A szerző (1940-2003) farkaslaki származású, Csíkszeredában élt francia nyelvtanár, aki tragikus körülmények között, autübalesetben hunyt el. Földrajzi és szellemi kalandozásairól egyaránt számot adó írásai halála után, családi kezdeményezésre több kötetben jelentek meg, magánkiadásban. Utazásainak külön színt adott az a sajátos helyzet, hogy legtöbb esetben sokoldalú nyelvtudását önképzéssel fejlesztő tolmácsként, munkában kellett megélnie azt, amit mások kedvtelésből megtehettek. Az így szerzett tapasztalatai egyedi színben láttatják előttünk a sokunk számára egykor nehezen megnyíló világot.
Elsősorban fekvése folytán ez a város több mint száz évvel ezelőtt a lengyel hoki bölcsőjévé vált, és azóta is a téli sportok hazája. A jégkorong az első számú a sportok között, de vannak sízői is, akik a közeli Zakopane nemzetközileg is igazolt pályáin edzenek és versenyeznek. A vidéknek havasalji jellege van, a város a Dunajec két ágának összefolyásánál fekszik, a Turbacz hegy lábánál. Amikor először érkeztünk Nowy Targba, csak pedzettem a lengyel nyelvet, az addig ismert három szláv nyelv elemeiből próbáltam összerakni. Otthon a Petőfi utcai újságárudában naponta megvásároltam a Trybuna Ludu nevű lapot, a lengyel kommunista párt szócsövét, amely számomra nyelvgyakorló kiadvánnyá egyszerűsödött. Stílusát, hangvételét a hazai sajtóból ismertem, mert azt valahol egy nagy gonosz boszorkánykonyhában kotyvasztották egyformává. A lengyelek az újságírásban is valami sajátosat alkottak, rengeteg interjút közöltek, amelyekben a beszélt nyelv fordulatai szerepeltek. Közben beszereztem a segédeszközöket, szótárakat, nyelvkönyveket, és nagy lelkesedéssel fogtam ennek a rendkívül érdekes nyelvnek a tanulásába. Kezdeti sikereim még nagyobb lendületet adtak, a vendéglátók kedves titkárnője és tiszteletbeli elnöknője segítsége és türelme még inkább fokozta ezt a lelkesedést. Egy tragikus történelmű, nagy kultúrával rendelkező nép nyelvének kapui nyíltak meg előttem, és megvilágosodtak a sajátos lengyel hangok (orrhangok, az átvágott l, a rengeteg cs, dzs, dz, scs, rz) kiejtésének titkai. Tetszett a szabályos hangsúlyozás is, az utolsó előtti szótagra rögzített nyomaték, ami érdekes hangzást kölcsönöz a nyelvnek. A lengyel nyelv és kultúra bűvöletébe kerültem főleg Krakkó csodáinak megismerése után, továbbá pedig az után, hogy lépten-nyomon testvérnek tekintettek: Polák Wegier dwa bratanki... Bár nyelvtana nehezebb a csehénél, mégis megéreztem benne az ősiséget, hiszen a lengyelek arra a legbüszkébbek, hogy még az első ezredforduló előtt állammá szerveződtek, s hogy nyelvük a legkiműveltebb a szláv nyelvek közül. Erdélyiségem még nagyobb ösztönzést adott arra, hogy csodáljam a lengyeleket, tudván, hogy Báthori István tőlünk indult, és hogy Kinga királynő valamelyik erdélyi sóbányában veszítette el gyűrűjét, amely aztán Wieliczkában egy sótömbből előbukkant. Siedmigród (Hétvár-Erdély) legalább olyan gyakran előfordul a lengyel történelemkönyvekben, mint a mieinkben Szilézia vagy Galícia.
A hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején Lengyelországba csak azok jártak, akik megszállottakként ragaszkodtak ehhez az országhoz. Nagyifjúsági csapatunkkal mi minden évben kimentünk, és tanúi voltunk az újkori Lengyelország jelentős történelmi eseményeinek. Láttunk kétségbeejtően üres üzleteket és dühös utcai tüntetéseket, ott voltunk a Jaruzelski-féle hadiállapot bevezetésekor, a sziléziai bányászok legyilkolásakor. Azonban a lengyelek általában optimisták voltak, nem veszítették el bizalmukat, életigénylésüket, kitartóan jártak templomba, és imádkoztak. Otthonaik falán és a közintézményekben is látható volt nemzeti büszkeségüknek, a pápának az arcképe, akitől egyszerűen a megváltást várták. II. János Pál, azaz Karel Wojtyla, a Nowy Targhoz közel fekvő Wadowice szülötte Podhale tartomány polgárának tekintette magát, nagyon szerette ezt a vidéket, fiatal korában ide járt sízni. Első látogatása is ide vezette, nagyszabású szabadtéri szentmisét tartott a városka melletti repülőtéren közel egy millió ember jelenlétében.
Az alkalomra készült oltárt mi is megcsodálhattuk a nagytemplom kertjében, ahol újból felállították. Újdonság volt számunkra, hogy a jégkorongcsapatok összes tagjai vasárnaponként felsorakoztak a nagytemplom kapujában arra várva, hogy bejuthassanak a misére. Minden vasárnap reggel 8 órától kezdve du. l-ig óránként tartottak misét, és minden alkalommal zsúfolásig megtelt a hatalmas csarnoktemplom, amelynek ékessége a carrarai fehér márványból kifaragott nagyméretű utolsó vacsora jelenet volt Leonardo da Vinci milánói festménye alapján. Megmutatták azt a fiatalembert, aki a felnőtt csapat egyik nagyon ígéretes tehetsége volt, már a válogatott keretbe is bekerült, de ő a krakkói szemináriumot választotta, papi pályára akart lépni. A templomban is találkoztunk vele, és csak annyit tudtunk megjegyezni, hogy milyen szépen, ájtatosan tud imádkozni.
Amit akkor Lengyelországban láttunk, a mindennapi betevő sokszor bukfencekkel, ravaszsággal, ügyeskedéssel társuló beszerzése lassan az agonizáló Romániába is begyűrűzött. Az üres üzletek látványa a lengyeleknél még érdekes volt, de amikor itthon is ugyanaz a kép fogadott, az már teljesen lesújtó volt. A lengyelek mondogatták, hogy azért ők jól élnek, mert náluk a falu gazdag, és onnan mindent be tudtak szerezni. Szerencséjükre a kommunisták nem tették tönkre a mezőgazdaságot, nem kollektivizáltak, így az állam pilléreit, a parasztokat nem sikerült megtörniük, szétzülleszteniük. Lengyelország - mondogatták - az az ország, amelynek polgárai egyenként véve gazdagok, az állam viszont iszonyatosan szegény. Csak elgondolom, hogy nálunk, ahol mind a két fél egyformán volt szegény, milyen erős faluközösségek alakulhattak volna ki, ha a fiataloknak nem kellett volna vándorbotot venniük a vállukra, hogy valamelyik nagyváros olvasztótégelyében téblábolva végül elvesszenek őseik számára.
A korszak legtöbbet használt igéje a lengyeleknél is, nálunk is az „elintézni" volt, zalatwic, áthúzott l-lel és szó végi cs-vel. Mindenki bolyongott, szédelgett, mint az Orbán lelke, és intézett valamit: hol ennivalót, hol italt, hol cigarettát, hol benzint. Még jó, hogy a vizet és a levegőt adta a Fennvaló. A lengyelek ezt valahogy derűsebben kezelték, a falusiak minden terméküket behozták a piacra, ott nagy csevegések közepette intézhették a beszerzést, ha pedig nagyon megszorultak, irány Magyarország, ahol jól menő lengyel piacok működtek. Számukra az ígéret földje volt az ősi testvéri ország, ahonnan degeszre tömött batyukkal tértek haza, és egy ideig mindenük volt. Szerintem a legérzékenyebben a vodka hiánya érintette őket, szlávokként az égetett pálinkák nagy fogyasztói közé tartoztak. A pálinka szavunk is tőlük származik: égetéssel nyert szeszt jelent. Valamilyen módon a vodkát is elintézték, mert vendégeskedésünk során mindig elő tudták varázsolni. Néha éppen a tőlünk vásárolt román konyakkal koccintottunk. Zakopanéban például egy egész éjjel nyitva tartó vendéglőben az ételt az asztalról, a vodkát az asztal alól fogyasztottuk. Tasakban hozták be, habár hivatalosan tilos volt, de mindenki tudta és látta, hogy mi történik. Olvastam, hogy a finnek a csempészárut úgy nevezik meg, hogy „lengyel vodka tarisznyában". A történelem folyamán mindig kivágták a rezet, a legsötétebb időkben is reménnyel tekintettek a jövő felé. Auschwitz - Oswiqcim (ejtsd Osviencsim) szomorú története is ezt igazolja, pedig a legnagyobb véráldozatot éppen a lengyelek hozták.
Noha gurálok, azaz ennek a tátraalji hegyvidéknek a lakosai tájszólásban beszéltek maguk között, amiből eléggé nehéz volt valami értelmet kihámozni, amikor velem kezdtek társalogni, mindig átfordították az irodalmi nyelvre, így az értekezésnek nem volt akadálya. Azt különösen értékeltem, hogy mindenki úgy beszélt, hogy a szavakat nagyon tisztán ejtette, nem nyávogott, nem harapta el a szavak végét, aminek tulajdoníthatóan beszédüket jól meg lehetett érteni. Sokszor eszembe jutott Daróczi Lacinak, sajnálatosan korán elhunyt egyetemi társamnak a véleménye, aki váltig hangoztatta, hogy sok bajt fog nekünk okozni a francia nyelv az életben, mert a franciák, akik anyanyelvként használják ezt a nyelvet, nem ejtik érthetően a szavakat, inkább eldünnyögik. Véleménye sem az angol, sem a német nyelvről nem volt hízelgőbb, s ezt a tényt gyakran megtapasztaltam a valóságban európai bolyongásaim folyamán. Nos, ez a lengyelekről egyáltalán nem mondható el, jóllehet nyelvük sok egyforma hanggal van teletűzdelve, mégis az a mód, ahogyan beszélnek, teljesen érthető. Tehát sikerélményeim egyike éppen a lengyel nyelv volt, beszédpartnereimet kivétel nélkül megértettem. Lehet, hogy ennek egyik magyarázata az, hogy szavaik meglehetősen hosszúak, tehát nem másznak egymásra beszéd közben, nem ütik el egymást.
 |
| Látkép a wieliczkai sóbányából |
