1
partok, csupa part, kikötő, csupa sivatag, scru'b, kő, napfény és újra part, homok, kő, kikötő vagyok;
*
kék, vörös, szürke és arany;
*
végre jött egy festő, John Glover, született 1767-ben Angliában, jött 1831-ben, meghalt 1849-ben, és Eugen von Guerard, született 1811-ben Ausztriában, bejött 1853-ban, meghalt Angliában 1901-ben, Hans Heysen Németországban született 1877-ben, bevándorolt 1883-ban, meghalt 1968-ban, Tom Roberts Angliában született 1856-ban, jött 1869-ben, elment 1931-ben, született— jött—elment, született—jött—meghalt;
*
akik itt születtek, lefejtik az eukaliptuszfák kérgét, megszárítják, kikészítik, és arra festenek; a bennszülött, aborigin festők barlangok falára, kéregre, bumerángra, varázsszerszámokra és a saját bőrükre festenek, az emberiség legrégibb jeleit festik, és a nagy, szent kengurut és a nagy, szent kígyókat, óriásgyíkokat, madarakat, a mindennapi világteremtést, mert a teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak csak önmagukban és a csodákban hihetnek, s abban, hogy ellenségeik és félelmeik megfogalmazásával legyőzhetik a halált; boldogok, akik félni tudnak, mert övék a hatalom az erősek felett; az ő művészetükben én vagyok a leglelkesebb földrész, lélekkel teli föld vagyok, én vagyok az ősföld, belőlem gyúrták Ingaladdi, Nargorkun, Gumundili, Mamula és Yurrlunggur és a többiek alakját, mert a védtelenek és kiszolgáltatottak maguk felé fordítják minden Jó és Rossz szellemarcát, s abban vesztik el magukat s nyerik vissza sértetlenségüket; ahogy a te költőd, Dsida Jenő írta a költőről abban a versben, amit elmondtál, nekem: ki most lefekszik, nem kívánta, / hogy földje legyen, háza, ökre, / de amit látott, gyönyörű volt, / és véle marad mindörökre, / és övé marad mindörökre;
*
kétszáz évig éltek az angolok Indiában, és nem tanultak meg egyetlen helyi nyelvet sem; az angolok kétszáz éve élnek már Ausztráliában, és nem tanultak meg egyetlen helyi nyelvet sem; látod, nem a németek, hanem az angolok vallották először magukat emberfeletti embereknek; mondd, vannak-e még más emberfeletti emberek, akik saját énekük tisztelete jogán nem akarnak hallani más éneket; kétszáz éve élnek itt az angolok süketen, aztán jött Tőletek valahonnan egy finnugrista nyelvész, aki a baskírok, osztjákok és zűrjének között kezdte vándorlását; itt fölment északra, krokodilusfarmot szervezett a wangkad-zsákkal és a pidzsandzsadzsarákkal, 1974-ben pedig, amikor megnyílt az aboriginek és az anyanyelvükön tanulni óhajtó újausztrál bevándoroltak első tanítóképzője, Vászolyi Erik hozzákezdett a több mint száz törzs több mint száz ábécéjének a megszerkesztéséhez; ábécét készít négyezernek, ábécét készít kétszáznak, ennél többen és ennél kevesebben egyetlen nyelvet sem beszélnek, a pidzsandzsadzsara nyelvet négyezren, a wangkadzsa nyelvet kétszázan beszélik; legelőször a barátainak, a wangkadzsáknak adott ábécét, s kiadta a Teach Yourself Wangkatja — Tanulj wangkadzsául című füzetet; a kőkorszak óta először fogják magukat írásban s mások számára is érthető élőbeszédben kifejezni, pedig a wangkadzsa szó azt jelenti: BESZÉLŐ NYELV;
*
a Föld megszilárdulása utáni perctől ezek az eukaliptuszerdők mindig öregek és kuszáltak, mindig tépettek, örökké vihar után vannak; most június van, ez téli hónap, a törzsük fehér, a lombjuk feketébe hajló zöld, télen nem lombjukat, hanem kérgüket hullatják, leveleik hosszúkásak, keskenyek, hogy minél kevesebb nedvességet szívjon ki belőlük az öldöklő napsütés, a fák törzse kemény, belül olajos, ezért ha tűz üt ki, belül égnek a fák, s koronájukat csillagszóróként hányják, pergetik százméterekre, negyven fokos nyárban üvegcseréptől is lángra kap az erdő; 1898. íebruár huszadikán 3000 kilométeres tűzben égett Victoria állam;
*
tűnnek a járdák, szélesednek az utak, a kertek, a magány; Amerika után itt a legnagyobb az egy főre eső gépkocsiszám;
*
tél van, a lángfa is lombját veszti, de csupasz ágain pirosan izzik a sok hatalmas szirmú lángfavirág;
*
a cityk felhőkarcolói Perth, Adelaide, Melbourne, Brisbane központjaiban mindössze tíz-tizenöt esztendeje épülnek, szomszédságúkban a balkonos, vascsipkés viktoriánus stílusú egyemeletes vagy földszintes családi házak már műemlékek, a még öregebb roskatag vityillók nem műemlékek; délután hat órakor elnéptelenedik a nyüzsgő city, rohannak a kocsik a villanegyedekbe, de a legsűrűbben beépített citykbe is lóversenypályák, játszóterek, parkok ékelődnek, a parkokba rostélyokat, kemencéket raktak százméterenként, vasárnap minden rostélynál családi kör süti a húst, a parlament előtt angol királyi utcalámpák, az olasz templomból jön a lakodalmas menet, a menyasszony ölében már gyermek sír, odabenn Saághy Dezső fából faragott főpapi stalluma, két lófejjel...
2
Melbourne in Australia, 14. November 1858. A Malborough háromárbocos vitorlással elhagyva Angliát, 80 napi szerencsés utat végezve ide érkeztem. Egy új nemzet, mindenben kezdő, vett körül, olyannyira ellenlábas szokott világomhoz, mint ennek nappali órája nálatok éjjel és ennek mostani tavasza nálatok téli hónap (...) Egy év óta Austráliálban majdnem 100 külön, de összevéve hálót formáló helyeken aranyat leltek, melynek némellye 109 fontot nyomnak (...) Holnap először magam is a digginsbe megyek, barátaim ezek: Szumrák Ernő, Battye Dániel és Villiam, egy londoni orvos fiai, Tipner, Sadler és Heyden boroszlói, kolozsvári és berlini fiúk (...) Életünk biztos, a police-erő nő, a legrosszabb az, hogy az angol coloniai úgy tekinti mint csak gazdagodási műhelyet, hol moralitás s igazság, átellenében a nyerészkedésnek árnyék. (...) Ruhám egy fehér kalap, egy kék pamut ing, fekete egy második, egy fehér daróc nadrág, egy csizma, melynek jobbját a körmöm, balját a feslés lyukkal áldá. Házunk egy sátor. Élelem a thea tej nélkül, kenyér nélkül sokszor, 8—12 munka, ekkor egy óra nyugvás, szalonna, kenyér és egy korty rumvíz cukorral, 1—5 munka, 5—7 főzünk, sütünk kenyeret; kávét tej nélkül, szalonnát és borsólevest, másnap vízlevest, harmadikon árpalevest egy kis szalonnával, kétszer hétben kis sajt, kétszer szalonnával kiperzselt vízben felmosott lisztből lett fánk. Ágyam két törzsökre fektetett 6 lécre szórt fagallyakon, 2 pokróc és felettem 2 fehér pokróc, egy hétig fájtak csontjaim, most már kezemet sem érzem (...) Mint tudjátok nálam a nap 9 2/4 órával hamarabb kél, tehát itten dél 12, nálatok két óra reggel, éjfél 12, nálatok délután 2 óra. Austráliai nyár: December, Január, Február; Ősz: Március, Április, Május sat...; a hattyú fekete. Az én csillagaim nem a tieid, dél felé hideg, és az északi gyümölcs a nemesebb (...) Be kell végeznem levelemet. írjatok, ez az egyetlen örömöm, malasztom. Örülök, hogy itt vagyok, kedvem, erőm, reményem nő. Isten megáld engem, és megáldjon titeket édes szeretett egyetleneim. Segítsétek egymást míg én megjövök, nézzetek utána: ha haza megyek jöhetek-e bizton? R. B. (Australiai levelek, Delejtű (A tudomány, anyagi érdekek és szépirodalom közlönye) Jelige: Csak az a nemzet vész el, mely önmagát elhagyja. Temesvár, 1861. april. 16.)
*
Az emberek, közvetlenül, elkapják a mellettük állónak a csuklóját, és megnézik a karórát. Ez a szokás megtudni az időt, tüzet is így kérnek. Nincs itt helye a kényeskedésnek az imbolygó hajón. Beszélni nem tudnak egymás nyelvén az idegenek.
Ma már partot kell látnunk.
Öt tengert szeltünk át, nekem mind az öt egyformának tűnt, bár megkíséreltem különféle színűnek látni. Nem tudom bámulni órákon át és csodálni, mert elfog a honvágy. Elfordulok a tengertől, amibe éppen most dobja be szürkévé vált hajának egy csomóját az ízléstelen vénasszony, amott meg egy férfi hámozza bele a narancs sárga héját. Egyszerűbb belepiszkítani, mint elemezni.
Olvasni fogok! Sokan olvasnak. Megfigyeltem egy cseh házaspárt, ugyanazt a négy Life számot olvassák az egész úton. A legtöbben a térképet nézik, s újra és újra megtárgyalják az ausztrál munkahivatal tájékoztató füzetét.
Olvasom az adatokat, már százszor megtettem, mennyi lesz a fizetésem, és az árak, de ahogy körülöttem hullámzik, mozog a sok hozzám hasonló hontalan, csak fel-felnézzek és bámulok. Ezen a hajón 607 férfi, 377 nő és 335 gyermek vándorolt ki velem együtt.
És ma már partot látunk... Már tegnap éjjel fényjeleket fedeztünk fel. A számom 1020-as, elveszettnek érzem magam, hiszen már hetek óta csak sorban állok, orvosi vizsgákon, ebédosztásokon, munkaelosztáson, csomagviteleknél, vámvizsgálatoknál, s nem tanultam meg a tolakodást, a megafonon Paganini-hangversenyt és parancsokat kevernek, de a legjobban a rémhírekre emlékszem, szinte naponta más és más hír futja be a hajót, a csomagbevallásról, a munkáról, el leszünk választva a családunktól, Darwinba visznek, Melbourne nem fogad be, és így tovább. Mi történne velem, ha valamit most mondanék az ismerőseimnek kétségeimről, félelmeimről nagy kalandom felett.
Mert nem tudom, mi lesz belőlem?
Már mindenki kiabál, mert látják a földet. „Újjászülettem" — ujjongja valaki.
Haldoklom. Nyögök és iszonyodom. „Nem látom" — mondogatom csak úgy magamnak. Nem akarok talán megérkezni?
— Föld! Föld! A mindenit a szemednek! — kiabálják. — Ott az már Ausztrália!
— Igenis — rebegem.
Most kellene valami magasztosat kigondolnom.
Hajbókolok, a hullámok miatt, csak hajbókolok.
Kezemben a papír, a töltőtoll, mindent lerögzítek, ami történni fog, ez a nagy, várva várt pillanat.
Szigetvilág, vajon kellek-e neked? — rebegem újra. — Mert szerinted nem jó, amihez én értek.
— Szürke, élettelen, mindenütt ilyen árva? Csak lenne látcsövem — sóhajtja egy utas.
„Miért mennek ezek oda? Bánatokat hoznak-e? Pártoskodást? Terveket? Civakodást?" — gondolja a hajó kapitánya.
Föld! Föld! Huszonhárom nyelven kiabálják.
Itt áll mellettem egy pici kislány, talán hároméves, piros pöttyös ruhában.
— Kis angyalom, mit érzel? — kérdezem. Ezt nem érti.
— Mit látsz, kis szívem?
Ez a kérdés még rosszabb. Újra kezdem:
— Mit fogsz ott csinálni? — és mutatom a nagy földet.
— Sarokban állni — mondja. (Dezséry András: Föld! Föld! A Vándor Könyvtár I. kötetéből. Adelaide, 1975.)
*
Ide érkeztem hát a magasból, ide, hol nincsenek sem tornyok, sem várromok, ahol a házak ismeretlen fakó lombú fák között virítanak a délutáni napban, ide, ahol nincs történelem, nincs emlék, ahol minden újra kezdődik, ahol jelen van csak és talán jövő is, egy kicsi jövő. (Domahidy András: Két dióhéj, Perth, 1969.)
*
— Látja, komé, ez most a mi ideiglenes hazánk ... Kicsit hasonlít is a mi Erdélyünkhöz... Csak a fenyők hiányzanak ... Azoknak az illata pedig csak kedvesebb nekünk, mint ennek a trópusi növényzetnek a kábítóan édes levegője ... Hiányzik a hó is ... A mi jó meleg székelyruhánk, a harisnyánk, a kucsmánk, a lajbink. Pedig látja-e, nem is fázunk... Itt azért csak hiányzanak a kalákatáncok, a juhászsíp, a kutyáink csaholása ... De a Természet itt is oly gyönyörű, akár odahaza... Mint odahaza ... És most én is odahaza képzelem magam... Nézze csak, testvér, azt a magas hegyet, a körülötte gomolygó felhőkkel... Bizony én azt látom most, hogy az szakasztott olyan, mint mikor odahaza pipál a Hargita!...„ (Hegyi Zoltán: Pipál a Hargita, Canberra.)
*
Ki-ki egyedül. Mint jobbágykunyhók mélyén / őrzék egykor a tüzet, / úgy őrzöm az óhazát. / Szívemben naponta /átmentem a holnapnak / üszkét s molekuláját. // Mindaz, mi a tegnapból / bennem maradt, itt szélfútt / igékre tapadt. / Úgy élek, mint a haza- / tartozás s a sehova- / tartozás nagy remeke. // Egy éhes nagy malom ez, / benne ki-ki egyedül, / kicsik, megváltók, papok. / Míg fél-lelkünkkel égbe / kiáltunk, letaglóznak / csendben a hétköznapok.
Egy cent. Úgy ül a csend, mint konzul / előtt aktáinkon a por. / Úgy ül, s a dermedt tájra / mindig ráhajol valami. / Sok behorpadt száraz arc, / kihunyni kész szempárokon / talán a holnap köde, / talán a tegnap színei. // Egy divatja múlt reklám / ingyen szemétdombján ülök. / Mi vagyok itt, ha vagyok? / Emberáru, munkára „kent". / Izmaim, fogam, vérem / mustrálják a vevők, míg én / félve lesek rájuk, akad-e / rám vevő. Értékem egy cent.
Nem búcsúzom. Nem búcsúzom, csak a / haldoklók ijedt szeme, / csak az, ami némán / lemondón / búcsúzik. / Én csak harmat-csípte / májusokat temetek, / engem az elmúlás / félelme, / az tart itt. (Becze József: Haragvó Isten előtt, Versek, Forum Printing Pty. Ltd. Melbourne.)
3
Ó, ez a félelmetes szabadság. Az emberek személyazonossági igazolvány nélkül élnek. Ha ájultan vagy holtan találnak, vagy betörtél a bankba, csak a hajtási igazolványodból derülhet ki: te vagy-e?
A parkokban kőből kirakott, kijelölt helyeken mindenki kifejtheti világnézetét, beszédet mondhat a világvégéről és az új világ kezdetéről. Az utcasarkokon hölgyek vagy műanyagkutyák rázzák a perselyt, s a nyakukban lógó tábláról megtudhatod, mire gyűjtenek: háborús árvák felsegélyezésére, gyermekkórházaknak, kevés a vakvezető kutya, adj, hogy többet idomítsanak, valaki, akinek nem volt bankbetétje, leégett, árvíz vitte el a házát, három nap múlva van már mindene; ha a kábítószertől kótyagos, koszos nadrágú hippihez odamégy, benyúl a zsebébe, ő is ad. A szomszédod nem csenget be hozzád két évtizeden át...
*
... ez a félelmetes szabadság. Egy hosszú rózsaszín hálóinges leány zöldmintás ágyneműjével a hóna alatt, mezítláb vándorol a június-téli utcán. Színházjegy, hangversenyjegy: 6—20 dollár, a sidney-i új operában: 50 dollár. Egy nyugdíjas heti nyugdíja: 50 dollár. A perthi Kings Park kilométeres sétányainak a fáit azok ültették, akiknek apjuk, férjük vagy fiuk „valahol Európában" veszett a két háborúban, s amikor a fák megnőttek, fekete fémtáblát szegeztek rájuk, amelyen a hős neve, kora és rangja olvasható. Háromezerhétszáz sípja lesz az adelaide-i Festival Centre of Arts orgonájának; Bécsben már építik; ez lesz a világ legnagyobb és legtökéletesebb orgonája; 100 dollárért bárki megvásárolhatja az örökkévalóságot: az adakozó nevét rávésik az orgona sípjára...
*
... a félelmetes szabadság, Quieenslandben háromszázhatvanötből háromszáz nappalon át süt a nap. A házak előtt solahartok, kis napkályhák (fémabsztrakciók) tárolják a napfényt vízmelegítéshez s arra a néhány hűvösebb éjszakára. Nyitott vagyok, szabadtéri ország, repülőgépből olvashatod a vörös sziklák rajzát, szeles időben kocsik szegélyezik a partot, kocsiból nézik óceánjaim, a magasban mindenütt vetítővásznak fehérlenek, előtte parkolóórák erdeje: kocsiból nézik a filmeket a „drájving-moziban" (drive in = hajts be), a háromévenkénti összausztráliai ünnepségeken mindenki kiállíthat, csupa kép és műterem az utca, a nagy lóversenynapokon leáll a forgalom, az üzletekből kitódulnak s a hangosbeszélőket és táskarádiókat lesik elbűvölten, befut-e a ló; az áruházas Myer (hogy kevesebb adót fizessen) karvastagságú drótkötélkötegekre húzott, kagylóhéj-tetőszerkezetű „hangversenytermet" állíttatott Melbourne legnagyobb parkja közepébe, a világ zenei sztárjai hangversenyeznek színpadán, aki nem fér az üveg-alumínium kagylóhéj alá, a füvön ül, mert a „teremnek" fala nincs, ülünk a füvön fel a domb tetejéig, s mindenhol olyan az akusztika, mint a kagylóhéj alatti tér bármelyik pontján, hallgatod a zenét a fűben, s láthatatlan kagylóhéjként borít be a legtökéletesebb hangversenytermi hangzás...
*
... félelmetes szabadság. A föld hét legszebb lepkéje védett területen repked. A föld legszebb lepkéi élnek itt, nappali lepkék, az egyiknek a szárnytávolsága 25 centiméter. (Az új-guineai „pápua egyetemen" tavaly leplezték le harminchat ország tudósainak a jelenlétében Fenichel Sámuel és Bíró Lajos erdélyi Új-Guinea-kutatók arcképes emléktábláját.) Angolul tudni és vezetni. Vezetni és angolul tudni. Hajts, mondj, mosolyogj. Nyitott vagyok, és amikor délután a kertvárosban levetik az angolt, hatvannégy nyelven beszélnek. Néhány nagyvárosban három éve tolmácsszolgálat működik: ha bajban vagy, elvesztél, felhívod a megadott telefonszámot, s hatvannégy nyelven válaszol. A minap rothadt almával dobálták meg az elnököt, mert a kormány a közvélemény hónapok óta tartó tiltakozása ellenére fel akarja tárni az uránmezőket.
*
... szabadság ... félelmetes, amikor mindenki a saját szabadságát építi, tiszteli, hiszen ha szerencsés vagy, olyan szabad lehetsz, mint a repülőgép (mert a repülőgép ritkábban töri össze magát, mint a madár), és a magány akkor is félelmetes, ha nem a mélyben, hanem a magasban tör reád. A szabadságnak nem célja, hanem ára a magány. Mikor törlik el a szabadság árát? 1854. december harmadikán, vasárnap reggel fellázadtak az aranyásók a magas helypénz és a hitelező kocsmárosok kegyetlensége miatt. A kormány katonaságot küldött Eurekába; huszonnégy aranyásó, egy tiszt és öt katona életébe került a negyedóráig tartó első ausztráliai „forradalom". Peter Lahor aranyásó a fél karját vesztette el; előbb veszélyes lázitóként üldözték, majd miniszterré nevezték ki. Eurekában ma ez olvasható az emléktáblán: „Itt nyugszik hat katona. Odaadással végzett kötelességteljesítésük közben estek el azokkal az aranyásókkal folytatott harcban, akik fegyvert emeltek az önkényesnek vélt államhatalommal szemben. Mellettük fekszik néhány aranyásó földi maradványa is, akik életüket áldozták szabadságeszményeikért, mert helytelen utat választottak kivívásukra. De röviddel pusztulásuk után a szabadság is megérkezett: a férfiak általános választójogának elismerése s a szilárd alkotmányos kormányzat képében."
*
Ó, nem az alkotmány szelídíti meg a félelmetes szabadságot, hanem az aranyásók őrjöngő vágya. Ő, szép, kegyes, értelmes szabadság …
4
Július K. filozófiatanár: az egyetemi tanárok minden hat év után kapnak egy év fizetett szabadságot, de erre az időszakra kötelesek elutazni valamely más országba, tehát más kontinensre, s ott tanulmányozni szakjuk valamilyen témáját; decemberben indultunk, Londonban is jártunk, feleségem londoni, de már augusztus végén visszatértünk; hidd el, van ausztrál honvágy; a világ végén vagyunk, de itt vannak velünk a könyvek.
*
A.M.N. fizikus: ha a témádhoz nem kapod meg helyben a szükséges könyvészetet, bejelented a városi vagy egyetemi könyvtárban, s megadod a telefonszámodat; egy hét múlva felhívnak, bekéretnek, leülsz egy asztalhoz, s eléd tesznek egy rakás könyvet, ki tudja, melyik város melyik könyvtárából szerezték meg, s még a jelzés is be van rakva a megfelelő helyre — „here is", azaz: ne keresd, itt, ezen az oldalon van a megfelelő utalás.
*
K.E.E. főnővér: amikor 1950-ben megérkeztünk a tegnap még égő Európából, az ausztrálok (ausztrálok? lehet, hogy ők akkor már húsz éve laktak itt?...) megkérdezték, hogy ettünk-e valaha fagylaltot, s ismerjük-e a villanyt? én betegen érkeztem, s néhány nap múlva kórházba kerültem; a várost még alig ismertük, a bevándorlásügyi miniszter beültette a férjemet egy taxiba, hogy meglátogathasson; a taxisofőr, aki látta, hogy friss bevándorló az utasa, s tudta, hová viszi, megállt egy virágkereskedés előtt, vett egy csokor virágot, s odaadta az uramnak, hogy hozza be nekem.
*
K.G. műszaki rajzoló és karikaturista: itt van a kocsifiókomban a bányászati engedélyem, ötven cent egy évre, tavalyelőttig még ásót is adtak hozzá.
*
Dr. A.C.D. egyetemi könyvtáros: a Bibliától a Bécsi Képes Krónikán át Leninig az emberiség összes alapvető könyveinek a fakszimiléjét megtalálják itt a diákok (akik érdektelenek, semmi sem izgatja őket, kivéve a kiválasztottakat), hogy lássák: mit alkotott számukra Európa; rendszeresen megkapom a Babes—Bolyai Tudományegyetem folyóiratait is, színes könyvek jönnek a romániai népviseletekről, a Maros-, az Olt-, a Prahova-, a Szamos-völgy tájairól, műemlékeiről, gátjairól.
*
V. M. ápolónő: az új magzatellenőrző 'készüléket ráirányítják a kismama méhére, s képernyőre vetíti a magzat pontos képét, állapotát, adatait; a szívbetegekre rákapcsolt műszerek is egy televíziós központba összpontosítják az adatokat, ahol a szolgálatos orvos és ápolószemélyzet tartózkodik, és sokszor a beteg nem is tudja, mert nem érzi az állapotában való változást, miért rohanok feléje s adom az új gyógyszeradagot; egy papírlapot belemerítünk a vizeletbe, s mindent kimutat: cukrot, gennyes fertőzést, máj-, epe-, veserendellenességeket stb.; a lázmérő: kis kerek műanyagkorong, szájba veszik, leolvassák róla a lázat, aztán eldobják.
*
K. Zs. antropológus: egyre erőteljesebb a törekvés a két-, illetve többnyelvű oktatás bevezetésére; az indiánok tanuljanak indiánul, a puerto ricóiak spanyolul, a lengyelek lengyelül, s minden közösség, ha biztosítani tudja az anyanyelvi oktatást, tanuljon a maga nyelvén is; Melbourne-ben, ahol körülbelül tízezer magyar él, az idén negyven-hatan érettségiznek magyarul; az oktatás demokratizálódásának a távlatai és dimenziói világszerte kétségbeesetten követik az egyéniségvesztés ütemét.
*
V. Z. lelkipásztor: ezerötszáz népdalt gyűjtöttem magnószalagra a bevándorlók ajkáról harminc év alatt.
*
D. L. rádiószerkesztő: Canberrában, a kontinens fővárosában egy európai festészeti kiállítás megnyitóján valamelyik miniszter felesége felkiáltott: „jé, ez olyan jó, mint egy valódi print..." (print = az eredeti festményről készült nyomat.)
*
J. Ch. huszonkét éves farmerleány, most tisztviselőnő: apám repülőgépen látogatja a szomszédokat, mert több mint kétszáz kilométerre laknak tőlünk; isznak és teniszeznek; mi úszunk és vízisízünk meg hullámlovagolunk a tengerben; a fiatalság eszménye a kisportolt test; a testkultúra, a jó és intelligens megjelenés a legfőbb törekvésünk; de a mi szépségversenyeinket nem az „üres amerikai szőkék" nyerik, nálunk a „Missnek" meg is kell szólalnia, és nem választunk buta szépségkirálynőt.
*
Cs. J. háziasszony: igen, itt tulajdonképpen minden fehérember új ausztráliai, de a legújabb új ausztráliaiak mi vagyunk, négymillióan, akik a második világháború után kötöttünk ki valamelyik kikötőben; mi vagyunk Ausztrália népességéniek egyharmada; munka- és kereseti lehetőségekkel csábítottak, s mi jöttünk, de az első években az orvosok szanitéckedtek, a mérnökök dolgoztak a gépeken, jogászok utcát sepertek, tanárok farmot béreltek, s egyáltalán: tudomásul se akarták venni, hogy kik vagyunk, honnan jövünk, mit hoztunk magunkkal; ma? minden második évben megrendezik Adelaide-ban az összausztráliai Művelődési Fesztivált, amelyen az etnikumukat őrző és ápoló népeknek népviseletükben kell felvonulniok, rendszerint lejön ilyenkor az angol királynő is, s az ő jelenlétében minden népnek be kell mutatnia táncait, dalait, irodalmát; nemrég komponálták meg az ausztráliai népek táncainak az elemeiből az ausztrál népi táncot, ebbe csárdás elemek is kerültek; a jelenlegi ausztrál kormány már nem asszimilálni, hanem beépítem szeretne minden részelemet az ausztráliai népek közösségének az épületébe; arra biztatnak, hogy minden nép őrizze meg nemzetének szellemiségét.
*
A. J. lapszerkesztő: a nyelv nem fontos, csak az öntudat, a hit, hogy ki hová tartozik; az asszimiláció gyorsabb, mint ahogy sejtettük; nem baj, ha egy-két nemzedéken belül felszívódunk, amennyiben hivatásunkat teljesítettük: ha megismertetjük Ausztráliával nemzeti mivoltunkat, s belátják, hogy nem nekünk veszteség a pusztulásunk, hanem az emberiségnek.
*
R. S. nyugdíjas: itt ülök a parton / nézem a vizet / a habok tetején / látok egy szívet // oh vajon kié volt / ki hagyta el / talán egy vén legény / vagy egy hűtelen // de mi lelt engem / rossz érzés fog el / NEM ÉRZEM A SZÍVEM / én én én vesztettem el // s riadtan nézem / a rohanó habot / elvitte belőlem / ami ÉN VAGYOK, (kézirat)
*
S. M. egyetemi hallgató: hat hónapja járom Európát, s már úgy vágyom látni azt az ausztráliai semmit...
*
Dr. D. A. egy takarítóvállalat igazgatója, könyvkiadó: valóban, vajon kié Ausztrália? Sokszor kérdezem szeretve őt, hiszen verejtékem sokszor hullott e földre, s tudom, továbbépítettem jövőjét, de. enyém-e, vagy valaha is támaszt-e igényt rám, a magyar-ausztrálra ez a föld? Ha ausztrál lettem, de magyarul írok, ezért a népért lettem-e valóban kétnyelvű író, vagy maradtam csak dadogó, szót felejtő, lassan, talán soha nem tanuló idegen?
5
Gyűlölöm a kiválót (a ki-válót) és undorral fordulok el az alacsonyrendűtől; a magas színvonalú középszert szeretem; a nyomor és a zseniális sért; a magas színvonalú középszert, az újracsomagolt, szép, tartalmas eleganciát szeretem, a tiszta, porlasztott — (spray) — illatú embert, eszmét, levegőt.
*
A 17-ik baba nyarával kezdődik az irodalom.
*
Az első írott vers, úgy 1850 körül, egy prológus volt, amelyet a fegyencek műkedvelő előadása előtt mondtak el, s valahogy így hangzott: remek hazafiak vagyunk, mert mi ugyan hazát választottunk, de a haza jól járt vele.
*
Az első nagy téma: az ausztrál betyár, például Ned Kelly, aki nemzeti hős lett, mert leütötte a rendőrt. Ned Kelly az ausztráliai Rózsa Sándor, aki az ír üldözöttek keserűségét angol vérbe és sörbe fojtotta. Vezérsége csakhamar cimboraságba fúlt, és a farkasfalka hamar elbánt vele. Lehet, ha élne, harisnyás arcú bankrabló lenne. Mindennemű hatalom ellen vagyunk. Ha egy betörőt üldöznek, ma is a betörőt segítjük, nem a rendőröket.
*
De csak Ray Lawler látott meg először engem A 17-ik baba nyara című darabjában. Egy időszaki munkás, valahol messze, benn a bushban, egy Billy Boy benn a vadonban a bozótot irtja tizenkét éven át, s valahányszor szabadságra megy, a néhány száz kilométerre fekvő farmtanya kocsmájában vásárol magának egy babát; rengeteget keres, de nincs mire költse, vásárol szerető, feleség, gyermek helyett egy babát, s együtt isznak a kocsmában míg eltelik a nyár, s végre visszatérhet a tüskés szürkészöld semmibe, ahol egyedül lehet teljesen, oly egyedül, hogy nem fáj, mert nincs miért fájjon a magány.
*
A másik tragédiámat Alan Seymore írta, Az év egyik napja címmel, arról az egy napról, amikor talán az ausztrál nemzetnek kellett volna megszületnie. Az első világháború egyik április huszonötödikéjén, talán 1916-ban, az angolok a mi hadtestünket vetették be a törökök ellen a Dardanellákban. Az ismeretlen terepen a rosszul beásott hadtest majdnem teljesen elpusztult, alig minden ötödik ember maradt életben. Azóta is ez a mi hősiességünk jelszava: nem az a hős, aki adja, hanem aki kapja. Azóta minden évben megünnepeljük az ANZAC (Ausztrál és Új-Zélandi Hadtest) napját, mindenki kiöltözve sétál, mindenki feltűzi a valaha kapott bármilyen érmét, kitüntetését, s a kocsmák estig zárva tartanak, hogy csak az ünnepségek befejeztével igyuk le magunkat a sárga földig. Hát ez az év egyik napja, az álhősiességé, mint az ember minden más napja, amikor a naptár piros betűi direkt felszólítják, hogy nézzen szembe önmagával.
*
Az ausztrál prózát olvasni roppant nehéz, fárasztó még Patrick White is, a Nobel-díjas, különben is a világ legjobb írói angolul írnak, s ha nem, azonnal lefordítják őket angolra, olcsón és óriási példányszámban özönlik Angliából, Amerikából az irodalom, mit tehet akkor az ausztrál író? vagy belemerevedik az ausztrál színekbe, a farmerromantika milliószor lejáratott bestseller képleteibe, tehát menthetetlenül elvidékiesedik, mert ez kell, ezt a külföld is megveszi, jön az exportrendelés, a tízmilliós példányszám, vagy letagadod, hogy ausztrál vagy, s itt Sidneyben is az angol világpiac témáit írod, mint Maurice West meg a többi, mintha semmivel sem lennél több, mint egy az angolul beszélő egymilliárdból.
*
Költészet? Hiszen akárki kiállhat a Hyde-parkba és elmondhatja a véleményét; minek akkor a vers?
*
Az első ausztrál irodalmi tanszék tizenöt évvel ezelőtt kezdte meg működését, valahol Queenslandben, talán Tausville-ben; Canberrában, a főváros egyetemén sincs külön tanszék, hanem az angol irodalom tanszékén van egy szaktanár, de nem nagyon veszik fel a hallgatók vizsgatémának ezt a tárgyat, sőt az előadásra sem igen járnak. Én nem is értem, miért küszködtek a könnyeikkel a te költőidet hallgató emberek, amikor ilyeneket mondtál: a tavasz jött a parttalan időben s megállt a házsongárdi temetőben, én tört kövön és porladó kereszten Aletta van der Maet nevét kerestem; meg: süt a hold, süt a hold, süti a forgácsot, karjukra vett fejszével ballagnak az ácsok; meg: csak ház, csak udvar, semmi más maholna a szülői ház, csak tárgy, leltári tétel, csak ennyi s ennyi négyszögöl, kerítés, pince, kő kövön, csak kert, sok ribizkével; vagy: nem volt csatlakozás, hat óra késést jeleztél és a fullatag sötétben hat órát üldögéltem a kocsárdi váróteremben, nagycsütörtökön; és hogy: álltok a világ felett, mint egy feltűzött vasvilla, és a világ borát őrizem, ha ez elvész, minden kihal a földön, ha ez ellobog, csönd borul a világra, őrzöm a bort, hogy a tolvajok el ne lopják és a madarak meg ne csipkedjék, őrzöm a néma éjbe: odaadással, míg a hajnalpír meg nem csillan és fel nem ragyog a nap; és: milyen széles az óceán annak, ki haza gondol, s rossz hír számára mily rövid az út, s százszor jajabb annak, ki már-már gondolkodni sem tud a gondtól, jaj Neked hús-vér idegen, szerves gép itt az ember próbáld szeretni, hisz ez a dolgod, nem kilóra mért szeretettel...?
*
A Buletin, a legtekintélyesebb ausztráliai folyóirat örökké mint a bushsal küzdő farmerek országát mutatott be; csak a második világháború után ébredtek rá, hogy Ausztrália a legvárosiasabb ország a világon, hiszen a tizenhárommillió lakosból nyolcmillió nagyvárosokban él.
*
1948-ig nem voltak hivatásos színészeink, műkedvelőkből alakult ideiglenes truppok bérelték a termeket, amíg bírták, most már a filmjeink Cannes-ba is betörtek, legutóbb a Piknik, pontosabban a Majális a Magányos Sziklánál, Sidney Nolannak, tudod, a nagy festő feleségének a regényéből, a Picnic at Hanging Rockból készült produkció amelynek az a témája, hogy egy leányosztály osztályfőnökük vezetésével a Hanging Rockhoz kirándul, közben két leány elcsavarog a társaságtól, de csak hazainduláskor veszik észre, keresik estig, aztán napokig keresi őket a rendőrség, de sohasem kerülnek meg, és közben egy csomó misztikus tájat és homályt és fényhatást fedeznek fel a kamerák, szóval hátborzongató, és nem tudod, mi van;
*
Ezerkilenc... nem, ezernyolcszáznegyvennyolc körül jöttek ide valami szabadságharcosok Európából, akiknek menekülni kellett, aranyat ástak, hogy az arany árából feltámasztják a forradalmat, nem tudod, sikerült nekik? Valami naplókat is hagytak itt, de olvashatatlan, mert nem angolul írták...
Forrás: Banner Zoltán: Kié vagy, Ausztrália? Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1979.
