RÁKOSI VIKTOR: Kirándulás a Vezuvra

Még nyugodt lélekkel kávézgattam a római Circolo Artistico-ban, mikor az Independence Belge cimü brüsszeli lap sürgős levélben kérdést intézett hozzám és nemzetközi hirlapiró társaimhoz, hogy miképp gondolkozom a Dreyfus-ügyről? Erre rögtön összepakoltam holmimat és Nápolyba menekültem. Ez már egészen más, mint a multak emlékeiből s a pápa érdekességéből élő hallgatag, sötét Róma. Rögtön a vasuti hordár, a ki a pakkomat a vaggonból kihozta, figyelmeztetett arra, hogy Nápolyban vagyok, kijelentvén, hogy csak ötven centimért viszi kocsira a pakkomat, mert családapa és sok gyermeke van. A fiakkeres, mikor megkérdeztem, mennyiért visz a fogadóba, tiz lirát mondott s kettőért odavitt. Egy polgártárs, a ki nem is engem, hanem a kocsisomat segitette föl a bakra, borravalóért tartotta a kalapját s mikor egy soldot dobtam neki, megvetőleg igy szólt:
- Nem szégyeli magát visszaélni a szegénységemmel? Ön nyilván tudja, hogy még ilyen nyomorult összeget is kénytelen vagyok elfogadni.
Aztán nápolyi dialektusban vicceket csinált rám, mire a körülötte lévő kocsisok (még az enyém is!) tele torokkal röhögtek.
Szóval azonnal észrevettem, hogy Európa legvidámabb, legtréfásabb, legzajosabb városába érkeztem, mely mellé két nagy ellentét van állitva, hogy annál hatásosabb legyen: a tenger nyugalma és mélysége s a Vezuv komor, fenyegető fensége.
De nem erről akarok most irni, hanem a Vezuvra tett kirándulásunkról, melyet a mig élek, sohse felejtek el.
*

A Vezuvra fölmenni körülbelül olyan kirándulás, mint a Svábhegyre szaladni ebédelni. Már tudniillik veszedelem dolgában. Csak sokáig tart, különben kényelmes nagyon. Az angolok olyan szépen kamatoztatják maguknak a vén tűzhányót, mint a pinty. Thosias Cook emberei a kráterig fölvisznek s ha akarod se történhetik bajod, ugy vigyáznak rád.
De kezdjük elülről.
Tegnap reggel, gyönyörü, fényes időben kimentünk Pompéjibe s megnéztük a láva alól kiásott római romvárost, mely Krisztus után 79-ben temetkezett a föld alá. Még javában merengtünk a régi emlékeken, mikor megjelent Cook ügynöke és figyelmeztetett, órával a kezében, hogy itt az ideje a dejeunernek, különben kifogyunk az időből. Ha az ember eladta magát Thosias Cooknak, akkor nem ura többé akaratának. Miután az etetés a vasuti állomással szemben levő vendéglőben megtörtént, négy hatalmas landauerbe raktak föl tizenhatunkat, az ügynök fütyöl, a kocsisok vágtatva elindulnak Torre del Grecon és Torre d’Annunzion keresztül a Vezuv felé. Májusi melegség, minden zöldül és virágzik. Az egész lakosság az utcákon kaszinózik, ott folynak a zsúrok, ott száritják a ruhákat, ott főznek, ott dolgozik a szabó, a suszter, az asztalos, a kovács. A gyerekek pedig lesben állnak és minden kocsit megrohannak, kiabálva, hogy nagyon éhesek és pénzt akarnak. Torre del Greconak ezenkivül más érde­kes­sége is van: az utcán ezer meg ezer vékony pálcikára aggatva száritják a makaronit, olyan­formán, mint nálunk a dohányt. Sokszor a frissen mosott gyerekruha is ott szárad a makaroni mellett. Igy haladunk vissza, Nápoly felé, mig a Vezuv lábához nem érkezünk s a szerpen­tiná­ban meg nem kezdjük a fölkapaszkodást. Gyönyörü kertek közt visz föl utunk, a kertekben szőlőkultura, itt terem a Krisztus könnye, lacrima Christi. Az árkokban itt is fiuk és leányok rejtőzködnek, de már nem koldulnak, hanem egypár szál virággal rohannak a kocsi után s rögtön be is dobják hozzád. Ha nem dobsz érte pénzt, gorombáskodnak és grimaszokat vágnak. Bizonyosan smucignak is neveznek. Némelyik fiu félóráig cigánykereket hány a lejtőn fölfelé, a kocsi mellett, ugy, hogy végre is megsajnálod és dobsz neki valamit. Ha csak egy soldot, akkor kijelenti, hogy becsaptad, mert legalább egy soldo követelése van még. A cigánykerekezést, ugy látszik, rendes üzletnek tekinti s már bizonyos tarifát is állapitott meg a maga számára. Nem rossz üzlet, mert semmi befektetéssel sem jár.
Egy kis csirkefogó aztán csakugyan becsapott. Vagy félóráig ügetett a kocsi mellett s el­beszélte családja történetét. Soha még családot több szerencsétlenség nem ért. Apja elesett Afrikában (ez itt olyan, mintha nálunk valakinek az apját leüti a hajókötél), anyja a Vezuvban veszett, ő tartja testvéreit. Mikor látta, hogy nem indulok meg, fölugrott a kocsi lépcsőjére, kikapta az égő szivart a kezemből s elszaladt.
Egyik fordulónál egy férfi áll elénk egy kosár narancscsal, melyet épp most szedett le a fáról. A fákon tényleg jobbra-balra citrom és narancs sárgult s igy állitása, ha hazugság volt is, de valószinü volt. S ezzel Olaszországban meg kell elégedni. Vettünk és ettünk. Felségesebb narancslakomában életemben nem volt részem.
*
De hagyjuk az uti jeleneteket. Elértük a hamu és a láva zónáját. Itt megszünnek a házak, a kertek, a fák, a fü s helyüket vörösbarna és fekete terméketlenség foglalja el. Négyszáz méternyire vagyunk Nápoly fölött, alattunk a világ legszebb panorámája. Az ég felhős, a nap csak egyes csúcsokon keresztül süt le. De itt aztán aranykévék hullanak a mezőkre. Nápolyon kivül lábunk előtt terül Posilippo, Pozzuoli, Sorrento, Castellamare. Láttam Caprit, Ischiát s e két sziget közt a Tyrrhéni-tenger végtelenségét, az egész nápolyi öböl ott ragyog csöndesen, mozdulatlanul, mintha üvegből volna. Az élet vágya hatalmas erővel megragadja az embert s akkor a Vezuv felé fordul, melynek feje még ködbevész, de gyomrának tartalma már körü­löttem feketéllik. Előre, most csak a Vezuvval akarok foglalkozni!
A kocsi kettőt fordul és egészen benne vagyunk a kihült láva birodalmában. Egy megfagyott fekete tenger. És minő fantasztikus alakokat vett föl a hülő láva! Itt egy sirkőre borult asszony, ott egy másik asszony, a ki gyermekét szoptatja. Aztán jön egy ló, krokodil, kutya. Majd egy hatalmas tömb, mintha verekedő emberek összegabalyodott tömegének szobor­csopor­tozata volna. Feszülő karok, domboru mell, meggörbült hát, megvetett lábak látszanak csupán. Mindenünnen fekete torzpofák vigyorognak feléd, mintha a Vezuv siremléket akart volna állitani az általa elpusztitott sok ezer embernek...
A kocsi egy hirtelen fordulattal az obszervatórium elé jut, melyben tudós tanárok vizsgálják szakadatlanul a Vezuvot. Az obszervatórium egy viruló zöld dombon áll, melyet a láva nem tud elpusztitani. Egyetlen kitörésekor sem jutott föl rá, hanem mindig elhaladt mellette. Mint egy kis sziget, áll itt a ház és a kert, körülötte a pusztulással. Itt már érezhető a hideg. Haladunk tovább, egy uj uton. A régit a Vezuv négy év előtti kitörése elpusztitotta. Egy kapu előtt megállunk. Nagy betükkel föl van rá irva:
COOK TULAJDONA.
A kapuban áll egy kéksipkás alak, a ki jegyünket kéri. A dolognak olyan szine van, mintha ezek az átkozott angolok az egész Vezuvot megvették volna. Belépőjegy a Vezuvhoz! Ugy hat az emberre, mintha egy foglyul esett tehetetlen óriást mutogatnának. A Vezuv csúcsából még mindig nem látunk semmit, de a lávát már látjuk folyni a hegyoldalon lefelé, hosszu, füstölgő vonalakban. Itt megszünik a társalgás, különben is oly hideg szél fúj, hogy az embernek elmegy a kedve a fecsegéstől. Még egypár kanyargós ut s megérkezünk a funikula, a kis sikló alsó állomására. Nyolcszáz méter magasságból tekintünk alá Nápoly panorámájára - csodálatos, remek, isteni látvány. Magunk körül pedig látunk egy kis kocsmát, egy kis vasuti állomást, gépházzal és füstölgő kéménynyel, - s az állomásból majdnem függőlegesen két sin fut föl az egészen meredek hegyre s eltünik a felhőben. Az vezet a pokol torkához. Azon fogunk menni a Vezuv kráteréhez.
A kráterhez vezető sikló négyszáz méter hosszu s a világ legmerészebb vasutja, mert fekete hóba van épitve. Fekete hó, talán merész kifejezés, de mást nem használhatok a lávahamu finomságának kifejezésére. Itt kezdődik ugyanis a lávahamu vénája és tart a kráterig.
Az ügynök int s mi, mint az elkárhozottak, beleülünk a nyomorult kis kocsiba, mely egyszerre csak tiz embert tud fölvinni. Széditő magasságba megyünk s még csak egy sor figyelmeztetés sincs. A kocsiknak nincs még karfájuk sem. Itt már az angol uralkodik, tehát az elv: kiki vi­gyázzon magára, mert az ember nem gyerek, se nem állat. A kocsi elején egy kékköpe­nyeges ember ül és nézi az elhelyezkedést.
- Készen vannak?
- Készen.
- Mehet!

Egy recscsenés, egy kis ingadozás, a kocsi lassan megindul. Két perc elmulik, metsző hideg szél fuj, Isten veled Nápoly, kiáltja egy-két utitárs, s mind a világszép város felé fordulunk. De hová lett? Felhőtenger van alattunk, mely megfoszt minden kilátástól. Elnyelt a köd és felhő, mely a Vezuv tetején tanyáz. Mély csend a kocsiban. A két oldalt lévő hamut nézzük, mely lassan gördül lefelé. Hajunk, szakállunk kezd zuzmarás lenni a hidegtől, a nedves felhő arcunkat csapkodja. Kinos tizenkét perc következik, végre a felső állomáson vagyunk. Itt mindenki belekapaszkodik az előtte menő vezető kötelébe s ugy vonszoltatja magát följebb a térdig érő finom hamuban. Hosszu libasorban megyünk, az előlmenőket már elnyelte a köd. Mindenki szuszog és nagyokat lélegzik. A didergés helyett izzadunk... És a mig ott tipródom és küszködöm, egyszerre csak hatalmas mennydörgés hallatszik és megremeg lábunk alatt a föld. Mind megállunk. Sápadtan néztünk egymásra. Rám ez a dörgés ugy hatott, mintha a kereskedelmi vállalattá lett Vezuv megszólt volna:
- Vigyázz! Most az én hatalmamban vagy, s ha akarom, mind nyomorultul elpusztultok! Vigyázzatok!
Ujabb hosszu dörgés hallatszott a mélyből. Ilyenkor a kráterből egy rakás kő, hamu és olvadt anyag röpül ki.
- Hátha mi közénk röpül? - kérdém a vezetőt.
- Az nem fordul elő.
- De hátha mégis?
- Lehetetlen.
- S ha mégis megtörténik?
- Biz akkor nem eszünk több makarónit, - felelt az öreg nyugodtan.
Még egy-két rántás s a kráter szélén álltunk. A felhő egészen betakarta, nem láttunk bele, csak a peremét vehettük ki. Hanem a búgást, forrást, sistergést jól hallottuk, a dörgés pedig ijesztően hangzott. Ha ehhez hozzáveszszük az üvöltő hideg szelet, az arcunkba csapkodó nedves felhőt, mely verejtékünkkel együtt mosta arcunkat, mondhatom, hogy a Vezuv csúcsán töltött idő éltem legérdekesebb, de legkínosabb epizódja.
Csak tiz percig maradtunk itt, mert a felhő egyre sürübb lett. A vezetők még az apró kráte­reket is megmutatták, honnan, mint a tulfütött kazánból, sivítva tört elő a gőz s aztán kénguru­szerü ugrásokkal siettünk a funikula felső állomására s dideregve vártuk, hogy le­vigye­nek. Mily boldog érzés volt, mikor a ködöt elhagytuk s Nápoly ujra megjelent lent a mélységben.
Két csésze forró tea a kis kocsmában helyrehozta a megfagyottakat s miután barátainknak képes levelezőlapokat küldtünk, az örömtől és a kiállott izgatottságtól boldogan ujra kocsiba ültünk.


(Forrás: Rákosi Viktor - Kóborlások itthon meg idegen földön. Révai testvérek, 1903. Magyar Elektronikus Könyvtár) 

RÁKOSI VIKTOR: Mosztári éj

Hercegovinában pokoli bőség fogadott. Tudnivaló, hogy itt a legmagasabb hőfokot is duplán kell venni: ez felel meg a valóságnak. Ugyanis az egész ország kőből áll. Erdő nincs, fű is alig. A szegény kecskének egy óráig is el kell gyalogolnia, hogy az első számu fűszáltól elérjen a második számu fűszálig. A nap belesüt ebbe az irtóztató kőtömegbe, mely hama­ro­san maga is forróvá válik és elkezdi visszasugárzani a melegséget. Itt tehát először süt a nap, másodszor süt a föld. Az ember liheg, mint tömés után a liba és szédelegve járkál ebben a pokoli forróságu kemencében. A ki angolosan szereti a pecsenyét, itt a kövek között megsütheti. S ha az ember fürödni próbál, abból is baj lehet, mert a patakok és folyók vize jéghideg.
Meglehetősen rossz állapotban érkeztem meg Mosztárba, ennek a kőországnak festőien szép, romantikus, különös fővárosába. Mivel a Hotel Narentában hely nem volt, a felsőbb leány­iskolában kaptam szállást. Félreértések kikerülése végett megjegyzem, hogy ez juliusban volt, a leányiskolát pedig julius elsején bezárták. A dolog nekem nem volt kellemetlen, csak Pekár Gyulának, a kinek a lába, térdétől lefelé, kilógott az intézeti ágyból.
Van nekem egy sógorom, a ki néha, mikor nagyon jókedve van, azt meri mondani, hogy ő vérét ontotta a hazáért, mert Joannovics táborszernagy vezetése alatt, mint hadnagy, segitett okkupálni Hercegovinát.
Nohát én merem mondani, hogy több vért ontottam Hercegovinában, mint ő. Nem locsoltam a földre, hanem átöntöttem kisded, de félelmes szörnyetegekbe.
Önök gondolhatják, hogy a papadácsikról akarok beszélni.
A multkor röviden megemlékeztem ezekről a szunyogokról, melyek a mi hazai szunyog­jainkkal olyanféle atyafiságban vannak, mint a tigris a macskával.
A papadácsi a tigris.
Csiptek engem már a szunyogok itthon a Margitszigeten, a Balaton mellett, a Tisza kiönté­seiben. Csiptek Velence mellett a lidón, hol a nevük zanzara. Megcsipett már a skorpió is, de ez mind gyerekjáték a papadácsihoz képest. Sőt megcsiptek már méhek is, de mindezt betegség nélkül kihevertem. A papadácsik csipése beteggé tett.
Egész éjjel dühösen dulakodtam velük, de ők a paplanon keresztül is csiptek és szítták a véremet.
Reggelre nem tudtam megmozdulni. Uti társaságom tovább vonult, s engem ott hagytak összetiporva, egy hercegovinai szolga felügyelete alatt.
A szolga ölmagas fickó volt, a tüszőjéből késnyelek állottak ki. Ez ott a nemzeti viselet.
Fölültem az ágyban és németül azt mondtam neki: hozzon orvost. Fejét rázta. Ismételtem az összes európai nyelveken, melyekből csak pár szót tudtam.
Elment és hozott képes levelezőlapokat.
- Óh, Istenem, Istenem, zbogom, zbogom, - sóhajtám keservesen.
Ezt, hogy zbogom, megértette. Mivel tehát az Istent emlegettem, hozott egy szerb papot.
A pap azt kérdezte, hogy: pravoszláv (óhitü) vagyok-e, vagy pedig katolik. Én pedig türel­metlenül azt feleltem, hogy beteg vagyok és hozasson egy militärarztot.
Ebből megértette azt, hogy militär. Megbizta a szolgát, hogy keritsen nekem egy katonát, azzal elment.
A szolga kiállt a kapuba és félóra mulva egy bakával tért vissza. A legény szalutált és várt.
- Magyar vagy, fiam?
- Az.
- Hála Isten! Honnan?
- Marosvásárhelyről.
- Hogy hivnak?
- Deák Ferencnek.
- Ej ha, de jó neved van. Tudod-e, ki volt Deák Ferenc?
- Igenis tudom. A haza bölcse.
- Helyes. Kitől tudod?
- Már otthon megtanultam és itt a főhadnagy urtól is hallottam.
- Szeretsz-e itt lenni?
A baka nagyot sóhajtott.
- Inkább volnék otthon disznó, mint itt ember.
- Értelmesen fejezed ki magadat, fiam, ezt szeretem benned. Nesze egy korona. Most pedig eredj és keritsd nekem elő az ezredorvost.
- Igenis megértettem.
Szalutált és távozott.
Egy félóra mulva már ott is volt az ezredorvos. Alacsony, napbarnitotta, régi szabásu katona­doktor, abból a fajtából, mely minden beteg katonában szimulánst lát. Bemutatta magát, leült.
- Hja, a papadácsik? Biz ez nagyon kellemetlen dolog az idegeneknek. Én már megszoktam. Be vagyok oltva. Rajtam mászkál a betyár és nem csip meg. Örül, ha én meg nem csipem. Mutassa.
Tetőtől-talpig megnézett.
- Hatvannyolc csipés. Gratulálok. Ön lefőzte a balkánfélszigeti rekordot. Eddig a legtöbb, a mit kezeltem, ötvenhét csipés volt. No, majd elmulik.
Az öreg először is átköltöztetett a Hotel Narentába, mely már kiürült. Ott aztán tetőtől-talpig bekent olajjal s meghagyta, hogy addig ne öltözzem föl, a mig meg nem szárad rajtam.
Furcsa kis helyzet volt. Láng borzongatta tagjaimat, a fejem fájt, torkom teljesen kiszáradt, alig tudtam nyelni. S e mellett föl-alá sétáltam, mint egy római gladiátor, a ki a cirkuszban birkózni készül.
Tiz perc mulva az orvos ujra megjelent.
- Nézze, itt a szomszéd szobában van egy orosz, a ki hasonló bajban szenved. Tud sakkozni?
- Tudok.
- Nos, üljenek össze sakkozni, hogy ne unatkozzanak. Majd küldök föl egy sakkot.
- Biz az jó lesz.
Az orvos visszavonult. Pár perc mulva kopogtattak az ajtómon, s belépett egy olajtól csillogó ur, a kinek minden öltözete egy monokli volt. Nyájasan üdvözöltük egymást, abban a testvéri hangulatban, mely a gőzfürdőben szokott uralkodni. Elpanaszoltuk egymásnak a bajunkat, közbe megérkezett a sakk és hozzáláttunk a játékhoz.
Az orosztól gyors egymásutánban három susztermattot kapván, mind a ketten meguntuk a dolgot és beszélgetni kezdtünk.

PETER FRANCIS: Krakatau, 1883

Az indonéziai Jáva és Szumátra szigete közti Szunda-szoroson vezet át a világ legnagyobb hajózási útvonalainak egyike. Már a XIX. században évente több száz hajó haladt át a szoroson. Legtöbbjük ugyan apró, csak part menti hajózásra alkalmas hajócska volt, de akadt köztük számos nagy kereskedelmi hajó is, amelyek a kelet-indiai szigetvilág és Európa között közlekedtek (Jáva és Szumátra abban az időben virágzó holland gyarmat volt). A szoros a legkeskenyebb pontján mindössze 24 kilométer széles, átlagos mélysége pedig 200 méter körül van, és számos kis sziget tarkítja. A legkeskenyebb ponttól körülbelül 32 kilométerre nyugatra furcsa nevű szigetekből álló kis szigetcsoport van. A Krakatau, a Verlaten-sziget, Lang-sziget és - tán mind közt a legfurcsább nevű - a Polish Hat (Lengyel Kalap) tartozik ide. E szigetek partvonalának lefutását mind a brit, mind a holland flotta hidrográfusai alaposan ismerték, maguknak a szigeteknek a geográfiájáról azonban keveset tudtak. A legnagyobb, a Krakatau, állítólag észak-déli irányban 9 kilométer átmérőjű volt, és a Brit Admiralitás térképei szerint számos, durván egy vonalba eső vulkáni kúpocskából állt. A vonal déli végén egy különösképpen kimagasló, fiatalnak látszó,.798 méter magas kúp ült, melynek javai neve Rakata. Rakata helyett a Krakatau ment át a köztudatba. A vonal északi végét egy alacsonyan fekvő kúp, a Perboewe-tan zárta le, melynek kráterfalát korábban egy nagy lávaömlés áttörte.


A szigetek mind lakatlanok voltak, látogatójuk sem igen akadt, kivéve a szoros partjairól érkező favágókat, akik a szigetet borító buja, trópusi őserdő nemes fáit döntögették. Egyszer-egyszer bennszülött halászok is kikötöttek a védett öblökben vizet venni vagy egy-egy hevesebb vihar elültét kivárni. Rövid időre valószínűleg a flotta valamelyik kutatócsoportja is partra szállhatott Krakataun, mert némely térkép a szigeten meleg forrást tüntet fel, ezenkívül azonban szinte semmit sem tudunk sem a szigetekről, sem azok vulkanológiai történetéről. Egyetlen nagyobb kitörésről - az 1680 májusa és 1681 novembere között lezajlott erupcióról - van csupán néhány jelentés. Ezek szerint a kitörés a dús növényzetet teljesen elpusztította, s a környező tengerfelületet nagy mennyiségű horzsakővel borította el - de tulajdonképpen ez minden, amit tudunk róla. Még arról sincs adat, hogy vajon hol volt a kitörés centruma. A legnagyobb esélye e tekintetben a Perboewetannak van, mert ennek lávaárait a XIX. századi kutatók rendkívül fiatalnak találták. Lehetséges, hogy 1681 és 1883 között lezajlott még néhány kisebb kitörés, ezekről azonban semmiféle feljegyzés nem szól. A Krakatau mellett elhaladt hajók leírásai arra mutatnak, hogy a vulkán mélyen aludt. A szigetek híresek voltak szépségükről, s a szorost keresztező gőzhajók utasai között kevesen akadtak olyanok, akiket meg lehetett volna győzni arról, hogy a bájos szigetek, amelyeket a hajókorlátnak támaszkodva, holdfényes éjszakákon megbámultak, egyszer majd a világ egyik legborzalmasabb katasztrófájának lesznek színhelyei.

A két évszázad óta szunnyadó erők ébredezésének első jelei az 1870-es évek végén jelentkeztek, amikor a Szunda-szoros környékén ismétlődő kisebb földrengések kezdődtek. 1880. szeptember elsején az egyik nagyobb rengés folytán Jáva partjainál megsemmisült egy fontos világítótorony, és a földlökéseket még Ausztrália északi területén is észlelték. Indonézia azonban - akárcsak a Vezúv és a világ minden vulkáni területe - szeizmikusán aktív övezet kellős közepére esik, ahol a földrengések nem tartoznak a szokatlan jelenségek közé. Épp ezért a helyi lakosság nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a legutóbbi nagy rengéssorozatnak sem. A szeizmikus tevékenység azonban egyre erősödött, míg 1883. május 20-án a Krakatau hirtelen életre kelt, s ébredését 150 kilométer távolságban is hallható robbanássorozattal jelentette be. Az ablakok és ajtók a robbanásoktól órákon át szinte szünet nélkül reszkettek. Másnap hatalmas területeken szállingózott a vulkáni hamu, és a Krakatau felett emelkedő vaskos gőzoszlop semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ezúttal nagy kitörésről van szó. Ez az erőteljes kitörési szakasz néhány napon át változatlanul folytatódott. A gőz- és hamufelhő több kilométer magasságba emelkedett a hegy fölé, s a hamuesőt még 480 kilométer távolságban is észlelték.


Május 27-ére a hegy kissé lecsendesedett, úgyannyira, hogy egy bátor (vagy inkább őrült módon vakmerő) társaság Bataviában (Jakarta) gőzöst bérelt, s útnak indult, hogy megnézze, mi folyik a szigeten. Amint közeledtek, a zaj annyira erősödött, hogy egy bizonyos ponttól kezdve egyszerűen fülsiketítővé vált. Egyikük elbeszélése szerint oly erős volt, hogy hozzá képest egy puskalövés körülbelül úgy hatott volna, mint valami pezsgősdugó pukkanása egy bankett zsivajgása közepette. (Ilyen nyakatekert hasonlat is csak egy holland gyarmati tisztviselő agyában születhet meg!) Hajójukból látták, hogy a szigeten mindent, mint a hó, finom fehér por takart, és hogy a Krakatau északi részén, valamint Verlaten szigetén a fákról a sűrűn hulló horzsakő lecsupasztotta az ágakat, leveleket. Long Islandon és Polish Haten a növényzetet nem érte különösebb károsodás. A társaság partra kecmergett, és a bokáig érő hamuban elindult a sziget belseje felé. Megállapították, hogy az egész színjáték okozója a sziget északi végén levő Perboewetan kis kúpja, amely még mindig a közel folyamatos kitörés állapotában volt. Minden 5-10 percben újabb kisebb erupciók lökték 200 méter magasságba a horzsakövet, s egyszer-egyszer a meggyvörösen izzó láva is láthatóvá vált a kráterben. A 3000 méter magasba felszökő vastag gőzoszlop eközben egy percre sem szakadt meg. A Perboewetan krátere - első s egyben utolsó látogatói szerint - mintegy 1000 méter átmérőjű és 50 méter mély lehetett. A gőzoszlop nagy dübörgés közepette a kráter fenekén levő, ugyancsak körülbelül 50 méter mély lyukból szállt fel.


Ez után a figyelemre méltó látogatás után a tűzhányó még vagy két hétig működött, de a robbanásos tevékenység némiképp alábbhagyott, s úgy tűnt, hogy az egész csupán egy gyorsan elenyésző, kilencnapos csoda volt, amit nemsokára el is felejt mindenki. Június 19-én azonban a dolog megint kezdett komolyra fordulni. A gőz- és hamuoszlopot, amely korábban már lankadni kezdett, most egyre erőteljesebb robbanások lökték mind magasabbra és magasabbra. Június végére a szumátrai megfigyelők szerint a Perboewetan csúcsának tetejét a robbanások egyszerűen elvitték, s a sziget közepe tájáról újabb kitörési felhő emelkedett a magasba. Július folyamán már rendkívül erős robbanások és gyakori kisebb rengések rázták meg egész Jáva és Szumátra területét.


Ezek a súlyos események sem keltettek azonban riadalmat a nép között. Akkor már hetek óta szinte benne éltek a kitörésben, s csodálatos, hogy a megszokás - még egy olyan rendkívüli esetben is, mint egy vulkáni kitörés - milyen gyorsan közömbössé tudja tenni az embereket.


Augusztus 11-én a holland kormányzóság egy kutatómérnöke, bizonyos Ferzenaar kapitány, újra szemrevételezte a szigetet, de ő már, józanul és megfontoltan, a hajója fedélzetén maradt. 

Jelentése szerint Krakatau szigetének egykor dús vegetációja teljesen elpusztult, már csak a legvastagabb fatörzsek egyike-másika állt ki a vastag hamutakaróból. Ő már három nagy gázoszlopról számol be, amelyek mindegyike külön-külön kürtőből lövellte magasba a vulkáni hamut és horzsakövet. Leírása szerint az egyik kürtő - az eredeti - a Perboewetan kráterének közepén, a másik kettő azonban a sziget középső részéhez közelebb helyezkedett el. A sziget északkeleti részéről Ferzenaar kapitány nem kevesebb mint kilenc további kisebb kitörési centrumról tett jelentést. Ezekből a kisebb „kráterekből" vagy kis gőzoszlopok szálltak fel, vagy - időről időre - kisebb robbanások kíséretében vulkáni por lövellt a levegőbe. A helyzet valószínűleg a sziget többi részén is hasonló volt, a szél azonban a sűrű por- és füstfüggönyt olyan irányba fújta, hogy Ferzenaar kapitánynak végül is nem sikerült a szigetet teljesen körülhajóznia. A Krakatau állapotára vonatkozó augusztus eleji megfigyelései azonban - annak ellenére, hogy csak a szél felőli oldalról, s csupán a hajó fedélzetéről végezte őket - mégis rendkívül hasznosak, mert ezek a 15 nappal később bekövetkező kulmináció előtti utolsó megbízható adatok.

A vulkáni kitöréseket gyakorta hasonlítják Wagner látványos, színes, drámai operáihoz, így a „Walkürök lovaglásá"-t nagyon hatásosan alkalmazták egyes, különösen színes kitörésekről szóló filmek kísérőzenéjeként. Wagner operái sokak szerint arról híresek, hogy hosszúak, vontatottak, fordulataik azonban, ha ritkák is, de fenségesek. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van valami hasonlóság a Wagner-operák és a Krakatau kitörése között, hiszen a lenyűgöző indulás után három teljes hónapig eltartott, míg a kitörésben augusztus 26-27-én végül bekövetkezett a drámai fordulat.
Az alatt a két nap alatt a zűrzavar és pánik olyan nagyarányú volt, hogy hónapokkal később kezdett csak összeállni a kép: mi is történt voltaképpen.


A holland kormány 1883 októberében Ténykivizsgáló Tudományos Bizottságot nevezett ki, amelynek első előzetes jelentését 6 hónappal később hozták nyilvánosságra. A brit Királyi Társaság (Royal Society) is felállított egy bizottságot, amely a kitörés tudományos tanulmányozásáról szóló vaskos kötetet 1888-ban tette közzé. A kitörésre vonatkozó összes jelenlegi információnk forrása ez a két jelentés. A Royal Society különösképpen szívügyének tekintette, hogy a legapróbb mozzanatokról szóló adatokat is összegyűjtse, úgyannyira, hogy még a The Timesban is feladtak egy hirdetést, hogy aki bármit látott vagy hallott a kitöréssel kapcsolatban, az feltétlenül jelentkezzen.


E beszámolók összeállítása során az egyik legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a Szunda-szorost szegélyező part menti városok lakói közül kevesen élték túl a katasztrófát, s akik megmenekültek, azok is többnyire túlságosan izgatottak és zaklatottak voltak ahhoz, hogy tárgyilagos leírást adjanak az átélt eseményekről. A szemtanúk beszámolói közül a leghasználhatóbbak egyrészt a két nagyvárosban, Bataviában és Buitenzorgban élő európai gyarmati tisztviselőktől származtak (a városokban még tudományos észlelőberendezések is voltak - az egyik a bataviai városi gázműveknél), másrészt azoktól a tengerésztisztektől, akik a szorost a kitörés ideje alatt keresztező hajók fedélzetén tartózkodtak. Több ilyen hajó is volt a szoros különböző pontjain, mindössze három volt azonban olyan, amely kifejezetten az események sűrűjében találta magát. Ott volt először is a Hongkongba igyekvő Charles Bal nevű brit hajó, amely Watson kapitány vezényletével keleti irányban haladt át a szoroson, s augusztus 26-án a Krakatautól délre, mintegy 16 kilométerre volt. A második a Gouveneur-Generaal Loudon nevű helybéli, indonéziai hajócska volt, amely a javai Anyer és a szumátrai Telukbetung között ingázott. 26-án este a Krakatautól körülbelül 48 kilométerre északra keresztezte a szorost, az éjszakát Telukbetung kikötőjében horgonyon töltötte, majd reggel megpróbált újra eljutni Anyerbe, ebben azonban a heves kitörés megakadályozta. A harmadik egy másik angol hajó, a Sir Robert Sale volt. Ennek pozíciója 26-án a szoros keleti - keskenyebb - végénél, a Krakatautól körülbelül 64 kilométerre volt. 27-én megkísérelte a továbbjutást nyugat felé (a Krakatau felé), de próbálkozása tökéletes kudarcba fulladt. Ezeken kívül a Royal Society még további több mint 50 hajóról és bárkáról kapott adatokat. A hajónaplók rendkívül értékes információforrásnak bizonyultak, az ügyeletes tisztek ugyanis, jó tengerészszokás szerint, a megfigyelések időpontját is feljegyezték.


A holland vizsgálóbizottság vezető geológusa, R. D. Verbeek hónapokat töltött a tengeri és szárazföldi megfigyelők jelentéseinek alapos áttanulmányozásával, míg végre sikerült összerakosgatnia a két végzetes nap - augusztus 26., vasárnap és augusztus 27., hétfő hiteles történetének darabjait. A jelentések egybehangzóan megegyeznek abban, hogy a 26-át megelőző utolsó három nap alatt a Krakatau tevékenysége fokozatosan, de jól észlelhetően egyre intenzívebbé vált. 26-án délután 1 órakor körülbelül 10 perces időközökben ismétlődő, 150 kilométer távolságból is jól hallható robbanások követték egymást. 2 órakor egy angol hajóról, amely az események színhelyétől 120 kilométerre volt, fekete felhőt vettek észre. A felhő mintegy 25 kilométer magasra emelkedett a hegy fölé. Délután 3 órakor a robbanások már olyan hangosak voltak, hogy 240 kilométerre is elhallatszottak. 5 órakor pedig a zaj olyan elképesztő méreteket öltött, hogy egész Jáván hallani lehetett. A városokban, mint például Bataviában, amely a Krakatautól 160 kilométerre van, a rémítő dübörgés olyan volt, „mint valami közeli tüzérségi tűz zaja. . . az ablakok remegtek, a képek megmozdultak a falon, a csillárok és egyéb függő tárgyak hintázni kezdtek..." Az események változatlanul folytatódtak egész vasárnap este, sőt az éjszaka nagyobb részében is.


A Charles Bal, amely akkor a legközelebb volt a vulkánhoz, erről így ír:


,,. . . ágyúlövésekhez hasonló hangok másodpercenként, és valami recsegő zaj, valószínűleg a levegőben egymásnak ütköző törmelék zaja. . . a zűrzavar egyre fokozódott, míg délután 5 óra körül olyan intenzívvé vált, hogy a kapitány nem mert továbbmenni, és elrendelte a vitorlák bevonását. Öttől hatig, nagy darabokban, még meleg horzsakő hullott a hajóra."

Gróf FESTETICS RUDOLF: Sydney felé

Volt nekünk a hajón egy szép, fekete kutyánk: „Bob"-nak hívták. Szamoán kaptuk s a feleségem rendkívül szerette. 
Egy reggelen, mikor még szobámban voltam, szokatlan lármát hallok a fedélzeten. Felmegyek és látom, hogy matrózaim minden, a kezök ügyébe kerülő tárggyal védekeznek a kutya ellen. Botokat, seprőket és fejszéket ragadtak, de egy részök már le is mondott a védekezésről és az állat támadásai elől felkúszott a kötelekre, árbocokra. 
Nem ismertem rá „Bob"-ra, rettenetesen nézett ki. Szeme vadul forgott, szőre felborzódott, nyelve kilógott és a véres 
nyál hosszú szálakban folyt szájából. 
— Kapitány úr, ez a kutya alkalmasint megveszett! — mondta Philipp. — Veszedelmes őt a hajón megtartani. 
Ezt én is beláttam, mégis sajnáltam a kutyát lelőni. 
— Be kell tenni egy csónakba, elvisszük valami kietlen szigetre és ott megfigyeljük — mondtam. 
— Kapitány úr, a matrózok meg akarták kötözni, de mindnyájukat megharapta. Most már egy világért sem nyúlnának hozzá! — jelentette Philipp. 
— Önt is megharapta? — kérdem tőle. 
— Nem. 
— Akkor eresztessen le egy félfedelű csónakot és mi ketten fogjuk a kutyát belelökni. 
A csónakot leeresztették. Jobb kezemmel torkon ragadtam a kutyát, de abban a pillanatban — mikor fel akartam emelni — oly hirtelen hátra vetette a fejét, hogy nem kaphattam el elég gyorsan bal kezemet. És ekkor megharapta hüvelykujjamat. Akkor fel sem vettem sérülésemet. A kutya dühösen védekezett és nem tudtam úrrá lenni fölötte. 
— Segítsen! — fordultam Philipphez. 


Erre ő hátulról megragadta „Bob"-ot, míg én állhatatosan fogtam a torkát. Így vittük odébb a fedélzeten. De abban a pillanatban, a mikor elbocsátottuk, hogy bele essék a csónakba, a kutya megkapaszkodott a hajópárkányban, Philipp le akarta lökni, mire a kutya őt a karján megharapta; az ingeujja fel volt tűrve. Hatalmas ökölcsapást mértem a kutya fejére, mire az a csónakba zuhant, mellyel erősen az atollnak egyik kis szigete felé eveztünk. A mint a csónak a szigetet elérte, a kutya menten kiugrott a szárazföldre, elkezdett jobbra-balra szaladgálni, aztán a homokra vetette magát és hevesen hempergett benne. Egészen másnap reggelig szüntelen megfigyeltük, de akkor rettenetes vonaglások közben kiszenvedett. 


Ez már a második kutya volt, melyet ily tragikus módon elvesztettem, a mióta San-Franciscóból elindultunk. A másikat egy hullám sodorta le a fedélzetről egy nagy vihar alkalmával, melyet Honoluluba érkezésünk előtt kellett elszenvednünk. Mentését akkor lehetetlen volt még csak meg is kisérleni. 
Egy amerikai néger kivételével a kutya összes legénységemet megmarta. Tanakodtam Philippel, aki ugyancsak nyugtalannak látszott. Biztosra vette, hogy valamennyien megveszünk. 
— Sok veszett kutyát láttam már életemben — mondta — nem csalódom. Semmi kétség, hogy ez is veszett volt! 
Kétségbe vontam ezt az állítást, bár titkon én is a magaménak vallottam. Hogy matrózaimat el ne rémítsem, egészen nyugodtnak és jókedvűnek mutatkoztam. 
A hajómester most megkért, kölcsönözném neki az orvos-könyvet. Megtagadtam volna kívánságát, ha jobban vagyok tájékozva. Mert nyomban megkereste a veszettségről szóló fejezetet, a hol pontos leírását találta mindazon kórjelen­ségeknek, melyeket a kutyán észleltünk. A merev és fényes szem, a véresen tajtékzó száj, kilógó nyelv, bizonytalan 
járás ós behúzott fark — mindez meg volt említve. 
Mikor láttam, hogy nem tudom Philipp és a matrózok aggodalmait eloszlatni, azt kívántam, bár a tenger adna nekik egy kis dolgot, mely elvonná figyelmüket az őket oly makacsul foglalkoztató képzelődéstől. Megparancsoltam, húzzák fel a horgonyt és folytattam utamat a Fidzsi-szigetek között, Ausztrália felé. Csak most határoztam el, hogy oda is elmegyek; eredetileg ez nem volt benne uti programmomban. 


Kedvező szél röpítette tova hajónkat és Funafuti lapos partjai nagy kókuszfáival csakhamar eltünedeztek a szemük elől. Az erős foglalkozás talán eléggé elvonta volna legénységem figyelmét a sajnálatos balesettől, ha nem követem el azt a baklövést, hogy Philippnél hagyom az orvoskönyvet, így azonban, míg én a szobámba mentem, ő a hajó előrészén felolvasást tartott a matrózoknak a veszettségről. A legénység köréje csoportosult és feszülten hallgatta, hogy milyenek a betegség első tünetei: érzékenység a sebesülés környékén, később fájdalom a mellben, rekedtség és a torok szárazsága. 


Mikor értekezésüknek vége lett, a matrózok egymásután hozzám jöttek és kijelentették, hogy szaggatást éreznek a mellükben, a torkukban pedig égető szárazságot. Csillapítót rendeltem nekik, de hivatkozva a szerencsétlen orvoskönyvre, kijelentették, hogy torok öblögetéssel és hánytatóval a veszettséget gyógyítani nem lehet. Legnagyobb részük lefeküdt és sem fenyegetéssel, sem paranccsal nem lehetett őket rávenni arra, hogy ágyukat elhagyják. Hogy még nagyobb legyen a baj, az idő is rosszra fordult és nem volt emberem, a ki a szükséges munkát elvégezte volna. A vitorlák darabokra szaggatva lógtak az árbocokon. 


Csakis Szuván felfogadott, Mac Gowen nevű vitorlamesterem nem csüggedt el, bár őt is megharapta a kutya. Ernyedetlen buzgalommal, éjjel-nappal javítgatta a vitorlákat. A Fidzsi-szigetek egykori hóhérja is tele volt jóakarattal, de dolgozni ő sem tudott. Egy petroleumos-kanna felbontása közben megsebesült az egyik ujja és ez a sérülése sok szenvedést okozott neki. 

Hajómesterem állandóan azzal jött: 
— Kapitány úr, rosszul érzem magamat. Iszonyúan fáj a mellem — mintha harapófogóval csipdesnének odabenn. 
Dühbe jöttem és a pokolba küldtem. 
— Ha megvesz, a tengerbe dobjuk ! — mondtam neki. 
— Bár valamennyien megvesznének és vége lenne mindnek! Mi hasznom abból a sok ágyban fekvő emberből? 
Rendelkezésemre ez idő szerint csak a vén szerecsen — kit a kutya nem mart meg — ós egy amerikai matróz állott, a ki még nem feküdt le. Ezek is fellázadtak, kijelentették, hogy nem győzik ezt a tenger munkát. Kénytelen voltam a 
szerecsent Philipp segítségével lefogni és vasra verni. Ez a példa megdöbbentette az amerikait; megnyugodott és a kormánynál maradt. 
A tenger háborgott, a szól erős volt, de mi ezzel nem törődtünk. Nem tettem semmi változásokat; minden időben úgy haladtunk, hogy az összes vitorlák fel voltak húzva. Ily módon huszonnégy óra alatt kétszázötven mérföldet tettünk meg, és november 23-ikán, kilenc napi utazás után, Levuka elé érkeztünk. Nagy zavaromban elfeledtem az egészségjelző, sárga lobogót kitűzni. E szigeten akkor a himlő dühöngött. Az egészségügyi bizottság megjelent és szemrehányással illetett, hogy bejöttem a kikötőbe a nélkül, hogy betegeimről jelentést tettem volna. Én mérgesen ráförmedtem a bizottságra : 
— Nem himlő van a hajómon, hanem veszettség! Nem félnek, hogy megharapjuk önöket? Ne csináljanak annyi komédiát, inkább küldjenek ide egy orvost! 
— Orvost? Az nálunk nincs! — felelte a bizottság. — Egy volt, az is megőrült! 
Elmentem a rendőrfőnökhöz, elmondtam neki esetemet és megkérdeztem, Levukán találok-e más legénységet? 
— Más legénységet itt szerződtetnie nem lehet, — felelte a rendőrfőnök. — Különben legjobb, ha megtartja a matrózait, annál is inkább, mert jelen állapotukban úgy sem engedném meg nekik a partraszállást. 

HUSZADIKSZÁZAD.HU: Gróf Festetics Rudolf déli-tengeri útjáról

A múlt márczius havában kapta a Magyar Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya azt az örvendetes hírt, hogy a hét évig tartott déli-tengeri kutató útjáról hazájába visszatért Festetics Rudolf gróf 1500 tárgyból és 360 sajátkezűleg fölvett eredeti fényképből álló ritka becsű néprajzi gyűjteményét Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyiminiszter közbenjársával osztályunknak ajándékozta. A gyűjteményt a nyár folyamán leltároztuk s Csillag utczai bérhelyiségünkben kiállitottuk.


A déli-tengeri gyűjtemény-tárgyak reánknézve kétszeresen fontosak. Elsőben azért, mert gyarmataink híján ilynemű tárgyakhoz csak ritkán, akkor is csak nagy összegek árán juthatunk, - pedig ha idejekorán nem gyűjtünk belőlük, helyrehozhatatlanúl elkésünk, mert hiszen, bár a szintén idetartozó polyneziai szigetcsoportokat Cook csak mintegy százhúsz ével ezelőtt fedezte föl: lakóik ma már eredeti kultúrájukat teljesen elvesztették.


De fontosak ezek a gyűjtemény-tárgyak még azért is, mert európai miveltségünk fejlődésére is élénk fényt vetnek. A déli-tenger szigetlakói ugyanis ott, a hol az európaiakkal még nem érintkeztek, most élik kőkorszakukat, azaz az emberi miveltség fejlődésének azt a korszakát, melyen valamennyi kulturnép átesett s melyben a fémeket még nem ismerték, miért is a ma ú.n. primitiv vagy vad népek kulturájának beható tanulmányozása útján elvégre is azokhoz az alapokhoz jutnk, melyeken a mi saját miveltségünk fölépült.


A még csak 35–38 éves gróf miután az Atlantist és az amerikai kontinenst átszegte, 1893. október hó 9-én hagyta el San-Francisko kikötőjét "Tolna" nevű 76 tonnás kétárboczos vitorláshajóján.


Ettől kezdve hosszabb-rövidebb tartózkodással bejárta a Havai-szigeteket, a korállok épitette szigetcsoportokat, melyek lakói annyira vendégszeretők, hogy kisérőivel a házakat sorra látogatva, mindegyikben végig kellett izlelnie az ételeket.


Tahitiben teljes negyedévig tartózkodott s megláthatta e szigetcsoport mindama paradicsomi szépségeit, melyekről már a régi hajósok is csodákat regéltek.


A Cook-szigeteken főkép a londoni misszió-társaság és az amerikai Wesleyánus hittérítők protestáns misszióval ismerkedett meg.


A Számoa-szigetek fővárosában, Apiában ép odaérkeztekor dühöngött a polgárháború, de azért a számoaiak szokásait is behatóan tanulmányozta.


A polyéziai szigetek után a mikronéziai csoportokhoz tartozó Elliee-szigetekre való kirándulásán kívül a pápuáklakta melanéziai szigetcsoportokat tűzte ki kutatása céljáúl. A Fidzsi-szigeteken szintén hosszabb ideig tartózkodott. 


Útjának folytatásában az Amrhyn- és Pünkösd-szigeteken állott meg, Vanikoro-szigetén pedig oly házakba is bement, melyek úgyszólván örökösen füsttel vannak tele, hogy lakóik a legyek és egyéb rovarok ellen csak némileg is védve legyenek.


Az Új-Hebridákhoz tartozó Santa-Cruz-szigeten is horgonyt vetett, innét a Salamon-szigetek felé vette útját, a hová különösen az e szigeteken még javában divatozó emberevés tanúlmányozása vonzotta.


A gróf útjának végczélját a melanéziai szigetcsoportot befejező Bismarck-szigetség képezte. Útja itt Bíró Lajoséval is találkozott.


Innen Japán majd Európa felé vette útját. Ámde az Elő-Indiával szomszédos Maledivákon éj idejében zátonyra jutott. Hajója léket kapott. Gyűjteményeit megmenthette ugyan, de a minfeói világitótoronyban teljes három hónapig kellett vesztegelnie, míg végre oly gőzhajóra szállhatott, mely Triesztbe vitte. (1903 január)

(Forrás: huszadikszazad.hu)

MIKLÓS JÓZSEF: Államfőkkel (1974)

A francia elnököt fogadta Ceausescu is

A hetvenes évek közepére esett tolmácsi pályafutásom egyik emlékezetes esete. Tanítási nap volt, s az iskolában tartózkodtam, amikor a portás beszólt az osztályba, hogy azonnal menjek le az igazgatói irodába. Ott egy látásból ismert embert találtam, aki engem várt, és rögtön közölte is, hogy a megyei tanfelügyelőséggel történt egyeztetés értelmében vele kell mennem. Annyit még megengedett, hogy hazamenjek, és melegebb ruhákba öltözzem, és bakancsot húzzak. Nem tudtam mire vélni a dolgot, de a kiküldöttről azonnal megéreztem, hogy állambiztonsági, és sejtettem, hogy valahol nagy szükség lehet rám. Kérdéseimre csak annyi választ kaptam, hogy a helyszínen majd mindent megtudok, fölöslegesen ne kérdezősködjem. Terepjáróba ültettek, és elindultunk Maroshévíz irányába. Útközben mégis közölték, hogy tolmácskpdni kell a megye vezetőinek egy a Kelemen havasokban rendezett vadászat alkalmából, amelynek résztvevői Ion Gheorghe Maurer román miniszterelnök és Valéry Giscard d'Estaing francia elnökjelölt. Az értem felelős elvtárs magas rangú belügyi tiszt volt, aki beosztásából fakadó magabiztossággal afelől is érdeklődött, hogy valóban ismerem-e jól a francia nyelvet, s a románt hiba nélkül tudom-e beszélni. Megnyugtattam, hogy ami engem illet, a nyelvtudással nem lesz baj, de a vadászat nem éppen a kedvenc területem. Vadásznom nem kellett, de azért a Kelemen havasokba felvittek, és szemtanúja voltam annak a fejvesztettségnek, ami egy ilyen nagy cécót körülvesz.


Megérkezésem után hamarosan véget ért a hajtás, és az elnökök számba vették zsákmányukat, ami szavaik és gesztusaik alapján ítélve nem volt nagyon kedvükre való. Majd az egész alakulat átvonult nagy rendőri asszisztencia és szirénázás közepette Borszékre, ahol a pártközpont külön villát tartott fenn magának. Az én szerepem ekkor kezdődött. Miután a bukaresti szemesek alaposan lekádereztek, bebocsátást nyertem a díszvacsorára. A két elnök franciául beszélt, Maurer anyanyelvi szinten ismerte vendége nyelvét, nekem pedig az volt a feladatom, hogy amire engedélyt kapok, azt románra fordítsam a megyei elvtársak kedvéért. Először a megyei vadásztársulat elnökét hivatták be, aki kemény fejmosást kapott azért, hogy hajtóknak katonákat vezényelt ki, akik akkora zajt csaptak, hogy minden vadat ellenkező irányba messzire űztek. A végső konklúzió az volt, hogy szerencséje volt a megyei fővadásznak, hogy Maurerrel volt dolga, mert ha a „barátom, a pártfőtitkár lett volna itt, holnaptól nem maradna az állásában, annyira ideges és türelmetlen ember." Nos, magamban én is örvendtem, hogy nem ő volt jelen, mert elevenen emlékeztem a kolozsvári egyetem egyesítési rikácsolásaira. Azután megérkeztek a megyei vezérek, hárman jöttek: a megyei első titkár és két titkára, akik összesen körülbelül háromszáz kilót nyomtak. 

I. Gh. Maurer

Az első titkárt, Fazekast sarkallta a kíváncsiság, és minduntalan biztatott, hogy fordítsam, amiről az államelnökök társalogtak, de Maurer azonnal letiltotta, mondván, hogy csak annyit, amennyit ő megenged. Így nem volt sok dolgom, közbenközben megkérdeztem, hogy szabad-e fordítanom, s az engedélynek megfelelően végeztem a dolgomat. A megyei elvtársak a maguk szövegével rukkoltak elő, elhangzott, hogy Hargita megye a krumpli hazája, és rengeteg borvízforrása van. Amikor a dús tálakat felszolgálták - Fazekas, büszkén kihúzva magát - arra kért, hogy fordítsam le: „Stntem sáraci, dar tráim bine" - szegények vagyunk, de jól élünk, ami ismét elnöki tiltás alá esett. Hallgatnom kellett, a francia nyelvű társalgásba nem illett bekapcsolódnom, ezért végigkövettem egy vadászatnak a történetét, amelyen Maurer és Tito vett részt, majd meghallgattam Maurer véleményét a román nyelvről, amely, szerinte a legegységesebb nyelv a világon, mert az ország területén mindenhol, de a határokon kívül is mindenki úgy beszél, hogy egymást tökéletesen értik. Még azt is megtudtam Maurertől, hogy a román nyelvet, bár minden nagy egyetemen tanítják, sokkal inkább népszerűsíteni kellene, ugyanis ez az a nyelv, amely más nyelvek eredetére fényt tud deríteni. Ezekkel a véleményeivel magára hagytam a miniszterelnököt, aki úgy látszott, hogy nagyon büszke glosszológiai ismereteire. Giscard d'Estaing urat fölöttébb érdekelte a román oktatás helyzete, amivel kapcsolatos kérdéseit egyenesen hozzám intézte. Próbáltam a legjobb színben feltüntetni iskoláink helyzetét, de azt semmiképp sem tudtam elhitetni vele, hogy összesen több mint 300 diákot tanítok. „Hogyan lehetséges ilyen nagyszámú diákot megtanítani franciára?" - firtatta tovább mesterségem titkait. „Engem senki sem kér arra, hogy a diákjaimat megtanítsam, csupán arra, hogy tanítsam" - válaszoltam. Maurer viszont előrukkolt a bukaresti diákság helyzetével és határozottan kijelentette, hogy a román ifjúság tudja és szereti a francia nyelvet. Az én tanítványaim kivételével - gondoltam magamban, arra vigyázva, nehogy hangosan kezdjek gondolkozni. Kedélyes csevegést folytatott a két vadásztárs, a francia az etikett szabályai szerint keveset beszélt, inkább bólogatott, miközben vendéglátója meséit hallgatta. Egy dolog azonban nem ment ki a fejéből, mégpedig az, hogy miképpen tudok én megbirkózni 300 diákkal, miért nem kérek engedélyt, hogy kevesebb tanulóm legyen. Magyaráztam neki, hogy ez nem kérelem dolga, létezik egy olyasmi, amit tanügyi normának hívnak, és azt be kell tartanom. Amikor Csíkszeredában felült az elnöki vonatra, amely egy külön vágányon vesztegelt, búcsúzáskor még egyszer megkérdezte, hogy fogom-e bírni annyi diáknak a tanítását. Utolsó kérdése azonban szeget ütött a fejembe: voltam-e már továbbképzésen Franciaországban? Voltam, igaz csak egyszer, de az is nagyon hasznos volt - szerénykedtem. Mit szólnék hozzá, ha ő közbenjárna, hogy még egyszer ösztöndíjat kapjak? Nyilván örömmel nyugtáztam, hogy az igazán rendkívül jó dolog lenne számomra, de sajnos a dolog azon nyomban elfelejtődött, hogy csíkiasan fejezzem ki, még évekig vártam az értesítést, de semmi sem érkezett. Valahol kitörték volna a nyakát ennek az én elnöki ajándékomnak, egy újabb párizsi továbbképzésnek? Nagyon meglehet.


(Forrás: Miklós József - Nyelves világ. Nyelvi ábrándozások Európában. ProPOS, 2005)

MIKLÓS JÓZSEF: Lengyelország. Krakkó - Nowy Targ (1974)

A szerző (1940-2003) farkaslaki származású, Csíkszeredában élt francia nyelvtanár, aki tragikus körülmények között, autübalesetben hunyt el. Földrajzi és szellemi kalandozásairól egyaránt számot adó írásai halála után, családi kezdeményezésre több kötetben jelentek meg, magánkiadásban. Utazásainak külön színt adott az a sajátos helyzet, hogy legtöbb esetben sokoldalú nyelvtudását önképzéssel fejlesztő tolmácsként, munkában kellett megélnie azt, amit mások kedvtelésből megtehettek. Az így szerzett tapasztalatai egyedi színben láttatják előttünk a sokunk számára egykor nehezen megnyíló világot.

Az egyik csehországi turné alatt vetődött fel a gondolat, hogy jó volna más országok jégkorongcsapataival is kapcsolatba lépni főleg azért, mert egyes cseh együttesekkel meglazult a viszony, másrészt pedig azért, mert meguntuk a pofozógép szerepét. Karvinában, ebben az észak-cseh bányavárosban, amely hajdanában Lengyelországhoz tartozott, elhangzott a meghívás, ha kedvünk van, írjunk a nowy targ-i Podhale nevű csapat vezetőségének, ők szívesen felkarolják a kezdeményezést. Így is történt, és hamarosan ékes német nyelven megérkezett a meghívó egy lengyelországi edzőtáborba, a Tátra-alji kisvárosba. Nowy Targ magyarul Új vásárhelyet jelent, s annak a fontos kereskedelmi útvonalnak az egyik állomása volt, amely egykor összekötötte a felvidéki magyar városokat Krakkóval. 
Elsősorban fekvése folytán ez a város több mint száz évvel ezelőtt a lengyel hoki bölcsőjévé vált, és azóta is a téli sportok hazája. A jégkorong az első számú a sportok között, de vannak sízői is, akik a közeli Zakopane nemzetközileg is igazolt pályáin edzenek és versenyeznek. A vidéknek havasalji jellege van, a város a Dunajec két ágának összefolyásánál fekszik, a Turbacz hegy lábánál. Amikor először érkeztünk Nowy Targba, csak pedzettem a lengyel nyelvet, az addig ismert három szláv nyelv elemeiből próbáltam összerakni. Otthon a Petőfi utcai újságárudában naponta megvásároltam a Trybuna Ludu nevű lapot, a lengyel kommunista párt szócsövét, amely számomra nyelvgyakorló kiadvánnyá egyszerűsödött. Stílusát, hangvételét a hazai sajtóból ismertem, mert azt valahol egy nagy gonosz boszorkánykonyhában kotyvasztották egyformává. A lengyelek az újságírásban is valami sajátosat alkottak, rengeteg interjút közöltek, amelyekben a beszélt nyelv fordulatai szerepeltek. Közben beszereztem a segédeszközöket, szótárakat, nyelvkönyveket, és nagy lelkesedéssel fogtam ennek a rendkívül érdekes nyelvnek a tanulásába. Kezdeti sikereim még nagyobb lendületet adtak, a vendéglátók kedves titkárnője és tiszteletbeli elnöknője segítsége és türelme még inkább fokozta ezt a lelkesedést. Egy tragikus történelmű, nagy kultúrával rendelkező nép nyelvének kapui nyíltak meg előttem, és megvilágosodtak a sajátos lengyel hangok (orrhangok, az átvágott l, a rengeteg cs, dzs, dz, scs, rz) kiejtésének titkai. Tetszett a szabályos hangsúlyozás is, az utolsó előtti szótagra rögzített nyomaték, ami érdekes hangzást kölcsönöz a nyelvnek. A lengyel nyelv és kultúra bűvöletébe kerültem főleg Krakkó csodáinak megismerése után, továbbá pedig az után, hogy lépten-nyomon testvérnek tekintettek: Polák Wegier dwa bratanki... Bár nyelvtana nehezebb a csehénél, mégis megéreztem benne az ősiséget, hiszen a lengyelek arra a legbüszkébbek, hogy még az első ezredforduló előtt állammá szerveződtek, s hogy nyelvük a legkiműveltebb a szláv nyelvek közül. Erdélyiségem még nagyobb ösztönzést adott arra, hogy csodáljam a lengyeleket, tudván, hogy Báthori István tőlünk indult, és hogy Kinga királynő valamelyik erdélyi sóbányában veszítette el gyűrűjét, amely aztán Wieliczkában egy sótömbből előbukkant. Siedmigród (Hétvár-Erdély) legalább olyan gyakran előfordul a lengyel történelemkönyvekben, mint a mieinkben Szilézia vagy Galícia.


A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Lengyelországba csak azok jártak, akik megszállottakként ragaszkodtak ehhez az országhoz. Nagyifjúsági csapatunkkal mi minden évben kimentünk, és tanúi voltunk az újkori Lengyelország jelentős történelmi eseményeinek. Láttunk kétségbeejtően üres üzleteket és dühös utcai tüntetéseket,  ott voltunk a Jaruzelski-féle hadiállapot bevezetésekor,  a sziléziai bányászok legyilkolásakor. Azonban a lengyelek általában optimisták voltak, nem veszítették el bizalmukat, életigénylésüket, kitartóan jártak templomba, és imádkoztak. Otthonaik falán és a közintézményekben is látható volt nemzeti büszkeségüknek, a pápának az arcképe, akitől egyszerűen a megváltást várták. II. János Pál, azaz Karel Wojtyla, a Nowy Targhoz közel fekvő Wadowice szülötte Podhale tartomány polgárának tekintette magát, nagyon szerette ezt a vidéket, fiatal korában ide járt sízni. Első látogatása is ide vezette, nagyszabású szabadtéri szentmisét tartott a városka melletti repülőtéren közel egy millió ember jelenlétében.


Az alkalomra készült oltárt mi is megcsodálhattuk a nagytemplom kertjében, ahol újból felállították. Újdonság volt számunkra, hogy a jégkorongcsapatok összes tagjai vasárnaponként felsorakoztak a nagytemplom kapujában arra várva, hogy bejuthassanak a misére. Minden vasárnap reggel 8 órától kezdve du. l-ig óránként tartottak misét, és minden alkalommal zsúfolásig megtelt a hatalmas csarnoktemplom, amelynek ékessége a carrarai fehér márványból kifaragott nagyméretű utolsó vacsora jelenet volt Leonardo da Vinci milánói festménye alapján. Megmutatták azt a fiatalembert, aki a felnőtt csapat egyik nagyon ígéretes tehetsége volt, már a válogatott keretbe is bekerült, de ő a krakkói szemináriumot választotta, papi pályára akart lépni. A templomban is találkoztunk vele, és csak annyit tudtunk megjegyezni, hogy milyen szépen, ájtatosan tud imádkozni.


Amit akkor Lengyelországban láttunk, a mindennapi betevő sokszor bukfencekkel, ravaszsággal, ügyeskedéssel társuló beszerzése lassan az agonizáló Romániába is begyűrűzött. Az üres üzletek látványa a lengyeleknél még érdekes volt, de amikor itthon is ugyanaz a kép fogadott, az már teljesen lesújtó volt. A lengyelek mondogatták, hogy azért ők jól élnek, mert náluk a falu gazdag, és onnan mindent be tudtak szerezni. Szerencséjükre a kommunisták nem tették tönkre a mezőgazdaságot, nem kollektivizáltak, így az állam pilléreit, a parasztokat nem sikerült megtörniük, szétzülleszteniük. Lengyelország - mondogatták - az az ország, amelynek polgárai egyenként véve gazdagok, az állam viszont iszonyatosan szegény. Csak elgondolom, hogy nálunk, ahol mind a két fél egyformán volt szegény, milyen erős faluközösségek alakulhattak volna ki, ha a fiataloknak nem kellett volna vándorbotot venniük a vállukra, hogy valamelyik nagyváros olvasztótégelyében téblábolva végül elvesszenek őseik számára. 


A korszak legtöbbet használt igéje a lengyeleknél is, nálunk is az „elintézni" volt, zalatwic, áthúzott l-lel és szó végi cs-vel. Mindenki bolyongott, szédelgett, mint az Orbán lelke, és intézett valamit: hol ennivalót, hol italt, hol cigarettát, hol benzint. Még jó, hogy a vizet és a levegőt adta a Fennvaló. A lengyelek ezt valahogy derűsebben kezelték, a falusiak minden terméküket behozták a piacra, ott nagy csevegések közepette intézhették a beszerzést, ha pedig nagyon megszorultak, irány Magyarország, ahol jól menő lengyel piacok működtek. Számukra az ígéret földje volt az ősi testvéri ország, ahonnan degeszre tömött batyukkal tértek haza, és egy ideig mindenük volt. Szerintem a legérzékenyebben a vodka hiánya érintette őket, szlávokként az égetett pálinkák nagy fogyasztói közé tartoztak. A pálinka szavunk is tőlük származik: égetéssel nyert szeszt jelent. Valamilyen módon a vodkát is elintézték, mert vendégeskedésünk során mindig elő tudták varázsolni. Néha éppen a tőlünk vásárolt román konyakkal koccintottunk. Zakopanéban például egy egész éjjel nyitva tartó vendéglőben az ételt az asztalról, a vodkát az asztal alól fogyasztottuk. Tasakban hozták be, habár hivatalosan tilos volt, de mindenki tudta és látta, hogy mi történik. Olvastam, hogy a finnek a csempészárut úgy nevezik meg, hogy „lengyel vodka tarisznyában". A történelem folyamán mindig kivágták a rezet, a legsötétebb időkben is reménnyel tekintettek a jövő felé. Auschwitz - Oswiqcim (ejtsd Osviencsim) szomorú története is ezt igazolja, pedig a legnagyobb véráldozatot éppen a lengyelek hozták.


Noha gurálok, azaz ennek a tátraalji hegyvidéknek a lakosai tájszólásban beszéltek maguk között, amiből eléggé nehéz volt valami értelmet kihámozni, amikor velem kezdtek társalogni, mindig átfordították az irodalmi nyelvre, így az értekezésnek nem volt akadálya. Azt különösen értékeltem, hogy mindenki úgy beszélt, hogy a szavakat nagyon tisztán ejtette, nem nyávogott, nem harapta el a szavak végét, aminek tulajdoníthatóan beszédüket jól meg lehetett érteni. Sokszor eszembe jutott Daróczi Lacinak, sajnálatosan korán elhunyt egyetemi társamnak a véleménye, aki váltig hangoztatta, hogy sok bajt fog nekünk okozni a francia nyelv az életben, mert a franciák, akik anyanyelvként használják ezt a nyelvet, nem ejtik érthetően a szavakat, inkább eldünnyögik. Véleménye sem az angol, sem a német nyelvről nem volt hízelgőbb, s ezt a tényt gyakran megtapasztaltam a valóságban európai bolyongásaim folyamán. Nos, ez a lengyelekről egyáltalán nem mondható el, jóllehet nyelvük sok egyforma hanggal van teletűzdelve, mégis az a mód, ahogyan beszélnek, teljesen érthető. Tehát sikerélményeim egyike éppen a lengyel nyelv volt, beszédpartnereimet kivétel nélkül megértettem. Lehet, hogy ennek egyik magyarázata az, hogy szavaik meglehetősen hosszúak, tehát nem másznak egymásra beszéd közben, nem ütik el egymást.

Látkép a wieliczkai sóbányából

A XX. század utolsó két évében, a nyolcvanas években sorsomat sújtó embargó után, sikerült még háromszor visszatérnem Lengyelországba, ahol a tátraalji hatalmas építkezések egy pozitív változás jeleiként mutatkoztak. Az egyik utam Auschwitz - Oswiqcimbe vezetett, oda hokitornára kísértem el a Csíkszeredai Sportklub felnőtt csapatát, pontosabban fogalmazva az Interkontinentális Kupára. Szállást nem az egykori láger városában biztosítottak, hanem attól majdnem negyven kilométerre, Miedzybrodzie nevű fürdőhelyen egy magánszállóban. Amikor megkérdeztem a főnököt, hogy mi hírlik a lengyelek hazájában, kurtán-furcsán azt válaszolta, hogy minden rendben, mert vége a kommunizmusnak, a kommunisták eltűntek, és hálája jeléül keresztet vetett. Irodájában ott függött a falon a Szentatya portréja, és elismeréssel rátekintett. Zájac úr, a nowy targi hokiedző jóslata jutott eszembe, aki lakásán azt mondta, hogy a lengyelek számára a szabadulást abból az embertelen világból csakis a pápa hozhatja meg. Azóta valóban beigazolódott, mekkora érdeme volt II. János Pálnak a vasfüggöny leomlásában. Másodszor ugyancsak 1999-ben autóztam végig Szilézián, majd az Odera mentén észak felé a Balti tenger kikötőjébe, Swinoujsciebe, ahonnan kompra ülve Svédországba hajóztam át.

ÁCS TIVADAR: Magyarok Latin-Amerikában (2)

Díszkút Mexikóban. Rosty Pál akadémikus
könyvéből

A latin-amerikai nemzetek szabadságkultusza és a mi iskolázottságunkkal azonos latin műveltsége volt az a bűvös mágnes, mely a kiváló magyar értékek egész sorát Latin-Amerikába vonzotta. Ezekhez járult az első magyar kivándorlók szellemi és anyagi sikere az Újvilágban. A szerencsétlen Miksa császárt mexikói kalandjára sok száz magyar kísérte el, akik közül a császárság bukása után sokan olt maradtak, estanciát létesítettek s tényezői lettek Mexikó mezőgazdasági felemelkedésének. A nyolcvanas években ottjárt Bánó Jenő magyar közíró keresztül-kasul járta Mexikót s több könyvében mélyenszántó és terjedelmes tanulmányt adott Mexikó kiaknázatlan természeti gazdagságáról. E könyvek hatása alatt sok kitűnő magyar gazda vándorolt ki és estanciákat létesítettek, különösen Oaxaca-államban. Ő maga is egy kávéfazenda gazdája lett. Mexikó gazdasági életében számottévő személyiség lett Paczka Sándor, Mihalovics József és Makray Aladár. Nagyhírű magyar orvos volt itt ezidőtájban Szenger Ede, a „Sociedad Médica Potosina" alapítója. „Mexikó felvidéke élet- és kórtani tekintetben" című magyarnyelvű munkája a legjobb orvosföldrajzi munkák közé tartozik.


Latin-Amerika iránt a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben fokozódott az érdeklődés Magyarországon. Argentínában Domingo F. Sarmicnto, Braziliában győzelmes forradalom élén Deodoro Fonseca, Chilében a purifikátor Jose N. Balmaceda állnak államaik élén s Latin-Amerika majd minden állama mér-földcs csizmával halad a fejlődés útján. Felmérhetetlen gazdasági kincsei megjelennek a világpiacon s az emberiség legjobb elemei sietnek az új ígéret Földjére, ahol nincsen kimeríthetetlen aranybánya, máról-holnapra való meggazdagodás, hanem minden ember a szabadság légkörében becsületes munkával, kezdeményezéssel kifejtheti magából a produktivitás minden szép jellemzőjét. Aki Klondykebe akart menni, az odament, de aki életét a munkának akarta szentelni, az Latin-Amerikát választotta új hazájának. Magyarok közül egy sem került Klondykebe, de ezrével, tízezrével igen kiváló dolgos emberek, földmívesek, iparosok, kereskedők választották új hazájukul Latin-Amerikát s ma már gyermekeikben, unokáikban hasznos és vezető tagjai eme államok társadalmi  és hazafias mozgalmainak.

Popper Gyula és emberei egy indián holttestével

Ebben az időben jártak itt másfajta magyarok is, akiket elsősorban ezeknek az országoknak csodálata hozott át az óceánon. Popper Gyula bányamérnök 1868-ban Jules Carlsonnal aranymosó üzemet állított be a Tűzföldön. De ami még ennél is fontosabb, a Tűzföld-ről az első pontos kartográfiai felvételezést is ő készítette. A Rio Juarez Celman, a Rio Ruisseau Gama és mellékfolyói, valamint a Rio Cullen tőle kapták nevüket. Balázs Gábor magyar író 1885-ben lóháton járta keresztül-kasul Argentínát s érdekes könyvben számolt be gazdasági életéről. Lendl Adolf, a budapesti állatkert későbbi igazgatója, európai hírű botanikus és zoológus, 1907-ben Délamerika tudományos köreinek meghívására Argentínába utazott, hogy a végtelen Neuquen- és Pampas-territóriumban a pampák állat- és növényvilágát tanulmányozza és begyűjtse. Gyalog ment át a Rio Negro és Rio Limay völgyének mentén a Kordillerák aljában levő San Carlos német telepre, majd rövid pihenő után a Nahuel Huapi tó és Osorno vulkán közt kelt át a hegységen és érte el Chile területén a Csendes Óceán partját. Visszafelé San Martin de Los Andes érintésével szintén gyalog tette meg az 1400 kilométeres utat Buenos Airesig. Résztvett a buenos-airesi aquarium tervezésében is. Útja vonulatábnn az első térképet ő készítette.


Az első világháború utáni évtizedben a Latin-Amerikában élő magyarok száma már meghaladja a 250.000 főt. Nagyobb tömegben élnek Buenos Airesben, Montevideoban, Sao Paoloban és környékén. Fő jellemző tulajdonságuk minden más bevándorló nép kolóniáival szemben, hogy nincs politikai szervezettségük, mert az óhazai mentalitás szerint új hazájukban lojális állampolgárokká kell válniuk. Nemzeti életüket klubokban és egyéb társaskörökben élik le. Túlnyomó tömegükben fizikai munkások, iparosok és földmívesek. Életnívójuk fölötte áll minden más közép- és délkeleteurópai népnek, s így munkatársaik részéről sohasem nyilvánul meg ellenérzés velük szemben. Az intellektuális elemek között sok mérnök van, úgy az ipari foglalkozásokban, mint a mezőgazdaságban (agronomo). Általánosan megfigyelhető tény, hogy kivétel nélkül minden magyar bevándorló tulajdonra igyekszik szert tenni. A földnek egy darabkáját akarja bírni, amelyet egy élet munkájával gazdaggá tesz, hogy élete öreg napjait ott élje le. Sok évtized telt el Sarmiento híres kormányzati jelszava: — gobernar es poblar — óta, de csak alig két évtizede figyelhető meg a Rio de la Plata deltájának csodás szigetvilágában a fejlődő élet. Ipari munkások, akik a frigorificokban, vagy Avellaneda füstös gyáraiban dolgoznak, 20—50 hektáros chacrákat vásárolnak s az állandóan árvíznek kitett területeken nemzetgazdasági szempontból fölötte értékes mezőgazdasági kultúrát fejlesztenek ki. Nézzük csak meg Argentína dohánytermelő gazdáinak névsorát! Mennyi magyar van közte s ha Villa Angella és Villa Raffaela környékén, Entre Riosban, Tueumanban, Saltaban, Corrientesben egy évtizede virágzó gyapottermesztés indult meg, egy kialakuló belföldi textilipar anyagtelepeként, elsősorban és főleg a magyar gyapottermelő falvak népeire kell gondolnunk, akik Argentína mezőgazdasági életében vállalták ezt a pionirmunkát is. Az argentínai szövetségi földmívelésügyi minisztérium époly jól van tájékozva a magyar agrártermékek kvalitásairól, mint az agrármunkáséról s innen van az, hogy bármikor felmerült annak szükségessége, hogy Argentínában valamilyen mezőgazdasági nóvum termesztése állíttassék be, a földmívelésügyi minisztérium erre a kísérletező termelő munkára mindig magyar szakembereket is keresett s ha talált, alkalmazott. Így volt ez akkor is, mikor a földmívelésügyi minisztérium kezébe vette az állami bányászati kutatások irányítását s így került a commodoro-rivadaviai olajtelepek élére magyar bányaigazgató és vagy húsz más szakember, akik később Salta-provinciában is végezték az állami olajkutatásokat, persze a zseniális magyar geofizikus, Eötvös Lóránt báró világhíres torziós ingájával. Ha végigmegyünk az Avenida de Mayon, a Calle Corrientesen, vagy akár a Balneárion Buenos Airesben,  számos palota fogja hangosan hirdetni, hogy a magyar építészek, a világ legjobb tervező és kivitelező építészei között foglalnak helyet. Ha megnézzük a repülőgépgyártást, az Arzenált, vagy az ipari és mezőgazdasági termesztés bármilyen szakmáját, a kutató szem észre fogja venni, hogy ezekben a szakmákban a legjobb képzettségű szakemberek között majd minden esetben vannak magyarok.


Ugyanezt tapasztaljuk Uruguayban, Braziliában, Chilében, Mexicóban s Latin-Amerika majd minden országában. Brazíliában még az is megfigyelhető, hogy a magyarok némely államban, így Minas Geraes, Sao Paolo, Paraná, Santa Catharina és Rio Grandé do Sul-államokban néhol önálló falvakat alkotnak. Az utolsó fél évszázad tömeges kivándorlásai között az első magyar telepek Braziliában a Santa Catharina államban a Jaraguá do Sul környékén az 1880—90-es években képződtek. Sok család került ugyanakkor a saopaoloi tengerpart déli részére, Cananéa környékére. A bevándorlási céllal érkező első magyarok szorgalmáról és használhatóságáról számos kompetens nyilatkozat hangzott el. Ezek egyike Honorio de Sylosé, a Saopaoloi Sajtószövetség egykori elnökéé, aki a kolonista élet igen alapos ismerője: „A magyar kitűnő ipari munkás, de mint földmíves egészen kiváló. A magyar azonban nem csupán a szaktudásával, munkakedvével és rendszeretetével járul hozzá az itt végbemenő egybeolvadáshoz, hanem vidám kedélyével, mosolyával, és mindenekfelelt könnyed alkalmazkodó képességével is. Ezekkel a tulajdonságokkal és gyors alkalmazkodásával a magyarság is igazolja Washington Luiz (Brazília volt elnöke) azon kijelentését, hogy mi brazilok tulajdonképpen valamennyien bevándorlók vagyunk azon egyetlen különbséggel, hogy egyikünk korábban, másikunk későbben érkezett."


Dr. Fernando Callage, akinek mint a saopaoloi bevándorlási hivatal főtisztviselőjének alkalma volt a magyar bevándorlók vonatkozásait behatóan tanulmányozni, egy szakértők előtt tartott előadásában így nyilatkozott: ,,A magyar kolonista elsőrendű földmíves, aki teljesen ismeri a föld minden titkát. Az egyik körülmény, amiért mi a magyar kolonistát szeretjük, az ő munkaképessége, gyors alkalmazkodása szokásainkhoz és végül mindenek felett való rendszeretete. A magyar nem szeret izoláltan élni, vidám, közlékeny és udvarias. A magyar a mi prosperitásunknak fontos tényezője, aknr egyszerű munkás, akár jól kereső iparos, vagy gazdag kereskedő — társadalmunknak legelsőbbrendű elemét  alkotja."

Árpádfalva temploma

A szervezett magyar falvak kialakulása azonban csak az 1924. évre tehető. Ekkor alakult Árpádfalva (Colonia Arpad), tíz kilométerre a Paraná-folyam medrétől és 884 kilométerre Sao Paolo fővárosától, a Sorocabana vasútvonal mellett. Ha ma végigmegyünk Árpádfalván, csupa mosolygós cseréptetős téglaház, vidám kertecskék, jól megművelt földek néznek felénk. Az 1930-as évek pamuttermesztési lendülete Buryban is létrehozott egy magyar falut, Rákóczi-falvát. Ez a magyar település szintén a kanyargó Sorocabana vasútvonalon, 290 kilométernyire fekszik Sao Paolotól. A buryi vasútvonalon, az egykoron Mátyáskirály-falva néven nekiindult településből alakult ki Engenheiro Maia állomás melleit egy kis magyar telep. Pamuttermesztéssel foglalkoznak. Az egyre fejlődő kis kolóniát a telepes magyarok Mátyáskirályfalvának nevezték el. Engenheiro Maia szomszédságában terül el Itararé határváros, melynek szomszédságában alakult a legújabb saopaoloi magyar kolónia. Lakosai szép eredményt értek el ugyancsak a pamuttermesztés kultiválásával. Sao Paolo tőszomszédságában, a Serra do Cantareira főgerince déli oldalában van a Szentistvánkirály-falva magyar település, melyet brazilul Villa de Rei Sao Estevan-nak neveztek el. Alapítása Czezarovics Balázs kitűnő magyar szaléziánus szerzetes nevéhez fűződik. A saopaoloi főváros közelségében kisebb-nagyobb magyar települések vannak Sto. Andrén, S. Caetanon, Cotián, Peruson, Cayerason, Prés. Altinon, Piritubán és a főbb kávétermelő székhelyen, Riberao Pretoban. Sok munkás dolgozik Barretos melletti Frigorifico-húsgyárban. Ezrével vannak magyar családok a Mogyana, a Paulista, Noroeste vasút mentén elterülő milliárdnyi kávécserjét számláló fazendákon. Az ország belsejében letelepült magyarság zöme azonban főleg az Alta Sorocabana területén él.


Rio de Janeiroban is nagyobbszámú magyar kolónia él. Paraná északkeleti részén, Rio Claro környékén, továbbá a cambarai fazendákon már azelőtt is éltek magyarok nagyszámban. Zárt telepet azonban csak londrinai angol kolonizációban alkotnak, kisebbet Curitybában és környékén. Minas Geraesben szép számmal élnek magyarok, Bello Horizonteben, Matto Grossoban, Campo Grandeben és Terrenoson. Rio Grandé do Sul fővárosában, Portó Alegrében, már az első világháború előtt is szép számmal voltak magyarok. Elszórva Brazilia minden fontos pontján megtaláljuk őket.


A többi latinamerikai államokban főleg az iparban helyezkedtek el a magyarok és ezek az államok nagy hasznukat veszik, mert a két világháború arra kényszeríti őket, hogy iparukat kifejlesszék. A magyar bevándorlók túlnyomó többsége mezőgazdasági iparokra specializált szakmunkás, szemben az északi bevándorlókkal, akik  túlnyomóan   fémipari   szakmunkások,   úgyhogy   a magyar közvélemény a legnagyobb bizakodással tekint a latinamerikai magyarok jövője elé, nemcsak azért, mert a szabadság és a vallási kultúra légkörében és a latin hatások humanisztikus világában a szó legszebb értelmében valóban új hazát találhattak, hanem azért is, mert a bennük rejlő emberi képességekkel ezeknek a latinamerikai országoknak gazdasági és kulturális további kifejlesztésében résztvehetnek s így szaporíthatják azokat az értékes történelmi és művelődési kapcsolatokat, amelyek fennállanak Magyarország és a latinamerikai államok között.


(Forrás: Ács Tivadar - Magyarok Latin-Amerikában. Officina Budapest, 1944. Lelőhely: a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár Dokumentációs Osztálya, Kelemen Katalin szíves jóvoltából)