JACK OLSEN: A szörny (17)

A Club Alpino Italiano logója

Ugyanolyan számban, ahányan Cortit vádolták, és azt jósolgatták, hogy egyszer még kiderül az igazság, akadtak olyanok is, akik szerint az igazság ott feküdt előttük, hiszen Corti beszámolóinak ellentmondásai és tévedései csupán annak a zavarodott állapotnak és annak a megrázkódtatásnak a következményei, amelyeken keresztülment. Corti adottságait és a körülményeit tekintve nem várhattak tőle pontosabb beszámolót, mint amit adott. Ahogyan fokozatosan visszanyerte emlékezetét, néhány ellentmondásra fény derült. Például azt állította, hogy hatvanhat órát töltött egyedül a vörös zsákban, segítségre várva. Az adott körülmények közt, az sem lett volna csoda, ha azt hitte volna, hogy hatvanhat napot töltött abban a hideg, plasztik sírban. Valójában negyven óránál valamivel többet töltött a sziklapadon. Az agyrázkódás emlékezetkiesést okozott, így azok adatait fogadta el, akik lentről figyelték. Hogy bűncselekmény történt-e vagy sem, azt az órák száma nem dönthette el. Corti csökönyösen ragaszkodott ahhoz az állításhoz, hogy Nothdurft beteg lett, és ezzel magyarázta lassú haladásukat és a végső katasztrófát. Nothdurft anyja azt állította, hogy fiának soha semmi baja nem volt a gyomrával. Corti erre azzal felelt, hogy bármelyik hegymászó ki van téve annak a veszélynek, hogy az ételébe vagy vizébe belekerülő parányi gleccser-homokszemcsék megtámadják gyomor- és bélrendszerét.


Hamarosan mások is hallatták véleményüket. Az ember azt hihetne, hogy az olginatei teherautó-vezetőt leginkább azok támadták, akiknek miatta kellett megmászni a hegyet, és életüket kockáztatták a megmentéséért. Azonban ennek éppen az ellenkezője történt.
Lionel Terrayt chamonix-i otthonában keresték fel interjúra.


- Nos, ha már ennyi elmélet kapott szárnyra - mondta -, hadd mondjam el én is az enyémet. Nagyon nehéz követni azt, amit Corti mond, mert nem túlságosan kiegyensúlyozott és nem is intelligens ember. Egyszer ezt, másszor azt mondja. Rágalmazhatjuk azzal - anélkül, hogy egy lépéssel is tovább mennénk -, hogy képtelen világosan elmagyarázni, mi történt, és azzal is vádolhatjuk, hogy bűnöző. Újra és újra felteszik a kérdést: követett-e el Corti valamit Mayer és Nothdurft ellen? Szerintem nem. Cortinak szüksége volt a németekre azután, hogy az a kő eltalálta. Az a seb, amit a homlokán láttunk, nem kitalálás. Minden lehetséges segítségre szüksége volt. Vannak, akik azt mondják: Corti igen nagy ambícióval vágott neki a hegynek, és talán azért akart ártani a németeknek, hogy megakadályozza: nélküle is felérjenek. Szerintem azonban ilyesmit csak képzelni lehet. Olyan falon, mint az Eiger, ilyen nem történhet meg. Még ha valaki rossz szándékú is, nem érezhet féltékenységet társai iránt olyankor, amikor a hegyoldalon a halállal néz szembe. Csak egy ördög vagy őrült tehetne ilyet, és Cortit egyiknek sem tekintem. Amikor hegymászók indulnak el egy hegyen, kölcsönösen függnek egymástól. Ilyenkor az ember nem képes gaztettre, még akkor sem, ha egyébként gazember.


Amikor Gramminger nyilatkozott Münchenben: akkor a hegyekben szerzett három évtizedes tapasztalat alapján beszélt:


- Elég jól ismertem Nothdurftot, és először érthetetlen volt számomra, hogyan lehet olyan lassan haladó kötélcsoport tagja, de most már értem. Betegsége tökéletesen megmagyarázza az esetet. Már világossá vált Corti elbeszélése alapján a következő: Mayer és Nothdurft előrementek, de már nem volt bennük annyi erő, hogy túljussanak a kijárati hószakadékokon. Ekkor elkapta őket egy szörnyű vihar. Azt hiszem, most is ott vannak valahol fenn, testük a sziklához fagy télen, nyáron meg saját kötelük, saját szögeik tartják őket, de egyszer lekerülnek. Arról a málladozó hegyoldalról minden lekerül.

JACK OLSEN: A szörny (16)

Longhi, az Eiger örök fogságában

Stefano Longhi hegyhez béklyózott teste és a néhány méterrel kísértetiesen fölötte lebegő hátizsák sötét árnyékot vetett az emberekre odalent. Ezt a sötét foltot semmi sem moshatta le a Felföld lelkiismeretéről. Fritz von Almen elrendelheti, hogy saját teleszkópját a zergékre és kőszáli kecskékre irányítsák, de senki sem tilthatja meg a turisták ezreinek, hogy látcsöveiket a hegyre szegezzék, átadják magukat a holttest szemlélésének, ismételgessék és kiszínezzék azt, ami az alpinizmus történetének leglátványosabb hegyi mentésében az árnyoldalt jelentette. A szomorú utójáték közepette hamarosan megfeledkeztek Hellepart, Friedli, Terray, Seiler, Gramminger meg a többiek hősiességéről. Lent a völgyekben levő bárokban és Bierstubekban a szakemberek és álszakemberek, miközben italukat szürcsölgették, azon a kényes kérdésen vitatkoztak, hogy miért fordítottak hátat a hegyivezetők testületei Grindelwaldban és Lauterbrunnenben? Miért követtek el annyi hibát, miért a Jungfraujochról indultak, az első kábeleket miért rossz helyen rögzítették, hogy vesztegethettek el egy kritikus napot, a pénteket, amíg az „egymással versengő" mentőcsoportoktól volt hangos a völgy. Miért nem mentették meg Longhit azok után, hogy oly sok reményt ébresztettek benne? A zenétől hangos, meleg helyiségekben könnyedén tolultak ezek a kérdések a „szakértők" szájára, de egy kérdés még a többinél is gyakrabban hangzott el...


Az interlakeni kórházban spagettin és sülteken lakmározó Corti semmi másra nem tudott gondolni, mint a hegyre, amely legyőzte. Szemmel láthatólag nem érdekelte a három társának sorsa. Majdnem tizennégy kilót fogyott, több foga eltörött, amikor a jeget ropogtatta, gyógyuló sebei tompán fájtak. Hamarosan felkelt, de úgy járkált, mint aki önkívületi állapotban van, kusza gondolatai valahol messze jártak, teljesen zavaros fogalmai voltak arról, mi történt a hegyen. A kérdésekre öszefüggéstelen nyilatkozatokat adott, de így ment ez még hónapokkal később is. Ez az egyszerű olasz parasztember - akiről Carlo Mauri azt mondta: a mindennapos otthoni dolgait is nehezen tudja emlékezetében tartani, hát még a hegyekben történteket! - eleven példája volt annak, hogy a
megrázkódtatás milyen zavarodott lelkiállapotot idézhet elő.


Kedden, egy nappal azután, hogy sötétedéskor külön vonat vitte le Cortit Eigergletscher állomásról a kórházba, három feszes tartású férfi jelent meg ott. Engedélyt kértek, hogy meglátogathassák a beteget. Dr. Walter Bandi közölte velük, hogy egyszerre csak egy mehet be Cortihoz, a másik kettőnek addig kint kell várakoznia. Az olasz Guido Tonella lépett be a kórterembe. Hegymászó és újságíró volt, akkoriban Svájcban élt, és azzal foglalkozott, hogy több európai képesújságnak és napilapnak írt cikkeket hegyi kalandokról. Most azért jött, mert remélte, hogy választ adhat azoknak az európai újságoknak, amelyek máris elítélő hangon kezdtek írni azokról a fellengős kijelentésekről, amelyeket Corti tett, amikor lehozták a hegyről. A berni „Der Bund" például azt írta:


-  A 29 éves olasz, akit 1956 tavaszán szerencsés körülmények közt sikerült megmenteni, amikor lezuhant a Dru délnyugati faláról, nem méltányolja túlságosan azok bátorságát és áldozatkészségét, akik az életüket  kockáztatták, hogy megmentsék.


Néhány lap már-már célozgatni kezdett arra, hogy Cortinak valami terheli a lelkiismeretét.


Alig kezdte meg Tonella a zavarodott Corti kérdezgetését, amikor Riccardo Cassin és mögötte Carlo Mauri nyomakodott be a kórterembe. Cassin Cortira üvöltött:


-  Téged kellett volna ott hagyni a hegyen, nem Longhit!


Corti csendesen feküdt az ágyban, arca teljesen kifejezéstelen maradt, Cassin folytatta:


-  A te hibád, hogy Longhi holtan  maradt ott! Te vitted oda!


-  Ne ragadtasd el magad! - szólt Tonella.


-  Ne légy ilyen durva! Nem látod, milyen gyenge még?


-  Nem gyenge - kiabált tovább Cassin. - Azért tetteti magát szegény gyenge betegnek, mert valami titkolnivalója van. Szeretné elkerülni a felelősségre vonást azért, amit tett! Hát én kimondom, hogy hazug és csaló!


Corti még mindig nem válaszolt, úgy viselkedett, mint egy kisfiú, akit megszid az apja. Cassin folytatta szóáradatát, Corti meg füléig felhúzta a takarót és azt motyogta:


-  Riccardo, kérlek, ne haragudj rám.


-  Hogy ne haragudjak? - harsogta Cassin. -  Miattad lóg holtan az a szerencsétlen ember a kötélen. Miattad, csakis miattad!


A három látogató meglepetésére Cortira semmi hatással nem volt ez a végső vád. Alig hallható hangon megkérdezte Cassintól:


-  Riccardo, mit gondolsz, elismerik majd, hogy sikerült megmásznom az északi falat?


Ettől aztán Cassin szóáradata új erőre kapott.


-  Hát nem megmondtam már?! - kiáltotta. -  Nem tudod? Az utolsó háromszáz métert egy másik ember hátán tetted meg!


-  Hagyd, Riccardo - szólt közbe Tonella -, nem tudja, mit beszél. Nem látod milyen állapotban van?


De Cassin csak azt hajtogatta: - Hazudik.

JACK OLSEN: A szörny (15)

Corti mentése

Kezdetben szakadt az eső. Fél órával azután, hogy elhagyták a tetőt, mindenki bőrig ázott. Később az esőt sűrű havazás váltotta fel, a hó mindenhova odatapadt, ahova leesett. Elborította a lefelé haladók zubbonyát és nadrágját, bevonta arcukat, tele lett az orruk, meg a szájuk hópihékkel. Hamarosan fehérré vált mindenki szemöldöke, és összetapadt a szempillája. Leszállt a sötétség, amelyet csak a körülöttük csapdosó villámlás fénye szakított meg néha.


Terray és de Booy, akik a szánt kezelték, amelyre az eszméletlen Cortit szíjazták, előre mentek Grammingerhez.


-  Mit gondol? - kérdezte de Booy.


-  Aggódom a csapat néhány tagjáért - válaszolta Gramminger. - Több esetben hajszálon múlt, hogy elkerültük a balesetet.


-  De mit tehetünk? A tetőn még rosszabb lenne. Le kell állnunk éjszakára.


-  Itt nincs alkalmas hely éjszakázásra.


-  Akkor csinálnunk kell.


A nyugati falon azonban, ebben a magasságban nem találtak olyan alakú sziklát, ami ennyi embernek védelmet nyújtott volna a vihar elől. Egy kicsit lejjebb felfedeztek egy aránylag jó helyet. Itt egy vízszintesebb terepen letették Corti szánját, majd kötelekkel és szegekkel a sziklához erősítették. A szél átsüvített a szán felett, de a hálózsákok, amelyeket Corti fölé kötöttek, legalább megvédtek a szélvihar dühétől. Az önfeláldozó Terray vállalkozott arra, hogy Corti mellett marad. A többiek lejjebb ereszkedtek, és újabb sziklákat kerestek, amelyeken a szél ereje megtörik. Ötven méterrel lejjebb, ahol néhány kisebb szikla meredt ki a hóból, megálltak. Itt a Zdarsky-zsákkal és hálózsákokkal próbálták magukat a szél és a hideg ellen védeni. A Hegyi Mentők egyik tagja, Franz Fellerer, éppen ki akarta bontani sátorzsákját, amikor a tomboló szél belekapott és lobogva tovaragadta. A szikla tetején összekuporodva, ide-oda forogva megpróbálta magát úgy tartani, hogy a szél ne csapódjon az arcába, de úgy tűnt, hogy az minden irányból egyszerre támad. A többiek is panaszkodtak és káromkodtak, néhányan pedig teljes tüdőből énekelni kezdtek, hogy tartsák magukban a lelket. Az egyre hidegebb szél megmerevítette a műanyag lapokat, amelyek alatt menedéket próbáltak keresni, és hosszú hasadásokat vágott beléjük. Hellepart és Gramminger cipőfűzőjükkel próbálták összeöltögetni a szakadásokat, de a ropogóssá kemé-nyedett anyag mindenütt repedezett. Ezért aztán abbahagyták a próbálkozást, és alvózsákjaikba fúrták a fejüket.

JACK OLSEN: A szörny (14)

Corti odaveszett barátja, Longhi portréjával

Claudio Corti ott feküdt a legfelső jégmező szélén a hóban és a körülötte csoportba verődő mentőknek úgy tűnt, mintha élőhalottat látnának. Fején a csuklya árnyékot vetett mélyen beesett, fekete szemüregére, amely azokra a koponyákra emlékeztetett, amelyeket évtizedeken át őriznek a kandalló tetején. Arcán petyhüdten lógott a bőr, látszott, hogy jelentős súlyt veszített.


- Carne - nyögte. - Húst.


A lengyel orvos, Jerzy Hajdukiewicz, áttörte magát a körülállók gyűrűjén, és szíverősítőt fecskendezett  Corti  karjába.  Valaki  konyakos teát nyújtott oda, amit Corti egy hajtásra megivott. Hajdukiewicz elrendelte, hogy vigyék biztosabb helyre. Két erős lengyel a beteget gyorsan átsegítette a gerinc másik oldalára.


Takaróba burkolták és az egyik jégkunyhóba helyezték.


Úgy tűnt, szinte nem is tudja, mi történik vele. Amikor azonban az élénkítő gyógyszer hatni kezdett, hirtelen mániás állapotba került.


-  Most, hogy már tudom az utat is, hajlandó vagy megmászni velem a hegyet?  -  kérdezte Maurit.


Hellepart feltűnt az összeverődött csoport végében. Corti észrevette, és túláradó, ünnepélyes modorban odakiáltotta:


-  Grazie! Grazie! - Úgy viselkedett, mintha már minden sikerült volna, mintha most, hogy ő megmenekült, már nem is volna más veszélyben. Ezután gyorsan Maurihoz fordult:


-  Most én kaptam meg a hegytől a magamét, de legközelebb majd ő kapja meg tőlem!


Terray, Sceger és Cassin közel mentek hozzá, és megpróbálták megtudni, mi történt a hegyoldalon, hogy tudnának a többiek nyomára bukkanni. Corti bizalmasan odafordult Cassinhoz és ezt mormogta:


-  Riccardo, gondolod, megírják, hogy én vagyok  az első  olasz,  aki megmászta  az északi falat?


-  Hogyan írhatnák? - válaszolta Cassin. - Hát nem tudod, hogy egy másik ember hátán kerültél fel ide?


Corti meghökkent, Seeger - Nothdurft jóbarátja -, elvörösödött, és azt mondta egyik társának:


-  Amikor azt hallom, hogy ilyeneket mond, úgy érzem, mintha ököllel vágnának az arcomba.


Néhány perc telt el, amíg Cortit átsegítették a sokkos állapoton, és alaposabban ki tudták kérdezni. Ellentmondó, összefüggéstelen kijelentéseiből a mentőcsapat tagjai csak annyit tudtak meg, hogy péntek délután óta nem látta a németeket, de úgy hiszi, hogy valahol a felső szakadékban húzódtak meg. Longhi - amint elmondotta -, lejjebb van a hegyen, de legalább kilencven méterrel távolabb, kelet felé. Ez egybehangzott azzal, amit a scheideggi rádiósok jelentettek, de ebből a mentőexpedíciósok egyúttal azt is megtudták, hogy elölről kell kezdeniök a berendezés áthelyezésének fárasztó munkáját. Amíg egy csoport elindult, hogy előkészítse az új rögzítést, Friedli utasítást adott, hogy valakit ugyanazon az úton eresszenek le, amelyen Hellepart ment, hogy a németek nyomát keresve átkutassák a kijárati szakadékok egész radiátorszerű rácsazatát. Hellepart teljesen kimerült, így Friedli a csoport legnagyobb tekintélyű hegymászójához fordult:


-  Nos, Terray - mondta -, még mindig vállalkozol arra, hogy lemenj?


-  Természetesen   -   hangzott  a  francia  válasza.


Rákapcsolták Terrayra a hevedereket, a rádiót rászíjazták a mellére. Hajdukiewicz az utolsó pillanatban még elmagyarázta neki, hogyan kell injekciót beadni, majd 12.20-kor elindult lefelé. Fent ragyogó napsütés volt, észak felé a fekete felhők még mindig magasan jártak, azonban már közeledtek az Oberland felé.


Vastag   ködtakaró húzódott  felfelé a hegyen, teljesen eltakarta a fal alsó felét.


-  Sietnünk kell - szólt le Friedli -, közeleg a vihar.


Az első pihenő után, amikor odaerősítették az első hosszabbító kábelt, Terray leereszkedett a legfelső hómező utolsó néhány méterén, és át-harántolt a kijárati hószakadékok alatt végighúzódó sziklaperemen. Friss karcolásokat látott a lágy mészkőben, ahol a Hellepartot és Cortit tartó kábel bevájt a rosszindulatú hegyoldalba.


Tíz év telt el azóta, hogy Terray a barátjával és chamonix-i hegyivezető társával, Louis Lachenallal itt járt ezen a félelmetes hegyfalon. Ahogyan simán ereszkedett lefelé a hószakadékok mentén, úgy tűnt, hogy megint vele van Lachenal, a kopaszodó, vidám fickó, aki Maurice Herzoggal együtt rohamozta meg az Annapurna csúcsát, amíg Terray hétszázötven méterrel lejjebb várt rájuk, hogy segítségükre legyen a gyöt-relmes lefelé mászásban. Terray mély megindulást érzett, amikor látta, hogy az északi falon éppen olyan minden, mint tíz évvel ezelőtt: a hó, a jég, a fekete sziklák semmit sem változtak. Még az eget elsötétítő súlyos felhők, a völgyből felfelé vonuló ködsávok is ugyanolyanok, mint akkor, azelőtt a szörnyű vihar előtt, ami majdnem lesöpörte a két mászót a hegyoldalról. Most is maga előtt látta Lachenal hajlékony alakját, ahogy felhúzza magát a szakadék utolsó méterein, megáll a hegycsúcs jégmezejének szélén, és közben tréfásan odaszól az odaérkező Terrayhez:


-  Nos, vezető, mi a véleménye, elég érdekes volt ez a túra?

JACK OLSEN: A szörny (13)

Alpiglen panorámája az Eigerről

Alfred Hellepart vasárnap reggel, pontosan nyolc órakor megkezdte magányos leereszkedését a hegyoldalon. Miközben lassan haladt, háttal a hegynek, lefelé, a hegytető jégmezejének ötven fokos lejtőjén és figyelte társait, ahogy a csörlőt kezelik fölötte, igyekezett lelkileg is felkészülni. Eddigi tapasztaltai során megtanulta, hogy ilyenkor minden külső tényezőt ki kell küszöbölni gondolataiból, minden erejével a feladatára és a megmentendő emberekre kell koncentrálnia. Magára egyáltalán nem szabad gondolnia; ha csak egy másodpercre elfogja a félelem, elveszhet. Nem engedheti, hogy gondolatai visszakaiandozzanak Münchenbe, feleségéhez és tizenegy éves fiához. Ettől a perctől kezdve megszűnnek számára létezni egészen addig, míg a vállalkozás sikerrel vagy kudarccal be nem fejeződik.


Az bizonyos, hogy a kábel miatt nem kell aggódnia. A tapasztalt Gramminger áll a rögzítőpontnál és őrködik felette, mint már annyiszor. A Hegyi Mentőszolgálat tagjai szinte gyermeki módon bíztak vezetőjükben, kétkedés és habozás nélkül teljesítették minden parancsát. A gyakorlatozások alkalmával egyszer Hellepart két embert vitt fel a hátán egy falon és a kábel nagyszerűen bírta. Többé azonban nem szabad ilyesmire gondolnia.
A jégmező feléig jutott, amikor elhatározta, hogy  kipróbálja  a  hordozható  rádiót.  Kitűnő volt az összeköttetés, Friedli hangját erősen és tisztán vette, és Friedli is jól hallotta őt. Amikor már  nyolcvan  métert  is  megtett,  és  már majdnem a jégmező aljára jutott, Friedli utasította, hogy biztosítsa magát hágóvasa segítségével, mert a kábelt le kellett kapcsolni a csörlőről és tartóbékával egy másik százméteres vezetékhez kell csatlakoztatni. Hellepart várt, amíg a tetőről jelt adnak, aztán lehátrált azon a pár méteren, ami még hátra volt a hómezőből, majd azon kapta magát, hogy lenéz az északi fal végeláthatatlan   mélységébe.   Minden   pszichológiai felkészülése ellenére egy pillanatra elfogta a pánik.  Leírhatatlan  elhagyatottságot érzett.  Már nem látta társait a tetőn, és ösztönösen felnézett a hat milliméteres kábelre, amely vékony cérnaszálként tűnt el a ködben. Alatta tátongott a feneketlen, szűnni nem akaró mélység feketén és fenyegetően, csak itt-ott szakította meg néhány jelentéktelen havas párkány. A kábelen függve lélegzetért kapkodott, és szinte elfelejtette, miért is van ott. Ekkor Gramminger hangját hallotta a rádión.


- Nagyszerűen ment, Alfred! - mondta a nyugodt hang. - Biztonságban vagy. Ne veszítsd el önuralmadat, és gondolj arra, hogy tőled függ több ember élete a hegyoldalon!


Ezek  a  biztató  szavak  újból  erőt  öntöttek Hellepartba;  már nem  érezte  magát egyedül, tudta, hogy társai vele vannak a tetőn, minden figyelmüket őrá és arra a feladatra összpontosítják, amit el kell végeznie. Beszólt a mikrofonba, hogy engedjék tovább a kötélen. Jobbra fekete hasadék tűnt elő a Fehér-Pókhoz vezető, tátongó kijárati szakadékok egyike. Átvágott a szakadékhoz, majd rézsútosan lefelé kígyózott, hogy a terepből minél többet átlásson. Nem tudta, hogy jó irányban halad-e, de pillanatnyilag ez volt az egyetlen lehetőség. Hatszáz méterrel lejjebb, a reggeli ködtakarót látta felfelé kúszni. Néhány másodpercig feltűnt Alpiglen, majd a ködfüggöny ismét összecsukódott és a völgyre terült.  Szél kutatta végig a hegy szakadékait, üregeit, üvöltő huhogása megborzongatta.


Ismét biztos állást kellett keresnie, ahol meg tudja magát tartani a sziklán, amíg újabb százméteres tekercset erősítenek odafenn a kábelhez. Friedli hangja most recsegve jutott hozzá a magasból:


- Minden rendben. Pár perc múlva indulhatsz.


Ezután jelt kapott, és folytatta a leszállást. Nemsokára  rádión  jelentette  Friedlinek, hogy már látja a Pókot. Amint a süvítő szél közben ezt a rövid beszélgetést folytatta a tetőn lévőkkel, egy másik emberi hang jutott hozzá kelet felől, először alig hallhatóan, majd egyre erősebben. Átharántozott a hang irányában, és eljutott a hegyoldalról kiemelkedő, töredező pillérhez. Amint rálépett, hágóvasai nyomán megindult a lezúduló kőtörmelékek robaja. Ennek ellenére ment tovább, bár csak részben segítette a most J vonalban meghajló kábel, amely követte  az  oszlopon  keresztül  vezető  vízszintes szakaszon. Húsz méterrel odébb, fejig ülő, félig fekvő helyzetben megpillantott egy embert, egy keskeny párkányon, amelyen egy vörös Zdarsky-zsák feküdt. Izgatottan benyomta az adógombot és jelentette a tetőnek:


-  Egy embert találtam.

JACK OLSEN: A szörny (12)

Részlet az Eiger borotvaéles gerincéből

Az Eiger tetején levő keskeny hógerinc még ideális körülmények között sem alkalmas éjszakai táborozásra. Úgy hasított bele az égbe, mint valami óriás fejsze, amely kissé nyugatról keletre dől. A gerincen több száz métert úgy tehetett meg az ember, hogy egyik lábával az északi, a másikkal a déli fala felett járt, azonban egy rossz lépés is elég volt ahhoz, hogy a hegy valamelyik oldalán lezuhanjon. Ennél is nagyobb baj volt, hogy az egész gerincet rosszul odafagyott, változó vastagságú jégsapka fedte. A hó helyenként kicsúszott, és így megszűnt a sapkát a gerinchez rögzítő alátámasztás.

Ilyen helyeken elég volt néhány koppintás a jégcsákánnyal ahhoz, hogy a jégtakaró lezuhanjon és a mászót is magával ragadja. Nem lehetett megkülönböztetni a biztos felszínt a bizonytalantól. Az ember csak vágta magának az utat és bízott a jó szerencsében.

Amikor azon a szombat estén besötétedett a gerincen, a hat nemzethez tartozó ötven mászó a legkülönbözőbb nyelveken és tájszólásokon beszélte meg a feladatokat. Elhatározták, hogy a veszély ellenére a hegytetőn maradnak éjszakára, mivel a munkát rögtön meg kell kezdeni hajnalban. Odalent a szerencsétlenül járt emberek hét vagy nyolc kimerítő éjszakát szenvedtek végig a hegyoldalon, annyit, amennyit még soha senki az Eiger gyászos történetében. — Meg kell őket menteni - ha még élnek egyáltalán -, méghozzá a lehető legkisebb időveszteséggel!

Csak néhányan döntöttek úgy, hogy visszamennek a nyugati oldalon, és az éjszakát az Eigergletscher szállóban töltik, majd visszatérnek reggel. A legtöbben ottmaradtak, és barlangokat kezdtek ásni a bizonytalan, jeges hóban. Miközben óvatosan ástak, a szabadon száguldó északi szél arcukba vágta a jégszilánkokat. Kerülték a vékonyabb rétegeket és ügyeltek arra, hogy egy centivel se ássanak mélyebbre, mint amennyire szükséges.

Néhány óra múlva valamennyien bebújtak az üregekbe. A latin nyelveket beszélők egy barlangban húzódtak meg; a svájciak több csoportot alkottak; Gramminger egyszemélyes kunyhót vájt ki magának és a felszerelésének, míg a Hegyi Mentőszolgálat több tagja kb. 10 méterrel arrébb pihent le, és szorosan összebújt a hideg ellen. A lengyelek voltak a legjobb helyzetben: ők teljes bivakfelszerelést hoztak magukkal és annyi élelmet, amennyi legalább egy étkezésre elég volt. A többinek szinte semmi enni- és innivalója sem volt. Terray és de Booy, aki most Eiselinnel, Casinnal és Maurival együtt húzódott menedékbe, úgy rohamozta meg a nyugati falat, hogy még csak nem is reggelizett. A másik háromnál sem volt semmi. Egyik sem számított arra, hogy a fagyos hegycsúcson kell maradni éjszakára.

JACK OLSEN: A szörny (11)

Az Olginate-tó, Corti szülőhelyének közelében

Azon a pénteken a keskeny párkányon ülve Claudio Corti lassan-lassan magához tért. Nem tudta, mennyi ideje lehet, hogy ott ül, de a hegy mögött éppen akkor alábukó nap helyzetéből ítélve még nappal volt, talán késő délután. Feje tompán fájt. Odanyúlt és megfogta a fejét borító vászonpólyát. Ettől a mozdulattól a kezébe is belehasított a fájdalom. Lehúzta kesztyűjét, és látta a hosszú, véres csíkokat a tenyerében. Ekkor eszébe jutott minden. Stefano, szegény Stefano, ott ül lejjebb egy párkányon. És a németek? Vajon hol vannak? Kínlódva megfordította a fejét és felnézett a kijárati hószakadékokra, amelyeken néhány órával ezelőtt látta őket, amint fáradtan rámosolyognak. Szitált az eső, és a jégszakadék eltűnt a ködben. Biztosan most vágnak utat maguknak a tetőre. Aztán segítséget küldenek, és megmentik őt meg Stefanót.


Körülnézett és látta, hogy a párkány majdnem ugyanolyan, mint ahol Stefano maradt: legfeljebb egy méter széles és egy méter húsz centi, esetleg másfél méter hosszú. De a másiknál védettebb volt, ha ezen a hegyen egyáltalán védettnek lehet valamit nevezni. A párkány bemélyedt a hegybe, azaz inkább fölötte kiboltozódott a szikla, és így a lezuhanó hó és jég előtte süvített le. Egyik végét kőtörmelékes pillér zárta be és az onnan is védte. Legalább nem kell félnie a lavinától és sziklaomlástól, amely időnként az esőben lezúdult a falon. Összeborzadt, amint félelmetes dübörgéssel hullott a feje fölött kiugró erkélyre, majd továbbfolytatta halálos rohanását a mélységbe, Stefanóra. Összeborzadt, amikor Stefanóra gondolt.


Amikor szétoszlottak a felhők, előtűntek a Kleine Scheidegg-i szállodák, és egyszer Grindelwaldot és a mező melletti kis hegyi falut, Alpiglent is megpillantotta. De Stefanót hiába kereste szemével, eltakarták a sziklák kiugrásai. Kilátása a mélység fölött sem jobbra, sem balra nem volt. Az északi fal keleti és nyugati szélét jelző letöréseket elzárta a szeme elől egyik oldalon a kőoszlop, a másikon a hegyfal kiugró bordái. Teljesen elszigeteltnek érezte magát.


- Stefano! - kiáltott le a hegyoldalon -, Stefano! De válasz nem érkezett. Meglátta a hátizsákot, amit a németek hagytak ott. Élelem nem volt benne, mert összes élelmüket kötélen leengedték Longhinak. Hanem megtalálta benne a vörös műanyag Zdarsky-zsákot. A párkányon óvatosan mozogva jégkalapácsával és a néhány szeggel, amit a németek hagytak ott, jó erősen a sziklához rögzítette. Aztán beléje kúszott. Közben ruhái teljesen átáztak, azonban abban bízott, hogy így legalább nem lesznek még nedvesebbek. Levette a rátapadó piros gyapjúinget, visszavette zubbonyát, majd óvatosan ráhúzta sísapkáját és a zubbony csuklyáját a fején levő kötésre. Amikor befejezte ezt az egyszerű, de fáradságos átöltözést, motorzúgást hallott. Kivánszorgott a zsákból, és egy repülőgépet látott a hegyoldal felett elzúgni, legfeljebb 60 méter távolságra. Teljes erővel lobogtatta ingét és kiáltozott: - Segítség! Segítsenek! - Azonban a gép eltűnt a felhők között. Nem tudta, hogy észrevette-e a pilóta a párkányon fekvő zsákot. Érezte, hogy fejsebéből a vér az arcába csöpög. Levette a kötést, felmarkolt egy kis havat és a mély vágásra tette, hogy csillapítsa a vérzést. Lassan beköszöntött az éjszaka. A Zdarsky-zsákban ülve fázni kezdett. Az eső és a szél egyre nagyobb erővel tombolt, és villám csapódott be itt is, ott is a hegyoldalon. Merev mozdulatlanságban ült, hogy a villám ne találhasson rá. így ült megmerevedve hosszú órákon át. Amíg a vihar tartott, alig mert megmoccanni. Később a villámlás megszűnt, az esőt havazás váltotta fel, majd az is elállt. De a szél egyre vadabbal süvített, és érezte, hogy óráról órára csökken a hőmérséklet. Megpróbálta mozgatni a keze és lába ujjait, de nem sikerült. Kezét órákon át a jéghez ütögette, és ujjaiban lassan újra megindult a vérkeringés. Nagy fáradsággal levetette a cipőit, hogy dörzsölhesse a lábfejét és bokáit. Olyan hideg volt, hogy még a kötés, a sísapka és a csuklya alatt is érezte fejsebének sajgását. Azután rettenetes szomjúság kezdte gyötörni. Tudta, hogy a hegyen csak a legvégső szükségben szoktak jeget enni. A jégben nincsenek ásványi anyagok, a szomjúságot sem oltja, de elérheti, hogy így lehűti a gyomrát és ezáltal a szervezetében levő ásványi anyagokat is kivonja, esetleg még gyomorgörcsöt is kaphat. Ennek ellenére marékszámra tette a jeget a szájába, bár majdnem beletörött a foga is, és körülötte, a zsák alatti területen lassan alig maradt jég a sziklán. Szeretett volna aludni, de delíriumában azt gondolta, hogy a hideg víz a szervezetében megdermed, és lassan úgy hal majd meg, hogy belülről megfagy. Sűrűn dörzsölte hóval az arcát. A levegő olyan hideg volt és az arca annyira lehűlt, hogy még a hó is melegnek és kellemesnek tűnt, és ez az ismétlődő mozgás órákig ébren tartotta. Ezután mégis elnyomta az álom. Azt álmodta, hogy újra kisgyerek, és anyja öleli át Olginatében.

JACK OLSEN: A szörny (10)

Walter Seeger mászás közben

Pénteken, amikor a svájci csapat vonattal igyekezett a Jungfraujochra, és amikor a négy emberből álló olasz-német kötéltársaság az északi hegyoldalon viaskodott, egy kis Fiat 1100-as zümmögő motorral járta Észak-Olaszország völgyeit. Keresztülment az Olasz-Alpokon, és a hágókon át Svájcba érkezett. A kocsiban a nemzetközi hegymászóélet két neves képviselője ült: Riccardo Cassin, aki több igen nehéz dolomitfalat mászott meg elsőnek, és Carlo Mauri, a világ minden részében járó olasz expedíciók későbbi veteránja. Elindultak, hogy megmásszák az északi falat. Az idősebbet, Cassint akkor, negyvennyolc éves korában megválasztották a Ragni elnökének, imponáló teljesítményei elismeréseként, amelyek közt olyan első mászások szerepekek, mint a Nyugati-Zinne északi, a Piz Badile északkeleti fala és a Francia-Alpokhoz tartozó Grandes-Jorasses északi oldalának Walker-Pillére. Zömök, erős alkatú férfi volt, gyérülő őszesbarna hajjal, világosbarna szemmel és kicsit benyomódott orral, ami könnyűsúlyú boxolóra emlékeztette. Társa, Mauri nehezebb testű, majdnem 180 cm magas, szürkéskék szemű volt, fején bozontos barna hajtömeggel. Mindenkihez volt barátságos mosolya. Az akkor huszonhét éves ifjú hegymászó pályafutásának delén tartott. Olyan expedíciókban vett már részt, ami Grönlandba, Patagóniába, Chilébe és az Alpok sok magas csúcsára vitte el.


De volt egy hegy, amire még egyikük sem merészkedett. 1957-ben, kora tavasszal Cassin és Mauri felderítő mászást végzett a Jungfraun, előtanulmányként ahhoz a hegyhez, amit kiszemeltek: az Eigerhez. Az egész vonulatot jég és hó borította, és túl veszélyesnek találták. Még egy kicsit várniok kellett. Néhány héttel később hallották Leccóban, hogy a hegyen jók a viszonyok. A több napja tartó meleg, tiszta idő után sok jég leolvadt, és már meg is kezdődött az alpinizmus. Ha ilyen marad az időjárás, van esély arra, hogy kötélegyüttesük feljusson. Visszamentek hát, hogy körülnézzenek.


Pénteken késő este érkeztek Grindelwaldba. Mivel ők sem találtak üres szállodai szobát, Fiatjukkal a vasútállomáson parkoltak, hogy megvárják az első reggeli vonatot. Nem sokat aludtak a várkozás izgalmai miatt, meg azért sem, mert kényelmetlenül, összepréselődve feküdtek. Amikor a nap a szélvédőn besütött, felébredtek. A kocsiból kibújva egy Volkswagen kombit láttak a közelben parkolni, oldalán a vöröskereszttel, rendszámtáblája mellett a Németországot jelentő D betűvel. Rögtön tudták, hogy valami baj van a hegyen: a híres müncheni Hegyi Mentőszolgálat nem kéjutazásra jött Grindelwaldba. Bár eredetileg az volt a szándékuk, amíg felderítést folytatnak a hegyen, nem fedik fel kilétüket, de most gondolkodás nélkül odamentek és bemutatkoztak. Max Eiselintől és Ludwig Grammingertől megtudták, hogy egy négytagú kötélcsoport bajba került a hegyen.


-  És nem tudják, hogy kik azok? - kérdezte Cassin.


-  Azt biztosan tudjuk,  hogy közülük kettő német - válaszolt Eiselin -, Günther Nothdurft és Franz Mayer, de senki sem tudja, ki a másik kettő. Egyesek azt mondják, hogy osztrákok. Más hírek szerint olaszok.


Cassin és Mauri engedélyt kért, hogy csatlakozhassanak a mentőexpedícióhoz. Gramminger azt mondta nekik, hogy örömmel veszik segítségüket, ami különösen jól jön akkor, ha kiderül, hogy a két másik mászó olasz. Ekkor hozzájuk lépett egy jóvágású férfi, és közölte velük, hogy ő a vezetője egy nyolctagú lengyel alpinista csoportnak, amely a környéken tart edzést a Himalájába tervezett útja előtt.


-  Dr. Jerzi Hajdukiewicz vagyok - mutatkozott be.


Gramminger szintén bemutatkozott, majd Hajdukiewicz így szólt:


-  Ismerem önt, híre eljutott hozzánk is. Csoportomat teljes mértékben az ön rendelkezésérc bocsájtom. Megfelelően felszerelt, gyakorlott hegymászók vagyunk.


-  Nagyszerű! -  válaszolta Gramminger.   —  Minden segítség jól jön.


A müncheniek, a két olasz és Eiselin beszálltak a 6.30-as reggeli vonatba Eigergletscher felé. Abban maradtak, hogy a lengyelek a következő vonattal mennek utánuk és ott csatlakoznak hozzájuk, mielőtt megindulnak a nyugati hegyoldalon. Kleine Scheideggen kellett átszállniok, ki- és újból berakodniok, és itt tudták meg, hogy Friedli és Seiler mintegy harminc főnyi csapattal már úton van a hegyvonulat tetején. Két másik mászót — Terrayt és de Booyt — is láthatták a nyugati falon, csaknem a hegytetőn. A Kleine Scheidegg szállóban találkoztak von Almennel, aki rövidhullámú adón éppen Friedlivel beszélt. Azt a bizonytalan jelentést közölte, hogy két embert láttak a tetőn éjfél után. Gramminger is bekapcsolódott a beszélgetésbe, hogy megtudakolja Friedlitől, mi történik.


-  Az eredeti csapatból csak nyolcan tudnak felmenni az Eiger tetejére azon a magasan fekvő útvonalon, amelyen megindultak — magyarázta Friedli. - A többi kénytelen volt visszafordulni,   lemenni   a  Jungfraujochhoz,   vonatra ülni  Eigergletscher felé,  hogy onnan  közelítse meg ismét a tetőt a nyugati oldal felől.


-  Van Friedlinek mentőfelszerelése? - kérdezte Gramminger.


-  Nem sok - válaszolta Friedli. - Egy fék, a hozzávaló rögzítőhorgok, egy pár kötél és valamennyi sodrony. Sajnos, a kábelek meghoszszabbításához annyira fontos csatlakozók azoknál maradtak, akik visszafordultak.


—  Majd mi hozunk mindent, amire szükségetek van — mondta Gramminger.

JACK OLSEN: A szörny (9)

A kőszáli kecske - amiről a svájci hegyimentők
elnevezték magukat

Pénteken kora reggel a Fehér-Pókhoz vezető keskeny, jéggel borított szegélyen egyensúlyozva, Corti kampósort vert be a sziklába, bár nem nagyon bízott sem a málladozó kövek szilárdságában, sem abban, hogy a beteg Nothdurft és a fagyott kezű Longhi sokáig tudja még tartani magát. Már majdnem a Pók szélénél beverte az utolsó szöget, karabinert csattantott rá, betette a kötelet a karabinerbe, átvetette bal vállán, hogy biztosítani tudja a feléje közelgő németet. A mászók a következő sorrendben haladtak: Longhi, Nothdurft, Mayer, Corti.


A németek mintegy öt méternyire közelítették meg Cortit, aki ekkor odakiáltott Longhinak, hogy verje ki a falból az utolsó kampót, és másszon előre a következőig. Idősebb társát nem láthatta, mert egy kisebb kiugró eltakarta, de Longhi betartotta az utasítást. Corti a kötél lazulásán lemérhette Stefano előrehaladását. Centiméterről centiméterre vonta be a kötelet, s már vagy három méternyit húzott fel a melle köré csavarva. Ekkor - szinte ugyanabban a percben, amikor Ludwig Gramminger bekapcsolta a hétórás híreket Münchenben - Corti sikoltást hallott.


-  Volo! Repülök! - Majd: Tieni mi! Tartsál!


Corti ösztönösen nekifeszült a kötélnek. Az belemart bal vállába, és olyan erővel hasította végig a kezét, hogy még a vastag kesztyűn keresztül is mély horzsolásokat égetett a tenyerén. A csúszó kötelet teljes erejével és súlyával szorította sérült kezében, amíg a csúszás lelassult és végül megszűnt. Óvatosan, szinte lélegzetvétel nélkül hátrafordította a fejét és lenézett a mélységbe. A második falszög alatt vagy harminc méterre tehetetlenül, nagy ívben himbálózva látta Longhi testét. Corti erősen tartotta a kötelet, majd amikor az ingázás véget ért, megerősítette. Ezután odaszólt a németnek, hogy biztosítsák a kötéllel, amíg visszakúszik a traverzen a tehetetlen Longhi fölé. Amikor látótávolságba ért, megkönnyebbült, mert hallotta társa kiáltását:


-  Claudio! Eresszél le! Itt van egy párkány alattam. Eresszél le a párkányra!


Corti égő kezével lassan lefelé engedte a kötelet, amíg az lazává vált.


-  A párkányon vagyok! - kiáltotta Longhi. Most az volt a probléma, hogyan hozzák fel.


-  Mi történt Stefano? - szólt le Corti a magasból.


-  Megfagytak a kezeim. Nem tudtam velük markolni.


-   És most hogy vagy?


-  A   kezeim   dermedtek,   nem   érzem   őket. Megfagytak. Még a kötelet sem tudom a sziklához erősíteni.

JACK OLSEN: A szörny (8)

Lauterbrunnen - a hegyi vasút

Seiler és Friedli számára a pénteki nap a sikertelenség és zűrzavar jegyében telt el. Seiler héttagú csoportja a délelőttöt azzal vesztegette el az interlakeni repülőtéren, hogy várta a svájci mentőszolgálat gépét, amely azonban a sűrű ködben nem tudott leszállni. Délután feladták a reményt és autón a lauterbrunneni állomásra mentek, ahonnan fogaskerekű vasút, ha lassan is, de felviszi őket a hegyre. Már éppen fel akartak szállni az utolsó vonatra, amikor Friedli és huszonegy főnyi legénysége is megjelent és a két mentőcsoport itt egyesült.


Amikor a vonat zakatolva haladt a hegyoldalon felfelé, a Kleine Scheidegg szállók irányába, a kupéban összezsúfolódva, Seilernek és Friedlinek olyan döntést kellett hoznia, ami az egész vállalkozás sikerét vagy kudarcát meghatározhatta. Leegyszerűsítve, mindössze arról volt szó, hogy hol szálljanak majd le a kisvasútról. Az ugyanis Scheideggtől felmegy az Eigergletscher állomásig, eltűnik az Eiger és a Mönch belsejébe vájt hosszú alagútban, és a Jungfrau nyeregnél bukkan ismét elő 3 és félezer méterrel a tenger szintje felett.


Két választásuk maradt, mindkettő más nehézségekkel járt. Az egyik, hogy leszállnak Eigergletschernél, és felmásznak 1650 méterre az Eiger nyugati oldalán a csúcsig. Normális időben ez az út nem különösen nehéz. Ez a hagyományos „könnyű út", amelyen az üdvözlők az északi fal legyőzőinek fogadására pezsgővel megrakodva felsietnek. Általában nem meredekebb 45 foknál, és csak helyenként számít nehéznek.


A másik lehetőség az volt, hogy továbbmennek a vonattal a végállomásig, a Jungfrau nyergéig, így 1100 méterrel magasabbra jutnak, mint az Eigergletschcr magassága, viszont körülbelül 3 kilométerrel távolabb kerülnek délnyugati irányba. Innen északkeleti irányba kellene menniök, visszafelé a Jungfrau vonulatának gerincén, át kellene harántozni a Mönch oldalán, és végül, közel 400 métert kellene mászni az Eiger nyergéből a csúcsig.
Jó időben egy percig sem gondolkoztak volna, hogy mit tegyenek. Leszálltak volna az Eigergletschernél, és megmásztak volna a nyugati falat. Most azonban ömlött az eső. A nap folyamán az alacsony nyomású légrétegek és a „Föhn" szél magasabb hőmérsékletet hoztak magukkal; a megolvadt hó és jég dél óta mennydörögve lezúduló lavinákat indított el a nyugati hegyoldalon. A sziklákat csapkodó záporok még jobban meglazították a köveket, és Seiler meg Friedli nem tudták elképzelni, hogyan tehetnék meg a súlyos mentőfelszereléssel megrakott embereik az objektív veszélyekben bővelkedő utat, még akkor is, ha csak negyvenöt fokos emelkedőt kell megmászniuk. A Jungfraujochtól az Eiger csúcsáig vezető út viszont kétségtelenül hosszabb és helyenként alattomos terepen vezet keresztül, harántozással jár, amelynek szintkülönbsége nem sokkal kevesebb, mint a másik útnak, de mivel végig a gerincen haladnak, nincsenek kitéve a lavina- és a sziklaomlás veszélyének.


- Nem nagy a választék - mondta Seiler.


Gyorsan kellett dönteniük. A Kleine Scheidegg állomáson a vonat csak arra várt, hogy utolsó esti menetét megtegye a Jungfrau-hágóig. Ha megállnak Kleine Scheideggen és lekésik a vonatot, a helyzetük még azzal is nehezül, hogy át kell gyalogolniok a vasúti alagúton a mászás kiindulópontjáig, ami így megrakottan nagyon fárasztó lenne, feltételezve, hogy a makacs vasúti tisztviselők egyáltalán engedélyt adnak erre. Ebben Seiler és Friedli egyáltalán nem volt biztos. A régi svájci szólás szerint „kabátujjukból rázták ki a döntést": úgy határoztak, hogy végigmennek a vonattal, és megkockáztatják a hosszú harántozást. Késő este megérkeztek a Jungfrau nyergében meghúzódó csöpp vasúti állomáshoz és szállóhoz. Innen még egyszer felhívták Willi Balmert, aki végső döntésként közölte velük, hogy a grindelwaldi vezetőknek nincs szándékukban megpróbálkozni a mentéssel. Seiler még rövid beszélgetést folytatott de Booy-val telefonon, aztán az egész svájci csapat - öszesen 29 ember, szakértő alpinistáktól kezdve a rövidhullámú rádiósig, aki addig még csak könnyebb mászásokban vett részt - betért a szállóba néhány órai alvásra.


Mikor Terray maradék kételyei is eloszlottak a mentési kísérletben való részvétellel kapcsolatban, elhatározta, hogy vonatra száll Eiger-gletschernél, és Jungfraujochnál csatlakozik a svájci csapathoz. Kiderült azonban, hogy az utolsó vonat is elment. Kacérkodott a gondolattal, hogy különvonatot kér a vasúttól, de azt gyorsan el is vetette. Tudta, hogy az Oberland vasutasai az egész mentési akciót dőre vállalkozásnak tekintik: szerintük csak szépen mász-szanak le a hegyről az ottrekedtek, ugyanúgy, ahogy felmásztak.


- Át is mehetnél az alagúton - javasolta Egeler. - Nem egészen hat és fél kilométer a Jungfraujochig.


De Terray már ismerte a bernieket és Jungfrau vasútjukat. Lehetetlen végigmenni az alagútban úgy, hogy az ember ne találkozzék legalább egy körzeti őrrel, és ezek a barátságtalan fickók ilyenkor ráparancsolnak a betolakodókra: forduljanak vissza és hagyják el az alagutat, bármilyen célból is mentek oda. Ez volt a szabály, és ők ragaszkodtak hozzá, főleg azért, mert az megegyezett saját előítéleteikkel és véleményükkel.


Terraynak azonban valahogy mégis fel kellett jutnia a Jungfraujochra.


-  Talán  tudnánk egy  rendkívüli   engedélyt szerezni, hogy átmenj  az alagúton  - ajánlotta ele Booy.


-  Megpróbálhatjuk - válaszolt Terray.


Az eszes és megnyerő modorú de Booy, aki mellesleg több nyelven beszélt, felkereste az Eigerglctscher állomás alkalmazottait, és saját svájci-német nyelvükön kért tőlük engedélyt.


-   Szó sem lehet róla - mondták a vasút emberei. Ellenkezik a szabályzattal.


-  Kitől lehetne ilyen engedélyt kérni? - kérdezte de Booy.


A vasutasok közölték, hogy a központ Bernben van, semmi akadálya, hogy megpróbálja, de már most megmondhatják, hogy kár a fáradságért. De Booy felhívta Bernt, több vasúti hivatalnokkal beszélt, majd végül eljutott egészen az igazgatóig.


-   Szó sem lehet róla! - jelentette ki az igazgató.  A szabály  az szabály!  Nem  változtathatunk  a  szabályzaton   semmiféle  mentési  akció kedvéért.


-  Ez  a  végső  álláspontjuk?  -  kérdezte  de Booy.