2018. július 25., szerda

ANDRASSEW IVÁN: Magyar "prolik" Mongóliában (3)

Mongol sertéshús
Elég sűrűn jöttek ilyen küldöttségek meg bizottságok. Az egyik a trösztünk vezérigazgatójának vezetésével érkezett. Eljöttek, hogy körülnézzenek.
Persze... semmi értelme nem volt. Csináltak egy ilyen „fórumot" is, hogy mindenki láthassa: na, ők most a munkásokkal is beszélgetnek!                                                                          .
Ott elmondtam, hogy tudom, mit vállaltam. Legalábbis volt bennem egy kép, amikor idejöttem egy évre. De arról nem volt szó, hogy én egyfolytában háromszázhatvanöt napot, napi tíz-tizenkét órát dolgozom. Egyedül mosogatok, takarítok... az egész éttermet én tartom rendben. Ami az első hónapban szórakoztatott, már egyre nyűgösebb lett. Egy kicsit elfáradtam.   - Ha fáradt, üljön le! - így a vezérigazgató. Egy magyar vezérigazgató. - Hahahahahahaha!
Ha egy magyar szocialista vezérigazgatónak ilyen parádés humora van, akkor milyen lehet az, amikor egy büdös kapitalista kizsákmányoló vezérigazgató viccelődik az alantasaival? Nem is szóltam többet. Menjen a...
Mi volt az első, amikor odaértek: bőrkabátot hol lehet kapni? Mindnek ez volt az első kérdése. Bőrkabát és irhabunda. De hogy a melósaikkal mi van, vagy mi nincs, az egyiket sem érdekelte. Csak a cucc...
Na, azért a többi srácban is volt annyi emberség, hogy nem árulták el. Mert Mongóliában bőrkabátot is nehéz kapni. Csak hébe-hóba, imitt-amott van egy-két titkos hely, ahol lehet szerezni. De azokat kereshették, mert senki nem árulta el nekik. Persze lehet, hogy akadt köztünk olyan, aki előnyalt a jövőjének egy kicsit, hogy jobban csússzon fölfelé... talán majd egyszer emlékeznek rá.
Volt úgy, hogy egyfajta méretet lehetett kapni, megvettem. Nem volt rá szükségem, de nagy volt a valószínűsége, hogy valamelyik krapek meg éppen azt a méretet spájzolja, amelyik nekem kell. Csereberéltünk. Az üzletben, ha volt, akkor csak félóráig lehetett kapni. 
Azért valamit intézkedtek az ügyemben. Mellékfoglalkozásban az egyik nő fizetést kapott azért, hogy mellettem dolgozott. Ha pedig kivettem a heti egy szabadnapomat, akkor megfőzött helyettem.
Évának hívták, nagyon jól kijöttünk. Egy korrekt nő volt. Csak akkor lett gubanc, amikor a májfunkciós Jenő lebukott. Nagyon bohém krapek volt, nem törődött semmivel. Gyakorlatilag ő volt a vezető adminisztrátor. A pénzügyi dolgokat, a nagykövetségen való bevásárlásokat intézte. Illetve intézte volna, mert a világon semmit nem csinált, csak piált egész nap, meg a nőket hajkurászta. Mindig rettentően szerelmes volt valakibe. Mígnem legalább tízezer tugrik hiánya jött össze. Borzasztóan szórta a pénzt.
Többször szóltam a kirendeltség vezetőjének, pedig nem vagyok valami árulkodós, hogy éppen a Jenő érdekében beszéljen már valaki vele. Például otthagyott az élelmiszerraktárunkban ötezer tugrikot - az több mint tizenötezer forint. Szóltam a főnöknek, hogy ne vicceljünk már. Ott van a pénz az asztalon, bárki bejöhet... de volt páncélszekrény is. Addig beszéljen vele, amíg nem lesz nagyobb zűr.
Nála meg nálam volt egy-egy kulcs a raktárhoz. Nem lopott, de ha bármi kellett, mondjuk egy kis cukor, már rohant is a raktárba. Pedig az a közösségé.
Velem is előfordult, hogy valaki bejött: - Te öreg, adj egy kiló cukrot, holnap meghozom - Mert be voltak már zárva az üzletek. Adtam neki. Másnap hozta. Ez természetes volt. Én is: meghívtam mongolokat vacsorára, de elfogyott a lisztem. Kivettem két kilót, aztán másnap megvettem és visszatettem. Ezt így bárki kérhette tőlem. A Jenő se lopott készakarva, csak apródonként, egészen picike tételeket vett ki, de egyszerűen elfelejtette visszarakni. Ilyen volt.
Hazaküldték. Az Éva férje lett a vezető adminisztrátor. Ez azért volt kellemetlen, mert így az én főnököm volt a segítőm férje. Szerintem hülye egy helyzet.
De nagyon jól megvoltunk az Évával. Sokszor kisegítettük egymást. Ha rosszul éreztem magam, csak átszóltam neki, hogy ma nem megyek be. A szabadnapok lecsúsztatásaiban is minden további nélkül segített. Nem is volt gondunk egymással, csak a végén...
Mert rossz híremet költötte. De a szemembe nagyon kedves volt.
Egyszer piszkosul megfáztam. Véreset vizeltem. Nagyon féltem az ottani orvosoktól meg a kórháztól, mert sok rossz példát láttam. Volt, akit bevittek, aztán betegebben jött ki. Se fürdeni... semmit nem lehetett ott. Egy ilyen vidéki kis barakk-kórház volt, tíz ággyal.
Antibiotikum semmi. Nyista! Meg is írtam a feleségemnek, hogy mi a bajom. Gondoltam, ha vesegyulladásom van, arra a penicillin biztosan jó. Az injekció jobb, mint ha elkezdek szájon át mondjuk Maripent szedni. Egy könyvben megnéztem, hogy naponta hány egységet kell a szervezetbe juttatni: két ampullát, és közben három szem Maripent. Ennyi egység kell ahhoz, hogy egy gyulladás öt nap alatt teljesen rendbe jöjjön. A feleségem meg is küldte az injekciókat.
Mondom az Évának, logy ilyen gondjaim vannak, és nagyon örülnék, ha beadná nekem... hiszen ő ápolónő volt. Fecskendőt is szereztem.                                                                                     • ;
Szóval eldumálta azt... és az egész kolóniában elterjedt, hogy én összeszedtem valami trippert. Holott ez nem volt igaz. Na mindegy, nem lettem ettől kisebb ember, csak nagyon rosszul esett, hogy pont ő dumált ki. Illetve nemcsak kidumált, hanem hazugságot is terjesztett rólam.
Aztán a nyár végén hazament a gyerekeivel együtt, mert kezdődött az iskola. Mi még decemberig maradtunk. Persze a férje fülébe is belefurulyázták... hogy ugye én meg a felesége...
A férje? Nagyon szimpatikus volt nekem mindvégig, és még ma is az. Ő megkérdezte:
- Most már nincs itt az Éva... mondd meg nekem őszintén, hogy volt-e köztetek valami.
- Elmész a francba! Minden férfi ilyen hülye? Próbáld megérteni, hogy kik és miért mesélik ezt!
- Jó, akkor úgy kérdezem, hogy az Éva adott-e alapot arra, hogy szóbeszéd tárgya legyen?
- Soha. Egyetlen olyan félreérthető szituáció sem volt, amiről elkezdhettek volna pletykáim. Egész nap ketten voltunk a konyhán. A bunkók egyszerűen nem tudták megemészteni, hogy mi ott esetleg beszélgetünk egymással.
Nagyon nehéz volt beszerezni mindent. Az ulanbatori nagykövetségen volt egy Csemege-fiók. Oda havonta egyszer mehettünk vásárolni. Mindenki összeírta, mire van szüksége, elhoztuk. De a krumplit, a hagymát, amit a városban lehetett kapni, egyszóval mindent Darhanban vettünk meg.
Nagyon érdekes dolog Mongóliában disznót vásárolni. Van ott egy olyan ősi szokás, hogy alkudoznak. De a világon mindenre.
Darhan közelében nem nagyon lehetett disznót kapni. Nekimentünk a GAZ-zal a sztyeppnek. De ott teljesen más értelme van annak, hogy közel. Például Ulánbátor nem volt messze. Az csak kétszáznegyven kilométer. A messze az ezer kilométer után kezdődik.
Úgy ötven kilométerre Darhantól voltak kis tanyák: Dzunhara és Barunhara. Oda mentünk vásárolni. Látom, hogy ott egy jurta, füstölög. Ugye, az egész család vándorol, legeltetnek. Odamegyünk.
- Szejnbejno! - így kell köszönni. De a magyarok ezt mindig számbájnónak ejtették. Majdnem ugyanígy mondják a mongolok is.
- Szejn szejnbejno? - válaszol. Ez azt jelenti: „Hogy vagy?"
- Jól, és te hogy vagy? - így kell diskurálgatni. Ez a bemutatkozási formula hasonlít az angolhoz...
- Szép nagy hó van.
- Milyen jól áll ez a jurta. - Ez a hagyományos társalgás kötelező. Ha rögtön rátérsz a jöveteled okára, azonnal elküld. Tehát megállsz a kocsival, és kikiabálsz, hogy disznó van? nincs!
Aztán a mongol érdeklődik, hogy milyen nemzet fia vagy. Magyar. Na, ez már egy jó pont. Valószínű, hogy ezzel kiérdemled a jurtájába szóló meghívást.
A mongol vendéglátás alapja az, hogy kipakol mindent. Ezzel azt jelzi, hogy ő mindenét odaadja: kirakja az asztalra. Tehát az a legnagyobb sértés, ha én kérek valamit, mert ezzel feltételezem azt, hogy ő nem rakott ki mindent. Ha meg akarom sózni a húst, és látom, hogy nincs az asztalon só, akkor biztosan nincs is neki...
Megy a duma hosszan, ráérősen. Ő tudja, legalábbis sejti, hogy én miért jöttem, de isten ments, hogy megemlítsem. Aztán egyszer csak kibököm, mintha egyáltalán nem is lenne érdekes, csak úgy mellékesen jutott volna eszembe:                          
- Van-e disznója?
- Van. - De éppen csak kipöttyenti. „Nahát, a ló az izé így meg úgy..." Tovább magyaráz, többnyire a lovakról. Ha a mongolból ragadt már rád valami, akkor sem érted a felét sem.
Na, megkínálom cigarettával. Az ott igen nagy ajándék. Pláne a füstszűrős. Lehet kapni szopókás Kazbeket, de nagyon drága. A Symphonia rettenetesen nagy luxusnak számít. Adok még kettőt-hármat, hogy majd később szívja el. Ez is jó pont.
- Mekkora a disznó?
- Hát szép nagy. - Megy tovább a diskura.
-  Mennyit kér a disznóért?
-  Ezer tugrikot.
Az rettenetesen nagy pénz. De ilyenkor nem sértő, ha azt válaszolom, hogy kap érte ötvenet. Ha te itt Magyarországon azt mondod, hogy kérsz ezért a magnetofonért kétezer forintot, én meg erre azt válaszolom, hogy kapsz érte százat, akkor vagy kirúgsz, vagy hülye vagy. De Mongóliában ez halál természetes. Folytatjuk az alkudozást.
- Nyolcszáz!
- Hatvan. - Ő is tudja, hogy mennyiért  adja oda, én  is, hogy mennyiért veszem meg. Mert ha láttam már a disznót, tudom: mondjuk ötszázat ér. Ő is tudja, de mégis ezret kér. És ha esetleg tapasztalatlan vagy hülye vagyok, és oda akarok adni ezret, akkor valószínűleg azt mondaná, hogy most már nem eladó.
Kész: megvettük a disznót. Akkor jön a következő kunszt, mert ezeket nem lehet csak úgy megfogni és leszúrni, hiszen ezek jóformán vadon tartott állatok.
-Hát hol a disznó?
Elkezdi a kazlat bontogatni. Kihúz vagy három sor bálát, ott van alatta. Tudniillik télen, negyvenfokos hidegben oda vackolják be. Időnként megkínálják valami kajával.
Szóval leszúrni nem lehet: elő a puskát. A mongolok rettentően odavoltak: - disznót lelőni?! - Az asszony meg is siratta.
Egyszer előfordult, hogy a sofőr lőtte meg. De valahogy a fülét találta el. Ijedtében nekirohant annak a nagy mongol sztyeppnek. Volt olyan százharminc kilós, a hosszú lábú fajtából.
Tanakodtunk a sráccal, hogy most mit csináljunk. Még egyszer nem lehet meglőni. Vérzett a füle. Na, bepattantunk a kocsiba. De ott még csak megszorítani sem lehet, mert nincs fal, nincsenek házak. Rohant, mint az eszelős. Sajnáltuk mi is. De már kifizettük. Mégse mondhattuk a gazdájának, hogy „fogd meg, öreg, ahogy tudod, mi nem fizetjük ki". Bottal üthette volna a nyomunkat. Ezt úgyse csináltuk volna meg senkivel. De haza meg nem mehettünk disznó nélkül.
A franc egye meg: elütöttük. Mégse lehetett ott összevissza lövöldözni. Nem olyan a disznó, mint az agár, hogy ide-oda fut, vargabetűket csinál. Egyenesen szaladt, mi meg utána, aztán...
Nem tudom, milyen hírünket költhették azok a mongolok: - Képzeld el. ezek a hülye magyarok, először fülön lövik, aztán elütik! - Ezek azt hitték, hogy mi itthon is így öljük le az állatokat. De a mongolnál olyan nincs, hogy valamit megcéloz, és nem találja el. Ez majdnem lehetetlen. Ha azt kéred, hogy a bal szemét lője ki, akkor ki is lövi, bármilyen kézifegyverrel.
Szóval ilyen volt az anyagbeszerzés.
Ha véletlenül disznót akarsz vásárolni Mongóliában, akkor meg kell ismerkedned a kompromisszumkötés ottani gyakorlatával is. Ha úgy döntök, hogy négyszáznál többet nem adok, de ő tartja az ötszázat, akkor abból már biztos, hogy a bogaistennek sem enged. Vagy abbahagyjuk egy idő után a vitát, vagy jön a kompromisszum.
- Na jól van, négyszázért odaadom, meg az ingedért és a cipődért.
- Nem! Akkor nem tudok hazamenni.
- Adok egy cipőt! 
- Az nem jó nekem!
- Na jó, akkor add ide az inget és két doboz cigarettát!
- De csak egy doboz van nálam!
- Na, akkor az az egy doboz meg ez az öt szál itt az asztalon! - És ilyenkor nem lehet dühös az ember, hogy menjen már a francba, pár szál cigin alkudozunk itt egy disznó ellenében. Tiszteletben kell tartani azt a szokást, hogy ő még kisajtolja belőlem, amit lehet.
Ugyanakkor a mongol roppant bőkezű is. Mert az is természetes volt, hogy alkudozás közben bekaptam egy fél birkáját. De hogy ne adjam meg, amit megbeszéltünk...
Igy kopott el a cuccom, amit kivittem. Aztán már csak mongol ingekben jártam. Nekem tetszett. A mongol viszont nem hordta, mert azt lehetett kapni, tehát nem volt „szám".
Aztán a végén ebből a cserekereskedelemből is probléma lett. Mert ugye a piára is haraptak. Igaz, nekem elment egypár ingem, de annak az árát én el is fogyasztottam náluk. Hiszen ha kumisszal megkínált a mongol, az neki is pénzébe került. Teljesen haveri alapon etettek-itattak. Ha meg már elém teszik a kaját, akkor eszem rendesen. Olyan süteménnyel kínált, amit ő is az üzletben vett. Már csak ezért is odaadtam neki az ingemet.
Mondtam a srácoknak, hogy vegyünk italt, mert az csak huszonöt tugrik, de spórolhatunk rajta százat. Ott nem nagyon lehet italt kapni, drága is, messze is van. Ha a mongol meglátja a szeszt, biztosan olcsóbban adja...
Nem egyeztek bele, mert ugye biztosan nekem kell a pia. Holott köztudott tény, hogy nem lopok és nem iszom. De jólesett, ha megsérthettek.

(Folytatjuk)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése