2010. augusztus 30., hétfő

GYÁRFÁS ELEMÉR: Sinaia


Budapest, 1903. november 6.

Fenyvesekkel koszorúzott, égbetörő magas hegyek között fekszik Sinaia, a román királyi pár csodaszép nyaralója. Valóban fenséges hely, méltó a költő királynőhöz, Carmen Sylvához.

Már a hozzávezető út is gyönyörű. Elhagyva a tömösi honvédemléket, melyet a határőrző vitéz székelyeknek emelt a nemzet kegyelete, szebbnél-szebb képek tárulnak szemeink elé. Elérjük Predeált, majd Romániába visz utunk. A vonat dübörögve rohan lefelé a magas sziklabércek között. Feltűnik a Bucsecs, a maga impozáns nagyságában. Elragadva nézzük. A hatalmas fenyőerdő közepette, melyen keresztül haladunk, egy-egy kis várost érint a vasút. Pompás villák sorakoznak egymás mellé, egy-két gyár kéménye füstölög mellettünk. Bizony a románok kiaknázzák hazájuk kincseit, élvezik szépségét . . .

De legelragadóbb, legbájosabb köztük mégis csak Sinaia, ez a kis elrejtett paradicsom, melynek megteremtésére kezet fogott a nagy természet az emberi észszel, emberi munkával. Gyönyörködünk a vidék vad szépségében; rengeteg erdők, égbenyúló magas hegyek vesznek körül és amellett feltaláljuk egy világváros pompáját, kényelmét.

A szebbnél-szebb villákkal, hatalmas szállodákkal keveset törődve, siettünk kitűzött célunk, a Peles-kastély felé. Megtekintve, jobban mondva megbámulva a királyi istállókat, csakhamar kiértünk arra a kis fensíkra, melyen a palota fekszik. Gyönyörű látvány tárult szemeink elé! Fejünk felett az azúrkék égbolt; körös-körül rengeteg erdők, hatalmas sziklabércek, köztük ősz, koronás fejével a Bucsecs. És e szépségében is zord vidék közepette a pompás
stílusos épület, szingazdag falfestményeivel, számos tornyával, balkonjával. Előtte gyönyörű virágoskert, tó, melyben hófehér hattyúk úszkálnak. Nem csoda, ha király választotta lakóhelyéül!

A palota előtt, egy-egy vasrácscsal elzárt helyiségben régi fegyvereket látunk: páncélok, kardok, lándsák; majd néhány öreg ágyú, mellettük garmadába rakva a különféle ágyúgolyó. Egy kis felirat megmagyaráz mindent: Plevna 1878. Íme, milyen büszke a fiatal román királyság dicső hadjáratára!

A kastély belseje mesébe illő fénnyel és pompával van berendezve. Keresztül menve a lépcsőházon, a villanyfényben úszó előterembe érünk, hol két óriási, egymással szemben álló tükör fogad. Innen az ebédlőterembe jutunk, melynek falait pompás fafaragványok díszítik. Ezek képezik tán a kastély főékességét; mindenütt megtaláljuk, a legszebbek azonban mégis az ebédlőben vannak. Mi szürke, hétköznapi emberek sok mindent megbámultunk még itt, főként az asztal közepén levő szökőkútat. Azután a billiárdterembe, majd a dohányzóba mentünk. Mindkettőnek valóban királyi a berendezése. Nagyon szépek a pipázóterem színes ablakai. Gyönyörű a török szoba színgazdag, pompás szőnyegeivel, bútoraival. A szokatlanság ingerével hat a szemlélőre. A mellette levő szobában egy fehér láda vonta magára figyelmünket. „A kis hercegek játékai", monda vezetőnk. Felnyitottuk: közönséges gyermekjátékok voltak benne. Bizony, a gyermek csak gyermek marad, akár bíborban, akár a föld porában született.

Áthaladva azon a terraszon, ahol a királyi család ozsonnálni szokott, gyönyörű, rococo-ízlésben berendezett szobába jutottunk. Megbámultuk a pompás tükröket, a bájos festményekkel díszített, meisseni porcellán asztallapokat, melyeknek mindegyike kincset ér. Feltárult előttünk a zeneterem ajtaja. A piros függönyökön átderengő fény csak alig világította meg a faburkolattal és faragványokkal körülvett termet. A különféle hangszerek, a terem fődísze: a pompás orgona, aranysípjaival, mellette szétszórva számos hangjegy: eszünkbe juttatta a költői lelkű királynőt. Olyan komor, fájdalmas érzést keltett bennünk ez a terem minden pompája mellett is. Odaképzeltük a királynőt az orgonához és szinte hallottuk a panaszos, szomorú dallamot. . .

Még csak a színház megtekintése volt hátra. Azután végighaladtunk az ősök képeivel díszített folyosón és búcsút mondtunk a tündérszép Peles-kaslélynak.

Éppen leáldozóban volt a nap. Elmerengve néztük a nagyszerű tájképet. Az erdő halk zúgása és a tovarohanó Peles-patak moraja titokzatos dallammá olvadt össze. Ezt hallgatta egykor Carmen Sylva, elmerülve a bájos vidék szemléletébe. És a Peles mesélt, mesélt . . . Caraiman óriásról, a tündérekről, a szegény, egyszerű emberekről. Nem értette meg szavait senki, csak a költői lelkű királyasszony . . .

Jól esik nekünk, magyaroknak, szerelettel gondolni Erzsébet román királynőre. Mert nekünk is volt királynőnk, őt is Erzsébetnek hivták. Szomorú idők jártak akkor! Az erdő zúgása, a patak moraja elbeszélte, elsuttogta, hogy volt egy nemzet, mely sokat szenvedett, ártatlanul. Nem értelte meg szavait senki, csak az áldott lelkü királyasszony ...

(Alkotmány / Forrás: Gyárfás Elemér - Erdélyi problémák, 1903-1923. Kiadja az Erdélyi Irodalmi Társaság, Cluj-Kolozsvár, 1923.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése