2012. március 21., szerda

RÁKOSI VIKTOR: Kirándulás a Vezuvra



Még nyugodt lélekkel kávézgattam a római Circolo Artistico-ban, mikor az Independence Belge cimü brüsszeli lap sürgős levélben kérdést intézett hozzám és nemzetközi hirlapiró társaimhoz, hogy miképp gondolkozom a Dreyfus-ügyről? Erre rögtön összepakoltam holmimat és Nápolyba menekültem. Ez már egészen más, mint a multak emlékeiből s a pápa érdekességéből élő hallgatag, sötét Róma. Rögtön a vasuti hordár, a ki a pakkomat a vaggonból kihozta, figyelmeztetett arra, hogy Nápolyban vagyok, kijelentvén, hogy csak ötven centimért viszi kocsira a pakkomat, mert családapa és sok gyermeke van. A fiakkeres, mikor megkérdeztem, mennyiért visz a fogadóba, tiz lirát mondott s kettőért odavitt. Egy polgártárs, a ki nem is engem, hanem a kocsisomat segitette föl a bakra, borravalóért tartotta a kalapját s mikor egy soldot dobtam neki, megvetőleg igy szólt:
- Nem szégyeli magát visszaélni a szegénységemmel? Ön nyilván tudja, hogy még ilyen nyomorult összeget is kénytelen vagyok elfogadni.
Aztán nápolyi dialektusban vicceket csinált rám, mire a körülötte lévő kocsisok (még az enyém is!) tele torokkal röhögtek.
Szóval azonnal észrevettem, hogy Európa legvidámabb, legtréfásabb, legzajosabb városába érkeztem, mely mellé két nagy ellentét van állitva, hogy annál hatásosabb legyen: a tenger nyugalma és mélysége s a Vezuv komor, fenyegető fensége.
De nem erről akarok most irni, hanem a Vezuvra tett kirándulásunkról, melyet a mig élek, sohse felejtek el.
*
A Vezuvra fölmenni körülbelül olyan kirándulás, mint a Svábhegyre szaladni ebédelni. Már tudniillik veszedelem dolgában. Csak sokáig tart, különben kényelmes nagyon. Az angolok olyan szépen kamatoztatják maguknak a vén tűzhányót, mint a pinty. Thosias Cook emberei a kráterig fölvisznek s ha akarod se történhetik bajod, ugy vigyáznak rád.
De kezdjük elülről.
Tegnap reggel, gyönyörü, fényes időben kimentünk Pompéjibe s megnéztük a láva alól kiásott római romvárost, mely Krisztus után 79-ben temetkezett a föld alá. Még javában merengtünk a régi emlékeken, mikor megjelent Cook ügynöke és figyelmeztetett, órával a kezében, hogy itt az ideje a dejeunernek, különben kifogyunk az időből. Ha az ember eladta magát Thosias Cooknak, akkor nem ura többé akaratának. Miután az etetés a vasuti állomással szemben levő vendéglőben megtörtént, négy hatalmas landauerbe raktak föl tizenhatunkat, az ügynök fütyöl, a kocsisok vágtatva elindulnak Torre del Grecon és Torre d’Annunzion keresztül a Vezuv felé. Májusi melegség, minden zöldül és virágzik. Az egész lakosság az utcákon kaszinózik, ott folynak a zsúrok, ott száritják a ruhákat, ott főznek, ott dolgozik a szabó, a suszter, az asztalos, a kovács. A gyerekek pedig lesben állnak és minden kocsit megrohannak, kiabálva, hogy nagyon éhesek és pénzt akarnak. Torre del Greconak ezenkivül más érde­kes­sége is van: az utcán ezer meg ezer vékony pálcikára aggatva száritják a makaronit, olyan­formán, mint nálunk a dohányt. Sokszor a frissen mosott gyerekruha is ott szárad a makaroni mellett. Igy haladunk vissza, Nápoly felé, mig a Vezuv lábához nem érkezünk s a szerpen­tiná­ban meg nem kezdjük a fölkapaszkodást. Gyönyörü kertek közt visz föl utunk, a kertekben szőlőkultura, itt terem a Krisztus könnye, lacrima Christi. Az árkokban itt is fiuk és leányok rejtőzködnek, de már nem koldulnak, hanem egypár szál virággal rohannak a kocsi után s rögtön be is dobják hozzád. Ha nem dobsz érte pénzt, gorombáskodnak és grimaszokat vágnak. Bizonyosan smucignak is neveznek. Némelyik fiu félóráig cigánykereket hány a lejtőn fölfelé, a kocsi mellett, ugy, hogy végre is megsajnálod és dobsz neki valamit. Ha csak egy soldot, akkor kijelenti, hogy becsaptad, mert legalább egy soldo követelése van még. A cigánykerekezést, ugy látszik, rendes üzletnek tekinti s már bizonyos tarifát is állapitott meg a maga számára. Nem rossz üzlet, mert semmi befektetéssel sem jár.
Egy kis csirkefogó aztán csakugyan becsapott. Vagy félóráig ügetett a kocsi mellett s el­beszélte családja történetét. Soha még családot több szerencsétlenség nem ért. Apja elesett Afrikában (ez itt olyan, mintha nálunk valakinek az apját leüti a hajókötél), anyja a Vezuvban veszett, ő tartja testvéreit. Mikor látta, hogy nem indulok meg, fölugrott a kocsi lépcsőjére, kikapta az égő szivart a kezemből s elszaladt.
Egyik fordulónál egy férfi áll elénk egy kosár narancscsal, melyet épp most szedett le a fáról. A fákon tényleg jobbra-balra citrom és narancs sárgult s igy állitása, ha hazugság volt is, de valószinü volt. S ezzel Olaszországban meg kell elégedni. Vettünk és ettünk. Felségesebb narancslakomában életemben nem volt részem.
*
De hagyjuk az uti jeleneteket. Elértük a hamu és a láva zónáját. Itt megszünnek a házak, a kertek, a fák, a fü s helyüket vörösbarna és fekete terméketlenség foglalja el. Négyszáz méternyire vagyunk Nápoly fölött, alattunk a világ legszebb panorámája. Az ég felhős, a nap csak egyes csúcsokon keresztül süt le. De itt aztán aranykévék hullanak a mezőkre. Nápolyon kivül lábunk előtt terül Posilippo, Pozzuoli, Sorrento, Castellamare. Láttam Caprit, Ischiát s e két sziget közt a Tyrrhéni-tenger végtelenségét, az egész nápolyi öböl ott ragyog csöndesen, mozdulatlanul, mintha üvegből volna. Az élet vágya hatalmas erővel megragadja az embert s akkor a Vezuv felé fordul, melynek feje még ködbevész, de gyomrának tartalma már körü­löttem feketéllik. Előre, most csak a Vezuvval akarok foglalkozni!
A kocsi kettőt fordul és egészen benne vagyunk a kihült láva birodalmában. Egy megfagyott fekete tenger. És minő fantasztikus alakokat vett föl a hülő láva! Itt egy sirkőre borult asszony, ott egy másik asszony, a ki gyermekét szoptatja. Aztán jön egy ló, krokodil, kutya. Majd egy hatalmas tömb, mintha verekedő emberek összegabalyodott tömegének szobor­csopor­tozata volna. Feszülő karok, domboru mell, meggörbült hát, megvetett lábak látszanak csupán. Mindenünnen fekete torzpofák vigyorognak feléd, mintha a Vezuv siremléket akart volna állitani az általa elpusztitott sok ezer embernek...
A kocsi egy hirtelen fordulattal az obszervatórium elé jut, melyben tudós tanárok vizsgálják szakadatlanul a Vezuvot. Az obszervatórium egy viruló zöld dombon áll, melyet a láva nem tud elpusztitani. Egyetlen kitörésekor sem jutott föl rá, hanem mindig elhaladt mellette. Mint egy kis sziget, áll itt a ház és a kert, körülötte a pusztulással. Itt már érezhető a hideg. Haladunk tovább, egy uj uton. A régit a Vezuv négy év előtti kitörése elpusztitotta. Egy kapu előtt megállunk. Nagy betükkel föl van rá irva:
COOK TULAJDONA.
A kapuban áll egy kéksipkás alak, a ki jegyünket kéri. A dolognak olyan szine van, mintha ezek az átkozott angolok az egész Vezuvot megvették volna. Belépőjegy a Vezuvhoz! Ugy hat az emberre, mintha egy foglyul esett tehetetlen óriást mutogatnának. A Vezuv csúcsából még mindig nem látunk semmit, de a lávát már látjuk folyni a hegyoldalon lefelé, hosszu, füstölgő vonalakban. Itt megszünik a társalgás, különben is oly hideg szél fúj, hogy az embernek elmegy a kedve a fecsegéstől. Még egypár kanyargós ut s megérkezünk a funikula, a kis sikló alsó állomására. Nyolcszáz méter magasságból tekintünk alá Nápoly panorámájára - csodálatos, remek, isteni látvány. Magunk körül pedig látunk egy kis kocsmát, egy kis vasuti állomást, gépházzal és füstölgő kéménynyel, - s az állomásból majdnem függőlegesen két sin fut föl az egészen meredek hegyre s eltünik a felhőben. Az vezet a pokol torkához. Azon fogunk menni a Vezuv kráteréhez.
A kráterhez vezető sikló négyszáz méter hosszu s a világ legmerészebb vasutja, mert fekete hóba van épitve. Fekete hó, talán merész kifejezés, de mást nem használhatok a lávahamu finomságának kifejezésére. Itt kezdődik ugyanis a lávahamu vénája és tart a kráterig.
Az ügynök int s mi, mint az elkárhozottak, beleülünk a nyomorult kis kocsiba, mely egyszerre csak tiz embert tud fölvinni. Széditő magasságba megyünk s még csak egy sor figyelmeztetés sincs. A kocsiknak nincs még karfájuk sem. Itt már az angol uralkodik, tehát az elv: kiki vi­gyázzon magára, mert az ember nem gyerek, se nem állat. A kocsi elején egy kékköpe­nyeges ember ül és nézi az elhelyezkedést.
- Készen vannak?
- Készen.
- Mehet!
Egy recscsenés, egy kis ingadozás, a kocsi lassan megindul. Két perc elmulik, metsző hideg szél fuj, Isten veled Nápoly, kiáltja egy-két utitárs, s mind a világszép város felé fordulunk. De hová lett? Felhőtenger van alattunk, mely megfoszt minden kilátástól. Elnyelt a köd és felhő, mely a Vezuv tetején tanyáz. Mély csend a kocsiban. A két oldalt lévő hamut nézzük, mely lassan gördül lefelé. Hajunk, szakállunk kezd zuzmarás lenni a hidegtől, a nedves felhő arcunkat csapkodja. Kinos tizenkét perc következik, végre a felső állomáson vagyunk. Itt mindenki belekapaszkodik az előtte menő vezető kötelébe s ugy vonszoltatja magát följebb a térdig érő finom hamuban. Hosszu libasorban megyünk, az előlmenőket már elnyelte a köd. Mindenki szuszog és nagyokat lélegzik. A didergés helyett izzadunk... És a mig ott tipródom és küszködöm, egyszerre csak hatalmas mennydörgés hallatszik és megremeg lábunk alatt a föld. Mind megállunk. Sápadtan néztünk egymásra. Rám ez a dörgés ugy hatott, mintha a kereskedelmi vállalattá lett Vezuv megszólt volna:
- Vigyázz! Most az én hatalmamban vagy, s ha akarom, mind nyomorultul elpusztultok! Vigyázzatok!
Ujabb hosszu dörgés hallatszott a mélyből. Ilyenkor a kráterből egy rakás kő, hamu és olvadt anyag röpül ki.
- Hátha mi közénk röpül? - kérdém a vezetőt.
- Az nem fordul elő.
- De hátha mégis?
- Lehetetlen.
- S ha mégis megtörténik?
- Biz akkor nem eszünk több makarónit, - felelt az öreg nyugodtan.
Még egy-két rántás s a kráter szélén álltunk. A felhő egészen betakarta, nem láttunk bele, csak a peremét vehettük ki. Hanem a búgást, forrást, sistergést jól hallottuk, a dörgés pedig ijesztően hangzott. Ha ehhez hozzáveszszük az üvöltő hideg szelet, az arcunkba csapkodó nedves felhőt, mely verejtékünkkel együtt mosta arcunkat, mondhatom, hogy a Vezuv csúcsán töltött idő éltem legérdekesebb, de legkínosabb epizódja.
Csak tiz percig maradtunk itt, mert a felhő egyre sürübb lett. A vezetők még az apró kráte­reket is megmutatták, honnan, mint a tulfütött kazánból, sivítva tört elő a gőz s aztán kénguru­szerü ugrásokkal siettünk a funikula felső állomására s dideregve vártuk, hogy le­vigye­nek. Mily boldog érzés volt, mikor a ködöt elhagytuk s Nápoly ujra megjelent lent a mélységben.
Két csésze forró tea a kis kocsmában helyrehozta a megfagyottakat s miután barátainknak képes levelezőlapokat küldtünk, az örömtől és a kiállott izgatottságtól boldogan ujra kocsiba ültünk.


(Forrás: Rákosi Viktor - Kóborlások itthon meg idegen földön. Révai testvérek, 1903. Magyar Elektronikus Könyvtár) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése