A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sidney. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Sidney. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. március 8., csütörtök

Gróf FESTETICS RUDOLF: Sydney felé


Volt nekünk a hajón egy szép, fekete kutyánk: „Bob"-nak hívták. Szamoán kaptuk s a feleségem rendkívül szerette. 
Egy reggelen, mikor még szobámban voltam, szokatlan lármát hallok a fedélzeten. Felmegyek és látom, hogy matrózaim minden, a kezök ügyébe kerülő tárggyal védekeznek a kutya ellen. Botokat, seprőket és fejszéket ragadtak, de egy részök már le is mondott a védekezésről és az állat támadásai elől felkúszott a kötelekre, árbocokra. 
Nem ismertem rá „Bob"-ra, rettenetesen nézett ki. Szeme vadul forgott, szőre felborzódott, nyelve kilógott és a véres 
nyál hosszú szálakban folyt szájából. 
— Kapitány úr, ez a kutya alkalmasint megveszett! — mondta Philipp. — Veszedelmes őt a hajón megtartani. 
Ezt én is beláttam, mégis sajnáltam a kutyát lelőni. 
— Be kell tenni egy csónakba, elvisszük valami kietlen szigetre és ott megfigyeljük — mondtam. 
— Kapitány úr, a matrózok meg akarták kötözni, de mindnyájukat megharapta. Most már egy világért sem nyúlnának hozzá! — jelentette Philipp. 
— Önt is megharapta? — kérdem tőle. 
— Nem. 
— Akkor eresztessen le egy félfedelű csónakot és mi ketten fogjuk a kutyát belelökni. 
A csónakot leeresztették. Jobb kezemmel torkon ragadtam a kutyát, de abban a pillanatban — mikor fel akartam emelni — oly hirtelen hátra vetette a fejét, hogy nem kaphattam el elég gyorsan bal kezemet. És ekkor megharapta hüvelykujjamat. Akkor fel sem vettem sérülésemet. A kutya dühösen védekezett és nem tudtam úrrá lenni fölötte. 
— Segítsen! — fordultam Philipphez. 


Erre ő hátulról megragadta „Bob"-ot, míg én állhatatosan fogtam a torkát. Így vittük odébb a fedélzeten. De abban a pillanatban, a mikor elbocsátottuk, hogy bele essék a csónakba, a kutya megkapaszkodott a hajópárkányban, Philipp le akarta lökni, mire a kutya őt a karján megharapta; az ingeujja fel volt tűrve. Hatalmas ökölcsapást mértem a kutya fejére, mire az a csónakba zuhant, mellyel erősen az atollnak egyik kis szigete felé eveztünk. A mint a csónak a szigetet elérte, a kutya menten kiugrott a szárazföldre, elkezdett jobbra-balra szaladgálni, aztán a homokra vetette magát és hevesen hempergett benne. Egészen másnap reggelig szüntelen megfigyeltük, de akkor rettenetes vonaglások közben kiszenvedett. 


Ez már a második kutya volt, melyet ily tragikus módon elvesztettem, a mióta San-Franciscóból elindultunk. A másikat egy hullám sodorta le a fedélzetről egy nagy vihar alkalmával, melyet Honoluluba érkezésünk előtt kellett elszenvednünk. Mentését akkor lehetetlen volt még csak meg is kisérleni. 
Egy amerikai néger kivételével a kutya összes legénységemet megmarta. Tanakodtam Philippel, aki ugyancsak nyugtalannak látszott. Biztosra vette, hogy valamennyien megveszünk. 
— Sok veszett kutyát láttam már életemben — mondta — nem csalódom. Semmi kétség, hogy ez is veszett volt! 
Kétségbe vontam ezt az állítást, bár titkon én is a magaménak vallottam. Hogy matrózaimat el ne rémítsem, egészen nyugodtnak és jókedvűnek mutatkoztam. 
A hajómester most megkért, kölcsönözném neki az orvos-könyvet. Megtagadtam volna kívánságát, ha jobban vagyok tájékozva. Mert nyomban megkereste a veszettségről szóló fejezetet, a hol pontos leírását találta mindazon kórjelen­ségeknek, melyeket a kutyán észleltünk. A merev és fényes szem, a véresen tajtékzó száj, kilógó nyelv, bizonytalan 
járás ós behúzott fark — mindez meg volt említve. 
Mikor láttam, hogy nem tudom Philipp és a matrózok aggodalmait eloszlatni, azt kívántam, bár a tenger adna nekik egy kis dolgot, mely elvonná figyelmüket az őket oly makacsul foglalkoztató képzelődéstől. Megparancsoltam, húzzák fel a horgonyt és folytattam utamat a Fidzsi-szigetek között, Ausztrália felé. Csak most határoztam el, hogy oda is elmegyek; eredetileg ez nem volt benne uti programmomban. 


