2011. november 19., szombat

MÁRTON ZSOLT: Pincér voltam Kos-szigetén


Sapientiás egyetemista kalandjai a mitológiák földjén


Kalandvágy, tapasztalatszerzés és némi nagyobb anyagi forrás: ez a három alaptényező, ami egy fiatal elméjében megszületik amikor munkát keres idegen földön. Ez a három gondolat hajtott, ösztökélt engem is mint fiatal, lyukas zsebű egyetemistát. Egyik  ismerősömtől megtudtam, létezik egy munkaadó cég, amely Görögországban biztosít munkát szállodákban, pincér, kertész, sofőr, recepciós munkakörökben, és csakis egyetemistáknak, a nyári csúcsszezonra. A cég programismertetőjét elolvasva, viszonylag gördülékenynek tűnt az egész kiutazási és munkavállalási menetrend, így pillanatok alatt eldöntöttem, hogy jelentkezem és bevállalom ezt az igen ígéretesnek lefestett munkát.


Felutaztam Marosvásárhelyre, a cég egyik kirendeltségéhez, ahol előzetes felmérésen kellett megfelelnem. Angol nyelvtudásomat és pszichikai képességeimet ellenőrizték, angolból ugyancsak kemény szóbeli és írásbeli vizsgát tartottak. Ezt követően a vizsgáztató közölte, hogy megfelelek az elvárásoknak, elküldik ajánló levelemet a görög szállodáknak és amint megkapják a visszajelzést, azonnal értesítenek. Teltek-múltak a hetek, ám semmiféle  visszajelzés nem érkezett a cégtől. Majd napi rendszerességgel hívtam őket telefonon, de csak ritka esetekben tudtam elérni valamelyik munkatársukat, aki közölte: még mindig nincs munka számomra. Már le is mondtam róla, mert kezdtem kifutni abból időszakaszból, ami lehetővé tette volna számomra az utat, amikor egyik nap - már nem is számítottam rá -  csöngött a telefon és a munkaközvetítő iroda egyik munkatársa újságolta, találtak munkát számomra Kos szigetén, egy négycsillagos szállodában, pincér munkakörben, két nap múlva kellene induljak. 


Lesz ami lesz, gondoltam, itt az ideje világot látni és egy kis pénzt keresni. Egy nap alatt beszereztem a cég által kért papírokat, az erkölcsi bizonyítvány hitelesített angol fordítását és egy orvos által angolul kitöltött papírt. Lefizettem az irodának a közvetítői díjat,  ami számomra ugyancsak borsos összeget jelentett. Összecsomagoltam, gondosan összeválogattam a ruháimat, legfőképpen a pincér öltözékemet és testileg-lelkileg nagyjából készen álltam életem egyik nagy kalandjára. 


Augusztus 2-án, hétfőn este indultam vonattal Bukarestbe, a közvetítői iroda székhelyére, ahol találkoztam még három sorstársammal, akik úti célja ugyanaz volt mint az enyém. Nagy hirtelen aláírtunk egy szerződésnek tűnő papírt, ami a munkavállaló és munkáltató közötti feltételeket tartalmazta. 
Busszal folytattuk 24 órás utunkat a mitológiák fővárosába, Athénba, onnan a pireuszi kikötőből hajóval mentünk tovább úti célunk felé, ami újabb 12 órát evett meg az életünkből.  Hajnalban érkeztünk Kos szigetére, csak úgy özönlöttek a vendégek a turistaparadicsomba. A  megbeszélt helyen vártuk a hotel egyik képviselőjét, vinne el majdani munka- és szálláshelyünkre. Két óra várakozás után a kollégákkal úgy határoztunk, taxival megyünk a szállodába, ez volt az első jele a közvetítői iroda egyik mellébeszélésének. Viszonylag rövid idő alatt megérkeztünk a hotelhez, és ott elmondtuk a recepciónál, honnan jöttünk és miért vagyunk itt. A recepciós megkért, várjunk az előtérben és ha megjön egy menedzser, akkor majd hozzá forduljunk. Várakozás közben csakhamar kiderült, hogy itt még kilenc romániai egyetemista dolgozik, ugyanazon a közvetítői irodán keresztül. A marosvásárhelyi recepciós lánnyal folytatott néhány percnyi beszélgetés után megtudtuk, hogy az iroda ígérte pincéri borravalóra a szállodában semmi remény, mert ez egy ’’all inclusive’’ szálloda, itt egy bizonyos lefizetett összeg fejében minden ingyenes, a vendégek maguk szedik az ételt a ’’büféből’’. A ’’pincérek’’ csak az asztalokat takarítják le, miután a vendégek befejezték az étkezést. Három órányi várakozás után találkoztunk a menedzserrel, aki elvitt egy kb. tizenöt km-re lévő, nem működő szállodába, itt csak a hotel munkásai laktak, mert a működő szálloda, ami 1200 vendéget tudott fogadni, éppenséggel csordultig tele volt. A menedzser  megmutatta szobáinkat szólván, hogy három óra múlva legyünk kész, mert aznap kezdünk. Fáradtan, a csőbehúzottak keserűségével készültünk a megbeszélt időpontra. 


Visszavittek a hotel éttermébe, ahol nagy sürgés-forgás volt, készítették elő a ’’resztit’’ az esti vacsorára. A menedzser bemutatott a főpincérnek, későbbi közvetlen főnökünknek. A ’’metr’’, azaz a mester címet viselő barátságos tekintetű ember a konyhába küldött, ahol a  vacsorához szükséges evőeszközöket kellett csillogóra törölni. Két lengyel egyetemista lánnyal dolgoztam vacsoráig. Időközben megtudtam egyet s mást a hotelről, annak nem éppen vajszívű görög vezetőiről. Este minden előzetes felkészítés nélkül vetettek be a ’’mélyvízbe’’: összeszorult szívvel és más pincéreket figyelve fogtam neki a munkának, majd csak belejövök - gondoltam magamban. Este hét órától kezdődött a vacsora és egészen fél tízig tartott. Jómagamnak és frissen érkezett sorstársaimnak annyi volt a munkánk, hogy a rohanással meg nem álltunk egészen éjfélig, amíg mindent elő nem készítettünk a másnapi reggelire. Fáradtan, összetörve, a kemény talpú cipőtől és a szakadatlan hajtástól sajgó lábbal tértünk vissza szálláshelyünkre. 


Így teltek a napok. Volt, akinek fél hatkor kellett kelnie, hogy le ne késse az autót. A vendéglő négyszáz főt tudott befogadni egyszerre, 1200 vendég is volt egy hónapon keresztül, egy-egy étkezésnél mindössze tíz pincér robotolt. Szóltunk az érintett menedzsernek, ha már borravaló nincs, akkor a túlórát szeretnék bevállalni, meg is egyeztünk napi öt órában és az órabérben. Egy hónapon keresztül minden áldott nap 12 órát hajtottunk, hogy a kiutazási programba fektetett pénzünk megtérüljön. Amikor fizetésre került a sor, nem kaptuk meg az iroda által jelzett alapösszeget és hiába hadakoztunk, mert mint kiderült, szerződésünk nem volt hivatalos és nem ért semmit. Felhívtuk az irodát, az csak ígérgetett, hogy majd megold mindent, de annyi...


Ez volt a keményebb oldala két hónapos nyári munkámnak. Persze, az ott dolgozó több mint tízféle nációnak: lengyeleknek, albánoknak, szlovákoknak, cseheknek, pakisztániaknak, oroszoknak, görögöknek, arománoknak és másoknak köszönhetően több kultúrával megismerkedhettem. Az utolsó két hetet szórakozással, pihenéssel tölthettem mivel addigra hirtelen megcsappant a vendégsereg. Barátaimmal többször is körbeutaztuk a szigetet kölcsönzött motorbiciklivel. Fantasztikus, valóban paradicsomba illő tájakat, tengerpartokat  ismertünk meg, ahol nagyokat fürödtünk. Végül is rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem és baráti kapcsolatok alakítottam ki. Ezért aki hozzám hasonlóan külföldi nyári munka betervezésén gondolkozik, érdemes belevágnia, mert a szerzett tapasztalatok egy életre szólnak. Ugyanakkor legyenek jól tájékozottak és nagyon-nagyon óvatosak,  ha munkaközvetítői irodán keresztül próbálnak kijutni bárhová a nagyvilágba.

(Forrás: ÚMSZ, Kalandozó melléklet, 2006)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése