MEGKÍSÉRELNI A LEHETETLENT
 |
| Telefonkapcsolatban a lentiekkel |
Társunk vad haláltusája és teljes tehetetlenségünk miatt, hogy saját magunkkal együtt kiszabadítsuk a csapdából, valamiféle bűntudat kerített minket egyre inkább hatalmába. Minél tovább tartott a fentiek érthetetlen hallgatása, minél tovább váratott magára a segítség, annál jobban láttuk csökkenni Loubens életben maradásának esélyeit, s annál erősebben nehezedett ránk az az érzés, hogy élete tőlünk függ. De hát mit tehettünk érte mi hárman ? Semmit, semmi mást, mint hogy megtörölgettük száját, megigazgattuk fejét, melegen tartottuk...
Most, hogy az orvos ott volt, elhárult rólunk a felelősség. De ettől sem könnyebbültem meg; elcsigázott voltam, kimerült.
Az orvos nyílt törést állapított meg a bal könyökén.
- Jobb lesz gipszbe tenni, mielőtt elvisszük.
Már Occhialini is odajött, ötórás, altatóval kicsikart rossz alvás után.
Brazíliából érkezett, nagyon fáradtan, s bár csak négy napja volt lenn, látszott, hogy fogytán van ereje. Arca lesoványodott, beesett, szeme körül hatalmas karikák éktelenkedtek.
- Mairey - szólalt meg hirtelen magas hangján -, szólj, ha csinálni kell valamit, mert én nem tudom ...
- Valóban - mondta Mairey -, meghúzhatnád a karját. Igen, a balt. Fogd meg a csuklójánál, úgy, most húzd teljes erődből.
Occhialini kezében tartotta Marcel élettelen karját. Figyeltem: behunyta szemét, összeszorította ajkait. Nem, nem behunyta, összeszorította, olyan erővel, mint ajkát. Aztán húzni kezdte Marcel karját.
André, miközben dolgozott, elmondta, mi van fent.
- Szörnyű csapás volt ez ott fönt nekünk!
- Nekünk is, elhiheted - mondta Labeyrie.
- Azonnal le akartam jönni...
- Tudom, mondtad a telefonban. És hogy vártunk!
- Öregem, majd felrobbantam a türelmetlenségtől. Irgalmatlanul sokáig tartott a kötélszorító kapocs kijavítása. De biztosítlak, hogy többé nem lazul ki!
- Merem remélni...
- Aztán jöttek az ejtőernyővel, este öt óra tájban ...
- Öt óra tájban? - kaptam föl a fejem. - De hiszen épp akkor szakadt meg végleg a telefon-összeköttetés.
- Hát persze. Mihelyt a repülőgép körözni kezdett, mindenki odarohant jeleket adni.
- Disznók! Anélkül, hogy szóltatok volna nekünk...
- Ügy látszik, azt hitték, hogy valami csoda jön abból a gépből, ami ott röpködött.
- Ami az égből pottyant - tette hozzá Labeyrie.
- Egyébként csodaszép volt az a jókora hárommotoros, amint ott röpködött a szürkésfekete meg vörös alkonyati égen.
A gipsz növekedett. Megkönnyebbülten láttam, hogy a kificamodott kar tiszta fehér, csinos hengerré változik.
- Na és messze esett le a csomag?
- Messze. Átkozott szél volt, elvitte az ejtőernyőt egészen az erdőszélig.
- A ménkűbe is, az jó messze van! Ki ment el a dobozért?
- Ki ment el! Vállalkozó, az van elég. Csendőrök, pásztorok, mauléoni meg pau-i legények, licqiek, arette-iek....
- A Sauveur („Megmentő", Bouchet-ék mentődzsipjének neve) és Guillaume Bouchet ott van?
- Mi az, hogy ott van! Akkora hajtás volt...
- Na jó, de hát miért nem lehetett helyreállítani a telefonösszeköttetést az ejtőernyő-história után?
- Hát az igazság az, hogy fogalmam sincs róla. Csak annyit tudok, hogy valami zűr volt a gégemikrofonnal, és csak ez után a légiepizód után láttak hozzá megjavítani.
- Épp ideje volt! Biztosítlak, hogy nem leányálom itt lenn, ha nem tudjuk, mi van fenn.
André nem válaszolt, csak nézte a társát, és megértően bólogatott.
- És aztán?
- Aztán beesteledett, és félelmetes vihar tört ki. Tényleg félelmetes volt, letépte a csörlő feletti sátrat. Volt minden, eső, szél, villám. Ilyen körülmények között gondolni sem lehetett leszállásra, legalábbis veszélytelenre nem. Meg kellett várnom a reggelt.
- Nem lehet itt lent kezelni? - kérdezte hirtelen Occhialini, aki egy idő óta hallgatott.
- Itt lent kezelni? Hogyan? Ilyen állapotban ideális körülményekre van szükség. Ha még lehetősége van rá, hogy ezt megússza, élni kell vele. Nahát itt aztán, ugye, az ideális körülmények...
- De hiszen azt mondtad, hogy semmiképpen nem szabad elmozdítani, nehogy megsérüljön a gerincvelő!
- Az igaz, de ha nem visszük fel, semmi esély a megmentésére. Szorosan oda kell erősíteni a hordágyra, nehogy valami
képp megsérüljön, miközben felhúzzák. Nehéz lesz, borzasztó nehéz...
Hirtelen hangot hallottunk a távolból, gyakorlott fülünk azonnal ráismert a kőhullás zajára. Kődarab zuhant lefelé a végtelenül hosszú függőleges aknában, egyik falról a másikra pattanva. Egyszerre hajoltunk le mind a négyen, tarkóra tett karral. Fejünk összeért, néhány centiméterrel Loubens hasa fölött. Hátunkkal igyekeztünk óvni társunk testét, akit lehetetlen volt teljesen biztonságba helyezni a kövek elől.
A kő vadul becsapódott a barlang fenekén, szétrobbant, és darabjai, mint rendesen, a „forrás" felé estek, a nagyok zúgva, a kicsik halkan fütyülve.
 |
| Bevetésre készen |
- Jönnek a legények felrakni a hágcsókat - magyarázta.
- Kik?
- A lyoniak.
- Good! - kiáltott fel Beppo. - Nagyszerű! Ezek erősek a hágcsózásban, a múltkor láttam, amikor feljöttek a Fertel-ből.
- Majd vigyázni kell a kőtömbökre, néhányat le fognak verni a kampókkal.
Maireynek vacogott a foga, kimerítette a kényelmetlen hordággyal való leszállás. Végső idegfeszültségben lehetett, ha igyekezett is nem mutatni, hiszen ott függött több mint háromszázötven méteren keresztül a vékony huzalon, elsőként azután, hogy Marcel Loubens összetörte magát a zsomboly fenekén.
Befejezvén az injekciózást, felegyenesedett, és a sebesültet nézte.
- Hagyni kell pihenni egy kicsit. Aztán majd nemsokára elhelyezzük a hordágyon, és fel lehet vinni. Legalábbis megpróbálni...
- Hát igen, nem lesz könnyű mulatság.
- Nem, nem lesz könnyű mulatság. Szeretnék lefeküdni egy kicsit, hogy összeszedjem magamat.
Occhialini elindult vele, hogy elvezesse a táborig a hatalmas termen át. Labeyrie meg én lekuporodtunk szokott helyünkre, Marcel mellé, széthajtott sátorlappal védve lábunkat.
Megkezdődött a kemény, kimerítő munka. Sátorlap-ágyáról, melyen a baleset óta feküdt, át kellett rakni Loubens testét a hordágyra. A sebesülteket általában végigfektetik egy acélkeretben levő sodronyon, amit aztán ráhelyeznek a csőből készült hordágy lábazatára. Mairey, mielőtt lejött, átalakította a hordagyat, úgy, hogy a lehető legjobban lehessen szállítóeszközként használni a zsombolyban. Ahelyett, hogy a fémmatracra fektettük volna Loubenset, az alul kialakított üregben helyeztük el, az alkotmány lábát alkotó acélcsövek között.
Előbb elhelyeztünk benne egy pehely hálózsákot, aztán megpróbáltuk felemelni barátunkat. Rendkívül nehéz volt: az egymás mellé helyezett tábori ágy és a hordágy mellett nem volt hol megvetnünk lábunkat, mert a terasz nagyon keskeny volt, a közepéből pedig egy sziklatömb állt ki, túlságosan mélyen beszorulva, semhogy ki lehetett volna mozdítani. Ilyen körülmények között, kevés maradék erőnkkel, nagy fáradságunkba került felemelnünk a felszerelésével együtt körülbelül kilencven kilót nyomó Loubenset. Ráadásul végtelen óvatossággal kellett mozgatni, nehogy megránduljanak csigolyái.
Nagyon sokáig tartott. Végül sikerült.
Ekkor másik munka várt ránk: vissza kellett helyezni Loubens testére az ejtőernyős-hevedert, amit előző nap levettünk róla, mert azon fogják felhúzni. Ha ezzel megvagyunk, szorosan oda kell erősíteni a sebesültet a hordágyhoz, a lehető legszorosabban, a gerincvelő óvása céljából.
Látszólag semmiség ejtőernyős szíjakat tekerni egy fekvő ember testére. De ha ez az ember a társunk, ha a baleset következtében, ami összetörte, már több mint barát: gyermek, akit úgy akarunk óvni, mint anya a gyermekét; ha tudjuk, hogy a legkisebb félresikerült mozdulat azonnal megölheti vagy örökre megbéníthatja; ha a hely olyan kicsi, hogy lehetetlen két lábat egy síkban megvetni a göröngyös talajon; ha kar- és vállizmaink teljesen elernyedtek, és ahelyett, hogy erősnek éreznők magunkat, csaknem összeesünk a gyengeségtől, nos akkor emberfeletti feladatnak tűnik körültekerni a fújtatóként ziháló testet azzal a szíjazattál, melyet könnyebb felvenni, mint egy mellényt.
Következik: Egy utolsó, halk sóhaj...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése