DÉKÁNY ANDRÁS: Wilhjalmur Stefansson, a Sarkvidék remetéje

A Sarkvidék általában sokkal kevésbbé érdekli az embereket, mint maga a két Pólus, az Északi és a Déli sark! Azokra az expedíciókra szoktak inkább felfigyelni, amelyek kutyaszánjaikkal megindulnak a sarkok felé. A rádiók világgá röpítik a hírt és az emberek izgulva, csodálkozva és sokszor rettegve várják a híreket. Persze, ezeknek az expedícióknak tagjai valódi hősök. De hősök azok is, akik nem a pólusok felé haladnak, hanem csak azok vidékét kutatják, azt az óriási területet, amely jóval, de jóval nagyobb Európánál. Ezeket az expedíciókat már nem kíséri közfigyelem, jóformán alig tudnak róluk. Pedig éppúgy megérdemlik a bámulatunkat, mint a sarkkutatók.


Ezeknek a sorába tartozik Wilhjalmur Stefansson is. Ma ő Amerika leghíresebb sarkvidéki kutatója. Szabad ember, nem tartozik sehová, semmiféle tudományos intézethez, pedig mindenütt szívesen vennék, ha soraikba lépne. Jobban ünneplik a filmsztároknál, mert nagyszerű előadó és beszámolója mindig érdekes. Családi krónikák szerint indián vér is folyik ereiben. A Stefansson-család Dániából származott át és a dédapja az amerikai rengetegek első pionírjaihoz tartozott. Nagyanyja indián nő volt és Wilhjalmur Stefansson arcán ott láthatók az indián vonások. Az apja farmer, ő maga is annak indult testvéreivel együtt. Egyszer elhatározták, hogy különválnak és a négy fiú Dél-Dakotában farmot alapított. Állatokat szereztek és megkezdődött a gazdálkodás. Nem sokáig, mert az alig 15—16 éves fiúk nem sokat konyítottak az üzlethez s egy hóvihar alkalmával mindenük elpusztult! Stefansson ezután elment cowboynak, bejárta a Vadnyugatot, ménesek élén, ménesek nyomában. A nyeregben, ha megszállta a hangulat, rónák szépsége és a tábortüzek fénye, verseket írt! Költeményeket, amelyekről ő azt tartja, hogy nem sokat értek, de annyit mégis, hogy kifinomították az ízlését. Tanulni kezdett, megtakarított pénzecskéjéből és az apja ötdolláros útravalójából elvégezte a középiskolát, majd beiratkozott a Harvard-egyetemre.

Az egyetemi évek utolsó hónapjában történt, hogy Vilhjalmur Stefanssonnak az egyetem könyvtárában egy monográfia került a kezébe, amely Grönlandról szólt, az eszkimókról és arról, hogy Grönland valójában nem más, mint katlan, amelyet jég borít el. Este azután Stefansson leült az íróasztal mellé. A nyitott ablakon beáramlott a hűvös levegő, látta maga előtt a jéghegyeket, a hóban tanyázó eszkimókat és a havon ballagó  jegesmedvét.Összeszedett egy csomó Grönlandról szóló könyvet és megírta azt az értekezést a Geografic Magazin számára, amely eldöntötte a sorsát. Ugyanebben az időben  Leffingwell, a nagy amerikai  sarkkutató,  hajójával Kanada északi részén kutatta a jégvilágot. Valamilyen úton-módon eljutott hozzá a Geografic Magazinnak ez a száma és Stefansson cikke annyira megragadta figyelmét, hogy a legközelebbi távíróállomásról üzenetet küldött a fiatal egyetemi hallgatónak: Hajlandó-e expedíciójához csatlakozni?


Stefansson vállalkozott a feladatra. Most körülbelül ötven éves, de huszonegy éves kora óta többet lakott az eszkimók jégkunyhójában,  mint szállodában, vagy polgári  otthonban. Amikor feladta a választáviratát,  közölte,  hogy  pár   hónap múlva csatlakozik Leffingwellhez. Összeszedte a maga kis holmiját, hajóra ült, áthajózott a kanadai tavakon, leúsztatott a Mackenzie folyón és megérkezett   a   Grand-Rapid-szigetekre, arra a területre,   ahonnan  már   nem   megy tovább hajó. Itt indiánus szolgákat fogadott, azután eszkimók jöttek a segítségére, hogy eljusson az Északi Jeges-tenger vidékére.


Azóta jóformán állandóan itt él, Kanada északi részén és csak évenként, kétévenként jön vissza párhónapos amerikai tartózkodásra, hogy feldolgozza a látottakat, a gyűjtött anyagot és a fényképeket. Azután megint visszamegy, hogy folytassa eszkimóéletét. Mert azt mondja, hogy csakis azok bírják el a sarkvidéki klímát, akik úgy élnek, mint az eszkimók. Tehát: télen jégkunyhóban, nyáron fókabőrsátrakban és egyébként állandóan állati prémekből készült ruhában. Étele ugyanaz, ami az eszkimóké. Fókahús, fókazsír halak, néha medvehús, vagy karibupecsenye.

Stefansson és a fóka

Fehér emberektől távol, eszkimókunyhókban élve, kiállva a rettenetes hidegeket, a nélkülözéseket, ott élt és él Stefansson az eszkimók között. Azért él közöttük, mert szereti őket. Legjobb barátai laknak a jeges kunyhókban, ismerik őt és ragaszkodnak hozzá. Följegyzi nyelvüket, kutatja szokásaikat és gyűjti azokat a házieszközöket, amelyek fokozatosan fogynak és évről-évre tünedezőben vannak. Mert a fehér ember eszközei az eszkimók szemében kincset jelentenek és inkább azokkal igyekeznek most már berendezni otthonaikat. Megoldott több északi jegestengeri, geográfiai problémát, föltárt olyan szigeteket, amelyek ismeretlenek voltak a földrajz számára és ahol valamikor, a múltban, hatalmas eszkimótelepek voltak. Nem fél semmiféle veszedelemtől. Igaz, kevés is a veszedelem, ha a fehér ember eszkimó módjára él. Van egy könyve, címe: The Friendly Arctic (A barátságos sarkvidék). Azt mondja Stefansson ebben a könyvében, hogy a fehér ember megszokta azt, hogy több a napfény, mint az éjszaka, megszokta azt, hogy erdők vannak, rétek, meg szállodák. Az eszkimó mindebből nem ismert semmit és az sem, aki közéjük kerül. Már most arról van szó, hogy a fehér ember elbírja-e ezt a változást vagy nem. Stefansson elbírta, sőt nem is akar már rajta változtatni. Nem lát a sarkvidéken rémeket, mert ismeri az észak törvényeit, szereti az éghajlatot és szereti a magányt. Azt írja, hogy a legnehezebb valami beletörődni a hosszú hónapokon át tartó örök éjszakába. Eleinte nehezen is ment. De rájött arra, hogy ennek is megvan a szépsége. Várni a közeledő napra, éjszakai vadászatra menni az eszkimókkal és eltölteni velük a sötétség idejét.  „Most már türelmetlen vagyok, hogy mikor jön meg az örökös éjszaka és mindig örülök, amikor csak egy órára meglátjuk a napot a jéghegyek mögött" — írja a könyvében Stefansson, a sarkvidék remetéje. Stefansson tulajdonképen nem felfedező, hanem a néprajz és az antropológia tudósa. Ha felfedező volna, nyilván nem állta volna meg, hogy el ne menjen az Északi sarkra: képességei, gyakorlati tudása, edzettsége erre hivatottá tennék. Azonban Stefansson ilyen babérokra nem vágyott sohasem, ő a Sarkvidék rajongója, az eszkimók barátja és a sarki állatvilág (nagyon-nagyon szerény állatvilág) kutatója. Amit azonban ő teljes huszonkét esztendeig tartó sarki élete nyomán feltárt, az a tudomány aranybetűs lapjaira tartozik. Első expedíciójára 1906-ban indult el s mint már említettem, eredetileg Leffingwell meghívására kellett volna csatlakoznia a jegestengeri kutatókhoz. A fiatal Stefansson neki is indult as útnak, de bizony csak második expedícióján, 1908-ban találkozott össze Leffingwellel, aki a híres Ejnar Mikkelsen kapitánnyal, Grönland kutatójával együtt akarta megoldani mindazokat a feladatokat (az úszó jég kérdését), amelyek a , Leffingwell-féle expedíció legfontosabb céljait jelentették. A neves amerikai sarkkutató (Leffingwell) Stefanssonnak a Viktória-szigetet jelölte ki, hogy ott tanulmányozza az eszkimók életét. Mint tudjuk, Stefansson belefogott ebbe a munkába és ott szerette meg annyira a sarki életet, hogy megírhatta általános feltűnést keltő munkáját, a „Barátságos sarkvidék" című könyvet. Első könyve azonban nem ez volt, hanem az 1913-ban megjelent „My Life with the Eskimo" (Eletem az eszkimók között), amelyet azonban „zöld" munkának tart, egy-két tévedés belecsúszott, holott másfél évi tapasztalat után született meg ez a könyv. Stefansson Alaszka és Kanada jegestengeri vidékét kutatta át, kezdve Point Barrowtól, Shingle Pointig, onnan a Banks-föld, a Viktória-föld és a Patrick-, valamint a Melwille-szigetekig, jóformán minden területet, eszkimófalut, tanyát bejárt.

A kutató Brit-Columbiában

Eredetileg az volt a célja, hogy Roderick Macfarlane, a neves tudós és kutató expedíciójának tapasztalatait vizsgálja felül és kiegészíti a hiányokat. Macfarlane még 1867-ben járta be Amerika északi partvidékét, abban az időben, amikor az eszkimók valóságos rablóhadjáratot folytattak a szárazföldön beljebb élő indiánok ellen. A Good Hope erőd közelében található kőbányából fejtették ki az eszkimók a késeknek, nyílhegyeknek való köveket és ezekkel a fegyverekkel rohamozták meg a Mackenzie-folyó torkolatánál élő indiánokat... Ide, erre a vidékre jött először Stefansson, aki költőnek készült, majd Kelet-Afrikába akart menni, a négerek misszionáriusa szeretett volna lenni! Itt hódította meg az észak, itt szerezte azokat a barátait, eszkimókat, cetvadászokat és a világ senki-jeit, mint amilyen a kilencszázas évek elején Klinkenberg kapitány volt, a kalandor, aki hajócskájával, számos félvér gyermekével együtt éveken keresztül itt vándorolt, jég, hó és viharok között, menekülve a törvény elől. Az eszkimók, a cetvadászok és a Klinkenberg-féle kalandorok irányították az első években Stefanssont.


Stefansson sikerének titka az volt, hogy megtanult eszkimó módjára élni! Táplálkozásban és ruházatban, sőt még gondolkozásban is egyforma volt az eszkimókkal. Antropológiai vizsgálatai fellebbentették a fátyolt azokról a kételyekről, amelyek Roderick Macfarlane munkájában még hemzsegtek. Nincs egyetlen tudós sem, aki olyan hosszú időt töltött el az eszkimók között, mint Stefansson.
Általában azt lehet mondani, hogy az eszkimók nem ismernek semmi rendszert, legfeljebb a hosszú éjszakák, a hónapokig tartó sötétség szabályozza úgy-ahogy életüket. így volt ez Stefanssonnal is, akinek el kellett hagynia mindent, ami múltjához, az úgynevezett civilizációhoz kötötte.


Alig akad érdekesebb olvasmány annál, ahogyan Stefansson leírja a sarki emberek napjait. Mint mondja: a szokás először arra kényszerítette, hogy igyekezzék alvását napi nyolc órára szabályozni, mert az így egészséges. De nem lehetett, mert az eszkimók máshogyan élnek. Hol egy órát alusznak, hol tizet, esetleg tizenötöt, ahogyan kedvük tartja. Megtörtént, hogy a tábor, az eszkimó falu lakossága aludt, azután megérkezett egy vadász, jegesmedvét, fókákat vonszolt, az alvó falu felébredt és egy teljes napon át evett, evett, majd újból lefeküdt és két napig aludt!


Stefansson szerint így a legegészségesebb, a sarki állatok is így csinálják. Ha a közeli telepekről (sokszáz kilométer távolságból) vendégek érkeztek, megkezdődött a mulatozás. Amikor ezek a szomszédok távozásra készülődtek, a család pedig nyugovóra akart térni, újabb vendégek jöttek, természetesen újabb felfordulás következett. Egy eszkimó asszony mesélte Stefanssonnak, hogy nyolc éves kislánya öt nappalt és éjszakát virrasztott át s játszott vidáman az egymásután érkező vendéggyerekekkel.  Így azután az  eszkimók,  ha veszélybe   kerülnek,   könnyen   kibírnak   alvás   nélkül   négy-öt napot is.


Stefanssontól tudjuk, hogy kevés olyan nehezen tanulható nyelv van a világon, mint az eszkimó. Ha boldogulni akarunk, meg kell tanulnunk legalább tizenkétezer szót, tehát négyszer annyit, mint amennyire az átlagos európai embernek szüksége van. Az eszkimókkal érintkező fehérek nagyrészt iskolázatlan emberek, eleinte megpróbálkoznak az eszkimók nyelvével, de rövidesen lemondanak a kísérletezésről és áttérnek az általánosan használt korcs-nyelvekre. A fehérek ezt a korcsnyelvet, mint Stefansson írja, az eszkimók nyelvének tartják, de bizony ennek szavai között angol, spanyol, dán, sőt a Hawai-szigetek bennszülötteinek szavai is megtalálhatók. Kezdetben Stefansson is azt hitte, hogy jó úton indul el, de vele volt egy neves német tudós eszkimó nyelvtana, még a nyolcszázas évek közepéről és ennek segítségével rájött, hogy a Good Hope környékén, első állomásán felszedett „eszkimó" szavak bizony nem az igaziak. A német tudós még a nyolcszázas évek közepén készítette el nyelvtanát, abban az időben, amikor Alaszka és Kanada északi részére nem jutottak el a cetvadászok és nem zavarták össze az eszkimók nyelvét, nem fertőzték meg idegen, könnyebben kiejthető szavakkal.





Stefansson nemcsak jó eszkimóvá, hanem kitűnő vadásszá is vált. Mindennapi „kenyerét" éppúgy szerezte meg, mint nomád társai: vadászattal, csak hát éppen jobb fegyverekkel, mint azok, akik még most is szívesebben mennek neki lándzsával a jegesmedvének és a fókának.


Sok vadászkalandja akadt, az izgalmasak főleg medvékkel és rozmárokkal. Egyik ilyen történet a Mackenzie vidékén játszódott le. Három eszkimóval indultak el vadászatra. Stefansson sárgás foltot fedezett fel a jégen, látcsövével figyelte, hogy mi lehet az. Először arra gondolt, hogy medve, majd, mivel hosszú ideig mozdulatlan volt a sárgás folt, úgy vélte, hogy az olvadó jég csapta be. Már éppen folytatni akarta útját, amikor észrevette, hogy eltűnt a sárga folt, tehát mégis medve! „Igyekeztem — írja — a magasból tájékozódni a téli viharokban megszaggatott, egymásratorlódott jég zűrzavarában, hogy melyik pontot kell elérnem, melyik irányból lehet a legjobban megközelítenem az eltűnt medvét. Egyik jégtorlódásról a másikra bukdácsoltam előre, amíg elérteni azt a helyet, ahol a medvének lennie kellett volna. Éppen egy jéggerincről tapogatództam lefelé, amikor mögöttem olyasféle sziszegő hangot hallottam, amilyent a macska, vagy a liba hallat, ha ingerlik. Visszanéztem: alig nyolc lépésnyire tőlem, szinte fölöttem, ott láttam a jegesmedvét! Ha ezt az utolsó nyolc lépést ugyanolyan gyorsan és nesztelenül tette volna meg, mint ahogyan addig jött, ennek az esetnek a leírása örökre elmaradt volna."

Inuit család

A medve magatartásából Stefansson megértette, hogy a sziszegés azt jelenti: vigyázz, jövök! És a sziszegésnek köszönhette, hogy a történet nem végződött tragikusan, pedig könnyen így fejeződhetett volna be. A sarki tájakon, légrezgések következtében majdnem mindig túlbecsülik a távolságot. Így történt Stefanssonnal, aki kétszáz lépéssel túlment azon a helyen, ahol meglátta a medvét, a medve pedig mögéje szegődött és vadászatra indult a vadász után. Stefansson így fejezi be ezt a kalandot: „Annyira megszoktam, hogy én vadászom a medvére, hogy eszembe se jutott: az is vadászhatik rám. Már pedig a jó detektívnek és a jó vadásznak mindenre kell gondolnia."


Sarkvidéki magányában megtanulta Stefansson, hogy "bárhol házat építhet, ahol tábort üt, mert a jég és a hó az eszkimó téglája, cementje, habarcsa. Ha útközben hóvihar érte el őket, amely néha hetekig egyhuzamban, fokozódó erővel dühöngött, nem rémültek meg és nem féltek a következményektől. Egy-két óra alatt elkészült az iglu, a hóház, amelyről mi csak annyit tudunk, hogy jégből, vagy hótéglákból épül fel. Mint mindennek, minden emberi építménynek, az iglunak is meg vannak az építészeti törvényei. Először is megvizsgálják, hogy mennyire alkalmas a hó az építkezésre. Ha a felszín, puhább, mint az alsó réteg, a hóból nem lehet építeni. Késsel ki vagdossák a hótéglákat; egy-egy ilyen tégla hetven centiméter hosszú, negyvenöt centiméter széles. Átlagosan ötven hótéglából épül fel a kunyhó, amelyet úgy raknak fel, mint a dominót, de kissé befelé döntve. A réseket hóval tömik be, a kész kunyhóra is havat lapátolnak. Az alsórészen, a tövében körülbelül egy méter vastag a hóház fala, feljebb fokozatosan vékonyodik, a tetőn pedig mindössze tíz centiméter. Az egyik eszkimó bent dolgozik a hóház építésénél, a másik kívül és csak akkor vágják ki a bejáratot, amikor a méhkasszerű építmény már teljesen elkészült. Fókazsírral fűtik a házat, de Stefansson minden egyes útjára kis vaskályhát vitt magával, mert a Jeges-tenger vidékén sok az úgynevezett uszadékfa, amely lehetővé tette, hogy Stefansson és társai fával fűthettek.


Stefansson szerint a sarkvidék legjobb viselete a karibu bőréből készül. A bőrt nem cserzik ki, hanem csak vakarják, mert az így kikészített bőr puha és tiszta, sőt szagtalan is. A téli ruházat súlya nem több, mint öt kiló, tehát jóval könnyebb az európai ember téli ruhájánál. A téli alsóruha minden darabját szőrével befelé viselik az eszkimók, a felsőruhát pedig prémjével kifelé. A hőszabályozó az öv. Húsz-harminc fokos hidegben még öv nélkül járnak az eszkimók, ha pedig fáznak, övet kötnek a derekukra. Ha izzadnak, nemcsak az övet vetik le, hanem kigombolják a prémzubbony nyakát is, hogy ott áradjon be a hűvösebb levegő. Ennek a hőszabályozásnak köszönhetik az eszkimók, hogy nem rakódik rájuk a piszok és tetvesek sem lesznek. A test állandó légjárása elpárologtatja az izzadtságot, vagy pedig rácsapja a karibubőrre, amit azután levakarnak, úgyhogy a test bőre és a ruházat állandóan tiszta marad. Pedig a földnek azon a részén a mosakodást csak hírből ismerik.


(Forrás: DÉKÁNY ANDRÁS: A huszadik század világvándorai Singer és Wolfner Irodalmi Intézet RT, Budapest, 1942. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Részlege, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)

Következik: Mr. Beebe, a tenger Piccardja