JÓSA PIROSKA: Autóbusszal Nagyváradtól Gibraltárig és vissza (13)

Cordoba, katedrális

Ezután ismét régi utcák, és már ott állunk a San Juan de los Reyes-templom és kolostor előtt. Itt elbúcsúzunk idegenvezetőinktől, mert ezt a kolostort a 200 pesetáért csak néhányan látogatjuk meg, a többiek szétszóródnak vásárolni, ebédelni. A fehéres-sárgás faragott kövekből épített vakolatlan templom a gótika és a helyi arab örökségű mudéjar-mozarab stílus remekműve a 15. sz. második feléből. A templom és a kolostor is csupa kőcsipke, fehér tónusú tágas tér. Felejthetetlen emlék számomra a kerengő, amelyet körbe lehet járni a földszinten és az emelet magasságában is. Az épülettel körbevett négyszögű kertben kút vize csobog, pálma, bambusz és sokféle virág zöldell. A festett kazettás emeleti nyitott folyosón az erdélyi kazettás templomokra gondolok. A tágas, padok nélküli templom hófehér-arany álomnak tűnik. A Katolikus Királyok – Kasztíliai Izabella és Aragoniai Ferdinánd – végső nyughelyüknek szánták a templomot, ám végül megváltoztatták akaratukat, és Granadában, a móroktól visszahódított utolsó városban alusszák örök álmukat. 


A templomlátogatás után a megbeszélt időben találkozom Icával, aki ezalatt pénzváltással töltötte az időt. Rövid tanakodás után elindulunk a hegyoldalra kapaszkodó utcán, ahol üzletek sorakoznak, főleg ajándéktárgyakat, képeket kínálnak. Én is vásárolok 350 pesetáért egy kis porcelántányérkát a dóm képével és 400 pénzért egy fémből készült kisujjnyi Don Quijotét. Végül a székesegyházat megkerülve kiérünk a Zocodover térre. Egy bárban 225 pesetáért vásárolok egy sonkás hájas tésztát. Miközben falatozom egy fa árnyékában ácsorogva, arra gondolok, milyen lehetett itt az élet pár száz évvel ezelőtt? A dómban vásárolt könyv szerint itt tartják mai napig a hetipiacot, és régen e helyen zajlottak a nyilvános kivégzések! 


Sorra érkeznek a megbeszélt órára a turistatársak, s mindenki büszkélkedik a szerzeményeivel. Alex, a kiskorú nővérével világot járó fiúcska négyezerért kardott vett, a doktornő gimnazista fia szintén hétezerért. A törvényszéki bíró pajzson keresztbetett két tőrt vásárolt, igazi toledói mestermunkát, tizenegyezer peseta volt az ára. Egy kicsi boltban látok gyermekökölnyi mókás kerámiamalac-perselyt, gyorsan megszerzem száz pesetáért. 


Bizony jócskán éget az augusztusi napfény, míg a kanyargós úton a Bisagra kapu melletti parkolóig érünk. Elena felhívja a figyelmemet az útközben elhagyott Puerto del Solra, amelynek az érdekessége az, hogy a nap első és utolsó sugarai is megvilágítják. Útnak indulva fájó szívvel figyelem a távolba vesző Toledót, a város felejthetetlen festői képét, hiszen ez a gyöngyszem megérne nemcsak három órát, hanem legalább három napot! 


Córdoba – a mór kultúra egyik gyöngyszeme 


Valamivel déli egy óra után indulunk el Toledóból Córdoba felé, s bizony közel félezer kilométer út áll még ma előttünk a Földközi-tenger partján levő üdülővárosig, Torremolinosig. Sokan délutáni pihenésként szundikálnak, a gyerekek a hátam mögött szenvedélyesen kártyáznak. Elég száraz vidéken járunk, kiterjedt olajfaültetvények és felszántott területek kísérnek. Az út egyhangúságát megtöri Elena, mikor a mikrofonhoz hívja Rodicát, a váradi katonakórház fertőző osztályán dolgozó asszisztensnőt, mesélje el, mit látott tegnap délután Madridban a bikaviadalon. 

Akkor még dívott a bikaviadal

Nagyon csinos, elegáns, harminc év alatti nő, aki bizonyára jó szakember, hiszen UNESCO- ösztöndíjjal közel két évet töltött Afrikában. Megfigyelem, hogy az unalmas útszakaszoknál inkább regényeket olvas, és gyakran elszakad a csoporttól. Vasárnap délután az Escorial helyett inkább a spanyol népi őrületet, a bikaviadalt választotta. Az intelligens és egyben állatszerető ember érzékenységével nagyon élethűen meséli el a látottakat. A belépőjegy az arena nem túl elegáns részlegébe 400 peseta (negyvenezer lej) volt, az arenát metróval közelítette meg. Szerinte a helyek mintegy fele volt foglalt, talán 25 000 néző volt kíváncsi az aznapi viadalra. A bika 4-5 éves, szép testű, egészséges és csak állatorvosi vizsgálat után léphet az arenába, súlya 500-800 kiló. A tegnap délutáni corridán hét bika volt az áldozat, hiszen az állatnak nincs esélye az emberekkel és a lovakkal szemben. Minden szertartásosan, a hagyományokhoz hűen zajlik, a modern korban talán annyi az újítás, hogy közlik a bika életkorát és súlyát. Tény, hogy Rodica közép- kelet-európai szíve megesett a gyönyörű állatokon, amelyek hosszabb-rövidebb idő után már halálos félelmükben támadtak, majd szörnyű kínok között pusztultak el. Persze, a helyi közönség őrjöngött, míg Rodica – saját bevallása szerint – zokogott, és nem is bírta kivárni a viadalok befejezését. Ha a turistaprogramba lett volna corrida, én akkor sem mentem volna el, hiszen még a kóbor állatokért is vérzik a szívem, ám ilyen nyílt színi öldöklést nem viselnék el. 





Néhányszor a vacsoránál módom lett volna megnézni, hogy zajlik a bikaviadal, hiszen közvetítette az étteremben levő tévé, ám nekem elég volt a nézők rivalgása, nem hiányzott a bika agóniájának látványa. Érdekes módon, a csoport addig hangos tagjai, akik hiányolták, hogy nincs a turistalátványosságok között a corrida, elcsendesedtek, hiszen Rodica olyan élethűen ecsetelte a látványt, hogy az már nem izgatta tovább a társaság fantáziáját. Ezután még Elena is mesélt a bikaviadal szertartásáról, megnevezve a szereplőket, feladataikat és rangsorolva őket. A peonesek izgatják az állatot, a picador a lovas, a banderillero a zászlós lándzsákat dobja a bika nyakába, a toreádor fárasztja a sebesült állatot, míg a matador öli meg egyetlen szúrással a nyaki gerincoszlopon. 


Már három utánra jár az idő. Elég ritkán vannak falvak, szőlő, olajfa és felszántott földek, valamint learatott gabonatáblák tarlója az út két oldalán. Feltűnik, hogy a föld érdekes vöröses, nagyon mutatós a növényzet zöldjével. Régi szélmalomban modern vendéglő, jó lenne megállni és megnézni. Érdekes, embermagasságú száraz bogáncsféle az útszélen. Jó félóra múltán kisebb hegyek, igen festőiek, hiszen a vöröses-sárgas felszántott lapály után a lankás oldalakat lombhullató erdő borítja, vagy a négyzetesen ültetett olajfák katonás rendje uralkodik. Az útszélen négy-öt méter magas, népviseletbe öltözött gitáros figurák, hasonlatosan a Madrid körzetében látott fekete színű bikareklámokhoz. 


Az út kanyargóssá válik és emelkedik is, hiszen a Sierra Morenán haladunk át. Egyre több a sziklás, kopár csúcs. A táj igen változatos és szép; az autópálya két iránya különböző magasságban van. Mikor magasabban járunk, érdekes megfigyelni a mélységben zajló forgalmat. A hajtűkanyaroknál biztonságot jelent, hogy a szembeforgalom más szinten zajlik! Elena megjegyzi, hogy a legmagasabb csúcs 1300 méter körüli. Megfigyelem, hogy a veszélyesebb szakaszokon az addig 100-120 kilométeres sebességet 60 km-re korlátozzák az útszéli táblák. Jó húsz perc után végül a kétirányú forgalom ismét találkozik, hiszen már szelídebb tájakon járunk. 


Megállunk egy útszéli csárdánál, ahol a busz hűvöséből úgy tűnik, kemencébe szállunk ki, lehet legalább 42-43 fok. Az üzletben és a különálló kávézóban persze, működik a légkondicionálás. Nagyon festői az utóbbi, hiszen mezőgazdasági szerszámok – járom, patkó, különböző villák, ásók – díszítik a falakat a népi cserépedények mellett. Sokan kávét isznak, mások sörrel hűsítik magukat, én 250 pesetáért egy fehér csokis magnummal csillapítom éhségem-szomjúságom. Útnak indulva ismét eluralkodik a vörös színű talaj s, az olajfaültetvények mellett néhány magas eukaliptusz is feltűnik. Egy hosszú teherautót előzve látom, hogy Spanyolországban élénk piros színűek az aragáztartályok. Elsuhanunk egy spanyol „Korond" mellett, embernyi amforák állnak a házak előtt, óriási fazekak és gyönyörű mázas festett korsók. Jó néhány emeletes műhely és üzlet mellett haladunk el. Úgy tűnik, monokultúra uralkodik errefelé a mezőgazdaságban, hiszen jórészt csak olajfák sorakoznak kilométer hosszan, sőt egy mutatós épületen cégtábla hirdeti, hogy ott van a mezőgazdasági társulás – coperativa agricola–székháza. 


Délután fél hatkor mindössze 53 km-re vagyunk Córdobától, a táj képe is változott, hiszen beérett sárga kukorica az uralkodó mezőgazdasági növény. A falvak is más képet mutatnak, mint az eddig megismertek, hiszen már a híres Andalúziában járunk. A piros cseréppel fedett fehér házak ablakain barnás textilsötétítők, a föld is barna, így messzire virítanak a fehér foltok s a növényzet élénk zöldje. Éppen hat órakor haladunk át a Guadalquivir hídján Córdoba külvárosában, amely itt jó széles, lassan hömpölygő folyó. Kis gimnazistaként ez is kedves földrajzi elnevezésem volt a Popocatepetl, Aconcagua, Titicaca, Tananarivor és mások mellett. 


(Folytatjuk)