 |
| Részlet az Eiger borotvaéles gerincéből |
Ilyen helyeken elég volt néhány koppintás a jégcsákánnyal ahhoz, hogy a jégtakaró lezuhanjon és a mászót is magával ragadja. Nem lehetett megkülönböztetni a biztos felszínt a bizonytalantól. Az ember csak vágta magának az utat és bízott a jó szerencsében.
Amikor azon a szombat estén besötétedett a gerincen, a hat nemzethez tartozó ötven mászó a legkülönbözőbb nyelveken és tájszólásokon beszélte meg a feladatokat. Elhatározták, hogy a veszély ellenére a hegytetőn maradnak éjszakára, mivel a munkát rögtön meg kell kezdeni hajnalban. Odalent a szerencsétlenül járt emberek hét vagy nyolc kimerítő éjszakát szenvedtek végig a hegyoldalon, annyit, amennyit még soha senki az Eiger gyászos történetében. — Meg kell őket menteni - ha még élnek egyáltalán -, méghozzá a lehető legkisebb időveszteséggel!
Csak néhányan döntöttek úgy, hogy visszamennek a nyugati oldalon, és az éjszakát az Eigergletscher szállóban töltik, majd visszatérnek reggel. A legtöbben ottmaradtak, és barlangokat kezdtek ásni a bizonytalan, jeges hóban. Miközben óvatosan ástak, a szabadon száguldó északi szél arcukba vágta a jégszilánkokat. Kerülték a vékonyabb rétegeket és ügyeltek arra, hogy egy centivel se ássanak mélyebbre, mint amennyire szükséges.
Néhány óra múlva valamennyien bebújtak az üregekbe. A latin nyelveket beszélők egy barlangban húzódtak meg; a svájciak több csoportot alkottak; Gramminger egyszemélyes kunyhót vájt ki magának és a felszerelésének, míg a Hegyi Mentőszolgálat több tagja kb. 10 méterrel arrébb pihent le, és szorosan összebújt a hideg ellen. A lengyelek voltak a legjobb helyzetben: ők teljes bivakfelszerelést hoztak magukkal és annyi élelmet, amennyi legalább egy étkezésre elég volt. A többinek szinte semmi enni- és innivalója sem volt. Terray és de Booy, aki most Eiselinnel, Casinnal és Maurival együtt húzódott menedékbe, úgy rohamozta meg a nyugati falat, hogy még csak nem is reggelizett. A másik háromnál sem volt semmi. Egyik sem számított arra, hogy a fagyos hegycsúcson kell maradni éjszakára.
A szorosan egymás mellé bújó öt férfi minden nehézség nélkül társalgott. Terray franciául, angolul és spanyolul beszélt. így meg tudta magát értetni Eiselinnel - aki beszélt franciául, angolul, németül és egy kicsit olaszul - meg Maurival is, aki olaszul és spanyolul tudott. A csak olaszul beszélő Cassint Mauri tájékoztatta arról, hogy miről van szó. A több nyelven beszélő de Booy volt a valamennyi nyelven visszhangzó táborban a csoport fő tolmácsa. Mindent összevetve Terraynak úgy tűnt, hogy sok, ennél rosszabb táborozásban is volt már része, ahol nem volt ilyen bajtársias a szellem. Eiselin kedves fiúnak, Cassin és Mauri tapasztalt alpinistának bizonyultak, akik bele tudtak illeszkedni a helyzetbe, és de Booy, a barátságos amszterdami tanár az összetartás melegét vitte a csoportba.
Lejjebb, a jégsapka mélyebben fekvő pontján a németek kevésbé boldogultak. Gramminger úgy gondolta, hogy Grindelwaldban vásárolja meg az élelmet, azonban olyan korán vonatra ültek, hogy az üzletek még ki sem nyitottak. Valami kevés szalámit és kenyeret hozott Münchenből, ami szinte arra sem volt elég, hogy néhány harapásnyit egyenek a Berni-felföldre vezető útjukon. De nem ehettek meg ami maradt, anélkül, hogy ne igyanak rá valamit. A Hegyi Mentőszolgálat tagjainak volt egy benzinfőző-jük, amivel felolvaszthatták volna a havat a teához. Reggel a grindelwaldi állomáson uralkodó zűrzavarban a lengyelek megígérték, hogy hoznak tartalék-üzemanyagot a főzőhöz, azonban elfelejtették. Az a néhány csepp pedig, ami a tartályban maradt, szinte arra sem volt elég, hogy a több adaghoz szükséges havat felolvasszák.
- Ezek szerint ma este nem iszom teát - mondta magában Gramminger, amint bemászott éjszakai szállásának jégfalai közé. Magára húzta a könnyű hálózsákot, elrendezte a leszerelt csörlő részeit, amelyet majd teste melege óv meg a befagyástól éjszaka. Még nem aludt: az előttük álló nap problémái kavarogtak agyában, amikor ismerős arc kémlelt be a kunyhóba.
- Tessék, Alfred - szólt Gramminger. - Miért hagytad azt a jó kis szállást el ilyenkor éjszaka?
- Az a helyzet Wiggerl - mondta a tagbaszakadt Hellepart a süvítő szélben -, hogy egészen jó kis kunyhónk van, még világítunk is egy gyertyával, és meg tudjuk melegíteni a kezünket is. Kellene azonban még egy hálózsák, amivel a barlang bejáratát be tudnánk fedni, mert a szél így folyton eloltja a gyertyát. Azt gondoltuk, hogy esetleg ...
- Ajánlok neked egy jó üzletet, Alfred. Megvan a benzinfőzötök?
- Meg, de csak pár csepp benzin van benne.
- Ha még van benne egy pár csepp, akkor főzhetsz nekem egy teát. Ha a tea iható, élvezhető, akkor adok nektek még egy zsákot.
Furcsa üzletet kínált Gramminger, gondolta Hellepart, miközben visszakúszott odújukba. De azért érdemes megpróbálni. Begyújtotta a főzőt és kezdett havat olvasztani. A benzin fröcskölt, füstölt, és még néhány hókristály úszkált a csészében, amikor a láng egészen kialudt. Hellepart beledobta a teazacskót a hóval kevert lébe és addig nyomkodta, amíg a víz halvány rozsdabarna színűvé vált.
- Teának tea - mondta Hellepart társainak -, de hogy élvezhető volna?
Megjelent a csészével Gramminger odújánál és grandiózus mozdulattal benyújtotta. - Tessék - mondta -, a magunk részéről eleget tettünk az alku feltételeinek.
Hosszú ideig csend volt bent, majd egy zsák vágódott Hellepart lábához.
- Nem mondom, hogy jó teát főzöl, Alfred - hangzott vezetője szava —, de a zsákot úgyis mindenképpen odaadtam volna.
- Tudtam, Wiggerl - felelte Hellepart, majd visszament a többiekhez, és felszerelte a zsákot a nyíláshoz, hogy ne jöjjön be a szél. A Hegyi Mentőszolgálat emberei lassan álomba szenderültek.
Hajnalban az Eiger csúcsán a jeges „bábeli torony" pillanatok alatt életre kelt. Gramminger ébredt fel elsőnek, és mindjárt megkezdte a kábelrendszer lefektetésének komplex műveletét a további leszállásokhoz. A fő problémát a nagy, dobtípusú csörlő rögzítése jelentette az ingatag jégsapkán. Jégszögekkel rögzítette, majd egy nagy tömb lyukacsos sziklájához erősítette több más kábel segítségével. Egy további kábelt hatalmas jégtömb köré tekertek, és a csörlőhöz csatlakoztatták, aztán sok szabadon lógó kötelet erősítettek hozzá. Ezeket a köteleket ragadják majd meg a mentőcsapat tagjai, végső biztonsági intézkedésként, úgy, hogy közben biztosan megvetik lábukat a jégben hágóvasaikkal és erősen tartják a kötél végét. Gramminger hátralépett és megszemlélte művét. Az egész nem nyugodott valami biztos alapokon. Sokat adott volna egyetlen szilárdan álló sziklatömbért, amely az egész szerkezet sarokköve lehetne. A hegytető azonban a mentőcsapat műszaki felszerelése kedvéért sem tett lehetővé semmiféle engedményt. Ügy kellett boldogulni, ahogy tudtak.
Friedli figyelte a németeket, ahogy felszerelik a berendezést. El kellett ismernie, hogy a rossz körülmények között is ügyesen dolgoznak. Ennek ellenére úgy érezte, hogy neki is részt kell vállalnia a mentési műveletben. Bármilyen elismeréssel adózott is Gramminger és a Hegyi Mentőszolgálat tudásának, komoly aggályai maradtak a csörlő miatt. A dob a túlzott megterhelés következtében leszakadhat, lezúdulhat a szikláról, s halálba rántja a mentőket és a megmentendőket egyaránt. De ha még a helyén marad is a csörlő, kétségesnek tartotta, hogy jó helyen szerelték-e fel ahhoz, hogy a berendezés kezelői fel tudják húzni az embereket lentről. A legjobb esetben centiméterekért való küzdelemre számíthattak, ami órákig tart. És a mentés e szakaszában a négy szerencsétlen kitartását már csak percekben számíthatták.
Ezeket a tényezőket mérlegelve, a kiváló thuni szakember megkezdte saját elképzelésének megvalósítását. Míg Gramminger és hegyi mentői a csörlő rögzítésével bajlódtak, Friedli összehívta svájci munkabrigádját, és utasítást adott, hogy hosszabbítsák meg a tető déli oldalán a gerinccel párhuzamosan kivágott vízszintes szakaszt. Ezután Friedli emberei hamarosan közel 60 méter hosszú, mély ösvényt vágtak a jégbe, és a külső oldalán még kötélkerítéssel is ellátták. így az emberek viszonylag biztonságosan közlekedhettek benne. Ha a csörlő felmondja a szolgálatot, a kábelt csigákon a tetőig vezetik, majd visszaengedik az árokban levőkhöz, hogy a divatjamúlt, de megbízható emberi erővel végezzék a felhúzást. Friedlinek ez az ötlete, amit szokott hallgatag modorában és szigorúan saját balsejtelmei alapján hozott, ragyogó intézkedés volt, bár az árokban ásó csoportnak úgy tűnt, hogy vezetőjüknek csupán az a szándéka, hogy dolgoztassa és kifárassza őket. Még éjszaka kidolgozták a vasárnap reggeli feladatok általános tervét. Tudták, hogy Longhi mintegy háromszáz méterrel lejjebb van, egyedül a párkányon, és feltételezték, hogy a másik három a Zdarsky-zsákban van, jóval feljebb, mint ahol Longhi akadt el. A felderítő pilóták szombaton sötétedés előtt megpillantották a párkányon fekvő Longhit, aki négyük közül valószínűleg a legrosszabb állapotban volt. A kísérleti terv szerint tehát leengednek valakit a vörös zsák mellett egészen Longhi párkányáig, elsősegélyben részesítik az olaszt, szíverősítőt adnak neki, majd felhúzzák a felső párkányig, ahol szerintük a többi három embernek kellett lenni. Ezután más mentők szállnak le a kábelen, és egyenként felhozzák a négy férfit a biztonságot jelentő gerincre. Még nem dőlt el, hogy kit eresszenek le elsőnek. Ha a vállalkozó olaszul beszél, akkor megérteti magát Longhival és társával, de nem tud beszélni a németekkel. Ha tud németül, akkor más a helyzet. Gramminger és Friedli megvitatták a problémát, amit végül az döntött el, hogy a mentőcsapat olaszul tudó tagjainak nem voltak tapasztalataik Gramminger berendezésének kezelésében, ugyanakkor a Hegyi Mentőszolgálat emberei úgy kezelték a felszerelést, mint a hivatásos tűzoltók. Gramminger és Friedli Alfred Hellepartot választotta, a hegyi mentések roppant erejű, bátor veteránját. A kilencven kilójával ő volt a Hegyi Mentőszolgálat legsúlyosabb embere, azonban a hat milliméter vastag kábel szakítási szilárdsága közel két tonna, meg aztán Hellepart bivalyerejére is nagy szükség lesz majd odalent. Gramminger barátjára erősítette a kábel végét, rászíjazta a rövidhullámú rádiót, fejére fehér műanyag sisakot tett, hátizsákot erősített a hátára, és leküldte a hegyoldalon. Friedli, mint a művelet fő irányítója, átvette a rádió kezelését. Gramminger lehorgonyzott a csörlőnél, őrködött barátja élete felett, ha a berendezést leszakadás fenyegetné. Bár a rögzítés nem volt egészen biztonságos, Gramminger bízott abban, hogy a helyén marad. Ha mégsem, a mentőosztag tagjai megtartják és valahogy csak felhúzzák Hellepartot a tetőre. Váratlan helyzetek már eddig is adódtak, de még sosem vesztettek egy embert sem. Igaz ugyan, hogy háromszáz méteres mélységből még sosem kíséreltek meg mentést, és főleg nem ilyen bizonytalan állásból. Megtesszük, amit lehet — mondta magában Gramminger.
Leginkább az időjárás aggasztotta. Jó időben a Hegyi Mentőszolgálat szinte bármilyen teljesítményre képes. Itt a csúcson azonban, ahol semmi sem védte őket, a legkisebb időjárásváltozás is véget vethet a mentési műveletnek. Még egy kisebb elektromos vihar is végzetessé válhat, hiszen az acélkábelen függő embert, mintha villámhárítóba kapaszkodna, állandóan az áramütés veszélye fenyegeti. Ha meg felhők jönnek, a Kleine Scheideggi megfigyelőkkel létesített, fontos rádiókapcsolat válik használhatatlanná, és a leszállásokat a vak véletlenre kell bízni. Az erős szélben meg a mentőcsapat tagjait fenyegeti az a veszély, hogy kicsúsznak és egyensúlyukat vesztik a csúcs borotvaélén. Ezért feltétlenül fontos volt, hogy az idő tiszta maradjon. De ha az égre pillantott, balsejtelem borzongatta meg. A nap a baljós felhők által szabadon hagyott kis négyszögletű szürkeségből sütött le. Gramminger veszedelmesen sárgának látta. Ez biztos előjele a viharnak. Fekete felhők vonultak észak felől. Biztosra vette, hogy néhány óra alatt elérik az Eigert, és a hegyoldalra ontják a havat, esőt és villámlást hozó terhüket. Ha pedig ez bekövetkezik, akkor amilyen gyorsan csak lehet, nekik is vissza kell vonulni a nyugati hegyoldalon. Arról szó sem lehetett, hogy a viharban több tucat ember életét kockáztassák a hegytetőn maradással.
(Folytatjuk)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése