GYŐRFI DÉNES: Fehér megye 1848-49-es emlékhelyei

Annak ellenére, hogy szabad-

ságharcunk idején Fehér megyét elkerül-

ték a csatáro-

zások, ez az edélyi megye volt az, melynek ártatlan magyarsága a legtöbbet szenvedett azokban a hetekben, hónapokban. Ártatlan polgárokat gyikoltak Abrudbányán és Zalatnán, Magyarigenben és Sárdon, Boroskrakkón és Marosszentimrén, Nagyenyeden és Marosújváron, Felvincen és Torockón...

Szabadságharcunk egyik legszomorúbb napjának, 1848. október 24-ének emléke a Fehér megyei Preszáka nevű faluhoz fűződik, mely az Ompoly patak völgyében, a Gyulafehérvár-Zalatna útvonal mentén terül el. Az Abrudbánya-vidéki román felkelők 1848. október 23- án éjjel rohanták le Zalatna városát. A megrémült magyar lakosság, mintegy 800 ember Gyulafehérvár irányába menekült. "A szomorú menet - írja Szilágyi Farkas nagyenyedi református lelkész Alsófehér vármegye 1848-49- ben c. monográfiájában - délután 4 órakor érkezik meg Preszákára. A nap már alkonyatra hanyatlott. A románok az elcsigázott foglyokat az Ompoly vize mellett fekvő tarlóföldre vezetik, mely az aznapi hideg esőzés miatt fel vala fakadva. Itt értésükre adják, hogy ez a hely leend éjjeli szállásuk. A 800 szerencsétlen fogoly alig fér el az aránylag szűk területen. Csakhamar megparancsolják, hogy feküdjenek le mindnyájan. Ezen parancs következtében férfiak, nők, gyermekek elterülnek a sáros, hideg földön. Fekhelyéről felállani halálbüntetés terhe alatt tilos vala mindenkinek. Egy kéményseprő a tilalom dacára felállott. Meg is ölték azonnal. A foglyokat minden oldalról tömött sorokban állják körül a felkelők ezrei, s lesik, ha mozdul-e valamelyik azok közül. Az alávaló gúnyolódásnak, ocsmány káromlásoknak, legtrágárabb beszédeknek s vad röhögéseknek se hossza, se vége. Ilyen borzasztó helyzetben töltik el a zalatnaiak a nedves, fagyos éj első felét... A román felkelők az éj második felében ráözönlenek a földön fetrengő szerencsétlenekre. És kezdetét veszi a rablás, és foly reggelig hajmeresztő káromlások, minden kigondolható gúny és trágár szavak hangoztatása és embertelen ütlegelések között. Először pénzüktől, azután ékszereiktől fosztják meg őket, végül ruháikat tépik le testükről. A fosztogatás folyama alatt a nőket undorító módon meggyalázzák. A halálra kínzottak kétségbeesett jajveszékelései és a rablók vad ordítozásaitól visszhangzik az Ompoly mente a borzasztó éj homályában. Reggel a többnyire csaknem teljesen mesztelen foglyoknak parancsolják, hogy szedjék össze magukat, és vonuljanak fel az útvonalra, mert tovább kell utazniuk. A szerencsétlenek lelkében remény kél, hogy kísérőik bosszú- és pénzvágya, aljas vadállati ösztöne már kielégítést nyert, s életöket megkímélve, elkísérik őket Gyulafehérvárra. Rövid ideig tartó hiú remény vala. Amint felérkeztek az útvonalra, kínzóiktól azon újabb parancsot vették, hogy nemzetiség szerint csoportosuljanak. A csoportosulás ily módon kezdetét vette ugyan, de befejezést nem nyerhetett, mert egy tribün vezényszavára minden oldalról lövöldözni kezdtek a foglyokra. A lövöldözések mellett lándzsákkal, dorongokkal, vasvillákkal, fejszékkel, nyársakkal kezökben rohanják meg őket, a 800 embert, és kezdetét veszi egy olyan irtózatos mészárlás, milyenhez hasonló aligha történt még e földön."

Ebben a vérfürdőben aztán 645 ember vesztette életét, férfiak, nők, öregek, gyermekek. Mintegy 300 hullát Stanila Todor preszákai bíró temette el, a többi 345 hulla az égi madarak s mezei vadak tápláléka lett, majd később a tél hava borított szemfedőt reájuk. Az elhantolás végett néhány gödröt ástak, s a holttestekre kevés földet hányva, rözsét hordtak a halmokra, s azt meggyújtották, így akarván tűzzel és hamuval meggátolni a feloszló tetemek bűzös kigőzölgését. A mészárlásból mindössze 100-150 sebesült - jobbára gyermek és cseléd - menekülhetett meg. Így szabadult Lukács Béla későbbi országgyűlési képviselő s kereskedelmi miniszter, kit románul is tudó dajkája mentett ki a veszedelemből. Ott lelte viszont halálát édesapja, édesanyja s öt kiskorú testvére is.

A későbbiek során egy helybéli paraszt birtokba vette és felszántotta e nyughelyet. Azt követően csupán az emlékük élt e szerencsétlen áldozatoknak utódaik memoriájában.

1898-ban az országút és vasút szabályozása és építése alkalmával kisajátították e területet, s gondos ásatásokkal pontosan megállapították s újra fölhantolták a sírhelyeket. Így három új sírhalom keletkezett. Kettő az országút két oldalán magaslott; hossza 28, szélessége 4, magassága pedig 3 méter volt. A hantok 2 méter magas, alábbi felirattal ellátott kőkereszttel voltak ellátva.

1848. október 24.

Emeltetett Gyulafehérvár polgársága adományából 1899.

A harmadik sírhalom az Ompoly partja és az országút között magaslott, s rajta 3 méter magas sírkő állott, alábbi felirattal:

1848. október 24-én

híveivel együtt itt lelte halálát a zalatnai ev.ref.

egyház lelkipásztora Salánszky Lajos és Szántó József

tanítómester

E három emlékművet gyarapította aztán 1899-ben Lukács Béla. Az általa emeltetett 10 m magas kőoszlopnak az országút felé néző oldalán kereszt volt elhelyezve s alábbi szöveg volt olvasható:

1848. október 24.

atyja Lukács Simon,

anyja Gál Teréz,

testvérei:

István, Teréz, Simon, Péter és Eleonora, valamint az itt nyugvó 700 zalatnai lakos emlékének kegyelettel emeltette

Lukács Béla 1899-ben.

A vasút felé néző hátsó oldalon pedig egy homokóra ábrája, valamint a PAX szó, alább pedig ez volt olvasható:

Készítette

a zalatnai Állami kőfaragó és kőcsiszoló ipari szakiskola.

Tervezte Knop Vencel szakiskolai tanár.

Az oszlop tetején kőből faragott urnában égő láng volt ábrázolva.

Ennek az emlékoszlopnak a leleplezése 1899. augusztus 11-én zajlott le ünnepélyes keretek közepette. Annak ellenére, hogy a fölavató szertartást Lukács Béla csupán családi emlékünnepnek kívánta tekinteni, igen sokan azok közül is megjelentek, akiknek hozzátartozói, elődei ott porladoznak a közös sírokban. És megjelentek a zalatnai, preszákai, nagyalmási s egyéb környékbeli románok is, kik levett kalappal csatlakoztak - mintegy megbánva az elődeik által művelt embertelen tetteket - az ünneplők érzelmeihez, kiknek lelkében minden bizonnyal nem maradt visszhang nélkül az emlékszlop állítójának PAX jelszava. S ezt bizonyítja az a tény is, hogy ott az emlékoszlop tövében együtt imádkozott a római katolikus, a református, a görög katolikus és görögkeleti lelkipásztor. Csíky János zalatnai római katolikus főesperes könyörgése után Mihail Micola preszákai görögkatolikus pap mondott gyászbeszédet, őt Besea Emanuel zalatnai görögkeleti pap szónoklata követte, végül pedig Ferenczi István zalatnai református lelkipásztor alkalmi beszéde zárta be a kegyeletteljes szertartást. A sírokra és az emlékoszlopra helyezett nagyszámú koszorút a kolozsvári ereklyemúzeumba szállították megőrzés végett.

Napjainkban csupán sírhalom létezik amott az országút mentén. Rongáló kezek vésővel és kalapácsütésekkel eltüntették a fent idézett szöveget. Csupán a PAX szó hirdeti amott a magaslaton a halhatatlanságot és a múlt tragédiájának emlékét.

A következő 1849-es emléktábla Nagyenyeden található. Az 1849. január 8-án leölt 800 enyedi polgár közös sírja fölé került, ott a város kellős közepén a várfalra erősítve, s MDCCCXLIX rövid felirattal ellátva. Az emléktábla elhelyezésének a kezdeményezője az 1903-ban Nagyenyeden megalakult Kossuth Lajos Asztaltársaság, melynek 1904. március 20-i ülésén Bodrogi János Bethlen Kollégiumi történelemtanár alábbi Indítványt terjeszti a társaság elé:

"Mondja ki a Nagyenyedi Kossuth Lajos Asztaltársaság a mai napon: 1904. március hó 20-án, a Kossuth Lajos halála 10-ik évfordulóján, hogy az 1849. január 8-án legyilkolt enyedi vértanúk közös sírhelyének méltó emlékoszloppal vagy más emlékművel leendő ellátása érdekében társadalmi mozgalmat indít s a város összes lakosságának a bevonásával minden lehetőt elkövet, hogy ez a sír, mely Enyed város polgárainak örök időkre a legszomorúbb történeti emléke leend, egy méltó emlékkel láttassék el. Addig is azonban, míg ez emlék elkészülhetne, mondja ki a Kossuth Lajos Asztaltársaság mai gyűlése, hogy f. 1904. május 1- től, mely éppen vasárnapra esik, hogy ezután állandán gondoskodik e szent sír megkoszorúzásáról, mégpedig úgy, hogy minden év május első vasárnapjától kezdve, október utolsó vasárnapjáig minden vasárnapon egy-egy friss élővirág koszorú tétessék reá. E koszorúk készítésére és elhelyezésére kérjük föl városunk összes lelkes asszonyait, honleányait, akik, mint biztosan hiszem, önként is szívesen fognak eleget tenni a legnemesebb hazafias kegyeletből folyó, gyöngéd, de azért nemes és igen sokat kifejező áldozatnak. A Kossuth Asztaltársaság elnöksége egy egészen erre a célra készítendő emlékkönyvbe fogja bevezetni azoknak a honleányoknak a nevét, akik a koszorúk készítésére önként vállalkoznak. Nemkülönben az elnökség fogja megjelölni, illetőleg fölkérni, hogy a vállalkozók közül ki és mikor helyezze el a koszorúját. Egyéb e kérdéssel kapcsolatos részletkérdések megoldása asztaltársaság Elnökségére, illetőleg tisztikarára bizatik. Nagyenyed, a Kossuth Lajos halála 10-ik évfordulója ünnepén. Bodrogi János."

Az indítvány nyilvánvalóan, rendkívüli visszhangra talált. Már az indítványhoz csatolt ívlapra mintegy 40 nő jegyezte föl magát saját kezűleg, mely a következő hetekben újabb jelentkezőkkel gyarapodott. A helybéli Közérdek c. újság is ezt igazolja azon év szeptember 22-i számában, amelyben arról értesít, hogy "a '49-ben legyilkoltak vár melletti sírját vasárnaponként az enyedi hölgyek tiszteletet érdemlő buzgósággal diszítik fel koszorúkkal s hogy az asztaltársaság díszes zászlója elkészült s hogy október 6-ra tervezett aradi zarándokút megtétele iránt az előkészületek folyamatban vannak".

Mikor került a várfalra a most is álló szerény márványtábla, arról, sajnos, hallgat az emlékezés. Ami lehangoló számomra az, hogy napjainkban a feledés, a nemtörődömség övezi e sírkertet. Századunk elején farácsozattal ellátott kerítés vette körül a sírhalmot, melyre szomorúfűz borította ágait. Jelenleg a márványtáblát övező s a várfalra erősített egykori díszes téglakeretnek csupán porladozó maradványai láthatók. A sír fölött bozót, dudva éktelenedik. Idén március 15 előtt egy hűséges egyén baltával elátvolította az emléktáblát eltakaró bozót szekérderéknyi ágazatát. Ez így jó! A rossz benne az, hogy ama hulladékot alig pár lépéssel odébb, a sírkert sarkában, pontosabban a várfal és a Bethlen Kastély alkotta beszögellésbe próbálta elrejteni, mely most is ott éktelenkedik. Hogy kinek lenne erkölcsi feladata e '49-es síremlék méltóképpeni karbantartása és tisztelete, azt döntsék el az enyedi magyarok! Mert azzal, hogy március 15-én szerény, kis kerekded koszorút helyezünk el a helyszínen, távolról sincs kimerítve enyedi történelmi múltunk tiszteletteljes megbecsülése!

(Forrás: RMSZ / Szabad szombat, 1998. október 23.)

Illusztráció: a nagyenyedi emléktábla, lapidáris feliratával: MDCCCXLIX