokra becsülik. Szakkörökben a német gazdának igen nagy a tekintélye, míg társadalmi téren a németek alig szerepelnek, sőt jóformán teljesen visszavonulnak. A Riverina farmerjeinek egy része Ausztrália más államaiból költözött ide, ahol az olcsó földárak és az őserejű, kitűnő talaj több kilátást nyújtott nekik a boldogulásra. Ily nagy jövőt ígérő új területen igen sok a spekuláló gazda is, aki a földjét maga nem műveli, hanem felesgazdának vagy vállalkozónak adja ki és csak a földárak kedvező alakulását várja, hogy jelentékeny haszonnal túladjon a birtokán. Így aztán a Riverinán újabban megtelepült farmerkolóniák népe ma még egy cseppet sem egységes, de minden bizonnyal nagyon érdekes képét nyújtja a benépesülő új­világ ifjú társadalmának. 

Az új életberendezkedéssel járó, sokféle, folytonos elfoglaltság és az általános, munkáshiány következtében az új kolóniák népét legtalálóbban az intenzívus munka társadalmának lehetne nevezni, ahol minden egyes egyénnek a legérdekesebb és a legnagyobb szenvedéllyel űzött szórakozása — a napi munkája, amely minden idejét elfoglalja, állandóan gyönyörködteti és a lét javaival is bőségesen ellátja. A most lefolyt tíz év folyamán New-South-Wales állam 
kormánya sok százezer holdnyi területet vásárolt meg a nagybirtokosoktól és azt feldarabolva, előnyös, hosszú­lejáratú ártörlesztés mellett, kiosztotta a kisgazda-közönségnek. E mellett magányosok, bankok és privát pénzcsoportok is összevásárolták a vasutak közelében fekvő legelőterületeket, a müvelésre alkalmas földeket aztán mintegy ezer angol holdnyi, átlagos nagyságú farmokra osztották fel és időközönként igen előnyösen értékesítették. 

A közelmúltban a Riverina délkeleti tájain több mint félmillió angol holdnyi területen indult meg az a nagyszabású aktivitás, amely e tájaknak csekély jövedelmezésű legelőföldjét virágzó farmokká, pompásan termő búzaföldekké alakította és a rendszeres, intenzívus mezőgazdasági termelést általánosította. Ezek a munkálatok New-South-Wales állam gazdasági kiépülésében az új és sikeresebben termő idők korszakát jelzik. Ez időszak jelen szerény krónikása a Riverinán, Wagga-Wagga város tájékán, a vidéknek újstílusú gazdasági berendezésében öt évig működött közre az ott folyó érdekes kulturális munkákban. 

Pompás, kellemes, enyhe klimájú tájon, folytonos elfoglaltság közepette, csodálatosan gyorsan múlt el egy fél évtized, amely véletlenül igen bőtermésű, eredménydús esztendők sorozatával esett egybe. Így aztán az érdekes munkák és különleges életviszonyok mellett a Riverinán eltöltött ez idők emlékei most mind a sikerek derűs visszfényében ébrednek fel újra. A vidék, ahol ez a nagyszabású gazdasági átalakulás megindult, legnagyobbrészt szelíd dombhullámokkal tagolt, erdős terület volt. A széles völgyek síkjain azonban a squatter már jó eleve kiölte a hatalmas fákat és itt, a holt erdő szomorú, szürke fatengerében csak hellyel-közzel tarkállott az árnyéknak, delelőnek meghagyott egy-két zöld facsoport. Ezeken kívül néhol a vízfolyások és a közlekedő utak mentén is ott díszelegtek még a sötétlombú, ős eucalyptusok, ez elaggott, tisztes előkelőségek, a letűnt idők érdekes hírmondói. Ez a vidék napi járóföldekre lakatlan volt, csak a drótkerítés meg a telefonvonal jelezték az út irányát a tanya vagy a nyíróakol felé. Egy tagban elkerített tizenöt-húszezer holdnyi terület volt errefelé egy squatter birtoka. 

Az év minden szakában szabadon és jóformán minden felügyelet nélkül, igazán félvad állapotban élt itt a merinójuh; a tulajdonos jóformán csak a tavasz folyamán érdeklődött iránta, amikor a bárányokat kellett megszámlálni és lenyíratni az aranyat érő pompás gyapjút. Úttalan-úton, félnapszámra járhattuk ezt a tájat, amíg valami fedett helyre akadtunk és élelemmel jól ellátott utikosarunk nélkül bizony sokszor naphosszat koplalhattunk volna. 

A világtól elhagyott ezen tájak régibb utazója, bár nem felej heti el a sanyarúságokat, amiket itt elszenvedett, kivétel nélkül őriz az emlékében, vagy talán a szívében is, egy-egy kedves képet, valami rejtett oázisnak a képét, ahol egyszer, váratlanul vagy véletlenül igazi regénybe és mesébe illő, felette kellemes helyzetbe transzformálódott át, ahol az út fáradalmaiból és fizikai nélkülözésekből, a lelket lenyűgöző szomorú egyhangúságból a legkellemesebb környezet mesterkélt kényelmébe csöppent bele, amint elérte valamelyik jól ismert squatter otthonát. Az oázis, ahol én az érzések ilyen kellemes átalakulásán átestem és amelyre mindig szívesen gondolok vissza, a Riverinán vagy húszezer hold jó földnek a közepén, szelíd lejtőjű domboldalon állott. 

A széles, verandás épületcsoportot árnyas fák, színes virágágyak környezték, a mesterségesen felduzzasztott pompás tó vize pedig oly tájon, akol nyár idején napi járóföldre sincs folyóvíz vagy kút, szinte hihetetlen káprázatnak látszott. Ennek a világszéli kastélynak a belseje is a legmodernebb kényelemmel volt berendezve. Faragott bútorzatú, díszes, angolos ebédlője, téres billiárd-szobája, bőrdiványos, kényelmes dohányzója valami előkelő klub helyiségeire 
emlékeztettek, a könyvtár asztalán a legutóbbi európai postával érkezett újságok, londoni képeslapok számai hevertek. A ház úrnőjének szalonja, a londoni Cecil-hotel díszes drawingroomjának volt a másolata, még villamos csillárok sem hiányzottak benne. A falakon mindenütt eredeti angol akvarellek és francia olajfestmények függtek, az egyik nemrég érkezett Párizsból és 500 guinea volt az ára. A kandalló párkányzatán szintén egész gyűjteménye volt a szobroknak és a különféle bronz műkincseknek. A házban a valódi kincs azonban WILSON J. P. úr, a kis birodalom tulajdonosa, kedves, őszbe csavarodó, öreg skót volt. 

Amikor magyar vendége ott járt, előbb megmutogatta gyönyörű lovait, pompás teheneit, fajbirkáit, meg vadászkutyáit, aztán, amint végigélveztük a dús asztal pazar örömeit, néhány hűsítő és lelkesítő pohár tartalmát, végre a poézisre is reá került a sor. Amint az öreg úr a skót költőnek, Burns Róbertnek örökbecsű, kedves verseit szavalta, ifjú hévvel és csillogó szemekkel követve a költőt ködös hazája hegy-völgyes tájain, a vers meg az előadó minden szava csak azt bizonyították, hogy a skótnak — ha mindig hidegen számító a feje, kemény, sőt rideg a karaktere: ami a szíve mélyén van, az csupa láng, csupa melegség és mély érzelem. Az úttörő, aki negyven év előtt fiatalon, de szerényen és egyszerűen jött ide a vadon elhagyott világába és munkájával a semmiségből kis királyságot teremtett, ott most eszével és szívével boldogan uralkodik mint dúsgazdag squatter, költő és filozófus. 

Hogy WILSON igazi filozófus, az legjobban onnan tűnik ki, hogy amint a változó viszonyok a squatter ellen fordultak a Riverinán, ő nem adta el a birtokát, hogy beljebb költözzék, mint többi társa, sőt az állammal sem engedte kisajátíttatni, hanem maga irtotta ki az erdőt rajta, maga osztotta fel a földjét kis gazdaságokra és adta bérbe a búzatermelő farmernek. Így aztán egyrészt teljesen megfelelt az új birtoktörvények követelményeinek, másrészt előbb is pompás földjeinek forgalmi értékét egyszerre megkétszerezte. 

A Riverinának a vasúttól távoleső tájain az ilyen ritka, kedves oázisok kivételével alig volt valami tanya vagy telep, és a régi angolstílusú postakocsin utazgatva, bizony naphosszat nem is látott az utas más embert, mint egy-két hajcsárt, a határkerülőt, meg a lovasrendőrt. Évtizedekkel ezelőtt ez a vidék, ahol ma mintaszerű a közbiztonság, valóságos fészke volt az útonállóknak, a fosztogatások, a postarablások napirenden voltak és a Riverina egész Ausztráliában híres volt a rablóromantika színes históriáiról. A nálunk is jól ismert angol írónak, Hornungnak sokat olvasott regénye a Stingaree, a Riverina lovagias útonállóinak egyik tipikus alakjáról rajzolt életkép, amely e tájaknak fél évszázad előtti életviszonyait valóban jellemzően festi. Ma azonban már hétszámra utazhatunk a postakocsin a Riverinán és gyakran szinte kívánnók, bárcsak akadna már valami kis érdekes izgalom, de bizony csak a postakocsisnak sokszor hallott regéivel kell megelégednünk, aki végnélküli sorozatban mesélgeti az egyes helyekhez fűződő, régi rablótörténetek élményeit. A rablóvilág már itt is rég letűnt, a regényhősök kipusztultak, fegyvereik, szerszámaik a múzeumba kerültek és most a határokon felügyelő lovasrendőr hónapszámra csak azt jelenti innen felettes hatóságainak, hogy: Semmi újság! Minden rendben! 

A Riverinán, ott, ahonnan a squatter elhajtotta a birkáját, azonnal megkezdődött a területek részletes felmérése és térképezése, az utak, új határvonalak kijelölése és a gazdaságok tábláinak arányos felosztása. Aztán jöttek a kerítések és épületek sokféle munkái, amikkel egyidőben az erdő irtása is egyszerre igen nagy területen megindult. A bolt erdő szárazfájából az értékesebbet épületfának, oszlopoknak hasítják fel, a többit pedig ott helyben elégetik. Ilyenkor állandóan szürke, sűrű füstfelhő gomolyog a tájon, a nap fénye is elvész, csak vérvörös korongja látszik át a füstös légen. Minden fa körül mélyen ki van ásva a föld és az ilyen öblös katlant kitöltik izzó parázzsal. A tűz aztán lassan, de biztosan végez a hatalmas fával. Éjjel az irtás vidéke olyan, mint valami kivilágított nagyváros. Néha a fa egész törzse lángba borul és mint óriási fáklya ég tovább, de legtöbb esetben csak az alját hamvasztja el a tűz és a holt óriás mennydörgésszerű robajjal dől a végpusztulás karjaiba. 

A zöld fának a gyökerét, amin a tűz nem fog, dinamittal szokás kirobbantani, vagy a gőztraktorral tépik ki a földből, mert a fának mennie kell, hogy az eke munkába állhasson és az erdő helyén a búzavetés hullámzó tengere induljon életre. Az irtás folyamán sok az érdekes apró izgalom a különben csendes, holt erdők táján. A tűztől kikezdett, odvas, vén fák belsejéből lassanként sok minden csoda kerül elő. Az oposszum, a baglyok, denevérek, méter hosszúságú gyíkok kelletlenül hagyják el régi biztos rejteküket, ha már a füstöt tovább nem szenvedhetik. A róka is igen gyakori és az odvas, vén fákba a holt erdők mentén mindenütt megvannak ideiglenes búvóhelyei, de a füstöt ő sem szereti. Az irtással foglalkozó nép rendesen egy sereg kutyát tart maga körül, így aztán mindennapos dolog, hogy a kifüstölt róka után kis rögtönzött hajtóvadászat indul meg, a hosszú, egyhangú munkanap rövid, vidám és rendesen eredménydús eseménye. Amint a mérnök az irtás szélén, a mérföldekre nyúló egyenes határ valamelyik pontján teodolitjával bíbelődik és távcsövében a szemének annyira kedves kis fordított világot vizsgálgatja, sok érdekes megfigyelésre akad alkalma. 
Amíg közelében emberei egyhangú rendszerességgel verik be a cövekeket, a hosszú vonal végén tekintélyes emu­család tűnik szembe. A fiatalok, a komikus, esetlen, nagy madarak bohó kergetőzéssel mulatoznak és zavartalan biztonságukban vígan fogdossák a sáskát. Az anyjuk azonban éber komolysággal, mindig bizalmatlanul nyújtogatja a nyakát, a cövekverők kopogása nyugtalanítja egy kissé. Bizony, ami most itt készül, a drótkerítés, az emura nézve 
végzetes dolog, a szabadsága, meg az élete fordul meg rajta. 

A Riverinán, ahol a kerítések hálózata már kiépült, messze elvonul az emu a belső tájak korlátlan szabad világába. A távcső aztán a nyúlkolónia számos népes csoportját mutatja be. Egyik-másik tarka nyuszi egyenesen felágaskodik, füleli a cövekelők kopogását, míg a többi érzéketlenül majszolja a száraz füvet vagy a fagyökeret. A kerítésen vörösbegyü papagályok rikácsolnak, a fa tetején pedig valami száraz ágon az állandó őrszem, a flótás madár kíváncsian figyeli, hogy lent mi történik és közben kedélyesen fuvolázgat. 

Ha ezenkívül más semmi sem volna, hát igen kellemes dolognak lehetne itt nevezni a mérnök izgalom nélküli, egyszerű napi munkáját; de először is ott van vele a perzselő, százaz hőség, aminek kimerítő hatása alatt kelletlen, mogorva, sőt ingerlékeny hangulatokkal küzd az ember, aztán folyton, mindenütt, mindig ott vannak azok a kellemetlen apró legyek, amelyek rátelepszenek az arcára, besétálnak az orrába, beleesnek a szemébe, sőt beszédközben önkénytelenül le is nyel néhányat közülük az ember, ami egy cseppet sem járul hozzá étvágya fokozásához. Ebéd idején, a magával hozott elemózsiát legelőbb is úgy kell visszakövetelni a millió hangyától; amihez pedig a hangya nem juthatott hozzá, az rendesen ízetlen és kiaszott, száraz. Ilyenkor a tea volna az egyetlen élvezhető dolog, ha az ember képes lenne elfelejteni azt a pompás teát, amit a világ más tájain isznak az emberek. De hát csupa apró bajokon és apró gyönyörűségeken épül fel mindenütt az ember élete és ugyanígy épül meg a sok mérföld hosszú drótkerítés is Ausztráliában. Cövek cövek után szép sorrendben sorakozik, aztán nyomukban kiássák a gödröket, beállítják az oszlopokat, ki­feszítik a hat szál acéldrótot, utána kialakulnak az utak, dűlők, búzatáblák a rendes, szabályos, sakktáblaszerű kockák hálózatában. Észak—dél meg kelet—nyugat itt mindennek az iránya. Űt, határ, kertkerítés, mesgye, épülethossz, fasor, mind vagy úgy fut, amint az iránytű mutat, vagy derékszögben dől keresztben rajta. Szép, rendes, szabályos, kockás itt a világ, olyan, mint a skót utazóplédje. 

A drótkerítésnek a birtokon többféle a szerepe és a jelentősége. Legelőször is a drót mindenütt teljes mértani pontossággal jelöli ki a határt, ami azt jelenti, hogy az izgága szomszédnak itt nincs alkalma a határ felett vitatkozni; aztán a gazdasághoz tartozó állat, amely a kerítésen belül van, biztos, jó helyen is van és alig igényel valami felügyeletet. Ez a körülmény jelentékeny megtakarítást jelent a munkaerőben. A legfontosabb szerepe azonban az, hogy 
a kerítésre alkalmazott egy méter magas drótháló biztosan távoltartja a vetéstől a nyulat, az ausztráliai gazda legnagyobb ellenségét. Így aztán a farmerek legelső dolga, hogyha a kerítése elkészült, hogy azt azonnal dróthálóval is felszerelje. Ha erre pénze nem volna, hát a kormány törlesztésre előlegezi neki a szükséges mennyiségű dróthálót. A statisztika kimutatása szerint New-South-Wales államban 44 ezer angol mérföldet tesz ki a behálózott kerítések hossza, ami 60 millió koronányi befektetést képvisel. 

Az ausztráliai tengerinyúlnak rövid és érdekes a históriája. Alig múlt ötven éve, hogy Victoria államban Hamilton város vidékén néhány farmer főleg a vadászsport céljaiból egy-két család nyulat importált és tenyészteni kezdte. Negyven évvel ezelőtt az államban még vadászati tilalom védte a nyulat az év bizonyos szakában. A kedvező, enyhe éghajlat alatt a tengerinyúl hihetetlen módon elszaporodott, behozatala után húsz évre már egész délkeleti Ausztráliát elárasztotta és feltartóztathatlanul terjedt át a belsőterületekre. Queensland déli határán 900 angol mérföld hosszú dróthálós kerítést építtetett a nyulak ellen és mindennek ellenére a nyúl már eljutott az északi állam minden vidékére, sőt Nyugat-Ausztrália legelhagyottabb területeire is. 

A nyulászatból Ausztráliában egész rendes kereseti ág fejlődött és a hűvös évszak folyamán a nyulászok százával működnek a vidéken, főleg csapdákkal fogják a fagyasztó művek számára. A nyulász, vagy helyi nevén nevezve — trapper — könnyen megkeres naponként tíz koronát, így aztán a nyulászat évszakában a mezei munkások egy része minden más foglalkozást abba hagy és egész lelkesedéssel a nyúlvadászatra adja magát. Ennek a különös foglalkozás­
nak jelentőségét érdekesen világítja meg az a statisztikai adat, hogy az 1910. év folyamán az Ausztráliából kivitt, fagyasztott nyúlhús és bőr értéke 25 millió koronára rúgott. Ahol az intenzívus gazdálkodás kezdetét vette, a drót­hálós kerítésekkel határolt kisebb területeken a farmer már mindenütt sikeresen küzd mesterségesen letelepített vendégei ellen, míg a külterjes gazdaságok nagy szabad területein a squatternek állandó ellensége marad a csodálatos szaporaságú nyúlfaj. Amint az irtás meg a kerítéskészítés egy-egy helyen elkészült és a kiégett tuskók gödreit termőfölddel betöltögették, megjő a gőztraktor, megjönnek az elefántszerű, jámbor, okos nagy lovak, a hármas, négyes meg ötös ekék, fogasok, a vetőgépek és azok vezetői, egész kis műszaki csapat, hogy a világ kezdetétől fogva művelő szerszámmal még meg nem érintett szűz földet elhódítsák az őstermészettől. 

A hódítás azonban rendesen még ekkor sem megy teljesen simán, ugyanis, ha eső nem esik, akkor még a gőzekével sem lehet itt boldogulni. Az eke ugyan nagynehezen kiforgatná a barázdákat, de a ház-sarokkő nagyságú göröngyöt utána csak úthengerlővel lehetne szétmorzsolni. 

GUBÁNYI KÁROLY: New-South-Wales (2)

A tengerpart mentén elvonuló hegyláncolat keleti lejtője egész terjedelmében bő esőkkel öntözött, termékeny terület, míg nyugati felén, a kontinens belseje felé a rendes évi eső mennyisége fokozatosan mind kevesebb, és ezzel összefüggésben az állam ezen vidékeinek gazdasági értéke és rajtuk az élet általános feltételei aránylag rövid távolságokon igen jelentékeny különbségeket mutatnak. New-South-Wales déli részében a tengerparttól légvonalban számított hatszáz kilométernyi távolságon végig a talaj minősége, az eleváció és főleg az évi csapadék mennyiségének változó befolyása következtében az ausztráliai gazdasági életnek négy, teljesen különböző, jellemző típusát különböztethetjük meg. 

A hegyvidék a tenger felé rendkívül meredek falú lépcsőkben ereszkedik le. Ezek a természetes bástyafalak felemelkedésre kényszerítik a tenger felől jövő páratelt levegőt és a keleti tájak dús csapadékát hozzák létre. A partmenti síkon és a hegylejtőkön itt az év minden szakában bőséges az eső és átlagos összegében 1000 millimétert tesz ki évi mennyisége. A partvidéki tájak talaja nagyrészt a gránit és a bazalt málladéka, ami itt laza szerkezetű, könnyen művelhető föld, amelyben pompásan nő a kukorica, nagyszerű szőlők és gyümölcsösök díszlenek benne. A partvidéknek fő és legjelentősebb gazdasági ága azonban a tehenészet. A kitűnő természetes legelőterületek mellett, a folyók és pata­kok völgyében a jól kultivált lucernások egész évben zöldek. 

A partvidéki tájakról a száraz években az állam belsejébe messze beviszik a préselt takarmányt és ott magas áron értékesítik. A tehenészet jelentőségét legjobban illusztrálja az az egy statisztikai adat, hogy az állam e vidékéről évente exportált vaj értéke 12 millió koronát tesz. A hegyvidék délkeleti szakasza igen érdekes, alpi jellegű tájakat mutogat. Itt van Ausztráliának jóformán egyetlen darabja, ahol a havat nem csupán a híréből ismerik. A kontinens legmagasabb pontja, a Kosciusko hegytető vidéke, az év néhány hónapjában hóval van borítva, és ilyenkor Ausztrália messze tájairól jönnek ide a turisták havat látni és a téli sport gyönyöreit élvezni. A tenger part menti hegyvonal középső szakasza az ú. n. Blue-Mountains, nem kevésbbé érdekes és főleg festői tagozású táj, ami Sydneytől alig 70 kilométernyi távolságban, a sík vidékből csodálatos meredekséggel emelkedik ki. 

A hegyvidék és a tenger közti síkon számos rövid, de bővizű folyó fut keresztül, amelyeknek a völgyei, mint: a Shoalhaven, Hawkesbury, Hunter, Charmee és Richmonde-é, mind külön-külön híresek terményeikről és népségük gazdasági aktivitásáról. Sydney, a kapitális körül mintegy 150 kilométernyi sugárral kijelölhető kör szegélyén, mindenütt dús kőszénrétegek bukkannak a felszínre. Newcastle, Lithgow és a déli partok bányái csupa egykorú és eredetű szénrétegeket tartalmaznak. A geológiai megfigyeléseket követő elméleti kombinációk oda vezettek, hogy egy hatalmas, összefüggő, mintegy 25 ezer négyszögmértföldnyi területű széntelep van itt a vidék mélyebb rétegeibe beágyazva. Sydney város kikötőjében megejtett próbafúrások fényesen beigazolták az elmélet helyességét, és ma már a kikötőpart homokkő rétegein át 750 méter mélységre sülyesztett aknákból a legpompásabb kőszenet hozzák fel a felszínre. A triászkori homokkő alatt 40 méter vastagságban van a kőszénréteg és az egész tömeg használható kőszenét 115,000 millió tonnára becsülik. 

A hegyvidék, amely a tenger felé oly hirtelen és helyenként bástyafalszerű meredekséggel dől le, a kontinens belseje irányában egész ellenkezőleg, igen szelíd lejtőjű, széles platókban simul el és az alig 1000 méter középmagasságból lassú fokozatban ereszkedik le a középtájak nagy alföldjére. Ezeken a platókon indulnak meg a Murray folyórendszer vizei, amelyek itt a 750 milliméternyi évi csapadékból gyülemlenek össze. A magas platók és a szelid esésű, nyugati lejtők vidéke eredetileg mindenütt sűrű eucalyptus erdőkkel volt benőve. Az első úttörők ezen a tájon több száz kilométer hosszban mindenütt csak erdőt találtak, amit akkoriban még semmiképp sem tudtak értékesíteni. Ezek a különös nagy fák horizontális gyökereikkel felszívják a talaj nedvességét és alattuk az apróbb növényzet csak alig hogy tengődik, az év szárazabb szakában pedig egészen ki is hal a fű, amikor az erdő alja teljesen száraz és kopár. 

A vidék gazdasági kihasználását úgy kezdték meg, hogy előbb a fák héját fejszével körülfaragták és így kiölték az erdőt. Amint a hatalmas fák kiszáradtak és elhullatták lombjukat, alattuk azonnal, újra kitűnő fű sarjadzott fel, amit aztán legeltetéssel értékesítettek. Ezen a vidéken bár az erdők nagy része már teljesen ki van irtva, mégis igen gyakran mérföldekre nyúló területen láthatjuk a holt erdőt, az ausztráliai tájaknak ezt a jellemző különlegességét. A platók és a nyugati lejtők vidékének az állattenyésztés a speciális gazdasági ága. Az államnak igen jelentékeny húsexport iparát a vidék látja el pompás hízott állatállománnyal, ami Sydneyből a fagyasztó műhelyekből mint elsőrendű marha- és ürühús kerül el Anglia és Európa piacaira. Ezen a tájon tehát New-South-Wales állam gazdasági termelésének második igen jelentős ágát, a ló- és a marhatenyésztést és húsexportot van alkalmunk megfigyelhetni. 

A nyugati lejtőknek a Murray alföldjébe való átmenetelénél kezdődik az a szelíden hullámos, gyönyörű vidék, amelynek belső határát a térképen az 500 milliméteres évi esővonal jelzi. Ez az államnak fő búzatermő vidéke, amelyen túl aztán a száraz, belső területek felé a negyedik föld-típus, a merinójuh birodalma terül el, ahol a gyapjú az egyetlen, de pompásan jövedelmező termény. 

A Riverina

New-South-Wales államnak az a része, amely a Murrum-bidgee-folyó közép és alsó szakasza mentén, egész a Murray folyóig elterül, általánosan Eiverina néven ismeretes. Ezt a területet mindenütt számos víz-ér és időszakos vízfolyás — creek — szaggatja meg, azonkívül jelentékeny hosszúságú költ folyómedrek, billabongok húzódnak rajta keresztül. A creek az esős évszak folyamán rendes, állandó vízfolyásnak tűnik fel, pedig tulajdonképpen csak néhány hónap folyamán van vize, míg a nyári időszak alatt teljesen kiszárad a medre. A creek a legritkább esetben ér el folyót vagy tavat, mert vize rendesen valami csekély mélységű síkon terül el, ahol a párolgás és az elszivárgás folytán teljesen eltűnik. A billabong azonban egészen más, mint a creek. Ez tulajdonképpen a folyónak az a mellékmedre, amelyen az árvíz egy része, a főmedertől messze eltávozva, komplikált elágazásokban, két-háromszáz kilométernyi hosszú utakon kalandozik, míg újra visszajut a főfolyóhoz. A billabong medre nyáron át rendesen teljesen száraz, csak helyenként, egyes mélyen kivájt lagunákban marad meg a nyár folyamán is a víz, ami a környező területet is üde virulásban tartja. Ilyen holt folyó- és patakmedrekkel átszeldelt, kitűnő földü terület az egész Riverina, és az a része, amelyet elegendő mennyiségű esők öntöznek, New-South-Wales államnak egyik legvirágzóbb darabja. 

A Riverina keleti részen a legmagasabb, ahol a szelíden hullámos, halmos vidéknek 300 méter a tengerfeletti középmagassága, innen aztán a folyók mentén mind lejebb ereszkedik és a Murrumbidgee torkolatánál mintegy 100 m középmagasságú síkban lapul el. A Riverinának magasabban fekvő része az 500 milliméteres évi eső övébe esik. Ezt a területet kitűnő földje és enyhe éghajlata nagyon alkalmassá teszi a művelésre. Az évszakok szerint változó esők mennyisége is előnyösen oszlik meg, mert azokban a hónapokban, amikor a talaj művelése és a búza vetése folyik, mindig elegendő eső esik. Az esős idő rendesen eltart addig, míg a búza kalászba nem ment; aztán egyszerre, néha öt teljes hónapra megszűnik minden eső. A Riverinán az aratás folyamán állandóan száraz, meleg időjárás uralkodik, ami a búzatermés betakarítására a lehető legkedvezőbb. 

A Riverinának mélyebben fekvő, szárazabb területei, ahol évenként már csak 250 milliméternyi eső esik, a merinó juh tenyésztésére rendkívül alkalmasak. A juhnak ez a fajtája a száraz és meleg klimát szereti és itt igen értékes, a helyi felfogás szerint a világ legértékesebb gyapjúját termeli. Ezen a tájon a száraz évszakban mesterséges takarmányon, a partvidékről hozott préselt szénán és szemen tartják a birkát, sőt százezer számra küldik ilyenkor vonatokon a hegyvidéki legelőkre, legújabban pedig nagy öntözőműveket rendeznek be és az öntözött lucernásokon tartják a száraz évszak folyamán a birkát. A Riverinának nedvesebb és több esőtől járt része, kitűnő termőföldje ellenére is, még a közel múltban kizárólag a legelőgazdaság és főleg a juhtenyésztés céljaira volt felhasználva. Ez a táj volt Ausztrália leggazdagabb termelőjének, a squatter-nek a hazája, ahol az 20—30 ezer holdas területeken űzte az állattenyésztést. 

A squatter angol szó, eredeti értelmében valami szegény gazdálkodót jelent, aki bizonytalan jogcímen bírt, csekély terjedelmű földnek, meg néhány lónak és marhának az ura, a mindennapiért küzdő, egyszerű, csiszolatlan ember. Az ausztráliai első település folyamán, a szinte határtalan belső területeken a birtokviszony sem volt nagyon meghatározva, főleg mivel az állattenyésztők a bizonytalan fűtermés miatt folyton változtatták legelőterületeiket és az évszakok szerint hajtották nyájaikat megfelelő alkalmas vidékekre. Ezek tehát tényleg nem is lehettek a föld urai, hanem csak jóformán a kormányzó kegyétől függő bérlői voltak. Ezeknek a bizonytalan jogcímen bírt földeknek haszonélvezőjét nevezték el squatternek. 

Ez a szó később a birtokviszonyok rendezése után is fennmaradt és gyakran százezer hold földnek jogos tulajdonosát jelentette. A mai squatter határozottan büszke a nevére, aminek itt varázsereje van és ő tényleg Ausztráliának az arisztokratája. A mai szocialisztikus irányú államadminisztráció azonban nem nézi valami nagyon jó szemmel a különös anyagi előnyöket élvező squattert és a törvényhozás régen szerzett jogaikat folyton erősen megnyirbálja. 
Ne w-South-Wales állam újabb törvényei kötelezik a nagybirtokost, hogy minden oly területét, amely az intenzívus gazdálkodás céljaira alkalmas, feltörje és művelés alá vegye, mivel ezt a megfelelő munkaerő híján maga nem teheti, hát kénytelen a birtokát felosztani és kisebb farmok alakjában értékesíteni. 

Az evolúció törvényei a világ minden pontján egyformán szakadatlanul működnek. A társadalmi, meg a nemzetgazdasági fejlődés és az ezt kísérő politikai átalakulások a világ minden részén a kiváltságok megnyirbálását és az emberi jogoknak lehető kiegyenlítését célozzák. A Riverinán is megvan ez a processzus éppúgy, mint a föld bármely más helyén. Itt ma a squatter az az osztály, amely az újabb demokratikus és szociálisztikus eszmékkel ellentétben, aránytalanul nagyobb anyagi előnyökben részesül, mint a társadalom más rétegei, a squatternek tehát mennie kell — és a squatter megy is — befelé a földrész belső, lakatlan területeire. 

(Folytatjuk)