ROBERT KRAFT: Starke. Egy modern bőrharisnya (2)

Túl későn érkezett

– Miss Ellennel beszélhetek? Ha igen, kérem adja át neki ezt a névjegyet.
A szobalány jó emberismerőként vette szemügyre a fiatal úriembert. Sötét nadrág ebben a hőségben? A csinos arc hetyke bajusszal általában bizonyára nem annyira ünnepélyes, mint most? És mióta szokás keresztnevén nevezni, ha az ember egy hölgyet kíván meglátogatni? Vagy valami kriminális alakról van szó, vagy a kegyelmes asszonyom megint valami rossz fát tett a tűzre, pedig nem is volt kerékpározni. De az is lehet, hogy az úriember éppenséggel feleségül akarja venni.
A gyanúba keveredett úr egy festmény előtt állt a fogadószalonban és cilinderével a saját hátát csapkodta a „Két zenész” koncertjének ütemére.
Sir Rubin Munro egy lord második fia. Csak bárói címet viselt, parlamenti hely ezért nem járt neki. Második házasságában igen gazdag anya egyetlen gyermeke volt, így függetlenül csipegethette a százalékokat, amit a felsőházban üldögélő lord féltestvére nem mondhatott el magáról. Névjegyén is mindössze „Robin Munro” állt, semmi több. Sokan, akik már évek óta érintkeztek vele, azt sem tudták, hogy akár rokonságban is állna azzal a bizonyos grófi családdal. Mindebből arra lehet következtetni, hogy a fiatalembernek volt elég esze ahhoz, hogy szabadságából és pénzéből igen csinos életet ácsoljon magának. Ahelyett, hogy drága idejét ezerféle őrültségre pazarolta volna, mint a legtöbb jeunesse dorée [aranyifjú] teszi, inkább szorgalmasan nyelvismereteinek gyarapítására törekedett, zenélt, festett és emellett bölcs tisztességgel hódolt egészséges sportoknak, minden kedden délután teniszezett, kezeit és szemeit vívó-órákon edzette, általában semmiféle sporttól nem tartózkodott – egy kivétellel: A kerékpározás szóba sem jöhetett! Utálta a kerékpározást. Nézete szerint a kerékpárosok közvetlenül az anarchisták után következtek.
Bunkók, rablók, rablógyilkosok, kerékpárosok…

Valamit mindig szándékosan túlzásba vitt, majd mosolygott saját magán. Más volt a helyzet, ha kerékpározó hölgyekről esett szó!
Ó, emberiség szégyene, világtörténelem botránya, minden esztétika barbár kigúnyolása! Igen, ott ül és kapálódzik – ráadásul lehetőleg térdnadrágban – otthon szanaszét dobálva a szakadt harisnyák, a férjek saját maguknak varrják fel a gombokat, túlforr az étel, a bölcsőből kiesik a gyerek. Ha nekibuzdult, tovább áradt belőle a szó: A rémült atya felugrik, felborítja a petróleumkályhát, meggyullad a függöny, kigyullad a lakás, ég a ház, ég az utca, a városnegyed ég, egész London ég, az Angol Bank is ég, a katonák nem kapnak zsoldot, zendülés tör ki, Írország nekilendül, az oroszok megtámadják Indiát, az Egyesült Államok beveszik Kanadát, Franciaország is bekapcsolódik, Németország bekapcsolódik az általános világháborúba, természetesen Ausztria és Olaszország is besegítenek, a kínaiak hadba indulnak a japánok ellen – és mindez egy térdnadrágban kerékpározó hölgy miatt! De félre a viccel – egy kerékpározó hölgy az ő számára maga volt az esztétikátlan borzalom.
Lady Barrilon volt az, aki arról gondoskodott, hogy egy alkalommal Sir Munro meghívást kapjon a hölgyklub nagy férfiestélyére, mivel szemet vetett a fiatal gazdag férfire, akinek rangja olyan jól passzolt az övéhez. Már akkor ezen spekulált, amikor beteges férjét még nem érte utol a halál. Sir Munro elfogadta a meghívást.
A nők valamennyien szívesen kerékpároztak, hiszen ők is emberek voltak, és kedve támadt, hogy egyszer közelebbről is szemügyre vegye ezeket a sportos hölgyeket. Miss Howardot is ebből az alkalomból ismerte meg, és lady Judith már azon az estén mélyen elgondolkodott azon, hogy nincs-e véletlenül valamilyen feltűnés nélkül, de biztosan ható méreg, amit a törvényszéki orvosok a holttestben nem tudnak kimutatni.
Miss Howard és Sir Munro később gyakran mutatkoztak együtt bálokon, színházban, a Hyde-parkban, és jóllehet a férfi a hölgyet többször is látta kerékpározni, egy este a tánc szünetében, amikor egy félreeső ablakmélyedésben üldögéltek, így szólt hozzá: Szeretném feleségül venni.
Amit mondott, a valóságban sokkal tovább tartott, de ez a három szó képezte rövid lényegét hosszú, jól megfogalmazott mondanivalójának.
A hölgy néhányszor felnyitotta és összecsukta legyezőjét, gondosan megszemlélte a tánccipőjét díszítő csipkéket, majd arccal felé fordult.
– Ha jól tudom, Ön ugye kerékpározik?
– Nem, és ha a feleségem lesz, vagyis ha Ön is szerelmet érez irántam, akkor az irántam érzett szerelemből fel fog hagyni a kerékpározással.
– Ó, milyen kár kedves Sir Munro! Éppen tegnap vásároltam egy új gépet két év garanciával.
– És szándékában áll ezt a két év garanciát ki is használni?
– Hát legalább egy évet. A szerkezet úgysem tart ki tovább.
– Akkor egy éven belül ismét eljövök, hogy újból feltegyem a kérdést.
Miután befejezte a mondatot, szabályszerűen meghajolt és távozott.
– Feltéve, ha addigra Ön is kerékpározik – szólt utána miss Howard.
Ezt persze csak tréfának szánta. Szerette a férfit, és ő is tudta ezt. Hogyan is állhatna egy kerékpár a szerelem útjába! Fiatal volt még és szeretett volna még egy évig szabad maradni, a férfi pedig türelmesen várakozott. A kerékpározásról azonban nem mondott le, de csak háromnegyed évig, amikor is egy elszabadult bérkocsi beleszáguldott gépébe. Egy megrándult kézzel megúszta a dolgot, a kerékpár azonban ezer apró darabra tört, és az üzlet, amely annak idején kiállította a garanciajegyet, díjtalan javításról hallani sem akart, azt javasolták neki, forduljon a bérkocsit húzó megvadult gebéhez. Ezen esemény óta Ellen többé nem kerékpározott.
Munro most már jöhetett volna, de nem jött. Minden üzleti ügyében feltűnően pontos volt.
Az év azonban eltelt, most pedig leadta címmel, nemesi címerrel ellátott névjegyét.
– Miss Howard kéreti – szólította a szobalány. Az ajtót becsukta utána, és fülét a kulcslyukra tapasztotta.
Ellen egy asztal előtt ült, amelyen nagy térkép volt kiterítve. Felállt, meghajtotta fejét, kézmozdulattal egy szék felé intett, és maga is leült.
– Minek köszönhetem a látogatását, Sir Munro?
– Egy évvel ezelőtt megkérdeztem Önt, hozzám jönne-e feleségül – tért rá rögvest céljára az ifjú angol. – Egy év elteltével a kérdést meg kellene ismételnem, amit ezúttal meg is teszek, mivel az Ön iránt érzett szerelmem változatlan maradt.
– Jómagam is még jól emlékszem erre. Valóban. Sir Munro, megtanult Ön közben kerékpározni?
A kérdés jelen esetben azonban nem hangzott tréfának. A hölgy igen sápadtnak látszott.
– Nem, Ön ismeri erről vallott nézetemet. Azt azonban tudom, hogy miután Önnek három hónappal ezelőtt súlyos balesete volt, azóta többé nem ült kerékpárra.
– Pontosan így van, de mi erősíti meg abban a hitében, hogy ezért soha többé nem fogok kerékpározni? Épp ennek ellenkezője áll szándékomban, és szinte azt kell feltételeznem, hogy Ön ezt a sportot meg akarja tiltani feleségének. Én azonban nem engedném, hogy megtiltsák számomra ezt az ártatlan szórakozást.
– Ó Ellen, hogyan beszélhet így – mondta halkan, miközben olyan jóhiszeműen és bánatosan pillantott rá, hogy az kénytelen volt szemét a földre lesütni. – Hát nem elégszik meg azzal a vallomásommal, hogy szeretem Önt? Tényleg azt hiszi, hogy pusztán azért nem engedném meg Önnek kedvtelését, mert az nem egyezik meg az én hajlamaimmal vagy nézeteimmel? Nem, nem Ellen! Kerékpározzon csak nyugodtan, és ha tényleg szeret engem, mégis fel fogja adni, nem a kedvemért, hanem mert mindig halálfélelem kerülgetne, amikor tudnám, hogy szeretett Ellenem az utcán kerékpározik.
Ellen mesterkélt önuralma hirtelen elszállt. Mélyen leeresztette a fejét.
– Már nem lehet, suttogta, és szemei könnyekkel teltek meg. Túl későn érkezett.
Hosszú szünet következett. A férfi fájdalommal tekintett rá.
– Túl későn? – suttogta ő is. – Akkor természetesen…
– Nem, nem – szakította félbe hevesen. – Szabad vagyok, de épp most kötöttem egy fogadást, hogy 300 nap alatt kerékpáron körülutazom a Földet, és így Önnek még egy évet várakoznia kell.
Azt hitte, nem jól hallott. Sajátos volt azonban, hogy Ellen tisztán és érthetően beszélt, ő pedig egészen jól hallotta, amit mondott. Így aztán a nyomaték kedvéért valamelyest előre hajolt.
– Kérem, jól értettem? Mi… mi körül akar körülutazni?
– A Föld körül.
– A Föld… a Föld körül? – mosolygott zavartan. – Kérem, talán még mindig nem jól értem. Mit ért az alatt, hogy Föld? Ilyet még nem hallottam.
– Nos, hát a Földünk, amin élünk. 300 nap alatt.
– A Föld… a Földünk körül akar körülutazni? Kerékpáron? Arra a Földre gondol, amelyen élünk? Körös-körül?
– Úgy van. Körös-körül. Ugyanarra a túrára gondolok, amelyet az a bizonyos Stout tett meg, azonban 300 nap alatt, éspedig teljesen egyedül.
Munro hátával visszazuhant a szék támlájára, karjait lelógatta, lábait kinyújtotta, jobban, mint ahogyan azt a jó modor engedte volna, ráadásul még a száját is eltátotta. Dermedten ebben a pózban maradt. Később lábait visszahúzta, és csukott szája körül ismét feltűnt az előbbi sajátosan zavart mosoly, miközben oldalról a lányra pillantott.
– Nem… Ellen ó nem! Csak viccel velem. Nem igaz?
– Sajnos nem! És hirtelen kitört rajta a kétségbeesés. – Ó Robin, miért nem tegnap jött.
A férfinek arcára fagyott a mosoly, és hirtelen felugrott.
– Úristen! Valójában hogyan történt?
Ellen elmesélte. Robin annyira megfeledkezett magáról, hogy le-föl rohangált a szobában, maga elé mormolt, olyasmiket, mint „átkozott klub” és „bolond nőszemélyek”. Azonban amikor Ellen befejezte, megállt előtte, és barátságosan mosolyogni kezdett.
– Na és akkor mi van! Egyszerűen kifizeti a 10 000 fontot és szépen itthon marad.
– Ezt nem tehetem. Ezt az egyet nem – hárította el Ellen, minden energiáját összeszedve. – Persze ez jó lehetőség volna, ha nem éppen lady Barrilonról volna szó.
Robin figyelmesen nézett rá.
– Ah, Önnek az lenne a szándéka, hogy tönkretegye ezt a hölgyet? Miss Howard ez… ez nem szép Öntől.
Most Ellen is felállt, szemei villámokat szórtak.
– Ön nem oktathat ki engem arra, hogy mi az, ami rendben van és mi az, ami nem – kiáltotta bosszúsan – én azt akarom, hogy vezekeljen, és sohasem fogok 10 000 fontot az ölébe szórni.
– Sohasem? Márpedig a 10 000 fontot oda kell adnia neki.
– Hogyhogy?
– Miss Howard – szólt csodálkozva – tényleg komolyan gondolja, hogy képes lenne megnyerni ezt a fogadást? Egyáltalán belekezdeni ebbe az értelmetlen utazásba….
– Hogy érti azt, hogy értelmetlen? – szakította félbe Ellen felháborodva. – Be fogom bizonyítani a világnak, hogy mire képes egy angol nő.
– Nem lesz képes rá. Hogy képzeli egyáltalán. 32 mérföldet tekerni minden nap! Már az első nyolc napon belül kétségbe esetten fog összeomlani.
Ó csak ezt ne mondta volna! Más módon talán elérhette volna, hogy eltérítse szándékától.
– Ne lennék rá képes? Majd meglátja. Holnapután indulok Liverpoolból.
Az utazás veszélyessége csak ekkor hatolt le teljes mértékben Robin tudatáig, és panaszos szónoklatba kezdett.
– Nincs tudatában annak, hogy mibe szándékozik belekezdeni! És mindezt egyedül. Ó istenem, teljesen egyedül!! Gondoljon csak az indiánokra, a tuykra Indiában, az arabokra Kis-Ázsiában, gondoljon az oroszlánokra, tigrisekre és kígyókra…
– Oroszlánok nincsenek a túrám során, és a plakátokon látható pompás kép alapján sem fog tudni elrettenteni. Be fogom bizonyítani, hogy egy hölgy kis merészséggel és egy revolverrel mindenen képes keresztüljutni.
– Igen, rendben van, de áradások, trópusi zivatar, tűző nap, szomjúság, éhezés, láz és járványok nincsenek a plakáton feltüntetve. Istenem, istenem! 8500 mérföld! Tudja Ön egyáltalán, hogy az mennyi? Nézzen végig ezen a hosszú asztalon, majd képzelje nyolc és félmilliószor egymás után, akkor megkapja a 8500 mérföldet.
– Nem áll szándékomban asztalokat rakni egymás után, hanem 300 nap alatt körül akarom kerékpározni a Földet. Vagy ha Önnek úgy jobban tetszik, helyezze el egymás után a nyolc és félmillió asztalát, és akkor én azon fogok végighajtani.
A háborgó báró hirtelen elhallgatott, és merev tekintettel Ellenre nézett.
– Ellen, van egy ötletem! Ha már mindenképpen kitart a szándéka mellett, akkor a legkevesebb az, hogy elkísérem.
Ellen hirtelen felderült.
– Robin! Hiszen ez csodálatos volna… de mégsem, senkit sem kérhetek fel arra, hogy elkísérjen… bár nem is utasíthatok vissza senkit. Nem, nem uram, nem áll szándékomban igénybe venni kíséretét.
Mindezt boldog mosollyal jelentette ki, és ezzel megint mindent elrontott.
– Ah, Ön azt hiszi, szélsebesen megtanulok kerékpározni, hogy társaságot nyújthassak Önnek? Nem, miss Ellen, ebben téved. Persze mindig a közelében fogok tartózkodni, de csak azért, hogy azonnal helyben legyek, ha önfejűsége feletti bosszúságában darabokra töri a kerékpárját, és akkor ismét megkérdezem, hogy nem szeretne-e inkább soha többé már nem kerékpározó feleségem lenni. Ajánlom magamat.
Elrohant, és ezúttal Ellen maradt ott szoborrá dermedten.
– Ezt nem teheti, Sir Munro!! – kiáltott fel csikorgó hangon.
Válasz azonban nem érkezett. Elment. Így otthagyta. A szobor ismét megelevenedett, a karcsú kezek kis öklökké formálódtak.
– Ha mégis megtenné – lihegte maga elé –, ha el akar veszíteni, és részéről csak erre megy ki a játék – és meg fogja tenni – le akar járatni – és ráadásul még önfejűnek is nevezett – ezt… ezt soha nem fogom neki megbocsátani.
Ekkor talán beképzelte magának, hogy gyűlöli őt, de hirtelen felzokogva végigvágta magát a díványon, keserű könnyeket hullatott és szipogva elmondott szavai ővele szemben tulajdonképpen nem mutattak gyűlöletet.
– Nos, most már őt is elveszítettem! És csak ezt akarta! Ó az önfejűségem, szerencsétlen önfejűségem!
Kétségbeesése azonban nem tartott sokáig. Dafkesége volt az, ami mindig felülkerekedett, a pompás, büszke dafkesége.
Amikor felemelkedett, még szipogott valamelyest, haját félresimította a homlokáról és visszatért a térképhez.

(Folytatjuk)

ROBERT KRAFT: Starke. Egy modern bőrharisnya (1)

A könyv fordítója, akinek felkeltette kíváncsiságát a szerző kalandos életútja, ezt írja Kraftról: "Robert Kraft (1869-1916) német író...Az iskolából kizárták folyamatos hiányzásai miatt. Húsz éves volt, amikor apjától pénzt lopott, amiből rendőrségi ügy lett. Megszökött otthonról, Hamburgban elszegődött egy hajóra, amely viharba került és súlyosan megsérült, de egy New York felé tartó csavargőzös rájuk talált, és kimentették őket.

New Yorkból visszajutott Németországba, innen Szingapúrba indult, de a Szuezi csatornához érve meggondolta magát, inkább előbb körülnéz Egyiptomban. Alkalmi munkákat vállalt, majd egy ideig együtt élt egy bennszülött nővel a sivatagban. Miután vagabund életvitele innen is továbbhajtotta, Konstantinápolyba akart eljutni. Potyautas volt a hajón, ahol kolerajárvány tört ki, és ő is megbetegedett. Amikor végül is hazakerült, három évig szolgált a haditengerészetnél. Leszerelése után elment vadásznak a líbiai sivatagba. Később londoni tartózkodása során megnősült, két lánya született.
Autodidakta író volt. Műveiben ne keressünk magasztos eszmei mondanivalót. A kérdésre, honnan veszi ötleteit regényhőseinek megformálásához, saját magáról így vallott:

„Mindenben részem volt, ami ahhoz kellett, hogy később népi íróvá válhassak: borzalmas hajótörés, amilyet egy ifjúsági író nem szophat ki az ujjából, tizennégy nap alatt több mint ezer ember halt meg körülöttem pestisben és vérhasban, Amerikában falaztam, Ausztráliában ácsoltam, Kalkuttából gyalog mentem Bombayba, Dél-Afrikában nyolcfogatú postakocsin utaztam, a Földközi tengeren kábelfektetőként búvárkodtam, Ázsiában tevét hajtottam, kockáztam az észak-amerikai partokon, részt vettem a szudáni hadjáratban, gyilkosság gyanúsítottjaként föld alatti cellába zártak, fejedelmekkel és milliárdosokkal ültem egy asztalnál. (Hogy ne vádoljanak dicsekvéssel: Monte Carlo kaszinóinak
játékasztalairól van szó!). Mindezen kalandok véghezviteléhez mindössze hét évre volt szükségem. Mert egyre hajtott valami, csak gyorsan, gyorsan – tovább.”

Az apja után örökölt tekintélyes vagyont elverte, ugyanez lett a sorsa irodalmi munkáiért kapott jövedelmének is. Halálakor családja nincstelen maradt. Élete során körülbelül 40.000 oldalt írt. Saját személyes élményei gyakran bukkannak fel regényhőseinél. Népi írónak vallotta magát. Szórakoztatni akart, és ez sikerült is neki. Az olvasó részéről pedig egy élményekben gazdag ember mondanivalójára mindig érdemes odafigyelni. Kalandos történetei folytatásokban újságokban jelentek meg, és füzetsorozatok formájában, ezeket később átdolgozva könyv alakban is kiadták.

/Nagy Károly fordító/

A pillanat hevében

Pall-Mallnak hívják Londonnak azt a részét, ahol előkelő klubok palotái sorakoznak, melyekben a tagdíj általában évi 20 font sterling körüli érték. A Lady-Chapmion-Club esetében ennek majdnem a duplája, és ehhez jön még belépéskor 100 font belépődíj.
Tagjai szinte kizárólag hajadon – többségükben önálló, magányos hölgyek. Mihez is kezdhet az ember rengeteg idejével! Az egyik bélyeget gyűjt, a másik naplót vezet, benne fehér paripáról ír, mellyel naponta találkozik, a harmadik az utcán csizmákról lepottyant sarokvasakat gyűjtöget. Van, aki tengeri malacokat idomít és ölebeket etet degeszre, whistelnek1, színjátszással, biliárdozással, teniszezéssel űzik az időt. Lovagolnak, tornásznak, vívnak, kerékpároznak, autóikkal lámpaoszlopokat és rendőrposztokat döntögetnek halomra. A Club kínálja az egyetlen menekülési lehetőséget az unalom rémséges kísértetével szemben. Itt legalább társaságban lehet ásítozni – míg egy esetleges házasság vagy életükben bekövetkező más esemény hasznosabb irányt nem jelöl ki számukra – kivéve azt a néhány fanatikus hölgyet, akik a férfiak egész világát, mint a teremtés szörnyű tévedését a legszívesebben kiirtanák. A pompás könyvtárszobában két ifjú hölgy múlatta az időt.
Egyikük, aki az asztal előtt állt és körzővel méricskélt, a normannok típusát képviselte, akik már annak idején, amikor meghódították Angliát, erősen francia vérrel voltak keveredve. Fekete, sötétbarna szemű, alacsony, finom alkatú, de mégis telt, egyébként szép érett hölgy, lady Judith Barrilon, gyermektelen özvegy.
A másik ezzel szemben, aki egy amerikai hintaszékben ringatta magát, miss Ellen Howard, igazi, karcsú angol hölgy, tejfölszőke frizurájával, büszke orrával és csodálatos arcszínével, homlokán és nyakán áttetsző kék erecskéivel az angolszász típushoz tartozott.
– Nos, hány mérföld?
– Még egy perc kedves Ellen, pillanatnyilag éppen Európánál tartok. 
Tegnap óta London szerte óriási tarka plakát volt látható, amely egy hosszú szőrű agár által kísért kerékpárost ábrázolt, aki sajátos környezetben vészhelyzetben volt. Egy utána vágtató arab hosszú lándzsájával próbálta leszúrni, egy ausztrál néger, aki szaporán lépést tartott a lóval, harci buzogánnyal akarta beverni a fejét, egy indián, akiről nem állítható, hogy rosszul futna, a skalpját nézte ki magának, egy maláj tőrrel akarta leszúrni, tevéjén kényelmesebb dolga volt egy tatárnak, kétlábú üldözőihez fogcsikorgatva egy oroszlán és egy párduc csatlakozott, sőt a sort egy óriáskígyó zárta.
A publikumnak azonban éppúgy nem kellett aggódnia, mint ahogy a kerékpáros sem rettegett, mivel feje felett nagy betűk hirdették: „A Globe-kerékpárt senki sem érheti utól” és alatta:
„Ötszáztizenkét nap alatt a Föld körül egy és ugyanazon a Globe-kerékpáron” és a plakát még arról is tudósított, hogy a híres Mr. Harry C. Stoutról van szó, akinek a kalandjairól a Globe kerékpárgyár brossurát jelentetett meg, amelyet ingyen bérmentesítve szívesen megküldenek bárkinek.
Szélhámosságról szó sem volt. Stout tényleg megtette az utat. Az újságok gyakran adtak hírt a világutazóról, olykor, ha valaki külföldön találkozott vele, tudósítást küldött róla. Egyszer, amikor Beludzsisztánban megtámadtak egy európai kerékpárost, a szélesebb közönség is érdeklődést tanúsított az eset iránt – nem csak a sportemberek – az áldozat azonban nem Mr. Stout volt, mert ő néhány nappal korábban már egészségesen hazatért. A kerékpár pedig, amellyel a hosszú utat megtette, babérkoszorúval feldíszítve, az út utolsó porától még belepve a Regenstreet egyik kirakatában volt kiállítva. A gépen mindenesetre látható volt, hogy szinte mesélni tudna: A kormány csont markolatán jól látható ujjnyomokat lehetett felismerni. A kerékpáron javítások nyomai voltak láthatók, melyek kivitelezésén akár egy kerékpárszerelő, de egy csupán csomókhoz értő tengerész is elgondolkodhatott, már ami a sportember műszaki találékonyságát illeti.
Lady Judith kimérte a megtett utat. Londonból hajóval New-Yorkba, keresztül Amerikán San Franciscoig, ismét hajóra szállva Szingapúron át Calcuttába, majd a nagy szárazföldi túra: Nagpore, Bombay, észak felé a part mentén Hyderabadon át az Indus mentén, Beludzsisztán, Kerman, Ispan, Bagdad, Aleppo, Konstantinápoly, Belgrád, Majna menti Frankfurt, Antwerpen érintésével vissza Londonba.
– Összesen – szólalt meg ekkor Judith – kereken 8500 mérföld, amelyet kerékpárral tett meg, miközben a városok közötti távolságot csak légvonalban tudom kimérni. A valóságban megtett út ehhez képest vajon mennyi lehet? Mindenesetre tiszteletre méltó teljesítmény!
– Átlagosan hány mérföld jut egy napra?
Judith ekkor a körző helyett a ceruzát vette kézbe.
– Először is le kell vonni a tengeri utazással töltött időt. A San Franciscotól Calcuttáig tartó út önmagában négy-öt hetet vehetett igénybe – a várakozási időket is figyelembe véve, hogy kerek számot kapjunk, levonok 62 napot. A 8500 mérföldet tehát 450 nappal kell elosztanom. Így 19 mérföld jut egy napra.
– Nem több?! – hangzott a hintaszék felől – láthatja, milyen csalókák lehetnek a nagy számok. 19 mérföld naponta! Hiszen ez gyerekjáték.
– Nana, kedves Ellen, próbálja csak meg egyszer utánozni. Aztán gondoljon csak a körülményekre. Az ember az utat nem a levegőben teszi meg, hanem kanyargós utakon, és milyenek lehetnek azok az utak!
– Nincs is ebben semmi csodálatra méltó. 8500 osztva 30-cal körülbelül 280-at tesz ki – legyen 32 mérföld naponta – hát én a magam részéről ezt az egész történetet 300 nap alatt lerendezném.
Hosszabb szünet következett azáltal, hogy lady Judith előkotort egy ezüst tárcát a táskájából, kivett egy cigarettát, nagy gonddal rágyújtott és néhány füstgomolyt fújt ki kicsiny hajlott orrán.
– Ön? – nevetett fel gúnyosan, és az volt a feltűnő, hogy csak megkésve nevetett fel. – Bocsásson meg miss Howard – de tényleg – éppen elképzeltem magam előtt, amint Ön napi 32 mérföldet teker Indián át. Én már voltam Indiában. Nem, kedves Ellen, erre semmiképpen sem lenne képes.
– Nem is magamról beszélek – kiáltott fel Ellen ingerülten, köhécselve, miközben zsebkendőjével legyezgette magát – nem tudja elképzelni, hogy képes lennék megtenni napi 32 mérföldet?
– Dehogynem, Londonból Oxford felé az országúton, hátszéllel, majd ezt követően 3 nap alatt szépen kipiheni magát, gúnyolódott tovább a cigarettázó hölgy.
– Oho, innen Edinburgba 7 nap alatt tettem meg az utat, ez körülbelül 40 mérföld naponta, és a legcsekélyebb mértékben sem voltam elfáradva – de kérem Judith, nem fújná végre a füstfelhőt a másik oldalra?!
– De az éppenséggel nem Indiában volt, ott a cigarettafüst jelentené a legkisebb gondot. Nem kedvesem, ne ringassa magát illúziókban. 300 nap alatt nem képes megtenni azt az utat, amelyhez ennek a férfinek 542 napra volt szüksége. Láttam őt, aki egyébként német, „stout”, aminek a német megfelelője „stark” [erős]. Kurt Starke a neve, és egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki gyerekjátékokra adná a fejét.
– Teljesen mindegy hogy néz ki, én azt állítom, hogy ezt a túrát 300 nap alatt képes lennék megtenni. Gondolja csak át a dolgot Judith. Önt is félrevezetik a számok. 32 mérföld naponta, mi az! Bármilyen legyen is az út, óránként négy mérföldet csak meg tudok tenni, ez alig több, mint amennyit egy gyalogos megtesz, tehát minden nap teljes békességben letekerem a nyolc órámat, ehhez kiválasztom a legjobb és leghűvösebb napszakot, aztán 16 óra szünet következik, és még akkor is, ha alkalmanként napokig tolnom kell a kerékpáromat, jó úton behozom az elveszett időt. 300 nap alatt kényelmesen megvan az egész.
– Ja persze, szóban.
A hintaszék még lendült egyet, és hirtelen megállt.
– Kérem mylady, figyelmébe ajánlom, ne tévesszen össze a komornájával, aki az Ön részéről már hozzászokott az ilyenfajta kifejezésekhez – nem az vagyok.
Mennyire utálta most egymást a két barátnő! Egy férfi volt, aki köztük állt. Lady Judith hátat fordított, és megrántotta a vállát.
– Akkor ne beszéljen így, kedvesem. Vagy bizonyítsa be, tegye meg a kedvünkért. Az a véleményem, hogy nem képes rá.
– Mire nem vagyok képes? Mennyibe fogadunk? 10 000 font megfelel?
Ellen mélyen elvörösödve kiáltott, meggondolatlanul, hiszen csak ostoba kérdésnek szánta.
Judith villámgyorsan megfordult. Ebben a pillanatban a hölgyek egész serege tódult be a mellettük lévő helyiségből a könyvtárszobába, ahol etnográfiai megfigyelésekhez kapcsolódó tárgyakat nézegettek, melyeket a Club egy Kínában tartózkodó tagja küldött számukra.
– Hölgyeim, miss Howard éppen most fogadott velem, hogy kerékpáron 300 nap alatt megteszi ugyanazt az utat, amelyet Mr. Stout tett meg a Föld körül.
Mindenfelől meglepett kiáltások hangzottak, körültolongták Ellent, aki éppen akkor állt fel, és csak kevesen voltak, akik azzal ostromolták, vagy nyugodt szavakkal kérlelték volna, hogy álljon el egy ilyen vállalkozástól, melynek veszélyeit fel sem fogta. Igazán nem gondolhatja komolyan. Legtöbben inkább feltüzeltek voltak, az egyik már menten az iránt érdeklődött, hogy szoknyát, vagy nadrágot fog-e viselni, egy másik minden városból képeslapot szeretett volna kapni, és a Gangesből egy eleven krokodilt, amelyik már legalább egy élő embert megevett.

Jellegzetes illusztráció Kraft egyik könyvéből

Egy idősebb, sovány hölgy, egyike azoknak, akik a hajadonság mellett tették le az esküt, azonnal angol fontoskodással vette kézbe az ügyet.
– Milyen feltételek mellett? A tengeri út beleszámít a 300 napba? Rendben. Egyedül vagy kísérettel?
– Egyedül, természetesen egyedül.
Ellen ezt ismét minden megfontolás nélkül jelentette ki. A tumultus, a rázáporozó kérdések mindig összezavarták.
– Ön miss Howard, azt állítja, hogy képes megtenni 300 nap alatt? Ön lady Barrilon, azt állítja, hogy miss Howard nem képes erre? Allright4 ez így egy az egyhez. És mi lenne a fogadás tétje?
– 10 000 font. Egy az egyhez.
Most azonban Ellen már megfontoltan kiáltott, és látta, amint ellenfele összeszorította ajkait. Éppen ennyit tett ki az ifjú özvegy vagyona, és ha Sir Barrilon nem fektette volna be tizenkét százalékos Gwalior-részvényekbe, nem lehetne tagja ennek a klubnak, sőt az állandó londoni tartózkodást sem engedhetné meg magának. Miss Howard számára azonban, akinek apja életében a szőrme piacot uralta, a 10 000 font alig egy éves évjáradékát jelentette. A tét azonban végül is egyre ment: emitt élet és egészség, amott a vagyon. Visszavonásra azonban már semmi lehetőség nem volt, erről a fellelkesült hölgyek gondoskodtak, akik kettőjükre már egymás között kezdtek fogadásokat kötni.
A főfogadást írásos formába öntötték, az útvonalat nagyvonalakban kijelölték, és ahol szükséges volt, rögzítették a részleteket is. Egyszerűségre törekedtek. Hajó és csónak kivételével, ami a vízi akadályokon való átjutáshoz elengedhetetlenül szükséges, csak lábbal hajtott kétkerekű használata megengedett. Tolni és cipelni természetesen szabad, amennyire csak kedve tartja. A londoni indulástól számított 300 napon belül ismét angol földre kell lépnie. Egyedül, tehát minden kíséret nélkül…
– Itt álljunk meg, tiltakoznom kell – vetette közbe Ellen. – Kötelezettséget vállalok arra, hogy vezetőt nem fogadok fel, nem kérek fel kísérőt, senkinek nem tilthatom meg azonban, hogy mellettem közlekedjen, akár heteken át, és ha valakinél az út iránt érdeklődöm, és az illető szívességből járművön vagy lovon előttem haladva mutatja az utat, nem utasíthatom el. Kifogást kell emelnem jármű igénybe vételének tilalma ellen is. Történhet velem valami: Tegyük fel elájulok, vagy foglyul ejtenek, röviden  fogalmazva akaratom ellenére feltesznek egy kocsira vagy lóra, ez számomra nem jelentheti a fogadás végleges elvesztését.
Teljesen igazat adtak neki. A hölgyek belátták, elviekben miről van szó, és miss Howardban megbízhattak, kicsinyeskedés fel sem merült. Ha a világ valamely elhagyott csücskében elege lesz a kerékpározásból, eljut a következő állomásig, vasúton utazik tovább és a lehetséges első alkalommal táviratot küld Londonba: Elvesztettem a fogadást – és nem folytatja kerékpártúráját, miután jól kipihente magát a vasúton. A hölgyek valamennyien elhitték, hogy így is fog történni, mivel a 10 000 font számára nem igazán jelentett volna komoly veszteséget. Csak egy valaki volt, aki ennek épp az ellenkezőjét gondolta: lady Judith, és szép fehér fogaival még mélyebben harapott alsó ajkába.
A számos, feléje vetett pillantás, a formaságok, és annak tudata következtében, hogy komolyra fordult a dolog, Ellenen természetellenes nyugalom és megfontoltság vett erőt.
– Ma augusztus 29-e van. Minden hónap elsején indul Liverpoolból New-Yorkba egy gyorsgőzös, ezt tudom. Nincs túl sok időm az előkészületekre. Szeptember elsején elhagyom Angliát – és mikorra is kell visszaérnem?
– Számításaink szerint június 27-én.
– Június 27-én ismét angol földre lépek. Hölgyeim, viszontlátásra holnap este.
Nem fog nyerni, ez lehetetlen, rövidesen feladja, és csak az a szerencse, hogy az Egyesült Államokkal kezdi, ahol vasúton több alkalma van a gyors visszatérésre, mint távoli vidékeken – hangzott a visszamaradottak általános véleménye, amikor közelebbről megtekintették a térképen a túra útvonalát és bánatpénz nélkül kölcsönös egyetértésben visszavonták a kis fogadásokat. Mivel azonban valami izgalom mégis csak kellett, arra kötöttek fogadásokat, hogy milyen messzire fog eljutni.

(Folytatjuk)

SIR ERNEST SHACKLETON: Dél - Az Endurance hajótöröttjei (1914-1917)

BAJTÁRSAIMNAK,

AKIK ELESTEK A DÉL FEHÉR HÓMEZŐIN

S FRANCIAORSZÁG ÉS FLANDRIA VÉRES HARCTEREIN

A SZERZŐ ELŐSZAVA

A Déli Sark (1) meghódítása után, amelyben a norvég Amundsen alig napokkal előzte meg Scott kapitány (2) angol expedícióját, egyetlen nagy feladat maradt megoldatlan a déli sarkvidéken: a délsarki szárazföld átszelése, tengertől tengerig.
Amikor 1909-ben a Nimród hajón hazatértem délsarki utamból, amelyen megkísérlettem a brit lobogó kitűzését a déli póluson, de a körülmények összejátszása a céltól száznyolcvan kilométerre visszatérésre kényszerített: (3) akkor gondoltam először a kontinens átszelésére. Biztosra vettem ugyanis, hogy vagy Amundsen, vagy Scott el fogja érni a Sarkot a mi útvonalunkon, vagy egy vele párhuzamos úton. Mihelyt híre terjedt a norvégok sikerének, megkezdtem előkészületeimet egy utolsó nagy utazásra, hogy a hatodik világrészt brit expedíció szelje át elsőnek.
A célt nem értük el. Elbeszélem mégis a vállalkozás történetét. Jóllehet, a végső eredményt tekintve, kudarcról kell beszámolnom – vannak ebben a könyvben fejezetek, amelyek izgalmas kalandokról, küzdelmes napokról, magányos éjszakákról, páratlan élményekről és mindenekfelett a bajtársi odaadás, elszántság, hűség és nemes önfeláldozásról olyan történeteket regélnek el, amelyek méltán számot tarthatnak az olvasó érdeklődésére. A háború véres iszonyata és az utóbbi öt esztendő kínos erőpróbája után talán még megértőbb lélekkel fordulnak az olvasók a messze Délen megvívott „fehérhadjárat” eseményei felé. (4)
A sarki jég erődítményébe csaknem két évre eltemetett kicsiny csoport küzdelmei, csalódásai és erőfeszítései, hogy végrehajthassa a kitűzött feladatot, mit sem tudva a válságról, amelyben a világ vergődött ezalatt – mindez együtt páratlanul áll a délsarkvidéki kutatások történetében.
Az Endurance elsüllyedése és az Aurorá-t ért baleset következtében veszendőbe mentek bizonyos okmányok, amelyek az expedíció szervezésére és előkészületeire világot vetettek. De hiszen nem célom, hogy töviről-hegyire elbeszéljem az expedíció előzményeit, a szervezés és fölszerelés munkáját. A délsarki kutatásokról századunk kezdete óta megjelent könyvek mind bőségesen tárgyalták ezeket. Tájékozásul mégis ideiktatom azt a tervezetet, amelyet annak idején a nagyközönség elé terjesztettem, hogy fölkeltsem az érdeklődést a vállalkozás iránt.

A transzkontinentális csoport.

Az antarktikus szárazföld első átszelése, tengertől tengerig, a Sarkon keresztül, történelmi jelentőségén felül tudományos tekintetben is nagy fontosságú utazás lesz.
A távolság kereken háromezer kilométer. Ennek első fele, a Weddell-tengertől a Sarkig, ismeretlen földön visz keresztül. Minden lépés a földrajzi tudomány haladását szolgálja. Meg fogjuk tudni, vajjon a nagy Victoria-hegylánc, amelyet a Ross-tengertől a Sarkig kinyomoztunk már, végignyúlik-e a kontinensen s így összefüggésben van-e Dél-Amerika Andeseivel s hogy a Sark körüli hatalmas fensík fokozatosan lejt-e a Weddell-tenger felé. Állandó mágnességi megfigyeléseket fogunk folytatni az úton. Útvonalunk a mágnességi Sark felé visz; a delejtű elhajlásának a meghatározása a mágnességről való gyakorlati ismeretek szempontjából nagy jelentőségű. Gondoson följegyezzük az időjárás jelenségeit és ez nagyban hozzásegít a hazai időjárás egyik-másik kérdésének megoldásához.
A glaciológus és a geológus tanulmányozni fogja a jégviszonyokat, a hegyek természetét. Jelentésük tudományos érdekességű lesz.

Más csoportok tudományos munkája.

Amíg a transzkontinentális csoport odajár a legnagyobb sarki utazáson, amit valaha megkísérlettek, más csoportok fontos tudományos munkában fognak fáradozni.
Két szánutazó csoport a Weddell-tenger felől indul. Egyik nyugatnak a Graham-föld felé, másik keletnek. az Enderby-föld felé. A harmadik a kiindulóállomáson marad. Mind a három csoport sokoldalú tudományos feladatokat tűz maga elé.
A Ross-tenger felől, a sarki kontinens túlsó oldaláról is útra kel egy csoport dél felé s talán a Beardmore-gleccser tetején várja meg a transzkontinentális csoport érkezését, azon a tájon, ahol először bukkantunk szén nyomaira az Antarktiszon. Ez a vidék különösképpen fontos a geológusra.
Az expedíció mindkét hajóját fölszereljük mindenfajta hidrográfiai vizsgálódásra. A Weddell-tengeri hajó igyekezni fog kinyomozni a Graham-föld ismeretlen partvonalát. Soha sarki expedíció nem kutatott nagyobb területen.
Ez lesz az első eset, hogy a Weddell-tenger a kutatások kiindulóállomása. Hatalmas ismeretlen területeket fognak feltárni a kutatók – angol lobogó alatt. Az egész terület a Sarkig brit birtok. 1908 júliusában a Falkland-szigetek kormányzója a Graham-föld kormányzójává is kineveztetett, s ez a föld már a Weddell-tenger partvidéke. Ugyanakkor a brit birtokok így határoztattak meg: „az a terület, amely a Déli Atlanti-óceánban az 50. szélességi foktól délre, és a nyugati hosszúság 20. és 80. foka közé esik”. Ebbe a meghatározásba beleesik az a terület, amelyen jelen expedíciónk munkálkodni fog.

Hogyan fogjuk átszelni a kontinenst?

A Weddell-tengeri hajó 1914 októberében fog indulni Buenos Airesből és novemberben igyekszik kikötni a 78° déli szélességen. Nyomban ezután a transzkontinentális csoport megkezdi 3000 km-es szárazföldi útját a Sarkon keresztül. Öt hónappal később kell elérnie a Ross-tengert. Ha nem köthet ki elég jókor a hajó, a csoport áttelel és csak 1915-ben indul.
A transzkontinentális csoport hat emberből fog állani, vezetőjével, Shackletonnel együtt. Száz kutyát, szánokat, két motoros szánt visz magával, légi csavarokkal. A Déli Sark elérése után északnak folytatja útját a csoport a Beardmore-gleccser felé, ott remélhető a találkozás a Ross-tenger felől jövő csoporttal. A találkozás után a két csoport együtt megy a Ross-tengeri csoport téli szállására.
Az Endurance hajó tizennégy embert tesz partra a Weddell-tengeren. Hat a transzkontinentális útra indul, három nyugatnak, három keletnek, kettő helyben marad.
Az Aurora hat embert tesz partra a Ross-tengeri állomáson. Ezek depókat helyeznek el a főcsapat számára a déli út mentén.
Ha sikerül a kontinens átszelése áttelelés nélkül, 1915 áprilisára várható a csoport hazatérése. A többieké egy évvel később.

Az expedíció hajói.

Az Endurance új hajó, külön a mi céljainkra építette Christensen híres norvég hajógyáros Sandefjordban. Sebessége kilenc-tíz fonal (16-18 km) óránkint. Tüzelőanyaga olaj és szén. 350 tonnás. Válogatott fenyő-, tölgy- és babérfából (Nectandra Rodioei) épül, 14000 font sterling költségen.
Az Aurorá-t dr. Mawson-tól vásároltam. Minden tekintetben hasonlít a Terra Nová-hoz, Scott hajójához. Az ausztráliai kormány jelentékenyen kijavíttatta annak idején dr. Mawson expedíciója számára.

*

Az előkészületeket megkezdtem 1913 közepén, de csak 1914 januárjában léptem a nyilvánosság elé, amikor az anyagi támogatás biztosítva látszott. Első eredménye az lett ennek, hogy a társadalom minden osztályából valósággal elárasztottak a jelentkezők, akik részt akartak venni a kalandban. Ötezer ajánlatot kaptam, ezekből választottam ki ötvenhat embert.

Márciusban, nagy csalódásomra és nyugtalanságomra, kiderült, hogy az igért anyagi segítséget nem kapom meg. Hajó, készletek ára esedékes, személyzet felfogadva, és én ott álltam – pénz nélkül. Nyomban közzétettem felhívásomat. A társadalom segítségét kértem. A visszhang nem maradt el. Még Kína belsejéből, Japánból, New Zealandből és Ausztráliából is érkeztek adományok. Sir James Caird 24.000, a brit kormány 10.000 font sterlinget adományozott. Dudley Docker kisegített az Endurance vételárából hiányzó összeggel, Elisabeth Dawson Lambton is jelentékeny adománnyal támogatott. A londoni földrajzi társaság 1000 fontot szavazott meg, Janet Stancomb-Wills asszony adománya lehetővé tette az Endurance fölszerelését és később is több ízben kirántotta anyagi zavaraiból a vállalkozást. Az ő költségén szereztük be a csónakokat, amelyek végül is megmentették életünket.
Hálából adományozóink iránt, az ujonnan fölfedezett partvonalat Caird nevéről, a hajó három csónakát James Caird, Stancomb-Wills és Dudley Docker nevéről neveztem el. A két utóbbi ma is ott van még az Elephant-szigeten, ahol huszonkét bajtársam ötödfél hónapig éldegélt oltalmuk alatt. A James Caird-et hazahoztuk és most Liverpoolban van. (5)

Angol és skót iskolák ifjúságának gyűjtéséből szereztük be a kutyafogatokat. De sok más adomány is támogatott. A fölszerelés haladt a maga útján. Megvásároltam az Aurorá-t Sir Douglas Mawson-tól, Mackintosh-t küldtem Ausztráliába, hogy vegye át a hajót és szerelje föl. A fölszerelést és a készletek nagyobb-részét Angliából küldtük ki, Ausztrália és New-Zealand segítettek a szén és egynémely más szükséglet megszerzésében. Ez a két ország mindig bőkezűen támogatta a délsarki kutatásokat, melyeknek mintegy „hinterland”-jának tekinthető. Július vége felé minden készen volt, amikor egyszerre a háború viharfelhői borultak Európa egére.

Már ki volt adva a rendelkezés, hogy az Endurance menjen Cowes-ba, a király látni óhajtja. A cowesi-i hét hétfőjére volt esedékes a királyi látogatás. Három nappal előbb üzenet érkezett, hogy a király nem jöhet. Londonból még azon a napon, pénteken, 1914 augusztus elsején, elvitorláztunk és másnap egész nap Southend előtt horgonyoztunk. Hétfőn partra szálltam. Akkor olvastam a reggeli lapokban az általános mozgósítás hírét.

Azonnal hajóra szálltam és megmondtam társaimnak, hogy táviratot küldök a tengernagyi hivatalnak és fölajánlom a hajót, készleteket s ha beleegyeznek, mindnyájunk szolgálatát az országnak. Valamennyien nyomban hozzájárultak, a táviratot elküldtem és mindent rendelkezésére bocsátottam az admiralitásnak. Egy órával később megérkezett az admiralitás lakonikus válasza: „Proceed”. (Keljen útra.) Két órával ezután hosszabb táviratot kaptam Winston Churchilltől (a tengernagytól). Megköszönte ajánlatunkat és közölte a hatóság kívánságát, hogy az expedíció keljen útra.
Erre a végleges utasításra az Endurance elvitorlázott Plymouthba. Kedden, 5-én, a király magához hivatott és kezembe adta a brit lobogót, hogy vigyem magammal az expedíción. Azon az éjjelen, éjfélkor, kitört a háború. Szombaton az Endurance elhagyta a plymouthi kikötőt, az admiralitás egyenes parancsára. Hangsúlyozni akarom mindezt, mert tudom, akadtak, akik kifogásolták, hogy az expedíció elhagyta az országot. Nem felejtendő, hogy az előkészületek már több mint esztendeje folyamatban voltak ekkor és tömérdek pénzt fektettünk már bele a vállalkozásba. Mindamellett, anélkül, hogy az adományozókkal tanácskoztunk volna, fölajánlottuk, hogy lemondunk az expedícióról. Egyébként pedig senki sem sejtette, hogy a háború évekig el fog húzódni és az egész világ belesodródik. És még valamit szeretnék hangsúlyozni itt: expedíciónk nem valami kedélyes hajókázásra indult a csendes-óceáni szigetekre – veszedelmes, küzdelmes és kockázatos feladatra vállalkoztunk. És amikor, három bajtársunk hősi halála után, visszatért a megfogyatkozott csapat, valamennyien, akik túléltük a déli sarkvidék veszedelmeit, kivettük részünket a másik harcmezőn dúló csatákban is. A hősi halál ott is bőven aratott közöttünk.

Október 26-án hagytuk el Buenos Aires kikötőjét. Dél-Georgia szigetén, a brit birodalom legdélibb lakott helyén egy hónapot töltöttünk a végső előkészületekkel, Buenos Airesben hallottunk utoljára a háborúról. Az orosz gőzhenger akkoriban volt előnyomulóban. Általános volt a hiedelem, hogy félévig sem tart a háború.

Ezen a helyen is hálás köszönetet mondok New-Zealand és Ausztrália kormányainak és népének nem szűnő segítségükért, amely végül a Ross-tengeri csoport megmentését lehetővé tette. Köszönetet mondok az uruguay-i kormánynak áldozatkész támogatásáért, hogy az Elephant-szigeten rekedt társaim megmentésére átengedte az Instituto de Pesca hajót. Hajótörött útitársaim megmentését közvetlenül a csilei kormánynak köszönhetem. A csilei haditengerészet Yelcho hajójával sikerült eljutnom a hajótöröttekhez és szerencsésen hazahoznom mindnyájukat. Munoz Hurtado, a csilei haditengerészet feje és Luis Pardo, a Yelcho kapitánya, valamennyiünket mély hálára kötelezett.

Jegyzetek

(1) Amundsen: A déli sark meghódítása (A Hat Világrész VII. kötete; Amundsen életrajzával). Fordították: Telekes Béla, Baktay Ervin, Ballenegger Henrik.
(2) Scott utolsó útja. (A M. Földrajzi Társaság könyvtára; Scott életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(3) Shackleton: Az Antarktisz szívében. (A Hat Világrész II. kötete; Shackleton életrajzával.) Halász Gyula fordítása.
(4) Shackleton a fehér hómezőkről nevezi el küzdelmes útját fehér hadjáratnak – szembeállítva a harcterek véres mezőin vívott háborúval. Az Ajánlás-ban is ezért írja: To my comrades who fell in the white warfare of the South and on the red fields ot France and Flanders.
(5) Shackleton halála után a James Caird csónakot a London melletti Dulwich College-ban helyezték el, amelynek S. növendéke volt. A nevezetes emlékből nemes buzdítást és ösztönzést merít az ott tanuló ifjúság (L.: H. R. Mill: The Life of Shackleton).

