LŐRINCZI LÁSZLÓ: Szamársziget foglyai

"Jó néhányan mezítelenek voltak; mások rongyos, agyonfoltozott öltözékeket viseltek, lábbeli nélkül; sokan közülük a tengerészektől kaptak egy-két szakadozott ruhadarabot. Arcukról lerítt a mély levertség, főként az éhségtől szenvedtek; azt mesélték róluk, hogy amikor valamelyikük kenyeret evett, a többiek a morzsákat szedegették körülöttük; mondják, hogy a hajón sokan a szemétben is kutattak élelem után. Ezek a katonák annyira le voltak rongyolódva, hogy mihelyt az első tünetek jelentkezetek a kolerásokon, a bajtársaik lerángatták róluk a ruhát, és nyomban magukra öltötték."
(Egy olasz tábornok feljegyzéseiből)

Világitótorony a Szamárszigeten

Nem tudtam (még) megállapítani, hogy 1915 őszén-végén Olaszország miféle és mikori szerződés vagy megállapodás alapján vette át Valonában, Albánia déli kikötővárosában az osztrák-magyar hadifoglyokat a teljes visszavonulás zűrzavarával küzdő szerb hadseregtől, háborús szövetségesétől. (Emlékeztetek arra, hogy Olaszország 1915. május 24-én lépett be az első világháborúba az Antant oldalán.)  A szerbek rendkívül kemény ellenállást tanúsítottak az Osztrák-Magyar Monarchia támadó hadseregével szemben már 1914 augusztusától, tehát a háború kezdetétől, 1915 őszéig (több mint egy esztendeig), amikor Kövess Herman tábornagynak (1854-1924) végre sikerült a szó szoros értelmében szétvernie őket, és elfoglalnia egész Szerbiát. Hogy közben hány osztrák-magyar hadifogoly került szerb táborokba, azt ma már (határozott véleményem szerint) lehetetlen megállapítani. Mindenképpen, számuk több tízezerre tehető a különféle adatok összevetése alapján. Hányan lehettek közülük magyarok? Erre sincs semmiféle biztos adatom, mert a rendelkezésemre álló olasz (és részben francia) források  mindig csak "osztrák-magyar" katonákról beszélnek. Az "osztrákok" között rengeteg volt a cseh (ezeket az o.m. hadvezetés nem akarta az oroszok ellen küldeni), a horvát, (mert - közös szlávságuk ellenére - nem rokonszenveztek a szerbekkel); kisebb számban szlovákok, szlovének, románok, lengyelek, bolgárok, törökök is felbukkannak a nemzetiségi (bár csak részleges) összeállításokban, a német ajkúak és a magyarok mellett. Számításaim szerint körülbelül 8-10 000 magyar nemzetiségű katona esett szerb fogságba.
Európában ekkor már érvényben voltak a genfi (1906) és hágai (1907) egyezmények a hadviselés módjának szabályozásáról és a hadifoglyok státusáról. A szerbek fütyültek rájuk! De nyomban meg kell jegyeznem, hogy a háborúban résztvevő nagyobb államok is csak ímmel-ámmal, későn és kapkodva, folyton a "viszonosság" feltételeire utalva alakították ki hadifogolytáboraikat. Mégis, valamiféle rend lassanként kialakult; volt alkalmam megismerkedni ezzel a folyamattal, amikor Kuncz Aladár Fekete kolostor című regényének a valós hátterével foglalkoztam. (Lásd Utazás a Fekete kolostorhoz című könyvemet, Kriterion, Bukarest, 1975). Kuncz, ez az abszolút "civil" is észrevette 1914-ben, hogy a francia hatóságok közelről sem voltak felkészülve a sebtén összegyűjtött polgári internáltak elhelyezésére - és jámborul csodálkozott rajta! Csoportjának első állomáshelyén, Périgueux-ben a csupasz szalmán aludtak egy nagy garázsban, s úrifiú-hősünknek újságpapírból kellett ennie, mert nem volt se tányérja, se kanala. Azután valahogy elrendezkedtek a noirmoutier-i várkastélyban… A francia és német hadifogolytáborokról sok mindent megtudtam egy (hivatalos) francia kiadványból (Le régime des prisonniers de guerre, Párizs, 1916, névtelen szerzőtől), amely immár két háborús esztendő tapasztalataira hivatkozva, és a francia viszonyokat állandóan összevetve a német hadifogolytáborok belső életéről kapott hírekkel, a francia katonai és polgári hatóságok korrektségéről és jóindulatáról bizonykodik. Mindenképpen, a Fekete kolostorból is tudjuk, hogy a foglyok - a svájci Vöröskereszt útján - levelet, csomagot, pénzt kaphatnak hazulról, ha nem is éppen rendszeresen. Nehezebben működött a kapcsolat Szibéria felé (emlékeim Markovits Rodion Szibériai garnizon című regényéből valók, megj. 1927), de működött - a háború első két-három évében. Lám Béla például még arról is említést tesz A körön kívül című önéletírásában (Kriterion, Bukarest, 1967), hogy nemzetközi bankhálózati úton kapott pénzt szibériai táborába! 1917 végétől persze teljesen felfordult a helyzet Oroszországban. (A magyar hadifoglyok az éhhalál küszöbére jutottak, nagyon sokan ezért léptek be a Vörös Hadseregbe.) A Nemzetközi Vöröskeresztnek bizonyos tekintélye volt még, megbízottai járhatták a táborokat és segélyeket is osztogathattak néhanapján. (Azért írtam, hogy "még", mert a második világháború idejére tekintélye és befolyása szinte semmivé foszlott, a Szovjetunió például egyszerűen kitiltotta a területéről; sőt, saját Vöröskeresztjének sem engedte meg, hogy a német kézre került szovjet hadifoglyokkal akár minimális mértékben is törődjék, mert a szovjet kormány ezeket "árulóknak" tekintette, így is bánt el velük a háború végén. Ki fogja megírni végre ezt a szégyenteljes fejezetet a volt Szovjetunió történetéből?)


Az első Nagy Háború végén a művelt világ értelmiségének jó része azt hitte, hogy hadifogolytáborokra többé nem lesz szükség, s a fogalmuk is csupán emlékként él majd tovább; de nem így történt. A háború tulajdonképpen be sem fejeződött még, s Lenin már kiadta a parancsot az első koncentrációs táborok megszervezésére; egy évtizeddel később Hitler is ugyanezt tette. Kiderült, hogy ami a háború idején történt a foglyokkal, az csak "főpróba" volt, a kezdet, amit hamarosan - és több országban - "kiteljesítettek". Ebből lett a Gulág, a Holokauszt és - főként - egy teljesen megváltozott felfogás az emberi élet és szabadság értékéről, ami csaknem a semmivel lett egyenlő.


 Csírájában mindez megvolt már az első világháború idején is. Másként nem is tudnám megmagyarázni azt, amit a szerb hadvezetés művelt az osztrák-magyar hadifoglyokkal, amikor a Kövess-offenzíva kezdte dél felé szorítani a frontvonalat. A szerbiai hadifogolytelepek (hiszen igazi, szervezett táborokról szó sem volt) az ország keleti részében, főként Nis környékén (és délebbre, a hegyek között) alakultak ki, minden rendszer nélkül, az ingyen emberi munkaerő felhasználásának szükségletei szerint. A primitív élelmezési és egészségügyi ellátás miatt Szerbiában a hadifogolynak három nagy problémával kellett szembesülnie: az éhséggel, a tetűvel és a hasmenéssel. A tífuszjárvány állandósult, és kiterjedt a polgári lakosságra is. Van egy - angol forrásból származó - adatom, amely szerint 1915 folyamán 29 000 szerbiai hadifogoly pusztul el tífuszban - a valószínű fogolyállománynak csaknem a fele! A többit pedig, 1915 késő őszétől kezdve, a visszavonuló szerbek maguk előtt hajtották, mint egy csürhét, gyalogszerrel, úttalan-utakon, jószerint toronyirányt, Albánia, ennek is a déli csücske, a valonai kikötő felé, ahol 1915-16 fordulóján körülbelül 30 000 rongyos, beteg, emberségből kivetkezett foglyot adtak át az olasz hadseregnek. Több helyütt olvashattam, hogy ez a fogolysereg pokolbeli látványt nyújtott, az olaszok le is filmezték.


1916 január végéig a militarizált olasz kereskedelmi hajók több mint huszonötezer osztrák-magyar hadifoglyot szállítottak Valonából - egész Dél-Olaszországot megkerülve - Szardínia észak-nyugati szögletéig, a szárd parttól néhány kilométernyire fekvő Asinara szigetére, ahol a 19. sz. végétől fontos tengeri karantén-állomás működött.


A cél nyilván az volt, hogy a szerbiai hadifoglyok karanténba kerüljenek a soraikban pusztító többféle betegség miatt.


Feltűnő, hogy a behajózással kapcsolatban egy kolerajárvány esetlegességéről nem esik szó a hírforrásokban. Gondolom, ennek az az oka, hogy a szerbek egyszerűen hallgattak róla. Az olasz háborús sajtót tanulmányozva többször olvashattam arról, hogy a Központi Hatalmak hadseregeiben pusztít a kolera! A L'Unione Sarda című cagliari napilap például azt írja 1915. szeptember 7-én - hivatalos római közlésre hivatkozva -, hogy 1915 júliusának utolsó húsz napjában az Osztrák-Magyar Monachia területén 7427 kolerás beteget tartottak nyilván, s ezek közül 3292 az említett időszak végére meg is halt. (Szeptember 10-én ugyanez a lap arról ad hírt, hogy a hadügyminiszter elrendelte a kötelező koleraellenes oltást az olasz hadseregben).


Az is lehet, hogy a fenekestül felfordult Szerbiában a betegséget nem diagnosztizálták az orvosok, mert - amint olvasom - nagyon nehéz megkülönböztetni a már emlegetett hastífusztól. De kétségtelen, hogy mihelyt az olasz hajók elindultak Asinara felé, a fedélzeti orvosok tüstént kolerás betegekre bukkantak, akik közül többen már útközben meghaltak.


Vagy egy egészen közvetlen élményem is ezzel kapcsolatban, megboldogult édesapám, id. Lőrincz Ferenc (1884-1953) elsőháborús naplójából... (Az érdekfeszítő történelmi nyomozás folytatását lásd a Romániai Magyar Szó Kalandozó mellékletének online kiadásában - itt)