PABLO NERUDA: Diplomáciai kalandozások (3)

Utazás Napkeletre

A vonatot, amelyen Marseille-be utaztunk, szintén nem fogom elfelejtem. Úgy tele volt, mint egy egzotikus gyümölccsel megrakott kosár, tarka és sokféle emberrel, parasztasszonyokkal és matrózokkal, harmonikákkal és dalokkal, amelyek végig az egész vagonon kórusban zengtek. A Földközi-tenger, a fény kapui felé mentünk... 1927 volt. Marseille elkápráztatott kereskedő-romantikusságával, a Vieux-Port vitorlákkal szárnyalt vagy bugyborékolva fortyogott saját félhomályos összevisszaságában. De a Messageries Maritimes hajója, amelyre Szingapúrig váltottunk jegyet, egy darab Franciaország volt a tengeren, a maga petit-bourgeois-iva1: a távoli gyarmatokra indultak elfoglalni az állomáshelyüket. A hajóúton, amikor a legénység felfigyelt írógépeinkre és papírokkal való foglalatosságunkra, hiszen írók voltunk, megkértek, hogy kopogtassuk le gépen a leveleiket. Tollbamondás után írtuk a hihetetlen matróz-szerelmesleveleket marseille-i, bordeaux-i és falusi kedveseiknek. Voltaképpen nem is a levelekbe szánt mondandó érdekelte őket, hanem az, hogy a levél gépen íródjék. De amit a levelekben elmondtak, csupa Tristan Corbiére-vers volt, darabos és gyöngéd üzenet. Hajónk orra előtt megnyílt a Földközi-tenger a kikötőivel, szőnyegeivel, seftelőivel, piacaival. A Vörös-tengeren Dzsibuti kikötője volt rám a legnagyobb hatással. A fehérre hevült homok, amelyet annyiszor barázdált Arthur Rimbaud jövése-menése; azok a szoborszerű néger asszonyok gyümölcskosaraikkal, a bennszülött lakosság nyomorúságos kunyhói, és a függőleges és kísérteties fénnyel megvilágított kopott kávézók hangulata és levegője... Jégbe hűtött teát ittunk citrommal.

Az volt a legfontosabb, hogy megtudjuk, milyen az éjszakai élet Sanghajban. A rossz hírű városok úgy vonzzák az embert, mint a mérgezett vérű asszonyok. Sanghaj kitárta felénk éjszakai száját. A világ vidékiei voltunk, harmadosztályú, kispénzű utasok, akiket szomorú kíváncsisággal vert meg a sors.

Bementünk egyik-másik nagy kabaréba. Hét közepe volt, és üresen tátongtak. Elszomorító volt látni, hogy a hatalmas táncparketteken, amelyek mintha arra készültek volna, hogy elefántok százai táncoljanak rajtuk, most nem táncolt senki. Az áttetsző fényű sarkok mögül csontváz-sovány cári-orosz nők bukkantak elő, és ásítva kérték, hogy hívjuk meg őket pezsgőzni. Igy jártunk be vagy hatot-hetet a Romlás e szálláshelyei közül, de mindenütt csak a kedvünk romlott el, és az időnket vesztegettük.

Későre járt már, vissza kellett térnünk hajónkra, amely eléggé messze horgonyzott, a kikötő kis utcáinak szövevénye mögött. Mindkettőnk számára külön riksát fogadtunk. Egyikünk sem volt hozzászokva az ilyen emberi ló vontatta járműhöz. Azok az 1928-beli kínaiak hosszú távolságokra vontatták fáradhatatlanul ügetve a könnyű kocsikat.

Mivel eleredt az eső, a két riksakuli figyelmesen megállt, és vízhatlan vászonnal fedte be a kocsik elejét, nehogy egy csöpp eső is megáztassa külföldi orrunkat.

Milyen finom és gondos nép ez. Nemhiába rendelkeznek kétezer éves kultúrával - gondoltuk, Alvaro meg én, ki-ki a maga gördülő ülésén merengve.

Valami mégis nyugtalanítani kezdett. Látni nem láttam semmit az udvarias gondossággal behúzott függöny mögött, de a gumival bevont vászon mögött is hallottam, hogy vezetőm zümmögéshez hasonló hangot hallat. Meztelen talpainak zajához később más meztelen talpak ütemes zaja is csatlakozott, ezek is a nedves kövezeten futottak. Később, annak jeleképpen, hogy a kövezet véget ért, a futó léptek hangja tompább lett. Biztos voltam benne, hogy már a szabadban járunk, a városon kívül.

Riksám hirtelen megállt. A kuli ügyesen kioldotta a vásznat, amely az esőtől védett. A néptelen külvárosi negyedben hajónak nyoma sem látszott sehol. A másik riksa ott állt mellettünk, és Alvaro értetlenül szállt le az ülésről.

- Money! Money! — ismételte nyugodt hangon a bennünket körülvevő hét vagy nyolc kínai.

Barátom olyan mozdulatot tett, mintha fegyvert akarna előhúzni a zsebéből, és ez elég volt ahhoz, hogy mindkettőnket tarkón vágjanak. Én hanyatt estem, de a kínaiak még a levegőben elkapták a fejemet, nehogy beüssem, majd gyöngéden kinyújtóztattak az ázott földön. Sebes ujjakkal kutatni kezdtek a zsebeimben, az ingemben, kalapomban, cipőimben, zoknijaimban és nyakkendőmben, és mindezt zsonglőrügyességgel tették. Nem hagyták megvizsgálatlanul ruházatomnak egyetlen centiméternyi részét sem, és nem hagytak egy centimót sem összes és nagyon kevés pénzünkből. Meg kell adni, a sanghaji rablók hagyományos finomságával szigorúan tiszteletben tartották és meghagyták papírjainkat és útlevelünket.

Amikor végül egyedül maradtunk, elindultunk a távolban pislákoló fények felé. Csakhamar kínaiak százaival találkoztunk, ezek azonban becsületes kínaiak voltak. Franciául, angolul vagy spanyolul egyikük sem tudott, de mind azon igyekezett, hogy segítsen bajunkon, és valahogy csak elvezettek bennünket áhítozva várt és paradicsominak tűnő harmadosztályú hajókabinunkig.

Megérkeztünk Japánba. A Chiléből küldött pénz, amelyre vártunk, már a konzulátuson kellett hogy legyen. Addig is egy jokohamai matrózotthonban vettünk ki szállást. Rossz szalmazsákokon aludtunk. Az ablak egyik üvege ki volt törve, odakint havazott, és a lelkünket is átjárta a hideg. Senki sem törődött velünk. Az egyik hajnalon a japán partok előtt kétfelé hasadt egy petróleumszállító gőzös, és a matrózszállás megtelt hajótöröttekkel. Volt köztük egy baszk tengerész, aki a spanyolon és a baszkon kívül más nyelven nem is tudott, ő mesélte el a kalandjukat: négy nap, négy éjjel tartotta magát a felszínen a hajó egy törött darabjába kapaszkodva, körülötte hullámzott a kigyulladt petróleum tüze. A hajótöröttek takarókat és élelmiszert kaptak, és a baszk matróz - nagylelkű fickó! - oltalmába vett bennünket.

Ezzel szemben a chilei főkonzul - emlékezetem szerint De la Marina vagy De la Rivera volt a neve - felhúzott orrának magasából fogadott bennünket, csakhogy jól megértsük, milyen jelentéktelen kis hajótöröttek vagyunk. Nem volt ideje. Aznap este Jufu Szán grófnőnél vacsorázott. A császári udvarba volt hivatalos teára. Vagy éppen az uralkodó dinasztiával foglalkozó mélységesen mély tanulmányokba volt merülve.

— Milyen finom ember a császár! — És így tovább.

Nem. Nincs telefonja. Minek a telefon Jokohamában? Csak japánul hívhatnák. Ami pedig a mi pénzünket illeti, a bank igazgatója, egyébként neki meghitt barátja, nem értesítette semmiről. Sajnálja, hogy most el kell búcsúznia. Egy gálafogadáson várják. Viszontlátásra.

És így ment ez nap nap után. A hidegtől vacogva hagytuk el a konzulátust, mivel a rablótámadás miatt alaposan megfogyatkozott a ruhatárunk, és csak egy-két szegényes hajótörött szvetterünk volt. Az utolsó napon tudtuk meg, hogy a várt pénzküldemény még előttünk odaért Jokohamába. A bank háromszor is küldött értesítést a konzul úrnak, de az a kikent-kifent próbabábu és főrangú funkcionárius nem törődhetett az ilyen jelentéktelen, mélyen rangon aluli részletekkel. (Ha azt olvasom a lapokban, hogy őrült honfitársaik megölnek olykor egy-két konzult, ábrándozva gondolok arra a jeles főtisztviselőre.)

Aznap éjjel Tokió legjobb kávéházába, a Ginza negyedben lévő Kuronckóba mentünk. Abban az időben jól lehetett enni Tokióban, ehhez még persze egyhetes éhségünk is kellően ízesítette a jobbnál jobb falatokat. Bájos japán lányok jó társaságában emeltük több ízben is poharunkat mindazokra a boldogtalan utazókra, akikkel a világon szétszórt perverz konzulok fikarcnyit sem törődnek.

Szingapúr. Azt hittük, innen Rangun már egy kőhajításnyira van. Keserves csalódás! Ami a térképen csak néhány milliméteres távolság volt; valójában félelmetes szakadéknak látszott. Több napos hajóút állt előttünk, és tetejébe még az egyetlen gőzös, amely ezen a járaton teljesített szolgálatot, épp az előző napon futott ki Rangun felé.

Nem volt miből fizessük a szállodát, sem a hajójegyeket. Járandóságunk Rangunban várt bennünket.

Ah! De hiszen Szingapúrban is van chilei konzul, a kollégám. Mansilla úr csakhamar meg is érkezett. Mosolya azonban gyorsan lehervadt a szája sarkáról, hogy helyet adjon a bosszúság egy ráncának.

- Nem tudok segíteni magukon. Forduljanak a minisztériumhoz! Hasztalan hivatkoztam a konzulok egymás közti szolidaritására.

A fickó arca olyan volt, mint egy könyörtelen fogláré. Vette a kalapját és már futott is az ajtó felé, amikor Machiavellihez méltó ötlet jutott az eszembe.

- Mansilla úr, kénytelen leszek néhány előadást tartani hazánkról, fizetett belépővel, hogy összegyűjtsük az útiköltséghez szükséges pénzt. Kérem, szerezzen megfelelő helyiséget, egy tolmácsot, és intézze el a szükséges engedélyeket.

Mansilla elsápadt.

- Előadást Chiléről, Szingapúrban? Nem engedélyezem. Ez az én jogköri területem, és itt senki más nem beszélhet Chiléről, csak én.

- Nyugodjék meg, Mansilla úr - feleltem. - Minél többen beszélünk távoli hazánkról, annál jobb. Nem értem, miért idegeskedik ennyire.

Végül is dűlőre jutottunk ebben a hazafiúsággal zsaroló furcsa alkudozásban. A haragtól reszketve íratott alá velünk tíz nyugtát, és átnyújtotta a pénzt. Amikor megszámoltuk, kiderült, hogy a nyugták nagyobb összegről szóltak.

- Ez a kamat - magyarázta Mansilla.

(Tíz nap múlva elküldtem neki Rangunból a pénzt csekken, de a kamatokat természetesen levontam belőle.)

A Rangunba érkező hajó fedélzetéről láttam feltűnni a Szuei Da-gon pagodájának gigantikus aranytölcsérét. Furcsa, festői ruhák színpompás tarkasága zsúfolódott össze a kikötőmólón. A Martaban-öbölbe ott egy széles és piszkos folyó ömlik. A világ összes folyói közül ennek a folyónak van a legszebb folyóneve: úgy hívják, hogy Iravádi.

Az Iravádi vizei mellett kezdődött az új életem.

Őserdei képek

A Kígyók templomának bejárata

...1929. Éjszaka. Látom az utcán csoportosuló tömeget. Valami muzulmán ünnep van. Hosszú árkot ástak az utca közepén és megtöltötték parázzsal. Közelebb megyek. Arcom kigyúl az árokba szórt parázs hevétől. A parázsréteget az eleven tűzpiros szalag fölött vékonyka hamu fedi. Hirtelen különös alak bukkan fel. Fehérre és vörösre festett arccal közeledik négy ugyancsak vörösbe öltözött férfi vállán. Leengedik, imbolyogva járni kezd a parázson és míg lépdel előre, néha felkiált:

-Allah! Allah!

A roppant sokaság kábultan falja szemével a jelenetet. A varázsló már sértetlenül végighaladt a hosszú parázsszalagon. Ekkor egy férfi válik ki a tömegből, kibújik a szandáljából és mezítláb végigjárja ugyanazt az utat. Véget nem érő sorban követik egymást az egyre újabb önkéntesek. Egynémelyik meg-megáll az árok közepén, tapos, toporog a tűzben, közben Allahot kiált, borzasztó mozdulatok közepette üvölt, tekintetét az ég felé fordítja. Mások gyerekükkel a karjukon járják végig a parázsutat. Egyikük sem égeti meg magát; vagy talán mégis, ezt nem lehet biztosan tudni.

A szent folyó mellett emelkedik Kálinak, a halál istennőjének a temploma. A hindu tartomány mélyéből jött zarándokok százai közt lépünk a templomba. Mind kegyelemben szeretne részesülni. Rongyokba burkolva, megfélemlítve hagyják, hogy a brahminok - akik lépten-nyomon fizetséget követelnek valamiért - taszigálják őket. A brahminok felemelik a szörnyű istennő hét fátyla közül az egyiket, és amikor felemelik, olyan gongütés hallatszik, mintha a világ akarna összedőlni. A zarándokok térdre hullnak, összetett kézzel üdvözlik az istennőt, homlokukkal a földet érintik, aztán vonulnak tovább, a következő fátyolig. A papok egy udvarba terelik őket, ahol egyetlen fcjszecsapással kecskék fejét ütik le, és újabb alamizsnát szednek a hívőktől. A vérző állatok nyöszörgését újabb gongütések hangja fojtja el. A piszkos, meszelt fal a mennyezetig telefröcskölődik vérrel. Az istennő szobrának arca sötét, szemei fehérek. Szájából két méter hosszú bíborszínű nyelv tekeredik le, egész a földig. Füléről és nyakáról koponyákból és más haláljelképekből álló ékszerek csüngenek. A zarándokok kifizetik utolsó pénzdarabjaikat, aztán kilökdösik őket az utcára.

Ezektől a szegény és alázatos zarándokoktól nagyon sokban különböztek a költők, akik azért vettek körül, hogy elmondják nekem dalaikat és verseiket. Dobbal kísérték magukat, talárszerű fehér ruhájukban guggolva ültek a gyepen, mindegyikük rekedt, rövid kiáltást hallatott, majd ajkáról olyan dal tört fel, amelyet az ősi, tán ezeréves formában és mértékre szerzett. De a dalok tartalma megváltozott. Ezek a dalok nem az érzékiségről, a mámorról szóltak, hanem tiltakozások voltak, az éhség ellen tiltakoztak, börtönben íródtak! Indiában mindenütt találkoztam ilyen fiatal költőkkel, és komor tekintetüket sohasem tudom elfeledni, hiszen éppen csak hogy kiszabadultak a börtönből, és talán már másnap vissza is kerültek a falai közé. Mert az volt a céljuk, hogy fellázadnak a nyomor és az istenek ellen. Ez az a kor, amelyben élnünk adatott. Ez az egyetemes költészet aranyszázada. És míg az új énekeket üldözik, egymillió ember alszik éjszakáról éjszakára az utak mentén a földön Bombay külvárosaiban. Ott alszanak, ott születnek és ott halnak meg. Nincs házuk, kenyerük, orvosságuk. Ilyen állapotokat hagyott gyarmatbirodalmára a civilizált, gőgös Anglia. Úgy búcsúzott volt alattvalóitól, hogy nem hagyott számukra iskolát, ipart, lakást, kórházakat, csak börtönöket és hegyszámra üres whiskysüvegeket.

A hullámok újabb képet hoznak, ezúttal gyöngéd-kedvesét. Ran

góra emlékezem, az orangutánra. A szumatrai Medánban néhányszor kopogtam a bizony eléggé ütött-kopott botanikus kert kapuján. Nagy ámulatomra minden egyes alkalommal ő jött, hogy ajtót nyisson. Egymást kézen fogva mentünk végig az ösvényen, hogy végül leüljünk egy asztalhoz, amelyet két kezével megkopogtatott - na meg a két lábával is. Ekkor megjelent egy pincér és egy-egy korsó sört hozott, nem túl nagyot, nem is túl kicsit, épp elég volt az orangutánnak is és a költőnek is.

A szingapúri állatkertben láttuk ketrecében a lantmadarat, foszforeszkálva és haragosan és tündökletesen a maga Édenkertből szalajtott madárszépségében. Egy kicsit arrébb pedig egy fekete párduc sétált ketrecében, még érzett rajta az őserdő szaga. Furcsa tört része volt a csillagos éjszakának, szüntelen mozgásban lévő mágneses szalag, ruganyos és fekete vulkán, amely a világot akarta volna elpusztítani, egy csupa erő hullámzó dinamó és két sárga szem, biztosan célzó, akár a tőr, két szem, amely tüzével kérdezett, és amely képtelen volt megérteni börtönét és az emberi fajt.

Penang külvárosában, azon a földön, amit régebben Indokínának hívtak, meglátogattuk a különös kígyótemplomot.

A templom kígyói 

Ezt a templomot sokszor írták már le utazók és újságírók. Annyi háború, pusztulás, idő és eső zúdult azóta Penang utcáira, bogy nem tudom, létezik-e még. Palával fedett tető alatt állt az alacsony és feketés épület, falait már megrágták a trópusi esők, nagy levelű banánfák sűrűjében húzódott meg. Nedvességszag. Szentjánoskenyér-illat. Amikor a templomba lépünk, semmit sem látunk a homályban. Erős tömjénszag terjeng, és ott valami mintha mozdulna. Egy kígyó nyújtózkodik lustán. Lassacskán rájövünk, hogy több is van. Később észrevesszük, hogy talán tucatjával vannak. Majd megértjük, hogy több száz, esetleg több ezer kígyó is akad a templomban. Van köztük kicsi, a gyertyatartókra tekeredve, vannak sötétek, fémes színűek és vékonyak, mind lustán aluszékonyak és jóllakottak. Es valóban, mindenfelé finom porcelán edényeket látunk, csüng tele tejjel, másokban tojások halmozódnak. A kígyók nem néznek minket. Ahogy a templom szűk labirintusait járjuk, több ízben hozzájuk érünk, ott vannak a fejünk fölött, az aranyozott ékítményekről csüngenek alá, a mennyezeti fülkékben alszanak, feltekerednek az oltárokra. íme afélelmetes Russel-vipcra, éppen egy tojást fal be egy tucatnyi halálos harapású korallkígyó társaságában, bíborszínű gyűrűik jelzik, hogy marásuk mérge azonnali halált okoz. Felismerem a lándzsavas nevű kígyót, több nagy pitont, a coluber derausi-t és a coluber noyá-t. Zöld, szürke, kék, fekete kígyók népesítik be a helyiséget. És mindez teljes csöndben. Olykor egy-egy sáfránysárga ruhába öltözött bonc halad át a homályon. Tunikájának csillogó színe teszi, hogy olyan, mintha maga is lustán tekergő kígyó volna a többiek közt, amint éppen fogára való tojást vagy tejestálat keres.

Idehozták ezeket a kígyókat? Hogy hozták ide? A boncok mosollyal válaszolnak kérdéseinkre, maguktól jöttek, ez a felelet, és maguktól mennek el, ha kedvük tartja. És valóban, a kapu nyitva, és nincs se rács, se ablak, amely arra kényszerítené a kígyókat, hogy a templomban maradjanak.

Az autóbusz Penangból indult, hogy Saigonba érjünk, az őserdőn és indokínai falvakon kellett áthaladnunk. Senki sem értette a beszédemet; én sem értettem senkiét. Olykor megálltunk az őserdő egy-egy ismeretlen pontján a végeérhetetlen hosszúságú úton; minden megállónál szálltak le utasok, furcsa öltözékű parasztok, hallgatag méltósággal és ferde szemmel. Már csak hárman-négyen maradtunk az ódon járműben, amely nyikorgott, és - az volt az érzésem -bármely pillanatban darabjaira esik szét a forró éjszakában.

Hirtelen pánik fogott el. Hol vagyok? Hova megyek? Miért töltöm ezt a hosszú éjszakát itt ismeretlenek közt? Áthaladtunk Laoszon és Kambodzsán. Figyelmesen nézegettem utolsónak maradt útitársaim áthatolhatatlan arcát. Nyitott szemmel utaztak. Arcvonásaikat szörnyűnek és félelmetesnek láttam. Semmi kétség, egy keleti mese tipikus banditáival utazom együtt.

Tekintetük össze-összevillant, és a szemük sarkából figyeltek. Ebben a pillanatban az autóbusz csöndben megállt az őserdő kellős közepén. Kiválasztottam a helyet, ahol meg fogok halni. Nem hagyom, hogy az ismeretlen faóriások alatt váljak áldozatukká, ott, ahol a lombok árnyéka elrejti az eget. Itt fogok meghalni az autóbusz málladozó ülésén, zöldségeskosarak és tyúkketrecek közt; ebben a szörnyű pillanatban ez még legalább nyújt valami otthonos környezetet. Körülnéztem, hogy szemügyre vegyem ádáz hóhéraimat és szembeszálljak velük, ha kell. Azt vettem észre, hogy ők is eltűntek. Sokáig várakoztam, egyedül, összeszorult szívvel az idegen éjszaka fülledt sötétségében. Úgy fogok meghalni, hogy senki sem tud majd róla. És ilyen messze szeretett kishazámtól! Elválasztva szeretteimtől és könyveimtől!

Egyszer csak valami fényt láttam imbolyogva közeledni, aztán még egyet. Az út megtelt fénypontokkal. Egy dob kezdett peregni, majd a kambodzsai muzsika éles hangjai töltötték meg az éjszakát. Fuvolák, csörgősdobok és fáklyák lepték el az utat hanggal és fénynyel. Az autóbuszba fölszállt egy férfi és ezt mondta angolul:

- Az autóbusz motorja elromlott. Mivel a várakozás hosszú lesz, talán hajnalig is eltart, és nincs hol aludni, az utasok elmentek és hoztak néhány zenészt és táncost az ön szórakoztatására.

A már cseppet sem fenyegetőnek tűnő fák alatt, órákon át figyeltem aztán egy nemes és ősi kultúra szertartásainak csodás táncait, és napkeltéig hallgattam az őserdei utat betöltő elbűvölő zenét...

(Folytatjuk)

IAMLING TENZING NORGAY: Apám lelkét megérintve

(Részlet)

Dardzsilingben jártam középiskolába. Engedelmeskedve apám óhajának, jelentkeztem egyetemre, bár azt gondoltam, hogy a felsőfokú tanulmányokkal csupán halogatom álmaim valóra váltását.

A Saint Paul's gimnázium Ázsia egyik legkiválóbb bentlakásos középiskolája, annak ellenére, hogy néhány ortodox hindu igencsak elítéli, mivel a menzán marhahúst is felszolgálnak. Bármilyen csodálatos is volt a környezetem, valósággal fuldokoltam az iskola szorításában, mert égett bennem a vágy, hogy útra keljek, és kalandokat éljek át. Fiatal fejjel biztosra vettem, hogy csak akkor ölelhetem magamhoz fenntartások nélkül a nagyvilágot, ha teljes mértékben szakítok a szüleimmel és a múltba dermedt ázsiai szokások és vallás előírásaival. A középiskola keresztény személyzete nem próbálta meg rávenni a diákokat a hitük feladására. Talán rájöttek arra, hogy a széles látókörű, világi műveltség éppen elég ahhoz, hogy az ifjak elfeledkezzenek a buddhista gondolkodásmódról és a lámák tanácsairól. Valóban, utolsó kollégiumi éveim során magam is kételkedni kezdtem a buddhizmus bölcsességében. Ez időben egybeesett azzal, amikor a szüleim fokozott odaadással kezdték el ápolni saját buddhista hagyományaikat, és egyre nagyobb összegekkel támogatták a hitet. Ők ketten akkorra már bejárták a világot, és alighanem eldöntötték, hogy miben fognak hinni. Miért ne tehetném én is ugyanezt?
Dardzsilingben láttam jó pár amerikai háborús filmet. Alaposan odafigyeltem arra, hogyan is beszéltek, hogyan viselkedtek az amerikai katonák. Valósággal odavoltam azért, ahogy a színészek olyan laza hatékonysággal kezelték a legnehezebb helyzeteket is. Ezek az érzékeny, humánus harcosok határozottan a kezükben tartották a saját sorsukat. Könnyedén megbirkóztak az élet kihívásaival, mivel nagyon is tisztában voltak a jó és a rossz közötti különbséggel. Látva ezt a különös egyensúlyt, rendkívüli mértékben szerettem volna tudni, hogy mégis milyen emberek építették fel az Egyesült Államokat, azt az országot, melynek már a puszta nevét is tiszteletteljes, ámuló hangon ejtették ki.
Mindig is lenyűgözve bámultam apám irodahelyiségének falán lógó, bekeretezett oklevelet, amelyik nem volt más, mint az amerikai Wisconsin államban működő Northland College tiszteletbeli diplomája. Jelentkeztem a Northlandre, és az egyetem elfogadott. A sikeres jelentkezés persze azt jelentette, hogy nem adhattam át magamat a hegymászószenvedélyemnek, nem mehettem fel az Everestre, és egy jó darabig még csak reménykedhettem abban, hogy a kapcsolatom Szojanggal komolyabbra fordul.
Viszont amikor megérkeztem az Egyesült Államokba, hogy 18 éves fejjel beiratkozzam az egyetemre, valósággal megdöbbentett a mindenütt tapasztalható fegyelmezetlenség. Nagyon úgy tűnt, hogy az amerikaiak nagyjában-egészében azt mondhatják és azt tehetik, ami csak jólesik nekik. Az évfolyamtársaimnak ráadásul rengeteg holmira volt szükségük. Magukkal hozták a kollégiumba a tévéjüket, a számítógépüket, az embertelen nagyságú magnójukat és a sztereó hangszórókat, de még a plüss-mackójukat is. Állandóan azt hallottam, ahogy vinnyogva sírdogáltak a telefonba, és azért jajveszékeltek a szüleiknek, hogy ilyen távolra kerültek otthonról. Visszatérő téma volt, hogy apuka és anyuka biztosan tud küldeni egy kis extra zsebpénzt. Az első órámon az egyik diák felrakta a lábát az előtte álló szék tetejére. A cipőjének talpa az előadó professzor felé nézett. Valósággal ledermedtem. A serpák szemében ez iszonyatos tiszteletlenség, sőt valódi sértés volt, hiszen a cipő eltapossa és megöli a rovarokat, néha pedig elmerül a mocsokban. Elképedve hallottam, hogy némelyik diák tegezte a professzorát. Úgy tűnt, hogy az egyetem irányítása is ugyanolyan lazán vette a dolgokat, mint a hallgatóság. Vagy talán pont fordítva volt a dolog?
Időnként a Nepálba és Dardzsilingbe ellátogató külföldiek között is felfedeztem az ilyenfajta tiszteletlenség jeleit. Amikor az anyám elhunyt, igen felzaklatott, hogy egy kis csapatnyi turista vadul fényképezni kezdte a temetési menetet és a holttestet, melyet egy kocsi tetejére erősítettünk. Pont úgy viselkedtek, mintha valamilyen ünnepséget bámultak volna. Úgy éreztem, hogy ezzel megsértették a magánéletemet. Erősen kételkedtem abban, hogy ugyanezek az emberek a saját szülőföldjükön csak úgy beállítottak volna egy ismeretlen temetésére, hogy ott a fényképezőgépeiket kattogtassák.
Mégis, mi szüksége volna egy diáknak négynél több ingre? Az egyik szobatársamnak harminc inge volt. Tíz éven keresztül éltem az Egyesült Államokban, mégis minden ingóságom elfért két bőröndben. Megbocsátható, ha valaki időnként nem tud ellenállni a késztetésnek, és kicsapongóan viselkedik, de hát Amerikában nyomát sem tapasztaltam a hálás alázatnak. Rengeteg olyan évfolyamtársam akadt, akinek egyszerűen semmi sem volt elég jó.
A serpák egyik legfontosabb jó tulajdonsága az, hogy nagyon könnyen alkalmazkodnak az új, gyorsan változó körülményekhez és elviselik a kényelmetlenségeket. Az apám tisztában volt azzal, hogy milyen kemény lehet az élet, és ezt meg akarta mutatni nekem és a testvéreimnek is. Amikor elkísérte a briteket az expedícióikra, nagy gonddal figyelte, hogyan szervezték meg a dolgaikat. Mindenekelőtt az utasítások végrehajtásának módja érdekelte. Megtanulta, mi az, ami működik, és mi az, ami nem. Rájött, hogy a fegyelmezett ember sokkal több mindent elérhet.
- Írjátok meg a leckéteket! - szólt ránk otthon. - Használjatok evőeszközt... Üljetek ide... Keljetek fel, és mossátok el az edényeket...
Amerikában szokott rá arra, hogy saját kezűleg mossa el a szennyes edényeket. Minket is rákényszerített erre a házimunkára. Voltak otthon segítő alkalmazottaink, ám apám fennen hangoztatta, hogy „ebben a házban nincsenek szolgák". Fent a hegyen, amikor kiadta a parancsait, bármikor hajlandó volt arra, hogy beálljon segíteni a többi serpa közé. Kivette a részét a sátrak felállításából és a terhek cipeléséből is. Apám szigorú volt, de sugárzott belőle a jóakarat és a vidámság.
Amerikában elakadtam két kultúra között. Mintha csak a fejem nem ugyanazon a földrészen lett volna, mint a testem. Miután a barátaimmal ettünk, gyakran elmostam az edényeket. Számos, művelt indiai és nepáli egészen egyszerűen nem volt hajlandó az ilyesmire. Páros lábbal, boldogan belevetettem magam Amerika zabolátlan szabadosságába, élveztem a rengeteg lehetőséget, ám az idő múltával egyre jobban visszafordultam a szüleim felé. Felidéztem magamban, hogy mire tanítottak. Az amerikai élet hullámverésében horgonyra volt szükségem, és nem találtam semmi mást, amiben megkapaszkodhattam volna, csupán a szüleim értékeit.
Amerikában teljesen gyakori, hogy az emberek elválnak egymástól. Azt gondoltam, hogy ennek talán az lehet az oka, hogy a házassághoz vezető kapcsolat során a pár két tagja túlságosan is nagy követelményeket támaszt egymás iránt. Amikor hazatértem a Himalájába, a Nyugaton elfogadott módon „szerelmi házasságot" kötöttem Szojanggal. Az ilyesmi Ázsiában is egyre gyakoribbá válik. A figyelmemet azonban nem kerülte el, hogy a ránk jellemző, elrendezett házasságok szokása hosszabb távon legalább annyira sikeres, mint a nyugati hagyományok. A serpák gyakorlatias emberek, akik kevéssel is beérik. Ez lehetővé teszi, hogy felneveljük a gyermekeinket, és eleget tegyünk a családfő vagy a háziasszony kötelességeinek. Miközben a két fiatal együtt él, és közösen tapasztalják ki az élet dolgait, lassacskán szárba szökik közöttük a szeretet is.
Szojanggal gyermekkorunk óta ismertük egymást. Már egészen kicsi korom óta valahogy tudtam, hogy egyszer majd őt veszem el feleségül. Nagyon boldoggá tett, amikor igent mondott, mivel sejtettem ám, hogy számos más fiatalember forgatta a fejében azt, hogy a helyemre lépve megkérjék a kezét. A hagyományos esküvői szertartást Dardzsilingben és Katmanduban is megrendeztük. A felszolgált ételeket az ősi szövegek előírásainak megfelelően készítették el. Pontosan a meghatározott számú hozzávalóból főzték meg a fogásokat. Az örömszülők szigorúan ragaszkodtak ahhoz, hogy a több mint húsz fogást az előírásos időpontban szolgálják fel.
Bárcsak az én szüleim is itt lehettek volna! A dardzsilingi szertartás során suttogva elmeséltem nekik, hogy milyen nagy hála tölt el a szeretetük és az útmutatásuk miatt. Megkértem az elhunytakat arra, hogy ne aggódjanak miattam, meg a fivéreim és a nővérünk miatt. Tudtam, a szüléink büszkék lennének arra, hogy mindannyian felnőttünk, és képesek vagyunk megállni a saját lábunkon.  

Vongcsu az alaptáborból levelet küldött egy öreg, pangbocsei szerzetesnek. A láma kézzel írott válaszában meghatározta, hogy a tibeti naptár melyik időpontja lenne a legalkalmasabb arra, hogy az alaptáborban megtartsuk az engesztelő púdzsa szertartását.
Addig egyetlen serpa sem tenné a lábát a hegyre, amíg nem került sor a púdzsára. A nyugati hegymászók fejet hajtanak a serpák szokása előtt, és betartják ezt az íratlan szabályt. A szertartás nagyjából annak felel meg, mintha engedélyt kérnénk az istenségektől a mászás megkezdése előtt. Kedvező időjárásért és biztonságos útért fohászkodunk. Vallási szempontból nézve tulajdonképpen egy szér-kjim (az Aranyital Felajánlása) szertartást végzünk el, aminek sokkal átfogóbb a jelentősége. Bármilyen új vállalkozás, például egy ház felépítése vagy egy hegy megmászása előtt elengedhetetlen, hogy egy láma megértést és belátást kérjen az istenségektől.
A púdzsát megelőző napon az egyik fiatal serpa, aki szerzetesi képzésben részesült a kolostorban, megmutatta, hogyan építsük fel az egyszerű, de igencsak tetszetős, sztúpára emlékeztető építményt. A nagyjából két és fél méter magas halom lesz majd a lhap-szo, vagyis a szertartásnak helyet adó terület szíve.
Másnap hajnalban megérkezett a láma. A nyomában haladó teherhordó egy jókora műanyag kannában csangot cipelt a hátán, mivel nem magasztos és visszafogott ünnepségre készültünk. Dzsangbu felállította a tharsíngot, az imazászlók magas rúdját, majd kövekkel rakta körül az alját. (A serpa hagyományok elvárják, hogy a zászlórudat olyan valaki állítsa, akinek még élnek a szülei.) A rúd végén hét színes imazászlót robogtatott a szél. Csakis páratlan számú zászlót szabad használni. A felfűzött zászlók végét a közelben rögzítettük. Hitünk szerint, ha a színes szövetdarabok már nem csapkodnak a szélben, vagy ha leszedik őket, akkor annak súlyos következményei lehetnek. Másrészt viszont, ha holló száll a rúd legtetejére erősített borókaágra, akkor az azt jelenti, hogy az expedíció sikerrel jár majd.
Kora délelőtt már az egész csapat ott gyülekezett a lhap-szo oldalán. Kezünkben tartottuk a felajánlott áldozati ajándékokat, például gabonát, krumplit, vagy éppenséggel értékesebb dolgokat, müzliszeleteket, csokoládét és whiskeyt. A láma egy párnán keresztbe tett lábbal ülve felolvasta a szent szövegeket, miközben két serpa gondoskodott a kényelméről. Teát töltöttek a csészéjébe.
A láma éneke nyolc különböző kategóriába tartozó természetfölötti lényt szólított meg. Közéjük tartozott a guru, a dharma védelmezői, a gondviselő istenek, a vidék istenségei, az angyalokra sokban hasonlító (de néha igencsak haragos) dakiník és Mijolangszangma, az Everest bőkezű védelmező istennője. A láma három fehér követ helyezett a csorten oltárára. Ezek Mijolangszangmát, valamint az Öt Hosszú Életű Nővért jelképezték. A lhap-szo oltárára szigetelőszalaggal ráerősítették a buddhizmust Tibetbe hozó, „lótuszban született" szent, Padmaszambhava, vagyis Guru Rinpőcse képét. 
Bár a serpák hagyományai nem írják elő, hogy komolyan illik viselkedni az ilyen rendezvények során, a csúcsra törő serpák mély odaadással meditáltak és imádkoztak. Hitünk szerint az emberre a halála pillanatában olyan intenzív irányvesztés vár, amihez képest semmit sem jelent még a leginkább zavarba ejtő háttérzaj sem. A buddhista hagyományok komoly része foglalkozik azzal, hogy felkészítsen minket a halál élményére. A zaj nem számított zavaró tényezőnek. A lámák gyakran hangsúlyozták, hogy az odaadó hívő számára kellő gyakorlás után a zaj és a zűrzavar is az összpontosítás segédeszköze lehet.
Csatlakoztam az imádkozó, hegymászó serpákhoz. Néhány nyugati mászó is beállt közénk. Volt, aki így nyilvánította ki a tiszteletét, míg mások azt akarták, lássuk, hogy azt teszik, amit mi. A külföldi mászók egy része jól ismerte a buddhizmus tanításait, míg páran talán csupán babonásak voltak. 
Meg kellett tisztítani, és meg kellett áldani a hegymászó-felszerelésünket is. Szakmánk eszközeit csak ez után lehetett felvinni a hegyre. Egy serpa ölnyi borókaágat fektetett az oltár elé, és meggyújtotta. Az expedíció tagjai és a serpák megfürdették a felszálló füstben a köteleiket, a mászóvasakat, a jégcsákányokat és a többi felszerelést. A sötét gomolygásba belekeveredett a védelmét nyújtó füstölők illatos füstje is. A füstölők édes illata megtisztítja orrunkat a kellemetlen szagoktól, a füst pedig eltünteti a spirituális szennyeződést. Elhárítják az akadályokat az elől, hogy az istenségek kegyeiért esedezzünk.
Vongcsu mindenkinek egy-egy maroknyi campát adott. A szertartás lezárásaként lassan a magasba emeltük jobb kezünket, miközben kórusban egyszerre kimondtuk a hosszan elnyúló fohászt:
- Szvoooóóó! (Induljatok el, kísérjen benneteket a jó szerencse!)
A fohászt még kétszer megismételtük, és a harmadik alkalommal a magasba hajítottuk tenyerünkből a lisztet. Ebben a zabolátlan, áttekinthetetlen pillanatban elkiáltottuk magunkat:
— Lhá Gjaló! (Győzzenek az istenek!)
A kezükre tapadó lisztet egymás hajába és arcára kentük. Ezzel a gesztussal annak a reményünknek adtunk hangot, hogy elég sokáig élünk ahhoz, hogy hajunk és szakállunk megőszüljön.
A láma ekkor kitöltötte a szertartást lezáró csangot. Pontosan azt tettem, mint amikor Gesé rinpőcsétől szentelt vizet kaptam. Odatartottam a jobb tenyeremet, miközben a balt tiszteletem jeléül a jobbom alá tartottam. Ittam egy kortyot az italból, majd a maradékot a hajamba kentem, hogy teljes mértékben az áldás részese lehessek. Visszakaptuk az áldozatul felkínált ételeket. Észrevettem, mindenki gondosan ügyelt arra, hogy ne egyen meg belőle túl sokat.
Készen álltunk arra, hogy megkezdjük a mászást.

A szerző családjával - feleségével és lányaival

Végül tehát a felkészüléssel töltött, hosszú hónapok után a lábamra csatolhattam a mászóvasaimat, és immár ott álltam a Khumbu-jégesés peremén. Elindultam az I. tábor irányába. Gesé rinpőcse egészen pontosan meghatározta számomra, hogy mikor kezdjem meg a mászást. Más serpák lámái nagyjából hasonló időpontot adtak meg, ám a legtöbb szent ember úgy vélte, hogy két nappal korábban kellett volna útra kelnünk, mint ahogy azt a terveinknek megfelelően tehettük volna. Az ellentmondást azzal akartuk feloldani, hogy két nappal a tervezett indulás időpontja előtt felvettük a felszerelésünket, és határozottan a Khumbu-jégesés területére léptünk. Egészen az első szakadékig elmentünk, ahol megfordultunk, és visszatértünk az alaptáborba. Ily módon pontosan abban a pillanatban indultunk el, amit a lámák előírtak számunkra. Tettünk nem számított csalásnak, és a lámák is pontosan tudták, hogy ezzel a módszerrel élünk.
A mászás első napjának reggele sorsdöntő fontosságú a serpák számára. Először déli irányba fordulunk, miközben némán elmondjuk a mantráinkat. Mindenki elkezd összpontosítani, felidézi magában azt a hármasságot, amelyik az utunkat mutatja, és megvédelmez minket. Ezek az istenségek, a lámánk és a szüleink. A lámák szerint csak úgy szólíthatjuk meg hatékonyan és őszintén a védelmezőinket, ha az elménk nyugodt állapotban van, és kényszer nélkül meditálhatunk. Nincs szükség arra, hogy erőfeszítések árán kiürítsük az elménket. Sokkal inkább hagynunk kell, hogy az magától ürüljön ki. Olyan ez, mintha csak kinyitnánk az ajtót, hogy az oda nem illő és a zavaró gondolatok távozhassanak, hogy helyüket átvehessék az előbb említett védelmezőink.
A Khumbu-jégesés a lakóház méretű jégtömbök áttekinthetetlen útvesztője. Az égbetörő gleccseroszlopok között tátongó jégszakadékok maródtak a mélységbe. Mintha itt minden a teremtés folyamata során, valahol félúton vált volna jéggé. A kozmikus rend és a véletlen különös művészi ihletésű keverékének a nyomait fedezhetjük fel. A szemünk elé táruló színek között ugyanúgy láthatunk fehéret, mint  átlátszóan tündöklőt, vagy türkizkéket. Ahogy elhaladunk egy jégtömb előtt, annak a színe folyamatosan változik. Mintha csak a medence aljáról visszatükröződő fény mozaikjában gyönyörködnénk. Az útvesztő szinte már hipnotikusan elbűvölő. Ugyanakkor viszont a jégesésbe csupán erősen összpontosítva szabad belépni. A sok száz tonnás jégtömbök minden előjel nélkül meginoghatnak és a mélybe zuhanhatnak. A Csomolungma tövében így működik az orosz rulett. A nap előrehaladtával új szakadékok tárulnak fel, míg mások torka bezáródik, ahogy a gleccserfolyam lassan mozogva hömpölyög. Megfontolt, de feltartóztathatatlan áramlását csipogó és ropogó hangok kísérik. Némelyik részéről feltételezhető, hogy nagyobb valószínűséggel leomlik, mint a többi, ám senki nem mondhatja meg pontosan előre, hogy mi fog történni. A hegymászók kora reggel szoktak átkelni a jégesésen. Ilyenkor a jéghidak és a gleccseroszlopok még kemények az előző éjszaka fagyától, vagy legalábbis annak tűnnek.
– A jégesés részei elképesztő gyorsasággal dőlnek össze – magyarázta nekem a veterán himalájai hegymászó, Pete Athans. – Ugyanannyi esélyed van arra, hogy belefuss egy omlásba, mint arra, hogy elkerüld.
1953-ban a britek egészen különleges nevet adtak a legveszélyesebb szakaszoknak. Az expedíció résztvevői Pokoltűz sétányról és az Atombomba szakaszáról beszéltek.
A jégesés legveszélyesebb részein előre rögzített kötelek segítik a hegymászók útját. A hosszú köteleket a szakadékok két szélén kikötik és így a mélység fölött hídként átnyúló létrákon haladóknak van miben kapaszkodniuk. Biztonsági okok miatt, valamint mászás közben segédeszköznek zuhanásgátlót használunk, melyet hurok köt össze a hevederzetünkkel. Ezt a gátlót rákapcsoljuk a kötélre és miközben előrehaladunk, mindig továbbcsúsztatjuk felfelé. Ha esetleg lezuhannánk vagy hátradőlnénk, akkor az eszköz rátapad a kötélre és megtart minket.
Mielőtt áthaladtam volna egy különösen fenyegető felém magasodó jégtömb alatt, megálltam és elővettem azt a zsinórral záródó pamutzacskót, amiben a Gesé rinpőcsétől kapott árpa megszentelt magvait őriztem. Néhányat közülük magam elé dobtam az útra, miközben valamiért az járt az eszemben, hogy mit szólnának ehhez a hátam mögött haladó hegymászók, ha felfigyelnének rá. 
A jégesésben eddig húsz ember, többségében serpák veszítették az életüket. A legtöbb nyugati hegymászó – vagy legalábbis a fizető vendégek – csupán három vagy négy alkalommal kelnek át a gleccseren. Meg sem állnak az I. táborban, mivel már várja őket a kényelmes II. tábor, az előretolt alaptábor. Nem igazán gondolnak bele, milyen nagy segítség az, hogy gyakorlatilag csakis a serpák cipelik keresztül az egész felszerelést a jégesésen, a hegy legveszélyesebb útszakaszán. 1953-ban tizenhét serpa háromszázhetvenöt kilónyi élelmiszert és felszerelést cipelt fel a 7930 méter magasban lévő Déli-nyeregbe. Nagyszerű teljesítményükre apám ugyanolyan büszke volt, mint én. Pontosan tudtuk, hogy a brit expedíció honfitársaim nélkül sohasem jutott volna fel az alaptábor fölé. Talán még odáig sem értek volna fel.
Átmenetileg azonban nem is törődtem annyira a veszélyekkel, mert valósággal elöntött a megkönnyebbülés. Hiszen végre mászhattam. Hóban haladhattam előre, miközben egyszerre éreztem saját sérülékeny és nagyon emberi mivoltomat. Valósággal remegtem az erőtől. Éreztem a bennem dübörgő adrenalint. Ebben csupán annak lehet része, aki próbára teszi a saját hitét és a reményeit. Mászás közben jobb nem gondolni a halálra és kerülni kell az aggódást is. Aki fél, az könnyen hibázik. Ugyanakkor a félelem megtanít arra, hogy tisztelni kell a hegyet.
A rettegés leküzdésére nincs jobb ellenszer a tapasztalatnál. Egy tapasztalatlan hegymászó nem tudja, hogy megbízhat-e a parányi, pénzérme nagyságú kitüremkedésben a sziklán. Pedig azon állva egy tapasztalt hegymászó olyan biztonságban érezheti magát, mintha egy vastag szőnyeggel borított folyosón sétálna.
Miközben arra vártam, hogy Araceli átkeljen egy létrán a szakadék fölött, szemügyre vettem a mélység túlpartját borító vastag hótömeg rétegeit. Olyan volt ez, mintha egy fa évgyűrűit tanulmányoztam volna. Számolni kezdtem a rétegeket. Negyvenhárom év havazásának nyomát láthattam. Miközben a túlsó falat szemléltem, a tekintetem végigsiklott a legalsó, kígyóként tekergőző sávon. Az a hó abban az esztendőben került oda, amikor az apám sikeresen feljutott a csúcsra. Útban felfelé, azon a rétegen lépdelt.
Én következtem. Várt rám a szakadék fölött átívelő létra. Műanyag kötelekkel négy alumíniumlétrát erősítettek egymáshoz. Az ilyen hosszabb áthidalásoknak megvan az a kellemetlen tulajdonságuk, hogy idegesítő módon hullámozni kezdenek, ahogy eljutunk nagyjából a szakadék közepe felé. Ilyenkor az ember alázatosan csoszogva halad csak. Bőségesen jut ideje arra, hogy alaposan megnézze magának a látszólag végtelen mélységű kékesfekete hasadékot. A serpák ezt úgy emlegetik, hogy valaki „átnéz Amerikába". Ha pedig valaki belezuhan egy ilyen szakadékba, akkor arra azt mondjuk, hogy „vízumot kapott az Egyesült Államokba". A létrákat szinte mindennap meg kell igazítani, mivel alattuk folyamatosan mozog a gleccser. Különösen az évszak vége felé lehet sok gond, amikor már melegebb az idő. A vasmacskák kiolvadnak, a csavarok kilazulnak, a szakadékok kitágulnak, a gleccser bizonyos részei pedig összeomolhatnak, betemetve közben az útvonal némelyik szakaszát. A britek társaságában ugyanúgy, ahogy korábban a svájciakat is kísérte, az apám elsősorban fatörzseken lépdelve kelt át a mélység fölött. A serpák az alacsonyabban fekvő erdőkben vágták ki és gallyazták le az egész fatörzseket, amelyeket később felcipeltek a jégesésbe. 1953-ban a britek csupán egyetlen széthajtható alumíniumlétrát hoztak magukkal. Úgy gondolták, hogy szükség esetén ezt továbbvihetik egyik szakadék partjáról a következőig. Apám azonban éppen elég tapasztalatot gyűjtött a svájciak mellett ahhoz, hogy tudja, csak akkor lehet mindkét irányban folyamatosan haladni a jégesésben, ha gondosan kiépítik a járhatatlan szakaszon átvezető útvonalat. Végül sikerült meggyőznie a briteket arról, hogy a svájciakhoz hasonlóan számos fenyőfát vágassanak ki, melyeket utána a serpák a vállukon felcipeltek a gleccserbe.
Egy délután az apám és Hillary lefelé mászott a jégesésen keresztül. Biztonsági kötél kötötte össze kettőjüket. Hillary haladt elöl. Miközben egy meredek lejtőn haladtak lefelé, az apám váratlanul azt látta, hogy magas társa megcsúszott, megpördült és a magasba emelte a jégcsákányát.
– Tenzing!

Hillary és Tenzing

Hillarynek csak annyi ideje maradt, hogy elkiáltsa apám nevét és máris elnyelte egy rejtett szakadék, mégpedig egy olyan, amelyikre aznap reggel útban felfelé felhívta Tenzing figyelmét. Apám pillanatnyi habozás nélkül a hóba nyomta a jégcsákányát és rátekerte a kötelet, hogy így rögzítse saját magát és a társát. Hillary nagyjából öt métert zuhanhatott, mielőtt megállt volna. Továbbra sem hárult el viszont annak a veszélye, hogy még mélyebbre esik a szakadék sötétjében. Apám kicsit arrébb mozdult, hogy jobban megvethesse a lábát. Lépésről lépésre sikerült kihúznia a társát a szakadék szélére. Hillary zuhanás közben elveszítette a jégcsákányát és az egyik mászóvasát. A megmaradt vas segítségével próbálta feljebb tolni magát.
Apám nagyon is tisztában volt azzal, hogy szinte lehetetlen feladat egy függő embert áthúzni a szakadék pereme fölé. Minden erejét megfeszítve azonban lassan, óvatosan annyira feljebb vonszolta Hillaryt, hogy a magas új-zélandi karjával már felért a szakadék pereme fólé és onnantól kezdve már a saját erejét is beleadhatta a mentésbe.
A váratlan erőfeszítés mind a kettőjüket kimerítette, ráadásul a kötél cafatokra szaggatta apám kesztyűjét. A baleset miatt igen közel kerültek egymáshoz. Az alaptáborban a hálás Hillary elmesélte a többieknek, hogy elpusztult volna, ha nincsen vele Tenzing. Apámat igen büszkévé tette a tény, hogy közreműködhetett a társa megmentésében. Amikor elmesélte a kalandot nekem, értésemre adta, hogy semmi rendkívülit nem tett. Az volt a lényeg, hogy gyorsan és határozottan cselekedett. A nemzetiségétől függetlenül bármelyik hegymászó így tett volna.

A jégesésben ugyanúgy, mint a hegyen, abban reménykedünk, hogy kellő cin-lap van bennünk ahhoz, hogy bármilyen helyzetet kezelni tudjunk. A cin-lap kifejezést nagyjából „áldásnak" lehetne fordítani, ám igazából arra a lelki képességre és erőre utalunk vele, ami lehetővé teszi, hogy az elménk a tökéletes tudatosság irányába forduljon. Amikor a bölcs istenségekhez, a buddhákhoz imádkozunk, akkor cin-lapot kérünk tőlük. Állítólag úgy is szert lehet tenni belőle egy bizonyos mennyiségre, ha szent táplálékot fogyasztunk. Ilyenek lehetnek azok a tabletták és folyadékok - ezeket magukat is cin-lapnak hívják -, melyeket a lámák imádkozás, mantrák ismétlése vagy látomások során szenteltek meg. Némelyikben megtalálhatjuk Buddha vagy magas rangú lámák testének elképzelhetetlenül apró részecskéit, melyeket sok száz himalájai gyógynövény keverékével és más megáldott dolgokkal kevertek össze.
Amikor cin-lapot kapunk, akkor kapcsolatba kerülünk a felsőbb hatalmakkal. Az ilyen kapcsolat mindig kedvező. Például mi azt szoktuk mondani, hogy még az az ember is előbbre juthat a megvilágosodás felé, aki ellenségként tekint Buddhára, mivel azzal, hogy rápillantott, létrehozta ezt az áldást hozó kapcsolatot.
Az Everest megmászásához természetesen nem elegendő csupán lélekben és spirituálisán felkészülni. Egy igazi sportember minden erejére és kitartására szükség van a sikerhez. A sportolók részben meghatározott gyakorlatok folyamatos ismételgetésével fejlesztik a képességeiket. Az expedíció minden egyes napját az edzésem részének tekintettem. Arra kényszeríttettem magamat, hogy állandó ütemben, keményen dolgozzak. Odafigyeltem arra is, hogy ne erőltessem meg magamat, ne egyek túl sokat és kellő mennyiségű víz megivásával elkerüljem a kiszáradást. Semmi ilyesmi nem történt velem, ám jó pár iszonyatos történetet hallottam azokról a hegymászókról, akik testük kiszáradása következtében nagy magasságban, életveszélyes helyzetbe kerültek. A koprosztázis olyan súlyos székrekedéssel járhat, hogy elengedhetetlen a beragadt székletdarab kézzel történő eltávolítása. Mivel a nikotin lazító hatású, ezért úgy véltem, hogy a cigarettázást megelőző intézkedésnek lehet tekinteni. Megpróbáltam ugyan leszokni a dohányzásról, de azért titokban elszívtam pár cigit nepáli összekötő tisztünkkel, Bidzsájával. A cigarettát „serpa oxigénpalack" néven emlegettük. Hogy a lehető legnagyobb hatékonysággal mozogjunk és hozzászoktassuk magunkat a nagyobb magasságokhoz, ezért egyre feljebb fekvő táborokba cipeltük fel a holminkat, majd utána visszatérve egy táborral lejjebb aludtunk. Amikor eléggé erősnek éreztük magunkat ahhoz, hogy nagyobb magasságban aludjunk és azon a szinten már elegendő felszerelés összejött, akkor az ott tárolt holmik egy részét még feljebb hordtuk.
Hegymászóként oda kell figyelnünk a testünk szavára. Nagyon fontos, hogy a megfelelő ütemben haladjunk felfelé. Ügyelnünk kell egy kényes egyensúlyra. Akklimatizálódnunk kell a magassághoz, ám közben nem engedhetjük meg magunknak, hogy a nagy magasság és az oxigénhiány miatt megroggyanjon az erőnlétünk. A magassági betegség kikúrálására egy felfújható túlnyomásos kamrát hoztunk magunkkal. Ez az erős műanyag cső elég nagy volt ahhoz, hogy egy ember belemásszon és lefeküdjön. A segítők kívülről folyamatosan levegőt pumpálnak a zsákba, így odabent megnő a légnyomás. Eközben több oxigén jut a tüdőbe és a testbe. Az eljárás lényege az, hogy a kamrában fekvő beteg mintha csak több ezer méterrel lejjebb került volna a hegyoldalon. Amikor a sérült kimászik a túlnyomásos kamrából, gyakran képes minimális segítség igénybevételével, sőt időnként még teljesen egyedül is lejutni a hegyről.
Miután sikerül kialakítani és készletekkel teljesen feltölteni a négy tábort, végre sor kerülhet az alaptáborból, vagy az előretolt alaptáborból egy gyors csúcstámadásra. 1953-ban és korábban a mászók kilenc tábort alakítottak ki. Felfelé haladva lépésről lépésre közelebb kerültek az ostromlott csúcshoz. A módszerüket mára már felváltotta a „mássz magasra, de aludj lejjebb" stratégiája. A csúcstámadás előtt két vagy három alkalommal a mászók lejönnek egészen az alaptáborig, hogy pár napig ott pihenjenek és visszanyerjék az elveszített testsúlyukat. Ily módon lehetséges lebegtetni a csúcstámadást, a mászók számára pedig óriási megkönnyebbülést jelent, ha kimerülve, megviselt állapotban visszatérhetnek a biztonságot jelentő alaptáborba, ahol pihentető álom vár rájuk. A táborok számának lecsökkentése nem rövidítette le a felfelé vezető utat. A mai négy tábor kiépítése pontosan annyi időt vesz igénybe, mint amennyi 1953-ban a kilenc táborhoz kellett. Akkor is, ma is másfél hónapig tartott a felkészülés.
Úgy véltem, a hegyoldalon felfelé haladók többségénél jóval tapasztaltabb hegymászó vagyok. Mégis ahogy felfelé lépdeltem és keresztülerőltettem magam a szűk sziklaréseken és jól hallottam a folyamatos változásban lévő, lassan elmozduló gleccser morgását és nyüszögését, a vál-lamra nehezedő nehéz zsák mintha csak megsokszorozta volna a kételyeim súlyát.
Azonnal felriadtam a csendes mélázásból, ahogy az első tábor alatt megpillantottam a jégesésbe temetett helikopter összeroncsolódott maradványait. A járművet 1973-ban az első olasz Everest-expedíció bérelte ki. Alighanem ők szervezték meg a hegymászás történetének legnagyobb vállalkozását. A hatvannégy hegymászójukat háromezer teherhordó és százhúsz serpa kísérte el. Megpróbálták légi úton a jégesés fölé szállítani a rakományt. A helikopter kétszer is sikerrel leszállt, majd újra a magasba emelkedett. A harmadik leszállása utána azonban már nem tudott felszállni. Néhány serpa szerint a helikopter azért mondott csődöt, mert egy élő birkát is felhoztak az alaptáborba, ahol feláldozták és megették az állatot. Elképzelni sem lehetne iszonyatosabb szentségtörést, mint megölni valakit, vagy húst enni a hegy közelében. Ennek ellenére az olaszok valóra váltották egy álmukat. Nem törődve, hogy milyen árat kell fizetniük, egy honfitársuk feljutott a csúcsra.
Ez volt az a pillanat, amikor elhaladtam az első holttest mellett. Igazából csak egy fél test feküdt ott. Valósággal beragyogta a jégesés tetejéhez közeli jégtömbökön tündöklő napfény. Az Everest veteránjai nem jönnek zavarba a holttestek látványától. A serpák alighanem azért, hogy a zavarukat-leplezzék, gúnyosan emlegetik őket. A hullákat „a hollók momoszának" nevezik. A momosz egy finom himalájai húsgombóc. Szükség van egy jó adag akasztófahumorra ahhoz, hogy távol tartsuk magunktól az örökké jelen lévő halál miatti félelmet.
– Odafent a hegyen számos holttest fekszik. Legtöbbjük – ha másként nem, de közvetett módon – a nagy magasság, a rossz időjárás, vagy egy elhibázott döntés áldozata volt. Látványuk arra emlékeztet minket, hogy az Everesten a legcsekélyebb hiba is szörnyű következményekkel járhat.

Forrás: Jamling Tenzing Norgay: Apám lelkét megérintve. Trivium Kiadó, 2013. Fordította: Varga Csaba