2010-ben két bejegyzésben is idéztünk Sir Shackleton könyvéből. Most, az előszó közlésével jelezném, hogy külön oldalon - ahová itt vagy akár a fejléc alatti oldalcímre kattintva lehet belépni - megtalálják az emlékirat teljes szövegét is.

BABITS MIHÁLY: Tél

1.

Jéglény * Várday Béla fotója

Utazásaim közben hegyes vidékre jutottam. Nem tudom már biztosan, melyik évben történt és csodálatos módon azt is elfeledtem, hogy körülbelül merre. De a tájkép úgy áll előttem, mintha tegnap láttam volna. Egyfelen alacsonyabb domblánc zárta el a határt. A bájos dombok téli öltözetben voltak: sötétbarna érdesbolyhos kosztűm és fehér prémes boák fedték kerek vállaikat. De a nap a hóprém színét gyenge sárgával bársonyozta. Késő délután volt. A nap a dombok felett lebegett, sötétnarancs színben, sugarak nélkül, símán és kopaszon, mint egy fényes football-labda. A nagy hegyek és a dombok közt, a völgyben, hevert a falu. A tetők, mint cukros lepények, vastagon befedve; alattuk haragossárga tengeri-csöveket lóbált a szél. A tetőkről egy-egy csomó hideg hó néha nyakába zuhant a járókelőnek. Káromkodott és nevetve rázta le a gyöngyzuhanyt.

Szánom csilingelve suhant végig az uccán. A Szentháromság előtt pirosarcú gyerekek hóval dobálóztak. A libausztatón csuszka volt. A kis hidakat fűrészpor és hamu tarkázta. A lejtőn apró szánkók csúsztak alá és billentek hanyatt. A boltos ajtaja csilingelt, a lámpa már égett benn, az emberek diskuráltak. Az udvarokon több helyt hóember állt. A kicsi és ködös ablakok meleg otthonokat sejttettek. S a sok hűvös fehérség mintha a kedélyeket is megcukrozta és felfrissítette volna.

2.

A paróchián, ahova betértem, meleg szoba fogadott. Együtt voltak valamennyien: a plébános, a káplán, a gazdaasszony meg a plébános húga. A plébánosra már alig emlékszem. Azt tudom, hogy pipázott és a dohányt dícsérte. A gazdaasszony okulárét viselt és egy képes folyóiratot lapozott. Mellette feküdt egy kötés harisnya. A plébános húga a válla fölé hajolt és nézte a képet. A kép egy banánfát ábrázolt. Az ágai föl és le nőttek összevissza és az önmagában szaporodó buja fa majdnem egy erdőt alkotott. Előtte egy kis félmeztelen néger fiú szürcsölte a hosszúkás gyümölcs levét. A háttérben pálmafák látszottak s hajló koronájukat magasra emelték a banánfa fölött. Oldalt egy keleti város, lapos és karcsú tornyokkal.

- Az ilyen képek - mondta a káplán - értéktelenek. Olyanok, mint az iskoláskönyvekben is vannak. Nincsen bennük semmi művészet. Nincsen bennük gondolat és eszmei tartalom. Képzelt ábrázolások. De manap még a képeslapok képeivel sem elégedünk meg, ha tárgyukban vagy beállításukban nincs cél és értelem. Való dolgokat mutasson a kép, életünkbevágókra eszméltessen és új gondolatokat ébresszen lelkünkben. A század nagy küzdelmekkel teli. Kit érdekel a pálmafa és banán? Az új keresztény művészet egyre halad és erősödik. Átveszi a hitetlen művészet fegyvereit, míg az lélek hijján, sárba fúl. A küzdelemből diadalmasan támad fel, krisztusi eszméivel, a katolicizmus.

3.

A kerek, nagy, egyszemű óra ütött a falon, és a gazdaasszony kiment vacsorát csinálni. Ekkor én vettem át a szót.

- Szeretem a telet - mondtam. - Ez a legszebb évszak. Friss és hangulatos, a tavasz sara és a nyár izzadsága nélkül. Pompás ilyenkor a szabadban is. Az ember csizmában tapossa a ropogó havat, feltűri a gallérját és vígan lesi az apróvadat a száraz fák mögül. Korcsolyázni is szeretek. Szeretem a jeget, ahol megszűnik minden súrlódás, minden akadály. Az emberi láb szabad lesz és szárnyakat kap, mint Mercuriusé. De még jobb talán szánkázni. A kedves szél pirosra legyezi arcunkat, s a talpak halk suhama az ember gondolatát a felhők után küldi. Mily édes aztán pihenni, lámpa mellett, a meleg szobában, kedves és művelt emberek közt. Végre otthon vagyunk, önmagunkban. A függönyös ablak, a hővédő falak, lelkünknek bástyái. A világ kívül reked. Mit érdekelnek a század küzdelmei? A szobában béke van s az óra ketyegése csak a perceket jelzi, a századokat nem. Csak képzeletünk jár, és az messze járhat, banánokig, pálmákig. De mi otthon vagyunk és védve; lelkünkbe nem lopózhat gondolat, melyet szívesen ne látnánk. Egy verset olvastam egyszer a télről, melyet megtanultam kívülről. Az a címe: Téli képzetek és különböző jeleneteket ad elő a télről, mint egy kaleidoszkóp. Egy kicsit gyorsan változnak benne a képek, a versformája is szeszélyes, de azért meg lehet érteni és nekem nagyon tetszik. Éppen azt fejezi ki a végén, amit én most is szeretnék mondani, de nincs igaz szavam.

- Mondja el a verset - szólt a plébános húga.

- No, ha ti verseltek megint, én addig kimegyek, körülnézem az udvart, rendben van-e minden? - mondta a plébános, vette a sapkáját, pipáját és ment.

4.
Téli képzetek.

A táj fehérbe öltözött
befútta a havas tél;
felhő alatt és hó között
magában áll a kastély.
       Dínom-dánom, dáridom
       hosszú téli este
       senki sem jön az uton
       mert a hó beeste.

De drótfonálon száll a hír
és búg a nyurga pózna
valaki nyög, valaki sír,
s sok messze cső golyóz ma.
       Nellem-nollom, únalom
       lanyha téli tábor,
       csikasz ordít a havon
       torkaszakadtából.

De Afrikában semmi hó,
dobol a sűrü zápor
s a sarkvidéki eszkimó
nem fogy az éjszakából.
       Diri-dingi-dingaló,
       ez a könyvek éve:
       tárva szép a kandaló,
       könyv pedig betéve.

Most kerget népet a hideg
a sima városutcán;
most fájva zsong a vén ideg
s repül a szél a pusztán.
       Dinom-dánom, dáridom,
       mostan áll a farsang
       zeng a szél a várhidon,
       zeng a várban karhang.

A hó esik, fehér a sík
befútta a havas tél,
s ha szél keféli hómezét,
minden ház messze kastély.
       Tam, tam, tam, tam, tam tam dá,
       únalomnak ágya:
       kályha mellett ábránddá
       fagy az ember vágya.

5.

- Ha szél keféli hómezét, minden ház messze kastély: ez szép - ismételtem.

- És szép a célzás a téli háborúra és az exotikus országokra - mondta a plébános húga.

- Az ilyen versek - felelte a káplán - szépek, de használhatatlanok és gondolat nélkül szűkölködnek. Olyanok, mint a régi költők versei, amiket az iskolában tanultunk: Tél, Tavasz, de csupa haszontalan leírás és semmi új gondolat. Legfeljebb, hogy a háborúra céloz, az ad egy kis tartalmat ennek a versnek.

- Tudja, hogy a káplán úr is szokott verseket írni? - kérdezte a plébános húga. - Nagyon csinos versek, csakhogy a bátyám azt mondja, hogy szocialista versek. Hogy valóságos szocialista versek. Hogy csodálja, hogy a Katholikus Élet közölte. Nem szokta olvasni a Katholikus Életet?

Kértem a káplánt, mutasson meg néhányat költeményeiből.

A káplán kiment szobájába, hogy behozza.

6.

Akkor a plébános húga mellettem állt. Nyúlánk és karcsú leány volt és a szemei tűzben égtek. Hanyagul egy kendő volt a vállára vetve; a haja sötét volt. Nem szóltunk és hallatszott az óra ketyegése.

- Igen - szóltam végre - végre megtaláltalak. Tudod, hogy érted utaztam ilyen sokat? Kocsin és vasúton, gépkocsin és szánon, csak téged kerestelek. Átrobogtam a városokon és a falvakon. Erdőkön és szántóföldeken. Kompokon keltem át, hegyekre másztam. Hajók fedélzetéről kémleltem érted a partok bokrait. Kerekeimen megláthatod az aszfalt sarát és a puszta homokját. Ruhámra tapadt por, bogács, jégmara. Lelkemben a világ ezer képét hordom. Mindcsak teérted. Ki hitte volna, hogy e meleg szobában megtaláljalak? Most velem fogsz jönni. János lenn vár a szánnal. János is nagyot fog nézni, ha ketten jövünk. Szépen bepólyázlak. Mily gyönyörű út lesz! Úgy siklunk a havon, mint hajó a vizen, táncos a parketten. S szánunk a boldogság korcsolyája lesz.

Ebben a pillanatban a plébános húga kivonta kezét a kezemből és elhagyott és kiment.

7.

És ekkor én félni kezdtem és nem mertem sem utána menni, sem pedig ott maradni. Feltártam az ajtót, kibotorkáltam a sötét tornácra, megleltem a félszert, János ott hunyorgott, felültem a szánra, csúsztam a havon át, gyorsan a falun át, sűrű hópelyhek között csilingeltem dombon át, mentem tág mezőkön át, elértem a városba, reggelre, és egy kávéházban reggeliztem.

(1908.)

IGALI SVETOZÁR: Budapesttől Belgrádig veloczipéden (4)

A karlóczai békekötés

Előttünk a Karlóczára elnyúló országút kivételesen jó karban van. Dombos, 16 kilométernyi, órai sebességgel hajtottunk. Annak helyén, hol a híres karlóczai béke megköttetett 1699-ben, jelenleg egy Mariafried nevezetű kápolna áll. E ponttól kezdve Karlóczának folyton emelkedik a hegyoldalba vájt út ; Aberle és Stevens felhajtottak, akár csak egymás erejét akarták volna megpróbálni, öt percczel később kipirult arcczal találtam őket a hegy tetején. Ismertem Stevens hajtási módját; sokkal csekélyebb dombok előtt leszállott, de itt a főhadnagy előtt angol büszkeségét sértette volna a leszállás. 

Becsületesen nyomhatták a pedálokat, míg e 2 kilométernyi úton felvánszorogtak. A domb tetején a főhadnagy röviden elmondta a vidék körül vívott csaták történetét. Engem a gyönyörű fekvésű szöllők hoztak extasusba. Stevens egy kunyhó előtti árnyékban levő padra ült, jegyzett. Stevenst soha nem láttam tétlenül állani., mindig csinált valamit, ha mást nem, ült! Két társam kifújta a felhajtás fáradalmát, gyalog indultunk le Karlóczára. Aberle előre figyelmeztetett, hogy a karlóczai kövezeten hajtani nem leszünk képesek. Bizony ritkítja is párját e kövezet, olyan rossz! Aberle elkísért a város közepéig, tehát a piaczig. Megmutatta az utat, melyen haladnunk kell, kijelentette, hogy a várost elhagyva a Venácz hegysége következik, mely 8 kmnyire emelkedik, s a melyen fel kell tolni; de ha már fenn leszünk, Zimonyig folyton alá szállunk. Barátságos kézszorítás következett s elváltunk e derék katona-veloczipédistától. Kitoltuk gépeinket a városból s a zimonyi vasút vágányai előtt ültünk rá. Csak vagy 2 kilométernyire hajthattunk s elérkeztünk az Aberle által említett Venácz hegye elé. A hegyoldal meredeksége olyan, hogy a tolás nehezen esik, az út rosszul kövezett. Stevens conventionális mulattatásunkhoz fogott: fütyölte nemzeti dalát, én magyar dalokkal feleltem, ha néha a füttyöt elunta, szövegezett: «Yankee dudl komin in Tautl » Végre abbahagytuk a fütyölést; a Venácz mindinkább meredekebb lett. Toltunk ! Stevens gondolatokba látszott merülni. Nekem az jutott eszembe, hogy ime, még alig 70 kilométer választ el Belgrádtól, yankeemtől el fogok válni, s még csak alig ismerem. Az az eszmém támadt, hogy ez embert kihozzam sodrából. A veloczipedista társak tudhatják, hogy akkor, mikor rossz, vagy hegyes út miatt sokáig kell gép mellett gyalogolni , gonosz gondolatok támadnak. 
Eszmém támadt. Minduntalan kulcsait fogom kérni, hogy valamelyik csavaromat erősítsem. Ilyenkor Stevensnek meg kell állani, a nyerge alatt levő törlőruhát kibontani, abból kulcsát kivenni, nekem átadni, várni, míg én a csavarással elkészültem. Én vagy tíz esetben simuláltam a Venácz megmászása közben a csavarszorítást, Stevens tízszer adta ide kulcsait. Tizedszer éppen azzal az egykedvűséggel tette azt, mint először. Csínyem nem sikerült! Stevens mindannyiszor higgadtan visszatette kulcsait. Később Indiában igyekeztem e tréfám okát vele megértetni; — úgy mutatta, mintha értett volna, — nem szólt rá semmit! 

Felértünk a Venácz fensíkjára, az eddig vezetett köves út ismét a mezei út jellegét vette fel, kövezetlen lett, — egész Zimonyig most már. Gépeinket egy eperfához támasztottuk s az elénk tárult gyönyörű panoráma szemléletébe merültünk. Stevenst is észrevehetőleg meglepte a táj szépsége. Dél felé gyönyörű róna táj tárult elénk aranykalászaival, kelet felől a végtelenségbe elnyúló Duna folyam kígyózott el; előttünk a Fruska-Gora egész vadságával tűnik elénk, nyugat felől. 240 m.-nyi magasságban voltunk s már a hőmérséklet alacsonyabb fokát is éreztük. 

Angolom az eper pusztítása után látott, én kieszeltem, hogy néhány kilométerrel odább boros csárdára fogunk akadni, — nem kértem belőle. — Montez? — kérdé Stevens az eper-reggeli után. Yes! felelém s azzal nyeregbe termettünk. A dombon lefelé kezdünk haladni, a meredekség itt-ott veszélyes alakulást öltött, Stevens nyílsebességgel vágtatott e helyeken keresztül. Ha sehol, de itt e helyen, a Venácz leszállásánál féltettem. Minden pillanatban attó tartottam, hogy egy szerencsétlen «fejjel» szárnyait szegi s Icarus sorsára jut. Hál istennek, tévedtem! ? A leszállás, daczára nyaktörő voltának, sikerült. A csárda előtt megálltunk, hivtam Stevenst, jöjjön, igyunk valamit.Utánozhatatlan kéz és fejmozdulattal mutatta, hogy nem kell neki, mert úgymond, jobb kezével hasát simogatva : Plendi. Az tele van. Míg én német korcsmárosnémtól a kenyeret, vereshagymát s bort ki tudtam csalni, Stevens 
kilométereket számlált az eperfa árnyékában — természetesen ülve. Rózsáját igazgatta tű és czérnával, mely szerszámokat a legendaszerű kék kabátnak egy, a gallér alatt elrejtett miniatűr zsebéből varázsolta elő e csoda-ember. Zseb különben azon a kabaron nagyon sok volt, csakhogy a titkos fülkék gyanánt rejtve voltak; 8 nyilvános volt, mert azokat látni lehetett. A nyilvánosak és a titkosak mindegyikében volt valami. De ne sértsük e zsebek diskretióját !? 

Az India felé vezető sáros úton vágtattunk, egyik kátyúba történt zökkenés után egy küllőm törik el. Az «Invencible»-nek érintői (tangens) küllői vannak. Schwanda valahol leirva a küllők különféleségét, az érintői küllőket tartja legjobbaknak, mert állítólag egy valaki rajtok járt anélkül, hogy törtek volna. Határozottan igaza van Schwandának! E küllők erősek, könnyűek, a kerék-talpat mereven tartják. Hátránya az: ha egy törik, kettőt kell helyettesíteni; a keréktalphoz erősítő) csavart és az aczél féklapot csak igen nagy óvatossággal lehet az üres keréktalpból kiszedni s újakkal kicserélni. Ha pedig a régi, eltört küllő csavarja valahogy beleesik az üres keréktalpba, legény legyen, a ki kiszedje onnan. A törött küllőnek egy másikkal pótlására persze nem gondolhatam, az eltöröttet egyszerűen hozza' tekertem az 
egészségeshez. 

Stevens ezt látva, diadalmas arcczal csavarta ki egyenes kormányának csontfogantyuját, s a belül üres kormányból 4 darab, az ő gépéhez szükséges küllőtt vett ki. Ismét az amerikai praktikus volta tünt elő ez aktusból. Az én kormányom hajlított és tömör volt. Az ö gépén különben nem érintői küllők voltak. Az első bajon túlesve, folytattuk utunkat, Stevens 500 m.-nyi előnyt nyert. Kihalad egy az út jobb oldalához állított kocsi előtt, a kocsi saroglyájához két ló volt oda kötőfékezve. Rugdalóztak már akkor, mikor az angol közeledett feléjök, de a mint engem jönni láttak, rémült rugdalózások folytán eltépték kötőfékjüket s elkezdenek előttem szaladni. A földjén kaszáló paraszt észre veszi lovainak elszabadulását, utánunk iramodik, eget verő lármát csapva: «Sztani pusztaia, ukroszimi konya» (Megállj, tolvaj, elloptad lovaim). A többi dolgozó parasztok, ki kíváncsiságból, ki, hogy jól elnadrágolja az «ördögöket», szintén rohannak utánunk. Már most ilyen díszes sorban rohantunk végig a bájos Fruska-Gora déli lejtőjén. Elől az angol, ki a rendes hajtási ütemet egy félvilágért nem változtatná. Messziről a nagy fehér kalap ingaszerű lengése látszik, utána vagy 100 méternyire két megvadult ló, melyek nyerítenek rémületökben, — de a jobbra-balra elterülő vetésekre, kukoricza táblákra ösztönszerűleg nem szaladnak, én vagy 50 m.-nyi távolból követem a lovakat, s utánam 100 m.-re egy rohanó, vérszomjas, ordító paraszt kompánia. Ezen eszeveszett verseny 3 kilométeren keresztül tart. Az angol elől egy mély völgykatlanban száll le, a gépek sebessége e közben megkétszereződik, az üldöző paraszt csorda jelentékenyen elmarad, üvöltésszerű ordításuk azonban hallatszik még. Mire leértünk a völgybe, ott két oldalt rétség terült el; lovaink letérnek az útról s a rétre szaladnak. Egy kilométernyi hosszúságra elnyúló domb előtt állottunk, feltoltuk rá gépeinket, mire felértünk, akkorára a minket üldöző parasztok a völgybe értek. Mutatom őket Stevensnek, s magyarázom neki az esetleges paraszt-háborút. Mosolyogva néz reám, felemeli jobb kezét s mutató és nagy ujjával kettőt jelezve «Hász» szót ejti ki. Én az első pillanatban azt hiszem, németül beszél s 
körülnézek, merre láthatott két nyulat? Végre kisül, hogy ő a ló-hecczet értette ez alatt. Délelőtt 10 óra tájt értünk Indiába. Stevenssel nappali szobánkba vonultunk, gépem elhelyezve, észre veszem, hogy a golyótáros balpedálom ketté van törve. Bosszankodom, de miután megtudom, hogv a községben van lakatos, széjjel szedem s átadom neki, megmagyarázva a mesternek, mikép történjék a javítás. 

Ágyra dőlve, pihenni akartam. Stevens pennája serczegett. Szórakozottan vetettem egy-egy tekintetet az egymás mellé állított két gépre. Furcsának találom, hogy az én nyergem oly közel fekszik a gerinczhez, — hogy tehát oly alacsony, míg Stevensé oly magas. Felkelek, s felemelem a «Buffer»-féle nyergem bőrét, hogy jobban lássak. Láttam eleget! Sima, aczél-lemez rugóm a közepén ketté volt törve. A nyereg súlya, tehát a veloczipédező súlya is a gerinczre esett. Az aczél-lemez minden pillanatban szétválhatott. Borzasztó harag fogott el. A rossz aczél rugókat apostropháló felkiáltásaimra Stevens figyelmes lett, — oda nézett. Én a bajt mutatva neki, azt mondtam : — Reparation! Odajött, egy pillanatig figyelmesen látszott gondolkodni, végre azt mondta : — Non. — E pillanatban felemelte a gerinczig lehajlott rugót, s kezét annak jeléül dugta alája, — tehát a gerincz és rugó közé, — hogy oda kell valamit tenni, — aztán jól van ! 

— Reparation temporelle, reparation veritable in Belgrade ! — monda és azzal visszaült íráshalmazához. Nagyon jól tudtam én azt, hogy pl. fadarab alátételével improvizált reparálást 
csinálhatunk, csakhogy Zimony Indiától még vagy 40 kilométernyire van. Addig én azt a 
testrészemet, mely közvetlen érintkezésben van a farugós nyereggel, absolute tönkre teszem. Végre is más módhoz Indiában nem nyúlhattam. Lakatos és asztalos csak este 5 óra után voltak készen a fa derékaljnak a törött rugó alá történt tételével. A pedál s fadarab oda illesztéséért kifizettem 3 frt 50 krt. Felkeltettem Stevenst, ki a reparátió idejét arra használta fel, hogy a tornácz mellvéd deszkáján sans géne végig nyújtózkodott s magát a legyek ellen védendő, kalapját arczára húzta — aludt!

Indultunk, a falu apraja nagyja, órák hosszú során át várta ez ünnepélyes pillanatot. A felszállás pillanatában, majd hogy egy közönséges «fejet» nem csináltam. A fadarabnak ugyanis a rugó alá való tételével a nyereg állása megváltozott, vagy 3 centiméterrel magasabb állást foglalt el, mint az előbb. Alig értünk a falu végére, szörnyűködve veszem észre, hogy borzasztó kinos ülésem van. Ez útvonal elég alkalmat szolgáltatott nekem arra nézve, hogy meggyőződjem róla, miszerint a velocziped első és fő-fő kelléke, hogy az ember­nek rajta kényelmes jó ülése legyen. Azaz jól «lógjunk» róla! Legyen a gépnek inkább nagyobb súrlódása, azt pótoljuk phisikai erővel, vagy essen a súlypont inkább a kis kerék felé. Szóval, lehet a gép bármily rozoga szerkezetű', ügyesség- és erővel veloczipédezhetünk, de rossz ülés mellett kínlódunk. 

Az eredeti kiadás díszítő rajza

...Stevens «Yankee dudl»-ját fútta variátió nélkül. Bizony gyászinduló gyanánt csengett most a fülembe. A táj sík volt, mely gyengén lejtett Zimony felé, dombképződmények miatt tehát sehol sem kellett leszállítunk. A fatális rugó-baj nélkül az út ez utolsó része kellemes lett volna. 

Ó-Pazua községben nem álltunk meg, a falunak vagy 3 kilométer hosszú főutczája van ; a parasztok, kik előcsődültek, megdicsérték Stevenst szép egyenes üléséért, én rám rámfogták, hogy most tanulok csak nyargalni. Azt az egyet meg váltig hangoztatták: «Gle toj Goszpodár», mondák rám mutatva, «drugi je szluga, koi noszi bagazsiju», egészítették ki Stevensre mutatva. (Ott az úr, a bagazsit hordó a szolga.) Egyet biztosra vehettem: ha Belgrádba érek, nem ülök fel egy hétig. 

Új-Pazuán megittunk egy pohár bort s a 8 órai Angelus harangszóra Batanitzán voltunk. Elfelejtettem megjegyezni, hogy Indián délután 3—4 óra tájt következő sürgönyt menesztettünk Belgrádba: «Velocziped-Verein Belgrád. Wir kommen morgen Früh. Thomas Stevens, Svetozár Igali». Batanitzán vendégfogadó után néztünk, csakhamar találtunk egyet, elkvártélyoztuk magunkat, megrendeltük vacsoránkat, s a szokásos sétához fogtunk topó- és ethnographiai ismereteink gyarapítása céljából. A fogadóból kilépve, X ottani kereskedő mutatja be magát s miután «látni való»-t keresünk, cziczerone-nak ajánlkozott — Batanitzán. Bevezetett a vendéglő melletti gyümölcsös kertjébe, Stevens itt láthatott és ízlelhetett tetszése szerint. Választék volt bőven. Innen a szerb templomba néztünk, Stevensnek bizonyosan eszébe jutott az eszéki zsinagóga-jelenet, mert kalapját a templom közepében sem vette le; mikor aztán a biró úr, ki időközben hozzánk csatlakozott, erre igen tisztességes 
hangon figyelmeztette, közönyösen levette kalapját. Ugyan mit gondolhatott? 

Az első negyedben levő hold szépen világított már, mire kiléptünk. X. úgy vélekedett, mutassuk meg a falu végén tanyázó czigánybandát az amerikainak. Vacsoránk még ugy sem volt készen, — az indítvány elfogadtatott. Alig pár száz lépés után oda értünk. Veszekedett kutyacsaholás, gyermeksírás hangját már messziről hallottuk. Odaérve, láttunk vagy 5-6 ponyva-sátort, melyekben vigan lobogott a tűz. Főztek, sütöttek. Amint bennünket észrevettek, egy ribillió félmeztelen, egész meztelen gyerek, leány, ember ugrált ki e sátrakból s szaladt felénk. Számra nézve 50-en lehettek, nem és kor különbség nélkül. A sátrak által körülvett térre mentünk, honnan Stevens kényelmesen beláthatott a sátrak 
belsejébe, végig nézte valamennyit. Ez inspectio befejezte után X. úr rábírta a vajdát, hogy bált rendezzenek. Egy hórihorgas czigány legény leült a földre, eléje egy enyves anyaggal bekent kis teknyőt tettek, két botot nyomtak a kezébe, s a legény e botok végét a teknyő tetejéhez kezdte dörzsölgetni, mi által a teknyöből disznóröfögés, borjubőgés, krákogás és rikácsoláshoz hasonló hangokat csalt ki. A zeneművész köré 5 - 6-an lekuporodtak, kik e dissonanciát énekükkel kisérték, a serdülő leányok és a purdék tánczra perdültek. Ha ezt Apolló és Terpsichore látja, hallja, kitöri őket a nyavalya ! Stevens mindezt figyelemmel kisérte, ugy vettem észre, hogy érdekkel nézi egy sugártermetű 16—17 évesnek látszó, szabályos arczu czigány leánynak majdnem kicsapongó tánczát. Meg nem állhattam, hogy gonoszkodva ne mondjam neki: «Petité demoiselu, guuut!» Mosolyogva válaszolta : Constantinopl! Vajjon azt értette-e alatta, hogy ott meg ő fog bált tartani? 

Vacsoránk elhúzódott 11 óráig. Én érdekkel hallgattam cziczeronem-nak meséjét. A korcsma épületének történetét beszélte el. Hogy az II. József idejében mily rettegett zsiványfészek volt! A történet hitelességét bizonyító földalatti zárkákat már nem néztük meg. Kedden reggel, midőn hideg tejből álló reggelinket fogyasztottuk a korcsm a udvarán, Stevens azzal lepett meg, hogy hasát megsimogatva, azt mondta: Indisposé! Ránéztem, feltűnően sápadt volt. Kérdeztem: Montez? Reiten in Belgrád? Yes! felelé.A távolság összesen csekély, Zimony csak 15 km.-nyire volt. Pont öt órakor indultunk, sok kocsi indult velünk egyidejűleg. Látni akarták, hogy megy a «Tocsák?» (kerék.) A dombnélküli úton azonban csakhamar elhagyattak. Hat órakor a zimonyi vámsorompó előtt szálltunk le, miután a délvidéki városok borzasztó kövezete már itt kezdődött1 Ez iszonyú kövezési génre Magyarország délvidéki városainál, Mohácson kezdődik. 

Nekem külföldi útlevelem nem volt, Zimonyban tehát ilyet szereznem kellett, hogy Belgrádon partra léphessek. Prank úrtól Eszékén ajánló levelet kaptam dr. Szubotics számára, mint ki az efféle dolgokat el tudja intézni. Felkerestük tehát dr. Szubotics lakását, gépeinket a falhoz támasztva, felmentünk hozzá, kölcsönös bemutatás után az öreg úr késznek nyilatkozott egy a kapitánysághoz érdekemben szóló levél megírására. Míg az öreg úr írt, addig Stevens megunta magát, azt mondta: 
— «Maschine», azzal megfordult a sarkán s a faképnél hagyott bennünket. 
Megvolt végre a levél, — ajánlottam magam. Egyenesen a városházára mentünk, ott a rendőrségi közegektől megtudjuk, hogy «passe-port» ügyek csak 9 órakor intéztetnek a kapitány úr érkezésével. Addig várhatunk. Hét óra volt! Két óra hosszat várakozni nem tréfa dolog! Valami okhoz-módhoz kellett folyamodnom, hogy azt előbb megkapjam. Visszamentem a hivatalos helyiségbe, kivettem a «Radfahrers Jahrbuch»-ból a Hildebrand által kiállított igazolványom, miszerint a «Cyclists Touring Club»-nak délvidéki consulja vagyok. Alig tudtam vidámságom nyilvánulását visszatartani, midőn a hivatalnok kezembe adta a 4 napra szóló «engedélyt». Mig én e hivatalos dolgokkal voltam elfoglalva, Stevens nagy komolysággal fogyasztott a városháza előtt egy staniczli cseresznyét, — a jó ég tudja, hogy hol szedte elő? Fél óra után a Belgrád felé induló helyi gőzös elsőosztályú fedélzetén voltunk. Stevens elmerülni látszott a festői fekvésű Belgrád szemléletében. Igaz, hogy gyönyörűen veszi ki magát ez a Száva és Duna torkolatánál amphitheatrumszerüleg épített város. Stevens még a fedélzetről észre vett három, sötétkék velocziped-uniformisba öltöztetett fiatal embert. Figyelmeztetett engem is, amint kezével rajok mutatva, monda: - Membres, de club velocipedique. 

Néhány percz múlva kikötött a hajó. Kiszállva, melegen szorítottunk kezet a fogadtatásunkra elénk jött három szerb veloczipédistával...

Az útleírás teljes szövege letölthető a Magyar Elektronikus Könyvtárból, pdf formátumban