Kedvező szél röpítette tova hajónkat és Funafuti lapos partjai nagy kókuszfáival csakhamar eltünedeztek a szemük elől. Az erős foglalkozás talán eléggé elvonta volna legénységem figyelmét a sajnálatos balesettől, ha nem követem el azt a baklövést, hogy Philippnél hagyom az orvoskönyvet, így azonban, míg én a szobámba mentem, ő a hajó előrészén felolvasást tartott a matrózoknak a veszettségről. A legénység köréje csoportosult és feszülten hallgatta, hogy milyenek a betegség első tünetei: érzékenység a sebesülés környékén, később fájdalom a mellben, rekedtség és a torok szárazsága. 


Mikor értekezésüknek vége lett, a matrózok egymásután hozzám jöttek és kijelentették, hogy szaggatást éreznek a mellükben, a torkukban pedig égető szárazságot. Csillapítót rendeltem nekik, de hivatkozva a szerencsétlen orvoskönyvre, kijelentették, hogy torok öblögetéssel és hánytatóval a veszettséget gyógyítani nem lehet. Legnagyobb részük lefeküdt és sem fenyegetéssel, sem paranccsal nem lehetett őket rávenni arra, hogy ágyukat elhagyják. Hogy még nagyobb legyen a baj, az idő is rosszra fordult és nem volt emberem, a ki a szükséges munkát elvégezte volna. A vitorlák darabokra szaggatva lógtak az árbocokon. 


Csakis Szuván felfogadott, Mac Gowen nevű vitorlamesterem nem csüggedt el, bár őt is megharapta a kutya. Ernyedetlen buzgalommal, éjjel-nappal javítgatta a vitorlákat. A Fidzsi-szigetek egykori hóhérja is tele volt jóakarattal, de dolgozni ő sem tudott. Egy petroleumos-kanna felbontása közben megsebesült az egyik ujja és ez a sérülése sok szenvedést okozott neki. 


Hajómesterem állandóan azzal jött: 
— Kapitány úr, rosszul érzem magamat. Iszonyúan fáj a mellem — mintha harapófogóval csipdesnének odabenn. 
Dühbe jöttem és a pokolba küldtem. 
— Ha megvesz, a tengerbe dobjuk ! — mondtam neki. 
— Bár valamennyien megvesznének és vége lenne mindnek! Mi hasznom abból a sok ágyban fekvő emberből? 
Rendelkezésemre ez idő szerint csak a vén szerecsen — kit a kutya nem mart meg — ós egy amerikai matróz állott, a ki még nem feküdt le. Ezek is fellázadtak, kijelentették, hogy nem győzik ezt a tenger munkát. Kénytelen voltam a 
szerecsent Philipp segítségével lefogni és vasra verni. Ez a példa megdöbbentette az amerikait; megnyugodott és a kormánynál maradt. 
A tenger háborgott, a szól erős volt, de mi ezzel nem törődtünk. Nem tettem semmi változásokat; minden időben úgy haladtunk, hogy az összes vitorlák fel voltak húzva. Ily módon huszonnégy óra alatt kétszázötven mérföldet tettünk meg, és november 23-ikán, kilenc napi utazás után, Levuka elé érkeztünk. Nagy zavaromban elfeledtem az egészségjelző, sárga lobogót kitűzni. E szigeten akkor a himlő dühöngött. Az egészségügyi bizottság megjelent és szemrehányással illetett, hogy bejöttem a kikötőbe a nélkül, hogy betegeimről jelentést tettem volna. Én mérgesen ráförmedtem a bizottságra : 
— Nem himlő van a hajómon, hanem veszettség! Nem félnek, hogy megharapjuk önöket? Ne csináljanak annyi komédiát, inkább küldjenek ide egy orvost! 
— Orvost? Az nálunk nincs! — felelte a bizottság. — Egy volt, az is megőrült! 
Elmentem a rendőrfőnökhöz, elmondtam neki esetemet és megkérdeztem, Levukán találok-e más legénységet? 
— Más legénységet itt szerződtetnie nem lehet, — felelte a rendőrfőnök. — Különben legjobb, ha megtartja a matrózait, annál is inkább, mert jelen állapotukban úgy sem engedném meg nekik a partraszállást.