Rosie Swale, gyors- és gépíró, modell, rádióbemondó és újságíró, férjével, aki biokémiát tanult és sportoló volt (futó, alpinista, judóversenyző, motorversenyző), 1971 decemberében másfél éves föld körüli vitorlásútra indult. Előtanulmányaik mintegy két évig tartottak — ezenközben Rosie az itáliai partok mentén, a vitorláshajón szülte meg kisebb gyermekét. A kalandos lelkületű, s némileg felelőtlennek tűnő házaspár a veszélyes, hosszú útra magával vitte féléves és kétéves gyermekét. Az utazás gondolatát elsősorban a létbizonytalanság szülte — hiszen se állásuk, se lakásuk másrészt az a vágyuk, hogy gyermekeiket a modern nagyvárosi élet zűrzavarából megmentsék és fejlődésüket nap mint nap nyomon követhessék.
Az utazás Gibraltárból indult, és Barbados, a Panama-csatornaövezet, a Galápagos-szigetek, a Marquises-szigetek, Tahiti, a Tonga-szigetek érintésével Ausztrálián át, s onnan kelet felé visszafordulva Új-Zélandon és a hatalmas Csendes-óceánon átkelve vezetett Dél-Amerika legdélibb partjainál, a Drake-átjáró és a Hoorn-fok mentén — tehát a Déli-sarkvidék közelében — a Falkland-szigetek és Brazília (Recife) érintésével Plymouth kikötőjébe. Sok izgalmas kalandba volt részük a másfél év alatt — betegség és életveszély többször is fenyegette őket, de mindig megőrizték munkaképességüket és optimista életszemléletüket.
|
A vitorlásút kitűzött célját elérte: kis családjuk boldogan élt a hosszú úton, a gyerekek jelenléte derűt és erőt adott a veszélyes szituációkban, s a nehéz hajózási feladatokat is maradéktalanul teljesítették. (Világjárók, 126, Gondolat 1979)
,Csak nem ezen jöttek Angliából?'
Dr. David Lewis 32 láb hosszú Icebird nevű sloopja - egyárbocos, hosszvitorlás és elővitorlás hajója - indulásra készen állt. Megcsodáltuk a napfényben ragyogó, Hasler-féle önkormányzó szerkezetét, meg a sarki kékre festett erős acéllemezeket összes ablakán. Borzongva gondoltunk arra, milyen hideg lesz acélfedélzete a jeges Antarktisz mélyén, meg arra az izgalmas estére is, amelyet nemrégiben a hajón töltöttünk. Az Icebird testvérhajójának a tulajdonosa elmesélte akkor, hogyan hánykolódott hajója és törtek össze árbocai egy közepes erősségű viharban a Tasman-tengeren.
De Dávid, aki néhány évvel ezelőtt elnyerte az „év sportolója" díjat hazájában, Új-Zélandban, rengeteg tengeri mérföldet tett már meg a vitorlásán, számos, az Atlanti-óceánt átszelő versenyen vett részt, és a Rehu Moanán körülhajózta a földet.
Másnap este zuhogó esőben... felhozott a hajónkra egy négyzet alakú nagy, sárga dobozt; az oldalára nyomtatott felirat azt hirdette: „Ez nem merül el". Az ő Marconi-Kestrel-féle vészjelző rádiója volt. Levette a védőhuzatát, és elkezdte forgatni a kapcsolókat, míg a két jelzőlámpa ki nem gyulladt. Tátott szájjal bámultuk, mennyi minden fér el ilyen kis helyen. A rádión volt antenna, fülhallgató, a tengerbe dobandó földelő drót, morze-kopogtató készülék és automatikus riasztó berendezés.
- Három vészjelző frekvencián működik - magyarázta Dávid -, az egyik hangokat és morzejeleket ad le 3000 mérföldes távolságra. - Áhítattal bámultuk. - Maguknak hoztam - mondta váratlanul, biztató mosollyal. - Nagyobb szükségük lehet rá, mint nekem. - Csak
kölcsön adom - tette hozzá. - Az olyan emberek, mint mi, rendszerint túlélik a veszélyeket!
Másnap reggel nagy tömeg - köztük volt John Fairfax és Sylvia Cooke, a csendes-óceáni evezősök - gyűlt össze a búcsúztatására. Szívünk a torkunkban dobogott, mikor kihajózott az öbölből. Szinte hihetetlen, hogy ilyen röviddel azután, hogy a hajója elsüllyedt a Csendes-óceánon, megvette és felszerelte az Icebirdöt. Nekünk most körülbelül ugyannyi idő állott a rendelkezésünkre az Anneliese felkészítésére. Neki kellett látni!
Chichester január 29-én indult, akkor már elkezdődött a ciklonos időszak; ezért is borult fel. Alec Rose később vágott neki az útnak Melbourne-ből, és ki kellett kötnie Bluffban, hogy rendbe hozza z árbocozatát. Mi november közepe táján akartunk elindulni Sydneyből. Néztük a rozoga móló mellett ringatózó Anneliesét. Eszünkbe jutott a southamptoni móló, melynél kikötöttünk volt; azon is meglazult egy deszka, éppen előttünk. Voltaképpen azt hittük, hogy egy tökéletes állapotban levő hajón érkeztünk Sydneybe. Most meg leszedték a vitorláit, mert meg kellett javítani őket; önkormányzó berendezését is kiszerelték, hogy egy kicsit átalakítsák; még a kormánykerekét is kivették. A gépészek pedig érthetetlen okból nem akarták átvizsgálni a motorokat. Szegény Anneliesénk úgy nézett ki, mint egy rozoga börtönhajó. Vajon lesz-e még valaha is menetkész állapotban? Csak ha minden tartozékát visszakapjuk, akkor indulhatunk. David Lewisnek hála, a legfontosabb felszerelésünk megvolt: a vészjelző rádió.
Egy másik ajándékot is kaptunk David közvetítésével: egy kedves, dél-afrikai fiút, Graham Coxot. Bár annyira le volt égve, hogy még a villanyvilágítást sem tudta bevezetni a kuckójába, mindenáron segíteni akart nekünk az Anneliese felszerelésénél - persze ingyen, leszámítva azt a néhány adag forró virslit, amit a közeli büféből hoztunk le a hajóra, amikor nem értünk rá reggelit készíteni.
- A mentőtutajuk le fog szakadni a hajóról...
- Az árbocokat elsöpri a tenger...
- A kajüt tetejét összeroppantják a hullámok...
- A hajó fara behorpad, mert, tudják ...
- Zátonyra futnak ... elvesztik az árbocozatot... ripityára törik ...
Leírhatatlan, mit éreztünk, Colin meg én, eme jóslatok hallatára, amelyeket a mólóról zúdítottak ránk a járókelők. De még ennél is rosszabb volt, hogy majdnem mindennap akadt egy-két első osztályú versenyhajó - egy csomó versenyzővel a fedélzetén -, amely törött árboccal futott be a CYCA kikötőjébe, pedig csak a helyi vizeken úszkáltak. Megpróbáltuk felidézni a legrosszabbat, ami történhet velünk - és felkészíteni az Anneliesét a fogadására.
Egy hüvelyk vastagságú furnérlemezt erősítettünk az ajtóra és a far nagy részére, abban a reményben, hogy megszilárdítja a hajót, rossz idő esetén pedig belül tartja a gyerekeket és kívül a hullámokat. Kimostuk a horgonyláncokat és a hajófenékbe helyeztük, hogy mélyebbre süllyesszük a súlypontot. Colin még azon is gondolkozott, ne szereljen-e acélléceket a kajüt belsejébe, hogy megszilárdítsa a falait, mint ahogy a versenyautójába is erősített ilyesmit. Végül is úgy láttuk, túl nehéz lenne - és nem akartunk szembeszállni Bill O'Brien varázsigéjével. Inkább kivettük a nehezéket, és helyette erősítő lemezeket fektettünk a hajó fenekére.
Aztán egy délután Colin, Loch Crowtherral, elment egy őszibarackosba, amely tele volt hatalmas katamaránokkal és trimaránokkal. Itt építette Loch híres, 55 láb hosszú hajóját. Alsó ablakainkra való furnérlemez redőnyökkel megrakodva tértek vissza. Én elrohantam, és szereztem 355 rozsdamentes acél anyacsavart, csapszeget és csavaralátétet, aztán Colin és Graham - villanyfúrógéppel meg Selly tömítőanyagával - napokon át erősítették őket a helyükre. Mikor elkészültek vele és fehérre festették az egészet, Anneliese elölről úgy nézett ki, mint egy páncélos cirkáló.
Hajónk árbocozata valószínűleg rendben volt - az árbocmester, aki felmászott a főárbocra, legalábbis ezt mondta. Csakhogy három évvel ezelőtt! Senki sem tudhatta, hogy mire lesz képes az Anneliese ott, ahova indul, mivel nem kérdezhettünk meg senkit, aki valaha is járt ott. Mégis úgy döntöttünk, hogy valamivel nagyobb átmérőjű árbocozatot szerzünk be számára. Azt akartuk, hogy Anneliese megkapja a lehető legjobbat. Rövid árboc volt, de mi nagyra értékeltük.
Mihelyt Sydneybe érkeztünk, összes vitorláit elküldtük a javítóba, hogy háromszorosan szegjék be, és külön fogásolóköteleket rakjanak fel rá. Egy csonka csúcsvitorlát, egy viharvitorlát - akkorát, mint a nagyvitorla fele - és egy erős új fővitorlát is rendeltünk, jóllehet mindezt nemigen engedhettük meg magunknak.
Ezekre az új vitorlákra valóban nagy szükségünk volt. Kezdtük megérteni, hogy a Csendes-óceán déli részének hatalmas hullámain bevont vitorlákkal és lekötött kormánnyal nem vészelhetjük át a vihart. Ott az embernek mindig előre kell haladnia. Loch Crowther szerint viharban a legnagyobb biztonságot az adja, ha minél nagyobb sebességgel rohanunk. Ezért nélkülözhetetlenek a kis vitorlák.
Biztonsági berendezéseinket is elküldtük felülvizsgálatra. A mentőtutaj ellenőrzésénél kiderült, hogy tele van vízzel, mert a gibraltári felülvizsgálatnál nem zárták el légmentesen. Nem volt valami megnyugtató arra gondoni, hogy ha Ausztráliába vezető utunkon valahol ki kellett volna csatolni a mentőkötelet - semmi sem történt volna. Őszintén szólva nem nagyon bíztunk a mentőtutajban. Nagyon kicsi volt, és a legszükségesebb élelem számára sem volt hely rajta. Ha mentőtutajra szorulunk a Csendes-óceán déli részén, legalább öt jeges hetet kell rajta töltenünk. Vágyakozva bámultuk a nagyobb mentőcsónakokat - de azok 700 dollárba kerültek.
A CYCA nagyon elnéző volt James Mario iránt: megengedte, hogy mindennap anyaszült meztelen vonuljon végig a mólón, egészen a fürdőszobáig. A klub bárjának a személyzete is rendkívül kedves volt hozzánk, jóllehet nem gyakran jártunk oda. Fél óránál hosszabb ideig soha sem maradtunk ott, mivel az ausztrál sör, melyet félrevezetőén kis pohárba töltenek, igencsak erős. Az egyik klubtag elmondotta, hogy egyszer már járt a Hoorn-foknál. - Két pasas a tengerbe veszett - közölte sötéten.
Senki sem értette, miért hajózunk katamaránon. Talán nem tudták megkülönböztetni a több törzsű hajók egyes formáit. A Rush-cutter-öbölben horgonyzó egyetlen katamarán egészen más volt, mint a miénk...
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése