2012. február 24., péntek

KODOLÁNYI JÁNOS: Suomi (1)


"Kodolányi Jánost Finnországhoz gyermekkori érzelmi kapcsolat fűzi, pontosan meg sem magyarázható s mély ragaszkodás az ezer tó kis országához, ami valahogy mindannyiunkban megvan. A finn-ugor nyelvi rokonság révén, diákos álmodozásunkban a cárizmus alatt szenvedő északi testvéreinkről ábrándoztunk, akiknek legkitűnőbbjeit lovas kozákok Szibéria örök hómezőin átkancsukázták. Azóta Finnország önálló állam lett, és a megfogyott magyar nemzet fiai európai elszigeteltségükben s baráti, testvéri népek hiányában szükségét érzik annak, hogy a nyelvi rokonságot és a hosszú évtizedek óta egyre elmélyülő finn-magyar barátságot szorosabbra fűzve, Suomit felkeressék." (Kázmér Ernő)

"Magával ragad a könyv, mert megfordítva is igaz, amit az író magáról mond, hogy ő mindig – igen sokszor szorongva – érezte, hogy ott kinn egymaga jelenti azt az országot, amelyikből jött. Könyvét olvasva mi meg azt érezzük, hogy nemcsak együtt megyünk vele mindenüvé, hanem egyek is vagyunk vele... Szépek a finn tájak, városok, faluk, magányos tanyák és villák, ahova pompás autóutakon juthatunk el, mégpedig hihetetlen olcsón és kényelmesen utazgatva a hatalmas autóbuszokon. És ha megtudják, hogy magyarok vagyunk, egy percre sem maradunk elhagyottak; kézről kézre adnak bennünket, ha továbbmegyünk. Büszkén, boldogan, néha egy kis váddal is velünk szemben mutogatják, hogy mit végzett Suomi, népe felemelésén." (Banó István, 1944, Kalangya)


Helsinki, 1937 január

Tallin fölött szürke az égbolt. Reggel kilenc óra van és meglehetősen sötét. Az aszfalt lucskos, akár Budapesten. Hát ez lenne a »hideg Észak«? Havat a Kárpátokban láttam utoljára, Zsolnán. A kis hegyi város utcáin térdigérő hó volt mindenfelé, az emberek sível jöttek-mentek. Azután Teschenen túl fekete volt a föld egész Lengyelországon át. De nemcsak ott, hanem Észtországban és Lettországban is. No, gondoltam éjszaka, majd reggelre benne leszünk az igazi, hamisítatlan télben. És lám, itt vagyok Tallinban, Északra csak az emlékeztet, hogy bár elmúlt kilenc óra, csak most virrad. Pedig otthon ugyancsak ellátv-tak meleg ruhával, báránybőrös kesztyűvel. Egy héttel elutazásom előtt szorgoskodott a család a »sarkutazó« felkészítésén.   Milyen   hideg   lesz   »odafent«!


Általában igen téves fogalmaink vannak Északról. Már például az Oroszországról készült filmekben is örökösen esik a hó, száncsengők csilingelnek. A szép téli giccs, a tél ponyvája ez. A valóságban azonban, egészen máskép fest a dolog. Mert igaz ugyan, hogy a nyár és tél között sokkal nagyobb a különbség, mint nálunk, de viszont nem is annyira terhes az elviselése. Amilyen  kellemes   a   nyár   a  virágok   pompájával,   az illatozó erdőkkel és a kék tavakkal, annyira kellemes és költői a tél... De most egyelőre még csak Tallinban vagyunk.


Azonban a nyilt tengeren, amikor a már jó ismerős Ebba Munck kint szeli a hullámokat a Finn öböl tajtékos, hol moslékszerűen zagyva, hol olajszerűen sötétzöld vizén, egy kis ízelítőt kapunk Észak zordonabb tulajdonságaiból is. Erős északkeleti szél fúj, a hajó meredeken előredől, majd meg hátrahanyatlik, hogy végül átadja magát a tengeri táncnak. Amikor a Finn öblöt megismertem, ragyogott a napfény és a tenger olyan kék volt, mint a Balaton. A hullámok játékos fénye vakította a szemet. S az egész fölé olyan valószínűtlenül világoskék égbolt borult, amilyet semmiképpen sem tud elképzelni az, aki nem járt Északon. Most bizony nem ismertem volna rá az én szép Finn öblömre. És azt sem igen sejthettem volna a viselkedéséből, hogy ez az én kedves, otthonos, kedélyes kis Ebba Munck-om. Mert a józan, családias kis hajó olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán... (Már ugyan, ha van neki lába.)


Az ebédlőben csakhamar feldőltek a kávésfindzsák, pálinkáspoharak és a türelmes, udvarias »neiti« ugyancsak csóválta a fejét, amikor egy négy erősebb, részeg lendületnél kevés híján tálcástul a pohárszéknek lódult. Az utasok túlnyomó többsége a társalgóban kókadozott-kornyadozott, némelyek úgy tettek, mintha szundíta-nának, de a figyelmes szemlélő észrevehette, hogy egyéb gondjuk van. Háborgó gyomrukkal beszélgettek. Csak egy tíz-tizenkétéves kisfiú, nagy bakancsban, prémes sapkával a fején járt fáradhatatlanul körbe-körbe a fedélzeten és dalolgatott vidáman. Látszott rajta, ő már eltökélte magában, hogy tengerész lesz.


Én a »sarkutazó« számára bélelt kabátomba és báránysüvegembe merülve hanyatt feküdtem a fedélzeten egy padon s jól meg kellett fogózkodnom, hogy a hullámok zuhogó lendülete le ne gurítson a helyemről.  Gyermekkoromban  hintáztam  így. Most  közeledik egy hullámóriás... Már emeli is a hajót, féloldalra dőlünk, azután visszalendülünk az ellenkező irányban. A hullám, magasra emelve tarajos gerincét, mint valami óriási tengeri kígyó zúdul tova a messzeségbe. Ott pedig mintha gejzírek fecskendeznének. Vagy mintha bálnák köpnék a tajtékot. Néha olyan a sötétzöld síkság, mintha orkántól borzolt bokros pusztaság lenne. A szélvész tépi, hajtogatja, cibálja a bokrokat. Az égbolt sötétszürke, mély lila felhők rohannak rajta. S úgy zúg, süvölt, sivít, suhog és huhog az egész világ, mintha nyári viharban vén erdő mélyén lenne az ember. A fedélzetre másodpercenként ráloccsan egy vödörnyi víz és végigönti, mint valami dühös szolgáld A fáradhatatlanul keringélő kisfiú büszkén tocsog át a tócsákon, bár néha alaposan nekilódul a korlátnak.


Megjelenik a kapitány. Nyári utazásom idejéből ismerem. Barátságosan köszön és közli észrevételeit az időjárásról. Máskor ilyen időtájt már befagy a tenger. Öt év óta nem volt ilyen enyhe tél. De megtörténhet, hogy már holnap beáll a hideg. Egyébként pedig, ha nem lesz nagyobbfajta köd, percnyi pontossággal megérkezünk Helsinkibe.
Miközben beszélünk, meg kell kapaszkodnunk egy tetemesebb kötélbe. És a hangunkat nyomban elsodorja
a vihar.


*


Csak a sirályok, a sirályok vitorláznak a hajó körül biztos repüléssel. Átadják magukat a viharnak, szárnyuk kifeszül, nagyot lendülnek a mélységbe, majd meg rikácsolva felcsapnak a magasba és sírnak, sírnak keservesen. Jézus bizonyára nem ezekr|e a nyavalyás északi madarakra gondolt, amikor gyönyörű példázatát elmondta az égi madarakról, akik nem vetnek és nem aratnak s a mennyei Atya mégis gondolkodik róluk. Mert ők bizony »arcuk verejtékével«, keresik kenyerüket, szántanak, a hideg szél barázdáit szántják naphosszat, vagy a tenger zavaros, szürke, olaj zöld vizét. Ilyenkor télen, keserves a sírásuk, rikoltozásuk is. Nyáron gyakran kacagnak. Arra is kedvük szottyan, hogy a kotlóstyúkot utánozzák. (Sokat nevettem a kotkodácsolásukon, amely az otthoni baromfiudvarokra emlékeztetett.) Most csak jajgatni, siránkozni, panaszkodni tudnak, mint a cigányok a hidegben, szinte sírnak, hogy dobjon nekik valamit az utas alamizsnául. És ha meglátnak egy sovány narancs-, vagy almahéjat, tízen csapnak le rá, a kétméteres hullámokra telepednek, egymás csőre elől ragadják (el a zsákmányt s úgy veszekszenek, szinte kivájják egymás szemét.
A tenger zúgása már-már elviselhetetlen. Belekábul, belebutul az ember. De a magasba való lódulás, meg alázuhanás mulatságos és szinte álmosító. Így ringtunk valaha a bölcsőnkben, ha nagyon mérges volt a dajka. Csakugyan, meg kellene vizsgálni, kik birják jobban a tengert? Bizonyosan kiderülne, hogy azok menekednek meg leginkább a tengeri betegségtől, akiket csecsemőkorukban gyakorta ringattak. (Vagy kocsin, lóháton hurcolásztak.) Így most én is hálát adtam bizonyára örökké mérges néhai sváb dajkámnak, mert bizonyosan dühösen ringatott gyermekkoromban.


No, de a kis Ebba Munck kitesz magáért. Rendületlen szorgalommal hasítja a tajtékos hullámokat, nem, ő nem térítteti el magát a kitűzött céltól. Gépei ütemesen dobognak, mint valamely nagy, nyugodt szív dobbanásai, a víz sistereg, zúg, csattog és dübörög, a hullámgerincek hatalmas dörejjel csapnak össze s a látóhatár szélén elúsznak a szürkéslila szigetek. Majd az első szirtek rozsdavörös púpjai is elővöröslenek a messzeségből. Fehér tajtékot túró óriási állatok azok, meztelen testük vörös szalonnája elővicsorog a sötét habokból s a hullámtörés vad koszorúja méltó dísszel övezi ormótlan tetemeiket. Amint egyre jobban-jobban megközelítjük őket, egyre zordonabbak, vadabbak lesznek. És a hullámtörés is szinte félelmes. Halljuk a víz vad dörejét, amint emeletmagasan felcsapódva ostromolja ezeket a lusta mozdulatlanságban hentergő szörnyeket, a hullámok visszaomolnak róluk, újabb és újabb görgetegek gördülnek elő s felrohannak rájuk, felrohannak olyan izzé-porrá zúzó rettentő zúdulással, hogy az ember beharapja az ajkát izgalmában... Felséges, lesújtó látvány ez. Meg lehet belőle érteni a tengerjáró népek szótlanságát, következetes keménységét és mélabúját is. Csak azok tudták sbejárni a földgömböt, csak azok tudták térdrekényszeríteni a sorsot s le tiporni az idegen népeket, csak azok tudtak a képzelet szárnyain oly biztosan repülni, mint a sirályok, csak azok tudtak némán ellenállni minden hatalomnak, akik a tenger hatalmát látták és átélték gyermekkoruktól fogva s akiknek atyját, testvérét nem egyszer elrabolták a hullámok, a szelek és sziklák könyörtelen erői... És azok, akik a tengerhez hasonló, végtelen pusztaságokon termettek.


Jelzőbóják táncolnak vadul a sistergő síkságon. Távol egy magányos ködjelző üvölt ütemesen, mint kétségbeesett, segítséget kérő szörnyeteg. A vihar néha elhordja a hangját, inkább csak sejteni lehet, mint hallani, majd meg olyan közel sodorja, hogy az ember azt hinné, megérintheti az elhagyott szörnyet. Húúú-húúú-húúú... Bőg a távoli dög a végtelenségben. Hosszan, elnyújtva, meg-megszakított hangon üvölt. Kapitány úr, gyerünk csak arrafelé, nézzük meg, hátha nem is egyszerű ködjelző az ott, hanem csakugyan valami sohasem látott szörnyeteg. Bajbakerült, zátonyracsúszott, nem tud lehengeredni róla... Aztán kis jelzőlámpák. Villog a fényük, mint a kinyitott, meg becsukott szemé. Ha innen nézzük: zöld, ha arra fordulunk: piros, ha amarra:  fehér.


És felbukkannak a szürke látóhatáron Helsinki tornyai és a kikötő darui. Kis vontatógőzös liheg el mellettünk, akkora kéménye van, mint mikor egy gyermek a fejére teszi apja cilinderét. A parton hassal felfelé fordított csónakok mindenféle fajtája. Jobbról a  szép,  büszke,  fehér   »Finland«   gomolygatja  kényelmesen és lustán a füstöt. A matrózok előkészítik a köteleket és a hajó mélyéből elővánszorognak a sápadt utasok. Most megkönnyebbültek egy kissé. Itt már csendesebb vizeken siklunk s már csak rövid ideig tart a szenvedés.


A kapitány hozzám lép:
— Mit mondtam?  Percnyi  pontossággal  érkeztünk.
Természetesen, melegen gratulálok neki.
És Helsinkiben olyan langyos, csepergős idő fogad, amilyet  Budapesten otthagytam. Hát ez Észak?


*


Némelyek talán azt mondják, minek annyi szót vesztegetni az időjárás megbeszélésére. Én azonban azt mondom, ez egyike a legérdekesebb dolgoknak. És ha két haragos, vagy szerelmes nem tud mit mondani egymásnak, bizony, az időjárás segíti át őket a kényes perceken. Én most itt vagyok az én szeretett Suomim földjén, nem ismerem még a téli hangulatait... Hát a találkozás első percein segítsen át bennünket az időjárás.

(Forrás: Kodolányi János - Suomi. A csend országa. Turul, 1937. Lelőhelye: csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves közreműködésével)




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése