JUHÁSZ VILMOS: Tibeti betyárvilág

A szerző, Juhász Vilmos (Budapest, 1899. augusztus 2. – New York, 1967. szeptember 29.) kultúrtörténész, író, újságíró, szerkesztő, műfordító, egyetemi tanár. Kutatási területe: a kereszténység előtti idők összehasonlító vallástörténete. A Dante könyvkiadó irodalmi igazgatója. Jóbarátságban volt Sárközi Györggyel és Szerb Antallal. A Rákosi-korszak idején emigrált, majd végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett meg, a Columbia egyetemen magyar kultúrtörténetet tanított. Tibet c. monografikus útleírása 1936-ban jelent meg Budapesten. A következőkben olvasható részleteket a mű eredeti kiadásából válogattuk, forráshelye a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár dokumentációs részlege; Kelemen Katalin jóvoltából.

A rablásból és hadizsákmányból élő katonai szervezetű harcos nomád törzsektől el kell különíteni a szorosabb értelemben vett tibeti rablóvilágot. Ez Európában is jellegzetes tünete volt még a múlt század első felében egyes államok életének, ahol különösen nagy volt az alsóbb néposztályokra nehezedő, még pedig éppen a föld népére nehezedő nyomás, az eltartott felső réteg feudális gondoskodása megszűnt, földet nem lehetett szerezni, csekély volt a menekvési lehetőség a gyárakba, vagyis röviden ott, ahol az őstermelő réteg, amely a vezető osztályokat eltartotta, teljesen magára volt hagyatva. A spanyol, olasz és magyar rabló-, csempész- és betyárvilág egyformán a paraszt társadalom teljes leromlásának és elhagyatottságának származéka. A lámák theokráciája ugyanezt a nyomást gyakorolja a tibeti paraszti rétegekre ; az annyira mostoha föld népének el kell tartania a hatalmas papi társadalmat, az egész férfinépességnek talán egy negyedét, kolostoraival és templomaival, kincseivel és bálványszobraival és a magasabb hierarchia többnyire nem nagyon aszkétikus életmódjával. A theokrácia amellett az anyagi javak ellen bűnözőkkel szemben rendszerint türelmesebb és lanyhább, mint a világi hatalom. Sehol Európában nem burjánzott el annyira a rablóvilág, mint az Egyházi Állam területén. A régi olasz és magyar rabló- és betyárvilág mása Tibetben máig virágzik, még pedig azonos okokból. Ezt a rablóvilágot, mely az őstermelő világ, a parasztság és pásztornép nyomorúságának kísérő jelensége, el kell különíteni a katonailag megszervezett harcos törzsek zsákmányoló életmódjától.


Amdo, Közép- és Kelet-Tibet nyomorult falvaiban a lakosok sem állattenyésztésből, sem földművelésből nem élhetnének meg, ha keserves munkájuk sovány eredményét valahogyan ki nem pótolnák. Úgy segítenek magukon, ahogy tudnak. Néhol a férfilakosok titkos szervezetet alkotnak, a környéken áthaladó karavánokat megtámadják és a zsákmányt felosztják. Az asszonyok és lányok úgy lesik őket otthon, mint a harcba ment katonákat, de nem beszélnek róluk. Ha barát, vagy rokon kérdezősködik felőlük, azt mondják : kereskednek, vagy : elmentek a hegyek közé gyógynövényeket gyűjteni. Azok már tudják, mihez tartsák magukat.


Amdo és Kham szegény falvaiban például az áthaladó idegenek megrablásának szabályszerű technikája alakult ki. A falusi házban megháló vendéget házigazdája a legritkább esetben lopja meg ; a falu lakosai megvárják, amíg az idegen a kunyhók közül eltávozott. Nem a vendégjog megsértését szégyenlik, hanem félnek. Az idegen a kínai, vagy Ihászai kormány legközelebbi hatóságánál bepanaszolja őket, ez pedig a nyomozás foganatosítására és a büntetés végrehajtására katonákat küld ki. A gyanúsított paraszt — vagy az egész falu — nemcsak a bírságot fizeti meg, hanem a katonák teljes ellátását is.


Sokszor viszont a házigazdát lopják meg. Szegény, pénz nélkül utazó zarándokokat általában befogadnak éjszakára. Ezen az ürügyön a parasztkunyhókba csavargók és tolvajok furakodnak és elviszik, amit megkaparinthatnak. Nagyon szerény a zsákmány : szőni való gyapjúgombolyag, vagy egy darab szárított hús. A kárvallottak nem háborodnak fel különösebben, mert ha erre alkalom kínálkozik, ők is ugyanebbe a vétekbe esnek.


Alexandra David-Neel bolyongásai közben karavánjához vett egy teljesen elcsigázott és kiéhezett fiatalembert és kis szolgálatok fejében jól tartotta. Egyik nap a fiú régi, ütött-kopott bundában sürgött-forgott. Az asszonynak feltűnt a ruhadarab. Eddig nem látta nála és nem tudta elképzelni, honnan szerezhette új útitársa. A rejtély hamarosan megoldódott. A fiú egy paraszttól lopta, ahol David-Neel emberei néhány nappal ezelőtt megháltak. Nem érzett lelkiismeretfurdalást és úrnőjének nyugodtan elmagyarázta : »Gazdag emberek voltak ; a sarokban egymás hegyén-hátán öt-hat bunda hevert; ellepte őket a por, senki sem törődött velük ; én sokszor vagyok úton és gyakran alszom a szabadban, a ruháim pedig rongyosak; miért ne vegyek el egyet, amikor nekem szükségem van rá, azok meg úgy sem használják?«


A tibetiek a lopást szinte magától értetődőnek tartják és ez könnyen érthető.


Különösebb, hogy a rablógyilkosságok olyan gyakoriak, holott a buddhizmus a legszigorúbb túlvilági büntetéssel — a legalacsonyabbrendű új porhüvelyben való megtestesüléssel — sújtja azokat, akik szándékosan oltottak ki emberi életet. A magányosan, még inkább a közösen végrehajtott fegyveres rablótámadások természetesen az esetek nagy részében emberhalállal végződnek — s ezzel a banditáknak — akik persze egyházuk hű fiai — számolniok is kell. Számolnak is. Mielőtt a harcba mennek, közös imába merülnek, tudva, hogy vallásuk szerint szándékosan nagyon súlyos bűnt követnek el és hogy voltaképpen egyetlen Bodhiszattva, vagy Buddha segítségét, de még irgalmát sem nyerhetik el. Ha egyik elesik a harcban, társai imádkoznak érte, hogy a lélek ne merüljön el valamely alacsony porhüvelyben, pedig tudják, hogy a születések kerekén már megméretett és megítéltetett. (...)

Ugyanez a francia szerzetesnő-kutató egyik utazása alkalmával Kham egyik kolostorában szállt meg. Este amikor éppen lefeküdni készült, ajtaja előtt suttogást hall, mint amikor valaki észre akarja magát vétetni, anélkül, hogy lármát ütne. A papnő kinéz ; az ajtó előtt egy trapa (papnövendék) és egy asszony áll. Jelbeszéddel tudtára adják, hogy ne szóljon és besurrannak a szobába. Bent az asszony a meglepett apácának egy hódolati kendőt és egy darab vajat nyújt át és kéri, hogy beteg férjét azonnal látogassa meg. Alexandra a csodálkozástól alig tud magához térni. Ilyen késő éjszaka? Lehetetlen. Majd másnap hajnalban elmegy a beteghez. De az asszony nem nyugszik bele a halasztásba. Férje a combjába golyót kapott és a sebesültet mennél hamarább el kell szállítani.


Az európai nő a zavaros beszédből keveset ért. Megkérdezi, hogyan történt a szerencsétlenség. »Gyógynövényeket keresett.« Ezzel megvilágosodott a sebesülés rejtélye és a tibeti nő éjszakai útja. Gyógynövényeket keresni annyit jelent, mint rablókalandban részt venni. A beteg tehát egy karaván megtámadása közben sérült meg. Alexandra visszaemlékszik, hogy délelőtt ő és néhány kísérője gyanús alakokkal találkozott. Köztük volt a kárvallott rabló is. David Neel csapata felkészült a harcra, de a tibetiek nem támadtak. Egyházi személyeket a rablók is csak a legritkább esetben bántanak, a szerény karavánból pedig amúgy sem nézett ki sok haszon. A tibetiek nem is az ő kedvükért várakoztak. Tudták, hogy az úton gazdag kereskedők haladnak el; rájuk leselkedtek : az ő áruikat akarták hatalmukba keríteni. A terv azonban kudarcot vallott. A kitűnően felfegyverzett kereskedők két rablót megöltek és többet megsebesítettek ; az utóbbiak közt volt az éjszakai látogató férje is. Az asszony tudja, hogy a buddhista apáca külföldi és az is a füléhez jutott, hogy az idegennek igen hatásos orvosságai vannak. Számít rá, hogy nem tagadja meg segítségét; ha másért nem, hálából, hogy az ő csapatát ép bőrrel tovább engedték. Napközben nem mert előbujni. A kereskedők a legközelebbi őrségnél azóta valószínűleg jelentést tettek, úgyhogy a katonák már bizonyára kutatják a rablócsapatot. Ha elfogják őt, férje életére is veszélyt hoz. A kolostorlakó szerzetesek sem tudhatják meg, hogy éjszaka ki lopózkodott be hozzájuk. A kísérő trapa a család régi barátja. A kolostorban ismeri a járást, úgy hogy becsempészhette az asszonyt. Ugyanúgy kiszökteti és behozza a papnőt is. A ház előtt felnyergeit lóval egy férfi várakozik ; a rejtekhelyhez ő lesz a kalauz. Ha nagyon sietnek, két óra alatt visszatérhetnek.


David-Neel hiába szabadkozott, hogy ő nem seborvos és úgy sem tudná kiszedni a golyót. Az asszony nem hallgatott a kifogásokra, szakadatlanul sírt és könyörgött. Alexandra csodatevő orvosságok helyett ugyan csak aszpirint, bórsavat, vattát és táblaolajat vihetett magával a fájdalom és a fertőzési veszély csökkentésére, de az asszony bizalma megingathatatlan volt és kérését nem lehetett visszautasítani.


A trapa kézenfogva vezeti a papnőt a sötétben. Néhány pillanat múlva az útra érnek. Egy férfi kötőféken két lovat tart és mozdulatlanul várakozik.
»Ő majd vezet«, mondja az asszony, »szállj fel kérlek.«
»Te nem jössz ?« kérdi a papnő.
»Nem, nekem itt kell maradnom*, feleli zavartan a rabló felesége.
David-Neel csodálkozik, de nem akar tovább kérdezősködni. Nyeregbe száll és megindul a férfi után. A vak éjszakában nem képes tájékozódni, de kísérője megnyugtatja, hogy a ló ismeri az utat és a búvóhelyet minden irányítás nélkül is megtalálja. Az állat tudományára ugyancsak szükség volt. Az idegen apáca semmit sem látott. Annyit érzett, hogy az útról letértek és gyepen haladnak. A vezető lova könnyű ügetésbe kezd, a másik állat nyomába szegődik. David-Neel a sötétben nem tudja, mióta haladnak.


Egy domb lábánál megállanak. Az apáca néhány embert, karóhoz kötött lovakat és egy sátrat pillant meg. A kis társaság azzal fogadja a papnő vezetőjét, hogy a golyót kivették. De azért ragaszkodnak hozzá, hogy az idegen varázslónő nézze meg a beteget. A sebesült rabló a sátorban fekszik. A kis vajlámpa pislákoló fényénél kiderül, hogy a seb igen nagy és erősen vérzik.
»Hogyan vettétek ki a golyót ?« kérdi a varázslónő,
»Érteni kell hozzá«, feleli az egyik tibeti. »Életemben sok golyót szedtem ki. Csak az érre kell ügyelni, hogy el ne vágjam. Most a húsban akadt meg, úgy hogy csupán meg kellett keresnem«.
»Köszönöm. Nagyon jó vagy« — szólalt meg a sebesült. »Neked is köszönöm hogy eljöttél, Kucsog. Hoztál orvosságokat? Biztosan hamarább meggyógyulok tőlük «.

David-Neel megtudta, hogy a rablók alkalmi seborvosa közönséges kését használta. Ezzel vágja el étkezéskor a nyers húst, a telt zsákok száját hurkoló kötelet és az állatok megnyergelésekor a kötőféket. A higiéniának egyelőre nincs helye a tibeti tudományok rendszerében. Az európai nő nem tehet egyebet, tiszta vízzel kimossa a sebet és beadja a magával hozott aszpirint. A rablók azonban olyan áhítattal figyelik minden mozdulatát, mintha a sebláz démonával vívna elkeseredett harcot.
»Megint elmész majd orvosságos növényeket gyűjteni ?« kérdezte végül a sebesültet. »Könnyen meghalhattál volna, mint két társad.«
»Lehet, hogy igazad van, de én mégis elmegyek.* »És a jövő élet? Mit gondolsz?  Hol születsz újra, ha rosszat cselekszel?* A rabló felhoz egyetmást védelmére. Tulajdonképpen azért kísértük el a rablósátorba a francia buddhista   apácát,  hogy meghallhassuk   védekezését.
»Nem követünk el rosszat. A katonák sokkal gonoszabbak. Sohasem mi kezdjük el a tüzelést. A kínai és Ihászai hivatalnokok sokkal több pénzt és egyéb holmit préselnek ki belőlünk, mint amennyit mi az átutazó kereskedőktől elveszünk. Ök a szegényeknek nem irgalmaznak, mi csak a gazdagoktól követelünk. Láthattad magad is, Dsecüne Kucsog, hogy karavánodat bántatlanul továbbengedtük.« (...)





A látogatás ideje lejárt. A beteget el kell szállítani, az apácának pedig hajnal előtt a kolostorban kell lennie ; a szerzeteseknek nem szabad észrevenniük távolmaradását. A beteg rabló int egyik társának, mire az bundazsebéből egy kendőt vesz elő és a tisztelet és hála jeléül a papnőnek nyújtja. Egyik bevarrt csücskét lehúzza valami. A kendőbe pénzt varrtak. A piszkos, nyomorgó tibeti rablók éppen úgy szégyellik, mint a finom nyugatiak, hogy a hálát pénzzel kell kifejezniük. Alexandra meghatottan elfogadja az ajándékot. Az egyházi személy visszautasítása elítélést, sőt átkot jelentene.


A sebesültet óvatosan lóra ültetik. Az állatra nyereg helyett több pokrócot tettek, úgy hogy a beteg szinte vánkoson pihen. A kis sátrat lebontják, összecsomagolják és lóra kötözik. A társaság nyeregbe pattan és pillanatok alatt útra készen áll. Az egyik rabló megfogja a sebesült lovának kötőfékjét, lassan megindulnak és úgy eltűnnek a sötétségben, mintha az egész kísértetek jelenése lett volna.
A szerzetesnőt kísérője visszavezette a kolostorba. Az épület előtt távozásuk óta ott várakozott a sebesült rabló felesége és boldogan hallotta, hogy férje meggyógyul.


Sok tibeti nem olyan naivul gyakorolja az útonállás és rablás mesterségét, mint az a két rabló, akiknek véleményét az imént kihallgattuk. David-Neel a rablók közt szigorú vegetáriánusokkal is találkozott; a kissé megütődött kérdésre elmagyarázták, hogy az állat gyöngébb mint az ember, tehát az ember részéről gyávaság lenne, ha az állatot, túlereje biztos tudatában, megtámadná. A bűnről és bűnhődésről, a halál után elkövetkező igazságszolgáltatásról sokat tépelődtek és tisztult erkölcsi fogalmakig emelkedtek. De amint a francia kutatónő arról érdeklődött, hogyan egyeztetik össze felfogásukkal életmódjukat, zavarba jöttek és csupán annyit tudtak felelni: majd egyik legközelebbi életükben jobban követjük az erkölcsi igazságokat.


Végül pedig : ne alkalmazzunk a tibeti rablókra és megraboltakra, gonoszokra és igazakra sem más erkölcsi mértéket, mint az európai rablókra és megraboltakra, gonoszokra és igazakra. Ha hisszük, hogy van az emberi jó- és gonosztetteket megítélő isteni mérték és igazságszolgáltatás, akkor azt is el kell ismernünk, hogy az egészen bizonyosan igen gyakran eltér az emberek ítéletétől, sőt nem ritkán pontosan ennek a megfordítottja. A középkor, mely hitt az isteni igazságszolgáltatásban, az eltérés szükségességét nyíltan ki is fejezte. Mi óvatosabbak vagyunk ; az isteni mértékkel nem sokat törődünk s ezért mintegy hallgatólagosan el akarjuk hitetni egymással, hogy helytállóak az emberi ítéletek. Az eset, melyet ugyancsak David-Neel beszél el egy láma és egy rabló találkozásáról, egy középkori kódex példázata,vagy egy misztériumjáték jelenete lehetne — holott megtörtént.


Egy láma sok szolgával és gazdagon megrakott öszvérekkel vonult át Amdón. Öt is utolérte az utasok végzete : egy rablóbanda megtámadta és felszólította, hogy szolgáltassa ki állatait, poggyászát és pénzét. A láma nem engedelmeskedett, hanem szembeszállt a rablókkal. A szerencse azonban cserben hagyta. Harc közben lebukott lováról és a rablók hatalmába került. Nem tehetett egyebet, felfedezte kilétét és kegyelmet kért. Figyelmeztette a rablókat, hogy papi személyt bántalmazni igen nagy bűn.


»Papi személyt ?« kérdezte meglepetve a támadók kapitánya. »Azt mondod, hogy szerzetes vagy? Honnan láttam volna? Hiszen gyönyörű prémes köpenyeget viselsz, öltözködhetik a láma állat bőrébe, melyet prémje miatt megöltek? Hol marad a részvét parancsa? És mi szüksége egy szerzetesnek erre a sok holmira, amit magaddal cipelsz? Én bizony gazdag kereskedőnek tartottalak !«
A rabló szavai mély hatást tettek a lámára. Leborult a rablóvezér elé és megszégyenülten és boldogan hálálkodni kezdett. »Te vagy az én gurum (tanítómesterem). Te vezettél a helyes útra. Végy el mindent, amit csak akarsz, én hátralevő napjaimat remeteségben töltöm*. A rablót nem lehetett rávenni, hogy a láma holmijából bármit is elfogadjon. A láma azonban szavának állt. Amint hazaért, majdnem egész vagyonát kegyes és jótékony célokra elajándékozta. Csak annyit tartott meg, amennyi szükséges volt, hogy szegényen eltengődjék és azzal a hegyek közé vonult...




Következik JUHÁSZ VILMOS: A föld népe