LOUBENS ÉLETE EGY CSAVARON MÚLOTT
Loubens hason feküdt keresztben a lejtőn, kissé oldalt fordult fejjel. Aggódva vizsgálgattam lámpám fényénél a véres arcot; a vér szájából és kicsit az orrából is folyt. A füléből, úgy látszott, semmi sem szivárgott.
- Talán nincs koponyatörése.
Belekapaszkodtunk a reménységbe, csodára vártunk . . . Odahívtuk Occhialinit, aki még mindig a sátorban aludt.
Néhány kiáltás: „Hahó, Beppó!" Aztán: „Segítség!" Labeyrie ordított először, hogy azonnal megértesse Beppóval, hogy valami rettenetes történt, aztán én is vele kiabáltam.
Segítségért csak akkor kiált az ember, ha fölébe kerekedik, eltiporja, megsemmisíti egy olyan erő, amely ellen már nem tud egymagában küzdeni. Ez a tehetetlenség bevallása, szánalomért való könyörgés, a harcról való lemondás egy fajtája. Letaglózott bennünket ez a szörnyű katasztrófa.
Occhialini odajött hozzánk, lihegett a lejtő túl gyors megmászásától. Arra sem szakított időt, hogy bakancsot húzzon, csak rohant felénk a nedves és jéghideg kövön. Magával hozta a pehelyzsákokat és Labeyrie tábori ágyát.
- A hátára kéne fordítani - véltem.
- Igen, csak óvatosan! Ha eltört a hátgerince, nem szabad mozgatni.
- Úgyis mindenképpen el kell vinni, nem lehet itt hagyni a kőhullásnak kitett zónában . . .
Occhialini tanácstalanul állt ott, ajkát harapdálva, semmibe meredő tekintettel.
- Lemegyek egy sátorlapért - mondta hirtelen, és leereszkedett a lejtőn. Csak zokni volt rajta.
Egész súlyunkkal szorítottuk vissza alulról a testet, nehogy átcsússzék a kiszögellés szélén, ahol megállt, nehogy tovább folytassa szörnyű gurulását. Loubens gyorsan, hangosan lihegett, mint egy rémítő fújtató. Szemüvege leesett róla, s én néztem félig zárt szemét, két, egymásnak ellentmondó dologban reménykedve: hogy ez a szem kinyílik, jelezve, hogy „élni fogok", s hogy zárva marad, bizonyítva előttünk, hogy barátunk öntudatlan állapotban van, s így nem érzi a fájdalmakat.
Beppo visszatért a sátorlappal. Még mindig nem vette a fáradságot, hogy cipőt húzzon.
Lehordtam:
- Megőrültél, ha tüdőgyulladást kapsz, attól nem jutunk előbbre!
Szemét összehúzva, fejét rázva válaszolta, igazi olaszhoz méltó gesztussal:"
- Ugyan! ...
Rengeteg vesződségünkbe került, míg megfordítottuk Loubenset. Nagy és súlyos volt, rettenetesen súlyos. Becsúsztattuk a sátorlapba, igyekezve összeegyeztetni a kíméletet az egyensúly megtartásával. Aztán lépésről lépésre, méterről méterre az egyetlen, kövektől viszonylag védett helyre vittük, ahol vízszintesen le lehetett fektetni: jó öreg táborhelyünkre. Mindössze húsz métert kellett megtennünk; fél óráig tartott az út. Lefektettük Loubenset a tábori ágyra, betakargattuk pehelyzsákokkal. Két kézzel megfogtam a sisakot a fülénél, megkíséreltem lefejteni. Jacques Labeyrie megemelte Loubens fejét, és most már le tudtam húzni a sisakot. Szorongva vizsgáltuk meg a koponyát: semmi rendkívülit nem lehetett észrevenni rajta. A sisak külső részén, a festék lepattogzása miatt láthatóvá vált üvegrétegben két csillagocska fénylett: két ütődés helye. A tízméteres zuhanás végén az üvegsisak ellenállt. Egy acélsisak behorpadt volna.
- Megnézem, vissza lehet-e húzni a huzal végét - mondta Labeyrie.
Én is éppen erre gondoltam; remélhetőleg eszükbe jutott visszaengedni, hogy telefonálhassunk. Labeyrie nyugodtan, nagy léptekkel behatolt a sötétségbe. Occhialini és én csendben vártunk. Csak a lejtőn leguruló kőtörmelék hangját hallottuk és a lábunk előtt heverő ember zihálását.
Labeyrie visszatért a huzallal. A fentiek nyilván észrevették, hogy valami rendkívüli történt, és engedtek rajta. Labeyrie megtalálta a fenti kőtömbök között az összesodort zsinór kinyílt végét. Kezében tartotta az alumínium gömböt, melynek a hurkot kell védenie az ütődésektől. Egyetlen szó nélkül, komor arccal jött felénk, ránk nézett, aztán átnyújtotta a tárgyat. A felső végén fúrt lyukba bement a huzal, itt olyan volt, mint rendesen. De a másik oldalon nem jött ki, nem volt ott az a kétszer egyhüvelykes hurok, melyre a hevederszíjakhoz erősített karabinert szoktuk kapcsolni: csak egy szétágazó, csupasz sodronyszálköteg bukkant elő, közepén az átlátszó műanyag tokba burkolt vörösréz telefonzsinórral, mely az acélhuzal belsejében fut.
Bambán meresztettem szememet, nem voltam képes felfogni, mi ez a fémdrót-legyező, amit egy kis kapocs és egy anyacsavar szorít össze a tövénél.
- Mi történt?
Jacques Labeyrie műszaki alapossággal megmagyarázta:
- Hosszú távon a szorítás gyengének bizonyult. A sodrony a rezgéstől és a hidegben való összehúzódás miatt megcsúszott a kábelszorítóban.
Szörnyű, hogy egy ember élete egy acélkarikától, egy csavartól függhet . . . Egy ember élete! Harminc év erőfeszítés,
munka, gond, nyugtalanság, szerelem, s mindezt egy pillanat alatt elfújja egy szegecs meglazulása, egy elmaradt franciakulcs-szorítás !
Jacques bekapcsolta a hallgatót, feltette nyakára a gégemikrofont.
- Halló, csörlősök? Halló, csörlősök? Halló, csörlősök?
- Itt Labeyrie. Loubens lezuhant, körülbelül egy órával ezelőtt. Súlyosan megsebesült.
Megvárta a választ, aztán:
- Jó, adjátok. Halkabban, ránk nézve:
- Mindjárt adják Maireyt.
Mairey, a brigád egyik legjobb tagja, az expedíció orvosa volt.
Néhány pillanatnyi várakozás.
- Halló, Mairey!? Szervusz!
- ...
- Nincs eszméleténél, igen, kezdettől fogva.
- ...
- Vadul liheg, ötvennyolc ki- és belélegzés percenként. Szájából nyál szivárog. Felső állkapcsa szemmel láthatóan eltörve. Valami lehet a veséjével is, mert öntudatlanul oda akar nyúlni a jobb kezével.
- ...
- Nem hallom, mondd még egyszer!
- ...
- Nem hallak jól ...
- ...
- Mozdulatlanul hagyni?
- ...
- Mondd még egyszer!
- ...
- Mozdulatlanul tartani egy kemény és vízszintes felületen? Rendben van.
- ...
- Mihelyt lehet, lejössz? Kitűnő. Hát akkor viszlát, öregem. Adod Lévit? Jó.
Rövid szünet, míg fent kicserélik a fejhallgatót meg a gégemikrofont, aztán a beszélgetés újra kezdődik, számunkra feszült szünetekre és Labeyrie tiszta, világos mondataira korlátozva.
- Szervusz, Róbert!
- ...
- Hát igen, szörnyű. Meg kell próbálni minél hamarabb felszállítani. Gondolom, órákon múlik csak, hogy életben marad-e, vagy nem.
- ...
- Hágcsókat elhelyezni az aknában?
Jacques kérdőn néz ránk. Azonnal fejünket rázzuk mindketten: pillanatnyilag lehetetlen. Úgy látszik, nem értik, miről van szó.
- Nem, teljesen lehetetlen pillanatnyilag hágcsókat elhelyezni. Marcel éppen hogy biztonságban van, így sem tudjuk a lábát és alsótestét óvni a lehulló kövektől. Ha elkezdenek kampókat verni és kötélhágcsókat szerelni az aknába, tonnaszám jön itt ránk a kőtörmelék. Kilencven százalék, hogy Marcelnek is jut belőle.
- ...
- Igen, az a fő, hogy a lehető leggyorsabban leküldjétek Maireyt.
- ...
- Helyes, felhúzzátok a kábelt, megjavítjátok a felfüggesztőhorgot - az ment szét -, és lekülditek a dokit. Viszlát.
Megkezdődött a várakozás.
Következik: Sötétségben, egy haldokló mellett
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése