A múlt század ötvenes éveiben született útibeszámoló – a korszak dogmatikus légkörén messze túlmutatva – egy vérbeli művész őszinte vallomása a világról, amelyben a földrajzi koordináktól függetlenül mindenütt otthonosan érzi magát. (Megjelent a marosvásárhelyi Igaz Szó 1957. májusi számában.)
Vajon igazán honvágy?
Visszajövet találkoztam néhány olyan emberrel, akik hosszabb ideig éltek Keleten, s könnyeztek, amikor utamról meséltem. Mindegyik vágyott vissza...
Ezek az emberek fiatalságuk idején éltek ott - gondoltam -, lehet, hogy a Kína utáni vágyakozás a tovatűnt fialalság visszavárása... Otthagyták a fiatalságukat Kínában...
Én igazán nem hagytam ott a fiatalságomat Kínában, mert csak azt lehet elhagyni, ami van... Meg aztán, csak egy hónapig voltam ott...
Bukarestben azonban én is azzal az érzéssel búcsúztam el ismerőseimtől, hogy velem most valami nagy dolog történik...
...Nem célom ezzel az írással holmi idillikus jellemzést adni. Erre Kína igazán nem szorul rá. Épp úgy küzdenek a létért ott is, mint minálunk. Egy akkora területről, mint Európa, hatszázmillió emberről az általánosítás - ilyen rövid idő után - merészség is volna. Mégis, utazgatásaim, de főképp művészi működésem közben sok apró, őszinte, mélyen emberi megnyilvánulást láttam meg egészen éles megvilágításban...
*
Sokat olvastam Kínáról fiatal koromban. Igaz, hogy a császárság bukásáig, 1911 utolsó napjáig, nagyon színes, ha ugyan nem egyenesen káprázatos volt ez a világ. A császárok és főuraik élete nagy pompával járt, s e pompás külsőségekből kivette a részét mindenki - rangja s módja szerint. Ugyanakkor azonban a nyomorról s az egyszerű emberek rabszolgasorsáról is sokat írtak. Régebbi könyvekben képeket láttam a pekingi koldusok hídjáról, s nem egy utazó írja, hogy a kéregetők itt-ott egyenesen megrohanták.
Ezt a színes, fényes Kínát én már nem találtam... Igaz, hogy egyetlen koldust sem láttam sehol. Részeget sem. Ma igen egyszerűen öltözködnek a kínaiak, de az utca képe vidám. Akinek a ruháján meglátszott a munka nyoma, arról tudtam, hogy kétkezi munkás. Arcukról viszont egyáltalán nem tudtam foglalkozásukra következtetni. Az első benyomás mindenesetre kitűnő volt, s jólesett közéjük elvegyülni. Egy - a hatszázmillió közé...
A varázsszék
Foglalkozásom nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy az egyszerű emberekhez megtaláljam az utat. Nem betűt, hanem képeket írok s így az emberek nem zárkóznak el előlem, hanem érdeklődve szemlélik - akár egy tenyérnyi papíron is - egy-egy mikrokozmosz teremtését. S hogy a nézőközönség még jobban feloldódjék, abban kicsi székemnek mindenütt igen nagy szerepe volt. Más, rendesebb művész összecsukható háromlábú széket hordoz, a helyszínen szétnyitja, ráül a bőrülésre, előveszi alkotószerszámait és úgy döngeti a halhatatlanság kapuját. Én egy kicsi, alacsony széken dolgozom. Súlya könnvű, kényelmesen szállítható, csupán egy jó tenyérnyi deszka, abban négy lyuk és a belejáró arasznyi lábak. Az egész elfér az ember zsebében.
Ez a szék egy bugaci kisgyermek széke volt: 1938 óta én bámulom róla ezt a változatos világot. Ugyanezt a formájú széket használják a kínai gyermekek is, de az övék nagyobb. S a kínaiaknak eszükbe sem jutott az én újításom, hogy a széket szét is lehet szedni. Ez nagyon tetszett nekik.
(Csak egy helyen nem volt sikerem ezzeI a székkel: a kolozsvári elmegyógyintézetben. Annak idején modelljeim éppen azért tartottak a legnagyabb bolondnak, amiért szét mertem szedni egy széket...)
Kínába ma nem utazik annyi idegen, mint régbben. Ennélfogva jobban meg is bámultak. Annyira, hogy mire kiszemeltem rajzom tárgyát, már legalább nyolc-tíz érdeklődő szemlélt - engem. A nagy jelenet: székem összerakása, mindenütt hatásos volt, fülig szaladt még a legilledelmesebb kínai szája is. Mivel a kínait a tárgyak nagyon érdeklik, a humort meg sokra tartja, ennek a széknek egész Kínában nagy sikere volt. El is neveztem "varázsszéknek".
Első csepp a tengerből
A helyszín a pekingi császárvárosban volt a Fehér Palota hegyének aljában, éppen az Északi Tó partján. A hegy úgy keletkezett, hogy amikor a tavat ásták, a földet egy helyre hordták. A hegyen magas nyárfák, szomorúfüzek, különböző fenyőfajták díszlenek, ez utóbbiak egészen a leggöcsösebb változatig. Egyik-másik még a régi kínai művészek munkáin is túltett, annyira ágas-bogas volt; külön rajzot lehetett volna készíteni egy-egy göcsről. Az épület takaros, sötétvörösre lakkozott, annak rendje és módja szerint sárga csempekupával fedve, tetejének sarkai felkunkorítva. Az ereszek alját módosan kifestették, főképp zöld, fehér, fekete és arany színekkel.
Bájos udvarán sok délszaki növény - én csak a virágzó gránátalmát ismertem fel - s az eImaradhatatlan, messziről odahordott sziklák, amelyek a régiek gondoskodása folytán minden valamire való helyet díszítenek. Mindezt a maiak is tiszteletben tartják.
S augusztus vége lévén, tessék még hozzáképzelni fenn, jó magasan a szikrázó napot, a párás pekingi meleget, fenyőillatot, az evezők csobbanásait, a csónakázók vidám társalgását (ordítást, kiabálást nemigen hallottam, mérsékelt hangon érintkeznek az emberek, sok torokhanggal) s mindezek tetejébe egy bogár állandó zümmögését, amely legjobban a vásári szerencsekerék percegésére emlékeztetett. Ez úgyszólván egész Kínában végigkísért. Görög tengerpartokon hallottam még ezt a zajt, de a kínai bogár puhább és kitartóbb hangon ad életjelt magáról.
Ebben az udvarban működtek - egy szál rövid nadrágban és egy szál ingben, vagy éppen anélkül - szapora mozgású asztalosaim. Nagyon vigyáztak, nehogy valamiben kárt tegyenek.
Éppen ebédeltek, mire befejeztem félhivatalos működésemet: a terepszemlét, s megtárgyaltam a metszetek elhelyezését. Végre kiszemeltem az egyik szikár, meghatározhatatlan korú, hosszúkás fejű asztalost. A széket összerakom, hatása óriási. Leülök, kinyitom rajztartómat, rámutatok a hófehér papirosra és mutogatom, hogy le szeretném rajzolni.
Erre ő a világ legtenmészetesebb mozdulatával odajön, mosolyog, s udvariasan megkínál az ételéből. Valami tésztaféle. Csodálkozás és kis szégyenféle fog el, de csak egy villanás az egész.
Hirtelen megragad egy 1937-beli emlék. Akkor is augusztus volt. Görög-Macedóniából tettek át Bulgáriába mint kémgyanúst. Az autóbusz vezetője - a Sztruma völgyében nem volt vasút - egy égzengéses vihar után szemerkélő esőben egyszer csak megáll, leszáll, bemegy egy kunyhóba, majd tálcán hoz ki egy pohár italt egyetlen utasának - nekem. Útlevelem nála, tudhatja, hogy a hátizsákon kívül egy kis pénzem csak kell, hogy legyen... Felvillan a gondolat: hátha ez a markos görög meg akar mérgezni?
De nem akarom megsérteni, tehát Szokratészre gondolok és a poharat kiürítem... Azóta sem ittam olyan kitűnő szilvapálinkát! Most persze biztonságosabb a helyzetem. Emberem a tészta egyik felét már jóizűen megette. Letörtem hát egy jó darabot a tésztából, udvariasan megköszöntem, s eleinte tétovázva, de azután jó étvággyal megettem. Csak néztünk, egymásra mosolyogva, a többiek is mosolyogtak, minden olyan magától értetődő volt, s bennem kavarogtak az érzések és gondolatok.
Szemben velem ez az egyszerű ember, a különös környezet, eszem ezt az ismeretlen, furcsa ízű ételt, amely mégis jólesik... Hová lett a régi idegenkedésem, amikor Olaszországban három napig nem mertem meleg ételhez nyúlni...
S ahogy a kínai kopaszra nyírt fejét, bölcsen mosolygó arcát kanyarítgattam krétámmal, a szégyenfutamnak is megtaláltam a magyarázatát. Kosztolányi Dezső megállapítása jutott eszembe. Ezt írja a kínai emberről: "Hozzáképest a legalázatosabb európai is úgy látszik -- nagyzási hóbortban szenved". Ezt a jellemzést még elutazásom előtt többször emlegettem Bukarestben s íme...
Amikor úgy húsz perc múlva a rajzot befejeztem, egy csomag cigarettával akartam megajándékozni. Óvatosan kivett egy cigarettát, udvariasan megköszönte, de a csomagot visszaadta. A többit nem volt hajlandó elfogadni. A rajzot még mosolyogva aláírta; erre én a fülemet mutogattam. Tagolva olvasta el az aláírást. Hadd írom ide a nevét: Szung Kui-juen-nek hívják. A hatszázmillióból az első kínai, akivel mint rajzoló összekerültem. Az első csepp a tengerből...
Gondoltam, itt az ideje, hogy én is megszólaljak kínai nyelven, tehát rámutattam a rajzra, s tagalva ennyit mondtam: "Lo-ma-ni-ja Zsen-min-zsi-bao!" A kínai "r" helyett "l"-et mond, s ő azonnal megértette, hogy ez azt jelenti: arcképe idevaló újságban fog megjelenni. Arca sugárzott. Megszorította a kezemet, amiért lerajzoltam...
Az érdekes útirajz folytatását az RMSZ Kalandozó c. mellékletének online kiadásában - itt olvashatja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése